Reményik László:
PORTUGÁL GÁLYA
(a bálna a víziló egyenesági rokona)
Az élővilág érdekességeit megpróbáltam számba venni; egy az életben maradást szolgáló praktikának a szöges ellentéte is igaz lehet egy másik faj számára az életben maradáshoz.
A második változat 380 szócikket tartalmaz: tervezem a harmadik változat elkészítését is.
Egyes szócikkek értelmezéséhez: az összes szabványos hosszúság mértékegységnél ezer a váltószám: kilométer, méter, milliméter, mikrométer, nanométer, pikométer.
A válogatásnak legyen kezdő szószólója az emberiség egyik kiemelkedő alakja, az életből mégis tragikus körülmények között távozni kényszerülő Szókratész esete; utána pedig következzen a „vízilótól a bálnáig” tartó szakasz.
FOLTOS BÜRÖK: A foltos bürök magassága 50–200 cm. Termése két részre tagolt ikerkaszat, magjai barnák. Nedves, tápanyagdús talajt kedvel. Magyarországon erdőszélek, gyomtársulások, útszélek, árok- és patakpartok gyakori növénye.
Fő hatóanyaga a koniin, mely a növény minden részében megtalálható (friss termésben 2-3%, a mennyiség a száradás során csökken). Hatására először az alsó végtagok bénulnak meg, majd ez felfelé halad, végül teljes öntudat mellett légzésbénulás miatt beáll a halál.
Az ókori athéni (görög) törvénykönyvekben a „bürökpohár” a kiszabható halálbüntetés egyik nemeként szerepelt. Szókratészt is ilyen módon végezték ki, azaz a foltos bürök mérgével teli poharat kellett kiinnia, miután istenkáromlásban, valamint az ifjúság tévútra vezetésében találták bűnösnek. Platón – elsőként – ekkor írta le a mérgezési tüneteket
NÍLUSI VÍZILÓ: Nevük ellenére nem a lovak a legközelebbi rokonai, de nem is a disznófélék, bár sokáig a legtöbben így vélték, egyebek közt a bikák röfögésre emlékeztető hangja miatt. A DNS-ek összehasonlításából meglepetésre kiderült, hogy legközelebbi rokonaik a cetek (Cetacea); emiatt manapság a vízilovakat és a ceteket a Whippomorpha nevű alrendbe foglalják össze.
Még meglepőbb azonban, hogy Ernst Häeckel 1866-ban kiadott törzsfája a vízilovakat a cetek közeli rokonaiként ábrázolja. Máig sem tudni, Häeckel hogyan jutott erre a (helyes) következtetésre.
Az utolsó jégkorszak előtt Észak-Afrikában és Európában is sok helyütt éltek. Hidegebb éghajlaton is honosak voltak, ha a víz télen sem fagyott be. Ma már Egyiptomból is eltűnt, ahol a történelmi időkben még nagy számban megtalálható volt. Bár nílusi vízilónak hívjuk, mára már a Nílusból is kihalt. Ma már csak nagyobb tavakban, gyenge sodrású folyamokban él, illetve ezek partján.
Uganda, Szudán, a Kongói Demokratikus Köztársaság északi részének, Etiópia, Gambia, Tanzánia, Mozambik, Botswana, Dél-afrikai Köztársaság, Zambia és Zimbabwe tavaiban, folyóiban lelhető fel. Kolumbiába betelepítették.
Átlagosan 3,5 méter hosszú, 1,5 méter marmagasságú és nőstényeknél 1300 kilogramm, hímeknél 1500 kilogramm testtömegű állat. Az öregebb hímek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek, tömegük a 2660–3200 kilogrammot is elérheti. A legnagyobb példány, amelyről hiteles adatok állnak rendelkezésre, a Müncheni Állatkertben élt, Tömege 4500 kg volt, a vadon élő példányok azonban nem érnek el ekkora méretet. Teste csaknem teljesen csupasz, de a farok végén egyfajta szőrbojt figyelhető meg és erős szőrszálak vannak a szájnyílás környékén is. Hatalmas szájában több fog is agyarrá módosult, amelyek nem ritkán 40–70 centiméter hosszúra is megnőhetnek.
A hímek egész életük során nőnek, míg a nőstények 25 éves korukra általában elérik végleges méretüket. A tehenek kisebbek, mint a bikák. Nagy tömegük ellenére is gyorsabban futnak az embernél.
A szemük, a fülük és az orruk is a koponya tetején találhatók, így nem kell kiemelni a fejüket a vízből, hogy lássanak, halljanak, illetve levegőt tudjanak
venni. Így védekeznek a napsütés ellen, valamint egyéb módon, amit szokás olykor „véres verejtéknek” nevezni, noha ez se nem vér, se nem verejték. Ez az
anyag színtelenül választódik ki az állat testfelületére, ott narancssárgás-vöröses színű lesz percek alatt, majd végül bebarnul.
Sok jellemzőjük van, ami a speciális vízi életmódra utal. A csupasz test, a faggyúmirigyek hiánya, az úszóhártya stb.
Nappal tipikusan alszanak, éjszaka aktívak, ekkor keresik táplálékukat. Szinte kizárólag növényeket esznek, de újabb kutatások szerint olykor Állati eredetű táplálék is kerül a többrekeszes gyomrukba. Aszály idején képesek akár 50 km-t is megtenni naponta, hogy táplálékot keressenek. Átlagosan 50 kg-ot esznek naponta.
A sekély vizeket kedvelik, és bár úgy tűnik, hogy úsznak, többnyire állnak a vízfenéken. A kifejlett állatok 3-5 percenként jönnek fel a felszínre levegőt venni, ez a borjak esetében 2-3 perc. Ez a folyamat automatikus, olyannyira, hogy a víz alatt alszanak, és ekkor is a felszínre bukkannak a megfelelő időközönként anélkül, hogy felébrednének. Víz alá merüléskor orrnyílásukat bezárják.
Általában ártalmatlan állatok, de veszélyessé válhatnak, ha elvágják a vízhez visszavezető útvonalukat, vagy veszélyeztetve érzik kicsinyüket.
Az egész év során képesek szaporodni, de februárban és augusztusban erősen megnő a vehembe esések száma, aminek következtében az esős időszakban, vagyis októberben és áprilisban legnagyobb az ellések száma. A tehén 3 napig folyat, ezalatt kell a bikának megtermékenyítenie. A vemhesség 227-240 napig tart. Az újszülött a víz alatt jön a világra, 27 és 50 kg közti tömeggel. Torpedószerűen lökődnek ki anyjuk testéből. Szinte mindig egy utód születik, de megfigyeltek már ikerszülést is. A hímek 6 és 14, a nőstények 7 és 15 éves koruk között érik el az ivarérettséget. A borjak 6-9 hónapos
korukig szopnak, többnyire a víz alatt, de megfigyeltek már parton szopó kicsiket is. A kis vízilovak rendszeresen láthatók a mamájuk hátán, ha a víz még túl mélynek bizonyul a számukra. Egyébként a víziló előbb tanul meg úszni, mint járni. Körülbelül 40 évig élnek.
TÖRPE GÓBI: Az Indiai- és a Csendes-óceán nyugati részén őshonos tengeri faj. Húsz-harminc méter mélységben fordul elő, de megtalálható a zátonyok környékén és a lagúnákban is. Hossza elérheti akár az egy cm-t is. Nem veszélyeztetett faj.
2004-ig a törpe góbi volt a legkisebb ismert hal és egyben gerinces is. Azóta változott a helyzet. Előbb a vastag csecsemőhal (schindleria brevipinguis) előzte be, 2012-ben pedig leírták a ma ismert legkisebb gerincest, mely egy béka (paedocypris progenetica).
AFRIKAI ELEFÁNT: Az „emberi” géniusz után következzék a szárazföld koronázatlan ura. A legnagyobb ismert afrikai elefánt példányt 1974-ben lőtték ki Angolában: a hatalmas bika 3,96 méteres marmagasságú volt és 10,4 tonnát nyomott.
Az afrikai elefánt egyik szembetűnő – talán legjellegzetesebb – testrésze a 2 méter hosszú ormány. Az ormány a felső jak és az Orr összenövésének eredményeként jöhetett létre és 40000 izomcsomóból áll. Az afrikai elefánt ormányának végén alul-felül egy-egy fogóujj van. Ormányát leggyakrabban szaglásra, légzésre, ivásra használja, emellett amikor „fürdőt vesz”, szintén ormánya segít a víz testére juttatásában. A magasabban levő ágakat is ormányával éri el, így a táplálékszerzésben is van feladata.
Az afrikai elefánt fülei jóval nagyobbak, mint indiai „társáé”. a nagyobb fülek nagyobb hőleadást biztosítanak, ill. az állat a füleivel legyezi, hűti testének többi részét is azáltal, hogy testekörül gyenge légáramlatokat kelt.
Felső metszőfoguk specializált, Fogzománcot nem, csak Dentint tartalmazó Agyarrá módosul, mely életük végéig növekszik, így akár 2 méternél hosszabbra is megnőhet. A táplálék kiásására, mozgatására és harcra használják. A legnagyobb agyar, amit valaha találtak, 349 cm hosszú volt.
Az afrikai elefántok szociális igényű, magukat családban jól érző állatok. Olyan összhang van jelen egy-egy családon belül, hogy ha az egyik elefánt elpusztul, először megpróbálják "felébreszteni". Kétségbeesetten próbálkoznak. Mikor ez nem sikerül, elkezdik "mesterségesen etetni" fűvel és más növényekkel, majd ágakkal és levelekkel „eltemetik" és gyászolják halottaikat, valamint órákon keresztül virrasztanak az elhunyt állat mellett.
Miután a fiatal bika felnőtt, kifejlett állattá fejlődik, egyedül él és vándorol a szavannákon, azonban ha egy családban a tehén épp megtermékenyítőképes állapotban van (üzekedik), rövid időre befogadják a családba a bikákat is.
Az elefántcsordák ugyan képesek hatalmas távolságokat akár egyszerre is megtenni, vízközelből soha nem távolodnak el túl messzire, ugyanis higiénés és testhűtési okokból az ivás mellett fürdésre is felhasználják a környék kisebb tavacskáit, tavait. Fürdés után ormányuk segítségével poros földdel hintik be testüket, amely így a testre ragadva megvédi az elefántot a rovaroktól.
Viszonylag sokáig, átlagosan 60–70 évig élnek. Haláluknak gyakran egész prózai oka van: kihull a foguk és nem tudják többé megrágni az ételt.
Ha fás-füves szavannára téved az elefántcsorda, nehezen veszik észre egymást a magas bokrok között – különösen a csapadékos évszakban. Ezért mély morgó hangokat hallatva tudatják egymással, hol vannak. A hang az orr, a garat és az ormány mélyéről érkezik, itt jön létre (korábban gyomorkorgásnak hitték). A hang frekvenciáját tekintve infrahang, melyet egy másik elefánt több kilométeres távolságból is képes meghallani. Ha két vagy több elefánt között ellentmondás adódik, igyekeznek ezeket békés, „diplomáciai" úton elrendezni. Ha egy elefánt ideges, port kavar fel – ha van – és ormánya feltekerésével jelzi nemtetszését, valamint az elefántokra oly jellemző trombitaszerű hangokat is ekkor képzik. Ekkor, amennyiben a másik, a konfliktust kiváltó elefánt rangban alább helyezkedik el, normális körülmények között kitér.
Az afrikai elefánt élőhelyének közelében mindenképpen ivóvízforrás kell hogy legyen. Amikor isznak, minden alkalommal 4-10 liter vizet szívnak fel és fecskendeznek a szájukba. Egy nap alatt 300 liter vizet fogyasztanak. Alig néhány Foggal rendelkeznek (összesen a két agyarral együtt 6 db.), ezeket őrlésre használják. Ha egy elefánt elveszíti valamely fogát, akkor cserélődik: 10-13 évesen dobja el a tejfogait, utána még hatszor cserélődik le az őrlőfog készlet (kb. 60-70 éves koráig, ritka a 7. cserélődés) utána elpusztulhat, a fogak hiánya okán is. Ez általában minden elefántnál bekövetkezik kb. a 70. életév körül.
Nagy testük ellátása miatt hatalmas az étvágyuk, s nagy mennyiségű táplálékot vesznek magukhoz naponta. Főként éjszaka, ill. a kora reggeli órákban, esténként fogyasztják élelmüket, olykor a csorda menetelése közben is táplálkoznak, az útjukban álló fűcsomókat ill. ágakat letépdesve.
Az udvarláshoz tartozik, hogy a párzani kívánó tehén és bika ormányával egymáshoz dörgölődzik, simogatja egymást. A várható vemhességi idő 22 hónap, amelyet követően a tehén egy elefántborjút fial. Az újszülött marmagassága kb. 85 cm, és már ekkor 100 kg-ot nyom.
Mivel az elefántok köztudottan társasági élőlények, jellemző rájuk az ivadékgondozás még a megszületés utáni szakaszában is. Amikor az elefánttehén elleni készül, más tehenek azonnal körbeállják, falat alkotnak. Védik az anyát és az újszülöttet a ragadozóktól. Amikor az anya tisztára nyalta a borját, a többiek is segítenek neki lábra állítani. A borjú legalább két éven át szoptatásban részesül, s a következő utód megszületését követően is a családban marad (bika esetében egészen az ivaréretté válásig). Egy tehén átlagosan négyévente ellik egy-egy borjat, így gyakran több borjú is nyüzsög körülötte, egészen 8-10 éves korukig. Ha a borjat támadás éri, beindulnak az anyai reflexek és ösztönök, s az anya agresszíven viselkedik.
Egy afrikai elefánt naponta összesen 225 kg tömegű táplálékot vesz magához, és egyszerre akár 136 liter vizet is megiszik.
Ha kevés a rendelkezésre álló víz – elsősorban a szavanna éghajlat száraz évszakában – az afrikai elefántok Homokos talajokban túrnak, vizet keresve. Lábaikat, ormányukat és agyaraikat használva többnyire sikeresen törnek utat a talajvíznek. Más állatok közül igen kevesen rendelkeznek ezzel a képességgel (ilyen például a méhészborz).
Az afrikai elefánt képes kitartóan 8-9 km/h iramban haladni anélkül, hogy kifáradna. Így egy vándorló elefántcsorda naponta akár 80 km-t is megtehet. Maximális sebessége ismeretlen.
SÁRGA KÜRTVIRÁG: A sárga kürtvirág az Amerikai Egyesült Államok egyik endemikus növénye. Ennek a növénynek egy nagy, csavarodott levele van, ami általában 50 centiméter hosszú, de akár 1 méteres is lehet. Mint rokonai, ez a faj is a levelével fogja meg a táplálkozáshoz szükséges rovarokat.
A levél legvégén egy csapóajtószerű nyúlvány van. A levélen, főleg a S. flava var. rugelii és S. flava var. ornata változatokon, virágokat utánzó mintázatok és nektárszerű folyadékok is vannak. A rovarok kiszabadulását a lefelé hajló szőröcskék, valamint a viaszos váladékok akadályozzák meg. A nagyobb testű rovarok, például a darazsak ki tudják rágni magukat a növény csapdájából.
A sárga kürtvirág virágai, amint neve is mutatja, sárgák. Körülbelül 50 centiméteres száron ülnek és bókolnak. Késő nyáron és ősszel elszárad a csapdalevele, és helyébe lapos levélszerű képződményeket növeszt. A sárga kürtvirág talán a legkedveltebb szobanövényként tartott rovaremésztő növény. Több rokonával is keresztezik. Az így létrejött hibridek szintén közkedvelt szobanövények.
JAPÁN ÓRIÁS TENGERIPÓK: A legnagyobb ismert rák a japán óriás-tengeripók (Macrocheira kaempferi), amelynek kinyújtott lábai 3,8 m fesztávot ívelnek át. Altörzs: Crustacea – Rákok; Egyedülállóan változatos formavilágú állatcsoport. Elsősorban tengeri és édesvízi élőlények, csupán egyetlen csoportjuk, a szárazföldi ászkák szakadt el a víztől. Méretük tág határok között változik, a legkisebb rák egy tengeri parazita (Tantulocarida rend), amely a száz mikrométeres testhosszt sem éri el (egyben a legkisebb ízeltlábú). A legnagyobb ismert rák a japán óriás-tengeripók (Macrocheira kaempferi), amelynek kinyújtott lábai 3,8 m fesztávot ívelnek át.
A legtöbb óriás japán rák a Japán körüli vizekben fordul elő, főleg a Honsú sziget déli partjainál a Tokiói-öböl és Kagosima között. Elszórt állományai az Ivate prefektúra és a Kínai Köztársasághoz tartozó Su-ao régió környékén élnek. Olykor felbukkannak Thaiföld tengervizeiben is.
Az óriás japán rák a legnagyobb ízeltlábú, két ollója közötti távolság akár 3,7 méter is lehet. A test mérete, a páncél átmérője 40 centiméterre nőhet meg és a teljes rák 19 kilogrammot is nyomhat. A hímek karja nagyobb.
E rákfaj teste narancssárga színű, a lábakon fehér foltok vannak. Ijesztő megjelenése ellenére békés természetű.
A kifejlett példányok 50 métertől kezdve, egészen 600 méteres mélységig megtalálhatóak. Természetes élőhelyén az óriás japán rák főleg Kagylókkal és állati tetemekkel táplálkozik, de szükség esetén az algával is megelégszik. Az állat akár 100 évig is élhet.
Tavasszal a szaporodási időszakban feljön a sekély vízbe. A lárva fejlődése hőmérséklet-függő és 54-72 napot vehet igénybe 12-15 Celsius-fokon. A lárva nem hasonlít a felnőtt állatra; teste átlátszó és láb nélküli. Életének első felében a plankton része és a víz felszínén lebeg.
az óriás japán rák a halászok körében az ollóival okozott súlyos sérülésekről ismert. Ettől függetlenül esetenként halásszák. 1976-ban összesen 24,7 tonnát halásztak belőle, de 1985-ben már csak 3,5 tonnát. Az állomány mérete csökkent, így a halászoknak mélyebb vizeken kell próbálkozniuk. Az átlagos kifogott példányok lábainak hossza 1-1,2 méter.
LEPKEHERNYÓ: A hernyó (néha az álhernyóktól megkülönböztetve: lepkehernyó) a lepkék (Lepidoptera) rendjébe tartozó rovarok lárvájának neve.
Általában növényevők, néhány faj rovarevő. Elsődlegesen szárazföldi életmódúak. Igen falánkak, sokukat kártevőnek tekintenek. Több lepkefaj hernyója a kártevése révén jobban ismert, mint maga a kifejlett rovar.
Megjelenésük az imágóhoz hasonlóan változatos: csupasz és hosszú, élénk színű, mérgező szőrökkel dúsan borított hernyókkal egyaránt találkozhatunk. A labiumon szövőmirigy található, ezzel fedett Bábjuk köré gyakran gubót szőnek. Egyes, kis testű hernyók a levelek belsejében fejlődhetnek ki, úgy, hogy a felső és alsó epidermiszt érintetlenül hagyják (aknázó életmód). Vannak száraz, elhalt növényi anyagokon és állati eredetű anyagokon élők is. Ismeretesek ragadozó, levéltetveket pusztító, hangyákkal együtt élő, sőt vízi életmódot folytató hernyók is.
Egyes hernyók képesek a rezgések érzékelésére, általában meghatározott frekvencián. A Drepanoidea öregcsaládba tartozó Drepana arcuata testét a levélhez dörzsölve bocsát ki hangot, így lép rituális, akusztikus párbajba fajának többi egyedével, hogy megvédelmezze selyemgubóit. Nem a levegőben terjedő hangot, hanem a növény által vezetett rezgéseket érzékeli. Hasonlóan védi levélsodratát a cseresznye levélsodrómolya (Caloptilia serotinella).
A gyűrűsszövők (Malacosoma) a természetes ellenségeik szárnycsapásai által keltett rezgéseket is képesek azonosítani azok frekvenciájából.
A csüngőlepkefélék érintésre kellemetlen ízű, olajos, sárgás nedvet bocsátanak ki magukból. Ha veszélyt éreznek, holtnak tettetik magukat. A zsákhordó lepkefélék (Psychidae) hernyói egész életüket cső-, illetve zsákszerű szövedékükben élik le, és azt a nőstények még imágó korukban sem hagyják el.
GOMBAKORALL: A virágállatok vagy korallok (Anthozoa) osztálya a csalánozók (Cnidaria) törzsébe tartozó tengeri élőlények.
A korallok közé tartoznak a trópusi óceánokban élő korallzátonyokat alkotó organizmusok, amelyek kalcium-karbonátot kiválasztva hoznak létre szilárd vázat.
A virágállatok minden trópusi és szubtrópusi tengerben, valamint a mérsékelt öv tengereiben megtalálhatók. Korallzátonyok főleg a kontinensek melegebb, keleti oldalán fordulnak elő, mert a nyugati részen hideg áramlatok vannak. A leghíresebb korallzátony az ausztráliai Queenslandtől északkeletre található Nagy-korallzátony. A vörös nemeskorall a Földközi-tengerben él. Előfordulnak még kisebb-nagyobb zátonyok pl: Floridai szigeteknél vagy a Bahama-szigeteknél.
A korallok nagyon törékenyek. A hajók horgonyai és a gondatlan Búvárok gyakran tesznek kárt bennük. Az emléktárgy-kereskedelem következtében sok faj a kihalás szélére sodródott.
Egyes korallpolipok 2 centiméter hosszúak, a kolóniák 3 méter átmérőjűek is lehetnek. A kolóniák, fajtól függően, néhány centimétertől két méterig nőhetnek évente.
A virágállatok a tengerfenékbe kapaszkodnak, és egyesével vagy több ezer korallpolipból álló kolóniákban élnek. A korallok 20-200 méteres mélységben találhatók. Évente körülbelül 1 cm-t nőnek. Táplálékuk állati plankton, melyet tapogatóikkal fognak meg. A kőkorallok az Algákat és a bennük Szimbiózisban élő algák termékeit is fogyasztják.
A virágállatok kétféleképpen szaporodhatnak. Az ivartalan szaporodás esetében, bimbózással új korallpolipok keletkeznek. Az ivaros szaporodás esetében, a korallpolipok spermiumot és petesejtet lövellnek ki. A megtermékenyített petékből létrejövő lárvák letelepednek és új kolóniákat alkotnak.
A ma élő virágállatok kladogramja. A virágállatokat két alosztályba sorolják, a hatosztatú virágállatok (Hexacorallia) és a nyolcosztatú virágállatok (Octocorallia) alosztályaiba, alapvetően felépítésük szimmetrája szerint.
Az osztályba sorolt alosztályok és rendek.
hatosztatú virágállatok (Hexacorallia):
tengerirózsák
(Actiniaria)
feketekorallok
(Antipatharia) Milne-Edwards & Haime, 1857
csőanemónák
(Ceriantharia) Perrier, 1893
Corallimorpharia
Stephenson, 1937
Rugosa
Milne Edwards & Haime, 1850
kőkorallok
(Scleractinia) Bourne, 1900
Zoantharia
Gray, 1832
nyolcosztatú virágállatok:
Octocorallia) Haeckel, 1866
1. szarukorallok
(Alcyonacea) Lamouroux, 1812
2. Helioporacea
Bock, 1938
3. tengeritollak
(Pennatulacea) Verrill, 1865
A Nagy-korallzátony Földünk legnagyobb korallzátonya, a Korall-tengerben található, nem messze Északkelet-Ausztrália Queensland nevű államának partjaitól. 2000 km hosszan húzódik, 34,4 millió hektáron, és még az űrből is látható. Nagyjából 3000 korallzátonyból és körülbelül 900 kisebb-nagyobb szigetből áll, melyek nagyjából azonos távolságra vannak a tengerparttól.
Állat- és növényvilága: az idő haladtával, a világméretű felmelegedés következtében a Gleccserek megolvadtak, az óceánok vízszintje pedig fokozatosan emelkedni kezdett. Ennek hatására Új-Guinea és Tasmania végérvényesen elvált a szárazföldtől. Az elöntött tengerparti síkságokat a korallok színes világa váltotta fel, kialakítva Queensland állam partjainál a Nagy-korallzátonyt. Számtalan élőlénynek nyújt otthont: míg a cetek egyik különleges fajtájának fő szaporodási területet, addig egyes veszélyeztetett fajoknak, mint a tengeri tehénnek, illetve a zöld és a cserepes teknősöknek táplálkozási helyet biztosít.
E fantasztikus képződményről először Cook kapitány adott hírt hajónaplójában, amikor 1769-ben először elhajózott mellette. Az ízig-vérig felfedezőt és tengerészt nem a tenger alatti világ szépsége nyűgözte le, hanem az a veszély, amelyet e szirtek a hajózás számára jelentenek. A szigetek külső – óceán felé eső – fele meredeken zuhan le, akár 2000 méter mélységig is. A vastag korallmészkő az alapot képező kőzetek lassú süllyedése miatt alakult ki, ugyanis a szirtképző korallok csak 50 méter mélységig képesek életben maradni.
A Nagy Korallzátonyon több nemzeti parkot is kialakítottak. Ezek egyike – az 1975-ben létrehozott – Zöld sziget, amely alig 3 méterre emelkedik ki a Csendes-óceán szintje fölé. Felszínét főleg Kókuszpálmák (Cocos nucifera) borítják. Partjait fehér korallhomok fedi, melybe Levesteknősök (Chelonia mydas) és közönséges cserepesteknősök (Eretmochelis imbricata) rakják pingponglabdányi tojásaikat. A kikelő apró teknősöket elsősorban a szigeten fészkelő sirályok (Larus sp.) és csérek (Strena sp.) veszélyeztetik, amelyeknek könnyű prédát jelentenek a homokban csetlő-botló, a víz felé igyekvő apróságok.
A szirteket főként kőkorallok (Madreporaria) és szarukorallok (Gorgonaria) építik fel, létrehozva egy fantasztikusan színes tengeralatti világot. A vizsgálatok megállapítása szerint 400-nál több korall faj vesz részt a szirtépítésben. Külön is érdekes megemlíteni az alakja miatt különleges fajt, a gombakorallt (Fungia fungites) és az agykorallt (Diploria strigosa). A szirtek és zegzugaik hallatlanul sokszínű élővilágnak nyújtanak megélhetési és megtelepedési lehetőséget. Gyakran látható a 2 mázsára
is megnövő óriáskagyló (Tridacna gigas), melybe nem ajánlatos belelépni, mert oly szorosra tudja zárni héját, hogy szinte lehetetlen tőle megszabadulni. A mérges kúpcsiga (Conus sp.) emberre nézve is kellemetlen méregfogakkal rendelkezik. A fehér kauricsiga (Cyprea moneta) viszont hosszú időn keresztül pénzként szolgált a tengerparti népek számára. Rokona, az öklömnyi tigriscsiga (Cyprea tigris) egyik legszebb porceláncsiga, mely az emléktárgy üzletek gyakori szereplője. A lagúnák csendes vizében otthonos a nagy termetű, akár fél kilóra is megnövő rák, a languszta (Palinurus sp.) és a medverák (Scyllarus sp.).
E terület legszínesebb és leggazdagabb állatcsoportja minden bizonnyal a halak. Több, mint 1500 fajt írtak itt le. A narancs-fekete-fehér narancs bohóchalak (Amphiprion percula) játékosan bujkálnak a másokra halálos veszedelmet jelentő virágállatok (Actiniaria) karjai között. A pompás papagájhalak (Scarus taeniopterus) négy előrenyúló "fogával" csipkedik az apró korallpolipokat. A szirtek rejtett zugaiban él a magányos és harapós muréna (Murena sp.) arra lesve, hogy közelébe tévedjen valami ehető hal. A rejtőszínű kőhal (Sinanceia horrida) emberi szemnek alig észrevehetően lapul a korallsziklákon. Megérinteni életveszélyes, mert úszóinak megnyúlt tüskéi erős méregmirigyekkel kapcsolatosak. Az élénkszínű vörös sügér (Priacanthus orenatus) feltűnően nagy szemekkel rendelkezik, és gyakran látható, amint apró halrajok közé vág prédát keresve. Az egy méter hosszúságúra is megnövő bonitók (Sarda australis) csoportosan vadásznak, sokszor egészen közel a felszínhez.
Kétségtelenül e vizek leghíresebb, vagy inkább hírhedtebb állatai a porcos halak közé tartozó cápák, amelyek közül számos faj előfordul a Nagy Korallzátony közelében és évente több fürdőző illetve könnyűbúvár is áldozatul esik étvágyuknak. Érdekes, hogy éppen a legnagyobb faj, a 8-10 méterre is megnövő Óriáscápa (Cetorhinus maximus) egy ártalmatlan plankton evő állat. Nem úgy a Szirticápák (Carcharhinus sp.), vagy a dajkacápák (Orectolobus sp.), amelyek közismerten mohó ragadozók. Rokonuk, a kékpettyes tüskésrája (Taeniura lymma) legtöbbször az aljzaton, a világos korallhomokon lapul. A színes halrajok között gyakran feltűnnek az ajakoshalakhoz tartozó Coris gaimard és a kis sünhal (Diodon holocanthus), amelynek bőrét 4-5 centiméteres tüskék borítják. Amennyiben veszélyt érez, testét felpumpálja levegővel, aminek következtében gömbölyűvé válik, mint egy megalomániás vadgesztenye. Nincs az a halevő ragadozó, amely meg ne gondolná, hogy kikezdjen vele. A korallok között számos tüskésbőrű is megtelepszik. Különböző Tengerisünök (Echiuroida) és tengericsillagok (Asteroida), amelyek mind a szirtek nyújtotta terített asztal vendégei. A lagúnák homokjában helyenként akkora tengeriuborkák (Holoturia) fekszenek, mint egy spárgatök.
A Nagy-korallzátony nyújtotta biológiai sokféleség szinte felülmúlhatatlanul gazdag. Megőrzése nemcsak a tudomány számára fontos és felbecsülhetetlen, de Ausztrália számára különösen az. Ez a korallgát óvja meg ugyanis a kontinens partjait a Csendes-óceán pusztító hatásától. Itt ugyanis megtörik a ciklonok ereje és a szárazföldet már csak a megzabolázott hullámok érik el. A Nagy-korallzátonyt 1981 óta tartják számon a Világörökség részeként.
Queenslandi áradás: 2010 végén-2011 elején a heves esőzések folytán Queensland tartományt nagy kiterjedésű áradások sújtották. Az árvíz következtében nagy mennyiségű rovarirtószerrel, mezőgazdasági hordalékokkal, tápanyagokkal szennyezett víz érte el a Nagy-korallzátonyt. Kutatók szerint a szennyezett víztömeg jelentősen befolyásolhatja az ökoszisztéma működését, eltolhatja a táplálékláncot. A hordalék erős nyomás alá helyezi a korallokat, és így csökkenti az ellenálló képességüket a szélsőséges időjárással szemben, és lassítja a regenerálódásukat is. A hordalék 2011 január elején a Tengeri Park természetvédelmi területet érintette a legsúlyosabban.
CSUPASZARCÚ HOKKÓ: Brazília déli részén, Paraguayban, Bolívia keleti részében és Argentína északkeleti részén, a cerradón és a Pantanalban található. Természetes élettere a trópusi és szubtrópusi lombhullató erdők, illetve a trópusi és szubtrópusi nedves erdők.
Nagytestű madár, hossza elérheti a 82–92 centimétert. Jellemző rá a nemi kétalakúság: A kakas tollazata olívazölden fénylő fekete, a lábán tollazata fehér és fekete. Csupasz arcán a bőr sárgás színű, apró fekete csőre van, fejét apró fekete taréj díszíti. A tojó feje, nyaka és felső tollazata fényesen fekete, hátán és farkán fehér foltokkal. Alsó tollazata okkersárga. Csupasz arca fekete, taréja fehér-fekete.
A nedves, szubtrópusi félig lombhullató erdőkben, illetve azok peremén él. Többnyire
gyümölcsökkel, magokkal és apró gerinctelenekkel táplálkozik.
Nyáron, elterjedési területének déli részén párzik. Fészkét gallyakból fákra, körülbelül 4 méter magasra építi. A tojó 2 tojást rak, majd 30 napig költ.
ERSZÉNYES FARKAS: erszényesfarkas vagy tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) egykor
Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában (a valamikori Szahul-földön) élt erszényes ragadozó, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen recens faja volt.
Az erszényesfarkasok kutyára emlékeztető állatok, de nem voltak rokonai a kutyaféléknek, mivel az utóbbiak méhlepényes, az előbbiek viszont erszényes emlősök voltak. A hasonló testfelépítés a hasonló életmód miatt alakult ki (konvergens evolúció).
A fajt George Harris írta le 1808 -ban, latin neve magyarul kb. annyit tesz, mint „kutyafejű erszényes kutya”.
Nevüket egyrészt a farkasokhoz hasonló testalkatuk és életmódjuk, másrészt pedig a tigrisekre emlékeztető csíkozásuk miatt kapták (13-21 sötét csíkot viseltek). Rövidszőrű bundájuk színe a szürkétől a sárgásbarnáig változott. Érdekesség, hogy az
állkapcsait akár 120 fokos szögben ki tudta nyitni. Fürge, mozgékony állat volt: a hátsó lábaik hosszabbak, mint a mellsők és a beszámolók szerint 2 méter magasra is felugrott. Az erszényesfarkasok – kipusztításukig – Földünk legnagyobb testméretű erszényes ragadozói voltak: a hosszuk 100–200 cm között volt, amiből a farkuk több mint az egyharmadát tette ki; a marmagasságuk pedig kb. 60 cm. A testtömegük 20–30 kg között
változott.
Az erszényesfarkasok Ausztrália és Tasmania fás-füves térségein közepes és kisebb méretű kengurukra, kisebb erszényesekre és Madarakra vadásztak általában egyedül, a nagyobb testű állatokra viszont kisebb csoportokban. Tasmaniában a tengerszinttől a kb. 1200 méteres tengerszint feletti magasságig fordultak elő.
Éjszakai állatok, a nappalokat vackaiban töltötték. Testalkatuk alapján zsákmányaikat feltehetően nem üldözéssel, hanem lopakodással és lesből támadással cserkészték be. Fogságban nem válogatósak: majdnem minden nekik adott táplálékot elfogyasztottak. A korabeli beszámolók szerint eszes, óvatos állat. A nőstények nyáron (december és március között) hoztak világra 2–4 fejletlen kölyköt, akik körülbelül 3 hónapig anyjuk erszényében élnek.
Régészeti leletek tanúsága szerint az erszényesfarkasok egykor, „a történelem előtti időkben” Új-Guinea szigetén is éltek, itt mintegy 2000 évvel ezelőtt haltak ki, jelenlétüket néhány csontmaradvány és a bennszülöttek sziklarajzai bizonyítják. Az ausztrál Kontinensről való kihalásukat minden bizonnyal az Ember által behurcolt kutya elvadult változata, a Dingó okozta: a két faj között Kompetíció (fajok közötti versengés) alakult ki, mivel azonos erőforrásokért küzdöttek. Utolsó menedékük így Tasmania szigete lett (ahol nem éltek dingók). Vesztüket az európai emberek bevándorlása okozta, akik Birkákat kezdtek el tenyészteni. A hatalmas birkanyájak könnyű prédát jelentettek az erszényesfarkasok számára, bár a birkanyájakon vámot vettek a telepesek elvadult kutyái is. Ennek ellenére a telepesek minden elpusztult birkáért az erszényesfarkasokat tették felelőssé. Ez oda vezetett, hogy 1838-tól hivatásos vadászokat fogadtak fel kilövésükre és 1886-tól az ausztrál kormány vérdíjat fizettet minden egyes kilőtt példányért.
Az erszényesfarkasok vadászatának hamar meglett az eredménye: 1888 és 1909 között 2072 példányért fizettek vérdíjat (ám a valóságban ennél többet is kilőhettek), de 1910-ben már egy példányért sem. Ekkorra viszont a ritkuló állatfaj felkeltette az észak-amerikai és nyugat-európai állatkertek és múzeumok figyelmét, akik sok pénzt fizettek az élve befogott példányokért. Ám az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó ismert vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, utolsó fogságban tartott példányuk pedig, egy Benjamin névre hallgató hím 1936. szeptember 7-én múlt ki a hobarti állatkertben.
A sors furcsa fintora, hogy 1936-ban nyilvánították védetté a fajt. Ekkor hirtelen megnőtt az érdeklődés irántuk: azóta több expedíciót is szerveztek felkutatásukra Tasmania eldugott erdős-hegyes vidékein, amelyek azonban nem jártak sikerrel. Időnként felröppent a hír, hogy egyesek látni véltek egy-egy példányt, illetve vélhetően tőlük származó lábnyomokat, szőrszálakat találtak. Létezésük egyértelmű bizonyítékát azonban máig sem sikerült fellelni, annak ellenére, hogy hatalmas összegeket ajánlottak fel a célra. 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.
Felkutatása:
1937-ben indult az első expedíció. Megfigyelései arra utaltak, hogy Tasmania nyugati partvidékén még élhet néhány példány.
1957-ben a Derwent-völgyben egy elpusztult bárányt találtak, és a sérüléseiből arra következtettek, hogy erszényesfarkas ölte meg. Abban az évben helikopterről lefényképeztek egy állatot, amely az erszényesfarkasra hasonlított.
1961-ben egy napilap két halászról írt, akik 1961. augusztus 12-én Tasmania nyugati partvidékén, az Arthur-folyónál táboroztak. Egyik este hallották, hogy a csalihalas kosár körül valami motoz. Az egyikük a sötétben meglátta az állatot, és egy husánggal fejbe is csapta. A betolakodó elmenekült, de másnap a közelben megtalálták a tetemét. Úgy látták, hogy erszényesfarkas volt. Bevonszolták egy elhagyatott ólba, hogy majd átadják a múzeumnak. Ám a tetem reggelre eltűnt. A homokban alvadt vért és szőrcsomókat találtak, s azt eljuttatták Hobartba. A szakértők megállapították, hogy a maradványok kétséget kizáróan erszényesfarkastól származnak. Dr. Eric Guiler a WWF megbízásából 1963 és 1980 között több felfedezőutat tett az erszényesfarkas nyomait keresve. 1966-ban a Whyte-folyónál szőrszálakat talált, ezek azonban nem bizonyítják egyértelműen, hogy akkor még élt erszényesfarkas.
1972-ben Jeremy Griffith biológus, James Molly és dr. Bob Brown újra alaposan átkutatta a szóba jövő területet, de semmi jelét nem találták a ragadozó létének.
1979-ben szintén eredmény nélkül hagyták abba a keresést.
1982 márciusában egy természetvédelmi felügyelő Tasmania északnyugati erdőségében leállította az autóját, és elszenderedett. Álmából felriadva keresőlámpájával végigpásztázta a sötét erdőrészt, és alig 6-7 méterre a kocsitól megpillantott egy farkasszerű állatot, amelynek bundáján 12 fekete csík volt, és a szeme sárgán világított a reflektorfényben. Nyugodtan viselkedett, kitátotta az állkapcsát, és eltűnt a bozótban. Lábnyom nem maradt utána, az eső még a közvetett bizonyítékot is elmosta.
Henry Nix, az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatója más oldalról közelítve akarta megtudni, lehet-e valóságalapja a mesés történeteknek. Egy számítógépes program, a Bioclim segítségével azt próbálta kideríteni, hogy a történetek helyszínei egybeesnek-e az erszényesfarkas éghajlati, geográfiai és más környezeti feltételek alapján felvázolható elterjedési térképével. Megrajzolta a kihalt ragadozó élőhelyéül alkalmas terület térképét, ezután 60 évre visszamenőleg elővette a megbízhatónak tartott beszámolókat. Az eredmény meglepő volt, a beszámolók helyszínei minden esetben olyan területek voltak, amelyeket a program alkalmas élőhelynek talált. „Az emberek valóban erszényesfarkasokat láttak” – mondta Henry Nix 1990-ben. Tehát újra felfedezték az erszényesfarkast, de kézzel fogható bizonyíték nincs arra, hogy valóban él Tasmania elhagyatott erdeiben. Ha él is, olyan
csekély számban, hogy nemigen van esélye a túlélésre.
Egy magát csupán internetes nicknevén Tigerman-nek nevező amatőr kutató 1998 és 2004 között 6 évig folyamatosan kereste az erszényesfarkast Tasmánia különböző eldugott területein. Bár közvetett módon számos tanújelét tapasztalta az állat jelenlétének (lábnyomok, jellegzetes módon elejtett zsákmányállatok, ürülék, szőrszálak), illetve két alkalommal saját szemével is látni vélte az erszényesfarkast, fotót vagy más megdönthetetlen bizonyítékot nem sikerült felmutatnia.
A faj feltámasztása:
Mivel több múzeumban őriznek alkoholban tartósított példányokat, ezért időközben felmerült, hogy a faj talán Klónozással feltámasztható. A projekt 1999-ben kezdődött és a Sydney-i Ausztrál Múzeum kutatói végzik, akik bizakodóak a sikert illetően: már sikerült DNS-molekulákat kivonniuk, de még meg kell találni az összes Gént és „összerakni” őket. Céljuk egyszaporodóképes populáció létrehozása. A teljes DNS-t egy tasmán ördög petesejtjébe ültetnék be.
Az erszényesfarkasok történetére nagyon találó Gerald Durrell angol természettudós egy mondata: „Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított”.
HÁROMUJJÚ LAJHÁR: Mennyivel megy a leglassúbb emlős?
1,83-2,44 m/perc sebességgel (talajon) a háromujjú lajhár).
bár, kölyke hívására az anya akár 4,3 métert is képes megtenni percenként. Élete zömét mindenesetre a fák koronájában éli. Lelőhelye Dél-Venezuela és Észak-Brazília közé esik.
SÓSVÍZI KROKODIL: A világon élő krokodilfajok közül az Afrikában élő nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) és a Délkelet-Ázsiában honos sósvízi krokodil (Crocodylus porosus) a legveszélyesebb, egyedül e két faj támadásai évente 600-800 emberéletet követelnek. A parton is meglepő gyorsasággal képesek prédájukat üldözni. Az Észak-Amerikában honos amerikai alligátor kevéssé agresszív, ritkán támad az emberre provokáció nélkül. Az eddigi legvéresebb krokodiltámadás-sorozat 1945. február 19-én történt a ramree-szigeteki csatában, a mai Mianmar területén. A japán hadsereg az angolok elől vonult vissza, miközben átkeltek egy sósvízi krokodiloktól
hemzsegő mangrovemocsáron. A kilencszáz katonából ötszáz élte túl a kalandot, a többiek jó részét széttépték a krokodilok. A szúnyogcsípések után 2001-ben krokodiltámadásokban halt meg a legtöbb ember.
TÜRKIZ KILLI: Az egyenlítői Afrika időszakosan feltöltődő tavaiban honos, a fogaspontyalakúak rendjébe tartozó halfaj. Kizárólag Zimbabwe és Mozambik tavaiból ismert.
A félsivatagos területek ritka és kiszámíthatatlan esőzéseihez alkalmazkodott halak petéi védettek a kiszáradással szemben, a kiszáradt sárban egy vagy talán több évig is képesek nyugalmi állapotban életben maradni. Az esős időszak rövidsége miatt a türkiz killik élettartama mintegy két és fél hónap (fogságban 12 hetet mértek), ezért egy ideig a legrövidebb ideig élő gerinces fajnak tartották. Az öregedés modellszervezeteként is felhasználják. A faj
Genomjának szokatlanul magas, 21%-át alkotják tandem ismétlődések, aminek köze lehet az állatok gyors öregedéséhez.
A faj egyedeinek teljes hossza a 6,5 cm-t is eléri.
NAGY SÁSKARÁK: Ez az egyik leggyakoribb ragadozó a trópusi és szubtrópusi vizekben. Keveset lehet tudni róla, mert rengeteg időt tölt el a lyukakban megbújva, figyelve legújabb zsákmányára.
A nagy sáskarák és a színlátás határai
Emberként szeretjük azt hangoztatni, hogy milyen elképesztő színekben látjuk a körülöttünk lévő világot. Ennek oka, hogy a szemünkben három különböző fotoreceptor (vörös, zöld, kék) található, szemben például a kutyákkal, amelyek látószerve ezek közül csak kétfélét tartalmaz (zöld, kék). Messze nem mi vagyunk a legtöbb színt megkülönböztetni képes faj: számos madár rendelkezik négyféle fotoreceptorral (vörös, zöld, kék, ultraibolya), a pillangók pedig ötféle különböző színérzékelő sejttel bírnak, így az ultraibolya tartományban is látnak, és jóval könnyebben megkülönböztetik egymástól a hasonló színeket.
Ez azonban még mind semmi, a nagy sáskarák minden ismert élőlényt kenterbe ver, ha színlátásról van szó, hiszen 16 eltérő fotoreceptorral rendelkezik, így képes az ultraibolya és a látható tartományban is látni, illetve a polarizált fényt is észleli. Jelenlegi ismereteink szerint a sáskarákok egyes képviselői az egyetlenek az állatvilágban, akiknek látószerve képes detektálni a körkörösen polarizált fényt. Ezen kívül fél szemmel is képesek a térlátásra, és egymástól függetlenül tudják mozgatni szemeiket.
Az ember látószerve ehhez képest olyan „szegényesnek” tűnik, hogy valójában el sem tudjuk képzelni, milyennek láthatja a világot egy nagy sáskarák.
A sáskarákok szeme több tízezer aprócska egységből, úgynevezett kehelyszemekből áll össze, amelyek mindegyike külön fotoreceptorokkal és optikai ideggel rendelkezik. Az állatcsoport leginkább lenyűgöző látású tagjai (a Gonodactylus és a Lysiosquillina nemzetségbe tartozó fajok egyedei) látószervük közepén módosult kehelyszemekkel is rendelkeznek, amelyek hat sorba rendeződnek. Minden sor egy-egy hullámhossztartományra vagy polarizációs módra érzékeny: az első négy sor az ember által látható tartományt, illetve az ultraibolya tartományba eső fényeket detektálja, az utolsó két sor kehelyszemeiben pedig precízen pozícionált aprócska szőrszálak találhatók, amelyek lehetővé teszik a polarizált fény észlelését.
A szemek szerkezete és működése is különleges: amikor a látószervek valamire fókuszálnak, mindkét szemen belül három-három alrész összpontosít ugyanarra a területre, így lehetséges, hogy egyetlen szemmel is megoldható a térlátás. Mivel ennek köszönhetően a sáskarákok összetett szemének 70 százaléka egyetlen szűk térrészre mered, vagyis a központi látótér meglehetősen kicsi, az állatok folyamatosan mozgatják szemüket, hogy észlelni tudják a környezetükben bekövetkező változásokat. Ezen a ponton válik nagyon hasznossá, hogy szemeik egymástól függetlenül is képesek mozogni.
A legtöbb különleges látással rendelkező állat esetében sikerült igazolni, hogy ezek életében fontos szerepe van a vizuális jeleknek. A páva tojók például az olyan kakasokat preferálják, amelyek több szemfolttal rendelkeznek díszes farktollaikon, a kaméleonok közt pedig a színesebb bőr a dominancia jele.
A sáskarákok viselkedésének vizsgálata, illetve morfológiai kutatások alapján úgy tűnik, hogy ezek az állatok is hasonló módon használják a színeket és a színlátást. A hím sáskarákok násztánccal hódítják meg párjukat, illetve a más hímekkel való versengés során is fontos szerepe van színes külsejüknek. A testük különböző pontjain található, eltérő színű foltok felvillantása a szakértők szerint egyfajta kommunikációs aktus, amely révén információkat közölnek egymással az állatok. A jelek pontos mibenlétére vonatkozóan egyelőre nincsenek behatóbb ismereteink, de remélhetőleg idővel fény derülhet a színpompás állatokat körülvevő mélyebb rejtélyekre is.
A sáskarákok ragadozó állatok, amelyek nagy sebességű ütésekkel ölik meg zsákmányukat. Nagy, komplex szemekkel és feltűnő színekkel rendelkeznek.
Támadásuknak két formája van: lehetnek lándzsások vagy zúzók .
Az ollóik villámgyors nyitásával és lengetésével támadnak, amellyel maguknál jóval nagyobb ellenfeleknek is komoly sérüléseket okozhatnak.
EMBERGYÖKÉR: A szerencsét hozó varázslatos gyökér.
Ősidők óta az összes növény közül a mandragóra volt a leghíresebb mágikus növény. Varázslatos tulajdonságai miatt az ókori kultúrák kedvelt növénye volt. Vajon mi tette ilyen ellenállhatatlanná a szerencsét hozó varázslatos gyökeret?
Az i.e. 1700-ból származó egyiptomi papiruszokon is említik, és a piramisokban is találtak gyökérdarabkákat. Az egyiptomiak elsőként használták a szerencsegyökért, mint altatószert. Az i.e. 800-ból származó asszíriai agyagtáblákon is megtaláljuk e növény leírását. Az ókori görögök Afrodité szent növényének tartották.
Szerelmi serkentőként ajánlották, és használták a sebészi beavatkozásoknál. A leírások szerint bort készítettek belőle és sikeresen használták az operációk során altatóként.
Az időszámításunk előtti 1. században az operáció előtt álló embereknek a mandragóra gyökerét kellett rágnia, ami fájdalomcsillapítóként és altatóként hatot. Egy arab orvos fejfájás ellen ajánlotta, valamint nyugtatóként és az epilepszia gyógyítására.
Besűrített levét hegekre, égési sebekre, zúzódásokra helyezték. Olajjal és mézzel keverve a kígyómarások ellen használták, árpaliszttel keverve pedig enyhítette a végtagok és az izmok fájdalmát. Ennek az igénytelen növénynek a tekeredett és elágazó gyökere az emberi testet formázza. Ez a kivételes hasonlóság adott okot a múltban különféle hiedelmek kialakulására, amelyek szerint a mandragóra képes befolyásolni az ember testét és gondolkodását.
A mandragóra titokzatos sorsa a 17. században lassan a végéhez közeledik, amikor a botanikusok egyre gyakrabban hallatják a hangjukat, megkérdőjelezve a szerencsegyökérrel kapcsolatos hiedelmeket.
A szerencsegyökér (kutyaalma, földialma, varázsgyökér, ördögalma, embergyökér vagy álomfű) a burgonyafélék családjába tartozó, kétszikű növény, ami a Földközi-tenger partvidékén nő, Ázsiában pedig a Himalájáig megtalálhatjuk. Hat faja ismert, de ezek közül csak a Földközi-tenger mentén, főleg Közel-Keleten és Görögországban elterjedt tavaszi mandragóra vagy szerencsegyökér volt használatos a mágiában.
A mandragóra szár nélküli, évelő növény. Jellegzetes vastag, elágazó gyökere gyakran 90-100 cm mélyre is legyökerezik, ráncos, hosszú levelei közvetlenül a megvastagodott gyökérből nő ki. Fürtvirágzata a levélrózsából hajt ki. A virágok harang alakúak, lila, világoszöld vagy kék színűek. Húsos bogyótermése sok, apró magot tartalmaz, beérés után aranysárga, illata az ananászra emlékeztet.
Gyógyászati célokra ma már kevésbé használják, de sikeresen alkalmazzák a cukorbetegség és a magas vérnyomás gyógyítására. Megállapították, hogy egyes alkaloidjai lassítják a rosszindulatú daganatok kialakulását, főleg a leukémia esetében. A benne lévő alkaloidok olyan burgonyafélékben is megtalálhatók, mint a nadragulya, maszlag vagy a beléndek.
SÁRGACSŐRŰ ESŐKAKUKK: Kanadától Mexikóig költ. Telelni Közép-Amerikába és Dél-Amerikába, Argentína északi részéig vonul. Kóborló példányai előfordulnak Európa nyugati részén.
Testhossza 26–32 centiméter, szárnyfesztávolsága 43 centiméter. Csőre sárga színű. Tápláléka rovarokból, kis állatokból és gyümölcsökből
áll. Nem fészekparazita. Egy fészekaljban 7–9 tojás van, ezeken 14 napig kotlik.
INKA BÚZA: A falusi kertekben gyakori dísznövény a csüngő amaránt. Egyik alfaját inka búzának is nevezik, minthogy magjából az őslakosok lisztet őrölnek, és kenyeret sütnek.
Kevésbé ismerős az Amaranthus tricolor, mely Dél-Kínában és Indiában gyakori főzeléknövény; leveleit és fiatal hajtásait főzik, s az említett vidékeken évszázadok óta termesztik.
Kevesen tudják, hogy ezek a nálunk oly népszerű dísznövények a Föld legrégebbi kultúrnövényei közé tartoznak, és amerikai őshazájukban, Közép-Amerikában és a dél-amerikai Andok-hegységben az indiánok első, szántóföldi termesztésbe vont növényei voltak.
A csüngő amaránt a Himalája vidékén szemestermény, keményítő-, olaj- és fehérjetartalmú magvaiért termesztik. A szemes amarántok magvait az említett területeken sokféleképpen hasznosítják emberi tápláléknak.
Őrölve kása, lepény és tésztaféle készül belőlük. Többnyire a szemeket a pattogatott kukoricához hasonlóan megpörkölik. A pirított magvak jó ízűek, mézzel vagy sziruppal összedolgozva kalácsot készítenek belőlük, de felhasználják üdítő italok nyersanyagaként is.
A mai Latin-Amerikának a spanyolok általi elfoglalása idején az egykori azték birodalomban már jelentős gazdasági szerepe volt a csüngő amarántnak. Erről azok az adólisták is tanúskodnak, amelyekben meghatározták a tartományok beszolgáltatásait az uralkodó számára. Majdnem minden tartomány köteles volt évente 70000 hektoliter amaranthus-magvat is beadni.
Gazdasági jelentőségén túl a növény az azték vallási szertartásokban is jelentős szerephez jutott. A konkvisztádorok idejének krónikásai arról tudósítanak, hogy az aztékok legfontosabb ünnepi ceremóniái alkalmával az amarántot hadi istenüknek áldozták. Az ünnepség központjában állt egy óriási istenképmás,
amelyet amaránt- és kukoricalisztből, valamint mézből vagy az agávé levéből készítettek.
Az ünnepségek végeztével a papok széttördelték, és mint az istenek csontját és húsát – szétosztották a hívek tömegének, akik mély hódolattal elfogyasztották. Más táplálékot nem is volt szabad enni ilyen ünnepnapokon.
HANGYAKEDVELŐ VÉRTESHOLYVA: Általánosságokban a holyvákról. Nagyon jellemző a holyvákra a teleszkópszerűen összehúzható-kinyújtható, illetve hajlítható potroh. Természetes testtartásuk gyakran jellegzetesen S-alakú, mivel potrohukat a testük fölé görbítik. Ez kivételesen sikeres evolúciós innováció, hiszen a többnyire tömör, hajlíthatatlan testű más bogarakhoz képest nagy mozgékonyságot biztosít nekik. Emiatt életmódjuk rendkívül változatos lehet, és benépesíthetik azokat az élőhelyeket is, melyekhez a többi bogár nem fér hozzá.
A holyvák sem szűkölködnek gyönyörködtető színekben és meghökkentő, sokszor bizarr testformákban és módosulásokban.
A legtöbb módosulást a mirmekofil (szó szerint "hangyakedvelő") fajoknál tapasztalhatjuk, ezek hangyák társaságában élnek, és kétféle stratégiájuk ismert arra, hogy az egyébként ellenséges és harcias hangyakolóniákkal elfogadtassák magukat.
A fajok egyik csoportja egészen hangyaszerű testalakot öltött, a hasonlóság néha olyan mértékű, hogy alig lehet a vendégállatot a boly lakói között felismerni (ilyenkor legtöbbször eltérő mozgásuk árulja el őket).
A másik stratégia az, hogy sajátos vegyületek kibocsátásával "bolondítják el" a hangyákat. Az ilyen állatok nem hasonlítanak hangyákra, de a társas életű (szociális) rovarok életében döntő szerepet játszó kémiai kommunikációval "győzik meg" a bolyt, hogy fogadják el őket fajtársként.
A mirmekoid (hangyákat utánzó) testalkat annak a jelzése, hogy az illető állat hangyák társaságában él, mint ez az Európába is behurcolt Apocellus-faj. Az Apocellus-fajok eredetileg újvilági elterjedésűek, de cserepes növények importjával Európában már 100 évvel ezelőtt is gyakran felbukkantak.
AMBRÓZIAGOMBA: Az ambróziagomba az ízeltlábúak menetében élelem céljából termesztett mikroszkópikus gombák (mikrobiológia)
„Mindössze mintegy 12 fajta ambrózia bogár okoz problémát, de több ezer más faj van a világon, amelyek közül sokan pusztíthatnak sok-sok fafajra," mondja Dr. Jiri Hulcr, posztdoktori kutatómunkatárs, Az NC állam és a kutatást leíró dokumentum vezető szerzője.
A holland gócbetegséget a bogarak által elterjesztett gomba okozza, és Észak-Amerikában és Európában elpusztította az elmélkedést.
Az ambroziabogarak a fákba alagutat rágnak, olyan kamrákat hoznak létre ezáltal, amelyeket megtöltenek gombakonídiummal, amelyek gombás növényekké fejlődnek és azt elfogyasztják a bogarak. Az Ambrozia bogarak az őshonos, elpusztult fát támadják meg. Néhány faj esetében úgy találták, hogy az új fákat támadja meg.
Például a redbay ambrosia bogár eredetileg Délkelet-Ázsiából származik, ahol egyedül kolonizálja a halott fát. De mivel a fajt onnan véletlenül behozták az Egyesült Államok délkeleti részébe, megkezdte az élő vörösbay és avokádófák gyarmatosítását, ami jelentős veszélyt jelent a floridai avokádóiparra.
Az ambrosia bogarak elpusztítják a fákat, mert gombáik erős reakciót váltanak ki a fa saját immunrendszeréből. A fa ugyan hatékonyan leválasztja saját vízellátását az invazív gomba által elfoglalt területről, de a vízhiánytól el is pusztulhat.
A kutatók azt találták, hogy a redbay ambrosia bogár mellett az invazív ambrozia bogárfajok problémái Japánban a tölgyfákat érintik; nyárfa Argentínában és Olaszországban; és más fafajok Koreában, Izraelben, Thaiföldön és az Egyesült Államokban Ohio-tól Floridáig. A különböző fajok elsősorban nemzetközi kereskedelem útján terjednek.
Az ilyen inváziók a legrosszabbak. Lehetséges, hogy az erős invazív fajok már megtették mindazt, amit tehetnek - mondja Hulcr. "Másrészt, ez lehet az első hullám, ami lehet, hogy ezek az invazív ambrózia bogarak új környezetbe belépő és új fajokat támadnak. Csak nem tudjuk."
A probléma megoldása érdekében Hulcr szerint további kutatást kell végezni, hogy megvizsgáljuk, miért támadják meg ezek a bogarak és gombák az élő élőhelyeket az új élőhelyeiken. "Ez segíthet azonosítani más problémát okozó fajokat. Körülbelül 3500 ambrozia bogárfaj van, és ezek közül bármelyik potenciálisan a következő vörösbay ambrosia bogárrá válhat."
Hulcr azt mondja, hogy még többet kell tennie annak érdekében, hogy a politikai döntéshozók tudatában legyenek az invazív bogarak által okozott veszélynek, hogy felismerjék a meglévő hajózási szabályok érvényesítésének fontosságát. "Ezek közül a fajok közül sokan szállítják a fából készült raklapokat, amelyeket kezelni kell a rovarok megölésére." - magyarázza Hulcr.
Továbbá Hulcr arra ösztönzi az embereket, hogy a tűzifát vagy a halott fát saját területéről ne szállítsák el. "A szállított tűzifa jelentősen hozzájárult a bogarak elterjedéséhez" - mondja Hulcr.
BÜDÖS SZAPORAFŰ: Egy- vagy kétnyári, fehér virágú, gyom- és gyógynövény. Kertekben, mezőkön, városi területeken útszélen, töltések mentén is megterem, mindössze nem túl száraz Talajra és elegendő napsütésre van szüksége. Egész nyáron virágzik, de legnagyobb tömegben áprilisban és májusban.
6–20 cm magasra nő meg, A szár elágazó, a Kocsányok a fő szár mellett terjednek szét. Tőlevélrózsás, alapi levelei lándzsásak és (kacúrosan) fogazottak, a felső levelek ép szélűek. A fehér virágok laza fürtökben nőnek, sugaras szimmetriájúak, négy szirommal. A magház és a becőketermések háromszögűek, ék alakútól a szív alakúig változnak („táska formájúak”), a lapos, felfelé álló termés a vékonyabb, csúcsos részével csatlakozik a kocsányhoz.
Magvai nedves környezetben viszkózus anyagot bocsátanak ki, amihez a vízhez kötődő életciklusú rovarok hozzáragadnak és végül elpusztulnak. Ez felhasználható a szúnyogok irtására, mivel a növény elpusztítja a szúnyog lárváit, így egyfajta proto-húsevő növénynek is tekinthető. Parazitája: fehér sömör (Albugo candida)
Magvai, levelei és gyökere ehetőek. Kínában élelmezési céllal termesztik.
A „hirtelensütött pásztortáska-levelek” (Sudden-fried Shepherd's Purse leaves) helyi ínyencségnek számítanak.
SÁRGAGYŰRŰS BOGÁNCSCINCÉR: Egyike a hazai parlagfűfogyasztó rovaroknak.
A faj széles körben elterjedt, a Palearktikum északnyugati területén, keleten Nyugat-Szibériáig, nyugaton Közép- és Dél-Európáig fordul elő. Magyarországon általánosan elterjedt, gyakori.
Változatos megjelenésű faj. Karcsú test és hosszú Csápok jellemzik, az Imágó hossza 12-21 mm között változik. Testének színezete fémfényű fekete,
Szárnyfedőit foltokba tömörült sárgás szőrzet teszi márványossá. Az Előtor felső éle és a homlok sűrű sárga szőrzettel fedett. Csápízeit szürkésfehér, sűrű szőrzet teszi gyűrűssé.
Petéje 4,5 mm hosszú, ovális, színe citromsárga és narancssárga közötti átmenetbe hajló, opálos. Lárvája 14–27 mm hosszúságú karcsú, hengeres, csontszínű, lábatlan dró. Más cincérfajok lárváihoz képest mozgékony. Bábja 13–22 mm hosszúságú karcsú szabadbáb.
A sárgagyűrűs bogáncscincér elsődleges tápnövényéről, az útszéli bogáncsról (Carduus acanthoides) kapta a nevét. A kifejlett egyedek leggyakrabban e növényen tartózkodnak. Rendkívül mozgékonyak, fény és meleg igényesek.
Az imágók május végén, június elején kelnek ki, az érési táplálkozás és Párzás után a tápnövény szárába helyezik petéiket, mindig a szárral párhuzamosan mélyen a tápnövény bélállományába. A petékből 1 hét után kelnek ki, a mozgékony, gyorsan fejlődő lárvák. A pondrók kezdetben a tápnövény szárában felfelé, majd lefelé haladva felélik a növény bélállományát. A táplálkozást szeptember végén, október elején befejezik, ilyenkor már a szár alsó részében, a gyökérnyak felett készülnek az áttelelésre. A lárvák között nagy a táplálék-konkurencia, amennyiben egy szárban több példány is él, gyakorta előfordul a kannibalizmus, illetve más élősködő fajok lárváit is felfalják. Áttelelés után április végén, május elején bábozódnak.
Legfőbb tápnövénye az útszéli bogáncs, de más Fészkesvirágzatú növényen is megfigyelték. A napraforgó (Helianthus annus) károsításával gazdasági kárt is okozhat, azonban sok gyomnövényként ismert fészkesvirágú fajt károsítván tevékenysége hasznos is lehet.
2007-ben az ürömlevelű parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) szárában is megtalálták lárváit, így egyike azon kevés hazai fajnak, amik esetlegesen felhasználhatók a parlagfű elleni biológiai védekezésben.
LEVÉLTELEN BAJUSZVIRÁG: A kosborfélék családjába tartozó, gombákon élősködő orchideafaj.
Csak néhány évente virágzik. Magyarországon fokozottan védett.
A levéltelen bajuszvirág 5-30 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Az év döntő részében a talajban, a föld alatt él, csak évente egyszer (de nem minden évben) küldi virágait a talajfelszín fölé. Földalatti rizómája a tápanyagtárolásra specializálódott, fehéres, korallszerű, sűrűn elágazó, gyökértelen, helyenként 1-2 vékony, akár fél méter hosszú, fehéres indát bocsát ki, amelynek rügyeiből újabb rizómák fejlődhetnek.
Júniustól októberig virágozhat. Egy tő csak kb. egy hétig nyílik, időpontját és helyét nagyon nehéz meghatározni. A virágzat szára 10–30 cm magas, a rizómához képest nagy, szártöve erősen megvastagodott. A növény teljesen klorofillmentes és levelei 2-3 barnás, csökevényes pikkellyé fejlődtek vissza. A törékeny, belül üreges szár áttetsző, csontszínű, sárgás vagy rózsaszínes-világosbarna, hosszában kissé vörössel csíkozott. A virágszáron 1-8 ritkásan elhelyezkedő, bókoló, áttetsző, 2–3 cm-es virág található. A lepellevelei (szirmai) és bibeoszlop sárga színűek. A külső lepellevelek 12-17 mm hosszúak, 2-4 mm szélesek; a belsők hossza 13-15 mm, szélessége 3-4,5 mm. Mézajka (labellum) 6–9 mm hosszú, felfelé áll, háromkaréjú, a feltűnő középső karéja fehéres alapszínű, amelyen rózsaszín-lila csíkozott minta látható. A mézajak a tövénél magas, lekerekített végű sarkantyút formáz. Termése 8-10 mm-es toktermés. Kromoszómaszáma 2n=68.
Hasonló faj a jóval gyakoribb, szintén korhadéklakó Fenyőspárga (Monotropa hypopytis), amelynek más a virágszerkezete; valamint a jóval tömöttebb virágzatú, kéthasábos mézajkú madárfészek kosbor (Neottia nidus-avis).
Széles elterjedésű eurázsiai faj, de sehol sem gyakori. Európában leginkább Skandináviában elterjedt, de nagyobb populációi előfordulnak a Pireneusokban, az Alpokban, az Appenninekben, Észak-Görögországban és a Krímben. Kelet felé Oroszországon és Szibérián át egészen Kamcsatkáig és Japánig terjed. Megtalálható a Himalájában és Tajvanon is. Elterjedési területét nehéz meghatározni, mert csak néhány évente virágzik és virágai akkor sem feltűnőek.
Magyarországon a Bükkben, a Bakonyban, a Kőszegi-hegységben, a Visegrádi-hegységben, a Mecsekben és a Zselicben találták meg.
A levéltelen bajuszvirág hegyvidéki növény, a nyirkos, savanyú vagy semleges kémhatású talajt kedveli. Élőhelyein a talaj pH értéke 4,6-7,6 között változott (átlagosan 6,3). Völgyek, szurdokok aljában, patak mentén, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben, esetleg fenyvesekben él. Mikoheterotróf faj, vagyis a számára szükséges tápanyagokat különböző gombafajok micéliumából szerzi be, amely teljesen behálózza rizómája szöveteit. A vizsgálatok alapján a bajuszvirág susulykákhoz, fakógombákhoz, tinórukhoz, tejelőgombákhoz vagy szemölcsösgombákhoz egyaránt kapcsolódhat. Egyedfejlődése igen lassú, a csírázás után tíznél több év is eltelhet az első virágzásig.
Nagyon jó vízellátottságú helyeken évente is virágozhat, de jellemzőbb, hogy csak a csapadékos években, általában 5-7 évente bontja ki virágait; feljegyezték
hogy akár 40-50 évig is rejtve maradhat. Képes a talajban is virágozni, de nem ismert, hogy ilyenkor érlel-e magot. A virágzati hajtáskezdemény előző év késő őszén jelenik meg a gyöktörzsön, majd megfelelő időjárási viszonyok esetén viszonylag rövid idő alatt fejlődik ki a szára és virágzata, amely 1-2
hétig nyílik. Június és október között virágozhat, átlagos középnapja július 21. Sarkantyúja nektárt termel, beporzását rovarok (főleg poszméhek) végzik.
Az orchideáknál szokásos virágcsavarodás (reszupináció) ennél a fajnál nem megy végbe, így a bibe a pollenek fölött helyezkedik el, emiatt önbeporzás csak bimbóként lehetséges. Különböző mérések szerint a megtermékenyülési arány 48-73% közötti. A toktermések mesterséges beporzást követően a 18 napon már beértek és még ki nem száradt állapotban kezdtek felnyílni. A virágzást követően négy héttel a növény szára már elhal. A rizómából kinyuló vékony, hosszú indái révén vegetatívan is szaporodhat.
Magyarországon eddig összesen 14, 1990 után 8 állományát mérték fel, visszaszorulása 43%-os. Az állományok jellemzően nagyon kicsik, csak egy vagy néhány tő ismert. Teljes hazai egyedszáma néhány tíz lehet. 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 Ft.
AMURKAGYLÓ: Az első példányt a Gyulai Vár előtti kis tóban mutatták ki (Petró, 1984). Eredetileg Kelet-Ázsia folyóiban és állóvizeiben élt. Feltételezések szerint a távol-keleti növényevő halfajok betelepítésekor hurcolták be valószínűleg glochidium-lárvaként a Biharugrai Halastavakba. Először a Tiszántúl felszíni vizeit hódította meg, majd az Ipolyban és a Dunában terjedt el. Balatoni megjelenésének első publikációját (Majoros, 2006) megelőzően már megtalálták a Siófoki-zsilip alvízén (1992) majd Fenékpusztánál a Zala torkolatában ötévesnél idősebb példányai kerültek elő (2008). Hatalmas tömegben elszaporodhat, és igen nagyméretűre.
Vita folyik arról, hogy populációmérete hatással lehet-e hazai vizeink ökológiai állapotára és az eredeti élővilág tagjaira?
MEZEI CICKÁNY: Kis termetűek, a legtöbbjük nem nagyobb egy egérnél. A legnagyobb faj a távol-keleti pézsmacickány (Suncus murinus) a trópusi Ázsiából, hossza 15 cm, testtömege 100 g. Az etruszk cickány (Suncus etruscus) 3,5 cm hosszú, és 2 g tömegű, és ezzel ez a faj a legkisebb ma élő szárazföldi emlős.
Általában a szárazföldön élnek, és ásnak, magvak, rovarok, férgek és más táplálék után kutatva. Egyes fajok kaptárba is behatolnak télire méhet enni. Vannak fára mászó, föld alatt, hó alatt élő, vagy vízben vadászó fajok is.
Szemük kicsi, és nem látnak jól, viszont hallásuk és szaglásuk kiváló.
Mozgásuk gyors, anyagcseréjük élénk. Naponta legalább a testsúlyuk 90%-ának megfelelő mennyiségű táplálékot kell elfogyasztaniuk. A fogságban élő cickányok napi élelemigénye a testsúlyuk 50 és 200%-a között változik.
Orruk hosszú, megnyúlt, ormányszerű. Hangjuk a madarak csiripelésére emlékeztet.
A mezei cickány és az erdei cickány mindenütt előfordul. Éjjel és nappal egyaránt tevékenykednek.
A cickányoknak van egy mirigyük a testük mindkét felén, ami Pézsmát választ ki, amit a legtöbb ragadozó nem kedvel. Azért lehet mégis találni a természetben megölt cickányt, mert valamilyen ragadozó, általában róka, ragadozó madár vagy Bagoly egérnek nézte és tévedésből ölte meg. Néhány állat azonban megeszi a cickányt, egyikük a gyöngybagoly, amely gyakran éppen a cickányokra specializálja magát.
Télen nem hibernálódnak, de anyagcseréjük lelassul. Testtömegük 30-50%-át is elveszítik, ami a csontok, a koponya és a belső szervek méretének csökkenésével jár.
A cickányoknak nem nő a foguk úgy, mint a rágcsálóknak, sőt, már születésük előtt elveszítik tejfogaikat. A fogak elhasználódása az idősebb cickányok problémája. Metszőfogaik hosszúak és élesek, rágófogaik a száj hátsó részében találhatók.
Jellemzően magányos életmódúak, a hím és a nőstény csak a párzás idején van együtt. Egyes fajok üreget ásnak maguknak. Egy nőstény cickány akár évi 10
almot is felnevelhet, különösen a trópusokon, ahol egész évben tudnak szaporodni. A szoptatás ideje 17–32 nap. A nőstény gyakran közvetlenül szülés után párzik, és miután elválasztott egy almot, már meg is szüli a következőt. Várható élettartamuk 12-30 hónap.
A cickányok más szempontból is különlegesek. Néhány fajuk mérgező, ami szokatlan az emlősök körében. A mérget a fog vájata vezeti a zsákmányba. A méreg több vegyületet tartalmaz, a rövidfarkúcickányok (Blarina fajok) méregmirigyeinek tartalma akár 200 egér életének kioltására is elegendő. Az egyik vegyülettel magas vérnyomást, egy másikkal migrént és izomidegrendszeri betegségeket kezelnek.
A Blarina brevicauda faj nyála soricidint tartalmaz, ami egy lehetséges jelölt a petefészekrák ellen.
A denevérekhez és a fogascetekhez hasonlóan néhány faj képes echolokációra. Ezek a Sorex és a Blarina nemekbe tartoznak. Ide tartozik az erdei cickány, a Sorex vagrans, és a Blarina brevicauda. A madagaszkári tanrekfélék és a Patkányvakondfélék is rendelkeznek ezzel a képességgel. Ultrahangok rövid sorozatát adják ki. A denevérekkel szemben ezek kis amplitudójúak, széles sávúak, multiharmonikusak, és frekvenciamoduláltak. A közeli tájékozódásra használják, és nem a zsákmány felkutatására.
ATLANTI ÖRDÖGRÁJA: Régies neve: manta. Az atlanti ördögrája az Atlanti-óceánban, a Csendes-óceánban és az Indiai-óceánban, partközelben és a nyílt tengeren egyaránt megtalálható. Elterjedésének az északi határát a Rhode Island, az Azori-szigetek, a Sínai-félsziget, Kalifornia déli része és Japán alkotják. Míg délen Perunál, Uruguaynál, a Dél-afrikai Köztársaságnál és Új-Zélandnál van az előfordulásának a határa.
Mozambik vizeiben megosztja területét rokonával, a Mobula alfredival.
Az atlanti ördögrája hossza 3-5 méter, úszófesztávolsága 4,5-7 méter, de akár 9,1 méter is lehet; 3,8-4,6 méteresen már felnőttnek számít. Átlagos testtömege 1,2-1,4 tonna, de elérheti a 2-3 tonnát is. A rája fejének két oldalán két óriási úszó van, amelyek úgy néznek ki, mint két hatalmas, puha szárny. Arra használja őket, hogy táplálékát közvetlenül széles pofájába terelje. A rájának nincs foga – a legtöbb táplálékot (plankton) „élő levesként” veszi fel –, ám pofája belül egészen érdes. Körülbelül öt pár kopoltyúját lélegzés mellett szűrőrendszerként is használja. Testének felső része fekete, nagy, fehér foltokkal; hasi része fehéres néha sötét foltokkal. Hatalmas testéhez képest farka rövid és vékony.
A nagy példányok egyedül, a kisebbek 5-6 halból álló csoportban élnek, táplálékban gazdag helyeken. Általában 0-120 méteres mélységekben tartózkodik. Tápláléka túlnyomórészt plankton és garnélák, de olykor kis halak is, mint például a tengeripérfélék (Mugilidae). Az ördögrája békés planktonevő, ám ha megtámadják, hatalmas testével és gyors szárnyalásával az ember veszélyes ellenfelévé is válhat. Főleg ősszel ki-kiugrik a vízből, azonban még nem sikerült megállapítani, hogy miért; meglehet, hogy az udvarláshoz tartozik ez a szokása.
A párzási időszak egész évben tart. Ivarérettek csak akkor lesznek, ha elérték a 4-4,5 méteres úszófesztávolságot. Az atlanti ördögrája ál-elevenszülő (viviparia). Egyszerre csak egy utódot hoz a világra.
feketehátú fuvolázómadár: a fuvolázómadárfélék családjának Új-Guineától Ausztrália középső részéig előforduló, a varjúhoz hasonló, 40 cm nagyságú faja. A csőr ólomszürke, de a hegye fokozatosan feketére vált.
A viselkedését tekintve is nagyon közeli a fehérhátú fuvolázómadárhoz. Viszont itt a hát a neve szerint fekete. Sőt, fehér tulajdonképpen csak egy tarkófolt alakjában, a szárnyon és az alsó farkfedőkön mutatkozik. Másutt a tollazat kékes árnyalatú fekete. Mégis vannak kutatók, akik csupán alfajnak tartják. Őket látszik igazolni, hogy néha a két faj (?) egyedei a szabad természetben összepárzanak és az utódok ivarképesek. A tojón kevesebb a fehér. A tarkófolt alul finom átmenettel vált feketére.
A földön keresik a táplálékukat, s a férgek gyűjtésével, a kisebb gerinctelenek, főként rágcsálók pusztításával nagy hasznot hajtanak. Ezért telepítették be a Fidzsi-szigetekre és Új-Guineába, ahol gyorsan gyökeret vert.
Tál alakú fészket épít a költőtelepen, többnyire társasan fészkel. A csoport tagjai szorosan összetartanak, más csoporthoz tartozó madarakat elűznek onnan. A csoport feje a domináns hím, amely a legtöbb tojót megtermékenyíti. Esetenként a fiatalabb hímek is párosodnak, de a fiókák nevelésétől távol vannak tartva.
RETTENETES NYÍLMÉREGBÉKA: Kolumbia területén honos. A legerősebb mérgű békafaj. Mérge elegendő tíz ember vagy 20 000 egér megmérgezéséhez. A kifejlett nőstények 40-50 milliméter hosszúak, a hímek ennél valamivel kisebbek 38-45 milliméteres testhosszukkal. Általában élénksárga színűek, de lehetnek narancsos vagy szürkés árnyalatúak.
Talajlakó élőlény, elsősorban Hangyákkal táplálkozik. Egyesek szerint az ezen hangyafajok termelt mérgező anyagok szükségesek ahhoz, hogy az állat bőre mérget válasszon el.
A hím, ha szaporodásra képes, azaz petéktől domborodó testű nőstényt lát, néhány másodpercig tartó trillázó hangot ad ki, ennek a neve távoli hívó hang. A nőstény 5-25 petét rak le a párzást követően.
A Kolumbia esőerdeiben őshonos, 5 centiméteresre megnövő arany nyílméregbéka (Phyllobates terribilis) már feltűnő világossárga színével is a benne rejlő veszélyre hívja föl potenciális ragadozói figyelmét, így próbálva elkerülni, hogy áldozatukul essen. A legmérgezőbb gerinces a világon. Mérge egy neurotoxin, mely az idegrendszerre van hatással. Meggátolja, hogy az idegsejtek ingerületet adjanak át egymásnak, az izmok emiatt bénult, összehúzódott állapotban maradnak. A halál rendszerint szívroham vagy kamrafibrilláció miatt következik be. A béka bőrében raktározott méreganyagok nagyon nehezen bomlanak le, egyes beszámolók szerint csirkék és kutyák hullottak el, miután olyan papírlaphoz értek hozzá, amin előzőleg egy nyílméregbéka sétált át. A méreg egy milligrammja elegendő tízezer egér, illetve tíz-húsz felnőtt ember megöléséhez. Az arany nyílméregbéka fontos szerepet játszik a kolumbiai őslakók, például az emberá indiánok életében: belőle nyerik ki a vadászathoz szükséges nyílmérget. A békát forró láng fölé tartják, mire az állat bőrén át cseppekben szivárogni kezd a méreg. Az ebben megforgatott nyílhegy több mint két év elteltével is mérges sebet ejt.
VÖRÖSMOSZATOK: Közös sajátosságuk a zöld színanyagot, a klorofillt elnyomó vörös színanyagok jelenléte.
A vörösmoszatoknak körülbelül 4000 ma élő faja van, ezek rendkívül változatosak lehetnek. A fajok nagy része tengeri, összesen mintegy 200 édesvízi fajuk
ismert. Nagy részük trópusi elterjedésű, főként a Csendes-, és Indiai-óceánban honosak. Az egyéb területeken élő fajok száma kicsi, viszont ezek esetenként hatalmas méretű telepeket képesek létrehozni. Néhányuk a Kárpát-medencében is megtalálható. A vízimalom kerekének is tőlük van vörös „szakálla”.
Nagyrészt többsejtű, telepes testfelépítésű fajok tartoznak ide, kevés egysejtű is ismert. Telepük fonalas vagy lemezes, a legfejlettebb képviselőiknek levélszerű, szárszerű képleteik is lehetnek, ezek hínárnövényekhez hasonlítanak.
Sem vegetatív, sem szaporítósejtjeik nem rendelkeznek Csillós vagy Ostoros alakkal. Sejtfaluk nyálkaanyagba ágyazott Cellulózrostokból áll, a nyálka egyes fajokban akár a sejtfal 70%-át is kiteheti. A nyálkaanyag elsősorban poliszacharidokból, például Agaragarból áll. Sejtjeik tartaléktápanyaga a citoplazmában elhelyezkedő florideakeményítő. Kloroplasztiszuk elsődleges szimbiogenezissel jött létre, azonban bakteriális sejtfalát a cianobaktériumokkal ellentétben már elvesztette, így csupán kettős membránréteg határolja. A tilakoid membránok nem állnak kötegekbe, rajtuk fikocianin- és fikoeritrintartalmú fikobilinszemcsék találhatók. A fikoeritrin adja az alga vörös színét, elnyomva a Klorofill zöldjét (és a fikocianin kékeszöld színét). A klorofill-a mellett Karotin és xantofill segédpigmenteket is tartalmaz. A vörösmoszatok azonban nevüktől eltérően nem csak vörös pigmentet tartalmaznak, például a Brit-szigeteken élő édesvízi fajok nagy része olajzöld vagy kék színű, ezek közül csupán néhány fajnak vörös a színe.
Életciklusuk rendszerint háromfázisú nemzedékváltakozásos (haplodiplonta), de néhány Taxonnál előfordulhat két fázisú (haplonta) fejlődésmenet is. A zigótából először a karposporofiton jön létre, ez fonalas szerkezetű gominoblasztikus telepet képez. A rajta található karposporangium hozza létre a karpospórákat, amelyekből aztán a szintén diploid tertasporofiton fejlődik (vagyis a karposporangium nem valódi sporangium, mivel spórái diploidok és nem a gametofiton fejlődik belőlük). A sporofiton hozza létre meiózissal a haploid spórákat, ezek négyesével állnak (innen a tertasporofiton elnevezés). A kiszabadult tetraspórákból fejlődik ki a gametofiton, amely a hím- és női ivarsejteket termeli. A női ivarsejt érdekes módon az embriós növényekhez hasonlóan a megtermékenyítés után is a gametofitonon marad, a karposporangium is itt fejlődik, ez azonban csak analógia, a vörösmoszatok nem állnak közvetlen filogenetikai rokonságban az embriós növényekkel.
A zöld színtestű növényekkel közös fejlődési útról hamar levált csoportról van szó, mely egyértelműen monofiletikus. Korábban közvetlenül a Cianobaktériumoktól (Cyanobacteria) származtatták őket. Közös tulajdonságaik azonban csak Konvergens jellegűek. A korábbi rendszerekben (például Soó Rezső, Hortobágyi Tibor) a vörösmoszatokat a moszatok rendszerének végére helyezték, mivel a legfejlettebb algáknak tartották őket. A Barnamoszatok (Phaeophyceae) azonban anatómiailag és Fejlődéstanilag is fejlettebb csoportnak tekinthetők.
DINGÓ: Feltehetően a házikutyából visszavadult fajta, mely a kutatók feltételezése szerint valamikor az emberek révén érkezett Ausztráliába, évezredek óta vadon él ezen a területen, de előfordul Délkelet-Ázsiában is.
Teste 40-65 centiméter magasságú, 81-111 centiméter hosszú, a nőstények súlya 11-17, a hímeké 12-22 kilogramm körül van, de akadnak ennél nagyobb példányok is. Bundája rozsdásvörös vagy szürke színű. Új-Guineában egy kisebb, szürkés színű változatát találjuk. Hallása és szaglása jó.
Főleg erszényes emlősökre vadászik, de elfogyaszt madarakat, hüllőket, rovarokat és dögöt is. Lesből támad. Nehezen szelídül, az ember társaságát nem kedveli.
A dingók családi kötelékben élnek egy „központi telepen”, melyet megvédenek a behatolóktól. Vadászterületük azonban nagyobb ennél. A fiatal dingókanok egyedül vadásznak egy nagyobb területen. Ha gazdag a táplálékkínálat, olykor csatlakozhatnak egy falkához; ha viszont szűkös, elzavarják az idegent. A juhnyájak "„hóhéra” és ezért a farmerek kíméletlenül pusztítják, ahol érik.
Életmódja a farkaséhoz hasonló. A fiatal dingó nagyon kedves jószág, ám felnőve bizalmatlanná, harapóssá, rendkívül önállóvá válik, ragadozó természete minduntalan kitör belőle, ezért kutyakénti tartása semmiképpen
nem ajánlott. Az idős és gyenge állatokat távol tartják a táplálékforrástól és a víztől, ezek rövid időn belül kiéheznek és elpusztulnak.
Falkában a dingók problémamegoldási stratégiája a farkashoz hasonló, azonban ha egy ember valamire rámutat a dingó a kutyához hasonlóan megérti a mozdulatot.
Ausztrál kutatók megfigyelése szerint a fogságban tartott dingók képesek eszközhasználatra. Egy megfigyelés szerint magasan levő tárgyat úgy értek el, hogy a kennelben található állványt odahúzták és arra felmásztak.
A házi kutyával – ha kölyökkoruk óta együtt nevelődnek – könnyen kereszteződik.
2 éves kortól ivarérett. Júniustól augusztusig tart a párzási időszaka. Vemhességi ideje 63 nap. Maximum 8 kölyök az utódok száma. A dingószuka ősszel
vagy a tél elején tüzel. Ilyenkor egy körülbelül tizenkét kanból álló falka követi, ezek a közelében maradnak. A szuka végül kiválaszt egyet; gyakran előző
almai apját.
A kölykök kilenc hét múlva születnek. A szuka minden évben ugyanazon a rejtett búvóhelyen fial, ha azt az emberek időközben nem bolygatják fel. Néhány
nappal később a szuka elvonul a társával néhány száz méterrel arrébb; szélirányban, hogy észlelhessék, ha valami zavar támad, anélkül, hogy felhívná a figyelmet a kölykei rejtekhelyére. Ha veszély fenyeget, egyenként elcipeli őket egy új, biztos fedezékbe. Egyébként csak szoptatni és a visszaöklendezett
táplálék kis falatkáival etetni tér vissza a kicsikhez. A kölykök gyorsan növekednek, és hamarosan mindkét szülőnek gondoskodnia kell ellátásukról és táplálásukról.
A szülők később egyre gyakrabban eltávolodnak a fészektől, de érintetlenül leteszik az elejtett zsákmányt a közelben, hogy később a kölykök maguk vadásszanak rá.
Mivel legtöbb táplálékállatuk éjjel aktív, a dingó is túlnyomórészt éjjel vadászik. A magányos dingónak könnyű zsákmányt jelent az üregi nyúl és a különböző gyík fajok, ha azonban párosával, vagy nagyobb csoportokban vadásznak, képesek megölni akár a szürke óriáskengurut is. Ha a falka több zsákmányt ejt, mint amennyi a pillanatnyi jóllakáshoz szükséges, a maradékot elkaparják és később visszatérnek, hogy elfogyasszák.
Ha szűkös a táplálékellátás, a dingó megeszi a madártojásokat, a lárvákat és a vízimadarakat is. Ha nagyobb állatra (kengurura) vadásznak, előbb csak követik, majd támadnak és megragadják, de a rúgás elől rögtön hátra is ugranak, mivel az halálos lehet számukra. Mióta Ausztráliában birkát tenyésztenek, a dingó könnyen megszerezhető zsákmányává vált.
Áfonya: Savanyú talajt kedvelő, gyakran ízletes bogyójú cserjék és félcserjék tartoznak ide. A nemzetség kb. négyszázötven, az északi félgömb hűvösebb területein élő fajból áll, bár trópusi fajai akár Madagaszkáron vagy a Hawaii-szigeteken is megtalálhatók. A nemzetség típusfaja a hamvas áfonya (Vaccinium uliginosum)
Az áfonya egy olyan bogyós gyümölcs, amely jó vitamin-, ásványi anyag-, növényi rost-, fenol-, és flavonoid forrás. A fenolok fontos védelmet biztosítanak a szívkoszorúér-megbetegedések, az agyvérzés és a rák ellen. Ugyanakkor segítenek megelőzni a fogszuvasodást és a húgyúti fertőzéseket. Más friss vagy fagyasztott gyümölcshöz és zöldséghez hasonlóan – C-vitamint és E-vitamint tartalmaz, amelyekről tudjuk, hogy kiváló antioxidánsok. Az áfonya nem tartalmaz nátriumot, zsírt vagy koleszterint, és alacsony a kalóriatartalma.
Egy adag áfonyában több antioxidáns van, mint bármely más gyümölcsben vagy zöldségben, ugyanis az áfonya kék színét adó antocianinok is antioxidáns hatásúak. Az antioxidánsok védik a szervezetet a szabad gyökök káros hatásai ellen, csökkentik a krónikus betegségek: szív-érrendszeri betegségek és talán a Parkinson- és az Alzheimer-kór kockázatát, lassítják az öregedést, és fontos szerepük van a rákmegelőzésben. Lassítja az öregedést. Az áfonyában található flavonoidok védőfaktorként hozzájárulnak az öregedési folyamatok lassításához, és az idős korral járó betegségek kialakulásának megakadályozásához.
Már az ősember barlangokban is találtak áfonyamag maradványokat. Dioszkoridész vérhasra, epevezeték gyulladásra ajánlotta. Az amerikai indiánok a szárított termést fűszernek, a leforrázott leveleket sebgyógyításra használták, a virág füstjével pedig a rossz szellemet űzték el.
Az áfonyából teát és lekvárt is készíthetünk.
JÁKÓPAPAGÁJ: Nemének típusfaja. Közép- és Nyugat-Afrika sík részének szubtrópusi és trópusi erdőiben él. Az állatkereskedelem és az élőhely szűkülése miatt a madár állománya csökken.
Testhossza 33 centiméter, szárnyfesztávolsága legfeljebb 70 centiméter, míg testtömege legfeljebb 490 gramm.
Tollazata a hátán és fején sötétszürke, a hasán és a Szeme körül világosszürke. A farka élénkpiros. A felső csőrkávája egy ízület segítségével a fejtől függetlenül is mozgatható; alsó csőrkávája előre-hátra mozdítható,
így széleit a csőr felső részének keresztbordáin élesítheti. Fára mászás közben a csőr „harmadik lábként” szolgál. A lábával kiválóan tud fára mászni és a táplálékot is a csőréhez tudja vinni vele. Mindkét külső ujja hátrafelé áll, a középsők pedig előre, így markoló szerszámként tudja használni őket
Párban él, csapatosan alszik és táplálkozik. Tápláléka magokból, diókból, gyümölcsökből, virágokból és levelekből tevődik össze. Fogságban 50-80 Évet is élhet. Akár több száz szót is képes megtanulni.
Az ivarérettséget 2-4 éves korban érik el. A költési időszak a helytől és az éghajlattól függ. A fészek általában egy magas fa hasadékában vagy odvában helyezkedik el. Egy fészekaljban rendszerint 3-4 Fehér gömbölyded, fényes
Tojás van, ezeken a tojó 28-30 napig kotlik. A fiatal madarak legkésőbb 80 nap után repülnek ki.
CSITA: A gepárd Ázsia és Afrika pusztaságain élő, hosszú lábú, foltos prémű macskaféle ragadozó; Acinonyx.
Az Acynonix a ragadozók rendjébe, azon belül a macskafélék családjába tartozó nem. Egyetlen élő képviselője a gepárd.
A gepárd, habár nagy kiterjedésű területe egyezik a leopárdéval, könnyen megkülönböztethető tőle. A gepárd sokkal gyorsabban fut, mint a leopárd. A gepárdnak sötét, könnycseppszerű minta húzódik lefelé a szemétől a szája sarkáig, mely a leopárdnak nem. A gepárdok inkább nappal, míg a leopárdok éjszaka aktívabbak; a gepárdok földhöz kötöttek (kivéve fiatal korban), míg a leopárdok gyakran másznak fára.
A gepárd ravaszsága és vadásztudománya hazájának lakóit arra csábította, hogy képességeit a maguk hasznára fordítsák. A vadász gepárd egyszerű idomítással kiváló vadűző állattá válik. Egész Kelet-Indiában úgy tekintik, mint a vadász leghasznosabb segítőtársát.
A perzsa sah Arábiából hozta, és külön épületben tartotta. Barbaro József 1474-ben az örmény fejedelemnél 100 vadász gepárdot látott. Európában is használták a gepárdot a vadászatoknál. Egy Konrad Gessner idejéből (XVI. század) fennmaradt feljegyzés ugyanis arra utal, hogy a francia királynak volt egy vadász gepárdja, s ezt valóban használta is vadászatai alkalmával. I. Lipót német császár két idomított gepárdot kapott a török szultántól, amelyekkel gyakran vadászott. A mongol fejedelmek vadászataik alkalmával gyakran nagy számban vittek magukkal vadász gepárdot. Indiai fejedelmek udvartartásában tetemes költséget okoztak a „kutya-macskák” falkái.
Idomításukat külön hozzáértők végezték, s a vadászatok alkalmával is nagyon gyakorlott vadászoknak kellett a gepárdokat kezelniük. Ennek a személyzetnek a helyzete hasonló volt, mint annak idején nálunk a solymászoknak. Úgy vitték vadászatra a gepárdot, hogy sapkát húztak a fejére, vékony pórázra kötötték, és kétkerekű kordén szállították. Még a legfélénkebb vad is sokkal közelebb engedi magához a kocsit, mint a gyalogost. Ezért a gepárddal 200–300 lépésnyire meg lehet közelíteni a legelő csordát. Ott a gepárd nesztelenül lesurran a kordéról, s közel siklik a zsákmányhoz. Rohammal elfogja áldozatát, nyakánál fogva a földhöz szorítja. Az idomító odasietve elvágja az áldozat nyakát; a kiömlő vért faedényben fölfogja, s odaadja a csitának.
A híres Alfred Brehm írta, hogy „Volt egy szép gepárdom, amely oly szelíd volt, hogy pórázon vezethettem s még az utcán is bátran sétálhattam vele. Ameddig
csak emberekkel találkoztunk, mindaddig nyugodtan lépkedett oldalam mellett, de nyomban másként viselkedett, ha kutya jött velünk szembe.”
KÖZÖNSÉGES TINTAHAL: A közönséges tintahal vagy szépia előfordul az Atlanti-óceánban, az Északi-tengerben, a La Manche-csatornában és a Földközi-tengerben.
Egyes, főleg ázsiai országokban az étkezés gyakori részét képezi, de már sok más országban is hozzáférhető élelmiszerként.
A szépiák testében lévő belső meszes héj, a szépiacsont levegőt tartalmazó stabilizáló szerv is. Úszóhólyag híján maga a csontlemez működik úgy, mint egy hidrosztatikus készülék, és könnyíti meg a fel- és leszállást. Az elpusztult tintahal csontlemeze a szépia. Mészhiány ellen ezt a szépiacsontot etetik díszmadaraikkal a madártenyésztők.
A többi lábasfejűhöz hasonlóan barna festéket (szépiafestéket) bocsátanak ki végbélnyílásukból, így menekülnek a ragadozó halak - főképp a murénák - és a fókák elől. Tíz karjuk van, ezeken tapadókorongokat találunk. Karjaik a csőszerű állkapcsot veszik körül, a két hosszabb tapogatónak csak a végén van tapogatókorong. A két hosszabb tapogató 50 centiméter hosszú is lehet. A hím közönséges tintahalnak van egy meghosszabbodott, módosult karja (hektokodiluss) is a Hímivarsejtek átviteléhez.
Teste széles, eléri a harminc centimétert. A testet körülveszi az „úszólebeny”, ennek mozgásával elegánsan siklik előre vagy hátra. Gyakran találjuk a tengerifű (Zostera) között. Tölcséréből vizet lövell, így keresgéli a homok felszínén a garnélarákocskákat.
A szépia mestere az álcázásnak, a gyors színváltásnak. Nem gyakori, inkább nyáron láthatjuk. Az állat bőre több ezer pigmentsejtet tartalmaz, melyek összehúzódásuk vagy kitágulásuk révén pillanatok alatt megváltoztatják a tintahal színét. E képességüket – amely alapvetően az álcázást szolgálja - a tintahalak udvarláskor is bevetik.
Nagy, rendkívül fejlett, széles látómezővel rendelkező Szeme a legrövidebb időn belül eljuttatja az agyhoz az információkat.
A közönséges tintahal társas lény és rajokban úszik. Az állatra delfinek, csőröscetek, cápák, és nagyobb halak vadásznak. Tápláléka kisebb halak és
rákok.
A szaporodási időszak tavasszal és nyáron van. Udvarlás közben a hím testét sárgásfehér és vörösesbarna függőleges „zebracsík” borítja. A szépia élete
a peterakást követően tragikusan végződik. A hím tisztelgő látogatást tesz a nősténynél, majd átkarolják egymást. Karjainak egyikével a hím a spermacsomagját a nőstény petevezetékének csőszájában lévő köpenynyílásba helyezi és holtan süllyed a tengerfenékre. A nőstény legfeljebb mintegy 260 petét rak. A nőstény a petéket gumiszerű, fekete oldattal vonja be. E tokokat egy növény szárára tekeri egy nyúlvány segítségével. Miután a nőstény is megtette a kötelességét, bevégzi életét.
ÉJI FÖCSKE: A kecskefejőfélék ’Caprimulgidae’ lapos, vastag fejű, nagy szemű, hosszú hegyes szárnyú, meglehetősen hosszú farkú, laza, puha tollazatú, kis csőrű madarak, amelyek éjjeli életmódot folytatnak. Majdnem egész Európában előfordulnak a költés idejében. Napközben ritkán kerülnek szem elé, mert a földön vagy valamely vastagabb faágon szunyókálnak.
PIPABÉKA: A pipabéka elterjedési területe Bolívia, Brazília, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Kolumbia, Peru, Suriname, Trinidad és Tobago és Venezuela.
Ez a békafaj általában 10-13 centiméter hosszú, de akár 20 centiméteresre is megnőhet. A pipabékának kicsik a szemei; nincsenek fogai és nyelve sem. Lapos teste, levél alakú. Színezete kopott barna, néhány folttal. Széles lábfejei úszókkal vannak ellátva; a mellső lába ujjain csillagszerű képződmények láthatók.
A pipabéka a trópusi és szubtrópusiAlföldek nedves Erdeiben és édesvizű mocsaraiban él. Az élőhelyek elvesztése veszélyezteti a fajt.
Ezt a békát a szaporodási módszere miatt ismerjük jól. A többi békafajtól eltérően, a pipabéka hím nem a légzsákok által kiadott hangokkal vonzza magához a nőstényeket, hanem a torokban levő csonttal, amellyel éles csettintő hangokat képez.
Ölelkezés közben a pár ívekben fel-felemelkedik a fenékről. Minden felemelkedés közben, a nőstény 3-10 petét bocsát ki magából; a petéket a hím mozgásai a nőstény háti bőrébe nyomja bele. Miután a peték el lettek „ültetve”, néhány napra a bőrbe ágyazódnak és az anyjuk hátának lépesméz külsőt kölcsönöznek. A petéből való kikelés, az Ebihalból kis békává válás, mind az anyaállat hátbőrében megy végbe. Az alig 2 centiméter hosszú, kis pipabékák átszakítják anyjuk hátbőrét és kimásznak. Miután
elhagyták az anyaállatot, a kisbékák magányos életmódot folytatnak.
BARADICS-KÓRÓ: Tudományos neve: gilisztaűző varádics. Az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó növényfaj. Népi nevei közül talán a mezei mimóza a legérdekesebb, ezt valószínűleg levelei alakjáról kapta.
Egész Európában megtalálható; Magyarországon is gyakori.
Felálló, felső részén elágazó szárú, 80–120 cm magas. Megdörzsölve fűszeres, kámforos illatú. Levelei kétszeresen, szárnyasan szeldeltek. Aranysárga, gömbszerű fészekvirágzatai 80–100 cm magasan díszlenek dús sátorvirágzatban. A fészkekben csak csöves virágok vannak, sugárvirágok nélkül.
Évelő. Ártéri magaskórós társulásokban és mocsárréteken, nedves Gyomtársulásokban él, gyakorta az aranyvesszővel (kanadai aranyvessző Solidago canadensis, magas aranyvessző Solidago gigantea) együtt. Június–szeptember között nyílik. A Margarétákhoz hasonlóan, tőosztással szaporítható.
Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbáriumában ezt írta a varádicsról: „Próbált dolog. Levelét főzd meg borban, vagy tejben add innya, a gilisztát kiűzi.”
Nevéhez híven napjainkig gyakorta használták az ember és a háziállatok bélférgeinek elpusztítására, kiűzésére, külsőleg ízületi fájdalmak enyhítésére.
Főként szárított virágból főzött teája tartalmazza a férgek, rovarok által nem kedvelt illóolajokat, gyantát és keserűanyagot. Mérgező hatása miatt háziszerként ma már nem ajánlott.
A biokertészek elsősorban a hangyák távoltartására alkalmazzák. A szárított növény nemcsak az ágyásokból, de a tárolóhelyekről is elűzi a hangyákat és más rovarokat, így a molyokat is.
Gyakran ültetik nedves kertrészek évelő ágyásaiba, egy alacsony termetű változatát sziklakertekbe is.
GÁBICS: Kampós, fogas csőrű vonuló kis énekesmadár; Lanius.
A családba 4 nem és 32 faj tartozik. A legnépesebb a Lanius nem, a Lanius genusnév a lat. lanius ’hentes’ (< lat. laniare ’húst szétszabni’) szóból származik.
Rendszerint bokrokkal, fákkal tagolt nyílt területek lakói. Kisebb állatokkal és rovarokkal táplálkoznak. Közös jellemzőjük a hosszú, lépcsőzetesen keskenyedő farok. Csőrük a vágómadarakéhoz hasonlóan kampós, a felső csőrkáván kétoldalt csőrfognak nevezett kiemelkedés található. A vörösfejű gébics szintén az utánzó, úgynevezett „gúnymadarak”-hoz tartozik, mert a tartózkodási helye környékén lakó madarak hangjait hűen utánozza, különös módon összezagyválja, és ezzel olyan „zeneművet” komponál, amelyet a madárkedvelők elragadónak találnak. Ezért gyakran tartják kalitkában.
JÁVORSZARVAS: Óriási elterjedési területén belül lápos, mocsaras, nagyrészt elegyes erdőkben él. Nyíresek, főleg az erdős tundra és a folyók menti nagy mocsarak a kedvelt élőhelyei. Öblök és tengerpartok mentén is él, például a Balti-tengernél, középhegységekben is előfordul, de a meredek hegyoldalakat elkerüli.
A bővebb táplálék miatt a víz közelségét keresi, de ha sok a szúnyog, az erdős tundra valamivel magasabban fekvő területeire húzódik vissza. Nagyon jól és kitartóan úszik, ezért a nagy tavak szigeteit is benépesíti, egyes területeken előszeretettel keresi fel ezeket, ha oda egyetlen ellensége, a farkas nem tud utána menni. Sokat és nagy távolságokra vándorol.
Szétterpeszthető patái lehetővé teszik, hogy behatoljon a lápokba és mocsarakba. Azokat a területeket, ahonnan kiirtották, ismét gyorsan benépesíti, ha elérhető távolságban nagy jávorszarvas-állományok vannak.
A két északi szarvasfaj, a jávorszarvas és a Rénszarvas életmódja jelentősen eltér a többi szarvasétól, a jávorszarvas magányosan él. Ez a nőstényekre is érvényes, melyek a legtöbb nagy testű szarvassal ellentétben nem verődnek csapatokba. Egyedül vezetik utódukat, és amikor az önállóvá válik, a tehén egyedül marad, amíg ismét megellik. A bikák az üzekedés idején nem gyűjtenek háremet maguk köré; rövid együtt töltött idő és a párzás után elhagyják a nőstényt és új partnereket keresnek. Az üzekedés nem korlátozódik egy meghatározott időtartamra, mint a többi nagy szarvasnál, mivel egy terület tehenei nem mind egyszerre lesznek párzásra képesek, mint például a gímszarvasnál.
A jávorszarvasnak nincs territóriuma, csak időleges lakóhelyeket használ. Ez állandóan mozgásban tartja a teljes állományt. Ez az egyik fontos oka a jávorszarvas-állományok gyors regenerálódásának. A jávorszarvasnak nincs különösebben rögzült napi aktivitási ritmusa sem, mivel sok területen nyáron nagyon hosszúak a nappalok, télen pedig az éjszakák. Nagyon jó a hallása és a szaglása, de nem túl jó a szeme.
A jávorszarvast lomblevél- és rügyevőnek nevezhetjük. Nyáron a levelek és hajtások képezik táplálkozása alapját, télen főleg a rügyek, de ezt mindig több-kevesebb vízinövénnyel egészíti ki. A sekély vizekben gázol, és ott békaszőlőt, átokhínárt és más magasabb rendű vízinövényeket legel. Táplálékának fontos részét képezik a mocsári növények is, ezekből főleg létfontosságú káliumot és egyéb olyan anyagokat – nyomelemeket is - nyer, amelyek a levéltáplálékból hiányoznak. Nyaka rövid, ami arra kényszeríti, hogy elülső lábait erősen szétterpessze legelészés közben, ez azt mutatja, hogy ez a szarvasfaj nem a füves pusztákhoz alkalmazkodott, hanem a cserjésekhez, ahol táplálékát az ágakról szedi. Ilyenkor a mozgékony pofa szolgál fogószervként, segítségével a jávorszarvas anélkül szedheti le a leveleket, hogy az ágakat is leharapná. A jávorszarvas számára a legnehezebb időszak a tél. A hó lelassítja mozgását, agancsa nincs és csak patájával tud védekezni.
Természetes ellensége a farkas és a medve. Veszélyben főleg a borjak vannak. kb. 50%-uk esik áldozatul a ragadozóknak, azonban ha elérik az 1 éves kort, nagy esélyük van az életben maradásra. Van még egy természetes ellenségük, ami lényegesen kisebb, mint a ragadozók, de azoknál sokkal veszélyesebb, a kullancs. A jávorszarvas élőhelyeinek délibb, viszonylag szárazabb területein nagy számban pusztulnak el a vérszívók áldozataként.
Párzási időszak kezdetekor a bika gödröt ás és megtölti a saját szaganyagával, ami pontos információt ad a tehenek számára a leendő apáról. A tehenek meghempergőznek ebben a szaganyagban, jelezve, hogy ezt a hímet választották. Egy-egy gödörben több tehén is megfordul, akik közül a bika az, aki eldönti, melyikük alkalmas az utódja kihordására. Aki nem felel meg az elvárásainak, azt egyszerűen elüldözi magától. A nőstények általában ikerborjakat, nemritkán hármas ikreket ellenek, ezek kétéves korukig maradnak anyjuk mellett.
A vemhes jávorszarvastehén nyáron ellik. A borjak 9 hónap vemhesség után születnek és 3-4 hónapig szopnak. Borjai nem pettyesek. Születésük után rögtön követik anyjukat, és a következő borjú megszületéséig, legalább egy évig, néha 2 évig vele maradnak. A fiatal állatok 2,5-3 évesen ivarérettek: a bikák később, mint a tehenek.
VIASZOS AKÁC-PAJZSTETŰ: A nőstény teste rózsaszínű, 3,5 mm hosszú és 2,0 mm széles. A fehér és sárga akác, tölgy ágain és törzsén él. Kátételét eddig csak szőlőn észlelték.
Az akác-pajzstetű esetében viszont az akác nem megfelelő termőhelyre való telepítése okozza a tömeges elszaporodását, ami a növény pusztulását is okozhatja. Károsítása megelőzhető azzal, ha az akácot csak a neki megfelelő helyre ültetjük. Amennyiben mégis elszaporodik, tavasszal az áttelelt alak elleni vegyszeres védekezés nem maradhat el.
KOMODÓI SÁRKÁNY: A legkésőbb felfedezett varánuszfaj, csak 1912-ben írták le először az európai zoológusok. Természetesen a bennszülöttek már régóta ismerték ezeket a „szárazföldi krokodilokat”.
Az óriásgyík az indonéz szigetvilág lakója. Hosszúsága általában 2,5–3 méter, testtömege pedig 100 kilogramm. A komodói óriásgyíkok között számon tartanak egyet Komodón, amely több mint 4 méter hosszú és kb. 90 centi magas. Ragadozó állatok, harapásuk végzetes, mert szájüregükben olyan kórokozó baktériumok élnek, amelyek a sebből a vérbe jutva pár napon belül vérmérgezést, majd halált okoznak. A megharapott vad még el tud menekülni a gyík elől, de pár nap múlva elpusztul, amit a gyík kivár.
2007 elején az egész világsajtót bejárta az a hír, hogy a komodói sárkányok képesek a szűznemzésre, amint ez a londoni és a chesteri állatkertekben világra jött utódokról kétséget kizáróan bebizonyosodott.
NAPVIRÁG: A Napvirág becsületes neve záporvirág, de nem véletlenül terjedt el ilyen elnevezésével, virágai a napsütés hatására csodálatos átalakuláson mennek keresztül!
Ilyenkor teljesen kinyílnak, akár háromszor, négyszer nagyobbá válva, hogy aztán estére ismét becsukódjanak.
A Napvirág Afrika legmelegebb területeiről származik, így nem csoda, hogy talajigénye egyáltalán nincs, és elviseli, sőt igényli az erős napsütést.
Kerti dísznövényként a legkedveltebbek közé tartozik, elsősorban hosszantartó virágzása miatt. Áprilistól egészen a legnagyobb fagyokig díszítheti ágyásainkat, ládáinkat.
Méret és színvariációban egyik egynyári sem kelhet versenyre vele. Tíz centis, de félméteres változatban is létezik, virágainak színe pedig a sárgától a narancson át a piroson keresztül a bíborig változhat, sőt ezek kombinációja is gyakori. Szirmai közt lehet csíkos, cirmos vagy akár egy palántán belül
is többszínű hibrid.
A napvirág virágzásának intenzitását növeli, ha az elszáradt részeket lecsípjük, de önmagától is tisztul.
A kertészkedéssel csak kacérkodó próbálkozóknak tökéletes választás, rezisztens és erős növény, elpusztítani gyakorlatilag lehetetlen.
RÉTI CSÍK: A nagy folyószabályozások és a mocsarak lecsapolása miatt megfogyatkozott a Magyarországon található állománya, ezért védelmet élvez. Korábban tömegesen fordult elő, fontos böjti tápláléknak számított, és horgászatát, a csíkászatot a 19. századig mint a Halászat külön ágazatát tartották számon.
Európa és Ázsia különböző részein honos. Európa északi és keleti részében szinte mindenütt előfordul, megtalálható az Alpoktól északra, egészen Maasig. kelet felé a Néva vízrendszerében a Ladoga-tó, a Fekete-tenger északi medencéjének folyóiban a Dunában kelet felé a Kubányban, a Kaszpi-medence folyóiban a Volga és az Ural vízgyűjtő rendszerében elsősorban az iszapos fenekű tavak és folyók lakójaként.
Nagyságát tekintve 15-35 centiméteresre nő meg és súlya 80-150 gramm között mozog. Kisméretű száját 10 bajusz köríti, 4 a felső és 6 az alsó ajakán. A
testformája miatt kígyószerűnek tűnő halat a fenéken bajuszszálai segítik az érzékelésben. Teste hengeres, nagyon izmos, nyákos és apró pikkelyek
borítják, melyek alig fedik egymást. A szemei testméretéhez viszonyítva nagyon aprónak tűnnek. Hasa sárga, háta barna és oldalán a szemétől a farokúszóig jellegzetes sötétbarna csíkok húzódnak.
Éjjel aktív hal, napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve
rovarokat, férgeket és ízeltlábúakat keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen hal, a telet az iszapba rejtőzve tölti el.
A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. Élőhelyspecifikus faj, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos élőhelytípushoz alkalmazkodott és ettől a környezettől nem tud elszakadni.
Az élőhelyének változásakor nem tudja követni a változásokat és emiatt eltűnik a faj az adott területről.
Szürkületkor kezd aktív lenni és a faj jellegzetessége, hogy kisegítő légzőszerve segítségével béllégzésre képes. Amikor kevés a vízben az oxigén
felúszik a felszínre, és ott levegőt szippant, amelyet vérerekkel dúsan átszőtt belébe présel. Az elhasznált levegőt a végbelén át engedi ki. Zivatar
előtt gyakran használ légköri oxigént, mivel ilyenkor az emelkedő hőmérséklet és a süllyedő légnyomás miatt csökken a víz oxigéntartalma. Régebben ezen
tulajdonsága miatt a csíkászok élő barométernek tartották, mert az időjárás változását nyugtalan mozgásukkal előre tudták jelezni.
A réti csík szaporodása szezonális, áprilistól júliusig tart, ivartermékeit jellegzetes táncot követően lövelli ki. A nőstény nagyobb és teltebb testű, mint a hím.
Az ivarérettségüket 2-3 éves korukra érik el. Az ivarérett példányok párosan ívnak a sekély, vízinövényekkel dúsan benőtt vízterületeken, ahol
az ikrás egyed 2-3 részletben rakja le 1,7-1,9 mm átmérőjű és 10-150 ezer darabot számláló ikráját. A lerakott ikráiból 16-20 C-os vízben 5-10 nap alatt kifejlődnek a 4-5 milliméter hosszú lárvák, melyek ezután gyorsan növekednek. A lárváknak külső kopoltyúbojtjai vannak, melyek, mint kisegítő légzőszervek lehetővé teszik, hogy akár szegényes oxigénviszonyok között is képesek fejlődni.
CSUPASZ TURKÁLÓ: A csupasz turkáló kizárólag Afrika száraz éghajlatú „szarvában”, azaz Délkelet-Etiópiában, Kenya keleti részén és csaknem egész Szomáliában él. Mivel a föld alatt lakik, biztonságban van a külső behatásokkal szemben. Legfőbb természetes ellenségei a kígyók.
Az állat fej-törzs-hossza 8-9 centiméter, testtömege 30-80 gramm. Egy-két szőrszálat leszámítva az állat bőre teljesen csupasz. A fül egy közönséges nyílás a bőrfelületen, nincs fülkagylója. Apró szemének nem sok hasznát veszi, gyakorlatilag vak. Két pár hosszú, előreálló metszőfogát használja a gumók megrágására, alagutak ásására és a kígyókkal szembeni védekezés során. Kicsi, de éles karmai segítségével a csupasz turkáló biztonságosan közlekedik föld alatti folyosóin.
A csupasz turkáló kiterjedt alagútrendszerben tartózkodik, és sohasem jön fel a felszínre. Az állat kolóniában él, és egy királynő köré csoportosul a család összes tagja. Hasonló valódi társas vagy euszociális társadalomban csak a méhek és a hangyák élnek. Tápláléka gumók és gyökerek.
A királynő mintegy 80 naponként párzik, mindig 8-11 nappal az utolsó fialást követően. A vemhesség 70 napig tart, ennek végén a királynő 3-11 kölyköt ellik. Az újszülött csupasz turkáló élénk rózsaszínű, és alig 2 grammot nyom, de már néhány óra elteltével mászik és jár. 3-4 hét múlva eszik először szilárd táplálékot.
Természetes környezetben harminc évig is élhetnek. 2009-ben a Rochelle Buffenstein által vezetett kutatás arra a következtetésre jutott, hogy ezen állatok szervezete jóval gyorsabban regenerálódik, valamint képes valamilyen módon lelassítani a sejtöregedés folyamatát. A további kutatások annak a reményében indulnak, hogy különböző betegségek gyógyíthatóvá válnak, ha jobban megismerik a csupasz turkáló működését.
A csupasz földikutya sosem betegszik meg rákban. Még egyetlen rákos példányt sem találtak a kutatók, és mesterségesen sem sikerült őket megbetegíteni. Sejtbiológusok kutatásai alapján a genetikai alapú rákmentesség hátterében a hialuronsav állhat. A hialuronsav az emberi szervezetben is előfordul: arányaiban az újszülöttekben van belőle a legtöbb. Később termelődése lelassul, ekkor kezdenek el kialakulni a ráncok. Negyvenéves korra aránya a szervezetben a kezdetinek felére, hatvanéves kor környékén pedig a 10 százalékára csökken. Ez az anyag régóta használatos szépészeti beavatkozásokban, és káros mellékhatása nem ismert. A csupasz földikutya viszont eleve ráncos bőrrel születik, és egész életében így is marad, viszont a kötőszöveteiben jelentős arányban kimutatható a hialuronsav, még a legidősebb példányokban is. Ez a készlet egyben a szervezet legnagyobb antioxidáns-tartalékát is jelenti. A csupasz földikutya hialuronsav-állománya a többi emlőstől eltérően nagyobb molekulákból áll, és viszkózus masszát képez a kötőszöveti sejtek körül. A hialuronsav rákellenes szerepének bizonyítására azt szövettenyészetben eltávolították a sejtek közül, ekkor azok rögtön fogékonnyá váltak a rákkeltő anyagokra.
A hialuronsav lebontásáért felelős enzim a csupasz földikutyák szervezetében egy génnek köszönhetően korlátozottan működik. Ha ezt a gént inaktiválják, akkor az enzim hatékonyabban működik, és a hialuronsav-állomány csökkenni kezd. E kutatások szerint a csupasz földikutya az egyetlen élőlény, amelyben olyan daganatgátló mechanizmus működik, amelynek alapja egyetlen gén. Ennek nagy szerepe lehet új rákellenes módszerek kidolgozásában.
PUMA: Észak-, Közép- és Dél-Amerikában élő macskaféle ragadozó. A puma az egyetlen állatfaj, ami – Kaliforniát kivéve –, egész Amerikában vadászható, még akkor is, ha a kölykeit szoptatja. Nagysága ellenére nem tud bőgni, ám ehelyett dorombol, és ha fogságba ejtik, hátborzongató emberszerű sikolyokat hallatt. Jóval közelebbi rokonságban áll a házimacskával, mint az afrikai oroszlánnal. A DNS elemzések megállapították, hogy a puma feltételezhetően egész közeli kapcsolatban áll a jaguarundival és az észak-amerikai gepárddal (mára kihalt), de az igazigepárdokkal nem.
A puma egyike a legnagyobb számban előforduló, vadon élő macskafélének, így csak az eurázsiai hiúzzal, a vadmacskával és a jelentős számban előforduló leopárddal tartja a versenyt. Mielőtt a modern ember elkezdett terjeszkedni az amerikai kontinensen, a puma az egész földrészen megtalálható volt. Még ma is ez az Újvilág legnagyobb számban élő ragadozója, 110 szélességi fokon keresztül az észak-yukoni területektől (Kanada) az Andok déli részéig megtalálható (a chilei és argentínai oldalon egyaránt). Az egyetlen hely, ahol a puma veszélyben van, az Egyesült Államok, főleg Florida és a keleti part térségében. Ez leginkább az ember, a harsogó városok és egyéb urbanizációs fejlődés, illetve az urbanizáció okozta fokozatos területcsökkenés miatt van. Amikor a pumát megtalálták és újra felfedezték az Egyesült Államok több „vad” részén is, versenyt kellett vívniuk a már itt élő macskákkal. Az Egyesült Államokban majdnem teljesen kiirtották, ám nagy számban tért vissza, mára csaknem 30000 egyed található az Egyesült Államok nyugati részén.
A pumák homokszínűek, fekete hegyű fülekkel és farokkal. A puma több mint 50 km/h sebességgel is futhat, 6 méterre ugrik el álló helyzetből, függőlegesen 2,5 métert ugrik és gyakran több mint 70 kilogrammot nyom. Harapásuk jóval erősebb, mint bármely háziasított kutyának. A puma karmai visszahúzhatók és négy lábujja van.
A felnőtt hímek több mint 2,5 m hosszúak (orrtól farokig) és körülbelül 70 kg-ot nyomnak. Kivételes esetekben a hímek elérhetik a 90 kilogrammot is. A felnőtt nőstények 2 méterre nőnek meg és súlyuk körülbelül 35 kg. A pumakölykök szőre barnás-feketés színű pöttyökkel tarkított és farkukon gyűrűk láthatók. Élettartamuk a vadonban 25 év, fogságban több. Az Egyenlítőnél élő pumák a legkisebbek, a sarkkörök felé haladva egyre nagyobb méretűek.
A puma színe általában sárgásbarna vagy homokszínű, elrejtve őt a fő zsákmányállat, a szarvas elől. A kölykök szabálytalanul sötétbarna pettyesek, mely néha még fiatal korban is megmarad, ám az állatok öregedésével eltűnik. Abnormális esetben halvány és akár fehér színűek is lehetnek, de nem albinók). Előfordult már, hogy sötétbarna pumának világosabb volt a hasa, elsősorban Dél- és Közép-Amerikában.
A puma testsúlyánál hétszer nehezebb zsákmányt is elejt és elhurcol. Általában nagy Emlősökre vadászik, úgy mint a Szarvas és a villásszarvú antilop, ám kisebb állatokat is megeszik, mint például a hód, tarajos sül vagy akár az egér, ha a szükség arra készteti. Egyedül vadászik és gyakran lesből, hátulról támad. Gyakran egyetlen harapással öl, mely harapás a koponya hátsó részére irányul, mellyel eltöri a zsákmány nyakát. A tetemet ezután legtöbbször elássa vagy lefedi, mely így még több napig is élelemként szolgálhat, míg a puma folyamatosan úton van és általában, ha szüksége van rá visszajár táplálkozni. A pumák nem dögevők, így általában csak a saját maguk által levadászott és megölt tetemből esznek. Támadásaik túlnyomó többsége sikeresen, a zsákmány elkapásával és megölésével zárul, ezért megengedhetik maguknak, hogy válogatósak legyenek. Mint a többi macska, az élelmüket saját vadászterületükön szerzik be, amit igen jól ismernek, és ahol egész életüket töltik. A felnőtt hímeknek akár 250 négyzetkilométeres területük is lehet; a felnőtt nőstények területe átlagosan 50 – 150 négyzetkilométer.
A hímek számos nőstényt megtermékenyíthetnek. A nőstény pumák általában 3-4 kölyköt hoznak a világra egy sziklás területen levő barlangban. Ha egy hím puma betör egy másik hím területére, megöli az ott élő nőstények kölykeit, így a nőstények újra fogamzóképesek lesznek.
A puma mindig is kedvelt állatkerti állatnak számított, már az Aztékok is tartották. Az Egyesült Államokban és Kanadában olykor magánszemélyek is birtokolják. Magyarországon korábban általánosan elterjedt állatkerti állat volt. Aztán valami okból elfordultak tőle. Mostanra viszont több helyütt is találkozhatunk vele.
TAJTÉKOS KABÓCA: Új ugróbajnoka van a rovarvilágnak!
Bolhákat és szöcskéket megszégyenítő a teljesítménye a rovarvilág új ugróbajnokának, a tajtékos kabócának. A kis állat alig 10 milligrammos testsúlyának
414-szeresét is képes ugró erőként kifejteni.
A zoológus társadalom lebecsülte eddig a tajtékos kabóca elismerésre méltó ugró képességeit – jelentette be az angol Malcolm Burrows a Nature, tudományos hetilap legújabb számában. A kutató szerint a kis kabóca a magasugrás új csúcstartója a rovarvilágban, könnyedén túlszárnyalja a másik igencsak erős versenyző, a bolha rekordját.
Hátsó lábai rugóként működnek. Potenciális rugókként funkcionáló lábaival, tekintélyesnek igencsak nem nevezhető, hat milliméteres termetével több mint 60 centiméter magasra is képes felugrani. A tajtékos kabóca nem csak magasságban szárnyalja túl a bolhát, hanem annak ellenére, hogy súlya nagyobb a versenytársénál, gyorsulásban is csaknem négyszer felülmúlja azt.
A Cambridge University professzora szerint a kis állat ugrásnál kifejtett ereje 12, 3 milligrammos testsúlyának 414-szerese, ugyanez a bolha esetében 135-szörös, a sáska esetében 8-szoros, az ember esetében pedig 2-3-szoros.
A kis kabóca titka hátsó lábaiban, illetve óriási lábizmaiban, illetve a speciális lábzárási mechanizmusában rejlik. Ugró izmai testsúlya 11 százalékát
képviselik.
A felfedezés azért meglepő, mert a tajtékos kabóca mind Észak-Amerikában, mind Európában gyakori, azaz ott élt a tudósok „orra előtt”, még sem figyeltek
fel rá korábban. Elsősorban erdőkben található, nősténye főleg fűzfagallyakra helyezi petéit. Nevét onnan kapta, hogy lárvája váladékából tajtéknak nevezett
habot ver, és ebben a viasz tartalmú habburokban, teljes védelemben fejlődik. Ez idő alatt a habfészket tartó gallyakat szívógatja táplálék gyanánt.
Az állatvilág ugróbajnokságát egyébként két kategóriában lehet megrendezni. Vannak hosszú lábú állatok, amelyek gyorsulva szökelve igyekeznek egérutat
nyerni támadóik ellen. Ilyen például a kenguru vagy a béka. Más állatok viszont rövid lábuk ellenére képesek energiát felhalmozni, majd azt ugrás közben
hirtelen kiengedni.
Az új rekorder névjegykártyája:
Tajtékos kabóca – latin neve Philaenus Spumarius
Hossza: 6-10 milliméter
Színe: Rozsdabarna, barna, de lehet szürke is
Táplálkozás: Kedveli a lucernát, gabonát, epret.
Élettartam: 40-52 nap
Ugróteljesítménye:
A tajtékos kabóca 6-10 milliméterével, súlyának 414-szeresének megfelelő ugró erővel több mint hatvan centire ugrik.
A bolha 2-3 milliméterével súlyának 135-szörösét képes ugróerőként kifejteni, és így 20-30 centimétert képes ugrani.
Az ember 180 centis átlagmagasságával, testsúlya 2-3-szorosának megfelelő erővel több mint 240 centiméterre ugrik (feltéve, ha a nemzetközi élmezőnyben
van).
ZSIRÁF: A legmagasabb és leghosszabb nyakú szárazföldi élőlény. A szavannák lakója az ókortól kedvelt attrakció volt – Rómában először Julius Caesar mutatott be zsiráfokat az amfiteátrumi játékokon – és ma is népszerű szafarikon és állatkertekben. Neve arab eredetű, olasz közvetítéssel jutott el a magyarba a késő középkorban. A tudományos nevében szereplő camelopardalis a faj addig használt nevére, a görög kamélopardaliszra („tevepárduc”) utal.
Sztephanosz Büzantioszt, aki az első ókori híradást adta a különös állatról, a zsiráf a magassága a tevéére emlékeztette, bőrének mintázata pedig a párducéra. A magyar nyelvújító mozgalom lázában tízezer új szót alkottak, így a zsiráf neve is sorra került. A nyakatekert „foltos nyakorján” név azonban nem gyökeresedett meg.
A tudósok korábban 9 alfaját írták le, azonban a legújabb DN-vizsgálatok, valamint a különböző alfajok közti nagy fizikai és időbeli távolságok, arra hagynak következtetni, hogy a zsiráf valójában nem egy faj, hanem legalább három, bár vannak olyan kutatók is, akik 4 vagy akár 8 fajt különítenének el:
angolai zsiráf (Giraffa camelopardalis angolensis)
(Lydekker, 1903) – Délnyugat-Afrika (
Botswana, Namíbia).
szudáni zsiráf (Giraffa camelopardalis antiquorum)
Jardine/ Swainson, 1835 –
Közép-afrikai Köztársaság, Csád.
núbiai zsiráf (Giraffa camelopardalis camelopardalis)
(Linnaeus, 1758) –
Szudán, Etiópia.
fokföldi zsiráf (Giraffa camelopardalis giraffa)
(von Schreber, 1784) –
Dél-afrikai Köztársaság (visszatelepített), Mozambik (?), Zimbabwe.
csádi zsiráf (Giraffa camelopardalis peralta)
Thomas, 1898 –
Kamerun, Togo, Niger, Mali
recés zsiráf. (Giraffa camelopardalis reticulata)
(De Winton, 1899) –
Szomália, Etiópia, Kenya.
Rotschild-zsiráf (Giraffa camelopardalis rotschildi) Lydekker, 1903 –
Kenya, Uganda, Szudán.
Thornicroft-zsiráf (Giraffa camelopardalis thornicrofti)
(Lydekker, 1911) –
Zambia.
maszáj zsiráf (Giraffa camelopardalis tippelskirchi)
(Matschie, 1898) –
Kenya, Tanzánia.
A zsiráfok eredetileg egész Afrikában megtalálhatóak voltak, azonban manapság a Szaharától délre fekvő területeken élnek. Elterjedési területük mára elszigetelt foltokra esett szét.
A zsiráf a világ legmagasabb állata: a bikák Szarvcsúcsa akár 5,7 méter magasan is lehet, Marmagasságuk eléri 3,3 métert. Mindez a rendkívül hosszú (2,4 méteres), de a többi emlőshöz hasonlóan csupán 7 Csigolyából álló nyakának és hosszú lábainak köszönhető. Fara látványosan alacsonyabb a marjánál; a vérszívók elleni legyezőként használt, fekete pamacsban végződő farka 76–101 centiméteres. Nyelve is rendkívül hosszú, mintegy 45 cm: vele a zsiráf ügyesen ragadja meg és tépi le a magas falatokat.
A nemek színezete egyforma, de a tehenek körülbelül 0,7–1 méterrel kisebbek. A bikák tömege elérheti az 1930 kilogrammot, a nőstények legfeljebb 1180 kilogrammosak. Az újszülött zsiráf 2 méter magas, tömege pedig 50–55 kilogrammos.
Minden zsiráf foltos, de a szőrzet színezete, a foltok méretei és kontúrjai alfajonként, a mintázat pedig egyedenként változó. Az alapszín lehet homokszínű,
világosbarna vagy sárgás, a foltok a sárgától a gesztenyevörösig, illetve a szabálytalantól a szögletesig változhatnak.
A zsiráfszarvak a koponya bőrrel burkolt csontkinövései. Számuk alapvetően kettő, de a homlokrész dudorján nőhet egy, az eredeti szarvak mögött pedig egy újabb pár, kisebb szarv. A több szarv az idős bikák sajátossága.
A száraz szavannák lakója. Előfordulása nagyban függ az akáciáktól, fő tápláléka ugyanis ezek lombja. Az itatóktól kevésbé függ, mivel elég ritkán iszik.
Nappal, a hűvösebb reggeli és esti órákban aktív, ilyenkor táplálkozik és iszik. Éjszaka többnyire állva (de olykor fekve), fejét mindig az egyik hátsó lábán nyugtatva alszik. A nappal meleg óráit kérődzéssel tölti. Bármikor kérődzhet, pihenés vagy akár menet közben is, ez elősegíti a tápanyag felhasználását. Főleg a mimózaformák (Mimosoideae) szerepelnek étrendjében; az Akáciák (Acacieae) mellett leginkább az afrikai Mimózák (Mimoseae). Az akácia tüskéit fogaival széttöri, ezért azok nem sebzik fel szájüregét. A fák leveleit, virágait és terméseit egyaránt megeszi, az ásványi anyagokért olykor némi földet is. Gyomra négy részből álló kérődzőgyomor.
A zsiráf és az ernyőakácia (Vachellia tortilis) kölcsönösen alkalmazkodott egymáshoz. Amikor az akácia érzi, hogy a zsiráf legelni kezdett, méreganyagokat termel leveleiben, amitől azok a zsiráf számára kellemetlen ízűvé válnak. Eközben figyelmeztető illatanyagot (etént) bocsát ki, és a környező, azt érzékelő fák ugyancsak elkezdenek mérget termelni. Amikor a zsiráf érzi, hogy a levelek íze megromlott, arrébb megy – méghozzá nem a közelben álló, figyelmeztetett fákhoz, hanem távolabb, illetve széllel szemben.
Egy ereje teljében levő bika naponta akár 66 kilogramm zöldtakarmányt is megehet. A bikák többnyire kinyújtózva, a lehető legmagasabbról csipegetnek, míg a válogatósabb tehenek gyakran test- és térdszinten legelnek. Ritkán iszik és ilyenkor meglehetősen védtelen, mert szét kell terpesztenie lábait, hogy
elérje a víztükröt.
Társas állat, de többnyire 10–20, különböző korú és ivarú egyedből álló csordák meglehetősen lazák és instabilok. A kicsiny csapatokban egy hímhez egy
vagy két nőstény tartozik borjaival. A magányos állatok sem ritkák. Csendesnek tűnik, mert többnyire infrahangokkal kommunikál, bár vész esetén köhögő, horkantó vagy sípoló hangot is kiadhat. A kicsik mekegnek. Magassága segíti életben maradását, mert már messziről meglátják egymást és veszélyforrásokat.
A bikák a dominancia-kérdéseket látványos nyakharccal döntik el. A két vetélytárs szembehelyezkedik, mereven megáll, majd lépésben elindulnak egymás felé. Előrenyújtott, vízszintes nyakuk végül összeér, ilyenkor összedörzsölik és amennyire lehet, körbefonják őket, aztán egymásnak feszülnek. Az erőpróbák mellett előfordul, hogy egymás mellett állva nyakukkal ellenfelük hátát, nyakát vagy farát próbálják megütni. Az elég erős csapás komoly sérülést is okozhat, akár le is döntheti a megtámadottat.
Nem csak egymással harcolhatnak. A kifejlett zsiráfra csak egy oroszlánfalka lehet veszélyes, de a nagymacskák ritkán próbálkoznak, mert a zsiráf rúgása akár halálos is lehet. Elkapni sem könnyű, mert kitartóan és gyorsan fut: sebessége a 32–60 km/h-t is elérheti.
A bikák a párzás előtt megállapítják, hogy a kiválasztott nőstény fogamzóképes-e. Ehhez a hím a nőstény hátsó felét lökdösi fejével, mire az vizeletet ürít. A vizeletet a hím megkóstolja, és ebből meg tudja határozni a nőstény szexuális státusát. Ha úgy találja, hogy az ösztrusz állapotában van, udvarolni
kezd neki: szorosan követi, amíg a nőstény hajlandónak nem mutatkozik a párzásra.
A zsiráfok az esős évszakban párzanak és kb. 457 napos vemhesség után a száraz időszakban, május–augusztus között szülik meg borjaikat. Állva vagy menet
közben ellenek, így a borjúk életüket egy kb. 2 méteres zuhanással kezdik. Az esetek elsöprő többségében egyetlen utód születik, de ikerellésre is volt
már példa.
A kis zsiráf már 15 perces korában képes felállni, de az első hetet rejtőzködve, a talajon fekve tölti. Az anyja ilyenkor nem távolodik el messzire, óvja
és szoptatja kicsinyeit. A borjakat szüleik „óvodákba” gyűjtik, így nagyobb utakra is elmehetnek hogy egyenek vagy igyanak. Eközben felváltva figyelnek a kicsinyekre, majd este visszatérnek szoptatni.
A borjakat 12–16 hónaposan választják el, bár a bikák általában korábban (12–14 hónaposan) önállósodnak. A fiatal nőstények szívesen maradnak anyjuk csordájával.
Az ivarérettséget 3–4 évesen érik el, és kb. egy évvel ezután szaporodnak először — állatkertekben mindez sokkal hamarabb bekövetkezhet. A magányos kóborlásra hajlamos bikák 4–5 évesen válnak ivaréretté, de 7 éves koruk előtt ritkán nemzenek utódot: ehhez ugyanis ki kell vívniuk a domináns státuszt egy saját csordában.
Élettartama a vadonban jellemzően 10–15, fogságban 20–25 év.
A zsiráfot ősidők óta vadászták húsáért és erős, sok célra felhasználható bőréért. A Búr telepesek számára presztízskérdés volt, hogy fogathajtó korbácsaikat toldatlanul, a zsiráf hátából kihasított bőrcsíkokból fonják össze. Élőhelyeinek beszűkülése mellett ma is leginkább az orvvadászat fenyegeti a fajt. Leginkább a nyugat-afrikai populációk vannak veszélyben, a többi alfaj jövője biztosítottnak tűnik. A Dél-afrikai Köztársaságba sikeresen telepítették vissza a zsiráfokat. 2016 decemberében fölkerült a fenyegetett fajok közé.
VASKOS AVAR-GYALOGORMÁNYOS: Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.
Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.
Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.
Az 1990-es évek végétől Miguel Alonso-Zarazaga és Christopher Lyal kutatásainak köszönhetően az entomológiában uralkodó nézet szerint a családba sorolás kritériuma nem az ide sorolható fajok jellegzetes ormánya, a rostrum, hanem a hímivarszervek sajátossága: a potroh kilencedik szelvényén elhelyezkedő párzószerv, a spiculum gastrale nagyobb, mint annak a köztakaróba ágyazott alapíze, a manubrium; ha egy fajnál hiányzik a spiculum gastrale, úgy annak rostruma, azaz ormánya sincs.
A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.
Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet.
ÁNIZS: A Földközi-tenger mellékéről származik, de már nagyon sokfelé termesztik, így nálunk is.
Már az ókori Egyiptomban is használták fűszerként; az ókori Keleten fizetőeszköz is volt. Pannóniába a római katonák hozták be. A középkor kedvelt fűszere.
A közönséges ánizs egyéves, lágy szárú növény. Hazánk bármely területén termeszthető, a legtöbb talajon jól fejlődik. Meleg- és tápanyagigényes. Magról szaporítható; március közepén–április elején 30–40 cm-es sortávolságra vetik.
A fő- és mellékernyők érésekor, általában júliustól aratják, és cséplés után szellős helyen tárolják.
Fűszerként szürkésbarna, 3,5–5 mm hosszú termését (Anisi fructus) használjuk; ezen gyakran a kocsány is megmarad. Illata jellemző, kellemes. A köménymagra emlékeztető, de annál erősebb szagú, édesen aromás ízű fűszer. Jellemző kártevője a köménymoly (Depressaria daucella).
Az ánizsmagot általában egészben használjuk. Ha kell, össze is törhetjük, de mindig csak a szükséges mennyiséget, mert gyorsan elveszíti jellegzetes aromáját.
SZNUK: A snuk a nagyobb termetű és ragadozó életmódot folytató abroncshalfélék közé tartozik. Az ausztráliai partokon gyakran nagy rajokban jelenik meg, az ottani sporthorgászok csónakkal vontatott horoggal is fogják. Igen ízletes fehér húsa van. A fekete abroncshal pikkelyei hiányoznak a testéről, ezért a zsidóknak tisztátalan, tilalmas. 1500–2000 méter mélyben él, a szivárvány minden színében pompázik, de amint kifogják, egyrészt azonnal megöli a légnyomáskülönbség, másrészt – fényre érve – bőrük megfeketedik. Madeira szigetén gyakori étel. Külsőre leginkább az angolnához hasonlít, a bőrétől igen nehéz megfosztani (érdes kesztyűvel ledörzsölik róla a fekete felhámot). Igen nagy a szeme, kígyószerű teste 1–1,5 méter hosszú. A villásfarkú abroncshal hosszúkás, ezüstös, pikkelyek nélküli teste két méteresre is megnő. Az Atlanti-óceán trópusi és szubtrópusi vizeiben, a Csendes-óceán néhány részén és a Földközi-tengerben honos rablóhal. Májustól októberig leginkább Szicília keleti partja mentén, Messinától Cataniáig fogják. Erős harapása van. Igen jóízű húsa kedvelt étel.
Az Emory Egyetem kutatói azonosították az első olyan halat, amely az evolúció során megváltoztatta látásmódját. Az abroncshalon tett felfedezés azért is rendkívüli, mert ez a hal az egyetlen ismert állatfaj, amely képes volt molekulatörléssel megváltoztatni vizuális spektrumát.
ANTIGONÉ-DARU: Megtalálható az indiai szubkontinensen, Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában. Természetes élőhelye szubtrópusi és trópusi síkságok és mocsarak.
Az Antigoné-daru fenséges, nagy méretű madár, a legnagyobb ma élő darufaj: átlag másfél méteres testhosszával. Fejét és nyakának felső részét nem fedi toll: itt a csupasz bőr bíborvörös. Tollazata egységesen gyöngyszürke.
Társas madár, gyakran megfigyelhetjük fajtársai, de akár más gázlómadarak között is, amelyekkel élőhelyén osztozik.
Tápláléka rovarok, vízi növények, halak (valószínűleg csak fogságban), békák, rákok és magvak. Időnként nagyobb ragadozókat is elkap, mint például vízi kígyót (Xenochrophis piscator), esetenként más madarak tojásait is megeszi, meg Teknőst is.
Rendkívül sok időt fordít cicomázkodásra, tollazata fésülgetésére: nagy gonddal ügyel rá, hogy mindig, de különösen ősszel tökéletesen rendben legyen. Ilyenkor újul meg tollazata. Finom mozdulatai, kecses léptei rendkívül elegáns madárrá teszik.
Az Antigoné-daru a buddhisták szent madara. A folyók lecsapolása és a vadászata fenyegeti.
ÉBENFA: Az ébenfák trópusi ázsiai, afrikai eredetű, örökzöld növények. Sötét, színes, kemény, tömör szerkezetű, jól kikészíthető és polírozható fájuk a bútoripar legdrágább nyersanyaga volt már az ókorban is. Plinius Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 12. kötetében azt írta, hogy az ébenfa fája Fabius szerint nem lángol, de tüze igen illatos. Kétfélét ismerünk belőle: a ritkább az értékesebb. Ez fává nő, hengeres törzsű, fája csomómentes, fénylő, fekete, szemre már természetes állapotában is tetszetős. A másik cserjeszerű, mint a zanót, és egész Indiában megtalálható. Az ébenfa fiatalon lágy, világos farészének színeződését a benne lévő nagy mennyiségű naftokinon oxidálódása okozza. Sötét feketésbarna fájának értékét és szépségét elefántcsont intarziával is fokozzák. Hangszer, bútor, szerszám és dísztárgyak készülnek belőle.
Az egységesen sötét vagy fekete színű ébenfa mindenütt a gyász és a halál szimbóluma, mert fájának ismert tulajdonsága a folyamatos sötétedés. Először
barna, majd fekete színűre vált egészen addig, amíg csillogó, finoman megmunkálható, drága, kemény anyaggá nemesül.
A többi ébenfa (afrikai, zöld stb.) a valódi ébenfával nincs rokonságban.
PORTUGÁL GÁLYA: A hidraállatok (Hydrozoa) osztályának a telepes medúzák (Siphonophora) rendjébe, ezen belül a Physaliidae családjába tartozó faj, ami mint siphonophora, nem egy egyetlen organizmus, hanem két fajta apró, hasonló felépítésű (polip illetve meduzoid típusú) élőlényből álló telep.
A portugál gálya négy fajta ilyen biológiai egyedből áll egymáshoz tapadva. Ezek mindegyikének külön fiziológiai funkciója van, de egyedül nem lennének életképesek.
A fogófonalai akár a harminc méteres hosszúságot is elérhetik és érintésük veszélyes, mert a benne lévő csípést okozó csalánsejtjei mérget tartalmaznak.
A portugál gálya a meleg világtengerekben mindenhol, de leginkább az északi-atlanti Golf-áramlatban
és az Indiai-óceán, valamint a Csendes-óceán szubtrópusi vizeiben terjedt el. A Földközi-tengerben a Baleár-szigetekhez tartozó Mallorca illetve Formentera partjai előtt is előfordulhatnak.
Ennek az élőlénynek a hossza 9–35 centiméter, a fogófonál rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az 50 métert. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű, túlnyomórészt
nitrogénnel van tele és vitorlaként szolgál. Vitorláját képes leereszteni, így viharos időben az élőlény a víz alá merülhet, ahol védett a széltől és az időjárástól. A fogófonalak között gyakran található egy a sügéralakúak rendjébe tartozó kis hal (medúzahal), amely immunis a portugál gálya mérgével szemben és csaliként szolgál: a fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. Ezt követően megeszi az összes maradékot és a fogókarok elhalt végeit.
A portugál gályát különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes csoportnak külön feladata van, és együttműködve úsznak, táplálkoznak és szaporodnak.
A portugál gálya a tengerben sodortatja magát. Tápláléka kis halakból áll. Az állat néhány hónapig él.
Nem teljesen tisztázott, miként szaporodik a portugál gálya, azt azonban lehet tudni, hogy egy telepen belül vannak olyan polipok, amelyek a szaporodásáért felelősek. Ezekből ivartalan módon új telepek jönnek létre, így minden egyes portugál gálya képes újra és újra létrehozni önmagát. Ez magyarázatul szolgálhat időnkénti nagyszámú előfordulásukra is. Vannak olyan feltételezések is, hogy a portugál gálya, mielőtt elpusztul, petéket és spermát választ ki a tengerbe, amelyekből új egyedek jönnek létre. A portugál gálya mérge veszélyes az emberre is. Fogófonalai érintése esetén erős fájdalmat és gyulladást okoz. Veszélyességét tekintve elsősorban beteg vagy gyenge fizikumúaknál légzési nehézség és akár szívleállás is előfordulhat.
MEZEI TÜCSÖK: A mezei tücsök Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, valamint Észak-Afrikában és Nyugat-Ázsiában él. Magyarországon is gyakori.
Napsütötte legelők, rétek, füves domboldalak, vasúti töltések és más száraz élőhelyek gyakori lakója.
A mezei tücsök hossza 20-26 milliméter. Szájszerve rágókból áll; ásásra és táplálkozásra alkalmasak. Szárnyai repülésre alkalmatlanok; a hátsó szárnyak kicsik. A rovart zömök, fényes fekete testéről és jókora, sisakszerű fejéről lehet könnyen felismerni. Csápjai hosszúak és vékonyak. Jellemző még a hátulsó comb alsó felének piros színe. A hátsó lábak erősen megnagyobbodtak, izomzatuk erős, hogy ásáskor és ugráskor támasztékul szolgáljanak.
E rovarnál a hallószerv nem a fején van, hanem az elülső lábszáron. A tücsök behajlítja lábát, hogy egy hangforrással összehangolja és megállapítsa, honnan jön a hang. A tücskök a ciripelő hangot (tudományos nevén stridulation) szárnyaik összedörzsölésével képzik. Az úgynevezett ciripelő erek, amik kb. úgy néznek ki, mint egy fésű, a szárnyon találhatók, és ezek összedörzsölésével képzi a tücsök a hangot. Az egyik szárny tetejét dörzsölik a másik szárny aljához.
A hím közismert hangos énekét májustól hallatja, többnyire a maga vájta földi lyuk előtt. Elülső szárnyainak összedörzsölésével ciripel. Éneküket általában
június végéig halljuk, de akár még augusztusban is hallhatóak. A mezei tücsök főként éjszaka aktív, növényi anyagokkal táplálkozik, de kisebb rovarokat is fogyaszt. Kifejlett rovarként 3-4 hónapig, többnyire magányosan él.
Miután az állatok lárva alakban telelnek át, már kora nyári időszakban ivarérettek. A párzási időszak Közép-Európában májustól júliusig tart. A nőstények petéiket egyenként a talajba rakják. Akár 200 pete is lehet. A petéből való kifejlődéshez 3-4 hét kell, hogy elteljen. A Lárva nyár elején kel ki, növényekkel táplálkozik, és a tél beállta előtt 7-8-szor, tavasszal pedig (mielőtt eléri a felnőtt stádiumot) még kétszer vedlik.
CSALIFÉREG: A csaliféreg védett öblök vagy folyótorkolatok sötét, iszapos homokjában fordul elő a legnagyobb számban. Az Atlanti-óceán nyugat- és észak-Európai partjainál, valamint a Földközi-tengerben él. A csaliférget használják ugyan horgászcsalinak, de az ember közvetlenül mégsem fenyegeti, a tengerbe kerülő olaj és vegyszerek viszont veszélyeztetik a létét.
A csaliféreg hossza 10-20, néha 25 centiméter, vastagsága 1-1,5 centiméter. Az állat zöldessárga vagy barnás színű, teste kör keresztmetszetű. A kopoltyúk
a csaliféreg testén hosszában, középtájt helyezkednek el. Finoman elágazóak és dúsan erezettek, hogy a lehető legtöbb oxigént tudják felvenni. Az állatnak 13 vörös kopoltyúpárja van. Az ásást kis serték könnyítik meg.
A csaliféreg magányosan, lakócsőben él. A lakócsőnek két járata van. Az elülső járatrésznél az árapály friss homokot sodor a csőbe, amit a csaliféreg elfogyaszt, és a benne található szerves anyagokkal táplálkozik. Minden felhasználható tápanyagot hasznosít. A hátulsó járatrésznél a csaliféreg nyálkát termel, ami a homokszemcsékkel összetapadva megkeményíti a járat falát, s így a járat nem omlik be. Az állat féregmozgásokkal friss vizet szivattyúz a csőbe. A tengervíz friss vizével minden dagály oxigént hoz, eltávolítja a felesleges szén-dioxidot, és táplálékrészecskéket is tartalmaz. A csaliféreg ürüléke főként homokból áll. Ezt akkor üríti, amikor a táplálékrészeket kivonta belőle, azaz mintegy háromnegyed óránként. A kivetett homokot elmossa a következő ár.
A váltivarú állatok október közepén lakócsöveikből Petéket és spermákat bocsátanak a tengerbe. A szaporodási időszak két hétig tart. A Lárva a tengerfenéken fejlődik felnőtt állattá.
ŐSZIKE: A vetővirág füves, bokros helyeken élő, aranysárga virágú, hagymás növény; Sternbergia colchiciflora.
Nevét nyílási ideje alapján kapta: virágzása régen az őszi gabonafélék vetése megkezdésének kedvező időpontját jelezte. Néhol ezért őszike a neve; virágának színe alapján pedig sárika.
Kelet-mediterrán, Olaszországtól a Kaukázusig elterjedt amarilliszféle hagymás növényünk. Hazánkban éri el előfordulásának legészakibb határát. A középhegységben és az Alföldön, Békéscsaba és Orosháza vonalában fordul elő. Csak csapadékos esztendőkben nyílik, sárga virágai ősszel nyílnak, virágzása szeptembertől októberig tart; az egyes virágok élettartama nagyon rövid. Kocsánya alig emelkedik ki a hagyma burkából, így a földből sem nagyon látszik ki. A növény érdekessége, hogy virágzás nélkül, a föld alatt is megtermékenyülhet. Hagymája régebben orvosság volt.
FAGYGOMBA: Az Európában négy fajt számláló Flammulina nemzetség leggyakoribb képviselője.
A téli fülőke kis méretű, sajátos ízű termőtesteit régóta fogyasztják Kelet-Ázsiában. Az egész északi mérsékelt és hideg övben elterjedt faj, Japántól Szibérián és Európán keresztül az észak-amerikai kontinensig gyakori, de találták már Ausztráliában is példányait.
A gomba kalapja 1–5 cm átmérőjű, sárga-rozsdasárga, közepe gyakran sötétebb, gyengén bordázott, vékony húsú, nyirkos időben tapadós. A lemezek halvány
sárgásak, néha fehérek, viszonylag vastagok, kissé távol állók és foggal tönkhöz nőttek. Az alul sötétbarna, felfelé világosabb tönk főleg az alsó felén
bársonyos felületű, szívós húsú, 3–8 cm hosszú. Húsa a többi fülőkefajhoz hasonlóan rugalmas, sárgás-fehéres. Íze és illata jelentéktelen. Spórapora fakó
sárga, a spórák elliptikusak, méretük 7 9 × 4 6 μm.
Lombos fák tuskóin - leggyakrabban fűzön, nyárfán, Kőrisen és bodzán, de ritkábban élő fán is találhatjuk. Kivételes esetekben tűlevelű fa anyagán is megél. A téli hónapokban fordul elő októbertől márciusig.
A téli fülőkének különleges termőideje miatt nincs igazi hasonmása. Egyes esetekben azonban már szeptemberben is megjelenhet, de ilyenkor is csak akkor téveszthető össze más Collybia-fajokkal, ha a példány föld alatti faanyagon nő. Sötétbarna, bársonyos tönkje jellemző fajbélyeg.
A Flammulina nemzetség további fajai (Flammulina fennae, F. mediterranea, F. ononidis) nem télen fordulnak elő, illetve megjelenésük is eltérő.
Gasztronómiai jelentősége. A japán konyhában a második legfontosabb gomba a siitake után; ott a enokitake néven ismerik. A szigetország évente mintegy 100 ezer tonnát termel a téli fülőkéből, ezzel a gombafaj a hatodik a termesztett gombafajok világranglistáján.
Európai jelentősége abban nyilvánul meg, hogy a téli fülőke azon kevés gombáink egyike, amely még akár karácsonykor is gyűjthető. Termőteste nem érzékeny a fagyra, ha fejlődése közben tartósan hideg időjárású helyzet alakul ki, annak elmúltával újra tovább képes növekedni.
PORZÓFA: A Malpighiales rendjébe, ezen belül a kutyatejfélék (Euphorbiaceae) családjába tartozó faj.
A porzófa eredeti előfordulási területe Közép- és Dél-Amerika trópusi térségei, beleértve az amazóniai esőerdőt is. Az Afrikai Tanzánia egyes részein inváziós fajjá vált.
Ez a trópusi növényfaj örökzöld, és akár 60 méteresre is megnövő fa. A törzsét barna színű, sima kéreg borítja; ezen számos sötétebb színű Tövis ül. Nagy ovális levelei akár 60 centiméter szélesek is lehetnek. Egylaki növény. Vörös színű virágainak nincsenek szirmai. A hímvirágok hosszú tüskéken nőnek, míg a nővirágok magányosan, egy-egy levél tövében helyezkednek el. A termése 3-5 centiméter hosszú és 5-8 centiméter átmérőjű, tökszerű toktermés, 16 részleggel; mely ha megérik, robbanásszerű hang kíséretében elpattan; így a 2 cm-es, lapos magvait akár 70 m/s sebességgel kilövi (≈250 km/h).
Anton Kerner osztrák botanikus szerint a Hura crepitans 14 méterre röpíti el magvait. A magok emiatt 100 méter távolságra is elkerülhetnek a szülőfától. A lapos mag körülbelül 2 centiméter széles.
A nedves talajokat kedveli. Főleg az árnyékosabb, semmint a napsütötte erdőrészeket részesíti előnyben.
Az ember főleg árnyékadó fának ülteti. Egyes helybéli halászok a tejszerű, mérgező nedveit használják fel halak megmérgezéséhez. A Karib-térség bennszülöttei nyilaik végeit mártották ebbe a méregbe.
A faanyagát hura néven bútorkészítésre használják fel. Mielőtt a modernebb Töltőtollak megjelentek, eme fa éretlen, félbevágott tokterméséből készítettek írószerszám tárolására alkalmas eszközt.
BOROSTYÁNSZU: Továbbá: Mesocoelopus niger - borostyánálszú.
Szú-félék (Scolytidae vagy Ipidae)
Az ormányosok hadában a szúfélék azok, amelyek sajátságos egyének kifejlődésére vezettek. A szúfélék többnyire igénytelen és dísznélküli barna vagy feketés bogarak, melyek ormánya alig észrevehető, térdes csápjuk pedig bunkóval végződik. A legtöbb szúbogár apró, néhány milliméteres, legnagyobb képviselőjük egy brazíliai óriásszú, a Phoeotrupes grandis Er., melynek testhossza eléri a 15 mm-t. Eltekintve kis termetüktől, a szúfélék jól kifejlődött ösztönökkel rendelkeznek, amellett mint a fák pusztítói, erdőgazdasági szempontból bírnak nagy fontossággal.
CARKA: Fekete-fehér tollú, hosszú farkú madár; Pica pica.
Európában, Ázsiában, Északnyugat-Afrikában és Észak-Amerika nyugati részén szinte mindenütt honos. Bokros és fás tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Fekete-fehér tollazata és hosszú,
ék alakú szárnya van. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg a parazitáktól. A szarkapár tartós házasságban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A fészket magasan a fák koronájában helyezik
el, vagy csupán néhány méter magasságban bokrokban, de mindig ujjnyi vastag, sokszor tüskés ágak sűrű szövevényében. Egyes párok háborítatlanul költenek az autópályák melletti bokrokban, mások a városok területén. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. Előszeretettel gyűjti
össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a folklórban mint „tolvaj szarka” él. A papagájhoz hasonlóan megtanítható az emberi beszéd utánzására.
Az egyetlen madár, amelyről tudott, hogy képes felismerni magát a tükörben. A szarka szívesen megtelepszik az ember közelében és ott, ahol kíméletet tapasztal, rendkívül bizalmas, vagy helyesebben tolakodó. Skandináviában, ahol bizonyos tekintetben szent madárnak tartották, nem is a kertekben, hanem az udvarokban tanyázott.
ESTIFECSKE: Költőterülete Észak- és Közép-Amerikában van, Alaszka és Kanada délkeleti részétől déli irányban Panamáig terjed. A téli időszakban Dél-Amerikába költözik. Ritka vendégként előfordul Izlandon, Feröeren, az Egyesült Királyságban és az Azori-szigeteken.
Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy Trópusi hegyi esőerdők, mérsékelt övi erdők, füves puszták, szavannák, tengerpartok és mocsarak, valamint városi régiók. Vonuló faj.
Testhossza 23-25 centiméter, testtömege 46–107 gramm, Szárnyfesztávolsága 59-68 centiméter. A tollazat alapszíne sötétszürke vagy sötétbarna, mintázata barna. A madár fehéres színű hasán keresztirányban barna csíkok helyezkednek el. A hím torka fehér, a tojóé sárgásbarna. A fiatal madarak tollazata még halvány, torkuk színe kevésbé feltűnő. Szárnyai vékonyak, végeik hegyesek és feketék, széles, fehér szalag található rajtuk. Csak a hím visel fehér sávot a farktollain.
Közeli rokonához, a lappantyúhoz hasonlóan az estifecske is hosszában ül az ágon. A fakéreghez nagyon hasonlító tollrajzolata miatt szinte lehetetlen észrevenni. Csőre zárt állapotban kicsinek hat, de rovarfogáskor szélesre tudja nyitni a madár.
Költés idején párosan, költözéskor csapatokba verődve él. Tápláléka repülő rovarok, különféle kártevők: burgonyabogár, ormányos bogár, zsizsik és kabóca.
Az estifecske legfeljebb 6 Éves korig él.
Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A költési időszak május közepétől július közepéig tart. Évente egyszer költ, ha elvész a fészekalj, akkor még egyszer költ. A fészekalj 2 szürkésfehér tojás, amelyen sűrű barna és lila pettyek vannak. A tojó a csupasz földre rakja a tojásokat, majd két hétig költ rajtuk, eközben a hím őrködik. A kotlás 14-16 napig tart. A fiatal madarak 18-22 napos korban repülnek ki.
Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet.
AFRIKAI HOLDASSZÖVŐ: Angola, Dél-afrikai Köztársaság, Etiópia, Kenya, Kongói Demokratikus Köztársaság, Malawi, Mozambik, Namíbia, Tanzánia, Uganda, Zambia, Zimbabwe trópusi esőerdőiben fordul elő.
Élénk sárgás-zöldes színűek, testük selymesen szőrös. A szárnyszélesség 10–12 cm, a testhossz a farokszerű szárnyvégig 12–14 cm. Hátsó szárnyszegély széle barnás, az elülső szárnyszegélyen vastag barna sáv húzódik végig. A szárnyszél hullámos, feltehetőleg aerodinamikai okból. Nagy méretű, barna-sárga színű szemfoltjai a ragadozók elriasztását szolgálja. A nőstények robusztusabbak és kissé sötétebbek, mint a hímek.
A kifejlett példányok tavasszal és ősszel láthatóak, szájszervvel nem rendelkeznek, így táplálkozni sem tudnak, pár napos életük egyetlen célja a szaporodás. Nappal a fákon pihennek, éjszaka lesznek aktívak. A nőstények feromont engednek a levegőbe, melyet nagy távolságokban is képesek a hímek érzékeny csápjaikkal felfogni, így találnak a párzásra kész lepkékre. Előfordul, hogy a pár, akár egy napig is összekapcsolódva marad. A párzás után a nőstények valamelyik gazdanövényükre szállnak, majd elhelyezik rajtuk petéiket, melyek 25 C° körül, átlagosan 10,9 nap után kelnek ki. Az imágóvá alakulásig öt fejlődési stádium van, melyek 5,6-, 4,2-, 3,4-, 5,8- és 14,1 napig tartanak. Egy évben két generáció fejlődhet ki.
Fogságban is jól szaporíthatóak, a párosodás túlnyomórészt sikeres. A hőmérsékletet 25 C°-on, vagy kicsit magasabb hőmérsékleten kell tartani, a kokonokat mindennap megpermetezni, így biztosítva a párás környezetet, ami a természetes élőhelyen az esőerdőkben is lenne. Az eukaliptuszok túlnyomó többsége örökzöld, ezért alkalmas a nyári és téli tenyésztésre is.
Az alábbi növényeket fogyasztja: Sclerocarya birrea, Sclerocarya caffra, Commiphora mollis, Spirostachys africana eukaliptusz, Excoecaria africana, közönséges dió (Juglans regia), ámbrafák (Liquidambar), Malosma laurina, Sumac Rhus.
A nőstény lepkék egyetlen gazdanövényre nagyszámú petét rakhatnak. A hernyók fejlődésük utolsó két stádiumában, október és december, valamint február és március között okozzák a legjelentősebb károkat. Előfordulhat, hogy a növény leveleit oly mértékben lerágják, hogy az a növekedést visszavetheti és a terméshozást is meghiúsíthatja. Mivel a Sclerocarya birrea a hernyó egyik kedvenc tápnövénye, de ennek gyümölcsét az ember is fogyasztja, így egyes helyeken kártevőnek számítanak.
Hasonló fajok: Indiai holdasszövő, Madagaszkári holdasszövő.
BUZGÁNY: Arasznyi nagyságú, hosszú farkú, barnás szőrű, hulladékon élő, kártevő rágcsáló; Epimys.
A köznyelvben patkány alatt leggyakrabban a vándorpatkányt vagy a házipatkányt értik. A nembe 69 faj tartozik.
A patkányok az egerektől testük nagyságában és farkuk hosszúságában különböznek. Lábaik sokkal zömökebbek, és farkuk számos pikkelygyűrűvel fedett. A vándorpatkány ’Mus decumanus’ nálunk a múlt század első felében jelentkezett. Nemcsak a házak körül, hanem a csendes folyók partjain s barlangokban is felüti tanyáját. A ház körül megtámadja a csirkéket, galambokat, házinyúlfiókákat, sőt néha a tyúkokat is. Beás a hízódisznók és kotlópulykák testébe, sőt még a kis gyermekeket is megtámadja.
A házipatkányt ’Mus rattus’ legelőször Albertus Magnus említi „német állat”
gyanánt.
HARANGGÉM: Afrika területén honos. Édes vizű tavak, folyók és mocsarak lakója. Testhossza 48-50 centiméter. Tápláléka halakból, rákokból és rovarokból áll. Szárnyait a feje fölé rakja és annak árnyékában vadászik a sekély vízben.
KAFFERBIVALY: Afrikában vadon élő, hatalmas testű fekete bivaly; Syncerus caffer.
A nyílt szavannától a sűrű bozótosokig előfordul. Akár az 1,7 méteres magasságot, a 3 méteres hosszúságot és az 1000 kilogrammos tömeget is elérheti. Az embereken kívül csak kevés természetes ellensége van, képes megvédeni magát az oroszlánoktól is. Általában több oroszlán kell egyetlen felnőtt példány leterítéséhez, inkább csak a sérült vagy idős egyedeket sikerül zsákmányul ejteniük. Az „öt afrikai nagyvad” közül számos kutató és hivatásos vadász szerint a kafferbivaly a legveszélyesebb. Alaptermészete mogorva, s ahogy öregszik, még inkább magában járó állattá válik. Ingerlékeny, gyorsan megdühödik, és ilyenkor többnyire hirtelen és váratlanul támad. A nekivadult és nagy területet elfoglaló bivalycsapat támadása félelmetes. A csorda dübörögve, mindent eltiporva rohan, és ritkán állítható meg puskalövéssel. Fürge vadállat, évente számos embert öklel fel vagy tapos meg.
SÁRGAHOMLOKÚ ÁRVABOGÁR: A MARÓKÁK családjába tartozik. Nagyon jellegzetes testalkatú bogarak. A potrohnak 5 szabadon látható hát- és haslemeze van. Az első szabadon látható szelvény tulajdonképpen a harmadik. Az 5. hátszelvény a farfedő, amely hosszúra kihúzott, árszerűen hegyesedő. Szárnyfedői egyenként lekerekítettek, a farfedőt nem takarják el. Fejét előre tartja, de zavaráskor maga alá húzza, és általában ledobja magát a talajra, esetleg esés közben szárnyra kel. Szemeik nagyok és recézettek. Csápjuk 11 ízű. Lábfejeik felemás ízűek: 5–5–4.
Magyarországon mintegy 130 fajt mutattak ki (Kaszab, 1979). Néhány jellegzetes képviselőjük:
Kúpbogár – Tomoxia biguttataGyllenhal
Szalagos maróka Variimorda fasciata Fabricius
Fehérpettyes maróka Hoshihananomia perlata Sulzer
Selymes tövisesbogár Mordellistena pumila Gyllenhal
Sárgahomlokú árvabogár Anaspis frontalis Linné
BOBÁLY: A lápi póc Mocsárban élő, 8–9 centiméteres vörösesbarna hal; Umbra krameri.
Az euroszibériai fajkomplexum termofil csoportjához sorolható, a Duna vízrendszerének reliktum endemikus faja. Az alföldi kisvizekben gyakori, az áttetsző, illetve huminsavakban gazdag, vízinövényekkel benőtt vízterekben otthonos. Teste mérsékelten nyújtott, kissé zömök, oldalról lapított. Halaink többségétől eltérően, a farokúszója szabályosan lekerekített. Alapszíne barna, de a fején és a testén szabálytalanul elszórt fekete foltok láthatók. Apró termetű hal, 10 centinél nagyobbra nemigen nő. Az előzetesen letisztogatott alámerült növényekre ívik, a nőstény a lerakott ikrát kikelésig őrzi, gondozza. A Balaton vízrendszerében a lápi póc előfordulásáról először Heckel adott hírt 1874-ben, aki a „tapolczai turflápon” [tőzeg¬láp] találta meg a „póczhalat”, másképpen „bobályt”. Entz Géza és Sebestyén Olga 1942-ben megjelent könyvükben a Lesence-, a Tapolca- és az Eger-patakból említik. Lokális elterjedése, valamint élőhelyeinek zsugorodása miatt Európában a kifejezetten fenyegetett kategóriába sorolják. Magyarországon fokozottan védett.
A folyószabályozások előtt nagy mennyiségben fogták, a lápi póc a Kárpát-medencében a hajdani lápokban hihetetlen tömegben hemzsegett, a pákász leggyakoribb zsákmánya a csík és a póc volt. Általában a pócot csak sertéshizlalásra használták. Olyan gyakori volt a mocsaras területeken, hogy állati takarmányként hasznosították.
Herman Ottó 1887-ben így ír a Szernye-mocsár csíkászainak életéről: „A lápi póc mindenben a réti csík társa, és így különösen ingólápos mocsarakban terem meg bőven, a lápkutak és vészek tisztább vizében űzi úszóversenyeit. Igen óvatos és fürge kis hal, mely a fogságban hamar szelídül, gazdáját megismeri, és kézből kapdossa táplálékát – a gilisztát, nyershúst –, de kitűnik itt rabló természete, mely egészen csukaszerű. Húsát a Szernyevidék szegénysége szükségből eszi. Az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja, az előbbi helyen sertést és rucát is hizlalnak vele, mert rengeteg számmal van, és én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval…” (HalK.). A mocsarak lecsapolása óta azonban a lápi póc is ritkábbá vált.
Másutt Európának aránylag kevés helyéről ismerik.
HÓBAGOLY: A hóbagoly az északi-sarkkör területén költ, Izlandtól É skandináviától
Keletre, Kelet-Szibériáig, valamint Alaszkában, Kanadában, És Grönlandon. Gyér növényzetű, nyílt területeken, tundrán, füves, lápos területeken fordul elő, az erdős élőhelyeket többnyire elkerüli. Télen gyakran délebbre vándorol, ilyenkor lakott területek közelében is feltűnik, és ritka kóborlóként alkalmanként Magyarországon is felbukkan.
Hosszúsága 55-66 centiméter, szárnyfesztávolsága 145-165 centiméter, testtömege a hímé 2000-2900 a tojóé 1200-2900 gramm. A tojó egy ötödével nagyobb, mint a hím. Tollazata fehér sötéten mintázva, ami jó álca költéskor. A hím tollazata majdnem fehér. Lábait egészen a lábujjakig fehér tollazat borítja. Erőteljes karmai és Csőre fekete, Szeme Sárga
Elsősorban szürkületkor, de nappal is jár vadászni. Többnyire magányosan él. A szaporodási időben erőteljesen territoriálisak, a területüket a hímek hangjelzéssel és fenyegető testtartással védelmezik vetélytársaikkal szemben. A territórium nagysága a területen fellelhető táplálékmennyiségtől függ. A hóbagoly elterjedési területének nagy részén költözőmadár, télen a hideg északi területekről délebbre vándorol. Természetes ellenségei a rókák, Farkasok és a nagy termetű ragadozómadarak.
A hóbagoly ragadozó, táplálékát elsősorban kis termetű rágcsálók, például lemmingek, egerek, patkányok, mókusok és egyebek alkotják, de elkapja a nagyobb termetű nyulakat is. A nála kisebb termetű madarak sincsenek biztonságban tőle, hiszen a fácánokat, havasi hófajdokat, récéket, ludakat, sirályokat és énekesmadarakat is elfogyasztja. Alkalmanként halat is zsákmányol, de nem veti meg a dögöt sem. Vadászat során egy nyílt terület legmagasabb pontján várakozik a közelben felbukkanó prédára. Lényegében teljes vadászterületét belátja egy helyben ülve, hiszen fejét 270 fokban képes körbefordítani. A nem emészthető csontokat, szőrt, tollazatot nagyméretű, hengeres köpet formájában öklendezi vissza.
Egész életre szóló párkapcsolatot alkot. Két évesen lesz ivarérett, a költési időszak Májustól szeptember közepéig tart, a pontos idejét a táplálék bősége határozza meg. A hím az udvarlás során előbb egy "légi bemutatót" tart, gyakran zsákmánnyal a csőrében vagy a karmai között. Majd a földre leszállva folytatja a násztáncot, melynek végén zsákmányát a nőstény elé helyezi. Ritkán előfordul az is, hogy a zsákmányt repülés közben adja át a tojónak. A hím által foglalt territóriumban a nőstény választja ki a fészek helyét, mely valamilyen kisebb magaslat, dombocska. A nőstény ennek a kis magaslatnak a felszínén kis mélyedést kapar, és ebbe rakja tojásait anélkül, hogy bármivel kibélelné. A tojó 3-11 sima, csillogóan fehér tojást rak, melyen 32-34 napot ül. A tojó az első tojás lerakása után már ül a tojásokon. A kikelt fiókákról mindkét szülő gondoskodik. Azokban az években, amikor kevés a zsákmányállat, a hóbagoly lemond a költésről, és nem nevel utódokat. A fiókák körülbelül 25 nap után kezdenek repülni, és 5-7 hetes korukban kezdenek el saját maguk vadászni. Fiókáit agresszívan védi, még az emberre is képes rátámadni a saját területén belül. Szabadon 15 évet él, de fogságban elérte a 28 évet is.
A hóbagoly populációja stabilnak tűnik, a becslések szerint a vadon élő állománya mintegy 290000 egyedre tehető. A hóbaglyok a sarkvidékek élővilágának egyik leggyakoribb képviselői az állatkertekben, mint az egyetlen bagolyfaj, mely az arktikus körülményekhez alkalmazkodott. Az állatkerti ismeretterjesztésben a nappali életmódhoz való alkalmazkodása révén tölt be fontos szerepet, mely a legtöbb bagolyfajtól megkülönbözteti. Az európai állatkertekben az egyik leggyakrabban látható bagolyfaj.
OKAPI: Rejtőzködő, erdei életmódot folytató, afrikai állat és az egyik legkésőbb felfedezett nagy testű afrikai vad. Neve a helyiek o'api elnevezéséből ered, tudományos nevének másik tagja pedig felfedezője, Brit Közép-Afrika gyarmati tisztviselője, Sir Harry H. Johnston nevének állít emléket. Ősi típusú zsiráf, a harmadidőszakban élt zsiráfősökhöz sokban hasonlít a csontozata és életmódja, ezért az élő kövületek közé sorolják.
Először Henry Morton Stanley hallott róla a Belga Kongóbeli Ituri-esőerdő felfedezése közben a helyi törzsektől, de tévesen „atti” néven örökítette meg a nevét. A leírás megragadta Sir Johnstont, aki egy új faj felfedezése reményében 1899-ben maga is expedíciót vezetett az esőerdőbe. A wambutti törzsben meséltek neki a barna, szamárra hasonlító, csíkos lábú állatról, és megtudta igazi nevét, Johnston pedig biztos volt benne, hogy valamiféle erdei Zebrát fedezett fel. Két, Mbeni belga erődjéből szerzett csíkos bőrdarabot 1900-ban sikerült eljuttatnia Londonba, a Zoológiai Társasághoz. Ekkor jelentették be, hogy új fajt találtak – ekkor még Equus? johnstoni néven, mivel az okapit Lófélének hitték. Johnstonnak okapicsapást is mutattak, de mivel az egy párosujjú patástól származott, ő nem hitte el, hogy az általa felfedezett „erdei zebrákhoz” tartozott volna. Eközben Karl Eriksson, Fort Mbeni parancsnoka szerzett egy teljes bőrt és két koponyát, amit elküldött Johnstonnak. Ő ezeket továbbította Londonba, ahol a koponyákból sikerült megállapítani, hogy valójában inkább erdei zsiráfról van szó, mintsem erdei zebráról. A tudományos leírást Philip Lutley Sclater készítette el.
Az okapi bizonyíthatóan csak a Kongói Demokratikus Köztársaság területén, a Kongó-medence sűrű esőerdőiben él a szabad természetben, de elképzelhető, hogy a szomszédos Uganda, Szudán, Közép-afrikai Köztársaság és Kamerun határvidékén is megél. Az 500-1000 Méteres tengerszint feletti magasságot kedveli.
Csokoládébarna alapszínű, pofája szürkés az Orr kivételével. A mellső és hátsó lábakon, illetve a Farrészen vízszintes, krémszínű csíkozás figyelhető meg. Ez kiváló rejtőszín a sűrű esőerdőben. Az okapi alkata és mérete némileg lószerű, hossza mintegy 2–2,5 méteres, a Marmagasság pedig 1,5–2 méter körüli. Fara csapott, farka hossza körülbelül 30–40 centiméter, testtömege 200–350 kilogramm között mozog. Fülei nagyok, a nyak pedig hosszabb a kérődzőkre jellemzőnél, de hossza messze nem közelíti meg a zsiráfét. A tehenek némileg nagyobbak a bikáknál, de nincs szarvuk. Az okapi szarvai a zsiráféihoz hasonlóan bőrrel borított képződmények, némileg hátrahajlanak, és hosszuk nem haladja meg a 15 centimétert.
Az okapik magányos, rejtőzködő állatok. Néhány négyzetkilométeres Territóriumaik átfedik egymást, a hímek általában nagyobb területeket ellenőriznek a nőstényeknél. Vizelettel és nyakuk fákhoz dörzsölésével jelölik ki birtokaik határait. Egymás társaságát nem kerülik, alkalomadtán közösen is táplálkozhatnak, de sosem jönnek létre tartós csapatok. A faj társas életéről leginkább fogságban tartott egyedek vizsgálatai alapján tudunk, itt kimutathatóak hierarchiára utaló jelek (például agresszió, behódolás). A vokális Kommunikációnak nagy szerepe van a társas életben, még az anya-utód kapcsolatban is.
Az okapi nappal aktív, ekkor táplálkozik jól bejárt, kitaposott ösvényeit követve. Leveleket, gumókat és hajtásokat fogyaszt, étrendjében kb. 100, emberre általában mérgező növényfaj szerepel. Hosszú, ügyes, fekete nyelvével ragadja meg a kiszemelt táplálékát. Az ásványi anyagokat az itatóhelyek közelében található, vöröses, kénes, sós agyagból pótolja. Az okapi nyelve a zsiráféhoz hasonlóan hosszú, ügyes szerszám
A vadonban az okapik társas élete leginkább a párzásra, illetve az ezt megelőző procedúrára korlátozódik. Állatkerti megfigyelések szerint az udvarlás kölcsönös szimatolásból, körkörös mozgásból és nyalogatásból áll, majd a hím nyakát kinyújtva, fejét dobálva és egyik lábát előretartva bizonyítja dominanciáját. Ezt követi a párzás, amit követően a pár elválik. A vemhesség kb. 440 napig tart, a nőstények pedig sűrű bozótosban adnak életet egyetlen utóduknak általában augusztustól októberig.
Az okapiborjú 14-30 kilogrammot nyom születésekor, és alig fél órán belül már képes felállni, majd hamarosan jár is. Az első napokban anyját követi, aki talál számára egy rejtekhelyet. Az itt kialakított „fészek” szolgál kb. két hónapon keresztül a borjú lakhelyéül, aki szinte sosem mozdul ki innen. Vész esetén a kicsi megmerevedik, anyja pedig vadul a támadóra ront. A ragadozók elkerülése végett ebben az időszakban az okapicsikók alig szopnak és nem ürítenek bélsarat. A rejtőzködés hónapjai alatt a kis okapik rohamos gyorsasággal nőnek, és hamarosan csatlakoznak anyjukhoz. Az elválasztás 6 hónapos korban történik meg, de a borjak még akár egyévesen is szophatnak. Ebben a korban jelenik meg a bikák szarva.
Az állatok kb. 3 éves korukra érik el a kifejlett méretet, de már korábban ivarérettekké válnak: a nőstények kb. 1,5, a hímek kb. 2 évesen válnak képessé
az utódnemzésre. Az okapi fogságban 30 évig is elélhet.
A világban élő okapik egyedszámát 10 000 körülire becsülik. A Kongói Demokratikus Köztársaságban folyó természetvédelmi munka 1992-ben az Okapi Vadrezervátum létrejöttéhez vezetett, melyet 1996-ban felvettek az UNESCO Világörökség listájára. A kongói polgárháború mind a park élővilágát, mind a rezervátum dolgozóit veszélyeztette. A rezervátum központjában, Epuluban, egy okapikat
tenyésztő állomás található. Az állomást a Kongói Természetvédelmi Intézet (ICCN) és a Gillman International Természetvédelmi Alapítvány (GIC) irányítja, melyek olyan szervezetektől kapnak támogatást, mint például az UNESCO, a Frankfurti Zoológiai Társaság és a WildlifeDirect valamint a világ különböző állatkertjei. A Vadvédelmi Társaság (WCS) szintén aktívan közreműködik az Okapi Vadrezervátumban.
2006. június 8-án a Virunga Nemzeti Parkból jelentették okapik jelenlétét. 1959
után ez volt az okapik első hivatalos észlelése a parkban. 2008 szeptemberében a Vadvédelmi Társaság jelentette, hogy egyik automatikus kamerájuk fényképet készített az okapiról a Virunga Nemzeti Parkban. A Vadvédelmi Társaság Albert-hasadék programjának igazgatója, Dr. Andrew Plumptre szerint „A Virunga Nemzeti Parkban az okapik jelenlétére utaló friss bizonyítékok jó jelei annak, hogy a vadvilág elkezdett visszatelepedni a zavargások és a vadorzás által érintett területekre. Állatkertekben nem túl gyakori, Európában csak 26 helyen tartják, Magyarországon sehol sem.
SZAKÁLLASAGÁMA: A szakállasagáma nem az Ausztráliában élő agáma fajokat fogja egybe. Csak 1932-ben különítették el; korábban ezeket a fajokat az Amphibolorus nembe sorolták. Szakállasagámákat szinte az egész földrészen találhatunk, rendkívül változatos élőhelyeken (az erdőtől egészen a sivatagokig). A fajok többsége az erdőszéleket, a sztyeppéket és félsivatagokat kedveli.
A molekuláris genetikai vizsgálatok szerint az ausztráliai agámafajok közös őse mintegy 25–45 millió éve válhatott külön az ázsiai víziagáma (Physignathus cocincinus) ősétől.
Legjellegzetesebb testrészük a viszonylag kis pikkelyekkel fedett, széles, háromszög alakú fej. Nevüket a fej oldalán és a tarkó tájékán növő, kicsúcsosodó pikkelyeiről kapták. Izgalmi állapotában nyelvcsontjuk segítségével kifeszítik ezeket, és ekkor pofaszakállra emlékeztető benyomást keltenek. Egyúttal hatalmasra tátják a szájukat, és kivillantják apró fogukat, hogy félelmetes ragadozónak tűnjenek. Szemük kicsi, szemdombjuk kidudorodik, dobhártyájuk jól látható. Az izmos test két oldalán tövissor húzódik végig. Farkuk egyenletesen vékonyodik. Erőteljes végtagjaik éles karmokban végződnek.
Színezetük fajonként és élőhelyenként változik, de általában szürkés. Hátuk többnyire sötétebb, szabálytalan alakú foltok tarkázzák. Hasuk fehér; egyes fajok hasán több-kevesebb fekete folttal.
Nappali állatok; rovarokkal, gyümölcsökkel és zsenge hajtásokkal táplálkoznak.
A nembe nyolc faj tartozik:
keleti szakállasagáma (Pogona barbata)
Henry Lawson szakállasagámája (Pogona henrylawsoni)
északi szakállasagáma (Pogona microlepidota)
wallabi-szigeti szakállasagáma (Pogona minima)
törpe szakállasagáma (Pogona minor)
Mitchell szakállasagámája (Pogona mitchelli)
déli szakállasagáma (Pogona nullarbor)
belföldi szakállasagáma (Pogona vitticeps) vagy (Amphibolurus vitticeps)
TURRITOPSIS NUTRICULA: A Turritopsis nutricula egy olyan hidraállat fajta, amelynek a medúza alakja visszaalakulhat polippá a teljes szexuális differenciálódása után is. A faj az egyetlen eddig leírt állat, amely képes visszafejlődni egy szexuálisan éretlen, telepes állapotig, miután már saját kolóniájáról leválva, egyéni stádiumában teljesen kifejlődött. Ezt a transzdifferenciálódásnak nevezett sejtfejlődési folyamat révén éri el. Elméletileg ez a kör a végtelenségig folytatódhat, így a fajt nem-halandónak tekinthetjük, bár a természetben a legtöbb egyed, mint minden más medúza, a ragadozók vagy betegségek áldozatául esik, anélkül, hogy egyszer is visszafejlődne a polip stádiumig.
A medúza teste harang alakú, legfeljebb 4,5 milliméteres átmérővel. Körülbelül olyan magas, mint amennyire széles. A zseléréteg az oldalán mindenhol ugyanolyan vékony, mindösszesen az állat felső részén találhatóak megvastagodások. Viszonylag nagy Gyomra halvány vörös és van egy kereszt alakú keresztmetszete is. A fiatal egyedek 1 milliméteres átmérővel mindössze 8 csáppal rendelkeznek, melyek egyenletesen helyezkednek el oldalaikon, míg kifejlett társaiknak akár 80-90 is lehet.
A Turritopsis nutricula is rendelkezik aljzat-lakó polip formával, melyek 1-2 nap elteltével apró medúzákká képesek válni, melyek szabadon úszkálhatnak.
Kinézetre mindkét forma hasonlít a Turritopsis rubra fajra, mely egyébként közeli rokonuk. Sőt, egy genetikai tanulmány megjelenéséig a két fajt azonosnak
gondolták. A Turritopsis rubra fajról azonban nem tudni, hogy ' halhatatlan-e'.
A Turritopsis nemzetség valószínűleg a Karib-tengerből származik, de világszerte elterjedt, és a különböző populációit nehéz elkülöníteni alaktani jegyek alapján, azonban egy nemrég elvégzett kutatás szerint, amely a mitokondriális riboszómák gén szakaszainak összehasonlításán alapult, különböző fajokra oszthatjuk őket. A mérsékelt és trópusi öv tengereiben a világ minden részén megtalálhatóak, feltételezik, hogy a hajók ballasztvíztartályaiban utazva terjednek.
CSIGÁSPOLIP: A Nautilus fejlábúnem típusfaja. A két alfajjal rendelkező csigáspolip az Indiai-óceán egyes részein és a Csendes-óceán nyugati vidékén, valamint az Ausztrália és Új-Kaledónia között elterülő tengerekben él. A csigáspolipok korábban elterjedtek voltak élőhelyükön, házuk azonban kedvelt árucikk, ezért számuk egyre csökken. Időközben szaporítási program is indult a megmentésük érdekében. Egyes emberek eszik a csigáspolipot.
A csigáspolip házának átmérője 20-25 centiméter, testtömege 6 kilogramm. Háza előre csavarodó spirál, amely egymást követő kamrákból áll. A csigáspolip háza oldalról lapított és több kamrából áll, amelyek folyadékot és gázkeveréket
tartalmaznak. A gáz és a folyadék arányának változtatásával a csigáspolip szabályozni tudja tartózkodási mélységét a tengerben.
Az életkor előrehaladtával nő a kamrák száma. A külső felszínen halványan felfedezhetők a növekedési vonalak. A „sapka” húsos, és négy tapogató hüvelyének összenövésével jött létre. Amikor az állat visszahúzódik a házába, ez a „sapka” zárja le a nyílást. Éjszaka az állat kinyújtja házából a tapogatóit,
hogy táplálékot vegyen fel. A tapogatók csúcsán érzékelők találhatók, amelyek segítségével a csigáspolip megízleli a körülötte levő vizet, és „kiszimatolja” a tengerfenéken a zsákmányt. A tapogatók abban is segítik a csigáspolipot, hogy megőrizze egyensúlyát, és a szájához vigye a táplálékot.
Az állat szeme fejletlen, úgynevezett gödörszem; elsősorban a fény és a sötétség váltakozását érzékeli. A csigáspolip belső szervei házának legkülső kamrájában találhatók. Az állatnak két pár kopoltyúja és Veséje van.
A csigáspolip társas lény, és csoportokban él. Éjszaka aktív és
ragadozó életmódot folytat. Tápláléka különböző rákok, élő halak és haltetemek.
Az ivarérettséget 6 hónapos korban éri el. A párzási időszak valószínűleg egész évben tart. A csigáspolip legfeljebb 10 petét rak, melyeknek hossza 4-5 centiméter. A nőstény két hét alatt rakja le a 10 darab petéjét. A szaporodásáról csak a fogságban élő példányok tanulmányozásából tudnak.
FAKÚSZÓ BORZ: A szirtiborzfélék (Procaviidae) az előpatások rendjének egyetlen élő családja. Mintegy három Nem és hat ma élő Faj tartozik a családba.
A család az alábbi nemeket foglalja magában: Fakúszó borz, Fokföldi fakúszóborz, Nyugat-afrikai fakúszószirtiborz.
A szirtiborzfélék teste megnyúlt, hengeres, fejük aránylag nagy, orruk elöl kihegyesedik, felső ajkuk hasított. Hosszuk 31 cm és 55 cm közé tehető. Orruk és szemük kicsiny, de előreugró, rövid, széles és kerek fülük csaknem elvész bundájukban. A nyakuk rövid és vaskos, farkuk csökevényes. Végtagjaik középhosszúak és meglehetősen gyengék, elülső lábuk négy, a hátsó három, az utolsó ujjpercig bőrhártyával összekötött ujjban végződik, és ezeket a hátsó végtag belső ujja kivételével lapos, pataszerű köröm burkolja. Csupasz talpukon több, rendkívül simulékony, kérges bőrpárna emelkedik. Ezeket mély barázdák választják el. Sajátos, tapadókorongszerű talpberendezésüknek köszönhetően a függőleges felületeken is képesek felmászni.
Testüket és végtagjaikat puha, sűrű nemezes bunda borítja; a szőrszálak gyökerükön hullámosak, ezért nincs szükség külön piheszőrökre. A szirtiborzok pofáján, mellén és hátán néhány merev tapintószőr mered ki; a háton az ágyék táján eltérő színű folt vesz körül egy szőrtelen, csupasz bőrdarabot, ahol a hátmirigyet találjuk.
A szirtiborzok állkapcsa feltűnően erős. Az alsó állkapocs hátul széles és magas, mint a páratlan ujjú patásoké. Oldalsó metszőfogai hiányoznak, úgyhogy a felső állkapocsban mindkét oldalon csak egy, az alsóban két–két, hézaggal elválasztott metszőfog ül. A felsők háromélűek, csaknem félkörbe görbültek, és hegyük kopása következtében élesek; az alsók egyenesek. A fogüregek messze hátranyúlnak. Szemfoguk nincs, úgyhogy a metszőfogak és a hét (négy előzápfog és három őrlőfog), hátrafelé növekvő zápfog között is űr tátong. A zápfogak koronája hol magasabb, hol alacsonyabb. Apró könnycsontjuk a szemüreg belső zugában, a felső állkapocs és homlokcsont között kissé előreugrik, mint az elefántoké és az orrszarvúké. belső fülük a páratlan ujjú patásokéra emlékeztet.
a legtöbb emlőséhez hasonlóan fejlett, miként látásuk is. Gyomrukat egy válaszfal két részre tagolja: a bal oldaliban elraktározzák a táplálékot, majd a jobb oldaliban megemésztik. Epehólyagjuk nincs, az anyaméh egyszarvú, a herék a test belsejében, szorosan a vesék mögött helyezkednek el.
Az Állatot már réges-régen jól ismerték. A bibliában emlegetett „safan” nyilván a szíriai és palesztinai szirti borzot (Procavia syriaca Schreb.) jelentette.
Mózes a safanokat a hasadt ujjú kérődzők között említi és tilalom alá helyezi (Mózes 11:5); ez a magyarázata annak, hogy Abesszíniában a keresztények és a mohamedánok ma sem eszik. Egyebütt, különösen Észak-Arábiában a Beduinok szívesen fogyasztják, és ezért vadásszák is.
Egy elmélet szerint Hispánia róluk kapta a nevét, ugyanis a föníciai utazók az Ibériai-félszigeten élő nyulakat szirtiborzoknak nézték. (A "spanim" szó a föníciai nyelvvel rokon héberben is szirtiborzot jelent.)
LÉGYBANGÓ: A kosborfélék (Orchidaceae) családjának legspecializáltabb és ezzel legváltozatosabb növénynemzetsége. Földtörténeti léptékkel mérve a közelmúltban alakult ki, ám azóta különböző populációi sajátos életmódjuknak megfelelően, viharos sebességgel specializálódtak, mindinkább egy-egy ízeltlábú fajhoz alkalmazkodva. Ez a változatosság fölöttébb megnehezíti az osztályozók munkáját: a máig leírt, több mint 290 taxon (faj, alfaj, változat) rokonsági körökbe sorolása (mindenekelőtt a hipervariábilis morfológiai bélyegek alapján) nagyon bizonytalan – olyannyira, hogy egyes szerzők számos taxon közül mindössze harmincat tekintenek fajnak, míg mások kétszáznál is többet.
Számos természetes hibridjük mellett többet a kertészetekben, dísznövénynek nemesítettek ki.
Valamennyi faj az északi flórabirodalomban, azon belül is mediterrán, illetve szubmediterrán éghajlaton él: többségük eurázsiai, egyesek észak-afrikaiak. Jellemzően száraz élőhelyeken fordul elő: a Kárpát-medence növényzetében szubmediterrán elemnek számít.
Egy bangófaj magassága sem éri el a 30 cm-t. Fémes színű, szőrös, egyes rovarfajok nőstényeire hasonlító virágai kevés virágú fürtben állnak. A különleges színű és formájú lepellevelek egyrészt felkeltik a rovarok figyelmét, másrészt az ivartájékot védik. Termése toktermés.
Valamennyi bangófajt ízeltlábúak porozzák be; a fajok egy-egy beporzó fajra specializálódtak. A rovarokat a virágos növényeknél megszokottól igencsak eltérő módon csalogatják: nem termelnek nektárt, viszont virágaik a beporzó faj nőstényeihez hasonlatossá alakultak; ebben a vezérszerepet a virág mézajaknak nevezett része játssza. Több faj még az illető faj nőstényeinek jellegzetes feromonjaihoz megtévesztően hasonló illatanyagot is termel. Mindez arra készteti az illető rovarfaj hímjeit, hogy megpróbáljanak párosodni a nősténynek vélt virágokkal, és eközben beporozzák azokat.
Magyarországon is őshonos fajok:
Méhbangó (O. apifera).
Szarvas bangó (O. cornuta, illetve O. scolopax subsp. cornuta).
Poszméhbangó (O. holoserica, O. episcopalis); újabban az (O. fuciflora) fajjal azonosnak tekintik.
Légybangó (O. insectifera).
Pókbangó (párkányos bangó, O. sphegodes, illetve O. sphecodes, O. arachnitiformis, O. aranifera, O. exaltata).
Holuby-bangó (O. holoserica var. holubyana); a magyar nyelvű hivatkozások többsége (O. holubyana) néven önálló fajnak írja le.
VILLÁSFARKÚ ERDEINIMFA: A kolibrifélék (Trochilidae) családjához tartozó faj.
Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Paraguay, Peru, Suriname, Trinidad, Tobago és Venezuela területén honos.
Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők, mocsári erdők, valamint ültetvények és vidéki kertek. Állandó, nem vonuló faj.
A hím testhossza 9,5–13 centiméter, a tojó 8–10,7 centiméter, testtömege 3–5 gramm. Villás farka van. A hímnek a melle csillogó zöld. Tápláléka Nektárból és repülő rovarokból áll. Alacsony bokrok ágvillájába, növényi rostokból és pókhálóból készíti csésze alakú fészkét. Elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ismeretlen.
VETÉSFEHÉRÍTŐ ÁRPABOGÁR: A cincogó levélbogarak (Criocerini) csápja rövid és fűrészes, homlokszélességnyire egymástól ered. A fehér liliomon él a feketefejű liliombogár (Crioceris lilii Scop.), egy élénk, piros bogár, fekete fejjel, csáppal és lábakkal, mely 6–8 mm hosszú és kézbe véve erős cincogó hangot ad cirpelő készülékével; utolsó hátlemezén lévő rovátkos lécét a szárnyfedőkhöz dörzsöli és így adja a hangot. Lárvája fényesfekete, nyálkástestű, lomhán húzódó, féreghez hasonló lény, mely a liliom levelét, virágát rágja és mocskolja.
A gyöngyvirágon és némely hagymafélén, valamint a vadliliomon találjuk a hasonló pirosfejű liliombogarat (Cr. merdigera L.), melynek feje és lába is piros.
Sokkal kisebb a spárgabogár (Cr. asparagi L.), melynek teste fénylő kékeszöld, előtora és szárnyfedőinek szegélye vörös, utóbbiakon azonkívül három-három sárgásfehér, részben egymással, részben a szegéllyel összefolyó folt van. Már kora tavasztól kezdve rágja a bogár a spárga levelét és szárát, amely munkájában később a sötétzöld és saját ürülékükkel bemocskolt lárvák is segítőtársul szegődnek, gyakran észrevehető károkat okozván. Hozzájuk szegődnek még a tizenkétpontos-, a tizennégypontos és az ötfoltos spárgabogár (Cr. duodecimpunctata L., Cr. quatourdecimpunctata Scop. és Cr. quinquepunctata Scop.) is, melyek piros szárnyfedőjét 12, 14 vagy öt fekete folt tarkítja. A spárgabogarak ügyes menekülők, veszély esetén a földre vetik magukat, ahol alig tűnnek fel a gaz és rögöcskék között, ha pedig alulról közelítjük meg, nyugodtan ülve maradnak, míg ha oldalról tesszük ezt, a szár túlsó oldalára vonulnak és alkalmas pillanatban a földre vetik magukat.
Leghirhedtebb a társaságban a vetésfehérítő árpabogár (Lema melanopus L.), az árpa és a zab nagy ellensége. A bogár zöld vagy kék, előtora piros, lábai sárgásvörösek; lárvája szennyes fekete, nyálkás testű, amiért a nép sok helyen meztelen csigának hívja. A lárva a gabonafélék, főleg az árpa sásán hosszú vonalakban kirágja a zöldjét, úgyhogy átlátszó fehér sávok keletkeznek rajta.
KACSAFARKÚ SZENDER: Elülső szárnyai barnák, alig észrevehető harántsávokkal, a hátulsók aranysárgák. Az elülső szárny 1,8-2,5 centiméter hosszú. Potrohán feltűnő fekete-fehér
farpamacs („kacsafarok”) van. Ennek segítségével kitűnően tudja kormányozni magát, amikor sebes, zúgó repüléssel a virágok között cikázik.
A lepke erdei tisztásokon, erdőszéleken repül, de gyakori a kertekben is. Május és november között 2-3 nemzedéke van. Vándorlepke, hazánk egyes Szubmediterrán jellegű területein, például Pécs környékén áttelel és állandó. Napközben látogatja a virágokat, kolibrifélék módjára lebeg előttük, és hosszú pödörnyelvével szívja a nektárt. Röpte rendkívül gyors. Megfigyelték, hogy négy perc alatt, több mint négyszáz ibolyavirágot látogatott meg. Jelentős szerepük van a virágok beporzásában. Hernyói főképpen galajféléken táplálkoznak, zöld színűek, világos hosszanti csíkokkal és kékes farkocska díszíti. Lepke alakban telel át pincékbe, barlangokba húzódva.
VASTAGCOMBÚ SÁSBOGÁR:A levélbogár-félék közeli rokonságban vannak a cincérekkel és számos fajtájuk él a föld minden részében, ezek úgy tarka, mint pompás fémes színekben tündökölnek. Többnyire kisebb vagy középnagyságú, csupasz vagy csak gyéren, vagy részben szőrös bogarak. Testalakjuk többnyire tojásdad és felületük többé-kevésbbé domború; némelyek (sásbogarak, dongalábú levélbogarak) elég hosszú csápjukkal cincérkinézésűek és átmeneti alakoknak tekinthetők azokhoz. A levélbogarak kis feje többnyire lefelé irányult és az előtorba behúzódva rejtőzik, a felsőajak jól kifejlődött, csápjuk elég rövid, ritkán terjednek a test felén túl. A négy ízes lábfej nemezes talpa arra képesíti a levélbogarakat, hogy a táplálékul szolgáló növényeken biztosan mászkálhassanak. Számos fajuk bizonyos növényekhez van kötve, számos fajuk termesztett növényeink kártevője. Lárváik is kivétel nélkül növényevők és többnyire ugyanazokon a növényeken fordulnak elő, mint szülőik; alakjukban és életmódjukban azonban nagy különbségek állapíthatók meg.
A dongalábú levélbogarak (Sagrini), a tropikus tájak lakói, furcsa külsejük alig sejteti, hogy levélbogarak. Egyesek cincérekre, mások zsizsikbogarakra hasonlítanak. Melltövük az elülső csípők közé nyomuló keskeny és erősen kiemelkedő élecskévé meghosszabbított. Legpompásabb fajuk a Jáva-szigetén élő és majdnem egy közepes nagyfutrinka nagyságát elérő Buquet dongalábú levélbogara (Sagra Buqueti Less.), hatalmas hajlott hátulsó lábakkal, melyek combja belül fogszerű nyúlvánnyal fegyverzett. Színe pompás fémeszöld, a varrat mellett széles ibolyás bíborszínű sávval. Kisebb, de hasonlóan pompás aranyos bíborszínűen, vagy zöldesen fénylő faj a bíborszínű dongalábú levélbogár (Sagra purpurea Licht.), mely a batataszon él nagy társaságban; Kínában károsan lépett fel, amennyiben lárvái ennek a növénynek gumóit eszik. Amilyen feltűnőek ezek a trópusi levélbogarak, olyan igénytelenek és egyszerűek a mérsékelt égövben élő rokonaik, melyek legismertebb képviselője az Orsodacne cerasi L., egy felül csupasz és világossárga, alul sötét és szőrös levélbogár, mely főleg virágzó bokrokon található.
A sásbogarak (Donaciini) nemzetségét felette hosszú első haslemeze jellemzi, ez olyan hosszú, vagy hosszabb, mint a többi haslemez együttvéve. A fonálforma csápok a szemek között és egymáshoz közel erednek, hosszúak, sokszor a test közepén túl érnek. Tápnövényeik különféle vizinövények, melyekre petéiket egyenként vagy csoportosan rakják le. Némely fajtájuk a víz alatt él és ezek itt annyira kapaszkodnak tápnövényükhöz, hogy alig bírjuk azokról leválasztani. Ilyen pl. a hinárbogár (Macroplea appendiculata Pz.) egy 5.5–8.5 mm hosszú sárga bogárka, melynek szárnyfedői a csúcson a varratszögletben kis, az oldalszögletben hosszú heggyé kihúzódtak. Potamogeton-féléken és Myriophyllumon él. A valódi sásbogarak közül a vastagcombú sásbogár (Donacia crassipes F.) érdemel említést. Ez a fémfényű zöld bogár 9–11 mm hosszú, előtora és pontozottan rovátkás szárnyfedői rézszínűen, ibolyásan, vagy feketészölden fénylők, alul ezüstösen szőrös, vastag hátulsó combját a hímen két, a nőstényen egy fogacska fegyverzi. Ezt a bogarat a fehér és a sárga tavirózsa úszó levelein látjuk ülni és napsütésben egyik levélről a másikra repülni. A tavi rózsák leveleire rágott apró kerek lyukak mutatják a petelerakás helyét; a nőstény ugyanis az így rágott lyukba süllyeszti potrohvégét és a levél alsó oldalára tapasztja körben a nyílás körül tejfehér petéit. Ha a tavi rózsa gyöktörzsét kihúzzuk, azon gyakran találjuk tucatszámra a sásbogár lárváit, hatlábú, fehér férgeket, melyek nyolcadik hátlemezén két hegyes barna tüske emelkedik ki. A tó mélyében, az iszapban élő lárvák ügyes módon szerzik meg a lélekzésre szükséges levegőt, a hátukon lévő tüskékkel ugyanis mélyen befúrnak a növényi szövetbe, amíg valamely levegőtszállító sejtközötti járatot fel nem hasítanak és az onnan kiáramló levegőt vezetik a tüskék tövében fekvő légzőnyílásokhoz. Bábozódásuk is a mélységben történik, a báb egy barnás, belül fehér, tojásforma, levegővel telt erős fonadékban nyugszik, melyet a növény gyökeréhez ragasztanak és amely szintén összeköttetésben van a légjáratokkal.
Az említetten kívül még számos sásbogarat ismerünk, melyek kevés kivétellel mind a mérsékelt égöv lakói és különféle vízinövényeken tanyáznak.
MEZEI ZSÁLYA: Népies nevei: foszló virág, lóbárzsing, réti-, vad-, vagy skarlát-zsálya.
A mezei zsálya csaknem egész Közép-Európában gyakori. Ez a növény még megtalálható Európa többi részén is, Ázsia nyugati felén és Afrika északi részein is.
A mezei zsálya 30-80 centiméter magas, évelő növény. Szőrös, felálló szára
üreges, felső részén elágazó. A levelek szíves vállból induló hosszúkás tojásdadok, ráncosak, egyenlőtlenül vagy kétszer csipkés, fűrészes szélűek, épek vagy gyengén karéjosak, 8-12 centiméter hosszúak, túlnyomó részük tőállású.
Virágai sötétkékek vagy ibolyakékek, ritkán rózsaszínűek vagy teljesen fehérek, 6 virágú álörvökben állnak. A párta csöve 1,5-2,5 centiméter hosszú, a felső ajak feltűnő, sarló alakú. A csésze 1 centiméternél rövidebb, egyenlőtlenül fogazott, a felső ajka csaknem ép szélű. A murvalevelek a csészénél jóval rövidebbek, zöld színűek. A virágzat rövid bozontos és többé-kevésbé mirigyszőrös, ezért kissé ragadós. Megporzása szokatlan módon történik. A nektárt kereső rovarok bebújva a virágok torkába, akaratlanul is megmozdítják a porzószálak alját, amitől a felső ajakban lévő porzó lecsapódik, a rajta lévő virágpor pedig a rovarok hátára hullik.
A mezei zsálya száraz rétek, füves lejtők, sovány gyepek, legelők, mezsgyék és cserjések lakója. A laza, bázisokban gazdag, meszet is tartalmazó talajokat kedveli. Az időszakos szárazságot is jól elviseli. Melegkedvelő faj.
A virágzási ideje májustól júliusig, esetleg augusztusig tart. Virágait főleg Méhek és poszméhek porozzák meg. Mikor Nektárt keresnek a virágban, a bibeszál érintkezik a rovarok hátával, és felveszi az idegen virágról érkezett
virágport.
A zsálya (Salvia) nemzetség többi faja közül legismertebb a gyógy-, fűszer- és dísznövényként használt orvosi zsálya (Salvia officinalis).
SÖTÉT SZÉNLASKA: Többéves égésnyomokon találjuk népes csoportjait. Ekkorra már a hamu, pernye bemosódik a talajba, a felszínt belepi a fű, a moha, csak az elszenesedett fadarabok emlékeztetnek a tűzre.
Termőtestének színével szinte azonosul a körülötte lévő faszéndarabokhoz. Kalapja már fiatalon is erősen tölcséres, széle sokáig aláhajló, begöngyölt, majd éles peremmel felpenderedő, hullámos, berepedező. Felszíne finoman szálas, kissé nemezes, közepén ritkás pikkelyekkel.
Lemezei vastagok, élük tompa, hosszuk különböző, ráncszerűen futnak a tönkre, villásan elágazódnak. Szürkésfehérek, közöttük elő-előtűnik a vékony kalaphúson keresztül a kalapbőr sötétje.
Tönkje középállású, de illeszkedhet a kalap széléhez is. Alja elvékonyodik, csaknem gyökerező, míg máskor kissé szélesebb.
Húsa szürkésfehér, vékony, szívós. Illata enyhe, íze nincs.
Kora ősztől terem az első fagyokig. Ritka gombafaj. Nem ehető.
SZIVÁRVÁNYOS BOA: A közönséges óriáskígyó az Újvilág trópusi részének legismertebb óriáskígyója, Közép-Amerikától Észak-Argentína területéig élnek populációi. Elterjedése nem folytonos, vannak területek, ahonnan hiányzik, míg a szomszédos térségekben megtalálhatók. A hatalmas elterjedési területből következik, hogy változatos élőhelyeken él a száraz pampáktól a sűrű trópusi esőerdőkig, viszont a víz közelsége fontos feltétel. Tipikus élőhelye a bozótos vízpart.
A tengerszint feletti 1000 méteres magasságig hatol fel. Sokszor közepes termetű emlősök üregeibe bújva rejtőzik el a többi ragadozó elől.
A faj egyedei változatos megjelenésűek, az alfajok között nagyok a különbségek. Közepes termetű kígyó, felnőtt egyedei átlagosan 0,9-4 méteresek. A legkisebb alfaj a Boa c. imperator, a legnagyobb alfaj a Boa c. constrictor. A leghosszabb boa 4,3 méter volt. A hímek általában 30–40 cm-rel rövidebbek, mint a nőstények. Sok nőstény még 3 méternél is hosszabb, különösen, ha fogságban nőtt fel. A hímek farka aránylag hosszabb, mivel ez tartalmazza a hemipéniszt, és csökevényes hátsó lábai is megfigyelhetők, amelyek a nőstény megragadására valók párzás közben.
Erős izomzata miatt viszonylag nehéz, a nőstények testsúlya általában 10–15 kg. Néhány példány akár még a 27–45 kg-ot is eléri. A testméret nemcsak az alfajtól és a helytől, hanem a rendelkezésre álló zsákmánytól is függ. A különösen kicsi Cayos Cochinos szigeti B. c. imperator a szigeti törpeség egy példája.
A közönséges óriáskígyó színezete is változatos. Alfajtól és színváltozattól függően alapszíne lehet fehér, vörös, szürke, barna vagy fekete. A legtöbb
színváltozata a Boa c. imperatornak van. Hátukon sötét, többnyire barna vagy vörösesbarna nyeregmintás foltokat viselnek, amelyek formája és mérete is
változatos. A farok felé haladva a nyeregminta kifejezettebbé válik. Az egyedek színükkel képesek a hőmérséklethez igazodni, így az árnyékban több árnyalattal sötétebb lehet, mint a napon. Ez a színezet kiváló álca a természetes élőhelyükön. A természetben ritkák az albínók, de fogságban külön tenyésztik őket, újabb színváltozatokat hozva létre.
Nyílhegy alakú fején sötét csíkok láthatók. Az egyik csík a fejtetőn fut végig, a többi a szemen át. Ajkukkal érzékelik a hőt, habár a család több tagjától eltérően nincsenek gödröcskék ezeknek az érzéksejteknek. Két tüdőfelük közül a bal csökevényes, a jobb nagy és a hosszúkás testformához igazodott.
A fákon és a talajfelszínen egyaránt ügyesen mozog, kiválóan úszik, de csak ritkán megy be a vízbe. Fák üregében, sziklák hasadékában, gyökerek között
búvik meg, ahol több egyed is tartózkodik egyidejűleg, négyes-ötös csoportokat alkotva. Napközben csak alkalmanként jön elő napfürdőzni. A fiatalok fák
koronájában élnek, de ahogy növekszenek, egyre lejjebb költöznek, míg végül talajlakóvá válnak. Vannak alfajok, például a Boa c. orophias, amelyek egyedei még felnőve is a fán maradnak.
Viszonylag keveset mozognak; egy szondával felszerelt boa 12 nap alatt mindössze 135 métert tett meg. A kifejlett példányok este aktívak. Kisebb és közepes nagyságú emlősökkel, madarakkal, gyíkokkal, sőt, kisebb kajmánokkal is táplálkoznak, zsákmányszerzés céljából a fákra is felkúsznak. Inkább az emlősöket és a madarakat kedvelik. Egyes jelentések szerint ocelotot és nagy gyíkokat is elfogyasztottak.
Kétféleképpen is vadásznak: vagy lesből támadnak, vagy a zsákmány szagnyomát követik. Ha elég közel kerül hozzá, akkor ráveti magát. Áldozatát nem roppantja össze, hanem megfojtja. A zsákmány minden kilégzésekor összébb húzza magát. Ez a folyamat akár negyedórán át is eltarthat, ami nagy megerőltetés a kígyó számára. Amikor már nem érzi a zsákmány szívverését, akkor kiengedi magát.
Fogazatuk segít egészben lenyelni a zsákmányt. Az emésztés 4-6 napot vesz igénybe a táplálék méretétől és a hőmérséklettől függően. Lassú anyagcseréje
miatt a kígyó két étkezése között több hét is eltelhet.
A fiatal boák a farkukat csaliként is használják, így fognak egereket, madarakat, denevéreket, gyíkokat és kétéltűeket. Ahogy növekszenek, úgy térnek át egyre nagyobb zsákmányra.
Álelevenszülők, a szaporodási időszak a helyi környezeti sajátosságoknak megfelelően területenként eltérő hónapokra esik, de jellemzően a száraz évszakban van. Ekkor a kifejlett nőstények fele hajlandó párzani. A túl gyenge, vagy rossz fizikai állapotú nőstények amúgy is képtelenek lennének életképes utódokat szülni. 2010-ben bizonyították a szűznemzést a boáknál.
Keveset tudunk a vadon élő óriáskígyók szaporodásáról, ezért ismereteink leginkább a fogságban élő példányoktól származnak. A tenyésztők a párzási hajlandóság növelésére először 6-8 hétig 22
Celsius-fokra csökkentik a hőmérsékletet, valamint a nappali világítás időtartamának hosszát; ezenkívül megvonják a táplálékot az állatoktól. Mihelyt visszaáll a normális helyzet, a kígyók rövidesen párzani kezdenek. A nőstény feromont bocsát ki, aminek szagára köré gyűlnek a közelben tartózkodó hímek. Ha több hím keresi fel egyszerre a nőstényt, akkor előbb megküzdenek egymással a párosodás jogáért.
Párzáskor a hím elkorcsosult hátsó lábával megkarmolja a nőstényt, mire az felemeli a farkát, hogy a hím hemipéniszével behatolhasson. Egy párzás órákon át tarthat, a nőstény akár egy hétig többször is pározhat ugyanazzal a hímmel, és a feromon hetekig csalogatja a hímeket, így a nőstény több hímmel is pározhat. A hímek is rendszerint több nőstényt keresnek fel. A nőstény akár egy évig is tárolhatja a spermát a tulajdonképpeni megtermékenyítés előtt. Ekkor testének középső része megdagad, mintha egy nagy állatot nyelt volna le. Ezután két-három héttel vedlik, ami újabb két-három hétig tart, így hosszabb, mint egy normális vedlés. A vemhesség 6-8 hónapig tart, az utódok számától és a hőmérséklettől függően.
A szülés többnyire az esős évszak elején megy végbe. A 10-65 kis boa 35-50 centiméteres hosszal látja meg a napvilágot. Egyszerre átlagosan 25 utód születik. Születésükkor vékony tojáshártya borítja őket. Nem ritkák a halva születések. Az anya a szülés alatt és utána is védelmezi utódait, és megfigyelték már azt is, hogy farkával felszakította a tojáshártyákat.
A korán önállóságra kényszerülő kicsik 1-3 hetes korukban, az első vedlésük után esznek először. A fiatalok ivaréretté 3-4 éves korukban válnak, miután elérték felnőttkori méretüket. Még ezután is növekednek, igaz, az eddiginél lassabban. Ekkortól kezdve 2-4 havonta vedlenek.
Terráriumi körülmények között akár 20-30 évig is élhetnek.
ÁLARCOS AMANDINA: Ausztrália északi részén fordul elő. Két alfaja ismert: P. p. personata (rózsásbarna pofatájék) és P. p. leucotis (fehér pofatájék).
A 13-14 cm-s madár a száraz szavannák, nyílt, dús cserje szintű erdőségek lakója. A természetben fura szokása, hogy kis darab faszenet cipel a fészekbe, feltehetően annak higroszkópossága (vízmegkötő képessége) miatt.
A nemek hasonlóak, de a tojó valamivel kisebb termetű. A fiatal egyedeknél a fekete álarc hiányzik, sárbarna test, fekete csőr jellemzi őket.
Fészekalja 4-6 fehér tojás. Kotlási idő 13-14 nap, mindkét nem kotlik. A kirepülési idő 21-22 nap. Átlagos élettartama 6 év.
Kedves, társas, de zajos madár, amely nagyméretű dús növényzetű röptetőt igényel. Ideje nagy részében a talajon tartózkodik, ahol élelem után kutat, de a tenyészidőszakot száraz cserjék és fák ágai között tölti.
Könnyen költésre bírható, bizonyos párok szaporábbak, mint mások. Akad olyan madár, amely magára hagyja a tojásokat, ha megzavarják, ezért a fészket ne ellenőrizzük!
Száraz fűből készült fészke gömbölyded palackra emlékeztet, de a felkínált fészekodúba is beköltözik. A hím is segédkezik a fészekrakásban és a kotlásban. Ausztráliában kedvelt díszmadár, manapság már csak fogságban tenyésztett egyedeket kapni.
A.
BÁBAFŰ: Tudományos neve: hasznos földitömjén.
A nemzetségre utaló latin pimpinella saxifraga kifejezés valószínűleg a bipinulaszóból ered, ami nagyjából annyit jelent, hogy „kétszárnyú” és a levelek formáira utalhat. A Saxifraga jelentése „kőtörő” és a növény különleges erejére vagy a termesztése helyére utalhat.
Jellegzetes tulajdonsága Erős, bakkecskére emlékeztető szaga. Legelők, ritka erdők, köves hegyoldalak növénye 2000 m tengerszint feletti magasságig.
Hasznos földitömjén: gyógyír a pestis ellen?
Ami a ginseng a kínaiaknak vagy a tajgagyökér az oroszoknak, az volt a hasznos földitömjén az amerikai őslakosoknak: elixír és általános gyógyír.
Egyen fokhagymát és hasznos földitömjént, hogy megőrizze az egészségét”
- e bölcsesség szerint éltek elődeink a középkorban. Úgy tartották, hogy ha a belélegzett levegőt megtisztítják, akkor védelmet nyernek a pestis ellen.
BENCEPOLOSKA: Főleg európai faj, bár a Kárpát-medencétől északra és Németországtól, illetve Magyarországtól keletre nem fordul elő. Elterjedési területe a Mediterráneumból átnyúlik Törökország ázsiai részére is, a Kaukázusig. Észak-Afrika országai közül főleg Algériában és Marokkóban fordul elő (Halászfy, 1959). Magyarországon mindenütt közönséges.
Mivel Magyarországon gyakori, számos népi nevét ismerjük. Ezek közül a leggyakoribb a mezei poloska, de hívják még büdös Marcinak, illetve büdös Margitnak, nagy szürke címeres poloskának, téli poloskának, büdös Bencének, büdös Bankának, büdös Margónak, templombogárnak is (Tóth, 2014).
A fej oldala S alakú, a fejpajzs vége kissé kiszélesedik és felhólyagosodik. Sárga hasoldalát nagyobb fekete foltok tarkázzák. Tojás alakú, szürkésbarna, egyenlőtlenül pontozott teste 14–16 mm hosszú. A Corium hátsó széle ívelt, a membrán valamivel hosszabb, mint a potroh; utóbbin üvegszerű, barna foltok láthatók. Csápja és potrohának pengeszerű szegélye halványsárga–fekete foltos. A 2. haslemezén található tövisnyúlvány az elülső csípőkig ér.
Táplálékul növények nedveit szívogatja. Külföldi tapasztalatok szerint a mogyorót károsíthatja; Magyarországon károsítóként még nem jelentkezett.
Védekezésül rossz szagú váladékot fecskendez ki. Mivel ez egyúttal mérgező is, a madarak, cickányok ellen kiválóan véd.
Főzelékfélékkel beültetett kertekben vagy borostyánszőlővel (Ampelopsis spp.) befuttatott házfalakon gyakori, sokszor át is telel. Hazánkban egy évben két nemzedéke repül: az első március–május, a második július–szeptember között. A második nemzedék áttelelni készülő példányai ősszel gyakran a házakban, egyéb épületekben keresnek rejtekhelyet. A sikeresen áttelelt példányokkal kora tavasszal találkozhatunk.
Hasonló fajok. Az ázsiai márványospoloska (Halyomorpha halys) Ázsiából importált növényekkel behozott inváziós faj. Zöld vándorpoloska (Nezara viridula).
TURRITOPSIS NUTRICULA: A Turritopsis nutricula egy olyan hidraállat fajta, amelynek a medúza alakja visszaalakulhat polippá a teljes szexuális differenciálódása után is. A faj az egyetlen eddig leírt állat, amely képes visszafejlődni egy szexuálisan éretlen, telepes állapotig, miután már saját kolóniájáról leválva, egyéni stádiumában teljesen kifejlődött. Ezt a transzdifferenciálódásnak nevezett sejtfejlődési folyamat révén éri el. Elméletileg ez a kör a végtelenségig folytatódhat, így a fajt nem-halandónak tekinthetjük, bár a természetben a legtöbb egyed, mint minden más medúza, a ragadozók vagy betegségek áldozatául esik, anélkül, hogy egyszer is visszafejlődne a polip stádiumig.
A medúza teste harang alakú, legfeljebb 4,5 milliméteres átmérővel. Körülbelül olyan magas, mint amennyire széles. A zseléréteg az oldalán mindenhol ugyanolyan vékony, mindösszesen az állat felső részén találhatóak megvastagodások. Viszonylag nagy Gyomra halvány vörös és van egy kereszt alakú keresztmetszete is. A fiatal egyedek 1 milliméteres átmérővel mindössze 8 csáppal rendelkeznek, melyek egyenletesen helyezkednek el oldalaikon, míg kifejlett társaiknak akár 80-90 is lehet.
A Turritopsis nutricula is rendelkezik aljzat-lakó polip formával, melyek 1-2 nap elteltével apró medúzákká képesek válni, melyek szabadon úszkálhatnak.
Kinézetre mindkét forma hasonlít a Turritopsis rubra fajra, mely egyébként közeli rokonuk. Sőt, egy genetikai tanulmány megjelenéséig a két fajt azonosnak
gondolták. A Turritopsis rubra fajról azonban nem tudni, hogy ' halhatatlan-e'.
A Turritopsis nemzetség valószínűleg a Karib-tengerből származik, de világszerte elterjedt, és a különböző populációit nehéz elkülöníteni alaktani jegyek alapján, azonban egy nemrég elvégzett kutatás szerint, amely a mitokondriális riboszómák gén szakaszainak összehasonlításán alapult, különböző fajokra oszthatjuk őket. A mérsékelt és trópusi öv tengereiben a világ minden részén megtalálhatóak, feltételezik, hogy a hajók ballasztvíztartályaiban utazva terjednek.
HÓLYAGMOSZAT: A Brit-szigetek partjain, a hólyagmoszat a legelterjedtebb algaféle. Ez a barnamoszat még megtalálható
Európa atlanti-óceáni partjain, Oroszország északi részén, a Balti-tengerben, Grönlandon, az Azori-
és Kanári-, Madeira-szigeteken és Marokkó partján.
Észak-Amerika keleti partjain is fellelhető, az Ellesmere-szigettöl és a Hudson-öböltől egészen Észak-Karolináig.
A moszat nyúlványain, jól kiemelkedő, majdnem teljesen gömb alakú hólyagok vannak. A fiatal példányoknak hiányozhat a hólyagja. A nyúlványok sima szélűek és párosan nőnek. A faj könnyen összetéveszthető a Fucus spiralisszal, amellyel keveredik is.
A hólyagmoszat a védett árapálytérséget kedveli. A nyílt helyeken nem telepszik meg, mivel ott könnyen megsérül és elveszti hólyagjait. Ezt az algát néhány állat igen kedveli, mivel búvóhelyet és táplálékot biztosít számukra. Ilyenek például: a Spirorbis spirorbi (mészcsőféreg), az Idotea-fajok (növényevő ászkarákok) és a Littorina-csigák. A Littorina obtusata és a közönséges particsiga (Littorina littorea) nagy hólyagmoszat fogyasztók, emiatt az alga Phlorotannint termel, támadói ellen.
A hólyagmoszat nem egynemű lény, hanem a különböző nemeket más-más példány képviseli. Az Ivarsejteket a csendes tengervízbe bocsátják ki a moszatok. A petesejtek külső megtermékenyítéssel termékenyülnek meg. A Maine partjain végzett kutatások szerint, a megtermékenyítés 100 százalékos, úgy a védett helyeken, mint a nyíltabb helyeken is.
TENGERI VIDRA: A tengeri vidra az Észak-Csendes-óceán jellegzetes állata. A felnőtt tengeri vidrák testtömege 14–45 kilogramm között van, így a Menyétfélék közül a legnehezebbek, de a tengeri emlősök közül a legkönnyebbek. Eltérően a többi tengeri emlőstől, a tengeri vidra a testhőmérséklet megtartásában, nem a hőszigetelő zsírrétegre, hanem a vastag bundájára hagyatkozik. Habár a szárazon is képes mozogni, a tengeri vidra életének legnagyobb részét az óceán vízében tölti.
A tengeri vidra a partközeli vizeket kedveli, ahol gyorsan le tud merülni a tengerfenékre, hogy táplálékot hozzon fel. Főleg tengeri gerinctelenekkel táplálkozik, például tengerisünökkel, különféle puhatestűekkel és rákokkal, de egyes halfajokat is fogyaszt. Táplálkozási módszere szinte hihetetlen; a kemény héjú kagylókat a tengerfenékről felhozott kövekkel ütögetve töri fel, így azon kevés állatok közé tartozik, amelyek tárgyakat használnak. Az állat kulcsfaj: megfékezi a tengerisünök túlszaporodását, melyek lelegelnék az összes barnamoszat erdőt. Tápláléka között olyan élőlények is vannak, amelyeket az ember is szívesen fogyaszt, emiatt sokszor konfliktusba kerül a kagylótenyésztőkkel és a halászokkal.
Az egykor 150 000–300 000 egyedből álló tengeri vidra állományt értékes prémje miatt az ember 150 év alatt szinte teljesen kipusztította. A vadászat betiltása, a védelmi intézkedések és a szaporítási programok segítségével sikerült megmenteni ezt a fajt. Mostanra az egykori elterjedési területük kétharmadát vették újra birtokba. Mivel tankhajóbalesetek bármikor történhetnek, melyek a kialakuló olajszennyezés révén nagy veszteségeket okozhatnak az állományban, a fajt még mindig a veszélyeztetett fajok listáján tartják.
A hím fej-törzs-hossza 120–150 centiméter, testtömege 22–45 kilogramm, a Nőstényé 100–140 centiméter, 15–32 kilogramm. Mindkét nemnek körülbelül 30–33 centiméter hosszú a farka. Bundája sima, sűrű és meleg. A tengeri vidra nem rendelkezik hőszigetelő zsírréteggel, csak a bundája védi a hidegtől; ha az olajtól összeragad a szőre, az állat megfagy. Bőre egy négyzetcentiméterén 150 000 szőrszál található, így a legsűrűbb bundájú állatnak számít. A bunda két szőrrétegből áll: az egyik a hosszabb, felszíni védőszőrzet, amely szárazon tartja az alsó rövidebb szőrzetet, így az állat bőréhez nem ér a hideg víz és a testmeleg nem használódik el hamar. A vastag bunda egész évben megmarad, és mivel az állat fokozatosan hullatja szőrét, nincs nála vedlési időszak. A felszíni védőszőrzet tisztaságától függ a hőszigetelés, ezért létfontosságú, hogy az állat a testének minden részét elérhesse. Ebben segíti a rugalmas bőre és a nagyon hajlékony csontváza. A bunda színezete legtöbbször sötétbarna, ezüstös foltokkal, de a sárgától vagy szürkésbarnától a majdnem feketéig is változhat.
A felnőtt állatoknál a fej, a nyak és a melltájék világosabb a test többi részénél. Az állat számos módon alkalmazkodott a vízi életmódhoz. Az Orrlyukak és a kis fülek képesek bezáródni. Hátsó lábai hosszúak, szélesek, és lábujjai között úszóhártyák feszülnek. Zsákmányszerzés közben az állat hátsó lábának erős csapásaival hajtja magát előre. Mindkét hátsó lábán az ötödik Ujj hosszabb, mint a többi, ami segíti a háton való úszáskor, de nehezíti a szárazon való járását. A farok eléggé rövid, vastag, kissé lapított és izmos. A mellső lábak rövidek, visszahúzható karmokkal, Tenyerén pedig durva kinövések vannak, amelyek megakadályozzák a síkos zsákmány menekülését.
A tengeri vidra úszás közben a teste hátsó részét, a Farkát és a hátsó lábait fel-le mozgatja, és képes 9 km/h sebességet is elérni. A víz alatt az állat teste hosszú és áramvonalas, mivel a mellső lábait testéhez szorítja. A felszínen általában a hátán fekszik, ide-oda mozgatva hátsó lábait és farkát. Pihenés közben mind a négy végtagját hasi részére teszi, hogy hatékonyabban tartsa meg testhőmérsékletét, a melegebb napokon pedig a hátsó lábait a víz alá dugja, hogy hűljön.
Az állat nagyon jól tud lebegni a vízfelszínén, mivel a
Tüdeje befogadóképessége igen nagy – 2,5-szer nagyobb, mint egy hasonló méretű, szárazföldi emlősnek – és a bundája is megtart sok levegőt. A tengeri vidra ügyetlenül, gurulósan jár, míg futás közben meghajolva szökell. Habár képes a szárazon is járni, a nyílt vízben tölti idejének legnagyobb részét.
Nagyon érzékeny, hosszú bajuszszálainak és a mellső lábainak köszönhetően a tengeri vidra képes akár sötét, zavaros vizekben is zsákmányt találni. A kutatók észrevették, hogy amikor éppen meg akarták közelíteni az állatokat, és felőlük fújt a szél, a tengeri vidrák hamarább reagáltak, mint amikor az állatok irányából fújt a szél. Ez arra enged következtetni, hogy a tengeri vidráknak jobb a szaglása, mint a látása. Más megfigyelések azt mutatták, hogy egyaránt jól lát a víz alatt és felett, de nem olyan jól, mint a fókák. A hallása nem rossz, de nem is kitűnő.
A kifejlett állatok 32 foga, főleg az őrlőfogak, lapítottak és lekerekítettek. Inkább zúzásra és nem vágásra alkalmasak. A fókák és a tengeri vidrák az egyetlen ragadozók, amelyeknek két pár alsó metszőfoga van, és nem három, ahogyan a többieknél.
A tengeri vidra anyagcseréje kétszer-háromszor gyorsabb, mint egy hasonló nagyságú szárazföldi emlősnek. Az állat minden nap körülbelül saját testsúlya 25–38 százalékát kitevő táplálékot kell megegyen ahhoz, hogy életben maradhasson a hideg vízben. Az emésztőrendszere körülbelül 80–85%-os hatásfokú, a táplálék mindössze három óra alatt halad végig a tápcsatornán. A legtöbb vizet a táplálékából nyeri, de eltérően a többi tengeri emlőstől, a tengeri vidra képes sós vizet is inni. Méretéhez képest az eléggé nagy Veséi ki tudják választani a tengervízből az édesvizet, emiatt az állat Vizelete igen sűrű.
A tengeri vidra nappali állat. A táplálékszerzést egy órával napfelkelte előtt kezdi, aztán délben alszik vagy pihen. Pihenés után, napnyugtáig még néhány órát táplálkozik, de néha, késő éjszaka, egy harmadik táplálékszerző útja is lehet. Az olyan nőstények, amelyeknek kölykei vannak, inkább éjszaka vadásznak. Megfigyelésük azt mutatja, hogy az állatok a táplálékkínálattól függően, a napnak 24–60 százalékát töltik táplálékszerzéssel. A neki megfelelő élőhelyek az óriás barnamoszaterdők, ahol ügyesen vadászik.
Az állatok a szőrzetápolásnak nagy jelentőséget tulajdonítanak, amely bundájuk takarításából, kibogozásából, az elhullt szőrök eltávolításából, a bundából való vízkiszorításból és a szőrzetbe való levegő befújásából tevődik össze. Egy kívülállónak ez a tevékenység vakarózásnak tűnhet, de nincs bizonyíték arra, hogy a tengeri vidrák bundájában lennének tetvek vagy más élősködők. Táplálkozás közben időnként meg-megfordul a vízben, hogy lemossa a „morzsákat” a hasi részről.
Tápláléka halak, rákok, csigák, kagylók és tengeri sünök. A tengeri vidra rövid merülések közben vadászik, gyakran a tengerfenéken. Bár az állat képes 5 percig visszatartani lélegzetét, a merülések alig tartanak egy percig, ritkán 4 percig. Az egyetlen tengeri emlős, amely képes a fenékről felhozni vagy megfordítani köveket, mely műveletet a mellső lábaival végzi. A tengeri vidra leszedi a moszatokról a csigákat és a többi élőlényt, vagy mélyre leás a kagylók után a tengerfenéken. Az egyetlen tengeri emlős, amely a halakat a mellső lábaival és nem a Szájával fogja meg. Mindkét mellső láb alatt megnyújtható bőrzseb van, amelyek a mellig érnek. Ezekben a zsebekben (főképp a balban) tárolja zsákmányát az állat, amíg a felszínre ér. A felszínen, háton úszva, mellső lábaival szétszedi táplálékát, aztán szájához juttatja. A kisebb kagylókat héjastól megrágja és lenyeli, míg a nagyobbakat összetöri. A kagylók szétnyitásához az alsó metszőfogait is használja. Azért, hogy nagy tengeri sünöket is elfogyaszthasson, a tengeri vidra az állatok alsó részét harapdálja, mivel itt puhábbak és a tüskék kisebbek, míg a testük többi része nagy tüskékkel fedett. Miután megsértette a tengeri sün alsó részét, és az „vérezni” kezd, a tengeri vidra felnyalja tartalmát.
A tengeri vidra vadászás és táplálkozás közben köveket is használ, emiatt azon kevés emlősök közé tartozik, amelyek tárgyakat használnak. Háton úszva a mellére rakja a víz mélyéről fogott halat és kagylót. Karmos elülső mancsaival és egy kő segítségével feltöri a kagylót, aztán az ehető részeket a szájába gyömöszöli. Azért, hogy a kúpcsigákat (Vetigastropoda öregrend) leszedhesse a sziklákról, egy nagy kővel, 15 másodperc alatt negyvenötször üti meg áldozatát. A kúpcsigák a saját testtömegénél 4 ezerszer erősebb húzóerőnek is ellen tudnak állni, emiatt leszedésükhöz a tengeri vidrának többször kell lemerülnie.
Mivel olyan állatokkal is táplálkozik, amelyek az ember számára is táplálékul szolgálnak, a kagylótenyésztők és a halászok ellenségei. A tengeri vidra a környezetének fontos tényezője, mivel megfékezi azon állatok túlszaporodását, amelyek teljesen „lelegelnék” a vízalatti „erdőket”.
Ez az állat a partok lakója és csoportokban él. Habár minden felnőtt állat és önálló fiatal egyedül vadászik, pihenéskor csoportokba gyűlnek azonos nemű
társaikkal, úgynevezett „tutaj”-okba. Egy tutaj körülbelül 10–100 állatból áll, a hím tutajok nagyobbak, mint a nőstény tutajok. Eddig a legnagyobb tengeri vidra tutaj 2000 egyedet számlált. Azért, hogy alvás közben a hullámok ne vigyék el őket, az állatok óriás moszatokba csavarják
testüket.
Annak a hím tengeri vidrának van nagyobb esélye a párosodásra, amelyik olyan területet ural, amely a nősténynek is tetszik. Mivel ősszel érik el a szaporodási időszak csúcspontját, a hímek tavasztól őszig területféltők. Ez idő alatt a hímek a területük határait járják, hogy elűzhessenek minden oda tolakodó más hímet, viszont a verekedések eléggé ritkák. A felnőtt nőstények szabadon járnak egyik hím területéről a másikéra, számuk túlhaladja a hímekét. Egy hímre öt nőstény jut. Az olyan hímek, amelyeknek nincs saját területük, nagy „legénycsapatokba” verődnek, és így keresik fel a nőstényeket.
Ez a faj sokféle hangot képes kiadni: a kiskutya nyüszítéstől a sirály kiáltásáig. Amikor a nőstények nyugodtak, búgó hangokat hallatnak, a hímek viszont torokhangokat. A veszélyben levő felnőttek fütyülnek, sziszegnek vagy éppenséggel visítanak.
Bár a tengeri vidrák játszanak és érintkeznek egymással, mégsem mondható, hogy társas állatok. Az idejük legnagyobb részét magányosan töltik, a felnőttek egyedül vadásznak, ápolják bundájukat és védik magukat.
A tengeri vidráknál a hímek több nősténnyel is párosodhatnak, bár néhány napig tartó párt is alkothatnak. A párzás a vízben történik meg és alkalmanként el is durvulhat, mert a hím harapdálja a nőstény orrát
– ami gyakran véresre
sebződik –, és néha a nőstény fejét is a víz alatt tartja. A párzási időszak egész évben tart, emiatt az ellés az év akármelyik napjára eshet, a legtöbbször azonban az északibb részeken május–június között, a délebbi részeken pedig január–március között történik.
A vemhesség 4–12 hónapig tart, mivel a nőstények képesek késleltetni a beágyazódást, majd ezután négy hónapig fejlődik a magzat. Míg a kaliforniai állatok minden évben ellenek egy utódot, ezzel szemben az alaszkai példányok csak minden második évben. Az ellés általában a vízben történik. A nőstény egy, néha két utódot hoz a világra. A kölyök 1,4–2,3 kilogramm tömegű. Az ikerellés csak 2 százalékban fordul elő, de általában ekkor is csak az egyik kölyök marad meg. Születéskor az újszülött Szeme nyitva van, látszik 10 kis foga, és testét vastag bébibunda fedi. Az anyák gyakran órákig nyalják kicsinyeik bundáját, ezután levegőt fújnak bele. A szőrzetápolás után a bunda úgy tele van levegővel, hogy a kölyök lebeg a vízfelszínen, mint egy fadarab, és képtelen lemerülni. 13 hét után kicserélődik a sűrű, puha bébibunda a felnőttekre jellemző bundára.
Georg Wilhelm Steller írta, „Olyan gondosan ölelgetik kicsinyeiket, hogy alig hihető el”
A kaliforniai állománynál a szoptatás 6–8 hónapig, míg az alaszkainál 4–12 hónapig tart, de az anyák már az 1–2 hónapos kölyküknek is adnak szilárd táplálékot. A tengeri vidra Teje két, a hason elhelyezkedő csecsbimbóból jön, gazdag zsírokban és inkább a többi tengeri emlősére hasonlít, nem a menyétfélékére.
A kölyök az anyja felügyelete mellett, hetekig tanul úszni és merülni, mielőtt elérné a tengerfeneket. Először csak kis tápértékű zsákmányt hoz fel, mint amilyen egy kis, színes tengeri csillag vagy egy kavics. Általában egy fiatal 6–8 hónaposan válik önállóvá. Az is előfordul, hogy az anya elhagyja kicsinyét, ha nem talál elegendő táplálékot. Létezik azonban ennek az esetnek a fordítottja is, amikor egy kölyök már majdnem felnőtt méretű, de még mindig szopik.
A kölykök halálozási rátája nagy, főleg az első tél idején – a feltételezések szerint csak 25 százalékuk éli túl az első évet. A tapasztaltabb anyák kölykeinek nagyobb esélyük van a túlélésre. A nőstények táplálják és gondozzák kicsinyeiket, néha árvákat is elfogadnak.
Már sokat írtak a tengerividra-anya kölyök iránti szeretetéről – egy anya állandó figyelmet mutat kicsinyével szemben, a mellén ölelgeti, hogy távol tartsa a hideg víztől és alaposan átvizsgálja bundáját.
Amikor táplálékszerző útra indul, a kicsit moszatokkal tekeri be, hogy a hullámok ne vigyék el; ha a kölyök ilyenkor nem alszik, akkor hangosan sír anyja visszatértéig. Ha elpusztul a kölyök, az anya még napokig gondozza.
A nőstények 3–4, a hímek 5 évesen válnak ivaréretté. Bár a hímek csak néhány évvel ezután tudnak párosodni. Egy fogságban tartott hím még 19 évesen is sikeresen párosodott.
A természetben a tengeri vidrák legfeljebb 23 évig élnek, az átlag élettartam 10–15 év a hímeknél, 15–20 év a nőstényeknél. Néhány fogságban lévő állat életkora meghaladta a 20 évet, egy nőstény pedig a Seattle Aquariumban 28 évesen pusztult el. A vadon élő tengeri vidráknak hamar elkopik a foguk, lehet, hogy emiatt ilyen rövid az élettartamuk.
VÖRÖS TARISZNYARÁK: A vörös tarisznyarák fő előfordulási területe a Csendes-óceán keleti partjain van, Mexikótól és Közép-Amerikától egészen Dél-Amerikáig, Peru északi részéig. Az Ecuadorhoz tartozó Galápagos-szigeteken is jelentős állománya van. További állományai találhatók az Atlanti-óceán dél-amerikai partjain is. Ugyanez óceán keleti felén, azaz az Afrikai partokon és az Ascension-szigeten, a rokon Grapsus adscensionis váltja fel a vörös tarisznyarákot. 1990-ig e két fajt egynek vélték.
Ennek a rákfajnak a páncélja kerekített, lapos és általában 8 centiméter átmérőjű. Öt pár lába van, az első páron ülnek a szimmetrikus rákollói. A felnőtt példányok változatos színűek, azonban a barnásvörös, a rózsaszínes és a sárgás színek uralkodnak, melyeken barnás foltozások lehetnek. A fiatal teljesen fekete, hogy jól álcázza magát a megszáradt lávamezőkön.
Habár mindenevő, inkább a partra vetett Algákkal táplálkozik. A dögöket, azaz állati tetemeket sem veti el. A partok, hullám verte szikláit kedveli. Megfigyelték, amint a tengeri leguánokról (Amblyrhynchus cristatus) leszedi a Kullancsokat (Ixodidae).
A Lobocepon grapsi Nobili, 1905 nevű Ászkarákfaj (Isopoda), valamint a Sacculina infirma Boschma, 1953 nevű kacslábú rákfaj (Cirripedia) Élősködnek ezen az állaton.
TENGERI HÍNÁR: A Sargasso-tenger az Észak-Atlanti-óceán közepén helyezkedik el, körülvéve óceáni áramlatokkal. Három ellentétes irányú áramlás (Golf-áramlat, Egyenlítői-áramlat és az Antilla-áramlat) miatt az óramutató járásával azonos irányba forog. Területe körülbelül 3 millió négyzetkilométer, 1100 km széles és 3200 km hosszú. A víz alatti látótávolság akár 61 m. Az egyetlen tenger a világon, aminek nincs partja. Átlagos mélysége kb. 5000 méter. A víz hőfoka a felszínen a tengerekhez képest igen magas, hőmérséklete 18-28 C˚ között változik.
Portugál hajósok fedezték fel ezt a területet a 15. században. Nevét a sargassum nevű algáról kapta, ami nagy mennyiségben található meg itt. A nyugodt, csendes körülmények miatt régen a hajók sokszor heteket, hónapokat vesztegeltek, mire tovább tudtak haladni. Kolumbusz Kristóf mikor áthajózott, a felszíni gazdag növényzet miatt optimistán azt gondolta, közel van a szárazföld.
A Bermuda-háromszög szomszédsága miatt a legfurcsább és leghírhedtebb tengernek tartják a Földön. A felszíni áramlatok nagy koncentrációban halmoznak itt fel biológiailag nem lebomló hulladékot, általában ami ide bekerül, az kis eséllyel kerül ki innen.
A legújabb vizsgálatok arra következtetnek, hogy az itt lévő sargassum őshonossá vált a területen. A Sargassum nemzetségbe tartozó különféle moszatok telepei többszörösen elágaznak, tömegük kb 1,7 t/km2. Egyfajta furcsa moszaterdő ez, ami több száz kilométer távolságra van a legközelebbi szárazföldtől. Ez a hatalmas egybefüggő lebegő hínár (sargassum), egyedülálló ökoszisztéma a földön. Az óceánok sivatagának is nevezik, mert a melegebb vízhőmérséklet és szélcsend ellenére a hínárt leszámítva viszonylag gyér az élővilág.
Bár az Atlanti-óceán planktonjainak egyharmada erről a területről kerül ki, hiányoznak azok a tápanyagok, amik vonzanák a kereskedelmileg értékes halakat. Jelentősebb mennyiségben találhatóak rákok és polipok. Itt van az angolnák ívási helye is.
BOJTOSMÓKUS: A rejtélyes bojtosmókus (Rheithrosciurus macrotis) Borneó, Indonézia, Brunei és Malajzia sűrű erdeiben él. A ritkán látható állatról a biológusok szinte semmit nem tudnak. A helyi emberek körében az a hiedelem él róla, hogy képes önmagánál jóval nagyobb állatokat is megtámadni és állítólag szereti a vérüket meginni, ezért sokszor csak “vámpírmókusként” emlegetik.
A bojtosmókus akár kétszer akkorára is megnőhet, mint fajtársai. Különleges ismertetőjegye a bolyhos farka, ami 30 százalékkal nagyobb mint a teste, ezzel pedig ő a rekorder az állatvilágban. Egyelőre nem tudják pontosan, hogy milyen célt szolgál a hatalmas farok, de valószínűleg azért fejlődött ekkorára,
hogy az állat nagyobbnak látszódjon, és így elriassza a potenciális támadókat.
Andrew Marshall, a Michigani Egyetem biológusa és kollégái nemrég 35 videokamerát állítottak fel az indonéziai Gunung Palung Nemzeti Park területén, hogy megpróbáljanak felvételeket készíteni a rejtélyes állatról. Egy példányt sikerült is megörökíteniük, de a bojtosmókus csak pár másodpercre volt látható.
A felvételen jól látható, ahogy a mókus a levelek között keresgél valamit. A kutatók most abban reménykednek, hogy további felvételeket tudnak készíteni az állatról, és ezáltal többet megtudhatnak a “vámpírmókus” táplálkozásáról, viselkedéséről, és arról, hogy van-e bármiféle alapja a róla szóló legendáknak.
FASZKA: Tudományos neve: erdei szalonka.
Eurázsia mérsékelt övi részén fészkel, telelni délre vonul. Természetes élőhelyei a tűlevelű erdők, mérsékelt övi erdők és cserjések, valamint szántóföldek.
Magyarországon rendszeres fészkelő, de átvonuló példányokat is észlelnek március és április, valamint szeptember és október között. Sűrű és nedves aljnövényzetű elegyes erdők lakója.
Testhossza 30-35 centiméter, szárnyfesztávolsága 56-60 centiméteres, testtömege 130-420 gramm közötti.
Barnás, sárgás foltos tollruhája kiváló rejtőszínt biztosít környezetében. Az erdei szalonka szeme a fejlődés folyamán fokozatosan a feje tetejére és oldalra került. Ezáltal nagy a látómezeje: 360 fok. A szalonka gyakorlatilag úgy is tud nézni, hogy a tarkóján van a szeme. Ezért nem könnyű meglepni a földön tartózkodó szalonkát. Miközben járkál és kis rovarokat szed fel a földről, vagy csőrével a földet túrja férgek után, hátrafelé és előre egyaránt lát.
Az erdei szalonka csőre alkalmas arra, hogy megfogja vele a férgeket a földben. A csőrében levő tapintótestecskék segítenek megtalálni a zsákmányt. Amikor a jelzés eljutott az agyba, kinyílik a csőr hegyi része, körbefogja a férget és bekapja anélkül, hogy kivenné a csőrét a földből.
Hosszú csőrével este kezdi el a talajon keresni gilisztákból, lárvákból és Rovarokból álló táplálékát, de ősszel és télen bogyókat is fogyaszt. Szeme magasan helyezkedik el, ezáltal lehajtott fejjel is viszonylag jól belátja környezetét.
Az erdei szalonka párosodási szertartása vagy az úgynevezett dürrögés alkonyatkor történik. A hímek körberöpködnek az erdő szélén, völgyekben, tisztásokon, s közben "pisszegnek" és "korrognak". Lenn a földön hallgatják őket a tojók. Amikor felizgulnak, halk hívó hangot hallatnak, és kiterítik farktollaikat. A farktollak fehér vége a sötétben úgy világít, mint egy jelzés. A hím meglátja és meghallja a tojót, és odarepül mellé. Gyakran több tojóval is sikerül párzania. Talajra, a sűrű aljnövényzet közé, kisebb mélyedésbe rejti el levelekkel bélelt fészkét. Fészekalja 4 tojásból áll, melyen 22-24 napig kotlik. A kikelt fiókák szinte azonnal elhagyják a fészket és a környező növényzet közé bújnak. Csőrük még rövidebb, mint a felnőtt madaraké.
Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma pedig stabil. Magyarországon nem védett, vadászata vitákat kelt.
DINO: A dinoszauruszok a földtörténeti középkorban (mezozoikum) élt hüllők egy csoportja. A mezozoikum három korszakra osztható: a triászra (240–200 millió éve), a jurára (200–146 millió éve) és a krétára (146–64 millió évvel ezelőtt).
Változatos méretű (csirke nagyságútól a 30 méteresig terjedő) szárazföldi állatok voltak, amelyek 165 millió éven át uralták az egyes ökoszisztémákat. A triász időszakban, 230 millió éve jelentek meg, és a kréta időszak végén, 65 millió éve pusztultak ki.
A hüllők az első igazi szárazföldi gerincesek. Szaporodásuk teljesen független a víztől. Tojásokat raktak, amelyeket magzatburok védett a kiszáradástól. A hüllők osztálya a mezozoikumban gazdag volt. Legismertebb alosztályuk a Dinosauria volt, amelyeknek egyes fajai a valaha élt legnagyobb állatokat jelentették. Ugyanakkor tyúk nagyságú egyedei is akadtak. A szárazföldi dinoszauruszok részben növényevők, részben ragadozók voltak. A leghatalmasabb példányok a mezozoikumban elterjedt nyitvatermő fák leveleivel táplálkoztak, mint pl. a 18 méteres Brontosaurus (más néven Apatosaurus), vagy a 23 méter hosszú Brachiosaurus, amely 12 méter magasan hordta a fejét. Más növényevők, mint a 10 méteres, a mai orrszarvúkra emlékeztető Triceratops, legelésző életmódot folytattak. A legkülönösebb dinoszauruszok közé tartozott a Stegosaurus, amelynek hátán különös lemezek helyezkedtek el, valószínűleg hőcseréjének biztosítása céljából. A 6 méter hosszú, 2 tonna súlyú állat agyveleje mindössze 7 deka volt, amely testéhez képest negatív rekordnak számít.
A ragadozók mellső lábai elcsökevényesedtek, hátsó lábaikon azonban gyorsan futottak. A legfélelmetesebb közülük a 14–15 méteres Tyrannosaurus volt, amelynek testsúlya elérte a 8 tonnát. Jóval kisebb, de nem kevésbé veszélyes volt a Velociraptor, amely nevét gyors futásának köszönheti.
ALPESI KŐSZÁLI KECSKE: Az alpesi kőszáli kecske kisebb-nagyobb csapatokat alkot, amelyekhez az öreg bakok csak a párzás idején csatlakoznak, míg az év többi hónapjaiban magányosan élnek. Nyáron rendszerint az emberek számára elérhetetlen meredek, szakadékos hegyoldalakon tartózkodik. Legtöbbször a hegy árnyékos oldalát választja.
Télen mélyebbre szoktak leereszkedni. A nőstények és a gidák minden évszakban alacsonyabb övben élnek, mint a bakok, amelyek annyira vonzódnak a nagy magassághoz, hogy csak a táplálék hiánya és a legnagyobb hideg kényszerítik őket a mélyebbre való leereszkedésre. A nyári hőséget a kőszáli kecske sokkal kevésbé tűri, mint a kemény téli hideget, amellyel szemben szinte érzéketlen. A 6 éven felüli bakok a hegység legmagasabb helyeit foglalják el és mindjobban elkülönülnek fajtársaiktól. Végül a legszigorúbb hideggel szemben is annyira érzéketlenné válnak, hogy egészen fenn a magasban gyakran szembefordulnak a viharral, szoborként állva a kiugró sziklákon. Ilyenkor nem ritkán a fülük hegye le is fagy. A zergékhez hasonlóan a kőszáli kecskék is az erdőkben töltik az éjszakát. Nyáron azonban a kopár magaslatoktól sohasem távoznak messzebb egy negyedórányinál.
Napkeltekor legelészve felfelé kúsznak és végül a legmelegebb és legmagasabb, keletre vagy délre fekvő helyeken tanyáznak. Délután azután ismét legelészve
lefelé ereszkednek, hogy lehetőség szerint az erdőségekben tölthessék az éjszakát. A kőszáli kecskét leginkább reggel 6 óra előtt és délután 4 óra után
lehet látni, a közbeeső időben pihennek. A legelőhelyeik felkeresése során mindig azonos ösvényt követnek, és bizonyos meghatározott helyeken rendszeresen megpihennek, a legszívesebben kiugró sziklákon, amelyek nekik hátfelől védelmet és emellett szabad kilátást nyújtanak.
Egyetlen más kérődző sem vált alkalmassá annyira a legmeredekebb hegyek megmászására, mint a kőszáli kecskék általában és különösen az alpesi kőszáli kecske bakja. Ez a bak gyorsan, kitartóan és csodálatraméltó ügyességgel mászik és hihetetlen biztonsággal és gyorsasággal kúszik fel olyan sziklafalon is, amelyen semmilyen más emlősállat nem tud megkapaszkodni. A sziklafal legapróbb egyenetlensége, amelyet emberi szem közelről is alig vesz észre, elegendő neki, hogy arra biztonsággal rálépjen. Egy sziklahasadék vagy egy kis lyuk számára szinte lépcsőfokként szolgál. Patáját ezekben a résekben olyan biztosan és szilárdan helyezi el, hogy a legkisebb helyen is fenn tudja magát tartani. Ilyenkor annyira szét tudja feszíteni csülkeit, hogy talpfelületét az eredeti háromszorosára növeli. Ugróképessége rendkívüli. Míg az ugyanezen a sziklás terepen közlekedő zergéknek ide-oda kell ugrálniuk, hogy az egyensúlyukat megtartsák, a kőszáli kecske egyenes vonalban tud haladni. A majdnem függőleges sziklafalon a zergének gyorsan kell keresztül futnia, a kőszáli kecskének ellenben olyan hajlékony patája van, hogy még ilyen helyeken is egész lassú lépésben tud mozogni.
A kőszáli kecskebak hangja hasonlít a zerge fütyüléséhez, de elnyújtottabb. Megriasztva rövid tüsszentést, megdühödve az orrlyukain hangos fújást hallat. Fiatal korában mekeg. Érzékei közül a Látása a legélesebb. A kőszáli kecske szeme élesebb, a szaglása ellenben gyengébb, mint a zergéé. Hallása kitűnő. Tanulékonyságuk megegyezik a házi kecskéével, amint általában az egész viselkedésük a házi kecskééhez hasonló. Fiatal korukban nagyon jellemző
rájuk az egymással folytatott játékos kötekedés, amiben gyakran idősebb korukban is kedvüket lelik. Szükség esetén nagy bátorságot és harci kedvet tanúsítanak. A veszedelmes állatokat kerüli, a gyengébbekkel agresszív vagy alig ügyel rájuk. A zergékkel például nem törődik.
Havasi füvek, fa rügyek, levelek, faágak, különösen az ánizs- és ürömfajok, kakukkfű, a fűz, közönséges nyír, havasi rózsa, rekettye rügyei és ágai, télen még ezeken kívül száraz füvek és zuzmók alkotják a táplálékát. A Sót rendkívüli módon szereti, éppen ezért rendszeresen megjelenik sótartalmú helyeken és ezeket olyan mohósággal nyalja, hogy néha a saját elővigyázatosságáról is megfeledkezik. Messze hallható sajátságos röfögést vált ki belőle az a jó érzés, amit ez az élvezet nyújt.
A párzási időszak december végére és január elejére esik. Az erős bakok hatalmas szarvaikkal bátran és makacsul küzdenek, a házikecske bakjaihoz hasonlóan rohannak egymásra, hátsó lábaikra állva, megkísérlik a lökést oldalról adni és végül a szarvaikkal hevesen és nagy zajjal csapnak össze. Meredek
Szakadékokban ezek a harcok néha veszélyesek lehetnek. Öt hónappal a párzás után, leginkább június végén, vagy július elején, a nőstény egy körülbelül újszülött házi kecske nagyságú gidát ellik, ezt szárazra nyalja és nemsokára vele együtt fut tovább. A kis gida rendkívül kedves, vidám, hízelgő természetű. Finom gyapjas szőrzettel borítva jön a világra és csak az első ősztől kezdve van szálkásabb, hosszabb szőrökből álló bundája. Már születése után néhány órával majdnem olyan merész hegymászónak bizonyul, mint az anyja. Ez vezeti őt, mekegve hívja magához. Mindaddig amíg szoptatja, szikla Barlangokba rejtőzik vele és csak olyankor hagyja el, ha a fenyegető veszély elől saját életét kell mentenie. Ilyenkor az anya félelmetes lejtőkön menekül és a tátongó szakadékokban keres menedéket. A gida ilyenkor igen ügyesen a kövek mögé és sziklahasadékokba rejtőzik el; teljesen csendben, mozdulatlanul fekszik és minden irányban élesen figyel, szimatol. Szürke szőrruhája annyira hasonlít a sziklafalak és kövek színéhez, hogy még a legélesebb szemű sólyom sem képes
őt észrevenni és a szikláktól megkülönböztetni. Amint a veszély elmúlt, a kőszáli kecske anya teljes biztonsággal újra megtalálja az utat a kicsinyéhez.
Ha azonban anyja sokáig elmarad, a gida előbújik rejtekhelyéről, hívja az anyját és azután ismét gyorsan elrejtőzik. Ha az anyja elpusztult, úgy kezdetben
menekül, azonban nemsokára visszatér és sokáig tartózkodik azon a vidéken, ahol hűséges védelmezőjét elvesztette.
Közeli rokonával, a házikecskével a kőszáli kecske különös nehézségek nélkül párosodik és olyan hibrid utódok jönnek létre, amelyek ismét tenyészképesek.
BAGOLYGOMBA:Tudományos neve: pisztricgomba. Az Agaricomycetes osztályának taplóalkatúak (Polyporales) rendjébe, ezen belül a likacsosgombafélék (Polyporaceae) családjába tartozó fán élő faj, termőrétege likacsos, kalapja sárgás színű, amelyet barna pikkelyek borítanak.
Ez a faj csak nagyon fiatalon gyűjthető, mert húsa később szívóssá válik. Gyakran szárítják és őrlik, így tartósítják. Tavasztól őszig, élő fák törzsén, leggyakrabban diófán és juharfán terem. Ehető, rántva csirke húsra emlékeztet az íze. Fa parazita, a fát amelyen megjelenik néhány év alatt elpusztítja. Taplószerűen, nagy telepekben terem, nyéllel ízesül ahhoz.
A fiatal példányok alapszíne krémszín, az idősebbeké rozsdasárga, barna pikkelyekkel, amelyek távolról foltoknak tűnnek a gomba kalapján. A gomba kalapja akár fél méteresre is megnőhet. A fiatal példányok húsa szeletelve sajtszerű, az idősebbeké ezzel szemben a bőrre emlékeztet. Fiatalon kellemes lisztszagú, az érettebbek azonban kellemetlen szagot árasztanak.
A kalap átmérője 10–60 cm, vastagsága 4 cm is lehet, kerekded, félkör alakú, széle elvékonyodó, begörbülő. Színe halvány krémszínű, a felületéről csak ritkán hiányoznak a láng, vagy háromszög alakú, barnás pikkelyek, melyek körkörösen helyezkednek el. A kalap a tönkhöz többnyire bemélyedéssel kapcsolódik. A pórusfelület fiatal korban fehér, majd sárga, idősebb korban vörösesbarna, de akár barnásszürke is lehet. A pórusok szögletesek, szabálytalanok, mélyen a tönkig lefutók, méretük nagy, 1–3 mm x 0,5-1,5 mm.
Tönkje bársonyos bevonattal borított, barna, vagy feketésbarna, általában a kalap színével egyező színű, rövid 3–8 cm x 2–5 cm nagyságú.
Húsa fehéres, vagy krémszínű, 1–3 cm vastag. A csövek rövidek maximum 5 mm nagyságúak. Színük a pórusfelülettel egyező, faluk száradva hasadozó, fogassá váló.
BÍBOR: Tudományos neve: bíbor- vagy lángvörös kasvirág. Ismert még mint piros kasvirág vagy bíbor kúpvirág.
Észak-Amerikában őshonos, ott az egyik legnépszerűbb gyógynövény, kiváltképp a Nagy síkság indiánjai használták; a hódítók tőlük vették át. A száraz erdőket, füves pusztákat kedveli. A közép-nyugati prérin, például Texasban máig vadon nő. Európában a mérsékelt égöv alatt a 18. század óta termesztik dísz- és gyógynövényként.
Gyöktörzses, lágy szárú, évelő növény. A kifejlett példány 1,2 m magasra, 0,5 méter szélesre is megnő. Szára hosszú, elágazó. Az ovális-lándzsás levelek az alapnál lekerekítettek, érdesek, szélük ép, ritkásan fogazott. Éghajlattól függően, késő május-kora július között kezd virágozni.
Virágai kétivarúak, méhek és lepkék porozzák őket. A 2–4 cm hosszú, széles, kezdetben felálló, később lecsüngő, pirosas-rózsaszínű nyelves virágok, és a bíborszínű csöves virágok alkotják a fészekvirágzatot. A fészekpikkely hajlékony csúcsú, virágpora sárga színű. Termése kaszattermés.
A jó vízháztartású talajokat kedveli, a talaj pH-jára viszont kevéssé érzékeny. Ha meggyökerezett, jól tűri a szárazságot. A Csigák fogyasztják.
Gyógyászati célokra a növény föld fölötti részét is gyűjtik, de a legtöbb hatóanyagot a gyöktörzs tartalmazza.
Az indiánok fertőző betegségek gyógyítására használták. Kivonatát belsőleg főleg az immunműködés javítására használják. A nyelven bizsergő érzést okozhat, de ez nem veszélyes. Fokozza a szervezet ellenálló képességét a vírusfertőzések és a gyulladások ellen. A friss növényből nyert présnedvet (gyenge hőkezelés után) felső légúti megbetegedések megelőzésére adják. A nehezen gyógyuló sebek, fekélyek, valamint a nyálkahártya gyulladásának kezelésére összeállított kenőcsök egyik összetevője. Külsőleg alkalmazva gyulladásgátló. Sugárkezeléssel párhuzamosan általában nem ajánlott, csak ha az orvos is hozzájárul.
Hosszas használata alacsony vérnyomást, lázat, hányingert, hányást, nehéz légzést, ritkán gyomor- és bélbántalmakat, májgyulladást és bőrelváltozásokat okozhat. Anafilaxiás reakció is előfordulhat. Kölcsönhatásba léphet a májra káros gyógyszerekkel, egyes rákellenes gyógyszerekkel, szintetikus hormonokkal.
RÉZSIKLÓ: Hossza 60-70 cm. Viszonylag kisebb testű, de erős testalkatú. Pikkelyei ormótlanok. Feje kicsi, nem nagyon különül el a nyakától, szemei kicsik, pupillái kerekek. Farka viszonylag rövidebb.
Általában a hím háta és oldala barna, vagy vörösbarna, míg a nőstény szürke vagy sötétbarna, mindkettő hátán rendszerint két párhuzamos foltsor húzódik sötétebb barna foltokkal. A fej mindkét oldalán barna csík húzódik az orrnyílástól a nyakig. A fej hátsó részén egy sötét folt helyezkedik el, ami a fej felé nyúlik. Általában a hím hasi része barnásvörös vagy narancsos, a nőstényé szürke vagy fekete. Az elsőéves fiatalok hátszíne szürkésbarna, rajta fekete mintázat látható, hasuk pedig téglavörös. Egész Európában Dél-Skandináviától és Dél-Angliától, a Pireneusi-félsziget egy részének kivételével Egész Európában, kelet felé a Kaukázusig, valamint Kis-Ázsia északi részeiig előforduló faj.
Magyarországon általánosan elterjedt, de nem túl gyakori faj. Alapvetően gyeplakó, mind száraz gyepekben, mind nedves réteken, vagy tisztásokon, erdőszéleken előfordulhat, a zárt erdőket azonban kerüli. Kevéssé feltűnő,
kifejezetten rejtőzködő, nehezen észlelhető faj. A telelése után már március végén, április elején találkozhatunk vele. A párzás ideje április-májusra esik. Elevenszülő, a nőstény augusztusban, szeptember első felében hozza világra 8-15 utódját. Az újszülött siklók mérete 12-15 cm. Első vedlésükig, mely életük 6-9. napján következik be, nem táplálkoznak. A rézsikló alapvetően gyíkokkal, fiatal kígyókkal (akár kisebb mérgeskígyókkal is!) táplálkozik, egyes egyedek rágcsálókat is fognak, fiatal korban pedig nagyobb rovarokat is fogyaszthatnak.
Zsákmányára testével rátekeredik, majd megfojtja. A hidegre kevésbé érzékeny, mint a többi faj, csak október végén vonul telelni. Sajnos, mivel hasonlít a viperáinkra ezért sokan tudatlanságból elpusztítják, sok példány értelmetlen halálát okozva ezzel. Védett.
BÚVÁRPÓK vagy VÍZIPÓK: A pókok (Araneae) a pókszabásúak Osztályának egyik
rendje. Két testtájjal, nyolc lábbal, csáprágóval (chelicera) rendelkező, ragadozó életmódot folytató ízeltlábúak. 3 alrend, 111 család és mintegy 40 000 fajtartozik közéjük.
Minden pók termel pókselymet, egy vékony, erős fehérjét, amit az utótestük végében lévő mirigyek választanak ki. Sok fajuk ebből szövi a zsákmány megfogására szolgáló hálót. Ennek ellenére több faj háló nélkül vadászik. A selymet felhasználják még közlekedésre, fészekkészítésre és az áldozat becsomagolására
Az Uloboridae és a Holarchaeidae családba tartozó fajokat leszámítva (ez kb. 350 faj) mérget termelnek, amelyet vadászatkor és önvédelemkor alkalmaznak. Mindössze 200 faj ismert, melynek mérge az ember egészségére is veszélyes lehet. A nagyobb méretű pókok marása fájdalmas, de maradandó károsodást nem okoz.
A pókok a világ minden részén előfordulnak - leszámítva a sarkvidékeket. 1973-ban a Skylab személyzete 2 pókot vitt fel az űrbe, hogy azok hálószövési technikáját vizsgálják súlytalansági állapotban.
Szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Egy rovarhoz hasonlóan a póknak is ízelt lábai, valamint kemény testpáncélja van.
búvárpók vagy vízipók:
A búvárpók vagy vízipók (Argyroneta aquatica) a pókszabásúak (Arachnida) osztályának pókok (Araneae) rendjébe, ezen belül a főpókok (Araneomorphae) alrendjébe és a búvárpókok (Cybaeidae) családjába tartozó Argyroneta nem egyetlen faja.
A vízipók elterjedési területe Európa, Angliától Szibériáig. A vizek szennyeződése következtében egyedszámuk csökken.
A vízipók fejtora sötétbarna, potroha szürke színű. A nőstény fejtorának hasi oldalát és egész potrohát ezüstösen csillogó levegőréteg borítja, a hím potrohának hátán ez a réteg hiányzik. A hím 10-15 milliméteres testhosszúságával lényegesen nagyobb termetű, mint a nőstény, amely csak 8-9 milliméter.
A vízipók az egyetlen pókfaj, amely egész életében víz alatt él. Az állat növényekkel sűrűn benőtt, különböző méretű állóvizek lakója. Leggyakrabban lápos tavakban, vizesárkokban, alkalomadtán halastavakban található. A vízipók levegővel töltött tágas harangot létesít a víz alatt. Finom, kettős szőrzete lehetővé teszi, hogy a víz felszínéről levegőbuborékokat vigyen a víz alá. Vízszintes hálószövedéket készít a vízinövények között, és vezetőfonalat is sző a víz felszínéig.
A petékből kikelő fiatal pókok két év alatt érik el végleges testhosszúságukat, ekkor válnak ivaréretté.
BŰZPILLE: A selyemkóró mérgező növény, de ez a méreg nem hat a bűzpillefélékre, ami miatt a hernyóinak ez az egyetlen tápnövénye. Mi több, a mérget mind a hernyók, mind az Imágók elraktározzák, és ettől maguk is mérgezővé, illetve íztelenné válnak, amire a potenciális ragadozókat feltűnő színeikkel és mintázatukkal figyelmeztetik.
A selyemkóró vagy tejelőkóró, illetve selyemfű (Asclepias syriaca) a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozó selyemkóró (Asclepias) növénynemzetség Magyarországon előforduló egyetlen faja.
Észak-amerikai eredetű, eredetileg a textilipar számára hozták az országba, agresszíven terjeszkedő évelő gyomnövény. Az őshonos fajok kiszorításával hatalmas károkat okoz. Özönnövény, irtása törvény alapján kötelező.
Köznyelvi magyar elnevezései: selyemkóró, közönséges selyemkóró, selyemfű, pamutkrepin.
Főleg az alföldi homokos talajokon terjed. Virága kellemes illatú. Termése 8–11 cm hosszú, ívelten elkeskenyedő csúcsú tüskés toktermés, sok repítőszőrrel rendelkező maggal.
EVETKE: Tudományos neve: európai mókus. A Sciurus emlősnem típusfaja.
Élőhelye Európában és Ázsiában sávszerűen-délen a Földközi-tengerig, északon Észak-Skandináviáig, keleten pedig Kínáig és Koreáig terjed. Angliában a keleti szürkemókus kiszorította élőhelyéről. Csak Skóciában maradt egy kis európaimókus-kolónia, amely tulajdonképpen egy alfaj. Magyarországon közönséges.
Az európai mókus fej-törzs-hossza 21-30 centiméter, farokhossza 15-25 centiméter, testtömege 250-500 gramm, az évszaktól függően (nyáron kisebb). A téli bunda a nyárinál vastagabb, sötétebb és szürkébb; a Fülön levő szőrpamacs is sokkal hosszabb.
Bundájában a barna árnyalatai uralkodnak, bár színezete a mély feketés-barnától az egészen világos vörösesbarnáig terjedhet. Hasi oldala mindig világos; a színváltozatok előfordulása az élőhelytől függ. Lombos erdőkben és városi parkokban, ahol a tűlevelűek aránya kicsi, a vörösesbarna típus az uralkodó, míg a fenyőerdőkben szinte kizárólag csak feketés- vagy sötétbarna példányok találhatók. Színezetük mindig a környezetbe való beleolvadást segíti elő. A sötét fenyőerdőben a sötétbarna mókus sokkal kevésbé tűnik fel, mint a rókavörös, és fordítva. Úgy tűnik azonban, hogy a színkülönbségek a mikroklímával is összefüggésben állnak. Mivel a vörös és vörösesbarna mókus elsősorban a melegebb és szárazabb, míg a sötétbarna a hidegebb és nedvesebb élőhelyekre jellemző, így nem kizárólag a ragadozók miatt alakul ki az uralkodó színváltozat. A különböző típusok néha egymás mellett is előfordulnak. A tapintószőrök hosszúak és érzékenyek; a mókusnak ezenkívül még a mellső mancsán, hasán és faroktövénél is vannak érzékeny tapintó szőrszálai. A Farok az ágak közti ugráláskor és mászáskor egyensúlyozásra, éjjel „takaróként” szolgál; a farokmozgás tükrözi a mókus hangulatát. A látása nagyon fejlett; mivel a mókus elsősorban faágak között mozog, nagy látótérrel rendelkezik, színlátása is fejlett. Kis súlya lehetővé teszi, hogy a fa koronájának külső részein
és a vékony gallyakon is biztonságosan közlekedjen. Kiáltása: „csukk, csukk”.
Az európai mókus élőhelye a legkülönbözőbb erdőtípusok, a síkságtól egészen a hegyvidékig. Nagyobb kertekben és városi parkokban a mókus hamar barátkozik és könnyen etethető.
Fán élő állat; magasan, a fatörzs közelében, ágakból készített gömb alakú fészekben alszik és hozza világra kölykeit. Mivel túlnyomórészt nappal mozog, a mókust könnyű megfigyelni. Tápláléka lehet toboz, fakéreg, növényi nedvek, bükkmakk, mogyoró, bogyók, gombák, rovarok, tojások és madárfiókák. Ősszel több helyen raktárt hoz létre mogyoróból és bükkmakkból, hogy át tudja vészelni a telet. Valódi téli álomba (lecsökkent testhőmérséklettel) nem merül, csupán felváltva alszik és pihen. Ahogy kevesebbet mozog, tápanyagigénye is lecsökken. Az állat 2-3 évig él.
Fáról fára ugrásai oly hamar követik egymást, hogy szabad szemmel nehéz megítélni ugrásainak hosszát. Ágvégről ágvégre veti magát, lehetőleg a felső csúcsra, gyakran 4–5 méter távolságra és mindig felülről lefelé.
Ha a fa csúcsától indul, akkor még messzebbre is elugrik. Ha a földön ugrálva halad, akkor körülbelül 50 centiméteres ugrásokat tesz.
A mókus párzási időszakban a legaktívabb, ilyenkor a Hím valóságos vadászatot rendez a nőstény után. Az év többi részében azonban inkább „egyedülállóként” él. Csak a városi környezetben fordul elő többedmagával, még viszonylag kis területeken is, ha rendszeresen etetik. Parkokban például hosszú távon is meglehetősen nagy állománysűrűség tartható fenn. Az erdőkben azonban folyamatosan és nagymértékben ingadozik a létszáma. Azokban az években, amikor bő a makktermés, vagy sok a lucfenyőtoboz, a mókusok erősen elszaporodnak, hiszen dúskálnak a táplálékban. Ezeket az időszakokat azonban rendszerint olyan hosszabb periódusok követik, amikor a fákon kevés a termés. Ilyenkor összeomlik az állomány, mert bár az állatok megpróbálnak más táplálékra áttérni, nem találnak elegendő élelmet. A bőség éveiben
a mókus még megközelítőleg sem meríti ki a lehetőségeket, mivel ehhez nem tud elég gyorsan szaporodni. Ha a fákon évről évre ugyanannyi lenne a termés, a mókusállomány ahhoz igazodna. A rendszertelen, alkalmi termésbőséggel, amely egyébként területenként szabályosan, többéves időközönként léphet fel, a
mókus és egyéb állatok túlzott mértékű magfogyasztása ellen védekezik az erdő.
A mókus legfőbb ellensége a héja és a nyuszt. A héja villámgyors, meglepetésszerű támadással ragadja meg, ha a mókus túlságosan a fakorona külső részeire merészkedik. A nyuszt ezzel szemben ügyességbenfelveszi a versenyt a mókussal. A fák ágain üldözi, és bár a mókus könnyebb, és vékonyabb ágak is elbírják, a nyuszt távolabb tud ugrani.
Az ivarérettséget 11 hónaposan éri el. A párzási idő rendszerint december és július eleje között van. A vemhesség 38 napig tart, ennek végén a nőstény 1-6,
többnyire 4-5 utódot hoz a világra. Évente kétszer is ellik.
A kölyökmókusok születésükkor csupaszok és zárt szeműek. A kölykök 7 hetesen már szilárd ételt is esznek, és 10 hetesen van az elválasztás. Mivel a vemhes nőstény általában tartalék fészkeket rak, veszély esetén
gyorsan át tudja menekíteni kölykeit egy biztonságosabba. A mókusfészek bejárata rendszerint oldalt és alul látható, mert mindig alulról mászik bele. Ily
módon könnyen megkülönböztethető a madárfészektől. Különböző színű példányok párosodásakor az utódok között keverékek is lesznek. A színtípusok élőhely szerinti szétválása miatt ezek viszonylag ritkák.
Közeli rokona a keleti szürkemókus (Sciurus carolinensis).
Különösen a sötétbarna „fenyveslakó mókus” reagál nagyon a luctoboztermés évről évre számottevően eltérő mennyiségére. Jó tobozos évek csak hosszabb
időközönként vannak. Ekkor sok utód születik, és az állománysűrűség többszörösére nő, mivel ez a mag rendkívül tápláló eleség, és ráadásul könnyen el is tartható. A mókus nagyon ügyesen bánik a tobozzal. Naponta 10-15 luctobozt fogyaszt, erdeifenyő-tobozból pedig több mint százat. Speciális harapással nyitja fel a pikkelyt, míg az eléggé kihajlik, vagy le is esik. Így fér hozzá a magokhoz. Egy erdeifenyő-tobozzal 3 perc alatt végez. Ebben körülbelül 30 mag van, ami összesen mintegy 0,2 grammot nyom. 100-150 tobozból álló napi adagja tehát testtömegének körülbelül 5 százalékát teszi ki. A mag olyan tápláló, hogy ez a mennyiség még némi zsírtartalék képzéséhez is elegendő.
Tűlevélből a mókusnak testtömege mintegy 20 százalékát kellene elfogyasztania ahhoz, hogy ugyanannyi tápértékhez jusson. Ebből látható, milyen nagy előnyt jelentenek a mókusok számára a rágófogak, amelyek segítségével a tobozokat vagy a csonthéjas terméseket is képesek feldolgozni. Összehasonlíthatatlanul több tápenergiához jutnak így, mint ha egyéb növényi anyagot ennének, például tűleveleket, lombleveleket, hajtásokat vagy rügyeket.
A mókus húsát nemcsak régen, de még ma is fogyasztják az emberek. Az Egyesült Királyságban manapság is kapható egyes üzletekben.
BOHÓCHALAK: A korállszirtihal-félék(Pomacentridae) családjába
tartozó nem. Az Amphiprion csontoshal-nem különféle fajai megtalálhatók a Vörös-tengerben, az Indiai-óceánban és a Csendes-óceán trópusi vizeiben. A narancs bohóchal (Amphiprion percula) különösen az ausztrál Nagy-korallzátony térségében gyakori faj.
A bohóchalak testhossza fajonként eltérő, és 4,8-17 centiméter között változik. A halak színezete is változó, de élénk. A bohóchal-fajok nyálkaréteggel
vonják be magukat, hogy a virágállatok mérge ne ártson nekik.
A halak rendszerint kettesével élnek egy virágállat (korallpolip) „albérlőiként”. Táplálékuk a virágállat által megölt halak maradékai. A virágállat, bár
nem akarattal, nem csak biztosítja a halak táplálékát, hanem védi is, ezért a bohóchalak is védik a virágállatot olyan halakkal szemben, amelyek képesek
lecsípni a karjait. A bohóchal-fajok 3-5 évig élnek.
Az ívási időszak a trópusi vizekben egész éven át tart. Az ikrákat nagy csomókban helyezik el az állatok. A kifejlődéshez 4-5 nap kell, hogy elteljen. Valamennyi példány hímként születik, de a legjobban meghízó egyedek Nősténnyé válnak.
EGYPÚPÚ TEVE: Az egypúpú teve eredetileg az Arab-félsziget és Dél-Ázsia sivatagainak, Félsivatagainak és száraz pusztaságainak volt lakója. Háziasításának első bizonyítékai mintegy 4000 évesek, és Abú Dzabi mellett egy szigeten bukkantak rájuk – a teve ideje azonban csak később jött el. Háziasítása az arabok történetének fontos állomása volt, mert a mostoha körülményeket jól bíró állat kiváló nyersanyagforrásnak és teherhordónak bizonyult. Az arabság a háziasított tevék elterjedésének köszönhetően törhetett ki izolációjából, és juthatott el a Közel-Kelet fejlett, északabbra fekvő civilizációinak határaihoz: Szíria, Palesztina és Mezopotámia vidékére. Nem véletlen, hogy az arabok első ismert említése, mely egy asszír feliraton látható, az arabokkal együtt a tevéket is említi. A teve ettől kezdve a beduinok (nomádok) életének meghatározó részévé vált: húsukat és tejüket elfogyasztották, bőrüket kicserzették, trágyájukat eltüzelték, illetve általuk és velük kereskedtek. A törzs vagyonának jelentős részét tevenyájaik tették ki – nem véletlen, hogy egy-egy teve megölése komoly háborúskodáshoz is vezethetett még a időszámítás után hatodik században is (ld. Baszúsz-háború).
A tevéknek a távolsági kereskedelemben is rendkívül nagy szerep jutott. Jemenből teve Karavánok szállították az Indiai-óceánon hozott vagy helyben megtermelt fűszereket és egyéb luxusjavakat. A tevék nagyon sokáig megőrizték sivatagi szállító szerepüket, sőt – bár mintegy 2000 éve vadon kihaltak – az iszlám arabok általi elterjesztésével párhuzamosan Észak-Afrika sivatagait is meghódították maguk számára, helyet szerezve magának a berberek életében is. Háziállatként igen elterjedt faj a dromedár, a szabad természetben azonban, úgy tűnik, kihalt. Visszavadult egypúpú tevékkel csak Ausztráliában találkozhatunk.
Az egypúpú tevék marmagassága kb. 1,8–2 méter, testhossza 250-340 centiméter, farokhossza 50 centiméter, testtömegük 300–950 kilogramm között mozoghat. A két nem meglehetősen hasonló, bár a csődörök némileg nagyobbak. Nyakuk hosszú, a hátukon látható púp felhalmozott zsírt tartalmaz. Finom, gyapjas szőr borítja az állat fejét, torkát és nyakát, illetve a púpját; védelmet nyújt számára a perzselő nap sugaraival szemben. Lába hosszú és kecses, könyökén és térdén jól kivehető párnák védik a „letérdeplő” állatot. Minden egyes végtag két hatalmas, bőrkeményedéses lábujjban végződik. Ügetés közben a teve szétterpeszti ujjait, így kevésbé süpped bele a homokba. Homokviharban a teve teljesen be tudja zárni ferde metszésű orrnyílásait. Színe szürkésbarna.
A csődörből, kancákból és utódaikból álló családokban élnek. Alapvetően békés állat, de a hím a párzási időszakban agresszívé válik, ellenfeleit köpködéssel, harapással és rúgásokkal támadja. Ilyenkor az emberre is veszélyes lehet. Tápláléka fűfélék, más lágyszárú növények És levelek. Az egypúpú teve 50 évig élhet.
A teve szaporodási ideje kb. 9 hét. 15 hónap vemhesség után ellik egy csikót. A tevék 3-4 éves korukban vállnak ivaréretté. Az anyja egy évnél is tovább szoptatja a kicsit.
GALÁPAGOSI MEDVEFÓKA: A Galápagos-szigeteken és a szigeteket körülvevő vizekben él. A galápagosi medvefóka a legkisebb ma élő fókafaj. A hímek 154 centiméteres, a nőstények pedig 120 centiméteres nagyságot érhetik el. A hímek súlya 64 kilogramm, a nőstényeké 28 kilogramm. Hátukon szürkésbarna, hasukon világosabb barna a szőrzet. Halakkal és fejlábúakkal táplálkozik.
KOCKAMEDÚZA: A kockamedúzák (Chironex fleckeri) hírhedtek halálos csípésükről: az ő mérgük a legerősebb az állatvilágban. A csalánsejtjeikből kilövellő tüske felsebzi áldozatuk bőrét, és egyúttal beléfecskendezi a méreganyagot. Akit kockamedúza-csípés ér, valójában igen kevés esélye marad a túlélésre – a fájdalomtól az áldozat sokkot kap, és képtelen mozogni, így könnyen megfullad. 1884 óta legalább 5567 ember halálát okozta bizonyítottan a kockamedúza csípése, a becslések szerint napjainkban évente száz ember hal meg medúzacsípésben. Természetesen a méreganyag elsődleges funkciója nem az emberölés, a medúzák a ragadozók elleni védelemre és zsákmányszerzésre használják. Észak-Ausztrália partjai mentén nyaranta (novembertől áprilisig) tömegesen fordulnak elő.
A világ egyik legveszélyesebb mérgű állataként számon tartott kockamedúza eddig ismeretlen fajaként azonosították ausztrál szakemberek azt az apró tengeri lényt, amelyet egy kilencéves kisfiú talált a kelet-ausztráliai Gold Coast egyik csatornájában. Az ifjú felfedező, Saxon Thomas után Chiropsella Saxoni-nak keresztelt állat, amelyet törpe kockamedúzaként is emlegetnek, nagyjából két és fél centiméter hosszú. “Ez egy nagyon pici lény, és ahhoz képest, hogy medúza, még aranyos is” – mondta Lisa-Ann Gershwin, a Queenslandi Múzeum medúzaszakértője. Gershwin szerint nincs okuk feltételezni, hogy a 2013-ban felfedezett medúza halálos veszélyt jelent, mivel testmérete miatt a csípése is nagyon apró lehet. Hozzátette, “persze valószínűleg fájdalmat okoz, de hát pont ez a cél”.
A szakember szerint viszont a törpe kockamedúza jelenléte arra utalhat, hogy a normális körülmények között az észak-ausztráliai vizekben előforduló nagyobb, halálos veszélyt jelentő kockamedúzák mozgásban vannak. “Ennek a fajnak az ökológiája a jelek szerint hasonlít a halálos mérgű kockamedúzájéhoz. Ha a törpe kockamedúza képes megélni és boldogulni a Gold Coast-i és Sunshine Coast-i csatornákban, az nagy eséllyel jelentheti, hogy ez a halálosabb rokonnak sem jelent problémát” – fejtette ki Gershwin.
ALFÖLDI ANOA: A szarvasmarha rokonfajainak egyike. Közeli rokona a hegyi anoa (Bubalus quarlesi). Az anoák közeli rokonságába tartozik továbbá a vízibivaly, amelyik az ázsiai kontinensen él.
Az Indonéziához tartozó Celebesz szigetén honos. Lényegesen kisebb, mint közeli rokona a vízibivaly. A tulkok legkisebb testű faja. Testhossza 160-170 centiméter, marmagassága 70-106 centiméter, testtömege 150 kilogramm a teheneknél és 300 kilogramm a bikáknál. Lapos szarva 20-40 centiméter hosszúra nő meg. Szőrzete fekete és ritkás, fehér "harisnyája" van. Az arcán és torkán is előfordulhatnak fehér foltok. A fiatal egyedek gyapjas szőrűek és barnás színezetűek. Közeli rokonától a hegyi anoától való legfőbb megkülönböztető bélyegei a hosszabb farka, a fehér harisnya és a hosszabb szarvak.
A többi tuloktól eltérően alapvetően magányos életmódú faj. Érintetlen Esőerdőkben és mocsaras vidékeken fordul elő. Az embert lehetőség szerint kerüli.
Táplálék után többnyire a hajnali vagy szürkületi órákban kutat, nappal a sűrű bozótos területeken rejtőzködik. Többnyire faleveleket és kisebb mennyiségben fűféléket fogyaszt.
275-315 napnyi vemhesség után a Nőstény többnyire egyetlen borjat hoz a világra. A fiatal állatok a felnőttekkel ellentétben sűrű, világosbarna bundát viselnek. A fiatal borjú hat-nyolc hónap múltán tér át a szilárd táplálékra és két-hároméves korára válik ivaréretté. A faj várható élettartama 20 év körül van.
Száma rohamosan csökken, elsősorban azért, mert a szigeten belül is szigetszerű az előfordulásuk, a kisebb populációk között a kapcsolat megszűnt. Több helyen is kihalt, vagy éppen a kihalás szélére került. A pusztulás mértéke az elmúlt 20 évben felgyorsult, elérte a 20%-ot. Elsősorban a vadászat veszélyezteti, de legalább ekkora probléma élőhelyének csökkenése, feldarabolódása. Utóbbit sokszor a külszíni fejtésű aranybányák létrehozása idézi elő, amely során hatalmas területeket döntenek romba. A Természetvédelmi Világszövetség szerint a faj összegyedszáma 2500 és 3000 egyed között lehet.
Magyarországon a Szegedi Vadasparkban és a Győri Állatkertben látható a ritka faj.
BARACKMOLY vagy BARACKRÁGÓ SARLÓSMOLY: Az őszibarack és más csonthéjas gyümölcs veszélyes, meghatározó kártevője.
Nagy-Britannia kivételével egész Európában előfordul, főleg a melegebb vidékeken. Nyugat-Ázsiában és Kis-Ázsiában is honos, az USA-ba és Kanadába behurcolták. Egész Magyarországon megtalálni, de főleg az ország déli részén gyakori.
Szürke szárnyát hosszanti fekete csíkok mintázzák. A szárny fesztávolsága 11–14 mm. Hazánkban évente három teljes és – ha a nyár elég hosszú és meleg – egy csonka negyedik nemzedéke fejlődik ki. A fiatal Hernyó telel át, majd tavasszal behatol a fakadó rügyekbe. Az őszibarackon áttelelt hernyók járatot rágnak a rövid, 2–3 cm-es hajtások tengelyébe; ezek a hajtások elhervadnak és elpusztulnak. Később a hernyók a hosszabb hajtásokra térnek át, majd a nyártól a gyümölcsöket károsítják. A kocsánynál rágnak be a gyümölcsbe, amit belülről falnak fel. A még zöld gyümölcs érése ilyenkor meggyorsul, majd gyakran félig éretten lehullik. A nyár végén rakott petékből kikelő hernyók a kéreg alá rágnak, és a háncsrészeket eszik. Benyomulhatnak a rügyek belsejébe, és kiodvasíthatják azokat. Ekként a barackmoly az egész tenyészidőszakban kárt okoz, és a kártétel formái változatosak.
Fő tápnövényei a csonthéjasok: őszibarack, kajszibarack, szilva, mandula; legkedveltebb tápnövényének az őszibarackot tartják. Megtelepszik az almán, a körtén és a Prunus nemzetség tagjain is.
SIKETFAJD: Észak- és Közép-Európában valamint Ázsia területén honos. Fenyvesek aljnövényzetében érzi jól magát. A siketfajd korábban Európa minden nagyobb összefüggő erdőségében élt. Az élőhelyek megszüntetése és a vadászat miatt mára a magashegységek fenyőövébe és a tajgaerdőkbe szorult vissza. Magyarországon egy időben kihalt, de még néha ma is egy-kettő kóborol hazánkban.
Testhossza 60–87 centiméter, szárnyfesztávolsága 90–125 centiméter, súlya 2900–4000 gramm. A kakasoknak a nász idején szakálla van és zöldes fémfény a mellén. A tyúknak nagy rozsdasárga folt van a mellén. Gyenge repülő, a levegőben csak kis távolságot tud megtenni. Csőre rövid, vaskos, domború, lába erős kapirgáló láb. Tollazatának alapszíne szürke, fekete. Csüdjét is toll borítja, lábujjain a téli időszakban szarulemezek fejlődnek. Ezek a „hótalpak" megkönnyítik a havon való mozgást.
Bogyókkal, rügyekkel, a fenyő tűleveleivel, hangyákkal és azok bábjaival táplálkozik. Néha egy egész fát megkopaszt a tűleveleitől. Csak rövidtávon és nagy zajjal repül.
Dürgés idején tánccal, pózolással és hanggal udvarol a tojónak. Fészkét talajra, fák tövébe készíti. A fészekalj általában 5-12 tojásból áll, melyen 26-29 napig kotlik. Fiókái fészekhagyók, gyorsan kifejlődnek.
Dürgéskor, köszörülés közben süket, ugyanis a fejébe száll a vére és így a hallójárat hátsó falán elhelyeződött, a vértolulás folytán erősen megduzzasztható redő is, másrészt pedig a szájtátogatás következtében az alsó állkapocs hátsó csontnyúlványa is elzárja a fülnyílást. Innen a siket név. Ahogy azonban
a csőrét összecsukja, ismét élesen hall.
Magyarországon ritka alkalmi kóborló. Korábban Sopron, Kőszeg és az Őrség vidékén alakultak ki állományai. Az 1880-as évek állomány-expanziója következtében települt meg Sopron és Vas vármegyék területén. A századfordulón a Soproni-hegység állománya mintegy 40-50 példány lehetett. Az első világháborút követően a 20-as években jelent meg újra Sopron környékén. Ekkor már csak 10-15 példányból állt az állománya, ami a 30-as években felmorzsolódott. A Kőszegi-hegység állománya kisebb volt, nem haladta meg a 10 példányt. Az Őrségben és a Vend-vidéken is akkor jelent meg először, amikor Sopronban. A 40-es évek elején az Őrségben egy újabb bevándorlás következtében jelentősen nőtt a populáció, 1948-ban 150 példányt becsültek. 1955-ben a becslések szerint még 60-80 példány volt jelen, de a faj a 60-as években az Őrségből is eltűnt.
Romániában a Kárpátok egész területén megtalálható a tűlevelű erdőkben, bár állománysűrűsége területenként igen nagy változást mutat. Olykor a vegyes erdőkben (luc- vagy jegenyefenyő és bükk) is megtalálható mint költőfaj. Egyes becslések szerint romániai állománya 10 000 példányra tehető. A párokra való állománybecslés aligha lehetséges, mivel a siketfajd kakasok poligámok, és az egy kakasra jutó tyúkok száma változó lehet.
Az Őrségi Nemzeti Park címerében is megtalálható.
BUSA: Eredeti élőhelye Kína, a Kárpát-medencében nem őshonos. A 60-as évektől végzett rendszeres telepítések miatt a magyarországi folyókban és néhol tavakban két faj, a pettyes busa és a fehér busa is gyakran előfordul. Természetes körülmények között a fehér busa már hazánkban is szaporodik, sajnálatosan a klímaváltozás kedvez ívásának. A balatoni halászatban jelentős szerepe van (a fogás közel 20%-a busa), ezért ott mesterségesen szaporítják.
A busa külső megjelenése rendkívül jellegzetes, nagy testű, feje testéhez képes nagy, széles, szemei az állcsúcs vonala alatt helyezkednek el. Szája felső állású, úszói jól fejlettek, farokúszója mélyen bemetszett. Speciális szivacsos szűrőkészülékével kiszűri a víz baktérium- és planktontartalmát.
Húsa szálkás, közepes minőségű. Orvosbiológiai kísérletek szerint húsának rendszeres fogyasztása csökkenti a vér koleszterinszintjét, ezért húsát az érelmeszesedést megelőző élelmiszerek közé sorolják.
Fito- és zooplanktonnal táplálkozik.
SZUDÉTA BÖGÖLY: A bögölyfélék vagy bögölyök a Kétszárnyúak rendjének Légyalkatúak alrendjének egyik családja.
A bögölyök közepes vagy nagytermetű, zömök, erős, vaskos legyek. A Szudétabögöly, mely hazánkban főképp a hegyvidékeken fordul elő. Az egyik legnagyobb európai légyfaj a maga 2,5–3 cm-es hosszával. Nem sokkal marad el mögötte a Marhabögöly, mely ugyancsak nagyobbra is megnőhet, mint 2,5 cm.
Fejük nagy, félgömb alakú, olyan széles, mint a tor, sőt egyes esetekben még szélesebb is. A fejen található hatalmas összetett szemeik lehetnek csupaszok, de hosszabb-rövidebb szőröket is viselhetnek. A szemek színe változatos. Ritkább esetben egyszínű (sárga, barna, zöld vagy kék), inkább jellemző a több szín, vagyis az alapszínhez képest eltérő színű sávok, foltok, zegzugos vonalak lehetnek. A Hímek szemei a fejtetőn összeérnek, a nőstényekét szélesebb vagy keskenyebb homlokléc választja el egymástól. A fejen foglalnak még helyet a szájszervek is. Szájszervük szúró-szívó típusú. Erős, vaskos szívókájuk a tőr alakú felső ajakból, és a páros állkapocsból, illetve a rágókból tevődik össze. Mindezt körülveszi az alsó ajak, amelynek szabad végén két félkör alakú szívópárna ül. A nőstény szájszervének szúrósertéi a vérszíváskor szétroncsolják a hajszálereket, vagy felsértenek más kisebb eret. A kiömlő vér kis tócsák formájában összegyűlik a szövetek között, és innen szívja fel az állat, majd juttatja a belébe (egy szíváskor akár 0,2 cm³ vért is felvehetnek). A szívás közben a sebbe véralvadásgátló anyagot fecskendeznek, hogy ne alvadjon meg a szövetek közé került vér. Így az állat szívása után még hosszú ideig vérezhet a felsértett bőr. A vaskos szívóka bedöfésekor gyakran az idegvégződések és az idegszálak is megsérülnek, ezért olyan fájdalmas a bögölycsípés.
A toron találhatók a nagy, erőteljes szárnyak, melyekkel rendkívül gyorsan, biztosan, és elég hangosan, zümmögve repülnek. A lábaik eléggé hosszúak, vele gyors mozgásra képesek a sima, függőleges felületeken is.
A bögölyök rendszerint gúla vagy sapka alakú sűrű csomókba rakják henger vagy orsó alakú petéiket, nedves talaj vagy víz fölé nyúló növények szárára vagy leveleire. A pete színe a lerakáskor még tejfehér, majd sötétedni kezd, fajtól függően a barnásszürkétől a szénfeketéig változhat. Az egy csomóban lévő peték száma jelentős, kb. 300−500 db. A petékből a lárvák hamar kikelnek, 2−4 nap elteltével. Kikelésük után a nedves talajra vagy a vízbe pottyannak. Itt ragadozó életmódot folytatnak, és nagyra, 2,5−4 cm hosszúra is megnőhetnek. A lárvaállapot fajoktól függően 1−2 évig is eltart, majd következik a bebábozódás. Bábjuk a lepkék bábjához hasonló múmiabáb. Ennek színe is kezdetben világosabb, majd besötétedik. A bábállapot 10−23 napig tart, ezután a kifejlett bögölyök kirepülnek.
Hazánk egyik legnagyobb legye a marhabögöly, amely elérheti a 2,5 cm-t. Főképp az Alföldön gyakori, ahol a déli, meleg órákban aktív. Főképp a szarvasmarhákat kínozza, de az embernél is próbálkozik a vérszívással. Az embert legtöbbször ez a bögölyfaj támadja meg.
A mi éghajlatunk alatt a bögölyök tavasztól őszig aktívak. A korai fajok már április-májusban elbújnak, a legtöbbjük viszont – melegkedvelő állat lévén – csak június−júliusban kezd repülni. Ilyenkor tömegével találkozhatunk velük. Aktivitásukat a napi hőingadozások is befolyásolják. Reggel még szinte repülni is alig tudnak, a késő-délelőtti, déli és kora-délutáni órákban a legaktívabbak, ilyenkor a mezőkön szinte mindig hallani a hangos zümmögésüket. Azonban esősebb napokon – egy-két faj kivételével – teljesen eltűnnek. Az év folyamán legkésőbb még szeptemberben találkozhatunk velük, de ekkorra már a jelentős hőmérsékletcsökkenés következtében elpusztulnak.
Táplálkozási szokásaik eléggé egységesek. A hím bögölyök soha nem szívnak vért, kivétel nélkül nektár- és virágporfogyasztók, így virágokat látogatnak, esetleg kifolyó növényi nedveket szívogatnak (például Gyümölcsök nedvei). A nőstények is kedvelik és felkeresik a növényi eredetű táplálékot, de a peték érleléséhez szükségük van kiegészítő táplálékként melegvérű állatok vérére, főképp az Emlősök vérét szívják. Mivel szúrásuk igencsak ingerli a megtámadott állatot, nem képesek egyszerre sok vért felszívni, így amíg jóllaknak, sok állatot végigjárnak – éppen ez az alapja a betegségterjesztésüknek. Gyakran még elhullott állatokról is megkísérlik a vérszívást.
A bögölyök családja további négy alcsaládra osztható fel, melyeken belül számos nemzetség és faj van. Az egész Földön elterjedtek, fajszámuk mintegy 2300, ebből Közép-Európában 70−75 faj található meg. Hazai fajok száma pedig mintegy 50.
TÜSKÉS BÍBORCSIGA: A tüskés bíborcsiga a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán környező részén, dél felé egészen Nyugat-Afrikáig, eliszaposodott sziklaaljzaton és Tengerifűvön él, 5-80 méter mélységben.
A tüskés bíborcsiga 7-9 centiméter hosszú. Vastaghéjú házának 6-7 kanyarulatát erős tüskékkel ellátott axiális irányú kiemelkedések tagolják. A hasasan kiöblösödő utolsó kanyarulaton kiemelkedésenként 2 tüske van. A kanyarulatok felülete hosszanti irányban rovátkolt. A szájadék tojás alakú, a szifócsatorna hosszú és egyenes. A héj színe sárgásfehér, a szájadék narancssárga.
A tüskés bíborcsiga rabló életmódot folytat, de dögöket is fogyaszt. Zsákmánya más puhatestű állat, amelyet lábával az aljzathoz szorít és elfogyaszt, a kagylókat pedig a teknők pereménél szétfeszíti, és az így keletkezett résen keresztül ormányával falja fel az állat lágy részeit. Úszó lárvákkal szaporodik.
Egykor ez a faj szolgáltatta a keresett és drága bíborfestéket. A legelterjedtebb római ruhadarab, a tunika díszítésére használták. A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó
csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. Ennek festékanyagát, a bíbort legtöbbször a tüskés bíborcsiga által kibocsátott váladékból nyerték ki. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára
volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól.
TITÁNBUZOGÁNY: Másik ismert nevén óriáskontyvirág. egy a kontyvirágfélék családjába tartozó növényfaj. Nem csak a legnagyobb, hanem talán a legbüdösebb virág is. Odoardo Beccari olasz botanikus fedezte fel 1878-ban Szumátrán.
A név a görög amorphos (formátlan), phallos (penis) és titan (óriás) szavakból származik.
A növény a trópusi Szumátra őserdeiben él, sajnos máshol nem érzi igazán jól magát, így ritkán fordul elő néhány botanikus kerten kívül, ahol igazi kincsként őrzik eme különleges virágot, amely méltán viseli a föld legnagyobb virága jelzőt. Sajnos, mint sok más növényt eredeti élőhelyén ezt a növényt is a kihalás veszélye fenyegeti, mivel az őserdő irtása következtében egyre kevesebb élőhely jut számára. Szumátrán a föld alatti gumóját élelmiszerként használják.
A virág 15-19 napig is virágzik, de ezek a különleges virágok nagyon ritkán láthatók, mivel a virágzásra is várni kell. Körülbelül háromévente egyszer virágzik, így nem csoda, hogy ha valamelyik növény valahol virágzik, annak gyorsan híre megy.
A virág magassága meghaladja a két métert, a föld alatti gumó súlya pedig az 50-75 kilogrammot. A virágok súlya elérheti a 7-8 kilogrammot is, és átmérője is elérheti a másfél métert.
A legnagyobb méretű – 2,94 méter magas – virágot 2005-ben a stuttgarti Wilhelma botanikus kertben mérték. A korábbi rekorder Indonéziában élt egy botanikus kertben, és 2 méter 90 centi magas volt a virága. A legnagyobb feljegyzett gumó a Királyi Botanikus Kertekhez tartozó Walesi hercegné-házban volt. A pihenési állapotakor 91 kilogrammot nyomott.
A titánbuzogány nem csak méretes virágáról hírhedt, de orrfacsaró bűzéről is, amely már 3 km távolságból is érezhető, hiszen egy több hetes dög szagára emlékeztet. A növény hatalmas és különleges szaga miatt sokáig emberevő növénynek hitték a helyiek, így senki nem mert közel menni hozzá. A bűzzel vonzza a beporzáshoz szükséges legyeket és rovarokat és egyben el is riaszt vele sok kártevőt, az embert is.
Virágzás után, a gumóból kihajt egy levél, amely egy kisebb fa magasságát éri el. Később a levél elfásul és a teteje három részre oszlik, amelyből aztán több kisebb levél nő ki. Az új lomb 6 méter magas és 5 méter széles lehet. Minden évben az elfásult levél elhal, és a következő évben új levél nő a helyébe. Miután a gumó elég tartalékot gyűjtött, körülbelül 4 hónapig pihen, ezután a folyamat megismétlődik.
PÁLA: Szavannákon élő, kecses növényevő emlős; Aepyceros melampus.
Köznapi néven szinte minden nyelven impalának hívják, amely a ’gazella’ jelentésű zulu impala szóból származik. Uganda fővárosának, Kampalának a neve ugyancsak az impala szóra vezethető vissza. (Valószínűleg megalapítása helyén egykor gyakori állat lehetett az impala.)
Csak a hímek viselnek szarvat. Szarvuk jellegzetes lant alakú, hossza elérheti a 90 centimétert, és hátrafelé hajlik. Afrika keleti és déli részének a szavannáin fordul elő. Az impala híresen jó ugró, szinte száll a levegőben, képes 3 méter magas és 12 méter hosszú ugrásokra is. Társas lény; csordákban legelészik, amelyet egy bika vezet. Pecsenyéje gyenge és ízletes. Bőrét, mint szépszínű takarók anyagát,
nagyra becsülik.
REPÜLŐ DIOMÉD: Tudományos neve: albatrosz. Hatalmas fekete szárnyú, fehér tollazatú óceáni viharmadár. Óriás termetű, erős testű, rövid, vastag nyakú, nagy, hosszú, erős, oldalt lapított, horgas, éles csőrű madarak. Az albatrosz fekete evezői kivételével hófehér. Kiterjesztett szárnymérete 3–4,25 méter közötti lehet.
Tulajdonképpeni hazája a déli félteke óceánja. Csodás repülő, szárnya alig mozdul meg; úgy emelkedik a magasba és ereszkedik a mélybe. Büszkén, függetlenül lebeg a hajó közvetlen szomszédságában. A kormos albatrosz az An¬tarktisz körüli szigeteken, déli kontinensek partjain költ. A kisebb termetű faj tollruhája sötét- és világosbarna, háta hamuszürke és a farka ék alakú. A dolmányos albatrosz ’Thalassarche mela¬nophris’ általában magányos, de kolóniákban költ.
FEHÉRFARKÚ RUBINBEGY: 2003-ban, Edward C. Dickinson brit ornitológus azt állította, hogy a Luscinia madárnem nem monofiletikus csoport, azaz nem egy közös rendszertani őstől származó élőlények összességét alkotó nemről van szó. A múltévtizedben egy hatalmas méretű, DNS és molekuláris vizsgálatokból álló nemzetközi kutatás történt a madárrendszerezés terén. Az eredmények egy részét 2010-ben is kiadták; ebből pedig megtudtuk, hogy Dickinsonnak igaza volt. A kutatás eredményeként egyes madarakat átsoroltak, átrendszereztek.
Ez történt a Luscinia nemmel is; belőle négy fajt áthelyeztek a Larvivora és másik négyet a Calliope madárnembe; ez utóbbiba tartozik a szóban forgó énekesmadár is.
A fehérfarkú rubinbegy vonulómadárfaj, mely a nyarat, azaz a költési időszakot északabbra és a hegyvidékeken, míg a telet délebre és az alföldeken tölti. Előfordulási területe Közép-Ázsiában és az Indiai szubkontinensen van. A következő országokban lelhető fel: Afganisztán, Banglades, Bhután, India, Kazahsztán, Mianmar, Nepál, Oroszország, Pakisztán, Tádzsikisztán, Thaiföld, Türkmenisztán és Üzbegisztán.
Az indiai Goa államig eljutó példányokat, gyakran összetévesztik a rubinbeggyel (Calliope calliope).
Alfajai.
Calliope pectoralis bailloni (Severtzov, 1873) - a faj elterjedésének északi és nyugati területeit foglalja el
Calliope pectoralis confusa (Hartert, 1910) - Szikkimtől Asszámig
található meg; a hím háti tollazata sötétebb
Calliope pectoralis pectoralis (Gould, 1837) - a Himalája
nyugati és középső hegységein, valamint Indiában él
Calliope pectoralis tschebaiewi (Prjevalsky, 1876) - a Tibeti-fennsíkon
költ, és Nepálban, valamint Asszámban telel át
A hím tollazata felül szürkésbarna. Szemei fölött fehér sávok húzódnak. A Szárnyai barnásak és a farktollai feketék; a farktollak tövei és végei fehérek. A torok oldalai és a begye szintén feketék. A pofáján a foltok és a torka skarlátvörösek. A begy fekete tollai szürkén szegélyezettek.
A testoldalai és a hasi része fehérek. A tojó halvány barnásszürke. A szem fölötti sávozása nem szembetűnő, és a háti része füstös árnyalatú. A toroktájéka fehéres; a keleti állományoknál a csőrtől fehéres bajuszszerű fehér csíkozás fut alá.
A nyíltabb erdőket és bozótosokat választja élőhelyéül. Habár félénk madár, a felnőtt fehérfarkú rubinbegy megfigyelhető az ágakon ülve. Általában magányosan vagy párban él. Rovarokkal, főleg kisebb bogarakkal és hangyákkal táplálkozik. A Tien-san hegységben 2500-2700 méteres tengerszint fölötti magasságokban lévő borókásokban (Juniperus) is fellelhető.
A fehérfarkú rubinbegy költési időszaka nyáron van. A fészkét egy sűrű bokorba vagy bokor alá készíti. A fészek nagy és gömb alakú, melynek oldalán van a nyílása; a fészeknyílás néha fent is lehet. A fészket főleg a tojó építi. A fészekaljban általában 4-6 tojás található. A tojás zöldeskék, rozsdás pontokkal, melyek gyűrűt alkotnak a vastagabb része körül. A költést főleg a tojó végzi, azonban az etetésben mindkét szülő részt vesz. A fiókák táplálékát a szőrös hernyók alkotják. A kotlás 14 napig tart. A fiatal madarak 16 naposan válnak röpképessé.
Amikor észreveszi, hogy kakukk (Cuculus canorus) tojt a fészkébe, a fehérfarkú rubinbegy elhagyja fészkét és tojásait. A tojások és fiókák legfőbb természetes ellenségei a nyusztok és a hermelin (Mustela erminea).
AUSZTRÁL-KARÁCSONYFA: A fakínfélék (Loranthaceae) családjába tartozó Nuytsia növénynemzetség egyetlen faja.
A legnagyobb termetű élősködő növényfaj, melynek példányai Ausztrália délnyugati részén őshonos, félparazita életmódot folytató fák, illetve bokrok.
A faj tudományos nevében a „Nuytsia” nemzetségnév Pieter Nuyts (en) (1598–1655) nevét őrzi, aki a 17. században a Holland Kelet-indiai Társaság tagjaként részt vett Délnyugat-Ausztrália partvidékének felfedezésében. A „floribunda” fajnév a latin floribundus szóból származik, melynek jelentése bőségesen, dúsan virágzó’. Magyar elnevezései közül a lángfa és a tűzfa is ismert. A tűz-fagyöngy és az aranyló fagyöngyfa elnevezések már félreértésre adhatnak okot, mióta a fagyöngy (Viscum) nemzetséget az APG III-rendszer átsorolta a szantálfafélék (Santalaceae) családjába: Korábban ugyanis a Loranthaceae családot, amelybe az ausztrál-karácsonyfa jelenleg is tartozik, gyöngyféléknek nevezték, mivel a fagyöngy (Viscum) nemzetség is beletartozott. Mióta a fagyöngy nemzetség kikerült innen, már fakínféléknek nevezik magyarul a családot (a névadó Loranthus nemzetség magyar neve fakín), s emiatt adódhat félreértés a családba tartozó ausztrál-karácsonyfa „tűz-fagyöngy” és „aranyló fagyöngyfa” elnevezései kapcsán.
Ausztráliában Christmas tree-nek (magyar fordításban karácsonyfa, karácsonyi fa) is nevezik, ami arra utal, hogy virágait a karácsonyi időszakban hozza.
Délnyugat-Ausztrália szárazabb vidékein őshonos, a Murchison (wd) folyótól egészen a Nagy-Ausztráliai-öböl (wd) partjának nyugati végződéséig. Általában különféle homoktalajokon és gránittörmelékes talajon fordul elő, de nem veti meg az agyagosabb, kavicsosabb, laterites és mészkövön kialakult talajokat sem. Nyílt lombozatú erdők, erdőségek, pusztaságok növénytársulását kedveli, domborzati szempontból sík vidékeken és lejtős területeken egyaránt megél, kőfejtők udvarában is gyakori.
Fás szárú növény, akár 12 m magas fává is megnőhet. Érdes kérge
szürkésbarna színű. Hajtásai mindenütt csupaszok, kivéve a szórtan szőrös murvaleveleket. Lomblevelei ülők, lándzsa alakúak, hegyes vagy lekerekített csúcsúak, 2,5–10 cm hosszúak, 3–6 mm szélesek, a levélalap felé elkeskenyedők. A növény októbertől januárig virágzik. A végálló virágzatok murvalevelek hónaljából fejlődnek: a legfeljebb 25 cm hosszú, szögletes virágzati tengelyen a virágok hármasával csoportokat (triádokat) alkotva helyezkednek el. Egy virágzat felépítésében akár 50 triád is részt vehet. A triádok kocsánya 8–16 mm hosszú, a termésérés során megnagyobbodik, a virágok ülők. A murvalevelek lefutók (szárra futók), háromszög alakúak, 2–3 mm szélesek, 4–7 mm hosszúak, de a termésérés
során elérhetik a 20 mm-es hosszúságot is. Az 1–1,5 mm hosszú csésze szabálytalanul fogazott. A párta kifejlett állapotban robusztus megjelenésű, mintegy 12 mm hosszú, bunkós végű, színe az élénk narancssárgától az aranysárgáig változhat. A porzók epipetál (sziromlevelek feletti) helyzetűek, a porzószálak mintegy 6 mm, a portokok 2–3 mm hosszúak. A közel 10 mm hosszú, barna színű, száraz termések márciusban és áprilisban érnek, s három viszonylag nagy, bőrszerű szárnyuk van. A növény gyökérsarjakkal is szaporodik, melyek azonban nem a „szülő” közelében, hanem attól kissé távolabb fejlődnek.
Parazita növény, mely a gazdanövényen annak gyökereihez kapcsolódva élősködik (gyökérparazita): a hatalmas területet behálózó, tarackszerű gyökerein csésze alakú szívókorongokat fejleszt (haustorium, szívógyökér), melyekkel a gazdanövények (például fűfélék) gyökereire kapcsolódva vizet és ásványi sókat szív el onnan. Egyes kutatások szerint a parazita akár 150 m távolságra található gazdanövényen is képes így élősködni.
Ugyanígy kapcsolódik föld alatt futó kábelekre is, melyeket lehetséges gazdanövények gyökereiként „érzékel”: gyűrűszerűen körbefogja és szívógyökereivel összeszorítja, egyúttal rongálja azokat.
Mivel az ausztrál-karácsonyfa leveleiben található klorofill, ezért a szerves anyagok előállítását saját maga végzi, tehát félparazita (hemiparazita) életmódot folytat.
A növény vastagodása is jellegzetes: a szárakban a Kambium működése hamar megszűnik, helyette a kéregben kialakuló merisztémagyűrű kezd el működni, amely egy idő után szintén megszűnik. Az újabb és újabb osztódószövet mindig a kéreg külső rétegeiben jön létre. Ez a típusú vastagodás hasonlít a libatopfélékéhez.
A Délnyugat-Ausztráliában élő nyungarok (wd)
a fa kérgéből készítettek maguknak pajzsokat, illetve a kéreg lehántását követően kiszivárgó és megdermedő, édes mézgát később összegyűjtötték és nyersen fogyasztották.
ECETMUSLICA: A kétszárnyúak rendjébe tartozó kistestű légy.
A genetika, az élettan, és az evolúcióbiológia klasszikus, máig leggyakoribb modellszervezete. Lárvái erjedő, bomló növényi anyagokban (pl. erjedő gyümölcsökben) fejlődnek, ahol mikroszkopikus gombákkal táplálkoznak. Más, közeli rokon fajokkal együtt. Magyarországon is gyakori, lakásokban is feltűnik, présházakban tömeges lehet.
Szinonim nevek: Közönséges muslica, Közönséges harmatlégy. Néhány Tephritidae családba tartozó rovart is neveznek muslicának, ami zavart okozhat.
ÖKÖRBÉKA: Az ökörbéka eredetileg Észak-Amerika területén volt honos, de betelepítették néhány Karib-szigetre is; onnan került később Európába, ahol ma Észak- Olaszországban fordul elő gyakran. Az ökörbéka elterjedési területét az Ember növelte meg. Ennek ellenére az ökörbékát élőhelyének pusztulása veszélyezteti.
Testhossza 17-21 centiméter, testtömege elérheti az 500 grammot is. Háta olajszínű vagy vörhenyesbarna, nagy, sötétbarna vagy fekete foltokkal és háta közepén egy sárga vonallal tarkázott. Hasa sárgásfehér. Más békafajokkal ellentétben az ökörbéka hímje nagyobb a nősténynél. A béka szemének pupillája vízszintesen helyezkedik el és tojásdad alakú; a mozgatható szemrészek alatt különleges mirigy található, amely védi a szemet a piszoktól és a homokszemcséktől. Izmos hátsó lába és úszóhártyái segítségével az ökörbéka a testhosszánál akár kilencszer nagyobb távolságra is képes elugrani.
Az ökörbéka magányos lény. Férgeket, rovarokat eszik, de fogyasztja a békákat, Halakat és a kis madarakat is. Az állat akár 15 évig is élhet.
Az ivarérettséget 2-4 éves korban éri el. A párzási időszak tavasszal és nyár elején van. A nőstény egy alkalommal 10000-20000 petét rak. A kikeléshez 4-20 nap kell. Az Ebihalból 1-3 év múlva válik kifejlett béka.
PÁSZTORGÉM: Dél-Európában, Afrikában, Madagaszkáron, Közép- és Dél-Ázsiában fészkel. Az utóbbi időben feltűnt az amerikai kontinensen, Óceániában és Ausztráliában is. Nem ragaszkodik annyira a vizes élőhelyhez, mint a többi gémféle, néha növényevők által látogatott hegységek közelében is megtelepszik. Hozzánk legközelebb a Duna-deltában költ. Magyarországon eddig főleg az alföldi területeken (Hortobágy, Kiskunság, Dél-Alföld) figyelték meg. Az észlelések száma az utóbbi évtizedben jelentősen megnőtt. A Hortobágyon 2011-ben már a költését is feltételezték.
Testhossza 48-53 centiméter, szárnyfesztávolsága 90-96 centiméter, testtömege 300-400 gramm. Zömöktestű, kurtanyakú, rövid, de erőscsőrű, alacsonylábú madár. Tollazata hófehér, nászruhában a feje teteje, melle és háta hosszas rozsdavörös dísztollakkal. A szem világossárga, a kantár és szemsáv zöldessárga. A csőre narancsszínű, a lába vörössárga.
A melegégövi tájakon növényevők hátáról szedegeti az élősködőket, míg fészkelőhelyein, rovart, békát, apróbb halakat eszik.
Más gémfajokkal nagy telepeket alkot. Fára építi csésze alakú fészkét, nád felhasználásával. Fészekalja 4-6 kékesfehér tojásból áll, melyen a pár felváltva kotlik 21-25 napig.
Magyarországon alkalmi vendég, legtöbbször június-augusztus hónapokban. Hazánkban védett, eszmei értéke 25.000 forint.
SZERVÁL: A szervál Afrika viszonylag gyakori faja. Főként a Szavannákon fordul elő, a Melanózisos példányok azonban inkább csak a hegyvidékeken találhatók meg. A folyóvizekhez közeli, magas fűvel benőtt területek lakója, a Félsivatagos és száraz sztyeppés síkságokon nem él meg, ahogyan az Esőerdőkben sem.
Alfajok:
Fokföld
Leptailurus serval beirae –
Mozambik
Leptailurus serval brachyura –
Nyugat-Afrika,
Száhel-övezet,
Etiópia
Leptailurus serval constantina –
Algéria
(veszélyeztetett)
Leptailurus serval hamiltoni – Kelet-
Transvaal
Leptailurus serval hindeio –
Tanzánia
Leptailurus serval ingridi –
Namíbia,
Dél-Botswana,
Zimbabwe
Leptailurus serval kempi –
Uganda
Leptailurus serval kivuensis –
Kongó
Leptailurus serval liposticta – Észak-
Angola
Leptailurus serval lonnbergi – Dél-Angola
Leptailurus serval mababiensis – Észak-Botswana
Leptailurus serval robertsi – Nyugat-Transvaal
Leptailurus serval togoensis –
Togo,
Benin
Hossza 67–100 cm, amelyhez mintegy 24-45 Centiméteres farok tartozik. Tömege 9 és 18 Kilogramm között mozog. Marmagassága körülbelül 54-62 centiméter. Karcsú állat, hosszú nyakkal, lábakkal és aránylag rövid farokkal. Nagy, ovális fülei egymáshoz
közel helyezkednek el. Szőrzetének mintázata változatos, általában homokszínű alapon fekete pettyekből áll. A melanózis a szerváloknál is megfigyelhető (ahogyan a fekete párducnál), de fogságban előfordultak már fehér alapon ezüstszürke pettyekkel díszített bundájú példányok is.
Tud fára mászni és úszni is, de ezen képességeit ritkán használja. Kitűnő látása mellett, kivételesen jó hallása is nagyban segíti a vadászat során. A
nőstények vadászterülete nagyjából 2–9 km²-es, a hímeké ennek duplája és rendszerint kettő vagy több nőstényével átfedésben van. Többnyire éjszaka vadászik.
Zsákmányai főleg rágcsálók (amelyeket időnként a föld alól ás elő), nyulak, szirti borzok, kisebb antilopok, halak és madarak (ez utóbbiak elejtéséhez képes akár 3 méter magasra is felugrani).
Előfordul, hogy a felnőtt hímek napközben közösen töltik az idejüket. A hímek viselkedésében időnként rituális agresszió figyelhető meg. Ekkor a két szemben ülő állat közül az egyik a felemelt mancsát a másik mellkasához érinti, amelyet az megharap. Ebből a mozdulatsorból valódi harc is kibontakozhat, de ez ritkán fordul elő.
Az alomban általában két-három, ritkábban pedig öt vagy csak egyetlen (kölyöknek is nevezett) utód található. A kölykök 66-77 napos vemhesség után születnek meg, és védett helyen, például egy elhagyott földimalac-üregben nőnek fel. Amennyiben ilyen nem áll rendelkezésre, akkor az anyaállat (amely egyedül neveli a kölyköket) egy bokrot választ ki a számukra.
A szervál időnként a leopárd áldozatává válik, de legfőbb ellenségei az emberek, akik előszeretettel vadásznak rá a bundájáért. Nyugat- és Kelet-Afrikában még gyakran előfordul, de a dél-afrikai Fokföldön (Cape Province) már kihalt, és a Szaharától északra is a kihalás fenyegeti. Az élettartamuk fogságban elérheti a 15-20 évet.
Habár nem háziállat, néhol (főként az Egyesült Államokban) mégis házi kedvencként tartják. Ismeretes hogy a vadállatok, ahogyan a szervál is, csak szakértő felügyelet mellett tarthatók házi körülmények között. Emiatt több országban is speciális engedély szükséges a tartásukhoz. A beszámolók szerint gazdájukkal szoros és gyengéd kapcsolatot alakítanak ki, emellett intelligensebbek és aktívabbak a házi macskáknál. Dorombolásuk mélyebb és hangosabb a macskákénál, nyávogásuk madárcsiripelésre hasonlít. A hímek keresztezhetők a házi macskával. A hibrideket szavanna macskának nevezik. Emellett pároztathatók legközelebbi rokonaikkal, a karakálokkal is. Ezen kísérletek eredményeit hím szervál esetén szervikáloknak, nőstény szervál esetén pedig karaváloknak nevezik.
A szerengeti macska, amelynek kitenyésztésénél a fő szempont a vadállatszerű külső volt, több szempontból is hasonlít a szerválra, de kizárólag házi macskák keresztezésével alakították ki.
Mint állatkerti állat is kedvelt a szervál. Magyarországon a Budapesti Állatkertben és a Veszprémi Állatkertben látható, mindkét helyen egy-egy tenyészpár él.
VILÁGÍTÓ TÖLCSÉRGOMBA: Fatönkön vagy amellett, csoportosan növő, tölcséres, sajátságos rókavörös árnyalatú rozsdabarna, merev húsú, közepes vagy nagy termetű, feltűnő gomba. Kalapjának a teteje kezdetben domború, de végül erősen tölcséres lesz, gyakran kissé kajla is, 4–20 cm széles, de nem ritka az óriás növés sem. A kalap széle aláhajló, begöngyölt. Színe az élénk narancssárgától narancsvörösön át lehet sötét vörösbarna is, középen rendszerint sötétebb. Kifakulhat sárgára.
Jellemző a fényes kalapon a sugarasan szálas, vonalas, sötétebb finom rajzolat. Lemezei mélyen lefutók és sűrűn állók. Színük narancssárga, sajátosan narancs- vagy rókavörös, szárazon sárgásfehér, fehéres. A spórapor azonban fehéres. Spórái halványsárgásak, kicsinyek, tojásdadok. Tönkje megnyúlt, egyenes vagy kissé görbe, lefelé fokozatosan vékonyodó, 4–20 cm hosszú, 0,5–2 cm vastag. Kivételesen lehet igen rövid, de lehet a hosszúsága akár 40 cm is. Színe a kalapnál kissé világosabb. Felülete szálas, csíkos, néha bordás is. A húsa rozsdasárga, sárga, narancssárga, mereven rugalmas, a tönkben szálas-rostos.
Nedves időben eléggé nedvdús, narancssárga levet tartalmaz. A nedvdús gomba vagy a micéliuma sötétben esetleg kissé foszforeszkál, innen kapta a nevét.
A szaga gyenge, de sajátságos avarszag, íze kissé csípős lehet.
A hagyományos év gombája választáson a Világító tölcsérgomba lett az Év gombája 2017-re.
Különféle lombfák, főleg tölgyfák tövén, tuskóján, tönkjén vagy körülötte a talajban levő gyökereken terem erdőben, erdőszélen. Csaknem mindig csoportos, néha igen sok példányból álló, nagy csoportokban is előfordul. Nyári gomba, amely esős, meleg nyári és kora őszi hónapokban olykor tömeges. Száraz időben is előjön, és soká kitart, nem öregszik el 1-2 nap alatt, de kifakul. Déli faj, az északi országokban nem terem.
Mérgező, hánytató hatású, de mérgezése többnyire nem súlyos. Gyakran összetévesztik a sárga rókagombával, és így nálunk igen gyakran okoz mérgezést.
A
sárga rókagomba. hasonlít hozzá, de a rókagomba mindig csak sárga vagy sárgásfehér színű, sohasem vöröses. A fő különbség, hogy a rókagomba termőrétege nem lemezes, hanem csak ráncos, eres. A világító tölcsérgomba csoportosan is terem. Hasonlít még hozzá a rozsdasárga tölcsérgomba és a fakósárga tölcsérgomba, ezek lemezei világosbarnás színűek, nem narancsvörösek, nem csoportosak, hanem magányosak. Hasonlít még az ugyancsak mérgező, begöngyölt szélű cölöpgombához is, ámbár annak lemezei rozsdabarnán foltosodnak, és nem csoportos, hanem mindig magányos növésű. Minden csoportos, fán termő gombától különbözik abban, hogy lemezei mélyen lefutók és narancssárga színűek. Ebbe az önálló családot képviselő csoportba nagyobbrészt fán termő, ezért féloldalas, kajla kalapú fehérspórás gombák tartoznak. Lemezeik sűrűn állók, többnyire fehér színűek és mélyen lefutók. Állományuk, különösen a tönkben, erősebben rostos, szívós, olykor nehezen elszakíthatók. Fák törzsén, tuskón, bokrok tövén, talajon korhadó faanyagon többnyire csoportosan teremnek. Bizonyos fokú kapcsolatot mutatnak a
taplógombafélékkel.
A laskagomba nemzetségbe tartozó nagyobb termetű fajok kalapja sima, ezek közül a két gyakori, ehető fajt ismertetjük. A kisebb termetű, más nemzetségekbe sorolt hazai fajok szívós húsuk miatt fogyasztásra általában nem javasolhatók. Ilyen például a sárgásfehér, barnásfekete pikkelyekkel díszített pikkelyes fagomba.
RÓZSAMÉH: A fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita) alrendjébe és a művészméhek (Megachilidae) családjába tartozó faj.
A rózsaméh Közép-Európában a magashegységek kivételével szinte mindenütt elterjedt. A rózsaméhek sok helyütt előfordulnak Európában, Ázsiában, Észak-Amerikában és Afrikában is. A rózsaméhek nagyon elterjedtek, de többnyire nem gyakoriak.
A nőstény hossza 12 milliméter, a hím hossza 11 milliméter. A hím és a nőstény hasonlít a háziméhre, de sötétebbek, és Potrohuk lekerekítettebb. Éles, ollószerű szájszerveivel az állat darabkákat vág ki a levelekből. Nagy összetett szeme van, amely jó tájékozódást tesz lehetővé. A nőstény potroha alatt található gyűjtőkefe, a virágport gyűjti össze, miközben a méh Nektárt iszik. A rózsaméhek szőrösebbnek tűnnek a háziméhnél.
A rózsaméhek nem alkotnak államot, hanem mindegyik nőstény készít magának egy saját fészket; a fészek építése közben sok levelet szétvág. A fészek számos különálló sejtből áll, ezek egyenként 15-20 ovális levéldarabkából készülnek. Egy sejt elkészítése 2,5 óráig is tarthat, míg az élelmezés akár öt órát is igénybe vehet. A nőstény mindaddig épít fészket, míg végül elpusztul.
Tápláléka nektár és virágpor. A rózsaméh akár két kilométerre
is elrepül, hogy táplálékhoz jusson. A nőstény 2 hónapig, a hím 1 hónapig él.
Az anyarovar az utódok kikelése előtt elpusztul ugyan, de még idejében gondoskodik róluk. Minden petét külön-külön parányi sejtbe rak, amely gazdag nektár- és pollenraktár is egyben. Ez a táplálék kikelésükig elegendő. A sejteket elzárja levelek és nyál keverékével. A megtermékenyítetlen petékből lesznek a hímek, ezek sejtjei a fészek szélén helyezkednek el. A kikelés a következő tavasszal történik meg.
A rózsaméhnek közeli rokona a Megachile rotundata, amely Afrikából származik és fontos szerepe van a lucerna beporzásában.
BÍBORKA: Különleges külsejű egynyári virág, mely fajtától függően alacsony és középtermetű is lehet. A növényt bokrosodó növekedés, dús, hosszúkás levelek alkotta levélzet, valamint a virágszár végén nyíló gömb alakú virágok jellemzik. A lila, fehér vagy rózsaszín árnyalatban pompázó virágok nagyon hosszan, nyár közepétől az első fagyokig díszítik a kertet.
A bíborka remek választás, ha szeretnénk pillangókat csalogatni a kertbe, vagy ha más egynyári virágok mellé keresünk egy egyszerűen kezelhető és dekoratív növényt.
A bíborka napos világos fekvésben, tápanyagban gazdag, jó szerkezetű talajba ültetve fejlődik a legszebben. Bár jól bírja a szárazságot, mérsékelt öntözés mellett sokkal szebben fejlődik. A magasabbra növő változatokat érdemes karózni, hogy az erős szél ne tehessen bennük kárt.
Szaporítani magról lehet. A palántaneveléshez március-áprilisban vessük el a magokat. Az előnevelt palántákat a fagyveszély elmúltával májusban ültessük ki.
APOLLÓ-LEPKE: Az apolló-lepke palearktikus elterjedésű faj, Európa és Ázsia hegyvidéki területein fordul elő 2200 méteres tengerszint feletti magasságig. Elterjedési területe Spanyolországtól a Tien-san hegységig és Nyugat-Szibériáig húzódik. Állományai Nyugat-Európában megritkultak, Magyarországról kipusztult.
A lepke szárnyfesztávolsága 5-7 centiméter. Két pár Szárnya van, amelyek részben fedik egymást. Feketén vagy szürkén pettyezett, tört fehér Szárnyain feltűnő, vörös „szemfoltok” találhatók, amelyeknek a közepe néha sárga. A szárny széle áttetsző, pergamenszerű.
A kis fejen két nagy összetett szem és két hosszú, megvastagodott végű csáp található; utóbbiak szagló- és tapintószervként szolgálnak. Szájszerve a lepkékre jellemző pödör nyelv. Szárnyai és lábai a torhoz kapcsolódnak. A lábak szürke vagy krémszínű szőrrel borítottak. A potroh szőrözöttsége
ivari dimorfizmust mutat, a hímeké erősen szőrözött, míg a nőstényeké szinte csupasz.
Az apolló-lepke magashegyi völgyekben és középhegységekben egyaránt előfordul, de csak szigetszerű foltokban, főleg meszes talajokon. Leginkább a sziklakibúvásos hegyi kaszálóréteket kedveli.
A peteburokból tavasszal kikelő hernyók elsősorban különféle varjúháj (Sedum), ritkábban kövirózsa (Sempervivum) fajok leveleivel táplálkoznak. 1-2 hónap intenzív táplálkozás után főleg kövek vagy mohák alatt bebábozódnak. Báb állapotban körülbelül 1-2 hónapot töltenek, ezt követően kelnek ki az imágók (kifejlett lepkék). Az apolló-lepke egynemzedékes (univoltin), vagyis évente csupán egy teljes generációja fejlődik ki. Az imágók az élőhely tengerszint feletti magasságától és a földrajzi szélességtől, valamint az időjárástól függően május és szeptember között repülnek, de a rajzás mindenütt csupán egy-két hónapig tart.
Az imágók élettartama néhány hét, fontos táplálékforrást jelent számukra a különböző virágok (pl. bogáncsformák, imolák) által termelt nektár.
A párzási időszak nagyjából egybeesik a repülési idővel, bár a rajzás elején főleg hímek alkotják a populációt (protandria), a vége felé pedig mindinkább a nőstények kerülnek túlsúlyba.
Párzás után a hímek egy erényövet (sphragis) helyeznek el a nőstényen, mellyel eltakarják annak párzónyílását és feltehetően megakadályozzák, hogy a nőstény további hímekkel párosodjék. Ez a viselkedésforma egyébként eléggé elterjedt az apollóformák körében. A nőstény egyenként vagy kisebb csomókban több száz sima, kerek, fehér Petét rak a talajra, vagy növényekre.
Alfajainak száma kilencvenöt.
ORVOSI ALOÉ: Az aloe vera története az ókorra vezethető vissza, jótékony hatása már ekkor ismert volt, használták a gyógyászatban, az ókori görög, kínai, indiai és római orvoslás egyik alapja volt. Páratlan tulajdonságait felismerve számos megnevezéssel volt ismert: mennyei vessző, csodanövény, az élet növénye, konzervált orvosság.
A botanikusok által ismert megközelítőleg 300 fajta aloe vera közül öt az, amely gyógyító hatással is bír, köztük az egyik az Aloe Barbadensis Miller, mely talán a leghatásosabb. Nevét egy Miller nevű botanikusról kapta, ő volt az, aki elsőként írta le tudományosan a növényt, melyre Barbados szigetén talált rá, tőle kapta a növény az Aloe Barbadensis Miller nevet.
Az orvosi aloé pozsgás, virágai sárgák. Húsos, pozsgás, lándzsa alakú levelei 50 cm-re is megnőhetnek, az egész növény magassága 120 cm lehet. Évelő növény, levelei letörhetők, a letört rész helyett új nő. Kizárólag leveleit használják alternatív gyógyászati célokra; a levelek egyes részeit más és más célra hasznosítják.
Az a sűrűn folyó, kocsonyás nedv, amivel az Aloe verát leginkább azonosítani szokták, a növény leveleinek belső részéből származik. A levél szerkezetében, a legkülső rétegek és e között a kocsonyás rész közötti sárgás, keserű ízű lé szárításával nyerik az aloe latexet (tejnedvet). A kereskedelemben ezt aloe hepatica vagy aloe barbadensis néven hozzák forgalomba. (Utóbbi nem azonos az Aloe Barbadensis Miller nevű fajjal).
Az orvosi aloét ősidők óta használják gyógyításra. Évezredeken átívelő karrierjét annak köszönheti, hogy számtalan betegségre, bőrelváltozásra és emésztőszervi problémára sikeresen alkalmazható. Napjainkban a világ számos országában termesztik, olyan helyeken, ahol az éghajlat alkalmas a szabadföldben való nevelésére.
BOZSOR: tudományos neve: agárkosbor. A kosborfélék vagy orchideafélék (Orchidaceae) családjába tartozó védett növény.
A kosbor-fajoknak virágzó állapotban két gumója (ikergumója) van. Amelyik a csúcsán a föld feletti szárat viseli, az az idősebbik, az úgynevezett anyagumó, ennek belsejéből a tartaléktáplálék már a föld feletti szárba vándorolt, ezért az anyagumó fonnyadt, ráncos és megbarnult. A mellette levő fiatalabb gumó
a leánygumó. Ennek rügyéből fejlődik a következő évi szár. A leánygumó duzzadt, sima, fehér.
Az agárkosbornak gumói épek, gömbölydedek. Szára 8–20 cm magas, kevés levelű, levelei lándzsásak vagy keskenyek, visszás tojásdadok. A szár aljából egy csomó fehér-fonalas járulékos gyökér ered. Virágzata laza, rövid, 6-10 virágú fürt. Murvái többé-kevésbé olyan hosszúak, mint a magház, bíborszínűek.
Virágai sötét vagy világosabb bíborszínűek, zöld erezettel, ritkábban rózsaszínűek vagy fehérek. A virág lepellevelei az ajak kivételével rövidek, tompa sisakformára összeborulók, mézajka szélesebb, mint amilyen hosszú, bíbor ibolyaszínű, sötétebb pettyekkel, háromkaréjú. A középső karéj erősen kicsípett. A sarkantyú hengeres, kissé felfelé kunkorodó. Porzói a bibeszállal összenőttek. Magháza tompán háromszögletű, haterű, csavarodott úgy, hogy a többi virágrészek megfordítottak, azaz a bimbóban alul levő részek a virágzáskor fent vannak és fordítva. Termése 3 kapoccsal nyíló tok, amelyben sok, apró és könnyű mag fejlődik. Április-május-júniusban virágzik.
Az agárkosbor föld alatti gyökérgumóit a múltban felhasználták terápiás célokra, nyálkahártyavédő és ingercsökkentő anyagként. Ma a kosborból készült gyógyszerek semmilyen szerepet nem játszanak, mert szinte mindenhol természetvédelmi oltalom alatt állnak.
Szára 8–20 cm magas, de maximum 60cm-re megnövő évelő növény. Réteken, nedves homoki gyepekben, sztyeppekben él. Az Alföldön ritkán, szikes pusztákon is előfordul.
A Magyar-középhegységben és a Dunántúlon gyakori, az Alföldön szórványos, többek közt a Kisalföld, a Bodrogköz, a Keszthelyi-fennsík, a Mátra, valamint a Cserhát területén él
BALATONI HÍNÁRBOGÁR: Magyarországon endemikus, kizárólag a Balatonban előforduló alfaja. Első példányait az 1930-as években gyűjtötték, a fajt 1941-ben írta le Székessy Vilmos. Az első megtalálást követően sokáig nem került elő, az alfajt kihaltnak vélték, de a 2000-es évek elején újra sikerült példányokat gyűjteni.
Egy 2001-es, a faj elterjedését vizsgáló tanulmány szerint a Balatonban, különösen annak déli partján ma általánosan elterjedt, több helyen is erős populációi élnek.
Teste 4,8-6,3 Mm hosszúságú, lapított. Lábai és Csápjai feltűnően hosszúak, karmai erősek. Szárnyfedői hátul, külső szélükön tüskében végződnek. Teste felül fénytelen sárgásbarna, hosszanti sötét sávokkal. Hasi oldalát és csápjait finom, sűrű, lesimuló szőrzet fedi, mely a víz alatt ezüstösen csillog. A törzsalaktól jelentős morfológiai különbségek választják el.
Teljesen vízi életmódot élő faj, teljes életciklusuk a vízhez kötődik, az Imágók általában nem jönnek fel a víz felszíne fölé, légzésükben nagy szerepet játszik a testüket fedő sűrű szőrzet, melyben megreked a levegő.
A lárvák a hínárok víz alatti részein táplálkoznak, oxigénszükségletüket a növény szöveteiből fedezik, melyben a potroh nyolcadik szelvényén található speciális képlet van segítségükre. A bábozódás is a víz alatt történik, a Bábok a vízi növényekhez rögzítettek.
Tápnövénye a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), a Fésűs (Potamogeton pectinatus) és a hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatus).
ZÖLDSZÁRNYÚ ARA: Argentína, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, Venezuela területén honos. Eredeti élőhelyén a trópusi erdőkben él párokban.
Testhossza 90 centiméter, testtömege 1000–1500 gramm, nagy testű papagáj, ék alakú farokkal és csupasz pofatájékkal, melyben vörös színű dísztollak ülnek. Alapszíne mélyvörös, de hátának középső része és a farcsíkja kék, halványsárga írisze pedig kiemeli élénk színeit. A tojó valamivel kisebb. Viszonylag óvatos madár, röpte gyors, egyenes, szabályos erőteljes szárnycsapásokkal. Kis csoportokban, néha viszont akár száznál is több egyedet számláló csapatokat alkot. Tápláléka magvak, gyümölcsök, bogyók és hajtások.
Korhadó pálmafák üregeiben fészkel. Tél végén, illetve kora tavasszal rakja Tojásait – fészekaljanként kettőt –, amelyből a fiókák 4–5 Hét elteltével kelnek ki. Kirepülésük a 15. héten várható, de teljes önállóságukig még egy további hónap szükséges.
Kedvelt madár, az arák közül a sárga-kék ara után ez a faj a második leggyakoribb fogságban tartott madár.
KÖZÖNSÉGES BARNASZÁZLÁBÚ: Fényes gesztenyebarna teste 2-3 cm hosszú. Csápja a test félhosszánál rövidebb. Számos, csoportosan álló pontszeme és 15 pár lába van. Kövek alatt és még inkább korhadó holtfák leváló kérge alatt országszerte közönséges. Világszerte elterjedt, kozmopolita faj. Éjjel jár táplálék után, mely főleg ászkákból, rovarlárvákból áll.
Nősténye többnyire májusban, júniusban és júliusban egyesével, 2-4 napos időközökben rakja le petéit. A peték kb. 1 mm átmérőjűek, sárgásfehérek. A nőstény váladékkal burkolja be azokat, majd finoman meghempergetve talajszemcsékkel is bevonja. Ezután egy ideig még hátulsó lábai között cipeli a petét, majd valamilyen rögöcske alá csúsztatja, és sorsára hagyja.
A petékből hét pár lábat viselő lárvák kelnek ki. Egyedfejlődésük anamorfózis. A barna százlábúnak öt lárvaalakja van, lábpárjainak száma mindig kevesebb, mint 15. A kifejlett állatra jellemző 15. lábpár csak a hatodik lárvaalakban jelenik meg, ezután az állat még többször vedlik ivarérettségéig, de szelvényeinek száma már tovább nem gyarapszik. Egy-három hónap alatt éri el teljes szelvényszámát, de csak élete harmadik évében válik ivaréretté. Első szaporodása után is még tovább vedlik.
AFRIKAI BÁRDMAKRÉLA: Az afrikai bárdmakréla elterjedési területe az Atlanti-óceán keleti része. Portugáliától a Dél-afrikai Köztársaságig fordul elő. A Madeira-szigetek és a Zöld-foki Köztársaság vizeiben is megtalálható. Az Atlanti-óceán nyugati részén, ezt a halat az atlanti bárdmakréla (Selene setapinnis) váltja fel, de mivel csak keveset tanulmányozták őket, meglehet, hogy a két faj tulajdonképpen egy fajt alkot.
Általában 24 centiméter hosszú, de akár 38 centiméteresre is megnőhet. Az eddigi legnagyobb kifogott példány, 1,5 kilogrammot nyomott. Színezete ezüstös, halvány szürke ponttal a kopoltyúfedőjén. A fiatal példány Oldalvonalán fekete, ovális alakú pont látható.
Szubtrópusi rajhal, amely egyaránt megél a sós- és brakkvízben is. 20-100 Méteres mélységekben tartózkodik. A felnőttek inkább a tengerfenékhez közelebb húzódnak, míg a fiatalok a felszín közelében úsznak, sőt a folyótorkolatokba is bemerészkednek. Tápláléka Rákok és kisebb halak. Az ikrái szabadon sodródnak a tengerben.
Az afrikai bárdmakrélát ipari mértékben halásszák.
AMARILLISZ: A Hippeastrum növénynemzetség az amarilliszfélék (Amaryllidaceae) családjába tartozik.
A Hippeastrum, mint dísznövény.
Programozható növénynek is nevezik, mert virágzását szabályozni lehet. Az ültetéstől függően késő ősztől nyár elejéig hozza csodálatos színű virágait. Világos tenyészhely az ablak mellett és két naponta víz – a Hippeastrumnak pont erre van szüksége. Jó gondozás mellett a növény hagymái, akár száz évig is elélhetnek. Hatalmas tölcsér alakú virágai kettesével, négyesével nyílnak a hosszú száron.
Megszámlálhatatlan hibridjével találkozik az ember, s nemcsak cserepes dísznövényként, hanem vázába való vágott virágként is felhasználható.
PETTYES KAKUKK: más néven szajkókakukk. Európa és Ázsia déli részén, valamint Afrika északi területén honos. Telelni Afrika Szahara alatti részeire vonul. Ritkás erdőkben, bokrosokban található meg.
Magyarországon nagyon ritka alkalmi vendég. Első bizonyított hazai előfordulását 2005 májusából, Balmazújvárosról
publikálták.
Átlagos testhossza 35-39 centiméter, tehát valamivel nagyobb testalkatú, mint a kakukk, de jóval nagyobbnak tűnik kitárt szárnyainak és hosszabb farktollainak köszönhetően. A fején felállítható tollbóbita található. A feje, háta, szárnyai és hosszú farka sötétszürke. Nyaka és hasa alja fehér, pofája sárgás árnyalatú. Szárnyait és hátoldalát fehér pettyezés díszíti. Hosszú farktollai és erős lábai vannak. A két nem nem tér el egymástól méret tekintetében. A fiatal egyedek testén a felső részek és a fejtető inkább feketés árnyalatúak, míg szárnytollaik inkább gesztenyebarna árnyalatú.
E madárfaj röpte a szarkák röptéhez hasonló. Kedveli a fákkal borított, de nyitott, tisztásokkal, mezőkkel szabdalt térségeket. Rovarokat, pókokat, kisebb hüllőket, valamint szőrös hernyókat fogyaszt, melyeket rajta kívül csak kevés madár képes elfogyasztani. Főként nagyobb rovarokkal, sáskákkal és szitakötőkkel táplálkozik.
Hívójele a cser-cser-kri-kri jelekből tevődik össze, melyet gyakran variál.
Fészekparazita, tojásait általában varjúfélék, varjú, szarka vagy kék szarka fészkébe rakja. Minden fészekbe csak egyet, a kakukkfióka 12-15 nap múlva már kikel, a gazdamadár fiókája csak később. A Kakukkal ellentétben sem a tojó, sem, pedig a kikelt fióka nem túrja ki a fészekből a gazdamadarak tojásait, ugyanakkor a szülők később kikelő fiókái gyorsan háttérbe szorulnak az élelemért folytatott verseny során és ez okozza vesztüket. Ragadozók felbukkanása esetén a ragadozókat elriasztó szaganyagot bocsátanak ki a pettyes kakukk fiókái, mely megvédi őket és a fészekben tartózkodó többi fiókát a támadástól.
A kormos varjú (Corvus corone corone) fiókái nagyobb eséllyel maradnak életben, ha pettyes kakukkokkal osztoznak a fészken. A ragadozó madarak és a házi macskák kisebb eséllyel támadják meg azokat a varjúfészkeket, amelyekben pettyes kakukkok fiókái is megtalálhatóak. Ennek ellenére a varjúfiókák csak akkor húznak hasznot a pettyes kakukkfiókák jelenlétéből, amikor a ragadozók aktívan támadják a környéket élelem után kutatva.
A pettyes kakukkoknak kiterjedt élőhelye van, mely mintegy 10 millió négyzetkilométert foglal magába. Az európai populációt 84 100 és 252 000 költőpár közé teszik a szakemberek, ami alapján 168 000 és 505 000 felnőtt egyed élhet kontinensünkön. Európában él a havasi varjak teljes állományának körülbelül 5 százaléka. A globális populáció mintegy 3 363 000 és 10 140 000 egyed közé tehető. Nagy egyedszáma és jelentős elterjedési területe miatt
Az Európában élő egyedek létszáma stabilnak mondható, sőt az utóbbi években csekély emelkedés is megfigyelhető. E madarak az 500 méteres tengerszint feletti magasságtól kezdődően a 2000 méteres tengerszint feletti magasságig találnak maguknak megfelelő élőhelyet.
VíZIDARA: Továbbá: vízitök.
Elképesztő dolgok vannak a természetben, közülük is rekordernek számít a Tisza-tavon fellelhető, a világ legkisebb virágának számító Vízidara. Nagyságát vagy inkább picinységét- jól szemlélteti, ha azt mondom,hogy csak mikroszkóp segítségével tudjuk megnézni, bimbó-e még, vagy már elvirágzott; s egy gyűszűbe akár ötezer (5 000) is elfér belőle!
A gyökértelen vízidara (Wolffia arrhiza), mely a maga 1,5 mm-es hosszával a világ legkisebb virágos növénye. A békalencseformákhoz tartozó, vízi életformájú növény, mely a zárvatermők törzsébe, egyszikűek osztályába, hídővirágúak rendjébe és azon belül a békalencseformák (kontyvirágfélék alcsaládja) családjába
tartozik.
Mi a kapcsolat a Toy Story mese híres mondata és a vízidara között?
Lehet, hogy a Föld legkisebb növénye fényes karrier előtt áll. A kedvező fehérje-összetételű és gazdag vitamintartalmú vízidara ugyanis igen gyorsan, alig nyolc nap alatt, teljesen kifejlődik. Ezek olyan előnyös tulajdonságok, amelyek az űrkutatásban
hasznosak lehetnek.
A NASA tervei között szerepel, hogy hosszabb űrutazások során ilyesfajta növényekkel fogják az űrhajósok folyamatos, friss táplálékát és a természetes oxigénforrást megoldani.
Mikroszkopikus jellemzők:
Rekorderünk egyszikű, lágyszárú növény. A levelek erezete párhuzamos. A legkisebb, magvakkal szaporodó virágos növény, melyből egy tű hegyén akár egy tucat is elfér!
Vízfelszínen úszó szártagjai kerek, domború pajzsra emlékeztetnek. Leveleinek átmérője alig 1mm. Ivartalanul, vegetatívan szaporodik. Gyökere nincs.
Speciális vízbe merülő részei veszik fel a tápanyagokat a vízből. A virágzata csak egyivarú virágokat tartalmaz. A kicsiny, virágzati buroklevél (spatha) nélküli virágzatban csak néhány csupasz virág fejlődik, melyek vagy egyetlen porzóból, vagy egyetlen termőből állnak.
Megporzásuk a víz segítségével megy végbe. A megporzás után a termőben egy vagy több mag fejlődik, melyekben kevés táplálószövet található az embrió mellett. E fajnak az életciklusa hihetetlenül rövid idő alatt megy végbe: vegetatív létük megkezdése után 8 nappal már virágzanak.
Hazánkban, a Tisza-tavon mintegy tucatnyi helyen előforduló parányi vízinövény, amelyhez képest a – szintén apróként ismert – békalencse valóságos óriásnak tűnik. A vízidara ritkább növényfajaink közé tartozik, jellemző rá, hogy évekig megtalálható egy adott területen, azután hosszabb-rövidebb időre eltűnik. Valószínűleg a vízimadarak hurcolják egyik tóból, nyugodt vizű holtágból a másikba.
Miért tudnak mindig a víz felszínén maradni?
A vízidara a fizikát hasznosítja, lássuk, hogyan. A levél belső szöveti szerkezetének legfeltűnőbb sajátossága a fejlett átszellőztető alapszövet. Ez a növény levelének színén lévő gázcserenyílásokon keresztül tart kapcsolatot a légkörrel. Az átszellőztető alapszövetben lévő levegő csökkenti a növényi test átlagos sűrűségét, így az biztosan mindig a víz felületén marad.
A növény az ember étrendjében fontos fehérjét, aminosavakat, viszonylag nagy mennyiségű ásványi anyagokat, nyomelemeket, kalciumot, magnéziumot, cinket és B12-vitamint tartalmaz. Burmában, Laoszban és Thaiföldön mint olcsó táplálékforrást használják. Összegyűjtése könnyű, hiszen lebegő szőnyegként úszik a víz felszínén.
CÉRNAGILISZTA: Törzs: Nematoda – fonálférgek. Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél. Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.
Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg.
A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték
irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát.
A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.
Rend: Chromadorida
Család: Chromadoridae
Főként tengeriek, néhány édesvízi és talajlakó fajjal. A tengerieknél gyakrabban előfordul páros pigmentkehely szem.
Chromadorina bioculata. A nőstény 560–630 μm hosszú, Két kehelyszeme van. Algákkal gazdagon benőtt felületeken él. A testén található közel 130 apró serte rögzíti testét az algák között.
Rend: Rhabditida
Család: Bunonematidae
Bunonema reticulatum. Hossza 220–360 μm, aszimmetrikus felépítésű kutikuláján öt hosszanti, lécszerű bemélyedés látható, a jobb oldalon 24–42 szemölcsszerű duzzanat fut végig gyöngysorszerűen a test teljes hosszában. Mikroszervezeteket, törmeléket fogyaszt, mohapárnákban, humuszos talajban gyakori.
Család: Rhabditidae
Caenorhabditis elegans. Mérete 1000 μm körül van, áttetsző. Jellemzően hímnős és önmegtermékenyítéssel szaporodik. Előfordulnak azonban ivarérett hímek is amelyek a hermafrodita nőstényeket termékenyítik meg. Fejlődése gyors, a megtermékenyített petéből három nap alatt ivarérett állat lesz. Talajlakó, a mérsékelt övben fordul elő, baktériumokat fogyaszt. A genetika és a fejlődésbiológia első és egyik legfontosabb modellszervezete.
Rend: Tylenchida
Család: Anguinidae
Anguina tritici – búza fonálféreg. Testhossza 3–5 mm. Növényparazita, a legfontosabb gazdanövényei a búza és a rozs. A fiatal lárva kezdetben a hajtás külső részén tartózkodik, majd az éretlen búzaszemen gubacs növekedését idézi elő és sokadmagával annak belsejében tartózkodik. A fertőzött búzaszem színe sötét, keményebb a többinél. A búza fonálféreg ivarérett lesz, szaporodik, majd a földre lehulló termésben a második lárvastádium áttelel. Tavasszal a vízborítás hatására a talajban kibújik a következő nemzedék és egy folyadékfilm mentén felkúszik a növényre. Mára Európából ugyan sikerült kiirtani, de Afrikában és Ázsiában helyenként a gabonatermés jelentős hányadát veszélyezteti.
Osztály: Enoplea
Rend: Mermithida
Család: Mermithidae A közel 600 faj ízeltlábúak és puhatestűek és gyűrűsférgek belső élősködői, a gazdát elpusztítják (parazitoidok). Az ízeltlábúak között főként rovarokban élnek, de pókszabásúakban, rákokban és soklábúakban is előfordulnak. Gazdaspecifikusak, a rovarparaziták között egyes fajok a gazdaszervezet lárvájában élnek, míg mások a kifejlett rovarban. A lárvában élő fajok kevésbé kötődnek egy adott gazdához, mint a kifejlett állatok élősködői. A kifejlett
fonálféreg nem tartózkodik a gazdában. Az utolsó lárvaalak (posztparazita forma) egy pengeszerű fog segítségével keresztülvágja magát a gazda kutikuláján. A nyílás olyan nagy, hogy a gazda többnyire elpusztul a jelentős
testfolyadék–veszteség miatt. A parazita gyakran hirtelen szabadul ki, például a kifejlett árvaszúnyog peterakása során, amikor a rovar teste a vízhez ér. Az utolsó stádiumú lárva a talajban vedlik, majd a kifejlett állatok párzanak.
A hím ezután elpusztul, a nőstény lerakja petéit. Egy gazdában több egyed is élősködhet. Az ember számára ígéretes alanyok a mezőgazdasági kártevők elleni biológiai védekezésben történő felhasználásra.
Hexamermis albicans. 14–22 cm hosszú, 4–8 preanalis és 5–9 postanalis ivari szemölcse van. Kozmopolita faj. Gazdaspektruma széles. A rovarok között gazdái egyenesszárnyúak, bőrszárnyúak, bogarak, kétszárnyúak, lepkék és hártyásszárnyúak lehetnek. Az erdőkárosító gyapjaslepke valamint a burgonyabogár mellett csigákból is kimutatták. Magyarországon a borostyánkőcsigából ismert.
Mermis nigrescens. Hossza 10–20 cm körüli, sáskákban fejlődik. A nősténynek egy páratlan kehelyszeme van. A megtermékenyített nőstény, eső után vagy erős harmatban felkúszik a növényekre és a levelekre rakja többszáz petéjét. A nőstény ezután visszatér a talajba. A petéket sugárirányban kígyózó lefutású nyúlványok övezik. A levélre rászáradó petéket a növénnyel együtt fogyasztják el a sáskák, így kerül az élősködő a gazdába.
NAGY FAKOPÁNCS: A nagy fakopáncs, más néven tarka harkály. Hazánkban védett, eszmei értéke 100 000 Ft. Európában biztos állományú. Évente egyszer költ. Nászidőszakban a hím jellegzetesen dobol a korhadt fákon. Territóriumán belül több odút is készít, de csak egyben fészkel. A tojó 6 tojását az odú alján levő faforgácsra rakja. A kotlás 14-16 napig tart. Mindkét szülő üli a tojásokat.
A fatörzsön táplálkozó fajok többségéhez hasonlóan télen is megtalálja táplálékát, ezért nem vonul el. Télen kóborló, de soha nem megy messze előző évi költőhelyétől.
Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában él. Magyarországon gyakori.
Testhossza 23-26 centiméter, szárnyának fesztávolsága 38-40 centiméter, testtömege 70-100 gramm. Feje teteje, nyaka és háta fekete: a fekete bajuszsávot fekete sáv köti össze a tarkóval. Ez a fekete keret fehér sapkát zár közre, és ez megkülönbözteti minden egyéb európai harkálytól. A két látható szélső faroktolla fehér, fekete pettyekkel vagy sávokkal. (A balkáni fakopáncs ennek a fordítottja: fekete alapon fehéren pettyezett). A fiataloknál a bajuszsávot a tarkóval összekötő sáv vékonyabb, gyakran nem is ér el a tarkóig. Fartájéka és alsó farokfedői skarlátvörösek.
Hegy- és síkvidéki erdőkben egyaránt előfordul. Erős csőrével lyukat vés a fába, a kéreg alatt élő hernyókat keresgélve, majd ragadós nyelvével szedi ki táplálékát. A fatörzsről is összeszedi a bogarakat, és a gyümölcsöket is megeszi. Esetenként gyűrű alakban kis lyukakat váj a fa törzsébe, hogy felnyalogathassa a kicsorduló nedvet. Feltöri, kitágítja a kis énekesmadarak fészekodvait, hogy felfalhassa a tojásokat, illetve a fiókákat.
Saját fészekodvát önmaga vájja – rendszerint élő fa törzsébe vagy függőleges ágába de akár telefonpóznába is, hozzávetőleg 1,8 m magasan. Az odú a szűk bejárat után kiöblösödik. 4-6 tojását az odú csupasz aljzatára rakja, és 14-16 napig kotlik rajtuk. A fiókák fészeklakók, 20 napos korukban repülnek ki.
PLANKTON: A plankton vízben lebegő parányi élőlények életközössége. Növényi és állati, egy- és többsejtű szervezetek egyaránt találhatók benne. Közös jellemzőjük, hogy nem, vagy csak korlátozott mértékben képesek aktív helyváltoztatásra, mozgásuk döntően az áramlatok függvénye.
A planktonikus élőlényekkel szemben a nektonikus élőlények azok, amik irányítani tudják a mozgásukat, és képesek a környező áramlásokkal szemben is úszni (pl.: halak, magasabb rendű rákok, vízi emlősök, egyes puhatestűek).
A planktonon belül a holoplanktonba azok az organizmusok tartoznak, amelyek életük egész időszakát planktonközösség részeként töltik (például a legtöbb alga, medúza és alsóbbrendű rákok: ágascsápú és evezőlábú rákok).
A meroplankton azon élőlények csoportja, amelyek életük csak egy részében planktonikusak (általában a Lárva részben), majd az egyedfejlődésük során képesek lesznek az önálló helyváltoztatásra és vagy a bentosz, vagy a nekton életközösség részévé válnak. A meroplankton tagjai a Puhatestűek legtöbb faja és a legtöbb hal. A planktonbőség és planktoneloszlás erősen függ az olyan tényezőktől, mint a környező tápanyagok koncentrációja, a víz
áramlása és a megvilágítottság mértéke.
A planktont általában a következő típusokba sorolják:
Fitoplankton (a görög phyton, azaz növény szóból): a vízfelszín közelében élnek, ahol elég Fény segíti a fotoszintézist.
Fontosabb csoportjai a Kovamoszatok (Diatomeae), Cianobaktériumok, és a zöld algák (Chlorococcales)
Zooplankton (a görög zoon, vagyis állat szóból): kis Egysejtű állatok és többsejtűek (például a különféle tengeri állatok, halak, meszeshéjú állatok, alsóbbrendű rákok (Crustacae) és gyűrűsférgek petéi és lárvái). A többi planktonnal táplálkoznak.
Bakterioplankton: baktériumok és archeák,amelyek fontos szerepet játszanak a szerves anyagok lebontásában, mélyen a vízoszlop alján. (Sok fitoplanktonnak is ez a szerepe.)
A planktonikus élőlények méret szerinti csoportosítása:
Csoport neve
Mérettartomány
Megaplankton
> 2×10−2 m
(> 20 mm)
medúzák;
bordásmedúzák;
bizonyos előgerinchúrosok;
fejlábúak
Makroplankton
2×10−3→2×10−2 m
(2–20 mm)
Pteropodák vagy tengeri pillangók;
nyílférgek;
krillek;
medúzák;
bordásmedúzák;
bizonyos előgerinchúrosok;
fejlábúak
Mezoplankton
2×10−4→2×10−3 m
(0.2 mm-2 mm)
metazoák; e.g.
evezőlábú rákok;
medúzák;
ágascsápú rákok;
kagylósrákok;
nyílférgek;
pteropodák;
előgerinchúrosok;
Heteropoda
Mikroplankton
2×10−5→2×10−4 m
(20-200 µm)
nagy eukarióta
protiszták;
legtöbb fitoplankton;
kovamoszatok;
Protozoa (likacsosházúak);
csillósok;
kerekesférgek;
metazoaivadékok -
ágascsápú rákok
(evezőlábú rákok nauplius lárvái)
Nanoplankton
2×10−6→2×10−5 m
(2-20 µm)
kicsi eukarióta
protiszták;
kicsi kovamoszatok;
kicsi ostorosok;
páncélos ostorosok;
sárgamoszatok;
zöldmoszatok;
sárgászöld moszatok
Pikoplankton
2×10−7→2×10−6 m
(0.2-2 µm)
kicsi eukarióta
protiszták;
baktériumok;
sárgamoszatok, Femtoplankton
< 2×10−7 m
(< 0.2 µm)
tengeri vírusok
SKORPIÓK: Bár a világon élő ezerötszáz skorpiófaj (Scorpiones) közül mindössze huszonöt veszélyes az emberre, ezek az ízeltlábúak mégis 800-2000 ember halálát okozzák évente. E szám a valóságban ennél nagyobb is lehet, hiszen a skorpiótámadások többsége a külvilágtól elzárt területeken történik, és az áldozatoknak csupán kis hányada jut orvosi segítséghez. A skorpió általában védekezésként támad az emberre, amikor odacsap egyet méregtövisével, vagy egy levetett cipő mélyéről támad.
A legveszélyesebb skorpiófajok a Szaharában, az amerikai Arizonában és Mexikóban élnek. Általánosságban elmondható, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem azok a skorpiófajok a halálosak, amelyeknek veszélyesnek tűnő, ámde ártalmatlan, hatalmas ollóik vannak, hanem éppenséggel azok, amelyek ollója kicsi. Ezek a fajok ugyanis zsákmányszerzésük közben nem ollóik erejére, hanem az előrenyújtható testvégükön lévő tüskéből lövellő méregre támaszkodnak.
TÜNDÉRBAGLYOCSKA: A Kaliforniai-félsziget középső és déli részén egész évben előfordul, viszont máshol a megfelelő táplálék beszerzése érdekében vándorló életmódot folytat: télen Mexikó középső részén, a tengerpartoktól távolabb eső belső szárazföldi részeken él Sinaloa déli részétől egészen Oaxaca középső vidékeiig, nyáron pedig az Amerikai Egyesült Államok déli (Arizona, Új-Mexikó, Texas) és Mexikói északi (Új-Leóntól Sonoráig, valamint a Kaliforniai-öböl keleti partjáiig) részeire vándorol.
Főként a kaktuszos sivatagos vidékeket és a fás kanyonokat kedveli, de bármilyen síkvidéken is megél, ahol talál megfelelő üregeket fészkelés céljára.
Hossza 12,5–14,5 cm, szárnyfesztávolsága viszont 27 cm is lehet. Tömege 35–55 gramm, leggyakrabban 40 gm. A nemek között szinte nincs különbség, bár a
nőstény átlagosan 3%-kal hosszabb, a hím átlagosan 6%-kal nehezebb. Teste tömzsi, lábai nem túl élénk zöldessárga színűek, hosszúak, néha görbültek, feje
kerek, csőre zöldessárga, rövid, szeme sárga, nagy. Tollazata a test legnagyobb részén sötétbarna, hátán szürkésebb, mellén pedig sötétebb, függőleges
csíkok láthatók. Szemei fölött szemöldökhöz hasonló elhelyezkedésben fehér csíkok húzódnak.
Táplálékát rovarok (pl. molylepkék, bogarak, tücskök, fürgeszöcskék), százlábúk, pókok, skorpiók és időnként más kisebb állatok (pl. gyíkok,
tasakosegér-félék, fonálkígyófélék) teszik ki, szürkületben és éjszaka vadászik. Vagy egy magas helyen lesben ül, vagy alacsonyan repül, és amikor a talajon levő zsákmányát megpillantja, lecsap rá, illetve elkap repülő rovarokat is, sőt, a fák lombozatába is berepül az ott található ízeltlábúakért. A skorpiók fullánkját eltávolítja, mielőtt megeszi az állatot. Az élelmet raktározni is szokta.
A párzási időszak kezdetén a hím beül egy fészekrakásra szánt üregbe, és ott (méretéhez képest igen erős hangon) „énekel”, hogy védje területét és magához
csalogassa a nőstényt, akit az udvarlás alatt táplálékkal is ellát. A fészeknek való üreg általában fák vagy nagy kaktuszok törzsében levő, korábban harkály
által kivájt odú, patakparti szikomorfákban a talajtól számítva 4,5–15,5 méter magasságban, saguaro kaktuszok esetében 3–9 méter magasan.
A költési időszak áprilistól júniusig tart. Kis, fehér tojásokat rak, általában hármat, ritkábban kettőt vagy négyet, még ritkábban egyet vagy ötöt. Csak
a nőstény költ, átlagosan 24 napig. Ezalatt a hím táplálékot hoz párjának. Miután a fiókák kikeltek, a tojó nagyjából két hétig még velük marad, és a hím
folytatja a táplálékszerzést mindannyiuk számára, ezután már a tojó is eljár vadászni. A fiókák különböző források szerint 27–28 nap vagy 10 hét után hagyják el a fészket, de ezután néhány napig még szüleik gondoskodnak róluk.
A nőstény a nemi érettséget egy éves kora körül éri el.
A tündérbaglyocska nem tartozik a fenyegetett fajok közé, bár Kaliforniában az eltűnés szélén áll. Leginkább az erdőirtások veszélyeztetik.
APRÓ FAKÓCSÍBOR: CSÍBORFÉLÉK – Fam: Hydrophilidae
A fajok legnagyobb része másodlagosan vízi életmódhoz alkalmazkodott. Úszóképességük ugyanakkor gyenge. Hasoldalukon a levegőbuborékok megtartására gyakran sűrű, bársonyszerű szőrzet látható. A csíborok időnként a felszínre jönnek levegőért. Sajátságos módon veszik fel a levegőt: A felszín alatt hanyatt úszva, egyik csápjukat kiemelik a vízből és a nyakpajzs szögleténél – mint valami kis csövön – levegőt vezetnek a hasi szőrzet alá. A manővert mindkét oldalukon elvégzik. Felületük nem nedvesedik, részben a szőrzet, részben a kiválasztott olajos váladék következtében. A kisebb fajok csak nehezen küzdik le víz alá merüléskor a felületi feszültséget. Lábaik úszólábak, rajtuk úszósertéket viselnek. Általában ragadozó életmódot folytatnak. A vízben élő fajok egy része a peték számára gubót készít, amely vagy szabadon úszik a vízben, vagy a nőstény a hasa alatt cipeli.
Közönséges óriáscsíbor (Hydrophilus piceus Linné)
Mint neve is mutatja, nagytestű bogár, mérete 34–50 mm. Hosszúkás tojásdad alakú, egyszínű fényes fekete, esetleg enyhe zöldes árnyalattal. Hasa a haslemezek középvonalában tetőszerűen kiemelkedik. Az imágó jó repülő, gyakran láthatjuk vízparti lámpák körül és a fénycsapdákban is néha tömeges. Téves az a felfogás, hogy halastavakban az ivadék elfogyasztásával károkat okoz. Állóvizeinkben mindenütt közönséges, a Velencei-tóban gyakori.
Feketefejű fakócsíbor
A Körös-Maros Nemzeti Park gazdag rovarvilágából kiemeljük a feketefejű fakócsíbort, melynek egyik első hazai előfordulását itt regisztrálták.
CSÉSZÉS CSILLAGGOMBA: Termőteste, mint a többi csillaggombáé, zárt gömbként kezd fejlődni az avar alatt. Ilyenkor még a többi pöfeteghez hasonlatos. Érése során a külső burok két rétegre különül. A külső burok külső rétege 4-5 karéjra hasad. A talajon vagy az avaron marad csészeszerűen. A külső burok belső rétege szintén 4-5 karéjra reped, az alsó karéjok hegyére állva boltozatosan kiemelik a gömb alakú belső burokkal körülvett termőtömeget. A belső burok csúcsán rövid, csőszerű nyílás keletkezik, melyen keresztül a spórákat kifújja a szél.
júliustól szeptemberig, homokos talajú erdőkben, főleg akácosokban él. Nem ehető faj.
Érdekessége, hogy távol áll az átlagos gomba alaktól.
ATALANTALEPKE vagy ADMIRÁLISLEPKE: A mérsékelt égövi Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában él. Szárnyai
bársonyos feketék, az elülsőt fehér foltok és piros szalag díszíti, a hátulsót piros szegély. A hátulsó szárnyak fonákján a barnássárga minta jó rejtőszín. Május és október között két nemzedéke repül; ritkán még novemberben is látható egy-egy példány. A nyílt területeket kedveli, kertekben, gyümölcsösökben, erdőszéleken, parkokban látható. Vándorlepke: a második nemzedék imágói Dél-Európában telelnek át, és tavasszal vándorolnak vissza. A német területekről délnek vonuló második nemzedék nagy része az Alpokban elpusztul. Ritkán egy-egy példánya a Kárpát-medencében
is áttelelhet. Gyakran üldögél túlérett gyümölcsön, fatörzsek szivárgó nedvén, de virágokon is. A nőstény naponta 1-100 petét rak a csalán leveleire; ezek 4-7 nap alatt kelnek ki. A hernyó tápnövényei a csalán és a bogáncs; 2-3 hét múlva bábozódik.
AMERIKAI FINT: A heringfélék (Clupeidae) családjába tartozó faj.
Az Alosa pseudoharengus elterjedési területe az Atlanti-óceán nyugati része, Észak-Amerika folyói és tavai. Ez a halfaj, megtalálható a Szent Lőrinc-öböltől és Új-Skóciától Észak-Karolináig. Előfordulási helyén fellelhető számos folyóban és patakban. A Seneca- és Cayuga-tavakban őshonos. A Nagy-tavakba betelepítették.
Ez a halfaj általában 30 centiméter hosszú, de akár 40 centiméteresre is megnőhet. Testtömege legfeljebb 200 gramm.
Vállán sötét folt található. Háta szürkészöld színű. Szeme nagyobb, mint a szája.
Az Alosa pseudoharengus egyaránt megél a sós-, édes- és brakkvízben is. 5-145 méteres mélységben is tartózkodhat, de általában 56-110 méter mélyben van. Rajokban úszik, és nem távolodik messzire a szülőhelyétől. A felnőtt krillel és kisebb halakkal táplálkozik; az ivadék a folyókban kovamoszatokat, evezőlábú rákokat (Copepoda) és kagylósrákokat (Ostracoda) fogyaszt. A halban buzogányfejű férgek (Acanthocephala), galandférgek (Cestoda), valódi mételyek (Trematoda) és evezőlábú rákok élősködhetnek.
Legfeljebb 9 évig él.
Ez az alózafaj anadrom vándorhal (a tengerből az édesvízbe vonul ívni); legalábbis az óceánban élő állományok. A tavakban és folyókban élő halak, az ívási időszak alatt, felúsznak a sebesebb patakokba is. Ívás után visszatérnek az óceánba, illetve a tavakba és nagyobb folyókba. Az ivadék egy-két hétig a szülőhelyén marad, de már ekkor is rajokban él. Nyáron és ősszel, vagy csak novemberben vagy decemberben, lejönnek az ívási helyekről, és szüleik élőhelyén nőnek fel.
Az Alosa pseudoharengust ipari mértékben halásszák. Az ember frissen, szárítva, sózva, fagyasztva vagy füstölve is fogyasztja. Ezt a halat, csalétekként is használja, amikor rákot és homárt akar fogni. A házi kedvencek etetésére is alkalmas.
A túlhalászása, a vizek szennyezése és a vízerőművek építése, erősen lecsökkentette az Alosa pseudoharengus állományokat.
NEMES BABÉR: A babérfélék (Lauraceae) családban a névadó babér nemzetség legismertebb faja. Magyarul többnyire közönségesen babérnak nevezzük.
A babér a legrégebben ismert és elterjedt fűszernövények közé tartozik. Kis-Ázsiában, a Földközi-tenger vidékén és az Atlanti-óceán mediterrán éghajlatú szigetein vadon is, de főleg kultúrákban növő örökzöld cserje vagy fa egészben használt levele (Lauri folium) értékes karakterű fűszer.
Olasz-, Francia- és Spanyolországból jut a magyar kereskedelembe, nálunk üvegházban, vagy az ország enyhébb klímájú vidékein szabadföldben tartható. Magyar népies nevei: albertlevél, szagos levél, illatfa, bürbérfa.
A világ minden, mediterrán éghajlatú részén ültetik. A Törökországban és Kaliforniában termett levelek a legkeresettebbek. Kis fává növő cserje. A felül fényes, alul matt, bőrszerű, áttetszően pontozott, ép szélű, lándzsa alakú levelek illata jellemzően fűszeres, íze kesernyés. Illóolajat, csersavat és keserűanyagot tartalmaz.
Lehetőleg a jellegzetesen aromás, szármentes, zöldes színű leveleket vegyük meg. Használják levesek, burgonya-, tojás-, bab-, halételek, paradicsomos étkek, főzelékek, szószok, mártások, kolbászáruk, sültek, aszpik és kocsonya készítéséhez, uborka, tök, zöldparadicsom és káposzta eltevésénél, halhúsok marinálásánál, sertés és marhahúsok párolásánál, savanyú ételeknél, vadhúspácokhoz és vadételekhez. Mivel a levél erősen aromás, túladagolva kesernyés íze el is ronthatja ételeinket.
A közhiedelemmel ellentétben nem csak a levele fűszer: termésének őrleményét fűszerkeverékekben hasznosítják, illetve mártásokat ízesítenek vele.
Étvágyjavító, vizelethajtó; segíti az emésztést.
FEHÉRKEZŰ GIBBON: A gibbonfélék családjába tartozó Hylobates nem legismertebb faja.
Egykor Délkelet-Ázsia hatalmas trópusi erdőiben élt Burmától a Maláj-félszigeten át a Nagy-Szunda-szigetekig. Ahogy az erdők nagy része eltűnt, velük a gibbon népesség is felaprózódott, sok helyen megcsappant vagy kipusztult.
Feje és törzse együtt mintegy 50 centiméter hosszú, súlya 4–5,5 kilogramm; farkuk nincs. Az egyetlen kölyök 7 hónap vemhesség után születik, anyja 4–7 hónapos koráig szoptatja. Hat–nyolcéves korban válnak ivaréretté, a nőstények csak minden második–negyedik évben ivarzanak. Családban élnek, hajnalban kórusban jelzik a többieknek jelenlétüket. Hosszú karjaikkal csimpaszkodva, egyik ágról a másikra lendülve közlekednek. Egy lendülettel nagyjából három métert tesznek meg, egy ugrással akár kilencet is.
Legfőbb érdekessége a fehérkezű gibbonnak, hogy a majmok közül ő az egyedüli, amely az emberhez hasonlóan úgy alapít családot, hogy a párjával élete végéig együtt él.
Főként élőhelyének megfogyatkozása miatt veszélyeztetett, de a vadászat és állatkereskedelem is kiveszi részét eltűnéséből. Az eddigi legöregebb példány fogságban 31 évig élt.
Magyarországon - jelenleg (2020.) - három helyen tartják állatkertben: a Jászberényi Állat- és Növénykertben, Debreceni Állatkertben és a Nyíregyházi Állatparkban.
VÉRENGZŐ MAKRAHAL: A Csendes-óceán keleti részének és a Jeges-tenger északi részének kivételével az egész világóceánban előfordul; leginkább a trópusi és szubtrópusi vizekben. Az Atlanti-óceán keleti felén Portugáliától Dél-Afrikáig található meg; ezen a részen a Madeira- és a Kanári-szigetek környékén, valamint a Földközi- és a Fekete-tengerben is vannak állományai. Ugyanez óceán nyugati felén Kanada partjaitól Argentínáig él. Az Indiai-óceánban Madagaszkártól a Maláj-félszigetig és Nyugat-Ausztráliáig sokfelé megtalálható, még Omántól délre és India délnyugati csücskénél is. A Csendes-óceán legnagyobb részéből hiányzik; nyugaton van néhány állománya.
Általában 60 centiméter hosszú, de akár 130 centiméteresre is megnőhet; 25 centiméteresen már felnőttnek számít. A legnehezebb kifogott példány 14,4 kilogrammot nyomott.
Hátúszóján 8-9 tüske és 23-28 sugár, a farok alatti úszóján 2-3 tüske és 23-27 sugár ül. Egy sorba rendezett fogai jól fejlettek és hegyesek.
Két hátúszója közül az első rövid és a testhez simul. Háta zöldes, oldala és hasa ezüstös.
Egyaránt megél a sós- és brakkvízben, bár a nyílt vizeket kedveli. 200 méter mélyre is leúszik. A fiatalok nagyobb rajokban vadásznak; általában kisebb halakra. A felnőttek rajai lazábbak; olykor több áldozatot ölnek meg, mint amennyit meg tudnak enni. A kifejlett példányok más halakkal, Rákokkal és fejlábúakkal táplálkoznak. Agresszív ragadozó hal, amely könnyű zsákmány reményében cápákat és vitorláskardoshal-félék követ. Egyes halászok és Búvárok e hal harapásairól számoltak be.
Legfőbb természetes ellensége a sötétcápa (Carcharhinus obscurus). Télen a melegebb, nyáron a hűvösebb vizekbe vándorol. Legfeljebb 9 évig él.
A nőstény több évig is ívhat. Az Ikrák számát az anyahal mérete határozza meg; egy 31 centiméteres példány mintegy 370 000, egy 54 centiméteres akár 1,2 millió ikrát is rakhat. Az eddigi rekord körülbelül 2 millió ikra.
Nemcsak ipari mértékben halásszák, de tenyésztik is. Emberi fogyasztásra általában frissen árulják, de szárítva, sózva vagy fagyasztva tartósítható. A sporthorgászok kedvelik, és gyakran csalihalnak is használják.
ÓRIÁSCINCÉR: A bogarak rendjének valóban egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy elülső pár szárnyuk megvastagodott és megkeményedett szárnyfedőt alkot, amely védi egyrészt a nyugalmi állapotban alá behajtogatott második pár hártyás szárnyakat, másrészt a gyengébben kitinizált potrohot. A kemény szárnyfedők megléte és a mai élő bogarak egységes morfológiai megjelenése miatt sokáig monofiletikus csoportnak tartották a bogarak rendjét, azonban egyre több - főként molekuláris biológiai - bizonyíték szól amellett, hogy legalább egy alrendjük, a ragadozó bogarak (Adephaga) külön fejlődési ágat képvisel.
A Földön eddig leírt bogárfajok száma körülbelül 400 ezer, a Kárpát-medencében (Magyarországon) pedig 6300.
A mintegy 170 mm hosszú óriáscincér (Titanus giganteus) Brazíliából a legnagyobb ismert bogárfaj, a góliátbogár (Golianthus sp.) pedig körülbelül 100 gramm súlyával a legnehezebb rovar. A Föld legkisebb ismert bogárfaja a Scydosella musawasensis nevű paránybogár, mintegy 325 µm-es hosszával. Az európai fajok mérete 0,5 és 75 mm közt változik, a legnagyobb közép-európai bogár a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus).
A bogarak rendjébe tartozik a Földön ismert élőlény-fajok több, mint 20%-a, ezzel ez a legfajgazdagabb rend. Az ismert rovarfajok 40%-át teszik ki a bogarak (hozzávetőlegesen 400 000 fajjal, és napjainkban is folyamatosan írnak le újakat. Néhány becslés a bogárfajok tényleges számát, beleszámítva a még felfedezetlen fajokat akár 100 millióra is teszi, de inkább elfogadott az 1 milliós becslés.
A bogarak családszintű rendszerezése nagy vonalakban kiforrott, de a DNS-szekvenciákon alapuló új elemzések folyamatosan átrendezik a családok, sőt a családsorozatok határait és helyét.
TISZAI INVOLA: Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett, külsőleg angolnára emlékeztető hal a Kárpát-medencének bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki. Tömeges előfordulása esetén korábban károkozónak tekintették, mivel élősködő életmódja miatt a pisztrángtelepeken okozott kellemetlenséget az üzemeltetőknek. Napjainkra ez a veszély teljesen elmúlt, hiszen állományszáma jelentős mértékben lecsökkent, és ritkasága miatt védettséget élvez.
Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és Magyarország területén honos. A Tisza felső szakaszának vízrendszerében alakult ki a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek például a Cserna felső szakaszain. Magyarországon a Tisza, a Bódva, a Jósva, a Ménes-patak, a Hernád, a Tolcsva-patak és a Kemence-patak az élőhelye. Előfordulása azt is jelenti, hogy élősködő életmódja miatt ott számíthatunk rá, ahol a gazdaegyedként számításba jöhető sebes pisztráng, botos kölönte, cifra kölönte, nyúldomolykó, pénzes pér, a márna és balin is megtalálható.
A halakra tapad, ezért esetleg a folyószakaszok alsóbb részeibe is eljuthat a gazdaállat révén, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások felső szakaszaira. Korábban jelentős állománya meggyérült, és ezért lett védett, hiszen napjainkban már csak ritkán előforduló halfaj. Fokozottan védett fajként, szerepel a Berni Konvenció III. és az Élőhelyvédelmi Irányelv II. függelékében. Eszmei értékeként 250 000 forintot állapítottak meg.
Közeli rokonához a dunai ingolához hasonlít a legjobban, de megkülönböztethető tőle amiatt, hogy annak alsó ajaklemezén elhelyezkedő fogak tompák, és számuk 8-12 helyett kevesebb, 6-10 darab. A száj felső részén kevesebb a sort alkotó sertefoga, és a belső sorban állók lényegesebben nagyobbak is.
Az angolna fiatalabb egyedei is hasonlítanak hozzá, de jól látható különbség, hogy az angolnának állkapcsa és mellúszója is van. A faj azonosításához és a hasonló fajoktól történő megkülönböztetéséhez általában kifejlett példányait célszerű vizsgálni.
Vékony, megnyúlt, hengeres teste miatt a férgekhez hasonlít, de úszói igazolják, hogy a halak közé tartozik. Kifejlett példányainak testhossza 18-30 centiméter között mozog. A felső állkapcsi lemez széles, mindkét oldalon egy-egy foggal. Az alsó állkapcsi lemezen 6-10 fog ül. A szájkorong hegyes, belső és külső részén, körkörösen rendeződött 8-11 sort alkotó ajakfogakkal szegett. Az elülső nyelvlemezen nincs középső beszögellés, elülső peremén 13 fog ül, közülük a legnagyobb megnagyobbodott és szélesebb a többinél. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeké azonban tompul. A két hátúszó mindig külön helyezkedik el. A teste közepe környékén a legvastagabb. A kifejlett állatok hátoldala a sötétbarnától a hamuszürkéig változik, hasoldaluk fehéres és a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze. A teste mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Nincsenek páros úszói és teste csupasz, pikkelytelen.
Lárvaállapotban szerves törmeléket, detrituszt fogyaszt, míg a kifejlett példányok paraziták. A kifejlett állat szívótölcsérré alakult szájával halakra rögzíti magát, fogazott nyelvével sebet ejt rajtuk, majd a felkapart húst, testnedveket és vért felszívja. Étrendjében szerepel még a vízbe került emlősök és madarak tetemei is, ezért hozzájárul a víz tisztításához és így valamelyest kompenzál a kimart sebek miatti halpusztulásokért.
A tiszai ingola helyhez kötött (nem vándorló) édesvízi a víz tisztaságára rendkívül érzékeny halfaj, elsősorban a márnás és pisztrángos hegyi patakokban él. Az ingolalárvák a folyók pangó vizű részein 4-5 évig az iszapba ásva, férgek módjára élnek. A lárvákból metamorfózis útján augusztus–szeptemberben fejlődnek ki. Életciklusa egy hosszabb lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. Várható élettartama 71-88 hónap közé tehető.
A tiszai ingola március–májusban elárasztott kavicszátonyokon ívik, a megtermékenyített ikrákból kikelő lárvák csendes vizű folyóöblökben fejlődnek. Csoportosan ívnak és érdekesség, hogy a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe. Az egyedenként lerakott ikrák száma 8000 körülire tehető. Ívás után is tovább élnek, így akár többször is szaporodhatnak életük során.
MEZEI BOLHAFŰ: A mezei bolhafű előfordulási területe Európa és Ázsia nyugati része. Észak-Amerikába betelepítették. Évelő növény, amely sűrű csomókban nő, főleg Gyökérhajtásokkal terjed. Körülbelül 60 centiméter magasra is megnőhet. A virága mindig a növény tetején nő ki. Virága tipikus őszirózsafélékre jellemző fészekvirágzat, 40-10 darab fészekpikkely és 20-30 darab szirom alkotja; színezete sárga. Levelei váltakozva helyezkednek el, és átölelik a szárat. A szára és levelei olyan sós nedved tartalmaznak, melyek ehetetlenné teszik a rovarok számára.
Sokféle élőhelyen képes megélni, a száraz Földközi-térségi bozótostól egészen a mocsaras területekig.
KABA: Tudományos neve: kaba sólyom. Hegyes szárnyú, gyors, vadászatra idomítható ragadozó madár; Falco.
A sólyomfélék családja (Falconidae) a madarak osztályában a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe tartozik. Szinte a világ minden táján előfordulnak, kivéve Afrika egyes távoli kis szigeteit és az Antarktiszt. Legörbülő, hegyes csőrük és erőteljes, hegyes karmokat viselő lábuk van, látásuk kitűnő. Nappali
ragadozók. Táplálékuk kisebb emlősökből, madarakból, hüllőkből, rovarokból és dögökből áll. Gyors repülők.
A kaba sólyom Európában és Ázsiában fészkel. Mezőkkel tarkított erdőkben, facsoportokban és ártéri erdőkben él. Telelni délebbre vonul, eljut Afrikába is. Magyarországon rendszeres fészkelő, áprilistól
szeptemberig tartózkodik itt. Rendkívül gyors, s talán a legtöbb időt tölti a sólymok közül a levegőben. A vándorsólyom kozmopolita elterjedésű faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él. Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. A vándorsólyom zsákmányára zuhanórepüléssel veti rá magát, ilyenkor 170–400 km/h sebességre is felgyorsulhat. Egy szempillantással az ütközés előtt a zuhanást hirtelen lefékezi, majd hátsó lábujján lévő borotvaéles karmát áldozatába mélyeszti. Hazánkban leggyakoribb zsákmánya a házigalamb és a seregély, de a meggyvágó, kék cinege, fekete rigó és különböző verébfajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsoscankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is. A varjaknak sem irgalmaz, sőt a ludakkal is megbirkózik.
A solymászat megszelídített és betanított gyors röptű vágómadarak (sólymok, sasok, ölyvek, karvalyfélék) segítségével folytatott vadászat A solymászatot tehát nemcsak sólymokkal űzték, hiszen madárfogásra, kisebb szőrmés vad levágására a legtöbb ragadozó madár betanítható. Találkozunk a sólymon kívül karvaly (karuly), ölyv, (ölyü), héja, ráró, kiköcsén, bastard, kék lábú karvaly, kék lábú ölyv stb. elnevezésekkel, a jelölt madár azonosítása igen nehéz. Hogy más volt a ráró, más az ölyű és más a sólyom, az – többek között – Bornemisza Pál nyitrai püspök egyik leveléből kitűnik. 1560-ban írta Ferdinánd királynak:
„Négy sólymot küldök fölségednek, ketteje nagyobb fajta, ketteje pedig kisebb; úgyszintén négy rárót és három ölyüt.” 1564-ben már Miksa király kér a püspöktől vadászó madarakat: „sólymokat az ölyvek azon fajtájából, amelyet bastardnak, avagy kék lábúnak hívnak.”
Azt gondolhatnánk, hogy a vadászat sólyommal nem volt fáradságos mulatság, pedig vágtatás volt az lóháton a javából. Azért az asszonyok is kivették belőle a részüket. Gersei Petheő Benedek bosszúsan írja feleségéről, hogy „Mindaddig nyúlásza sólyommal lóhátról, hogy tegnap kilencz órakor egy fiat foga. Im mostand mindketten fekszik az gyerekágyat.”
Az erdélyi fejedelmek rájöttek, hogy a török portán örülnek a magyar sólymoknak, 1637-ben Szalánczy István vitte a portára, és Brassóban várta össze azokat, onnan írja:
„Az sólymokkal mindenfelől ideérkezének. Az Fehérvárról idehozott sólyommal együtt 42 sólyom leszen.” Minden évben 24 sólymot követelt Konstantinápoly.
ÁRPA: Az árpa (Hordeum vulgare) a hideg mérsékelt öv ma is legfontosabb gabonaféléje. A perjefélék közé tartozó gabona az egyik legrégebben háziasított növény, Kr.e. 8000-7000 között kezdték el termeszteni a termékeny félhold területén. A Hordeum nemzetségben a fajok száma folyamatosan változik, jelenleg 30-40 közötti.
A vadárpa és a termesztett árpa természetes kereszteződésével alakult ki a hatsoros árpa. A kétsoros árpa vagy sörárpa neve jelenleg elfogadottan H. vulgare subsp. vulgare convar. distichon.
Gyökere bojtos gyökérzet, valódi gyökere a talajban 2 méter mélyre is lehatol. Szára belül üreges, csak a szárcsomókban tömör, magassága 70–150 cm közötti. Virágzata kalász (füzéres fürt), termése szemtermés.
Többnyire önbeporzó, de előfordul idegenbeporzás is. A kétsoros fajták termésének mérete és tömege nagyobb, mint a hatsorosaké, a négysoros fajták termései nem egyöntetűek.
Árpagyöngy: Emberi élelmiszerként kenyérgabona, árpagyöngy (gersli) készül belőle. Világszerte jelentős takarmány, különösen a hűvösebb illetve kontinentális éghajlaton, de máshol is.
Az őszi árpa termése biztosabb a tavasziénál. Ezt a fajt elsősorban takarmányozásra termesztik. A vetésforgóban csak a nagyon korán lekerülő növények jó előveteményei, korai vetése miatt. Vetése a gabonafélék közül a legkorábban, szeptember első felében történik, jól előkészített, aprómorzsás talajba, gabona sortávolságra, 4 millió körüli hektáronkénti tőszámmal, 150-180 kg/ha magmennyiséggel. 3-5 cm mélyre.
Az őszi árpa a legkorábban érő gabonaféle, aratása teljes érésben, június első felében szokásos. Várható termése 3,5-4,5 tonna hektáronként.
A sarkkörökig minden éghajlaton termeszthető a hegyvidéket is beleértve 5000 m magasságig. A búza, rozs, kukorica után a negyedik legnagyobb vetésterületű gabona a Földön. Magyarországon a tavaszi árpa a búza után a második. Hazánkban az ősszel vetett árpa nagyobb terméshozamot eredményez, viszont a söripar szempontjából a minőségi követelményeknek (elsősorban az alacsony, 11-12,5% alatti fehérjetartalomnak) a tavaszi vetésű jobban megfelel.
Kkártevője a mezei pocok.
TENGERI MACSKA: Tengerimacska-alakúak (Chimaeriformes)
A porcos halak (Chondrichthyes) osztályának tömörfejűek (Holocephali) alosztályába tartozó rend.
A ma élő kimérákat egyetlen alrendbe Chimaeroidei (Patterson, 1965), és három családba (familia) sorolják.
Tengeri macska, tengeri patkány:
Tudományos neve: Chimaera monstrosa
Angol neve: Rabbit fish
1,5 m hosszúságra nő meg ez a szörnyhal de előfordulnak 2 m-es példányok is. A legnagyobb egyedek 2,5 kg súlyúak. A nőstények valamivel nagyobbak mint a hímek.
A tengeri macska nevet gömbölyű feje miatt, a tengeri patkány elnevezést pedig hosszú faroknyúlványa miatt kapta.
Színe aranysárga, fehér és barna árnyalatoknak a keveréke és nagy kerek szemeinek szivárványhártyája fehér, szembogara zöldes fényű. A szemek között vékony, csontos, előrenyúló nyúlvány látható, amely miatt a norvégok a halat "királyhalnak" nevezik. Európa minden partvidékén előfordul de Afrika és Japán partjainál is megtalálták. A tenger mélyén él és csak a heringrajok üldözésekor merészkedik feljebb. Élelme kagylókból, rákokból és apróbb mélytengeri halakból áll. Szaruszerű tokban zárt petékkel szaporodik ez a Kréta korban is már élő ősi hal.
Nem ehető. A máját ami a testsúlyának majdnem az 1/3-ad részét teszi ki régebben kenőolajnak használták és a bőrre is kenték bőrbetegségek ellen.
SZEMESOSTOROSOK vagy EUGLÉNÁK: Az egysejtű, ostoros eukarióták egyik nemzetsége, a mintegy 800 fajt magába foglaló Euglenoidea osztály legismertebb, legtöbbet tanulmányozott tagja.
A nemzetség fajai sós- vagy édesvízben élnek, kisebb állóvizekben, tócsákban akkora egyedszámot érhetnek el, hogy annak vizét zöldre (az E. viridis esetében) vagy vörösre (E. sanguinea) festik.
Az Euglena gracilis faj laboratóriumokban általánosan használt modellszervezet.
A legtöbb szemesostoros fotoszintetizáló kloroplasztiszt tartalmaz, amely segítségével, a növényekhez hasonlóan, autotróf módon képesek táplálkozni. Emellett azonban, az állatok módjára szerves anyagokon is képesek megélni. Mivel a szemesostorosok egyaránt magukon viselik a növények és az állatok megkülönböztető jegyeit, az első taxonómusoknak gondot okozott az osztályozásuk.
Ernst Haeckel a hasonló besorolhatatlan szervezetek miatt hozta létre a rendszertanban a növények és állatok mellett a protisták országát.
Felépítése. Fény hiányában a szemesostoros ozmotróf módon veszi magához az oldott szerves anyagokat; laboratóriumban húskivonattal, oldott fehérjékkel, acetáttal, etanollal, szénhidrátokkal etethetőek sötétben. Fényben viszont működésbe lépnek klorofill a-t és b-t tartalmazó kloroplasztiszai és fotoszintézissel szerez energiát életműködése fenntartására.
Kloroplasztiszait három membrán veszi körbe, ellentétben a növényekével és zöldalgákéval, amelyeknek csak két membránjuk van. Emiatt úgy vélik, hogy az euglénák zöld színtestei endoszimbionta Zöldalgáktól származhatnak.
A szemesostoros felépítése. Az Euglena nemzetség tagjainak kloroplasztiszai pirenoid testecskéket tartalmaznak, ahol keményítőszerű poliszahcarid, Paramilon szintetizálódik; ez szolgál energiatartalékul a sötét időszakokban. Más, rokon nemzetségekből, mint a Lepocinclis vagy a Phacus a pirenoidok hiányoznak.
Valamennyi euglenoid faj két ostorral rendelkezik, amelyek a test elején található bazális testekből indulnak ki. Az Euglena nemzetség tagjainál az egyik ostor nagyon rövid, nem is nyúlik ki a sejtből. A másik igen hosszú, sokszor fénymikroszkópban is látható; a lény ennek segítségével úszik.
Rokonaihoz hasonlóan a szemesostorosok is rendelkeznek egy vörös színű szemfolttal, amely karotenoid pigmenteket tartalmaz. A szemfolt maga nem fényérzékeny, hanem megszűri a napfényt, és csak bizonyos hullámhosszon engedi azt az ostor tövében lévő, fénydetektáló struktúrához (ún. paraflagelláris test). A sejt mozgása közben a szemfolt időnként eltakarja a fényforrást, így az eugléna képes érzékelni annak irányát és felé indulni.
A szemesostorosnak nincs sejtfala; helyette ún. pellikulussal rendelkezik, amely egy spirálisan feltekeredett fehérjecsíkokból álló vékony réteg, melyet mikrotubulusok támasztanak alá. A szerkezet rendkívüli hajlékonyságot és összehúzódó képességet kölcsönöz az egysejtűnek.
A mozgás belső mechanizmusa részleteiben nem ismert, feltehetően hasonló lehet az amőba mozgásához.
Aszály vagy táplálékszegény idején a szemesostoros védőburkot hoz létre maga köré és a körülmények javulásáig felfüggeszti életfolyamatait.
Szaporodása. Az euglénák ivartalanul szaporodnak, fisszió révén (egyfajta sejtosztódás, amelyben a mitózistól eltérően nem alakul ki magorsó). A folyamat a sejtmag megkettőződésével kezdődik, majd maga a sejt is kettéválik. A szemesostorosok osztódása hosszában történik, a sejt elejétől kiindulva: először az ostor, a garat és a szemfolt kettőződik meg. Ezután egy V alakú vágat jelenik meg a sejt elülső végén, amely fokozatosan végighalad az egész testen, míg a két fél teljesen szét nem válik. Állítólag megfigyelték az ivaros konjugációját is, de az állítás egyelőre nem bizonyított.
Az euglénák az első felfedezett egysejtű élőlények között voltak. A mikroszkopizálás úttörője, Anton van Leeuwenhoek 1674-ben megírta a brit Royal Societynek, hogy egy tó vizéből szedett mintában "animalculákat" figyelt meg, melyek "középen zöldek, elöl-hátul pedig fehérek" voltak (szinte bizonyos, hogy Euglena viridis-t látott, mert kis nagyításnál a kromatoforok elrendeződése miatt ilyen a megjelenése)
Huszonkét évvel később az angol John Harris így figyelte meg őket: "ovális lények, melyek középső része Fűzöld, de mindkét vége Tiszta és Áttetsző","
amelyek "összehúzzák és kinyújtják magukat, úJból és újból, sokszor átbuknak egymáson, majd kilőnek, akár egy Hal."
Otto Friedrich Müller 1786-ban részletesen leírta a lényeket, külön figyelmet szentelve színének és alakváltoztatásainak és Cercaria viridis-nek nevezte el őket.
1830-ban C. G. Ehrenberg az Euglena viridis nevet adta a fajnak. Új típusú mikroszkópjával már meg tudta figyelni a szemfoltot, amit csökevényes szemnek gondolt (és ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy a lénynek idegrendszere is van). Az új nevet is ennek alapján adta, a görög eu igazit, jót, a glēnē pedig szemgolyót jelent.
Ehrenberg nem vette észre az eugléna ostorát, ezt a testrészt a francia Félix Dujardin írta le 1841-ben.
Georg Klebs 1881-ben szétválasztotta a zöld és színtelen euglénafajokat és bár később felismerték, hogy a kettéválasztás önkényes, revíziójára csak az 1950-es években került sor, amikor A. Hollande felépítésük (mint az ostorok száma) újrarendszerezte a csoportot.
Az 1990-es években molekuláris biológiai módszerekkel igazolták, hogy a fotoszintetizáló és színtelen fajok szoros rokonságban állnak és az utóbbiak valamikor rendelkeztek kloroplasztiszokkal.
GOLYÓS EUKALIPTUSZ: golyós eukaliptusz (Eucalyptus globulus) az egyik leggyorsabban és legmagasabbra növő, de mindenképpen a legismertebb és legtöbbfelé ültetett, örökzöld eukaliptuszfaj.
Ismertségének egyik érdekes következménye, hogy nincs egyértelműen elfogadott magyar neve: nevezik még tasmániai eukaliptusznak, kékmézgafának, ausztrál lázfának, tasmán kék gumifának, tasmániai szürke gumifának és valószínűleg további neveken is – egyedül a Magyar nagylexikon ban három neve szerepel.
Egyéves korában már három méteres, ötévesen 10–15 méter magas, átmérője pedig eléri a 20 cm-t. A harmincéves eukaliptusz akkora, mint a kétszáz éves tölgy. Egy hektár eukaliptuszerdő húsz év alatt 800 köbméter faanyagot is adhat – más fák ezt a mennyiséget 100–120 esztendő alatt állítják elő. A gyors növekedéshez rengeteg vizet párologtat, ezért kimondottan a mocsarak kiszárítására is ültetik – ezt a tulajdonságát a Malária elleni küzdelemben is felhasználják. Hatalmas gyökérrendszerével egy hektárnyi eukaliptuszerdő 12 ezer tonna vizet is fölvesz a talajból egy év alatt.
Fája tömör, súlyos keményfa, még a tölgyénél és a dióénál is erősebb. A farontó bogarak nem károsítják és alig korhad, ezért előszeretettel használják cölöpnek, telefon- és villanypóznának, építenek belőle hajókat. Erőteljes növekedése miatt a papíripar számára is termesztik.
Illóolajának 80%-a (1,8-cineol), más néven eukaliptol. Ez a legismertebb, enyhén kámforos szagú, hűsítő, kesernyés ízű, fertőtlenítő és konzerváló hatású eukaliptuszolaj, ami a levél szövetében lévő kis hólyagokban gyűlik össze, és mennyisége elérheti a levél össztömegének 5%-át. Az olaj antiszeptikus, nyákoldó és hűsítő hatású, kiváló köptető, görcsoldó. Légúti megbetegedések kezelésében inhalálásra, a fogászatban szájöblítésre használják. A levelek kivonatával sebeket, keléseket kezelnek, emellett közismert fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő.
HUSZÁRMAJOM: a faj a leggyorsabb főemlős a világon.
A huszármajom Nyugat- és Közép-Afrika szavannáinak és félsivatagainak lakója, az erdős területeket kerüli. Elterjedési területének északi határa a Szahara, délen a kameruni esőerdők, kelet-nyugati irányban Szenegáltól Kenyáig és Tanzániáig előfordul.
Szavannákon vagy félsivatagokban él. Termékenysége válasz a földi életmód miatti nagyfokú halandóságra.
A faj háta és feje vörösesbarna alapszínű, hasa és végtagjai fehérek, az arcrész pedig a mindkét nemre jellemző fehér bajusz kivételével sötétszürke. A fehér orrú alfaj egyedeinek orrhegye fehér. Testfelépítésük a hasonló életmódból adódóan némileg az agarakéra emlékeztet: testük vékony, megnyúlt, végtagjaik hosszúak, az ujjaik rövidek és tömpék. A hímek és nőstények színüket és alakjukat tekintve egyformák, ám a hímek látványosan nagyobbak. A huszármajom átlagos testhossza 50-90 centiméter között alakul, a vékony farok körülbelül ugyanilyen hosszúságú. A faj nőstényeire 4-7, a hímekre 7-13 kilogrammos átlagos testtömeg jellemző.
HA huszármajom különféle hangokkal figyelmezteti társait a veszélyre. Ezek mind a csoportban elfoglalt helyet, mind a ragadozó típusát azonosítják. A többi főemlőssel szemben a huszármajmok nem menekülnek fára. Többnyire a földön futva menekülnek, de néha rátámad a ragadozóra, például a sakálra vagy a macskafélékre. Ez mind hímeknél, mind nőstényeknél előfordul.
Kisebb, 10-40 példányt számláló csapatokban él, amely nőstényekből, fiatal kölykeikből és egy idősebb vezérhímből állnak. Ez utóbbi általában egy kiemelkedő ponton, például termeszváron őrködik, míg háreme táplálékot (gyümölcsöket, gyökereket, gumókat, ízeltlábúakat, tojásokat, kisemlősöket stb.) keres. Párzási időben azonban más hímek is felbukkannak a csoport közelében. A csapat mozgását a nőstények irányítják, a hím csak követi őket. A fiatal hímek vagy magányosak, vagy legénycsapatokba verődnek. A huszármajmok meglepően jól tűrik a szárazságot.
Egy csapat meglehetősen nagy területet foglal el, naponta átlagosan 3-5, de ha kell, akár 15 kilométert is megtehet. Ha két horda találkozik, gyakran kerül sor agresszív viselkedésre – elsősorban a nőstények részéről. A párzási időszakban a hímek is harcolnak, egyébként csak hangos vészjelzéseket adnak le, míg nőstényeik egymásnak esnek.
A huszármajmot számos ragadozó – gepárdok, hiénák, sasok – fenyegeti. Ellenük rendkívüli gyorsaságával védekezik: 3 másodperc alatt akár 55 km/h-s sebességre is felgyorsulhat, amellyel legtöbb üldözőjét akadálytalanul lehagyja. A leggyorsabb főemlős.
A nőstények társadalma. A különböző populációk különböző társadalmi szerkezetet alakítottak ki. Ez nagyban függ a táplálékkészlettől, a konfliktusok többnyire a szűkös mennyiséghez való hozzáférés miatt alakulnak ki. Ha a fellelhető táplálék szűkös ugyan, de sűrű, például gyümölcsfák, akkor a hierarchia stabilabb, mint a szétszórtabb táplálékot, például rovarokat kínáló vidékeken. A hozzáférhetőség változása a hierarchiában is változásokhoz vezet. A konfliktusokat kibékülés zárja, ami az anyai ágon összetartozó rokonok között gyakoribb. Sokszor az összezördülésnek nincs más következménye azon kívül, hogy a két nőstény egymás mellett ül, és kurkássza egymást. Többnyire a hierarchia nem befolyásolja ennek a gyakoriságát, kivéve, hogy a vezérnőstény kurkászik a legritkábban. Az anyai ágú rokonság összetartása sok más majomfajnál is megfigyelhető.
A hímek társadalma. A nőstények párzási hajlandósága az esős évszakhoz kötődik. Ezek között rendszerint egy kifejlett hím tart a női csapattal. Emiatt sok a pár nélkül maradt hím, akik vagy magányosan járnak, vagy legénycsapatba tömörülnek. A párzási időszakban igyekeznek kijátszani vagy elkergetni a csapat hímjét, így egy időre több hím is a csapathoz tartozhat. Ha sikerült, akkor igyekeznek minél több nősténnyel párosodni, majd egy esetleges vezérhímcsere után továbbállnak, még akkor is, ha a vezérhím megtűrné őket.
A megfigyelések szerint a fiatal hímek 2 és 4 éves koruk között hagyják el azt a csapatot, amiben megszülettek. Legtöbbjük azonban még nem töltötte be a harmadik életévét, amikor önálló útra kel; ekkor még nem ivarérettek. Ez szemben áll egy régebbi véleménnyel, hogy az ivarérés elérése után távoznak. Az okokat vizsgálva téves következtetés vonható le abból, ahogy a domináns hím fogságban a fiatalokkal viselkedik. Vadon nem kerül sor agresszióra, sőt, az együtt eltöltött idő sem csökkent számottevően. Azonban kimutatták, hogy egyre kevesebbet vannak együtt a csoport nőstényeivel. Ez az anyai rokonsági kapcsolatok meglazulását jelzi.
A párzásra élőhelytől függően június-szeptember között kerül sor, és 170 napos vemhességet követően az esős évszak kezdetén, november-január során jön világra az egyetlen kölyök, amely élete első hónapjait anyja hasán csimpaszkodva tölti, és az első két hónapban fekete. A kölyök apja többnyire az a hím, akinek háreméhez az anyja tartozik, de néha kóbor hímek is nemzenek kölyköket. Az elválasztásra 10 hónaposan kerül sor. A nőstények 2,5-3, a hímek 3-4,5 évesen érik el az ivarérettséget. Az ivarérett hímeket a domináns hím elkergeti. A huszármajmok fogságban akár 24 évig is elélhetnek.
IGAZGYÖNGY: igazgyöngy olyan, koncentrikus héjakból felépülő, biogén féldrágakő, amit egyes Puhatestűek választanak ki a sérülések, a szervezetükbe kerülő idegen anyagok ellen védekezve. Méretük a pár milliméterestől a mogyorónyiig változó; a legnagyobb példányok külön nevet kapnak. Alakjuk többnyire közel szabályos gömb, ritkán előfordulnak csepp-, körte-, illetve hordó formájú példányok is. A különös, erősen torzult alakok neve „barokk igazgyöngy”. Színe többnyire közel fehér, felülete színjátszó.
Bizonyos puhatestűek köpenyének nyálkahártyája meszes anyagot választ ki, hogy betokozza a héjába bejutott Parazitákat és szervetlen törmelékeket. Igazgyöngyöt termelnek bizonyos tengeri csigafajok is, de a legtöbbet tengeri kagylókból nyerték és nyerik ki. A gazdaságilag jelentős, gyöngyöt termelő kagylók:
tengeri gyöngykagyló (Meleagrina margaritifera, Pteria margaritifera)
osztriga (Ostrea spp.),
kékkagyló (Mytilus spp.),
sonkakagyló (Pinna spp.),
Pinctada spp.
Értékes gyöngyöket termelhet a folyami gyöngykagyló (Margaritana margaritifera) is, de gazdaságilag nem vált jelentőssé.
A gyöngy anyaga rugalmas, tömör. Fő alkotóanyaga (83–92%) a kalcium-karbonát: zömmel aragonit, kisebbrészt kalcit.
A mintegy 10-20 µm széles és 0,5 µm vastag mészkristályokat 4–13% szerves kötőanyag tartja össze, ettől a Conchiolin (konkin) nevű anyagtól rugalmas. Víztartalma 2–4%.
Sűrűsége 2,6–2,9 g/cm³; Mohs-keménysége 3,5–4,5.
Átlátszó, áttetsző, esetleg átlátszatlan; selymes gyöngyházfényű. Színe a felszínéhez közeli rétegek conchiolin-tartalmának függvénye: ha a szerves anyag
kevés, a gyöngy kékesszürke, illetve fehér, ha viszont sok, akkor sárga, barna, sőt, néha fekete is lehet.
A tenyésztett gyöngyök megjelenéséig az igazgyöngy beszerzésének domináns módja a gyöngyhalászat volt. A gyöngyhalászok kis csónakokból ugrottak a vízbe, és 4–12 öl (7–22 m) mélyre merültek. Addig maradnak lent, amíg bírták levegővel. A gyöngykagylókat a
derekukra kötött hálóba rakták.
A gyöngy tenyésztése már az ókorban is jó ötletnek látszott. A kínaiak már vagy egy évezrede apró Buddha-szobrocskákat erőltettek a kagylókba, hogy azok védekezésképpen gyöngyházzal vonják be őket. Európában a legnevezetesebb kísérletező Carl von Linné volt. Azt állította, hogy megoldotta a problémát, de mivel korának egyik uralkodója sem volt hajlandó megfizetni a módszerért kért árat, magával vitte annak titkát a sírba — nem fogjuk megtudni, valóban sikerrel járt-e. A gyöngy iparszerű tenyésztésének módszerét a japán Mikimoto Kōkichi (1858–1954) dolgozta ki munkatársaival. Először 1893. július 11-én sikerült mesterségesen tenyésztett gyöngyöt előállítania. A nevét viselő K. Mikimoto & Co. Ltd ma is a szakma vezető vállalatai közé tartozik.
Az igazgyöngyöt az Ókortól használják ékkőként. Így például a szent koronába 24 borsónyi és 204 kis gyöngyöt foglaltak. Az ókori Európa, Egyiptom és Mezopotámia három klasszikus gyöngytermelő vidékről szerezte be az igazgyöngyöt:
Perzsa-öböl,
a Srí Lanka és India közötti Manaar-szoros,
a Vörös-tenger partvidéke.
A legszebb fehér és krémszínű gyöngyöket a Perzsa-öbölben termelték; ennek vidékén még 1938-ban is a lakosság 20 százaléka élt a gyöngyből (halászatából, illetve kereskedelméből). Az ezen a vidéken aratott gyöngyöket Bahreinben gyűjtötték össze, és onnan hajón vitték a mai Mumbaiba, ahol a gyöngy tömegének háromszorosát is elkérték érte aranyban. Azóta a kőolajtermelés következtében az öböl vize elszennyeződött; a gyöngyöt termelő kagylók jórészt kipusztultak.
A ceyloni gyöngyhalászatról már Marco Polo is beszámolt. Leírása szerint a gyöngyhalászokat kereskedőtársaságok alkalmazták; a szezon április elejétől május közepéig tartott. Az igazgyöngyöt hajókonmeg karavánutakon szállították el — leginkább ugyancsak mai Mumbaiba. A szorosban a gyöngyhalászatnak politikai okokból áldozott be, amikor Sirimavo Bandaranaike miniszterelnök azt az egészségre ártalmas tevékenységnek minősítette és betiltotta.
A Vörös-tenger partvidékén a fő gond az ókortól napjainkig a biztonság hiánya, a cápa- és kalózveszély volt és maradt.
Ugyancsak az ókorban kezdődött el az intenzív gyöngyhalászat Kína és Japán partjai mentén. A japán partjai mentén tenyésző Pinctada martensii
kagylóban termő akoya gyöngy ritkán nő 7 mm-nél nagyobb átmérőre. Évezredekkel később ebben a kagylóban sikerült először ipari módszerekkel gyöngyöt tenyészteni.
Jelentősen megnövelte az igazgyöngy kínálatát az Antillák és Amerika, majd a Csendes-óceán szigeteinek felfedezése. Kolumbusz harmadik útján, 1498. augusztus 14-én fedezte fel a Margarita- (Gyöngy)-szigetet; a telepek kiaknázásához azonban csak a következő évben kezdett hozzá Cristóbal Guerra és Pedro Alonso Nino. Ők továbbhajózva felfedezték a Gyöngy-part igazgyöngy-telepeit is; a Gyöngy-partot mintegy 300 km hosszan, a Codera-fokig derítették fel.
A déltengeri gyöngyöket alapvetően két kagylófaj termeli: a Pinctada maxima Thaiföld, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és Észak-Ausztrália partjainál honos, a gyöngyhozó osztriga (Pinctada margaritifera) pedig főleg Francia-Polinézia korallzátonyainak lagúnáiban él — ez a faj adja a színes, illetve fekete tahiti gyöngyöt.
A 19/20. század fordulóján a gazdasági fellendülés okozta gazdagodás rendkívül megnövelte a gyöngy iránti keresletet, és ezzel a gyöngy árát is. Egyre többen foglalkoztak az iparszerű tenyésztés módszerének kidolgozásával. Mikimoto Kōkichi 1920-ban mutatott be jó minőségű, gömbölyű tenyésztett gyöngyöket a párizsi közönségnek. Az új módszer a piacaikat féltő hagyományos termelők heves ellenállásába ütközött: a tenyésztett gyöngyöket értékteleneknek, illetve olcsóknak kiáltották ki, és egyre-másra dolgozták ki a laboratóriumi eljárásokat a „természetes”, illetve tenyésztett gyöngyök megkülönböztetésére. A piac azonban nem fogadta el ezt a különbségtételt — már csak azért sem, mert a „kétféle” gyöngy külső megjelenése, esztétikai értéke egyáltalán nem különbözik. A ma forgalmazott gyöngyök mintegy 95%-a tenyésztett.
Az akoya gyöngy méretének korlátai miatt az igazán nagy gyöngyöket Pinctada margaritifera kagylókban termelik; főleg Ausztrália partvidékén. A második világháború után először ugyancsak Japánban, majd az évezred végén Kínában is sikerült az édesvízi gyöngyök nagyüzemi tenyésztése is. A kínai édesvízi gyöngyök között igen szép színárnyalatokat tenyésztettek ki, és ezek felhasználásával mutatós, fiatalos, vidám színű ékszereket készítenek.
A ceyloni gyöngyhalászatnak állít emléket Georges Bizet operája, a Gyöngyhalászok.
a Tridacna gigas kagylóban valaha talált legnagyobb „gyöngy”. A Fülöp-szigetekhez tartozó Palawan-szigeten találták 1934-ben. Tömege 6,35 kg, mérete: 23 cm x 13 cm, értéke mintegy 35 millió €. A legnagyobb ismert példány a Londonban, a South Kensington Múzeumban őrzött, körte alakú Hope gyöngy — hossza 50 mm, kerülete 83 mm, tömege 90 g.
TENGERI NYÉRC: A tengeri nyérc az egyetlen recens kihalt menyétféle. Az állat Észak-Amerika keleti partján élt. A tengeri nyérc jóval nagyobb és tömzsibb volt, mint a közeli rokona, az amerikai nyérc (Neovison vison). Szőrzetének hosszúsága is kétszer akkora volt, mint a másik fajnak. A legnagyobb feljegyzett példány körülbelül 82,6 centiméter hosszú volt. A szőrzete simább és vörösesebb, mint a rokonénak, és sajátos szagú volt.
Az állat Új-Anglia és az Atlanti-óceán kanadai sziklás partjainál élt, egészen Új-Skóciáig. Nem volt teljesen tengeri emlős, csak a partmenti vizekbe merészkedett be. A labradori réce (Camptorhynchus labradorius), amellyel egyes helyeken együtt élt, lehet, hogy zsákmányául szolgált. Mivel keresett árucikk volt a bundája, a tengeri nyércet a kihalásig vadászták. Az állat maradványait gyakran megtalálják régi, amerikai őslakos települések környékén, Maine állam szigetein. Habár az őslakosok vadásztak erre az állatra, nem ők pusztították ki, hanem az európai prémpiacot szolgáló vadászok. Az utolsó példányt 1894-ben, a kanadai Új-Brunswick tartományban fogták meg, de ez vitatott, mert nem biztos, hogy tengeri nyérc vagy amerikai nyérc volt. Az utolsó biztos adat a megfigyeléséről körülbelül 1860-ból származik, de egy állítás szerint egy prémkereskedő egy tengeri nyércet vásárolt 1880-ban, Maine-ben.
Habár a vadászok jól ismerték, az állat kihalt azelőtt, hogy tudományosan megfigyelték volna. Emiatt keveset tudunk életmódjáról. A kevés adat szerint az állat éjszaka volt tevékeny, és magányosan élt.
Egyesek szerint a tengeri nyérc az amerikai nyérc alfaja volt, ez esetben az állatnak ez lenne a tudományos neve: Neovison vison macrodon. A Mustela nembe tartozó Vison alnemet nem rangra emelték, és átnevezték Neovisonra. Az új nem két képviselője az amerikai nyérc és a kihalt tengeri nyérc.
BŐRLEVÉL: A kőtörőfűfélék (Saxifragaceae) családjába tartozó, Közép-Ázsiában, Afganisztánban,Kínában, a Himalája térségében őshonos 10 fajt számláló nemzetség.
Örökzöld, 40–45 cm magas, gyöktörzses évelő növények. A vaskos bőrlevél levelei spirálisan elrendezettek, 6–35 centiméter hosszúak és 4–15 centiméter szélesek, fényesek, bőrszerűek és szív alakúak, gyakran hullámos vagy fogazott éllel. A szívlevelű bőrlevél levelei akár 70 cm hosszúak is lehetnek. Virágai március közepétől június legelejéig virágoznak. A virágszár a rebarbara szárához hasonló színű. Bugavirágzatai kúp alakúak, a virágok többnyire sötét rózsaszínűek, de van világos rózsaszín és ciklámen színű változata is. Félárnyékos helyen érzi jól magát.
Dísznövény. Szívós növény, félárnyékos helyen érzi jól magát. A szélsőséges éghajlatot is elviseli, akár −35 C-ot is kibír. A legtöbb talajban megél, de a nedves, humuszban gazdag talajt jobban kedveli. Ősszel vagy tavasszal ültethető, tőosztással szaporítható. A hidegnek, erős téli szélnek kitett helyeken a szél ellen védeni kell.
Fajai közül a Bergenia crassifolia-t, Bergenia cordifolia-t és különböző hibridek fajtáit kertekben gyakran ültetik.
A B. crassifolia természetesen vagy mesterségesen fermentálódott leveleiből frissítő teát főznek Szibériában. A gyöktörzs kivonatait többféle célra használják. Egyes fajok kivonatait régóta alkalmazzák az ajuravédikus gyógyászatban vesekő, és egyéb kiválasztószervi betegségek kezelésére.
AVARVIRÁG: A kosborfélék családjába tartozó, Magyarországon védett növényfaj.
Az avarvirág 6-25 cm magas, lágyszárú, évelő növény. Elágazó rizómája (gyöktörzse) a talajfelszín felett, a moha között kúszik. 5-8 db sötétzöld, szíves vagy tojásdad alakú, hálózatosan erezett levele tőlevélrózsát alkot. A levélnyél hossza kb. 8 mm, a levéllemezé 1,5-3,5 cm, szélessége 1,2-2 cm. A száron 3-9 kisebb levél található, amelyek mérete felfelé egyre csökken és a legfelsők már csak 1-1,5 cm-esek, murvalevélszerűek. A szár és a virágok sűrűn, fehéren mirigyszőrösek, bár a levelek kopaszok. Kúszó indáiból kihajtó egyedei kisebb (6-25 tagú) telepeket alkothatnak.
Június-augusztusban virít. A virágzatot nagyjából egy irányba álló, laza füzérbe rendeződő, 10-20 db fehér virág alkotja. A külső lepellevelek (szirmok) 4-6 mm hosszúak és 2-5-3 mm szélesek, kívül mirigyszőrösek. A belső lepellevelek lándzsásak, hosszuk 4-6 mm, szélességük 1,6-2 mm. A Mézajak (labellum) kétosztatú, ép szélű, hossza 3,5-5 mm. Külső része (epichil) megnyúlt háromszögletű, a belső (hypochil) kiöblösödő.
Termése 5,5-6,5 mm hosszú, 3-4,5 mm széles, tojásdad toktermés, amelyben átlagosan 2400 (1250-3400) apró mag fejlődik.
Eurázsia és Észak-Amerika északi részén honos. Európa déli részén és Kisázsiában a hegyekben él. Magyarországon dombvidéki faj, kb 500 m magasságig hatolt. Főleg az Alpokalján, illetve a Bakonyban fordult elő, 1990 után már csak két állománya volt ismert, de lehetséges hogy azóta ezek is eltűntek.
Mohás talajú fenyvesek, vegyes erdők növénye. Inkább mészkerülő, élőhelyein a talaj kémhatását 4,2-7,03 közöttinek mérték. Árnyéktűrő, általában csak a napfény 3-10%-a jut el hozzá. Csírázásához szükséges a Rhizoctonia gombák fonalaival való kapcsolat. 3-5 évig csak rizómáját fejleszti, hajtásai csak ezután jelennek meg a felszínen és a csírázástól számítva 7-8. évben virágzik először. Erősen mikotróf, a kúszó hajtás sejtjei 40-60%-ban érintkeznek a gombahifákkal. Levelei örökzöldek, az új levelek május-júniusban jelennek meg. Június közepétől augusztus végéig virágzik, középnapja július 18.
Méhek, poszméhek porozzák be, a virágok 55-75%-ban termékenyülnek meg. A termések augusztus végére, szeptember elejére érnek be. A virágzást követően a hajtás egy éven belül elhal. A sarjtelepek élettartama 25-35 év. Új élőhelyeket magjai segítségével hódít meg, de ezután döntően vegetatívan terjed.
VIRÁGGOMBA: tudományos neve: tintahalgomba.
Az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályába, a szömörcsögalkatúak (Phallales) rendjébe, ezen belül a szömörcsögfélék (Phallaceae) családjába tartozó, szaprofita faj.
Egyéb elnevezései: ördög ujjai, polipgomba, virággomba, óriás büdös szarv.
Először 1860-ban Miles Joseph Berkeley brit mikológus írta le ezt a fajt és adta neki a Lysurus archeri tudományos nevet. 1980-ban Donald Malcolm Dring monográfiája alapján került a Clathrus nemzetségbe és a neve Clathrus archeri lett. Az Archeri nevet az ír mikológus W. Archer tiszteletére kapta, az Anthurus jelentése pedig viráglevél.
Tasmániából származik, de Ausztráliában és Új-Zélandon is őshonos. Észak-Amerikában (elsősorban Kaliforniában), először 1982-ben találták meg, el is terjedt, amit David Arora és William R. Burk mikológusok hivatalosan be is jelentettek. A kutatók szerint egzotikus növényeken átvitt spórákról sikerült elszaporodniuk.
Indiában is elterjedt,Nagy-Britanniában a globális felmelegedés hatására is egyre gyakrabban fordul elő.
Európában először Franciaországban Vogézekben találták 1914-ben. Feltételezik, hogy az első világháború idején a katonai felszerelésekkel, esetleg gyapjúszállítmányokkal érkeztek a távoli vidékekre.
Nyugat- és Közép-Európában (Ausztria, Belgium, Spanyolország, Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, Norvégia, Svájc, Csehország) is terem. Csehországban ezt a fajt először 1963-ban észlelték Prachatice-ben.
Hazánkban is folyamatosan terjedőben van, ma már elérte hazánk északkeleti határát is. Először a hatvanas években fedezték fel a nyugati országrészben.
A Mikológiai Közlemények - Clusiana (1965) szerint 1965-ben még nem észlelték Magyarországon, első tudományos leírása 1967-ben történt. Főleg a nyugati országrészben bukkan fel (Őrség), bár már fotózták a Zempléni-hegységben is.
Leggyakrabban nedves, árnyékos, jól szellőző, kötött-, kissé savanyú talajú lombhullató-, vagy tűlevelű erdőkben, szerves anyagban, korhadó farönkökön, faforgácson, avarban találhatóak meg. Egyre gyakrabban parkokban, kertekben, mulcsozott virágágyásokban, nyílt mezőgazdasági területeken, vagy jó csapadékellátottságú réteken is. Júniustól októberig található meg.
Külleme a gombáktól általában megszokott külsőtől nagyon eltérő. Fejlődése a talajban kezdődik, majd kiemelkedve a talajba kissé besüllyedő, gombafonalakkal (micélium) rögzített, népies nevén boszorkánytojásban folytatódik, melynek felülete sima, és barnafoltos, szürkés-, vagy fehéresrózsaszín burok (peridium) fed.
Mérete 2,5-4 cm, magassága 3-6 cm, puha, kissé hengeres, tojásformájú, enyhén nedves tapintású, kettévágva egy kocsonyás rétegben a kemény termőtest rózsaszínes kezdeti stádiuma látható. Éretten a burok (exoperídium) felszakad, és egytőről eredő, 4-8 darab, 5-10 cm hosszúságú narancs- vagy skarlátvörös, feketés mintázatú, polipkarokra emlékeztető képződmények emelkednek ki belőle. A törékeny karok szerkezete méhsejtszerű, kezdetben össze vannak nőve hegyes csúcsuknál, de fejlődésük során szétválnak és csillagszerűen hajolnak széjjel a föld felé. A karok belső felületén sötétzöldes, barnás színű nyálkaréteg (gleba) található, melyben a gomba spórái úsznak.
A termőtest alján fehéres bocskor található, mely a burok maradványa. A burokból egy maximum 2 cm-es "tönkrész" marad.
A spórák hengeres alakúak, hosszúkásak, sima körvonalúak, méretük 3,5-5,5 x 1,5-2,0 µm.
Nemcsak külseje miatt egyedi ez a gombafaj, hanem sajátos szaporodási módja is ritkaságnak számít a gombák között, mivel spóráinak terjesztése nem a szél, hanem a rovarok (általában döglegyek) útján történik. Vöröses színe és rothadó húsra emlékeztető szaga odacsalogatja a rovarokat, melyek a spórákat tartalmazó nyálkából esznek, közben testükre tapad a spóra, amit távozásukkor magukkal visznek. Mivel egyetlen gombát akár több száz rovar is meglátogathat, így a szaporodásnak ez a módja nagyon hatékony.
Nem mérgező, de az ehetetlen kategóriába sorolják élvezhetetlensége miatt. Szaga és íze a rothadó élelmiszerre hasonlít. Kinyílás előtti állapotban, a boszorkánytojás a zselatin rétegtől megtisztítva, felszeletelve, megsütve fogyasztható. A nyers tojásokat néhány országban csemegének tekintik.
Korábban fenyegetettként tartották számon,manapság viszont sikeres szaporodásuknak köszönhetően a világ egyre több területén jelennek meg és terjednek tovább. Veszélyként az urbanizáció, az idegenforgalom, a fakitermelés, a faültetvények terjedésével bekövetkező élőhelyvesztés, valamint a talajszennyezés említhető a legfőbb okokként.
hasonló fajok. A Pseudocolus fusiformisnak csak 3 vagy 4 karja van, ezek a karok vékonyabbak, általában nem válnak szét egymástól, hanem a csúcsukon összenőve maradnak. Az Aseroe rubra hasonló méretű, mint a tintahalgomba, de a spórák a középpont körül helyezkednek el, a karok dombornyomottak, a csúcsuk felől behasadtak, törzse hengeres.
BALDRIÁN: Tudományos neve: mezei macskagyökér.
Évelő. 30–150 cm. Tőkéje vaskos, gyakran rézsútos. Számos fonalszerű, rövid taraczkot hajt, melyeknek erős és sajátságos, a macskákra részegítő illatjok van. Szára gyöngén barázdált, legfeljebb töve felé szőrösödő. Levelének 5–11 pár levélkéje keskenyszálú és kerülékes ép v. fűrészes. Virágai aprók, halvány pirosak; illatjok a bodzáéra emlékeztet. Terem ritkás erdőkben, vízparton, árkok mentén, valamint sziklákon az egész országban.
BARÁTPAPAGÁJ vagy REMETEPAPAGÁJ: Argentína, Bolívia, Brazília, Paraguay és Uruguay területén honos. Természetes élőhelyei a szubtrópusi vagy trópusi síkvidéki esőerdők és szavannák, valamint emberi környezet. Állandó, nem vonuló faj.
Kedvelt kalitkamadár. Mivel fészkei karbantartása miatt egész évben viszonylag helyhez kötötten él, ezért sok helyütt félig vagy teljesen szabadon tartják állatkertek és magángyűjtők is. Ezek közül a madarak közül olykor néhány pár elszakadva a kolóniától teljesen önálló életet kezd máshol, így betelepült madárként több, számára alkalmas helyen megjelent már. Ilyen önállóan költő kolóniái vannak az Egyesült Államokban, Puerto Ricón, a Bermuda-szigeteken, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban, Izraelben és Japánban is.
Átlagos testhossza 29 centiméter, szárnyfesztávolsága 43-48 centiméter, testtömege 90-140 gramm. Homloka világosszürke, a fejtető és a tarkó zöldes, pofatájéka és torka világosszürke. Testének többi része barnás-, illetve sárgászöld.
Kifejezetten közösségszerető madár, több család kolóniát alkotva együtt él. A táplálkozóhelyeken több száz madár is összeverődik. Tápláléka magvakból, gyümölcsökből, rovarokból és azok lárváiból áll.
A téli hónapokban költ. A papagájfélék többségétől eltérően nem odúban költ, hanem hatalmas, faágakból és vesszőkből összeállított fészket épít a kolónia. A fészekben minden párnak külön költőkamrája van. Fészekalja 5-8 tojásból áll, amin 26 napig kotlik.
ATLASZLEPKE: Nagy számban él Délkelet-Ázsiában, Dél-Kínában, de fellelhető Thaiföldön, Indonéziában és Indiában is. A világ egyik legnagyobb
lepkéje: ennek a fajnak a szárnyfelülete a legnagyobb. Egyes az Ornithoptera nembe tartozó fajok szárnyának a fesztávolsága ugyan nagyobb, mindenesetre az atlaszlepke a legnagyobb fesztávolságú éjszakai lepke. A nőstények még a hímeknél is nagyobbak és súlyosabbak, szárnyuk fesztávolsága elérheti a 26 centimétert. A szárnyak alapszíne a vöröses okkersárgától a sötét vörösbarnáig változó; mindegyiket egy-egy nagy, háromszögű üvegablak és szépen ívelt fekete, fehér és sárga rajzok díszítik.
Éjjeli lepke; a trópusi, illetve szubtrópusi erdőségek lakója. A nőstény atlaszlepke feromonokkal csalogatja magához a hímet: az illatanyagot a hím atlaszlepke antennáival fogja fel. A nagy, pelyhes antennái roppant érzékenyek, rajtuk akár 10 000 kemoreceptor is lehet. Ezekkel a különleges érzékelőkkel a hím akár másfél kilométerről is felfedezheti a nőstényeket, amelyek egyébként szexuálisan passzívak és kikelési helyüktől nem nagyon távolodnak el. Hernyója heterofág, fogságban nevelve kedvenc tápnövényei: fagyal (Ligustrum spp.), nyári orgona (Buddleja spp.); de ezek hiányában jóformán minden fás szárú növényen felnevelhető. Természetes élőhelyén tápnövényei bizonyos citrusfélék és más örökzöldek.
Többszöri vedlés után bábozódik be; ehhez nagy, körte alakú gubót sző, amit vékony nyéllel erősít az alaphoz. A hetekig tartó nyugalmi állapot folyamán teste teljesen átalakul. A bábok fejlődéséhez és a lepkék kikeléséhez minimum 32 fokos meleg és nyolcvan százalék páratartalom kell. A fölpattanó burokból kibújik az imágó: szárnya hamarosan megszárad, és elkezdi mintegy egy hetes lepkeéletét.
Indiában selyméért tenyésztik: a selyemlepkével ellentétben az atlaszlepke selymét törött szálakban választja ki. Ez a barna, gyapjúszerű selyem, az ún. fagara tartósabb, mint a selyemhernyó selyme.
2011 nyarán a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban a Vulticulus Földrajzi Társaság trópusi lepkeházat szervezett, aminek fő látványossága a helyben keltetett atlaszlepke volt.
TAVASZFŰ: Tudományos neve: százszorszép. Népies neve: Tavaszfű, pászkamorzsa, rukerc, boglár, bojtoka, perevirág, pere.
Gyomos üde és száraz gyepekben települési zöldterületeken, kertekben, parkokban, útszéleken rendszeresen előfordul főleg ott, ahol a gyepet rendszeresen fűnyíró géppel vágják.
A fészkesvirágzatúak családjába tartozó, 5-15 cm magasra növő, évelő gyógynövény. Tőlevélrózsában álló levelei lapát alakúak, visszás tojásdadok, felső részükön csipkések, fűrészesek. Egy-egy levéltelen kocsányán egy darab 1-2,5 cm széles fészekvirágzat fejlődik, amelynek külső peremén fehér, vagy olykor rózsaszín szirmú nyelves virágok találhatók, míg a fészek közepén sárga csöves virágok helyezkednek el. Egész évben virágozhat, de általában kora tavasztól késő őszig nyílik.
A növény kinyílt virágzatát gyűjtik az 1 cm hosszú kocsányrésszel együtt.
Légúti hurutok (jó nyálkaoldó), májpanaszok kezelésére használják, de hashajtó, fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása is van. Külsőleg izomhúzódásra (megerőltetett izmok), bőrbetegségek ellen, irritált bőrfelületek nyugtatására, vérömlenyek, rándulások, zúzódások enyhítésére, sebek gyógyítására, pattanások eltüntetésére is használják. Annyira jó bőrregenerálóként tartották számon, hogy bőrfiatalító, hamvasító és ránctalanító szépítőfürdőket is végeztek vele. Friss, fiatal levelei salátákhoz adva anyagcsere-serkentő hatásúak.
Teája jó nyálkaoldó hatású, így légúti hurutok kezelésére jól felhasználható. Fürdő formájában való használata a bőr gyógyítására javasolt. A százszorszép levelei ehetőek, gyakran használják salátákban. Az elkészítés módja Tea: két evőkanálnyi szárított növényt forrázzunk le egy liter vízzel, majd 10 perc ázás után szűrjük le. Egy kevés mézzel ízesítsük. Fürdő: 50 grammnyi szárított növényt tegyünk egy vászonzacskóba, és engedjük rá forró vizet. Majd ha az már kellemesen kihűlt, üljünk bele percre 2-3 naponta esténként, lefekvés előtt. Jó tudni! Mellékhatása nem ismert.
A virágzat kora reggel kinyílik, de este és borús időben bezáródik. Virága képes a nap mozgását követni. A neve egy angolszász szóból származik, mely annyit jelent 'a nappal szeme. Ha levelét égetjük, füstje elűzi a legyeket és darazsakat. Fiatal levelét salátákhoz adva az anyagcserét serkenti. Keserűanyag-tartalma miatt a rovarok nem tesznek kárt benne, de a gumórontó fonálféreg károsítja.
BALDIÁN: Macskagyökér, magas szárú, erős illatú, apró fehér vagy pirosló virágú évelő gyógynövény; Valeriana.
A macskagyökér, macskagyökérfű, macskagyökönke igen régi növénynevünk, a magyar írásbeliségben 1578-ban Melius Juhász Péter művében bukkan föl először (maczka gykér ’Valeriana’). Ezután 1604-ben Szenczi Molnár Albert szótárában olvasható, majd a legtöbb füvészeti munka és szótár említi a századok során.
A nyelvjárásokban, különösen Erdélyben is használatosak különféle alakváltozatai (N. Nyárády: Marosvásárhely | Gyógysz.: Gyergyó | KertLap. 17: Nagykőrös | Ethn. 87: Árapatak | Nyr. 13: Deregnyő).
Ezt a gyógynövényt, amelynek rendszertani nevét a latin valere ’jó egészségben van’ jelentésű szó adta, már az ősidőktől kezdve nagy becsben tartották. Gyökerének erős szaga van, régebbi latin neve, a valeriana phu az orrfintorításkor minden nyelvben kiadott hangot idézi. A macskagyökönke, macskagyökér a gyöngymentához (macskamenta) hasonlóan hatással van egyes állatokra, illatanyagaival vonzza a patkányokat, cobolyokat, hiúzokat és a macskákat, szagos gyökereinek illóolaja és még a virágok illata is macskacsalogató hatású. A növénytől megmámorosodott macskafélék a bokrokat megtépázzák. Mint Csapó József (1775) írja: „kedves illatú növény, a macskák szeretik s megeszik”. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) is arról tudósítanak, hogy a növény „gyökere
szagos, a’ matska szeret vele játszani”. Elég, ha messziről megérzi a szagát, és nyomban megváltozik. Elhagyja a lustasága, tűz gyullad a szemében, grimaszokat vág, nagyokat ugrik. Úgy tűnik, mindjárt fölfalja a gyökeret, mint egy egeret. De tánccal és dorombolással, körbejárással ér véget a szertartás. A néphit szerint, ha a méhkasokba macskagyökeret teszünk, a méheket odacsalogatjuk, és ott munkába kezdenek. Följegyezték, hogy a halak közül a pisztrángra ugyanazt a hatást fejti ki, mint a macskára.
Idegen nyelvi párhuzamként vö. orosz kosacsij maun ’Valeriana officinalis’, kosacsjalanka ’Antennaria Gärtn.’. A macskagyökér tükörszava a németben a R. 1783: Katzenwurzel, mai szakirodalmi Katzenwurz.
A növény latin neve a valere ’erős’ szó származéka; a Valeriana a X. században jelent meg, és a növény erős szagára vonatkozik. A macskákra gyakorolt bódító hatására utal a Valeriana officinalis német tájnyelvi Katzenschlaf (tulajdonképpen ’macskaalvás’) kifejezés. A valeriángyökerek Michael Moore amerikai herbalista szerint „büdös zokniszagúak”. A magyarban a Valeriana mintájára keletkezett a növény valerián neve.
Furcsa, kellemetlen szaga a macskára nemi ingerként hat. Mivel a macskák lehetőleg azonnal levizelik, régente a gyógyszerészek a valeriánát tartalmazó csomagokra rá is írták: „Az matskáktól védett helyen tartsd!” (Term. 1943).
A gyökönke utótaga Magyar Fűvész Könyv szerzőpárosának szóalkotása. A „megállított Plánta Nevek” sorában is szerepel náluk a matska gyökönke, mégpedig„ugyan azoknak bitang nevei” helyett, mint a matska gyökér vagy baldrián, bádiánfű, baldián. Ez utóbbi a német név alapján került a magyarba, római nárdus neve pedig a latin Nardus gallica megfelelője. Nevezték mezei nárdusnak is. Clusiusnál (NomPann.) betzfiuw, azaz bécsi fű, mert a „magyarok fejöket mossák a növénnyel”, s mint havasi füvet, Bécsből hozzák. Társneve még a fordulófű, hodolán, magdolnafű, Szent Magdolna füve.
Hazánkban árkok mentén, napos, homokos helyen fordul elő. Az álmatlanság nagyra becsült, értékes gyógyszere, különösen, ha az ideges kimerültség és szellemi túlterheltség következménye. Szívnyugtató hatású, alacsonyabb vérnyomást idéz elő. Az epilepszia régi gyógyszere. A két világháborúban a növényt a robbanás okozta sokk és az ideges stressz kezelésében használták.
LOVAGBODOBÁCS: Fekete-vörös színű, 10-12 mm hosszú, nyúlánk testű faj. Fontos bélyeg a hártyán lévő fehér pont és a szemek mellett fekete sávval szegélyezett piros folt a fejen. Sokszor csapatosan figyelhető meg.
Fő tápnövénye a méreggyilok vagy vadpaprika. Ennek méreganyagai a bodobács szervezetében is jelen vannak, így feltűnő színe kifejezetten a figyelem felkeltésére szolgál (aposzematikus jelzés). Kifejlett egyedeit nyáron és ősszel láthatjuk országszerte, meleg, délies lejtőkön, gyepeken és erdőszéleken egyaránt.
KAKA: Tudományos neve: új-zélandi nesztorpapagáj. A bagolypapagáj-félék (Strigopoidea) öregcsaládjába tartozó erdei faj. A madár angol nevének (New Zealand kaka) alapjául szolgáló „kākā” szó maori nyelven papagájt jelent.
A Strigopoidea öregcsaládba sorolt fajok kizárólag Új-Zélandon és néhány környező szigeten fordulnak elő. Ezen belül is a Nestoridae családba a Nestor nem mellett egyetlen, mára kihalt (fosszilis) fajokat tömörítő madárnem (génusz) a Nelepsittacus tartozik.
A Nestor nemhez összesen 4 faj tartozik: a kākā mellett két, mára kihalt szigetlakó nesztorpapagájfaj, valamint a Déli-szigeten őshonos alpesi papagáj, a kea (Nestor notabilis).
Az új-zélandi nesztorpapagáj legközelebbi rokona feltehetően (a fosszilis fajokat is ideszámítva) a 19. század közepén kihalt Norfolk-szigeti nesztorpapagáj (Nestor productus).
A jelenleg is élő (recens) fajok közül a vele egy nembe sorolt kea tekinthető a kākā legközelebbi rokonának. A Norfolk-szigeti nesztorpapagájról, melyből az utolsó fogságban tartott példány 1851-ben pusztult el Londonban, maradtak fent leírások, festmények és kitömött példányok az utókor számára.
A Chatham-szigeteki nesztorpapagáj (Nestor chathamensis) a 16-17. században pusztult ki; az előzőhez hasonlóan szintén endemikus madárfaj volt, mely kizárólag néhány szigeten fordult elő. Erről a fajról az előzővel ellentétben nem maradtak fent beszámolók vagy képek, hiszen az európaiak érkezése előtt halt ki; így pusztán csontjai alapján írták le a tudomány számára 2014-ben.
A csontok alapján valószínűsíthető, hogy rosszul repülő faj lehetett. Feltehetően közelebbi rokonságban állt a többi nesztorpapagájjal, mint a keával.
Új-Zéland erdős területein honos. Az új-zélandi nesztorpapagájnak két alfaját írták le a két fő szigetnek megfelelően, de ezt a taxonómiai beosztást genetikai adatok nem támasztják alá.
déli-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis meridionalis) (Gmelin, 1788): a Déli-szigeten élő alfaj a törzsalak
északi-szigeti nesztorpapagáj (Nestor meridionalis septentrionalis) (Lorenz, 1896): az Északi-szigeten élő alfaj
Az új-zélandi nesztorpapagáj átlagos testhossza 38 - 44 centiméter, testtömege 340 - 400 gramm. Északról dél felé haladva a nesztorpapagájok testmérete nő.
Háta, mellének java része és szárnyainak külső fele zöldesbarna színű, míg hasa és szárnyának belső oldala vöröses színű. Feje szürkésfehérbe hajló. A hímek csőrének felső kávája hosszabb és erősebben görbült, mint a tojóké és a fejük is nagyobb - ez főleg akkor szembetűnő, ha egy pár két tagja éppen egymás mellett tartózkodik.
A nesztorpapagáj javarészt erdőkben él, de előfordulhat bozótos vidékeken, parkokban és kertekben is. Főként fákon tartózkodik. A költési időszakon kívül kicsi, maximum tíz madarat számláló csoportokban él. Szürkületkor vagy holdfényes éjszakákon is tevékenykedhet. Magvakkal, rovarlárvákkal, rovarokkal, fanedvvel, virágokkal és nektárral táplálkozik.
Nem minden évben költ, néha négy év is eltelik két költési időszak között. A kutatások kiderítették, hogy bizonyos fák, melyeknek nektárjával, majd termésével táplálkozik, alapvetően befolyásolják a költés sikerességét. Azokban az években, amikor ezek a fák különösen sok magot hoznak, szinte biztosan nekilátnak a kakák a fészeképítésnek. A 4-5 fióka felnevelése még ezekben az években is nehézségekbe ütközik, és ritkán sikerül egy párnak kettőnél több fiókát felnevelnie.
Odúkban szeret költeni, melyeket több, egymást követő költési szezonban is szívesen használ. Általában a tojó kotlik, a hím csak annyi időre szokta felváltani, amíg táplálékot vesz magához. A fiókák többnyire 10 hét után lesznek röpképesek és ekkor hagyják el az odút.
A nesztorpapagáj a veszélyeztetett madárfajok közé tartozik. Túlélése szempontjából főleg a betelepített európai darazsak a veszélyesek, melyek elfogyasztják azokat a táplálékforrásokat (főleg nektárt), amelyek alapvetőek a madarak fennmaradása szempontjából. Veszélyeztető tényezők még az Új-Zélandra betelepített hermelinek, melyek feldúlják a madarak fészkeit és elfogyasztják fiókáikat.
FÖLDIMOGYORÓ vagy AMERIKAIMOGYORÓ: A Kétszikűek (Magnoliopsida) osztályába a hüvelyesek (Fabales) rendjébe és a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozó faj.
Neve ellenére nem a mogyoró (Corylus) nemzetség faja, s a mogyorókkal való rokonsága is meglehetősen távoli. Jóval közelebbi rokonságban áll például a borsóval vagy a babbal, mivel mindhárman a Bükkönyformák közé tartoznak.
Dél-Amerikából származik. Melegigényes növény, kedveli a napfényt. Már gyenge árnyékban mattá válnak zöld levelei. Vízigénye közepes és változó. Homokos talajok megfelelők a számára, nem igényel sok tápanyagot. A növény érdekessége, hogy a virágok megtermékenyülés után a földbe húzódnak és ott nevelik magvaikat. Többször töltögetni kell, mint a burgonyát.
Bokros és fekvő fajtái ismeretesek. Bokros fajtáinak szára az 50–60 centimétert is elérheti. A fekvő típusúak oldalirányban nőnek, kb. 15–20 centiméteresek lesznek.
A világ földimogyoró termésének mintegy feléből mogyoróvaj készül. Vitaminokban gazdag magjaiból fűszer és olaj is készül, a Föld második legfontosabb olajnövénye (az Olajpálma után). A magban 40–50% olaj található, mely omega-3 zsírsavat nem tartalmaz. Felhasználása sokoldalú. Az élelmiszeripar lisztté őrölve is felhasználja, de egészben natúr állapotban vagy pörkölve, sózva, vagy mézzel is fogyasztható.
Olajpogácsája és lombja magas értékű állati takarmányként hasznosítható.
Több, mint 50%-a zsír, ami – a többi diófélékhez hasonlóan – nagyrészt telítetlen zsírsavakból tevődik össze. Fehérjetartalma 26%, ezen kívül B-és E-vitaminokat, valamint kalciumot és magnéziumot is tartalmaz jelentősebb mennyiségben.
CIFRARÁK: A cifrarák és a jelzőrák a rákpestis kórokozójának hordozói, az őshonos fajokat megfertőzik, kipusztítják. Környezethez jól alkalmazkodnak, vízszennyezést tűrik. Invazív jellegüket szűznemzéses szaporodásuk is elősegíti (Weiperth et al., 2015).
A kaliforniai vörösrák mindenevő, agresszív területvédő (Weiperth et al., 2015). A virginiai márványrákra partenogenetikus szaporodás, nagy reprodukciós potenciál a jellemző (Weiperth et al., 2015; Puky, 2012). E két utóbbi faj egyelőre kis területen, csendes hódítóként van jelen.
A kínai gyapjasollós rák katadróm faj, nálunk nem szaporodik széles elterjedése nem várható. Ahol megjelenik, a töltések eróziójával az őshonos állatfajok élőhelyét csökkenti. Lárvája az embert és emlősöket megbetegítő tüdőmételykór parazita hordozója. Szerepel az IUCN 100 veszélyes betolakodó faj listáján (Lowe et al., 2000).
A cifrarák teste csupán 110–120 mm körüli. Feje felülnézetben kerekded, a nyaki barázda előtt és mögött a hátpajzs külső szélénél apró tüskék láthatók. A potroh hátlemezein barnásvörös foltok láthatók, erről kapta a magyar nevét. Az ollók a testmérethez viszonyítva kisebbek, mint az őshonos fajoknál. Az ollók carpus ízének belső oldala egy tüskébe fut ki. Idegenhonos faj, Észak-Amerikából telepítették be Németországba a 19. század végén, amikor a rákpestis a folyamirák-populációkon az első komoly pusztításokat végezte. Onnan került át Észak- és Nyugat-Európába, majd délkelet felé húzódva hazánkba, ahol lassan már országszerte elterjedt. Folyók csendesebb öbleiben, állóvizekben, alföldi csatornákban él.
NANDU: A nandu a struccalakúak rendjébe a nandufélék családjába tartozó Rhea nem egyetlen faja. Dél-Amerikában Bolívia, Uruguay, Paraguay, Brazília és Argentína nyílt füves térségeinek lakója, de keresi a bokrok és a magas fű takarását.
Csőrük széles, lábaikon három ujj van, medencéjük nyílt. Fejük és nyakuk tollas. A közönséges nandu vagy amerikai strucc háta hamuszürke, hasa piszkos fehér, nyaka és melle fekete, fejének csupasz részei hússzínűek, csőre szürkésbarna, lábai palaszürkék. A nőstény melle világosabb, mint a hímé, a hím magassága 2 métert is elérheti. Farktollai majdnem hiányoznak. Tápláléka magvakból, rovarokból és fűfélékből áll.
A dörgő hímek násztánccal imponálnak a tojóknak és erős rugásokkal űzik el a rivális hímeket. Egy hím több tojóval is párosodik és egy földbe kapart gödörbe rakja tojását. A fészekalj 13-17 tojásból áll. A hím egy-két tojást tesz ki a fészken kívül, hogy a ragadozó madarak ne támadják meg a fészket. Egyedül a hím kotlik.
A fiókák 36 órán belül kikelnek. A fiókák fészekhagyók. A csibék 6 hónapon belül érik el a felnőtt méreteket.
PALACKORRÚ DELFIN: A legismertebb delfin, nemcsak az óceánokban és tengerekben való széles elterjedtsége okán, hanem, mert vele találkozhatunk leggyakrabban a delfináriumokban, filmekben. Nevét a borospalackra hasonlító szája alapján kapta, amit az első névadók orrnak néztek.
A palackorrú delfin az Atlanti-óceán partjainál, a Csendes-óceán mérsékelt északi övezetében, a Vörös-tengerben és az Indiai-óceán térségében egyaránt honos. Világszerte elterjedt a melegebb, szubtrópusi és trópusi tengerekben, de a meleg áramlatok révén északra és délebbre, a mérsékelt égövben is előfordulhat, a legészakibb populáció Skócia partjainál él, de egyes példányok néha elérhetik a Jeges-tengeri szigeteket és a Fehér-tengert is. Az egész Földközi-tengerben és a Fekete-tengerben megtalálható, helyenként gyakori. A Helgolandi-öbölben megfigyelhető.
Elsősorban a sekélyebb, part menti tengerrészeket kedveli, a kontinentális talapzat határáig. Gyakran látható öblökben és lagúnákban, sőt a nagyobb folyókba is felúszhat. A melegebb, sekélyebb vizekben élő delfinek kisebbek, mint az északiak.
Az állat testhossza 228-381 centiméter, testtömege 250-500 kilogramm. A hímek nagyobbak, mint a nőstények. Arcorra rövid, az alsó állkapocs túlér a felsőn. Mindegyik állkapocsfélben 20-26 fog ül. Hátúszója hegyesen háromszögletű, láthatóan hátrahajlik. Háti része szürkés-barna vagy fekete, hasi része világosszürke vagy fehér. Homloka és arcorra sötét. Alkata erőteljesebb, mint a közönséges delfiné.
A delfinek visszhang segítségével tájékozódnak: az általuk kibocsátott ultrahang csettintő hangok sorozata a vízben „vándorló” hangfalat képez. Ha ezek a hangok szilárd tárgyba ütköznek, visszhangként verődnek vissza. A visszhangot környezetének pontos hangképeként értelmezi. Így tudja megállapítani zsákmánya nagyságát, elhelyezkedését, haladási irányát és sebességét.
A delfin csoportosan él, társaságkedvelő. Nagyszerű úszó, általában 5-11 kilométeres óránkénti sebességgel halad, de képes felgyorsulni 35 kilométeres óránkénti sebességre is. Nem úgy alszanak, mint sok más emlős. Egyes kutatók szerint a két agyféltekéje felváltva pihen és aktív, mások szerint apró, pár másodperces alvási periódusai vannak.
A nagy tömegben együtt úszó zsákmányára összehangoltan, csapatban vadászik. Tápláléka partközelben élő halak, különösen kapelán, szardella, közönséges makréla és lazac, valamint tintahal és garnéla. Egy delfin átlagosan 6-7 kilogramm tengeri állatot fogyaszt el naponta.
Természetes ellenségei a nagyobb cápák és a kardszárnyú delfinek lehetnek. Azonban ritkán válnak zsákmánnyá, sőt, a cápákkal szemben sokszor maguk lépnek fel támadólag.
Fejlett szociális kapcsolatokon alapuló csoportokban él. Egy csapat többnyire egy tucat delfinből áll, de időnként több százan is összegyűlhetnek egy-egy kedvezőbb táplálékellátottságú területen. A csapatok összetétele változó: állhat a nőstényekből és utódaiból, vagy fiatal egyedekből (nőstényekből és hímekből) egyaránt. A kifejlett hímek többnyire egyedül, vagy 2-3 fős csapatokban élnek.
A szociális kapcsolatokat, beleértve a vadászat összehangolását is, fejlett kommunikációja segíti. A füttyök sorozatát több kutató nyelvnek véli. Ha ez igaznak bizonyul, akkor akár az ember és delfin kommunikációja is lehetővé válhat. Az biztos, hogy minden egyes delfinnek saját, megkülönböztethető "beszéde" van, amellyel információkkal szolgálhat saját magáról, helyzetéről, kondíciójáról illetően a társai számára. Mások nem fogadják el a "delfin-nyelv" létezését, mindenesetre eddig 30 füttyjelet már meg tudtak különböztetni a tudósok.
A delfinek a homlokukban lévő, szonárként működő echolokációs szerv segítségével tájékozódnak a vízben. Nagyfrekvenciájú, akár 200 ezer herces hangokat bocsátanak ki, amely segítségével egy másodpercen belül észlelik az akár több száz méterre úszó halrajokat is. Maguk a hangképző szervek az orrüregben helyezkednek el, ezek az úgynevezett orrzsákocskák. Mivel a hanghullámok a szilárd anyagban is terjednek, a víz alatt csukott orral is gond nélkül tudnak hangokat kibocsátani a koponyacsontokon keresztül. A visszaverődő hangokat a szem mögött található apró fülnyíláson keresztül fogja fel hallócsontocskáival, amelyek a ceteknél a legkeményebbek az egész állatvilágban. A jobb tájékozódást az is segíti, hogy a két fül működése független, így egyértelműen meg tudja határozni a hang irányát. Egyes kutatások szerint a hangképzésben és fogadásban az állkapocs elülső rész is szerepet vállal, amelyben rengeteg idegvégződés található. A látásuk is éles, viszont a szaglásuk fejletlen.
A hímek kemény csatákat vívnak a nőstényekért. A rövid ideig tartó párkapcsolatot a hím kezdeményezi, amikor a nőstényhez csatlakozik, és aktívan udvarol neki. Nincs meghatározott párzási időszaka, de a legtöbb újszülött nyáron jön a világra. A vemhesség 11-12 hónapig tart, ennek végén 1 utód születik. Az elválasztás 16 hónap után következik be. A nőstények rendszerint 2-3 évente ellenek, kivéve, ha az utóduk hamar elpusztul. Az anya és utóda között 4-5 évig marad fenn a rendkívül szoros kapcsolat. A nőstények 5-12, a hímek 9-13 évesen válnak ivaréretté. A nőstények körülbelül 40 éves korukig, míg a jóval stresszesebb életmódú hímek 30 évig élnek.
A palackorrú delfin és az ember közötti kapcsolat különleges. Rengeteg történet szól delfinek által megmentett hajótöröttekről, különleges barátságokról. A delfináriumokban a közönség is érzékelheti rendkívüli intelligenciájukat. Azonban ez sem akadályozott meg minket abban, hogy vadásszunk rájuk, húsukért, olajukért, vagy éppen azért, mert vetélytársaknak érezzük őket a tengeri élővilág kizsákmányolásában. Az ipari méretű halászat úgy is veszélyezteti a delfineket, hogy nem ők a célpontok. Rengeteg delfin fullad meg például a tonhalra halászók hálóiban. Néhány ország haditengerészete katonai feladatokra képzi őket. Nincsen elég adat a faj állapotáról, természetvédelmi státuszáról. Bár több országban is védelmet élveznek, az intenzív halászat és a globális felmelegedés feltehetően erősen veszélyezteti.
SISAKOS HOKKÓ: A tyúkok életmódjától szokatlanul, a fő tartózkodási helyük a fakorona, bár táplálékszerzés végett a talajra is gyakran lejárnak. Meglehetősen rosszul repülnek, hosszabb légi utakra nemigen vállalkoznak, ám annál fürgébben mozognak az ágakon. Elsősorban szürkületkor aktívak és az óvatos madarak kerülik az ember közelségét.
A tojó 2 tojást költ. Harminc napnyi kotlás után jönnek világra a csibék. Az ivarok hasonlóak. A fejlett madarak testhossza 36-42cm. Faroktoll hossz:30-35cm.
A harminc hokkófaj Közép -és Dél-Amerika erdős területein él. Az évszázadok óta folyó vadászat és élőhelyeik gyors ütemű pusztítása következtében egyes fajokat a kihalás veszélye fenyeget.
TENGERI LEGUÁN: Az egyetlen valódi tengeri gyík.
A Galápagos-szigetek tengerpartjain honos. A hím testhossza 75 centiméter, a testtömege 1,5 kilogramm, a nőstény 60 centiméter hosszúra nő meg. A tengeri leguán szürkészöld színe nászidőszakban vörösre változik. A hőmérséklet hatással van színükre: a hideg tengerből kimászó leguánok majdnem feketék, csak napozás után nyerik vissza rendes szürkészöld színüket. Testfelépítésük és háti tarajuk a többi nagy testű leguánéra hasonlít, de farkuk robusztusabb és oldalról lapított. Mivel a víz alatt tengeri moszatokat legelnek, sómirigyük van, ami kiválasztja szervezetükből a táplálékkal szükségszerűen legelt sót. Napozás közben fehér pára formájában folyamatosan csapódik ki a só ezekből a mirigyekből. A tengeri leguánok nappal aktívak és a szaporodást követően fészekaljanként 2-3 tojást raknak, melyekből később kikelnek az utódok.
CSUSZKA: A verébalakúak rendjébe tartozó kis termetű madárfaj, mely megtalálható Ázsia és Európa mérsékelt éghajlatú területein.
Akárcsak a csuszkafélék többi tagja, a csuszka is rövid farkú madár, hosszú csőrrel, testének felső részét szürkéskék tollazat borítja és fekete csík húzódik csőrétől a szeme körül elhaladva az állat szárnyáig. Az európai alfaj felnőtt hím egyedeinek átlagos testhossza 14 cm, míg szárnyfesztávolságuk 22,5 és 27 cm közt változik. Testsúlyuk 17-28 gramm.
A csuszkák rövid ugrásokkal közlekednek a fatörzseken és nem használják faroktollaikat, hogy megtámasszák magukat mozgás közben. Röptük gyors, szárnyaikat bezárják két szárnycsapás közt és rövid ideig röpülnek.
Énekesmadár, amely jellegzetes hangos és többször ismételt dvip hanggal rendelkezik. Számos hangja ismert. Hívójelei a „cir” és a „tylű-tylű-tylű” hangsorral írhatóak le, míg éneke hangos, ismétlődő „tjúi”, „csú” vagy „pí” füttyökből tevődik össze.
Három főcsoportjában összesen mintegy 20 alfaja létezik, melyek közül a nyugatabbra eső területeken élő madaraknak narancsos színezetű testük alsó része, fehér torokkal, míg az Oroszországban élő egyedek testén az alsó tollazat fehéres színű, viszont a Távol-Keleten élők tollazata szintén inkább az európai társaik narancsos tollazatához hasonló, ám hiányzik róluk a nyaki tollazat fehér színe.
A csuszkák monogám típusúak és a párok fészkelési és táplálkozási területet foglalnak el, ahol rendszerint télen is maradnak. Ennek mérete akár a harminc hektárt is meghaladhatja. A hímek mind a területük védelmét, mind pedig a párzási, udvarlási szándékukat különböző hangjelekkel jelzik. Mindkét nem rendelkezik párzási rituáléval, amely során van, hogy egy helyben lebegnek a levegőben, vagy hullámvonalszerűen repülnek, a hím köröz a nőstény körül, széttárt faroktollakkal és megemelt fejjel. Az udvarlás során a hím táplálékot visz a nősténynek. Annak ellenére, hogy a csuszkák ragaszkodnak párjukhoz, mégis genetikai kutatásoknak sikerült bebizonyítaniuk, hogy a Németországban költő populáció fiókái közt mintegy 10 százaléknyi nem a nőstény állandó párjától, hanem valamely szomszédos terület hímjétől származik.
Előnyben részesítik a lombhullató növények alkotta erdőségeket, terebélyes, idős fákkal, elsősorban a tölgyeseket. A párok állandó területeken élnek és fák odvaiban, általában fakopáncsok elhagyott fészkében fészkelnek, néha azonban természetes üregekben. Amikor az odú bejárata túl nagynak bizonyul a nőstények betapasztják sárral, hogy csökkentsék méretét és gyakran bevonják sárral az üregek belső falait is. Az általában 6-9 vörös pettyekkel pettyezett fehér színű tojásaik fenyőtűkön, vagy fakéregdarabokon fekszenek.
A csuszkák elsősorban rovarokat fogyasztanak, főleg hernyókat és bogarakat. Táplálékukat ősszel és telente bükkmakkal és más magvakkal egészítik ki. A fiókákat főleg rovarokkal táplálják szüleik, de magvakkal is kiegészítik, melyeket a fák kérgein és az ágakon találnak. A csuszkák képesek fejjel lefelé is táplálkozni, ahogy haladnak lefelé a fatörzseken, ugyanúgy, mint, amikor épp felfelé kúsznak a törzsön. Gyakori vendégei a kihelyezett madáretetőknek is, ahol könnyedén zsíros falatokhoz és magvakhoz juthatnak. Megrögzötten rejti el élelmiszer tartalékait az erdőben. Természetes ellensége főleg a karvaly és a törpe kuvik.
Az összefüggő erdőségek megritkulása hozzájárulhat ugyan a csuszkák helyi populációinak csökkenéséhez, ugyanakkor e madárfaj elterjedési területe folyamatosan növekszik. Mivel nagy egyedszámmal bír és jelentős kiterjedésű területeken fészkel, ezért a nem veszélyeztetett madárfajok közé sorolták.
DZSELÁDA PÁVIÁN vagy BARNA PÁVIÁN: Átmenetet jelent a páviánok és a mangábék között, mindkét csoportra hasonlít, de vannak nagyon jellegzetes egyedi tulajdonságai is. Ezt az egyik legkülönösebb majomfélét viszonylag későn, 1835-ben fedezték fel.
Kizárólag Etiópia És Eritrea magasföldi füves szavannáin él, többségük a Simien Nemzeti Parkban. Éjszakára alvósziklákat keresnek fel, ahonnan Reggelente leereszkednek és felkeresik a közeli füves területeket. A dzseláda-populációk többsége 2–5000 méteres magasságon él, és az ottani szélsőséges éghajlathoz alkalmazkodott.
Testmérete a nemtől függ: a Hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények. A hímek testhossza 69–74 centiméter, farokhosszuk 45–50 cm, testtömegük átlagosan 20 kilogramm. A nőstények testhossza 50–65 cm, ehhez 30–41 cm-es farok csatlakozik, testtömegük pedig átlagosan 15 kg. Barna szőrzete van, mellkasán mindkét nemnél csupasz, feltűnő, háromszög alakú folt van. Ennek színe a domináns hímnél élénk vörös, a nőstényeknél pedig az ivarzási időben válik élénk vörössé. A hímeknek hosszú szőrgallérja van.
Kizárólag növényekkel táplálkozik, és ezért alkalmazkodni kénytelen azok szezonális változásaihoz. A júliustól augusztusig tartó esős évszakban, amikor a friss Zöld fű borítja a pusztát, a tápláléka 93%-a fűféle. November tájékán lassan áttér a magokra, amely ekkor 70%-át alkotja étrendjének. A száraz évszakban, januártól februárig főleg a fűfélék rizómájával (67%) és szárával (25%) táplálkozik. Kisebb mértékben fogyaszt gyümölcsöt, gumót és virágot is.
A különleges étrendhez való specializálódás egyedülálló anatómiai jellegek kialakulásához vezetett. A két első ujja nagymértékben szembefordítható, így ügyesen ki tudja csipkedni az ehető fűszálakat a rosszak közül a száraz időszakban. Szintén figyelemre méltóan rövidek és robusztusak az ujjpercei, amelyekkel hatékonyan tud a gumók után ásni a kemény földben is.
A dzseládák egyhímes csapategységekben élnek, amely a kifejlett Hímen kívül néhány (2–6) nőstényből és az utódaikból áll. Az egymással kapcsolatban lévő egységek alkotta bandák jelentik a szociális szerveződés második szintjét. A bandák tagjai összehangolják napi mozgásukat, ugyanazon a területen tartózkodnak. A banda sokkal lazább szerveződésű, mint az alapegységek, így egy hárem különböző bandákkal is tarthat, vagy akár egyedül is mozoghat. A dzseladák egyáltalán nem territoriálisak, így nem ritka, hogy több banda is összeverődhet egy kedvező táplálékellátottságú területen. Ezenkívül megfigyelhető még csak hímekből álló csapat is. Az alvósziklákon akár 400 fős horda is összegyűlhet estére.
A páviánoknál És makákóknál általában oly fontos szerepet töltő kurkászási viselkedés itt is alapvető az egyhímes egység stabilitásának fenntartásában. Mikor a csapat túl naggyá válik, a hímek képtelenek minden nőstényt kurkászni. Ekkor akár az egység is felbomolhat, néhány nőstény kiválhat, hogy új csapatot alakítson egy új hímmel.
A galléros pávián háremekkel szemben itt a dzseládák egyhímes egységeiben a nőstények a valódi vezetők. Mikor egy idegen hím megpróbálja átvenni az uralmat a csapat felett az éppen regnáló hím kiszorítása révén, a nőstények eldöntik, kit támogatnak. Függetlenül attól, hogy a két hím csatája miként végződik, a nőstények agresszíven fellépve elűzik a számukra kevésbé szimpatikus hímet. Ezáltal csak azzal a hímmel párosodnak, amely a csapat élén áll, a nőstények közvetve szabályozzák annak reproduktív sikerét.
A dzseládák következő különlegessége a kommunikációjukhoz kötődik. Nagyon fontos szerepet kapnak náluk a vizuális jelek, például képesek teljesen felhúzni az ínyüket, mikor „ásítanak”. A mellükön található szőrtelen folt színe is jelzésértékkel bír, a nőstényeknél például ösztrusz idején élénk pirossá válik. A vokális kommunikációjuk is rendkívül fejlett, közel 27 különböző Hangot tudtak eddig elkülöníteni a kutatók.
Csak a csapatot vezető hím párosodik az ösztruszban lévő nőstényekkel. Miután a szaporodásuk nincs évszakhoz kötve, az Év bármely időszakában születhetnek kölykök. Az esős évszakban valamivel nagyobb a születési ráta. A nőstények fogékonyságukat külső vizuális ingerekkel is jelzik: a mellkasukon és a genitális tájékukon lévő szőrtelen, vörös folt élénk piros lesz, valamint gyöngyfüzérnek tűnő gyűrű képződik körülötte. A nőstények ösztrusz ciklusai nagy mértékben szinkronizáltak, ebből kifolyólag a születések is sokszor egybeesnek a csapaton belül.
A rendszerint egy kölyök 5–6 hónapnyi vemhesség után születik meg, majd 12 18 hónapos koráig szopik. A nőstények 4–5 éves, a hímek 5–7 éves korukban válnak ivaréretté. A dzseládák állatkertekben akár 30 évig is élhetnek.
A fiatal hímek 2–3 évesen fokozatosan elszakadnak a szülő csapatuktól, összeállnak más hímekkel, vagy magányosan élnek. Ivaréretté válva érdeklődni kezdenek a nőstények iránt, elkezdik követni őket. Rendszerint nem lépnek fel nyíltan, hanem szép lassan építik ki a kapcsolataikat a nőstényekkel, elsősorban a fiatalokkal. Ha eközben a vezérhím elpusztul, vagy lebetegszik, megpróbálják átvenni a szerepét, de legtöbbször lassan kezdik leválasztani a fiatal nőstényeket a szülőcsapataiktól, mielőtt azok is ivaréretté nem válnának. Esetenként az idősebb nőstényeknél is próbálkoznak, de ez már kiváltja a vezető hím féltékenységét és támadását. Az idős hímek, ha elvesztik a nőstényeiket, szerepet cserélnek fiatalabb társaikkal, ők válnak követő hímekké.
A dzseládát nem fenyegeti közvetlenül a kipusztulás veszélye, vadonbeli populációja mintegy ötszázezer egyedet számlál. Elsősorban az emberi népesség növekedése általi élőhelypusztulás veszélyezteti, de korábban vadásztak is rájuk, elsősorban a kifejlett hímekre, akik a szőrgallérjukkal keresett trófeának számítottak. Ma már védelem alatt állnak, így fennmaradásuk eredeti élőhelyükön is biztosítottnak látszik.
GÉBERGOMBA: A légyölő galóca az északi félgömb egyik gombafaja. Főleg a mérsékelt öveket kedveli. Az északi országokban olykor tömegesen terem. Az ember akaratlanul széthordta az egész világba, így a déli félgömbön is megtelepedett.
Magyarországon Vas és Zala megyékben gyakori. Az Erdélyi hegyekben is nagyon gyakori, ott ma is használják légyirtásra.
A légyölő galóca főleg hegyvidékeken terem. Nyíresekben, savanyú Talajokon gyakori, fenyvesekben és lomberdőkben is előfordul.
A légyölő galóca egész Európában a legismertebb gombák közé tartozik. Már messziről felismerhető szép piros vagy narancsszínű kalapjáról, amelyet többnyire fehér, pehelyszerű foltok borítanak. A lemezek mindvégig fehérek maradnak, sűrűn állnak, nincsenek a tönkhöz nőve. A tönk is fehér, nagy, karéjos, ernyedten lelógó gallérral. A légyölő galóca júliustól októberig hozza termőtestjeit.
Méreganyagai az iboténsav, muszcimol, muszkarin, muszkazon és muszkaridin, amelyek az idegrendszerre hatnak. A mérgezés tünetei fogyasztás után 1/2 - 3 órával jelentkeznek: félálomszerű, részeg állapot, hallucinációk, álmosság, szédülés, gyomor- és bélpanaszok, nyáladzás, izzadás, könnyezés, nagyobb adag elfogyasztása esetén delírium. Mivel más galócafajokkal ellentétben a légyölő galóca nem tartalmaz májkárosító amatoxinokat vagy phallotoxinokat, így a halálos mérgezés rendkívül ritka. A gomba elfogyasztása elsősorban gyermekek, vagy idős, legyengült emberek számára veszélyes. A becsült halálos adag egy egészséges ember számára körülbelül 15 kalap, azonban a mai orvosi ellátás mellett a halálos mérgezés esélye rendkívül kicsi – a mérgezés szinte minden esetben néhány óra alatt, komplikációk nélkül teljesen
lezajlik.
A gombát papírra kenve légyölő anyagnak használták – innen ered a neve –, kis darabjait az északi népek sámánjai arra használták, hogy Transzba essenek.
Az indiai Rigvédában szereplő hauma, avagy szóma révült állapotot előidéző ital volt, melyet vallási szertartás keretében készítettek és fogyasztottak. Alapanyagának mibenlétéről véget nem érő találgatások folynak: szeszes ital, csikófark, ginzeng, kender, légyölő galóca, Varázsgyökér és a többi. A gomba termőtestét – mondják a szakavatottak – megszárították, majd Ghivel vagy tejjel átitatva kisajtolták.
A Ferganai-medencében honos szkítákat a perzsák sakâ haumavargâ, azaz haumát fogyasztó szakák névvel illették. Görög forrásokban, pl. Hérodotosz művében a szóban forgó nép megszólítása amyrgioi sakai, lakóhelyük megnevezése pedig Amyrgion pedion, vagyis Amürgi-síkság. Egyelőre nem tisztázott, milyen kapcsolat van a nevezett nép és az említett bódító ital között.
BABARÓZSA vagy RÓZSAMANDULA: Kettő méteres magasságot elérő, rendkívül mutatós díszcserje.
Növekedése kezdetén hajtásai az ég felé merednek, később kissé elhajlanak. Díszét, a hajtások teljes hosszán nyíló virágos rózsaszín tömött virágai adják. Virágait április végétől csodálhatjuk meg. Levélzetét hosszúkás, kissé fűrészes levelek alkotják, melyek az őszi lombhullás előtt sárgás színűre színeződnek.
A babarózsa kitűnő szoliter növény. A babarózsa ültetési helyéül világos, vagy tűző napos helyet egyaránt választhatunk. Talaj szempontjából egyáltalán nem válogatós, a legfontosabb szempont, hogy jó vízáteresztő legyen az ültetőközeg. Azért, hogy elősegítsük a következő évi dús virágzást, valamint az új hajtások fejlődését, az elvirágzott vesszőket tavasszal érdemes visszametszeni. Szaporítani dugványozással lehet.
BIKA: Tudományos neve: tavi béka vagy kacagóbéka. –
A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) 5000-nél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, a viszonylag gyenge elülső és izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, a dülledt szemek. Mind ragadozók vagy rovarevők.
Zömmel víz közelében élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is.
A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. Lárváik változatosan táplálkoznak, általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtag¬jaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó-, majd elülső lábuk nő, végül eltűnik farkuk. Nem minden béka rakja a vízbe a petéit. Van olyan, amelyik levelekre helyez tápfolyadékkal teletöltött „nevelő zacskót”, és ebben látszólag tetszhalottként fejlődnek az utódai az ebihal állapot kihagyásával (!), mintegy 3 hét alatt békává. Dél-Amerikában több olyan békafaj él, amelyeknek a puszta érintése halálos lehet. Ezért az indiánok ezzel a méreggel kenték be a fúvócsöveikből kilőtt nyilat.
GYOMORBAGÓCS: Családsorozat: Oestroidea – Bagócsok.
A bagócsok közé négy légycsaládot sorolunk, melyek közül a yomorbagócsfélék (Gasterophilidae) és az igazi bagócsfélék (Oestridae) a fontosabbak.
Család: Gasterophilidae – Gyomorbagócsfélék
A mindössze 30 fajt számláló gyomorbagócsok rendszertani helye máig is meglehetősen bizonytalan. Sok zoológus hajlik arra, hogy a családot a lárvák parazita életmódja és praktikus szempontok alapján az igazi bagócsok (Oestridae) közelébe helyezze, mások viszont arra mutatnak rá, hogy a gyomorbagócsoknak olyan lárva- és imágókori bélyegeik vannak, amelyek éppen azt bizonyítják, hogy nincsenek az Oestridae családdal közelebbi rokonságban.
A gyomorbagócsokra leginkább jellemző a szájszervek csökevényes fejlődése, a szárny egyenesen futó középere (media), valamint a szárny- és torpikkelyek kicsinysége. Valamennyi faj lárvája a gazda emésztőcsatornájában élősködik. Eredetileg a Gasterophilus-fajok csak a Palearktiszban és Afrikában éltek, egyre szélesebb területeken meghonosodó gazdáikkal, a lófélékkel (Equidae) együtt ma már a Föld egyéb részein is megtalálhatók.
A mindössze 2–3 napig élő nőstények a meleg évszakban tojják petéiket hosszú tojócsövükkel gazdáik testének elülső részére. A gazdaállat tisztálkodása közben a nedvesség és a mechanikai inger hatására kialakulnak a lárvák. A nyüvek megtapadnak a gazdaállat nyelvén, és így könnyen bejutnak annak szájába. Befúrják magukat az ajkak, a pofák vagy a fogíny nyálkahártyájába, és egészen a garatig vándorolnak. Ekkor elhagyják a nyálkahártyát, és néhány nap vagy hét alatt elérik végleges megtelepedési helyüket, ahol mintegy nyolc hónapig élősködnek. A Gasterophilusintestinalis pl. a gyomorban, a Gasterophilusinermis pedig a végbélben telepszik meg. A nyüvek a gazda béltartalmát fogyasztják.
A peterakást követő nyáron a bagócslárvák elhagyják gazdájukat, és a talajba fúrják magukat, ahol bábozódnak. Az imágók néhány hét múlva bújnak elő, rövidesen párosodnak, majd nyomban a petézéshez látnak.
ÉRDES LEPÉNYHAL: Az érdes lepényhal megtalálható Skandinávia, Közép-Európa és a Földközi-tenger minden partján, az árapály-határtól az 55 méteres mélységig, de a tengerekhez közeli folyókban és tavakban is él. Izland környékén nem található meg.
A sporthorgászok ugyan nagyon kedvelik a lepényhalat, kereskedelmi értéke viszont alig van, s ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy „túlhalásszák”.
Az érdes lepényhal hossza 20-30, legfeljebb 50 centiméter, testtömege legfeljebb 3 kilogramm. Teste ovális, kis szájnyílással (nem ér a szemek alá). Elő-kopoltyúfedőjének szabad pereme van. Pikkelyei aprók, simák; az oldalvonal mentén, valamint a hát- és farok alatti úszó tövén tüskés bőrszemölcsök vannak. Oldalvonala a mellúszók felett gyengén domborodó. Hátúszója 49-71, farok alatti úszója 33-48 lágy sugarú. Az első kopoltyúíven 15-22 kopoltyútüske található. A kifejlett hal felső oldala megsötétedik és
felveszi a környezet színét. Ha új környezetbe kerül, két-három nap alatt ahhoz alkalmazkodik. Az úszók a test egész hosszán végighúzódnak. Segítségükkel a lepényhal az árapály áramlatait kihasználva tudja magát sodortatni. A bal szem a lárvánál átvándorol a száj fölött, megközelítve a jobb szemet, így az állat mindig a bal oldalán fekszik. Néha fordított példányok is előfordulnak.
Az érdes lepényhal nem rajokban élő halfaj, de az ívás körzetében nagy számban összegyűlnek. Nappal a homokaljzatba ássa magát, éjszaka mozog, és a sekély vízben keres táplálékot. Tápláléka kagylók, rövidfarkú rákok, férgek és egyéb kis állatok. Nyáron a folyókba is felúszik, de télen lemerül a tengerfenékre.
Az ivarérettséget 3-4 éves kortól éri el. Az ívási időszak februártól májusig tart, a víz hőmérsékletétől függően. Az ívási hely 30-40 méteres mélységben történik meg, de az áramlatok felhozzák az ikrákat. A nőstény akár 2 millió ikrát is rakhat. Az ikra átmérője 0.8-1.4 milliméter; a frissen kikelt lárva hossza 3 milliméter. A kikeléshez 11 napra van szükség.
Az érdes lepényhal néha kereszteződik a sima lepényhallal.
KÖZÖNSÉGES BOROSTYÁN: A zellerfélék (Apiaceae) családjába tartozó faj.
Közép-Európában egyetlen elterjedt faja. Európa nagy része mellett Délnyugat-Ázsiában honos. Kedvező környezetben (fákon, kőszirteken, falakon) 20–30 méteresre is megnő, de függőleges felület híján a talajt is beteríti.
Örökzöld cserje, levelei 4–8 cm hosszúak, 3–10 cm-es nyéllel. A léggyökerekkel kapaszkodó szárakon a fiatal levelek tenyér alakú árnyéklevelek, a közvetlen napfénynek kitett, virágzó, termékeny szárakon a kifejlett levelek szív alakúak, fénylevél típusúak.
A borostyán a heterofilia klasszikus esete. Az ötkaréjos levelű, fiatalkori, meddő alak a földön kúszva sűrű, örökzöld gyepet alkot és többnyire árnyékban él. A fák koronájába, sziklára vagy falra léggyökerekkel felkapaszkodva fokozatosan alakul át ékvállú rombos tojásdad levelű, zömök hajtású, időskori alakká. Ez hozza ősszel, szeptember-októberben a gömbös ernyőkben álló, zöldessárga virágokat a borsó nagyságú, fekete termés tavasszal érik.
Virágai kicsik, a virágzat 3–5 cm átmérőjű ernyő. A zöldessárga virágokban sok a nektár, ami a méhek és más rovarok fontos tápanyaga. Késő nyártól késő őszig virágzik. Termései apró fekete bogyószerű húsos csontárok, amik a tél vége felé érnek meg, és bár az ember számára mérgezőek, sok madár fontos táplálékai.
Kedvelt dísznövény, számos változatát nemesítették ki, így például van sárga vagy sárga-fehér tarka levelű, lila szárú és lassan növekedő fajtája is. Magyarországon teljesen télálló, felhasználható árnyéki talajtakaróként, romok, fatörzsek, falak, kerítések befuttatására. Napos helyen ajánlott öntözni. Több száz évig is élhet jó adottságú területeken. Néhány fajtája:
'Arborescens' – az alapfaj világos helyen kialakult időskori termő fajtája. Dugványozással szaporítható, de árnyékos helyen visszafejlődik meddő hajtásrendszerű növénnyé.
'Conglomerata' – törpe növekedésű, lehajló majd elfekvő fajta 1–3 cm-es levelekkel. Sziklakertbe kiváló.
'Balkon' – Tömött gyepet alkotó, sokszorosan elágazó hajtásrendszerű, magyar fajta. Balkonládába kiváló, de gyeppótlónak is igen jó.
'Glacier' – Közepes méretű leveleinek alapszíne szürkészöld, a széle felé ezüst színű és fehér foltos.
'Ivalce' – Fodros szélű, élénkzöld levelei közepes méretűek. Rövid ízközű, kompakt fajta.
'Perint' – A 'Balkon' fajtánál valamivel lazább és gyorsabb növekedésű magyar fajta.
'Woerner' – Fagytűrő és gyors növekedésű, északnyugat-európai fajta, kerekded levelekkel és feltűnő, fehéres levélerekkel.
H. h. f. poetarum (Nyman) McAllister et A. Rutherf. – görög borostyán; zöld vagy vöröslő hajtású, narancssárga termésű. DK-Európában és a Kaukázusban, Kis-Ázsiában honos.
A borostyán sok levélváltozatát mint hidegházi cserepes ámpolnanövényt is szaporítják. Ezek közül a zöld levelűek a szabadba is ültethetők.
Drogja háziszerként nem használható, mert erős hatású. A borostyán drogja alkotórésze köptetőknek és görcsoldóknak is. Allergiás reakciót válthat ki azon személyeknél, akik érzékenyek a falkarionolra.
RÉPALEPKE: Egész Európában előfordul a 62. szélességi fokig; egyes példányai északabbra még megfigyelhetők. Többé-kevésbé egész Észak-Afrikában és Ázsia mediterrán térségében is előfordul. Mindenütt közönséges, esetenként tömegesen is fellép: Magyarországon ez a leggyakoribb nappali lepke.
A répalepke elülső szárnya 1,6–3 cm hosszú. A Káposztalepkénél (Pieris brassicae) kisebb, de ahhoz alakja és színezete is hasonlít, ezért „kis káposztalepkének” is nevezik. Elülső szárnyának csúcsfoltja legfeljebb a 3. hosszanti érig terjed, míg a káposztalepkéé a külső szegély közepéig fut le. A nőstény elülső szárnyán fölül két fekete folt van, míg a hímén csak egy (sőt, néha egy se).
A különböző nemzedékek imágóinak sötét foltjai és pikkelyezettsége eltérő. Hozzá hasonló faj a magyar fehérlepke (Pieris manii, régebben Artogeia manii), de annak szárnycsúcsán a fekete folt nagyobb.
A hernyó tompazöld egy világos csíkkal; oldalai is világosak. Bábja zöldesszürke vagy barnás, sárga csíkkal.
Az olyan nyílt területeket kedveli, ahol sok a virág, így kertekben is megtaláljuk. A tengerpartoktól egészen 2000 méter magasságig előfordul. A kultúrtájhoz jól alkalmazkodott. A káposztalepkéhez hasonlóan lassan, csapongva repül. Olykor tömegesen elszaporodva nagy károkat okoz.
A kanadai Simon Fraser Egyetem kutatóinak megfigyelései alapján a répalepkék részben a látásuk segítségével találják meg a tápnövényeket. A növények által visszavert fény polarizáltságát veszik figyelembe, nem csupán a növények színét. A kutatások során e lepkefaj egyedei csak azon növényeket választották ki, amelyeknek a polarizált fénye a káposztáénak megfelelő arányú lineárisan polarizált fényt verte vissza. Még azt a káposztát is elkerülte, amelyiknek eltért a polarizált fénye a normál káposztáétól. Ezek alapján a kutatók a növények leveleinek polarizáltságát megváltoztatva a jövőben a rovarok és lepkék látásának becsapását is képesek lesznek a növényvédelem szolgálatába állítani.
Évente két–négy nemzedéke van. Magyarországon három nemzedéke fejlődik ki (ha az időjárás kedvező, a negyedik is). Az I. nemzedék lepkéi márciustól május végéig, a II. nemzedéké júniustól augusztus végéig, a III.-hoz tartozók pedig szeptember–októberben repülnek.
Petéit egyesével rakja a káposztafélékre. Az I. nemzedék hernyói szeptember–októberben, a II.-é júniusban, a III.-é pedig szeptemberben tevékenyek. A hernyók a keresztesvirágúakon, mindenekelőtt a káposztán, a repcén, az ikravirágon és a kányazsomboron élnek. Míg az I. nemzedékbeli hernyók többnyire vadnövényeken tartózkodnak, a II. nemzedék tagjai szívesen vándorolnak át a kultúrnövényekre. Különösen kedvelik a káposzták belső, úgynevezett szívleveleit, míg a káposztalepke hernyói a káposztafejeket kívülről befelé haladva „dolgozzák meg”. A Bábot övszerű szál rögzíti az aljzathoz, így telel át a tápnövényen, falakon vagy kerítéseken.
BARISKA: Tudományos neve: maszlag nadragulya.
1. a burgonyával rokon, tölcséres fehér virágú, szúrós termésű mérges gyomnövény; Datura stramonium.
2. maszlag nadragulya: nadragulya.
1807-ben két- vagy háromrétű szirma alapján redőszirom, a népnyelvben pukkantó, putyóka, fúvóka, csudafa, bariska, csattanóvirág, tövisalma. Az Ormánságban pocafű, Csurgó környékén bocamag.
Indiában a tantrikus meditációk alkalmával kender és maszlag keverékét szívják be pipából. Már a keverék is férfi és nő, Siva és Sakti egyesülését jelképezi.
A maszlagot terméseinek formája és felhasználása folytán füstölőalmának is nevezték. Alkaloidokban gazdag magvait gyakran használták bűnös célokra is narkotikus hatásuk alapján. A Kháli istennőt tisztelő, rabló thug szekta ezt használta ki gaztetteinek elkövetése során. Áldozataik ételébe a maszlag magvait keverték. Mivel az áldozat kábultságában nem tudott ellenállást kifejteni, nyugodtan kirabolhatták, sőt megerőszakolhatták. A magokat amúgy is
gyakran használták fel a női szemérem feloldására vagy tartózkodó, illetve frigid nők elcsábítására. Bizonyos adag elfogyasztása után az áldozat erotikus vágya a teljes nemi éhségig fokozódik, ami elutasító magatartását megszünteti. Egy XVII. századból származó szövegben az áll, hogy „Az asszonyi állatokkal eme szer révén sokfélét tehetsz, ami kedvedben áll, és sokat, csaknem mindent megkaphatsz tőlük.”
Valamennyi Datura-faj pszichoaktív hatása olyan erős, hogy érthető, miért tekintettek rájuk a természeti népek úgy, mint az istenek növényeire. Hallucinogén hatóanyaguk, a központi idegrendszerre ható szerek miatt élvezetük transzszerű állapotot idéz elő. Főleg a bennszülött törzsek orvos-varázslói használták nagy előszeretettel. Az észak-amerikai navahó indiánok szent növénye a fehérvirágú maszlag. Gyógyászati és rituális célra egyaránt használják. A huichol indiánok szerint a maszlag a sámánizmus sötét oldalának alkotórésze, e nagyhatalmú varázsnövénynek áldozatot kell bemutatni, nehogy emberek ellen fordítsa szörnyű erőit. Az ősi Mexikóban jól ismerték a maszlag különféle fajait, amelyeket az istenek növényeiként a legnagyobb tiszteletben tartottak. A Yucatán-félszigeten élő maják ősi isteneiknek mutatták be áldozatul a virágokat. Az aztékok toloatzinnak nevezték el a maszlagot, amiből a spanyolban toloache lett. Ma is számos falusi templomban megtalálható a keresztény köntösbe bújtatott pogány szent, Santo Toloache képmása, akihez akkor fordulnak, ha fel akarják ébreszteni valakiben a szerelmet. A piacokon maszlagtartalmú fürdősókat, varázsporokat és pomádékat árusítanak. A zsírból és a maszlag magvaiból készült kenőcsöket különösen az asszonyok élvezik. A beszámolók szerint, ha ezzel kenik be magukat, „minden férfi fölöslegessé válik”.
Nálunk is ismerték a maszlag hatását, 1813-ban Diószegi Sámuel arra figyelmeztet Orvosi Fűvész Könyvében, hogy „ez mérges plánta, és a’ gondolatlan vele való bánás, már sokaknak életekbe került… Sokszor a’ gyermekek tudatlanságból ’s játékból, magvát, valamennyire édes ízéért megették, ’s halálos veszedelembe estek tőle; vagy bördős ágaiból szivárványt, ’s sipot tsinálvánn szopogatták, ’s azután rosszul lévénn, a’ Szülék nem tudták mi bajok … Azonbann ezzel a’ mérges plántával a tanult Orvosok nagy orvoslásokat tettek, és kiváltképpenn őrülteket gyógyítottak; de az íljen dólgokbann tudatlan ember vele próbát ne tegyen.”
Hazánkban a maszlag júniustól szeptemberig virágzik. A tápdús talajt és a napos fekvést kedveli. Többnyire a levelét, ritkán a magját is gyűjtik. A leveleket virágzás kezdetén szedik száraz időben, harmatfelszáradás után. A maszlagból előállított készítményeket reuma elleni bedörzsölőszerként használják.
A levél a gyógyászatban az asztma ellenszere. Az erdélyi Szováta-Szakadáton azt tartják, hogy a „magot mek kell törni, szeszbe tenni, s ezzel a szesszel kell dörzsölni a reomás testrészt. A levele sebre jó.” A levelet ráborítják a kelevényes sebre, melytől az megtisztul, és egy-két héten belül meggyógyul.
Különösen szépek a közép- és dél-amerikai, fa alakú Datura-fajok. Rendkívül nagy virágaik a 26 centiméteres hosszúságot is elérik. A Datura innoxia hatalmas, trombita alakú, felálló virágaiban levő nektáriumokat csak a hosszú nyelvű lepkék tudják elérni. A Datura számos, valószínűleg mutációval kialakult csoportját a bennszülött törzsek már régóta termesztik mint bódító anyagot adó növényeket, és vegetatív úton szaporítják őket.
CSALOGÁNY: Szürke vagy barna tollazatú, szép hangú kis énekesmadár; Luscinia.
Európában, Kelet- és Közép-Ázsiában költ. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti.
A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok hasznos segítője. A legszebben daloló énekesmadár, a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. Éjjeli éneke miatt a szerelem és a vágy jelképének is tartják. Mária-képeken és a mennyország ábrázolásain a lélek örök boldogság utáni vágyának megtestesítője. Ha a fülemüle fiatalkorában nem hallja társai énekét, akkor más fajok dallamát sajátítja el.
A fülemüle énekét Beethoven Pastoral-szimfóniájában komponálta meg.
CSIMPÁNZ: A csimpánzok fejlődési vonala mintegy 6 millió éve vált külön az emberekétől; a közönséges csimpánz és a bonobó mintegy 2,5 millió éve különült el. Nevének eredete: A csimpánz név a közép-afrikai csiluba nyelv azonos jelentésű kivili csimpenze szavából származik, ami szó szerint „gúnyembert” jelent.
A nyugat-afrikai Guineától Gabonig, Valamint Zaire északi felében honos, de nem összefüggő területen, hanem néhány nagyobb és számos kisebb folton. Trópusi esőerdőkben és fás szavannákon egyaránt megél.
A csimpánzok testméretei nagy eltéréseket mutatnak, mivel egyrészt határozott nemi dimorfizmus jellemzi őket (vagyis a nőstények mintegy negyedével kisebbek a hímeknél), másrészt pedig elég nagy lehet az eltérés az egyes helyi változatai között. A hímek testtömege 35–70 kg között, testmagasságuk pedig 90–120 cm között változik. A nőstényeké 26–50 kg, illetve 70–100 cm között. Agytérfogatuk kb. 350 köbcenti, ami nem sokkal kevesebb, mint az ember legkorábbi ismert őseinek, a már két lábon járó Australopithecus fajoknak.
A csimpánz testének felépítése az erdei életmódhoz alkalmazkodott: hosszú karjai és kezén-lábán szembefordítható hüvelykujjai segítségével épp oly ügyesen mozog a fákon és az ágak között, mint lent a földön. Testét ritkás fekete szőrzet borítja, arca azonban csupasz.
Mintegy 225 napos vemhesség után a nőstény általában egy utódot szül. A csimpánzkölyök 2-4 évig él tejen, ivaréretté pedig 6–8 évesen válik, de a nőstények néha csak tízévesen válnak szaporodóképessé. Maximális élettartama a természetben 35–40 év, de egyes példányok (főként állatkertekben) akár a 60 esztendős kort is megélhetik. A legidősebb csimpánz a Tarzan című film sztárja, Csita. 1932-ben született, és 2011. december 24-én veseelégtelenségben hunyt el.
32 foga van (gumós), a relatív agytérfogata nagy, nincs farka. Érzelmei vannak, ki tudja fejezni magát, van éntudata. Eszközt használ, melyet például élelemszerzésre (hangyavadászat) fordít. A kurkászást szeretetből teszi.
A csimpánz elsősorban növényevő, de ha alkalmuk van rá, akkor csoportosan elejtenek kis termetű állatokat is (általában más, kisebb majomféléket, mint például A kolobuszmajmot). Mivel gumós foga van, ezért húsevő is, az emberhez hasonlóan.
Nappal aktív, éjszakára alvófészket épít magának. Az emberszabásúakra jellemző módon az ujjpercein jár. Táplálékának nagyobb része növényi eredetű, de rovarokat, tojást, kisebb gerinceseket is elfogyasztanak. Megfigyelték, ahogy a hímek szervezetten vadásznak kisebb antilopokra és majmokra is.
Egy csimpánzcsoport 30-60 egyedből áll. A rokoni kapcsolatban álló hímek nagyobb területen barangolnak, a nőstények utódaikkal egy szűkebb körben mozognak. A különböző "érdekcsoportok" között bonyolult kapcsolatokról, valóságos csimpánzpolitikáról számolnak be a megfigyelések. A nőstény ciklikus fogamzóképességét az ivartájék duzzanata jelzi, elsősorban a vezető hím számára, mikor kell rá jobban vigyáznia. Az anya 5-6 évenként szül, de ha elpusztul a kölyke, pár hónap múlva újra fogamzóképes lesz. Ez az egyik fő oka a hatalomváltáskor gyakran megfigyelt kölyökgyilkosságoknak.
Rendkívül intelligensek, fejlett eszközhasználatról, sőt kezdetleges eszközkészítésről tesznek tanúbizonyságot.
A testfelépítés és a viselkedés kapcsolata általában szoros, és ennek egyik legfontosabb kifejezője egy faj nemi dimorfizmusa (a hím és nőstény egyedek kétalakúsága). A csimpánzok nemi dimorfizmusa A gorilla és az ember közé esik. A gorillák domináns hímek vezette családokban élnek, míg az emberekre a csoport(ok)on belüli monogám férfi-nő kapcsolat a jellemző.
zárt csoportokban több hím és nőstény élt együtt; nemi érésük után a hím utódok a csoportban maradtak, a nőstények elhagyják azt;
a rokon hímek közösen, együttműködve védik a nőstényeket és a csoport területét;
a nőstények kapcsolata lazább;
egy hím több nősténnyel tart kapcsolatot (poligínia).
2009-ben először sikerült igazolni azt a már korábban is ismert megfigyelést, miszerint a csimpánzok képesek tervezni a jövőt. A stockholmi állatkert egyik csimpánza ugyanis minden reggel követ gyűjt, hogy megdobálhassa velük a látogatókat (és úgy is tesz, mikor megjelennek) – kivéve akkor, ha az állatkert zárva tart.
A csimpánzok nagyon értelmes állatok; laboratóriumban sok mindenre megtaníthatók. Egyes csimpánzoknak sikerült száz-százötven jelet is megtanítani, és ezeket értelmesen is használták, de valódi nyelvet, amelyben a szavak bonyolult jelentéshálózattá szerveződnek össze, nem tudnak elsajátítani. Százötven jelet a híres, Alex nevű szürke papagáj is meg tudott tanulni. Mindkét csimpánzfaj memóriája igen jó (egy 2007-es kutatásban az embereket is legyőzték). Tíznél is többféle eszközt használnak: kőből vagy fából készült kalapácsot és üllőt pálmadiótöréshez, horgászbotot termeszek halászatához, néha nagy leveleket esernyőként vagy vécépapírnak.
A különböző csapatok más és más eszközöket használnak, másféleképpen vadásznak, ezért sok primatológus úgy gondolja, hogy a csimpánzoknál már beszélhetünk valamiféle nagyon egyszerű kultúrakezdeményről.
EHETŐ KÉKKAGYLÓ: Az ehető kékkagyló az Atlanti-óceán északi részének nyugati és keleti partvidékén, valamint a japán partokon él. A faj közvetlenül nem veszélyeztetett. Még a viszonylag erősen szennyezett vízben is képes megélni, és miután az Ember „leszedi”, gyorsan újra szaporodik.
Az ehető kékkagyló a környezettől függően 5-10 centiméter. A héj belsejét borító érzékeny köpenylebeny egy héjszerű anyagból sima réteget választ ki 1-1 milliméter vastagságban, amíg a kagyló növekedik. Belül ez a réteg gyöngyházként jelenik meg. A bisszuszfonal a lábon termelődő sűrű váladék, amely erős „horgonnyá” szilárdul. A kagyló két, szifónak nevezett légcsöve egyikén vizet szippant be, amely a kopoltyúkon halad keresztül, hogy ott az oxigén és a táplálékrészecskék kiszűrődjenek belőle. A víz a kagyló testéből a csillók, vagyis szőrszerű szervek csapásainak segítségével egy szifón keresztül távozik, amikor a kagyló kiszűrte belőle a táplálékrészecskéket. Az ehető kékkagyló napi 45 Liter vizet képes átpumpálni testén.
A kifejlett állatok bisszuszfonalaik segítségével sűrű csoportokban megtelepednek a sziklákon és a hullámtörőkön, és általában egész életükben egy helyben maradnak. Tápláléka a vízből kiszűrt apró szerves részecskék, például fitoplanktonok.
A szaporodási időszak kora tavasszal és kora nyáron van. Az ehető kékkagylók egyszerre eresztik a vízbe ivarsejtjeiket (pete és hímivarsejt), amelyek ott
keverednek össze. Egy kagyló egy évben akár 25 millió petét is rakhat. A lárva kifejlődési ideje egy hónapig tart.
Az ehető kékkagyló vitaminokat és fehérjét tartalmazó húsa miatt egyes tengerparti helyeken megbecsült eledel.
EURÓPAI SÜN: Az európai sün hossza 20-30 centiméter, testtömege átlagosan 700 gramm, de az 1900 grammot is elérheti. Kültakaróján a szőrszálak között sűrűn elhelyezkedő hegyes tüskék vannak. A sün hátán több mint 8000 tüske található. Minden egyes tüske nagyjából egy évig tart, majd kiesik, hogy újabb tüskének adjon helyet. A süntüske üreges és ruganyos. A Bőrből kilépő, hajlékony nyaki alapjából újul meg. A süntüske vége puha gömbben végződik, ez fogja fel a hirtelen ütéseket vagy zuhanáskor az esés erejét. A tüske rugalmas nyaka ilyenkor elhajlik, és az állat nem sérül meg. Bőrizomzata fejlett, ezért veszély esetén tüskés labdává tud gömbölyödni.
Éjszakai életmódot folytat, és magányos. Tápláléka hernyók, bogarak, földigiliszták és csigák. De megtámadja az egérfészket, valamint fogyaszt döghúst és Növényi eredetű táplálékot is. Tűhegyes rovarevő fogazata van. A sünök éjjelente 2-4 kilométert gyalogolnak táplálékkeresés közben. Az európai sün 5-6 évig él.
Az ivarérettséget 11 Hónapos korban éri el. A párzási időszak Áprilisban vagy augusztusban van. A vemhesség 32 napig tart, melynek végén a Nőstény akár 7 kölyköt is ellhet. Az újszülött sünök tüskéi lágyak és fehérek, bőrük rózsaszín. A kölykök két hétig vakok maradnak. Mintegy négy hét múlva anyjuk magával viszi őket életük első táplálékszerző körútjára. További 10 nap múlva felbomlik a család. Ha csak Szeptemberben születnek meg, többnyire nem vészelik át a telet.
FOLTOS HIÉNA: A foltos hiéna hajdan hatalmas területen élt, a leisztocénban még szerte Eurázsiában előfordult. Kihalásának, kiszorulásának oka máig sem tisztázott. Ma Afrikában (főleg Kelet-Afrikában) a Szaharától délre a nyílt, füves puszták és bozótosok lakója. Akár 4000 méterig is felhúzódik, de a sűrű trópusi esőerdőket kerüli.
Külseje a többi hiénaféléhez hasonlóan kutyaszerű. Orra megnyúlt, sárgás bundáját sötétebb, ovális foltok pettyezik. Testhossza 95–150 centiméter, tömege 45–85 kilogramm ; élettartama akár 40 év is lehet. A kifejlett példányok marmagassága 75-85 centiméter. Hátsó lábai rövidebbek a mellsőknél, ezért háta lejtős, járása koslatós. Ennek ellenére nemcsak gyors, de hihetetlenül szívós: hosszú távon képes tartani a 60 km/h sebességet. Megfigyeltek olyan hiénákat, amelyek 24 km-en üldözték a zsákmányukat (többnyire nagyobb antilopokat). Ahol a nagy patások évszakosan vándorolnak, ott az ínséges időszakban a hiéna is kénytelen útra kelni. Egy nőstény akár 2800–3600 km-t is bejárhat egy év alatt. Az egyik legerősebb izomzatú állat: állkapcsa és fogazata olyan erős, hogy a csontot is képes porrá őrölni. Jellemző rájuk a szexuális dimorfizmus, de a hiénák közül – más emlősöktől eltérően – a nőstények nagyobbak és erősebbek: a különbség átlag 6,6 kg. A nőstények jóval agresszívebbek a hímeknél, mivel tesztoszteron-szintjük is magasabb. Ebből fakad az a furcsaság, hogy a nemi szervük külsőleg nagyon hasonló. A nőstények klitorisza ugyanúgy néz ki, mint a hímek nemi szerve, sőt erektálhat is; ezért az ókorban hermafroditáknak hitték a hiénákat. Külső jegyek alapján csak a szakértők tudják elkülöníteni a nemeket. A meghatározást némileg segíti, hogy a szoptatós nőstények csecsbimbói nagyobbak.
Nagyon kíváncsi és eszes állat. Alapvetően húsevő: maga is zsákmányol, de a dögöt sem veti meg. Emellett eszik lárvákat, tojásokat, sőt, gyümölcsöket is. Főleg éjszaka aktív; ilyenkor csapatban vadászva akár nagyvadakat is elejthet. Semmilyen vad nem érezheti magát biztonságban tőle; a fiatal orrszarvúak, zsiráfok, vízilovak és elefántok mellett csapatban akár a kifejlett nőstény oroszlánt is elejthetik. A macskafélék egyébként is kedvelt zsákmányai. A gepárdokat rendszerint akkor támadja meg, amikor az egy állat üldözése után kifárad. A leopárd is örülhet, ha csak a zsákmánya mellől kergetik l. A hiénakutyák azonban már méltó ellenfeleik, azok még szervezettebb és számosabb csapatait a hiénák is tiszteletben tartják. Az oroszlánokkal olykor valóságos területszerző háborúkat vívnak, változó sikerrel. A nőstény oroszlán sokszor áldozatul esik, viszont a hím oroszlánokkal szemben rendszerint a iénák maradnak alul. A sikeres vadászat után akár 14,5 kg húst is képes egyszerre felfalni. 24 óra alatt még a szarvat és a fogat is megemészti.
Klánoknak nevezett szociális csoportokban élnek; ezek létszáma akár a 100 főt is elérheti. A nagyobb csapatok elsősorban a bőséges táplálékot kínáló területekre (pl. a Ngorongoro-kráter) jellemzőek; míg a félsivatagokban a klánok kisebbek. Ennek megfelelően az egyes csoportok közösen védelmezett territóriuma viszont a félsivatagokban nagyobb (a Ngorongoroban 40 négyzetkilométer, a Kalaháriban akár 1000 négyzetkilométer is lehet). A klánok urai a rokon nőstények; gyakorlatilag az összes hímmel szemben dominánsak. Az ivaréretté váló fiatal hímeknek el kell vándorolniuk, és új klánhoz kell csatlakozniuk. Az új klánban a rangsor legvégén kezd, és csak úgy léphet előre, ha egy idősebb hím elpusztul, vagy újabb újonc érkezik.
Az év bármely szakában történhet párzás. A párok csak ideiglenesen alakulnak ki, a nőstények bármelyik kóborló hímmel összeállnak. Maga a párzás sem egyszerű feladat, a hímeknek sok gyakorlat kell a helyes technika elsajátításához. Ugyanis a nőstények péniszszerű csiklóján keresztül kell behatolniuk, amely csak megfelelő szögből és testtartásban lehetséges.
A megtermékenyült nőstény 98-110 nap múlva hozza világra – nem kevésbé bonyolult módon – fekete színű kicsinyeit, általában egy üregben. A kölykök fejletten, 1-1,6 kilogrammos súllyal és nyitott szemmel születnek, köszönhetően a hosszú kihordási időnek. Rendkívül agresszívek, szinte azonnal egymásnak esnek, ahogy tehetik. Sőt, előfordulhat a testvérgyilkosság is, főleg, ha azonos neműek. Az agresszívebb kölyök több eledelhez jut, gyorsabban nő, ami adaptívvá teszi ezt a viselkedést. 2-6 hetes korukban az anyjuk kiviszi őket a szülőüregükből, és bevezeti őket a csapatba. A fiatalokat 14-18 hónapos korukban választja el anyjuk. A csoportban egy eset kivételével nem figyelték meg azt, mint amit a hiénakutyáknál, hogy a felnőttek közösen nevelték volna a kölyköket. Az anyák szülői ráfordítása szokatlanul nagy, tekintve azt is, hogy a tejének energiatartalma a tengeri vidráéval vetekszik (fehérjetartalma 14,9%, zsírtartalma 14,1%).
Sok más fajhoz hasonlóan a foltos hiéna is a túlzásokkal teli mendemondáknak "köszönheti" rossz hírét. Rendkívül kellemetlen szaga miatt régen kizárólag dögevőnek tartották. Vihogásszerű hangját is kellemetlennek érezhették a régi utazók az ismeretlen, éjszakai tájon.
ZÖLDBORSÓ: A borsó vagy veteményborsó, kerti borsó, kultúrborsó, termesztett borsó (Pisum sativum) a pillangósvirágúak családjába tartozó növényfaj.
Tápláléknövény, az emberiség egyik legrégibb kultúrnövénye. Fontos fehérjeforrásnak számít az emberi táplálkozásban, manapság elsősorban zöldségként és állateledelként kerül felhasználásra. Magyarországon a veteményes kertekben mindenütt megtalálható kedvelt zöldségféle. Szántóföldi paraszti termesztése elsősorban a Tiszántúlon (Hajdú-Bihar, Szolnok, Békés megyék), illetve a Dunántúl némely körzeteiben (Fejér és Tolna megye) alakult ki. Termesztett változatai több vad őstől származnak.
Termesztésbe vétele i. e. 4–5000 évvel Közép-Ázsia központi és déli területein (Afganisztán, Irán, Turkesztán) történhetett és a neolitikus kultúrákkal terjedt el Európában. A bronzkorból bőséges régészeti leletek bizonyítják Kárpát-medencei és nyugat-európai ismeretét. A magyarság még a vándorlása idején ismerhette meg. A magyar borsó szó ótörök eredetű.
Az alapfaj gyökere mélyre hatol, oldalgyökerei gazdagon behálózzák a talajt, rajtuk nitrogéngyűjtő baktériumok élnek. Hajtása felálló vagy elfekvő dudvaszár viaszos bevonattal; levélkacsban végződik. Levelei szárnyasan összetettek, hamvasak, széles pálhájuk van. Virágai fehérek, magánosak vagy kevés tagú fürtben állnak. Termése hüvely. Áprilistól júliusig virágzik.
A termesztett fajták különböznek a szártagok hosszúságában és színében, a pálhalevelek és a lomblevelek alakjában, a hüvely méretében és a termés alakjában.
HIDASGYÍK vagy TUATARA: A felemásgyíkok (Sphenodontia vagy Rhynchocephalia) rendjébe és a hidasgyíkfélék (Sphenodontidae) családjába tartozó, Új-Zélandon őshonos faj.
Maori nyelven a neve tuatara. A Cook-szoros egyik szigetén (North Brother Island) egy másik hidasgyíkfaj, Brother-szigeti hidasgyík (Sphenodon guntheri) él. Egy harmadik faj, a Sphenodon diversum csak kövületekből ismert.
Új-Zéland északi partjainál, valamint a Cook-szoros szigetein honos. Jelenleg 32 apró védett szigeten élnek. Wellingtonban 2005-ben létesítették a 250 hektáros Karori-rezervátumot az őshonos madarak, rovarok és egyéb állatok tenyésztésére. 2016 januárjában a Chester Zoo bejelentette, hogy őshazáján, Új-Zélandon kívül először sikerült fogságban szaporítani a tuatarát.
Az idős hímek teste a 75 cm hosszúságot is elérheti, de átlagos testhossza nem haladja meg a fél métert. Pikkelyekből álló taraj van a háti oldalon. Szabadon álló hasi bordái is vannak, amelyek nem érintkeznek a gerincoszloppal. Ez a dinoszauruszokra jellemző sajátosság. Megfigyelések szerint 35 év körül élnek a vadonban, de sokkal tovább, akár több mint 100 évet is fogságban.
Érdekessége a „fejtetői szem” (a tobozszem), amely a feje tetején helyezkedik el, félúton a két igazi szem között.
Amikor a fiatal tuatara kikel, furcsa „csőrt” visel az orra hegyén (ezzel vágja fel a pergamenszerű tojáshéjat), és a feje búbján világosan látható a tobozszem. Fedetlen folt ez, amit virágszirmokhoz hasonlóan pikkelyek vesznek körül sugarasan. A pikkelyek fokozatosan benövik ezt a szemet, és mire az állat felnő, a folt már nem látható. Sok kísérlettel próbálták megállapítani, hogy használja-e valamire a tuatara ezt a szemet (különféle hullámhosszúságú elektromágneses sugarakat bocsátottak rá, köztük hősugárzást is), de a „szem” funkciója azóta is rejtély a kutatók számára.
HÁROMÉLŰ MOHA: A mohák az egész Földön elterjedt, nem edényes, embriós növények, mintegy 26 000 ismert fajjal, amelyek közül Magyarországon 659 él (2 becősmoha, 149 májmoha és 511 lombosmoha).
Kis termetű, levélkére és száracskára tagolódó vagy telepes, zöld, Spórás növények, amelyeknek nincsenek gyökerei és szállítószövete. A szárazságot és a fagyot is jól tűrik. Kanadai tudósok megállapították, a mohák a Gleccsertakarók alatt átvészelt 400 év elteltével is képesek új életre kelni, amint napfény éri őket. Ezt a képességüket annak is köszönhetik, hogy az emberi őssejtekhez hasonlóan működő, ún. totipotens sejtjeik vannak. Egyetlen sejtből képes létrejönni egy teljes növény.
Több forrás szerint is a moha növények régies megnevezése: halápok, mohok illetve a latin muscus. A moha szó valószínűleg a déli szláv nyelvekből került át a magyar szóhasználatba. Már a 15. században leírták a moh (Földön folyó moh) formát, ’apró, zöld levelű és szárú, spórákkal szaporodó virágtalan növény értelemben.
Hagyományosan törzsként (Bryophyta néven) tárgyalták őket, és többnyire két osztályukat különböztették meg:
Májmohák (Hepaticae) és
Lombosmohák (Musci).
Az új vizsgálatok megállapították, hogy a mohák csoportja Parafiletikus (nincs kizárólagos közös ősük). A filogenetikus értékelések három „moha-vonalra” osztják őket, és most ezeket szerepeltetik a törzsek szintjén:
Becősmohák (Anthocerophyta)
Májmohák (Hepatophyta vagy Marchantiophyta)
A három törzsnek számos olyan, közös jellemzője van, amik alapján mégsem indokolatlan közösen tárgyalni őket.
Közös jellemzőik. Minden moha embriós növény (Embryophyta): a Zigóta osztódása után a fiatal Diploid sporofiton egy ideig a gametofiton szervezetében marad.
1. A többi embriós növénytől megkülönbözteti őket a Szállítószövet hiánya. Bár szállításra alkalmas sejtek, sejtcsoportok a mohákban is előfordulnak (a lombosmoháknál a sporofitonban és a gametofitonban is, néha fejlett formában, a májmoháknál csak a gametofitonban, a becősmoháknál egyáltalán nem), ezek nem homológok az edényes növények (Tracheophyta) edényeivel, ugyanis nincs bennük se lignin, se valódi rostasejt.
2. Életfázisaik úgy váltakoznak, hogy a gametofiton szakasz dominál a Sporofitonnal szemben.
3. Sporofitonjuk nem ágazik el, és azon a többi embriós növénytől eltérően csak egyetlen sporangium fejlődik ki.
4. Nincs önálló vízháztartásuk (poikilohidrikusak).
Víztartalmuk környezetfüggő; a vizet teljes testfelületükön veszik fel. A szárazságtűrő mohák egyes fajai kiszáradt állapotban is több évig életképesek maradnak, majd vízhez jutva életfolyamataik teljesen helyreállnak (akár múzeumi példányokéi is).
Törzseik és ismertebb nemeik:
Becősmohák – Anthoceros.
Májmohák (telepes és leveles formák is tartoznak közéjük) -
Csillagos májmoha (Marchantia polymorpha.
Vízicsipke (Riccia fluitans), 1–6 cm-es teleptestű májmoha. Lápos vizekben az egész Földön gyakori, de tarthatjuk akváriumban is.
Békalencsemoha (Ricciocarpus natans) - Szív alakú, sárgászöld májmoha, középen árkolt karéjjal. Semleges vagy savanyú lápos vizekben lebeg, leapadás után szalag alakú pikkelyeivel a talajhoz tapad.
Illatos májmoha (Mannia fragrans) - A teleptest 1–2 cm-es. Felül sötétzöld, alul vörösbarna, a telepvégeken fehér pikkelyes rojtokkal. Jellemző „ceruzaszaga”, a Lombosmohák:
Spóratokja a felálló száracska csúcsán fejlődik, másoknál az oldalágakon.
Tőzegmoha (Sphagnum)
Ezüstmoha (Bryum argenteum)
Fácskamoha (Climacium dendroides)
Világítómoha (Schistostega)
Szőrmoha (Polytrichum)
LAPOS KARÓS BAB: A veteménybab (Phaseolus vulgaris), népies megnevezése: paszuly, paszulyka, fuszulyka. Sok más növény van, amit röviden babnak neveznek és rengeteg fajtája is, melyek különböző tulajdonságokkal rendelkeznek.
Amerikában őshonos, az indiánok már kb. 5000 éve termesztik. Európába először az 1530-as években került; Franciaországban 1548-ban említik először. Ezután az európaiak közvetítésével került át később Afrikába, Ázsiába, Ausztráliába.
Levele tojásdad alakú, termése tokban fejlődik ki. Tápértéke kiváló, levesekbe, főzelékbe, illetve pürésítve kocsonya adalékként széles körben használatos.
KÖZÖNSÉGES TISZAFA vagy TISZAFENYŐ: A tiszafafélék (Taxaceae) családjában a névadó Taxus nemzetség legismertebb faja. Korábban egyszerűen tiszafának hívták, ám ahogy a nemzetség többi faja is ismertté vált, a „közönséges” előnevet kapta.
Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Észak-Iránban és Délnyugat-Ázsiában honos. Magyarországon is őshonos, középhegységi faj; megtalálható például a Bükk-vidéken Ómassa, Lillafüred, a Bakonyban Szentgál, Herend, Bakonybél területén és még sok helyütt diszperz jelleggel.
Apró vagy közepes termetű örökzöld fa; tipikusan 10–20, legfeljebb 28 m magasra nő. Ormós, csavarodott göcsös, elágazó törzsének átmérője két (legfeljebb négy) méter is lehet.
Fája vörösesbarna, igen kemény, tömör. Vékony, vörösesbarna kérge hosszú csíkokban válik le. A törzset a belőle kinövő, rövid hajtások időnként szinte teljesen eltakarják. A vékony, hajlékony hajtások három évig zöldek maradnak. Lándzsás, sötétzöld levelei 1–4 cm hosszúak és 2–3 mm szélesek; a tűk a vezérhajtáson körkörösen, az oldalhajtáson fésűsen állnak. A levelek igen mérgezőek, a magköpeny kivételével a növény minden része mérgező.
Többnyire kétlaki, de egyes példányok egylakiak is lehetnek, sőt, ivart is válthatnak. A porzós tobozvirágzat gömbölyű, 3–6 mm átmérőjű, kora tavasszal szórja el a pollent. Magvas tobozaik redukáltak, csupán magányos magkezdemény fejlődik. A 4–7 mm hosszú, kemény Magot részben fedő pikkelyekből 6-9 hónappal a Beporzás után, augusztus-szeptemberben húsos, élénkpiros, bogyóra emlékeztető, felül nyitott, 8–15 mm hosszú Magköpeny (arillus) fejlődik. Az édes, ízletes magköpeny nem mérgező, ezért a Madarak felcsipegetik, a magokat pedig emésztetlenül elpottyantják. A lilásrózsaszín magköpeny érése 2-3 hónapra elnyúlik, így növelve a magok terjedésének esélyeit. Maga a mag keserű és erősen mérgező.
Lassan növő, de igen hosszú életű – rendszeresen 500–1000, egyes esetekben akár 2000 évet is megél. Közepes hőigényű, árnyékkedvelő, mezofil, baziklin növény. Szinte bármilyen talajon megél; a meszet is jól tűri. Fiatal hajtásait a fagy károsíthatja. Az átültetést nem szereti, a nyesést viszont jól bírja, így parkokban, kertekben szép formák hozhatók ki belőle.
Eredeti élőhelyén végveszélyben él, ezért a Nyugat-magyarországi Egyetem szakemberei 2011-ben az év fájává választották.
Pontos korát igen nehéz megállapítani, mert idővel a törzs és az ágak is üregessé válnak, ami az évgyűrűkön alapuló kormeghatározást (dendrokronológia) ellehetetleníti. Állítólag 5000–9500 éves fák is léteznek, de a növekedés sebességéből és a környező területek régészeti vizsgálatából arra lehet következtetni, hogy a legidősebb fák, mint például a Skóciai fortingalli tiszafa is inkább „csak” 2000 év körüliek lehetnek. A délkelet-angliai Kent megye Braburn városában él egy konzervatív becsléssel is háromezer évesre becsült példány. Még ezzel az alacsonyabb becsléssel is a közönséges tiszafa a leghosszabb életű európai növény.
Szaporodása magról történik, melyeknek húsát a madarak fogyasztják el és a magokat elpottyantják. Szaporítani mesterségesen is lehet, ekkor félfás dugványokat alkalmaznak a kertészek.
Mérgében taxán típusú mérgező alkaloidok, diterpének, cianogén glikozidok (taxifillin), biflavonoidok (szkiadopitizin és ginkgetin) is megtalálhatók. Az elhervadt vagy szárított levelek is mérgezőek. A legerősebben a Lovakra hat, ezek halálos adagja 200–400 mg/testsúly/kg, de a szarvasmarhák, Sertések és más háziállatok sem sokkal ellenállóbbak.
A tünetek közé tartozik a támolygás, izomremegés, görcsök, ájulás, nehéz légzés és végül a szívelégtelenség. A halál gyors, ezért sokszor nem minden tünet figyelhető meg. Mérgező volta ellenére korábban felhasználták férgesség kezelésére, szívgyógyszerként, menstruáció megindítására. A homeopátiában emésztési panaszok és bőrkiütés ellen adják.
Az igen ritka amerikai tiszafa (Taxus brevifolia) kérgéből sikerült paklitaxelt, egy sejtosztódást gátló anyagot (egy Kemoterápiás gyógyszer előanyagát) előállítani. Az újabb kutatások alapján ezt és a docetaxelt már elő lehet állítani a közönséges tiszafa leveleiből (tehát egy könnyebben újratermelődő forrásból) nyert előanyagok félszintetikus átalakításával. Használata emlő- és petefészekdaganatok kezelésére engedélyezett.
PÁPUAI PACU: Talán nincs is szükség bővebb magyarázatra, hogy miért hívják a Pápua Új-Guinea lakói ezt a halat gömbvágónak. A helyi halászok kellően meg voltak ijedve, és nem kicsit féltették férfiasságukat, amikor kihalászták ezt a szörnyet a vízből…
A pacu nevű halakkal nagy számban Dél-Amerikában az Amazonas és az Orinoco folyókban és Pápua Új-Guineában találkozhatunk. A piranha rokonaként emlegetett hal 27-28 kilósra is megnőhet, gyümölcsökkel és kisebb halakkal táplálkozik, a fogai laposabbak és erősebbek, mint ragadozó rokonáé, hasonlítanak az emberéhez.
„A pacu alapvetően nem veszélyes az emberre, de a harapása komoly is tud lenni, Pápua Új-Guineában például leharapta néhány meztelen férfi herezacskóját.
Ez a hal növényekkel, gyümölcsökkel és kisebbfajta halakkal táplálkozik, a fürdőnadrág nélkül úszó férfiak heréjéről pedig azt hiszi, hogy zsákmány” – mondta Henrik Varl, a dán múzeum halszakértője, amikor egy halász egy 30 centis pacut fogott ki egy svédországi tengerszorosban. Egyébként ezek a különleges halak már több európai folyóban és tengerben is felbukkantak. Svédországon kívül már például Franciaországban is feltűnt, ott a Szajna vizéből fogták ki a pacut.
BÁRSONYKA: bársonyka, bársonyvirág: erős illatú, bársonyosan barnássárga fészkes virágú dísznövény, büdöske; Tagetes patulus. Finom tapintású virága a névadási motívum.
Közép-amerikai hazájában a Tagetes erős illata felkeltette az első hajósok figyelmét, ők hozták magukkal. A Csapó által is közölt monda szerint „V. Károly császár idejében, midőn az afrikai népeket megverte, hozatott ez fű legelsőbben Európába”. Ezért kapta a növény a planta tunica vagy flos africanus nevét.
A bársonyvirág nemzetség tagjainak nagy olajmirigyei nőnek, s ezek váladékától a növények erős illatúak. A narancssárga vagy vörösbarna erős illatú virágai egyesével vagy álernyőben nyílnak. Szárnyasan tagolt a levele. A Magyarországon elterjedt két faj Mexikóból származik, kedvelt virágágyi és szegélynövények. Hosszú tenyészidejű, feltűnő virágdíszű, változatos egynyári virágok, napos helyen érzik jól magukat, és egészen a fagyokig nyílnak.
Mexikóban néhányuk a legfontosabb gyógynövény, sokféle célra használják őket.
A büdöskefajokat (Tagetes patula, Tagetes erecta) már az azték birodalom idejében is ültették, mágikus erejűnek tartották, ezért különféle vallási ceremóniákban használták fel. Mexikóban ezekkel ma is sírokat és oltárokat díszítenek, ez a szokás kétségkívül ősibb időkre nyúlik vissza, mint a kereszténység.
A Tagetes lucida bódító hatásáról nevezetes. Régen hadifoglyok arcába szórták a porított növényt, hogy a máglyahalálra ítélteknek megkönnyítsék vele a szenvedést. A Tagetes-fajok már a XVI. Században eljutottak Európába, ahol hibridjeik ma is kedvelt dísznövények. Indiában a szegényebbek számos háztartásban sárga festéket készítenek a büdöskéből, amellyel különböző anyagokat és ételeket festenek.
A kertészetben különleges hasznot hajt: gyökerének anyagával távol tartja a fonalférgeket. A paradicsom kártevőit pedig levelének illatával űzi el.
EMBERBOLHA: Madarakon és emlősökön élősködő rovarok. A világon mintegy 2000 faj ismert, ebből a Magyarországon 1992-ig 82 fajt írtak le.
A bolhák 1–4 mm nagyságú sötétbarna, szárnyatlan rovarok. Testük oldalról lapított, fejük kicsi, szájszerveik szúrásra és vérszívásra módosultak. Szívókájukat a felső állkapocs és a felső ajak alkotja, az alsó állkapocs (maxilla) pedig késszerű és a bőr átvágására szolgál. A hátsó pár lábuk erőteljes ugróláb, a testmérethez képest hatalmas ugrásokat tesz lehetővé. Lárváik lábatlanok, rágó szájszerveik vannak, a legyek nyűveire emlékeztetnek, de testük sörtézett.
A kifejlett állatok vérrel táplálkoznak. A lárvák nem szívnak vért, hanem a gazdaállat fészkében, odújában élnek és szerves törmelékkel táplálkoznak. Több fajnál is ismert, hogy a szaporodási időszakban a kifejlett bolhák rendkívüli vérmennyiséget szívnak, és emésztetlen, alvadt vért ürítenek, a lárvák ezt fogyasztják. A bolhafajok egy része csak vérszíváskor keresi fel a gazdaállatot, és gyakran annak fészkében, odújában élnek.
A nőstények elsősorban a gazdaállat fészkében, odújában (olykor lakásban, a padló repedéseibe, porba vagy szemétbe) rakják le petéiket. A gazdaállatok testére rakott peték is rövid időn belül ide hullanak. A peték tojás alakúak, szürkésfehérek, kb. 0,5 mm nagyságúak. A lárvák 2-12 nap múlva kelnek ki, 9-15 nap alatt, két vedlés után kokont szőnek maguk köré és bábozódnak. A bábállapot mintegy 4-14 napig, de olykor akár több hónapig is tarthat. Három-négy évig is életben maradhatnak, jól bírják az éhezést, bár ha tehetik, naponta szívnak vért.
Jelentős fajok:
Az emberbolha (Pulex irritans) vöröses vagy sötétbarna, csaknem fekete színű és 0,2–0,4 cm hosszú. Fejének oldaláról hiányzik a többi bolhára jellemző, kemény kitines fogakból álló „fésű”, szeme aránylag nagy, lábai pedig erősen sörtézettek. Bábja tojás alakú, kezdetben fehér, majd sötét színű. Sertésen és emberen egyaránt élősködik.
A kutyabolha (Ctenocephalides canis) és a macskabolha (Ctenocephalides felis) fejének és előtorának oldalán tüskévé módosult sörtékből álló „fésű” segíti a szőrzetben való mozgást. Életmódjuk hasonló az előbbihez. Az utóbbi faj hazánkban gyakrabban fordul elő embereken, mint az emberbolha.
Terjesztett betegségek. A keleti patkánybolha (Xenopsylla cheopis) a bubópestis terjesztésével olykor az emberi történelmet is befolyásolta. A pestis ma is jelentős veszély például Közép-Ázsiában.
A kutyabolha és a macskabolha az emberen is képes vért szívni, és ezáltal különböző fertőző betegségeket terjesztenek. Nyáluk allergiás reakciót válthat ki. A kutya- és a macskabolha köztesgazdája egyes galandférgeknek, melyek az embert is veszélyeztethetik. Terjeszti továbbá a „macskakarmolásos betegség” kórokozóját.
GYŰRŰSPILLA: Vannak olyan majdnem színtiszta gyertyános állomások is, amelyek fagyzugokban alakultak ki, ahol csupán a legkevésbé fagyérzékeny lombosfák képesek megélni, pl. töbrökben, mély, árnyékos völgyekben stb. Mivel a gyertyán lombja eléggé lágy szöveti szerkezetű, igen sokféle rovar fogyasztja. A legtöbb olyan hernyó táplálkozhat vele, amely egyébként bükkön, illetőleg tölgyön fejlődik. Ezért akár a t-betűs pávaszem (Aglia tau), akár a hamvasszövő (Dasychira pudibunda), a bükkfa-púposszövő (Stauropus fagi) gyakran fordul elő gyertyános-tölgyeseinkben is, de tömegesek a gyertyános-tölgyesekben azok a lombfogyasztó fajok is, amelyek különböző típusú tölgyeseinkben, pl. cseres-tölgyesekben és melegkedvelő tölgyesekben szoktak nagymértékű lombrágásokat okozni, amilyen a gyapjaslepke (Lymantria dispar), a gyűrűspilla (Malacosoma neustria), az aranyfarú szövő (Euproctis chrysorrhoea), a kis téliaraszoló (Operophthera brumata), a nagy és az aranyszín téliaraszoló (Erannis defoliaria, Agriopis aurantiaria) stb.
Közülük az aranyszín téliaraszoló hernyója éppen legnagyobb mértékben a gyertyán lombját fogyasztja, a többi gyakorlatilag tápnövény-közömbös. Ritkábban még a tölgy zöld sodrólepkéje (Tortrix viridana) is károsítja a gyertyán lombozatát, különösen olyankor, amikor a tölgyé már nem biztosít számára elegendő táplálékot. Általánosságban is jellemző, hogy amikor a felső lombkoronaszintben a lombfogyasztó hernyók már elfogyasztották a tölgyek lombozatának 30–40%-át, elkezdődik a hernyóknak a cserjeszint irányába és a másodlagos, már nem optimális tápnövények felé irányuló vándorlása. Ilyenkor a hernyók a szövőmirigyükből kibocsátott váladékból képződő fonálon csüngve ereszkednek alá, és keresik meg táplálékukat.
SZERELEMFŰ: Tudományos neve: ragadós galaj. További nevei: kullancsfű; ragadáncs, valódi ragadványfű.
Áttelelő egyéves. Egyéves. 50–120. Szára vagy lecsepűlt, vagy felkúszik más növényre, különösen cserjékre. 4-élű; élei gyakran hártyásak. 6–9 levele örvben áll; keskeny lándsás, szálkahegyű; élük, az erek a levelek alsó lapján, valamint a szár éle kapaszkodó horgas fogacskákkal sűrűn meg van rakva; ezekkel úgy kapaszkodik a növény emberbe, állatba, hogy, darabokra szakadva, részei messze elhurczoltatnak. Igy terjed a növény. – Bogernyője hosszabb a levélnél. Virága fehér; kocsánya a termés érésekor is egyenes. A termés is horgas sertékkel van megrakva. Terem cserjésekben, erdők és szántóföldek szélén az egész országban.
ORKA: Tudományos neve: kardszárnyú delfin. A tengerek rablója, halakra, fókákra, sőt bálnákra csapatosan vadászó ragadozó.
A kardszárnyú delfin az ókor óta ismert, megemlíti Plinius is természetrajzának IX. kötetében. Tudományos leírását Linné tengerészek beszámolói alapján készítette el, anélkül, hogy az állatot tanulmányozhatta volna. Linné után, 1860-ban L. Fitzinger a fajt az Orcinus nemzetségbe helyezte át.
Valamennyi óceánban előfordul, de a legtöbb az Antarktiszt körülvevő tengerekben él. Hossza 9 méter körüli, testtömege a 9 tonnát is elérheti. Teste vaskos, de áramvonalas. A leggyorsabban úszó tengeri emlősök közé tartozik, 50 km/h sebességre is képes. Testén jellegzetes nagy fehér foltok látszanak. Igazi ragadozó, szinte minden kellően nagy tengeri állatot megtámad. A halak mellett megeszi a delfineket, fókákat, tengeri madarakat, de még a nála sokkal nagyobb bálnákat is. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy valaha embert támadott volna meg.
Más delfinekhez hasonlóan hangjeleket bocsát ki, és a vissza¬verődő hanghullámok alapján tájékozódik, találja meg zsákmányát. A cetvadászat ezt a fajt is érintette, bár más fajoknál kisebb mértékben.
Kereskedelmi célú vadászata 1960 és 1980 között volt a csúcsponton. Egy kardszárnyú delfinből 750–950 liter olajat lehet előállítani. Állományait ma már inkább a tengerek növekvő szennyeződése és zsákmányállataik túlzott lehalászása veszélyezteti.
Az Egyesült Államokban, Washington állam partjainál észrevettek egy kardszárnyú delfint, amint halott borját taszigálja. A veszélyeztetett állat lenyomozása után kiderült, hogy egy 20 éves egyedről van szó, akit megfigyelői Tahlequah vagy J35 néven ismernek. Az amerikai lapok szerint az orka még mindig cipeli a halott utódát.
Szakértők szerint ennek oka, hogy nagyon sok állatnál, főleg az olyan, viszonylag intelligens fajoknál, mint a kardszárnyú delfin, a gyász lefolyása az emberi gyászéhoz hasonló lehet. A gyászoló egyednek időbe telik elfogadnia, hogy el kell engednie a halottat. Tahlequah esetében ez nagyon hosszú időbe is telhet, de a kutatók szerint nem szabad beavatkozni ebbe a folyamatba, esetleg akkor, ha az orka egészsége kifejezetten veszélybe kerül.
Az ügy minden esetre arra jó volt, hogy világszerte több ember figyelmét hívja fel a kardszárnyú delfinek megóvására, a legtöbb ember ugyanis jobban szereti azokat az állatokat, amiket könnyű antropomorfizálni. Ennek örvén adott ki videóüzenetet a Facebookon Washington állam kormányzója is, azt mondta, az állam elkötelezett a faj megóvása érdekében.
MINDIGNYÍLÓ BEGÓNIA vagy KERTI BEGÓNIA: A begóniafélék családjába tartozó Begonia cucullata és a Begonia schmidtiana fajok kertészeti hibridje
Mindenütt elterjedt, a legkedveltebb virágágyi Növények egyike. Tágtűrésű fajta, az erős napot és a félárnyékot is jól elviselő egynyári növény. Óvatosságra ad okot, hogy a növény minden része erősen mérgező, így távol kell tartani tőle különösen a kisgyermekeket.
Kultúrnövényként szinte már az egész világon fellelhető a virágoskertek díszeként. Eredetileg trópusi és szubtrópusi Éghajlatú területek, őserdők jellemző növénye. Őshazája Afrika, Dél-Amerika és Ázsia.
Rendkívül változatos megjelenésű, apró termetű (magassága 25–35 cm, szélessége 20 cm) lágy szárú növény. Zöld, illetve bordós színezetű, egyszerű, húsos levelei, lehetnek kerekdedek, vese alakúak, vagy aszimmetrikusak. Hosszú, húsos levélnyéllel rendelkezik, élrefutó, szárnyas erezettel. Levelei szórtan találhatók a növényen. Virága sokféle színezetben látható, piros, fehér, rózsaszín, stb, de mostanában már kedveltek a szegélyezett virágok is.
A növényt általában rovarok porozzák be, a megtermékenyülést követően toktermést fejleszt. 1 grammnyi magban kb 40.000 szem található, magjai a téglaporhoz hasonlíthatóak. Viszonylag lassú tenyészidejű, a kertészetekben már decemberben megkezdik a magok elvetését, hogy májusra kifejlett növénnyé fejlődjön.
NAGY ARANKA: A szulákfélék családjába tartozó, észak-amerikai eredetű parazita növény.
A nagy aranka 10-60 (ritkán 100) cm magasra kúszó, lágyszárú, kizárólagos parazita életmódot folytató, egyéves növény. Gyökerei nincsenek, levélzete is szinte teljes mértékben visszafejlődött. Sárga vagy narancssárgás szára 0,8-1,5 mm vastag, erőteljesen elágazik. Más növényekre felkapaszkodva belőlük
szerzi meg víz- és tápanyagszükségletét speciális szívógyökerei (vagy hausztóriumai) segítségével. Az aranka a hausztórium külső tapadókorongos részével rögzíti magát, a belső "keresőhifával" pedig behatol a szállítónyalábok közé.
Nyár közepétől októberig virágzik. Virágzata 1–1,5 cm átmérőjű és 5–25 tagból álló fejecske. A kis 2-3,5 mm-es virágoknak öt apró, fehér, hegyes szirmuk és szintén öt lekerekített végű sárgás vagy halványzöld csészelevelük van.
Termése 2–3 mm átmérőjű, lapított gömb alakú toktermés. A termésben 2-4 barna, 1-1,2 mm-es, szabálytalan alakú mag található.
Észak-Amerikában őshonos, de mára az egész világon elterjedt gyomnövény, inváziós faj. 1840-ben került Európába, Franciaországba, majd a lóheremagvakkal együtt mára minden európai országban megtalálható. Főleg Dél-Európában gyakori, Skandináviában csak szórványos az előfordulása.
Első magyarországi észlelése 1873-ban történt Budán. Gyors terjedéséhez hozzájárult, hogy magvai belekeveredtek a külföldi vetőmagszállítmányokba. Mára a mezőgazdasági területekről sikerült visszaszorítani, de az útmenti, parlagi gyomtársulásokban még mindig az ország leggyakoribb parazita növénye. Hegyvidéken és homokon ritkább.
Magvai csak május végén, június elején indulnak csírázásnak, így már képes találni kifejlett gazdanövényeket. A magok akár 15 évig életképesek maradnak. A magból kibújó fiatal növény az óramutató járásával ellentétes irányban köröző mozgást végez, míg nem talál egy növényt, amelyre felkapaszkodhat. Gazdanövény nélkül 10-20 napig marad életben, ezalatt 10–20 cm hosszúra nő meg. Ha sikerült megfelelő gazdát találnia, gyors növekedésbe kezd. Gyökere elhal és a kifejlett növénynek már nincs kapcsolata a talajjal. A szívógyökerek fejlesztése után egy-másfél hónappal kezd virágozni, további 3-5 hét múlva magvai már érettek. Virágzásának és magérlelésének csak az októberi hidegek vetnek véget. Egyetlen egyed akár 10 ezer magot is hozhat.
Szinte bármelyik növényen képes élősködni (Magyarországon eddig 225-féle gazdát mutattak ki), bár van amelyiken gyorsabban fejlődik. Főleg a napfényes, félszáraz és kissé meszes vagy semleges kémhatású talajjal rendelkező termőhelyeken fordul elő.
Veszélyes mezőgazdasági kártevő, főleg a paradicsomon, paprikán, burgonyán, hagymán, répán, cukorrépán, lóherén És lucernán okoz érzékeny terméskiesést. A gazdanövény ritkán pusztul el, de növekedése csökken, virágzása, termésérése gátlódik.
ONAGER: A lófélék családjába tartozó nagy testű emlős, vadszamár, mely Szíria, Irán, Pakisztán, India és Tibet sivatagos területein honos. Néha félszamárnak vagy ázsiai vadszamárnak is nevezik.
Sok más nagy testű növényevő állathoz hasonlóan előfordulását nagyban lecsökkentette a vadászat és élőhelyének csökkenése, hat alfaja közül egy már kihalt és kettő veszélyeztetett. A Kiangot (E. kiang), az onager tibeti rokonát először az onager egy alfajának tekintették (E. hemionus kiang), de a jelenlegi genetikai vizsgálatok tisztázták, hogy ez egy különálló faj.
Az onager teste nagyobb, mint a szamáré, tömege kb. 290 kg, testhossza 2,1 Méter és valamivel lószerűbb. Rövid lábszára különbözteti meg a lovaktól, és az, hogy színe évszakonként változik. Általában vörösesbarnák nyáron és a téli hónapokban sárgásbarna színt öltenek. A hát közepétől lefelé haladva fekete sávok határolják a fehér részt. Az onagereket az Ókorban a Sumerek kocsiba fogták (i. e. 3. évezred).
Alfajai.
ázsiai vadszamár (Equus hemionus hemionus) Pallas 1775 Státusz: sebezhető.
szíriai vadszamár (Equus hemionus hemippus) Geoffroy, 1855 Státusz: kihalt (1927 óta)
dzsiggetáj (Equus hemionus luteus) Matschie 1911 Státusz: sebezhető.
Kulán (Equus hemionus kulan) Groves & Mazak 1967 Státusz: súlyosan veszélyeztetett.
perzsa onager (Equus hemionus onager) Boddaert 1795 Státusz: súlyosan veszélyeztetett.
Khúr (Equus hemionus khur) Lesson 1827 Státusz: veszélyeztetett.
ROZSOMÁK: Skandináviában, Kelet-Európa északi részén, Észak Ázsiában és Észak-Amerikában él, szinte kizárólag a tajgán: fenyőerdőkben és a tundrán. A Baltikumból, Lengyelországból, Északnyugat-Oroszországból a történelem során szorították ki, ezekre a területekre az utóbbi évtizedekben újra visszatér. Amerikában olykor egész délen is megjelenik, láttak már rozsomákot Kaliforniában is. Csak ott található, ahol ellensége, a farkas nem fordul elő.
Egy felnőtt rozsomák teste kb. 1 méter, a farka 15–25 cm, testtömege 22–32 kg. A nőstények legalább 10 százalékkal rövidebbek, a súlyuk pedig általában 30 százalékkal kisebb. A Menyétfélék legnagyobb faja, medveszerű, zömök, izmos testű; a bundája hosszú és tömött. Lába hosszú, széles mancsának ujjai között bőrhártya feszül. (Ez a hóba süllyedését csökkenti). Állkapcsa nagyon erős. Egy kisebb medvére emlékeztet, azoktól az oldalán végigfutó világos sáv különbözteti meg.
A rozsomák magányosan vadászik 2000 négyzetkilométer körüli revírjén, annak határait illatmirigyével, vizeletével, ürülékével jelöli meg. Életritmusával nem követi a sarkvidéki nappalok és éjszakák váltakozását, néhány óránként pihen, majd újra vadászni indul. Legfeljebb 18 évig élhet, de a vadonban 8–10 év után elpusztul. Mérete ellenére jól mászik fára, de főleg a talajon tartózkodik. Téli álmot nem alszik.
Nyáron a Lemmingeket ássa ki, valamint a Rénszarvas vagy jávorszarvas- borjakat próbálja elfogni. A tundrán portyázva a télről maradt tetemeket és gyümölcsöket fogyaszt. Télen az addig nehézkes állatból harcias ragadozó válik: a havon nesztelen siklással meglepi a fajdokat, Havasi nyulakat.
Bőrhártyás mancsaival a havon futva a nagyobb és gyorsabb állatokat is legyűri (akik nyáron elfutnának előle). Más ragadozók zsákmányát elorozza, a rókát, hiúzt is megtámadja, csak a farkasok elől tér ki. Erős tarkóharapással teríti le áldozatát, amit nem tud megenni, azt elrejti, és később fogyasztja el: a torkos, zabáló névre egyáltalán nem szolgált rá. Ha kell a medvét is megtámadja, hogy elorozza zsákmányát. Az emberre is veszélyes lehet.
Érdekes, hogy a természetes ellenségének tartott farkast is sokszor jobb belátásra téríti, ilyen esetekről a You Tube-on is vannak fenn videók. A farkast azért szokta megtámadni, hogy elvegye annak zsákmányát.
A párzási idő Májusban van, a pár néhány hetet együtt tölt. A nőstény nagyjából 9 hónapig hordja kicsinyeit, mielőtt azok megszületnének. Február-márciusban 2–4 utód jön a világra, születéskor vakok és süketek. A kölykök 4 hetesen nyitják ki a szemüket, 10 hétig szopnak, majd a nőstény előrágott táplálékkal eteti őket. 3 hónaposan már felnőtt méretűek, 2 éves korukig az anyjuk mellett maradnak, 3 évesen lesznek ivarérettek.
STRUCC: Afrikában A Szahara déli részén, Kelet-Afrikában, Namíbiában és a Kalahári-sivatagban él. A nyílt, belátható, füves szavannák, félsivatagok Lakója. Afrikai őshazáján kívül betelepítették Ausztráliába is, ahol a sivatagos vidékeken jól meghonosodott.
Szegycsontja lapos, pajzsformájú és taraj nélküli, emiatt röpképtelen. Szárnya csökevényes, medencéje zárt. Lába hosszú, erős és kétujjú, amelyek közül a belső erősebb és nagyobb, mint a külső. Az ujjak rövidek és tompa karmokkal felfegyverzettek, erős rúgásával az oroszlánra is veszélyt jelent.
A feje és a nyaka csupasz. A hím fekete színű, kivéve a szárnyak és farok fénylő fehér tollait. A nőstény szürkés-barna, piszkos-fehér szárny- és farktollakkal. Csőre szarusárga, nyaka vörös, combjai hússzínűek. Hossza 2 méter, magassága 2,5 méter, testtömeg hím esetében 150 kg-ig, nőstény esetében 100 kg-ig vagyis a legnagyobb jelenleg élő madár.
Egy hímből és több tojóból álló csapatban keresgéli magokból, fűből, növényi részekből és kisebb állatokból álló táplálékát. Az emésztés elősegítése érdekében különböző tárgyakat, köveket nyel le. Vándorolnak a jobb táplálék reményében. A strucc több mint 40 Évig él.
A hím 3-4, a tojó 2 éves kortól éri el az ivarérettséget. Fészkét köves vagy homokos magaslaton, gyakran bokor mellé, vagy alá kaparja, a mérete akár a 3 métert is elérheti, amit a hím készít el. Egy fészekbe több tojó is rak le tojásokat, melyen felváltva kotlanak, nappal a domináns tojó, éjszaka a hím, a barna színű tojó nappal beleolvad a környezetébe, míg éjszaka a hím fekete színe miatt lesz szinte láthatatlan. Még a fejét is lehajtja, ami miatt elterjedt az a téves nézet, hogy a strucc homokba dugja a fejét.
A krémszínű vagy fehér tojás eléri az 1,5 kilogrammot (a tyúk tojás huszonötszöröse), melyen negyven napig kotlik. A fiókák fészekhagyók, kikelésük után röviddel már együtt szaladnak szüleikkel. A szülők 4-5 hónapig gondozzák utódaikat.
TARAJOS SÜL: Észak-Afrikában A Szaharán kívül mindenütt elterjedt. Előfordul Olaszország déli területein és Szicíliában is, ahová valószínűleg az ókori rómaiak vitték magukkal. Lehetséges, hogy Albánia és a volt Jugoszlávia területén is előfordul. Ma a megfelelő búvóhelyet kínáló területeken, bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben vagy a régi mezőgazdasági kultúrák szegélyein meglehetősen elszigetelt állományokban él.
Testhossza 60-90 centiméter, Farokhossza 5-12 centiméter és testtömege 13-25
kilogramm. Háta közepétől a farkáig 40 centiméter hosszúságot elérő, fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják. A kimeresztett tüskék az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek. Tüskéit védekezésre használja, veszély esetén felmereszti, majd hátrálva támad az ellenségre. A visszahajló horgokkal sűrűn tűzdelt tüskék lazán ülnek az állat bőrében és azonnal leválnak, amint egy másik állat
húsával érintkezésbe kerülnek. Az áldozat minden egyes mozdulatára egyre mélyebbre hatolnak testébe a tüskék. A tüskék fájdalmas, és gyorsan elgennyesedő sebeket okoznak. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések keltik a sülre jellemző csörgő hangot, amely figyelmeztető jelzésként szolgál.
Feje tompa, az orra hegyes, bársonyosan szőrözött; lába és füle rövid. A tarajos sül ezért esetlennek látszik, pedig ügyesen tud szaladni, és jól megbújik a sűrűben is. Ebben nagy segítségére van az, hogy teste kúp alakú. Tüskéi rugalmas köpenyként borítják.
Magányos életet él, néha párban jár. Éjszakai életű, a nappalt maga ásta üregében tölti, de Télen is odahúzódik pihenőre. Nem alszik téli álmot.
Az eurázsiai hód után a legnagyobb európai rágcsálónak számító tarajos sül meglepően ügyesen bujkál a sűrűben. Tüskéi miatt nincs sok ellensége. Tápláléka gumók, gyökerek és gyümölcsök, de rovarokat, gyíkokat és békákat is fogyaszt, ha sikerül elkapnia őket. A szabad természetben 12-15 évig, fogságban viszont sokkal tovább él.
Az ivarérettséget kétéves korban éri el. Afrikában évente kétszer-háromszor fial, Európában csak egyszer, a tavaszi hónapokban. A vemhesség 95-105 napig tart, ennek végén rendszerint 2-3 kölyök születik. A kicsinyek
Szeme nyitva van, testüket finom prém borítja. A fiatalok két hónapos korukban már önállóak.
A régi időkben nagy becsben tartották a tarajos sülöket. Ették húsukat, ami állítólag nagyon ízletes, de sok mindenre felhasználták a tüskéket is. A horgászok például úszóként használták. A tüskék tulajdonképpen megkeményedett szőrszálak. A fiatalok tüskéi természetesen még egészen puhák. A tarajos sül ugyan veszély esetén valamennyire össze tud gömbölyödni, miközben csaknem tüskés golyóvá válik, de ezen a téren a sünnel - amellyel egyébként nem áll rokonságban - nem versenyezhet. A tüskék sokkal inkább
konvergens evolúcióra utalnak, a sünök ugyanis a meglehetősen ősi rovarevők, míg a tarajos sül és a többi gyalogsül rágcsáló. Így aztán sokkal közelebbi rokonságban áll a házi egérrel vagy a patkánnyal.
TAMARIK: Tudományos neve: tamariska. Apró pikkelyszerű levelű, bugás virágzatú díszcserje; Tamarix tetranda.
A parkoknak gyakori dísze a régebbi nevén tamariszkusz vagy tamarindusfa, ez a finom lombozatú, a ciprushoz hasonló cserje. Nem volt ismeretlen Magyarországon sem, Veszelszki Antal (1798) arról írt, hogy „a Tamariskus-fa pipaszárokból kikotrott piszkos motskokkal a juhászok rühes és koszos juhaikat orvosolják”.
Az ókori görögök myrikének nevezték a patakok partján élt nimfa emlékére. A római írók myricére latinosították a nevet (korábbi tudományos genusneve is Myricaria), ám Plinius már tamarixnak is írta. Állítólag azért, mert a Hispániában járt légiók a Pireneusokban folyó Tamaris – ma Tambra – partja mentén szedett cserje virágos ágaival feldíszítve tértek haza Rómába. Plinius azt írja Naturalis historiae libri című hatalmas munkájának 13. kötetében, hogy „Itáliában otthonos a Myrica, amelyet ott tamarixnak neveznek. Görögországban pedig a vad drya a neve. Ennek sajátos tulajdonsága, hogy csak kultúrában levő példányai hoznak termést: gyümölcse dió nagyságú. A cserje Szíriában és Egyiptomban gyakori fáját a ’szerencsétlenség fájának’ nevezték el.”
Kultúrtörténetéhez számos egyéb adatunk is van. Egyiptomi legenda szerint Széth meggyilkolta cinkosaival Oziriszt. Díszes koporsóba zárták, és bedobták a Nílusba, de az áradat nem vitte messzire, mert megakadt egy tamariskafában. Ettől kezdve a fa egyre gyorsabban nőtt, a koporsót is benőtte. Egyszer Büblosz a Nílusparton sétált, és éppen ez a fa tetszett meg neki; kivágatta, és palotájába vitette. Ízisz istennő szerezte vissza a szent fát, és elrejtette a
Nílus nádrengetegében. Trójában Odüsszeusz, miután megölte a „hírszerző” Dolont, fegyverzetét és ruháit is tamariskába rejtette, míg visszatért. Az egyik akkád agyagtáblán viszonylag épen maradt a tamariska és a datolyapálma vetélkedéséről szóló tanvers. A Biblia is foglalkozik ezzel a növénnyel. Hágár a gyermeket tamariskabokor alá rejti el, később Ábrahám ezért ültet tamariskafákat. Jabes-Gilead város népe Saul hamvait végtisztességből egy tamariska alá helyezi. Nálunk is halotti növény, a legtöbb temetőkertben előfordul.
A különböző tamariskafajokon keletkező gubacsokból cserzőanyag és festék készül, de a népi gyógyászatban is hasznosítják. Az arabok például a juh- és kecskebőröket a Tamarix articulata gubacsaival cserzik, ezzel a bőr a rózsaszínűtől a pirosig változó színárnyalatúra színeződik. A kérgük is a gubacsokhoz hasonlóan csersavtartalmú, ezért drognak használják. Számos tamariskafajnak különlegesen kemény fája van, amit építési célokra, faszén és különféle eszközök előállítására használnak fel.
Kiváló szárazságtűrésük miatt gyakran ültetik ezeket homokos vagy sós helyeken. Különösen alkalmas mozgó homokdűnék megkötésére.
A tamariszkusz a növényvilág egyik csodája. A sivatag közepén a perzselő aszályban, rekkenő hőségben, a puszta kövön és homokon, ahol már az élet nyomát sem találjuk, egyszerre zölden viruló bokorral találkozunk. A túlélés mesterei részben hosszú gyökereikkel, részben párologtatásuk szabályozásával érték el ezt a teljesítményt. Az öreg fák törzse erősen bütykös, göcsörtös, ágai szinte a földet súrolják. Hajlott hátú óriásra emlékeztetnek, aki két lelógó karjával még most is sátorszerű menedéket kínál a fáradt vándornak. Gyökereik nem ritkán 30 méter hosszan nyomulnak lefelé, hogy elérjék a nedvesebb talajrétegeket. A Negev-sivatagban a beduinok szabályosan ültették elsősorban árnyéknövénynek, tüzelő- és faanyagnak, de fiatal, még nem keserű vesszőit a birkák is szívesen legelik a nyári aszályban, hiszen alig van egyéb táplálékuk. Ellenálló fája a sivatagban az akácia mellett az egyedüli építőanyag. Igen nagy előnye, hogy a termeszhangyák sem támadják meg. Ez a tulajdonsága rovarirtó hatóanyagával magyarázható, ezért ágait tetűirtásra is használják. Gyökerének és szárának főzete már a babilóniaiaknál az ödéma, belső vérzések és emésztőrendszeri betegségek gyógyszere volt. A száraz ágaiból őrölt púder, a march a beduinok népszerű sebkezelő és fertőtlenítőszere.
Gyimesben gyógyításra használják ma is, gyökerét az állatoknak adják vérvizelés kezelésére.
BAGOLY: 2 család és 217 faj tartozik a rendbe.
Az ókori Görögországban a bölcsesség jelképének tartották a baglyokat, a közép-európai kultúrában viszont a félelem és a halál jelképeként jelentek meg. A bagolyalakúak főleg éjszaka aktív ragadozó madarak, puha és dús tollazatuknak köszönhetően hangtalanul repülnek, így meglepetésszerűen ütnek rajta zsákmányállataikon. Hallásuk kiváló, mivel fülük aszimmetrikusan helyezkedik el a koponyán, és ezért hatékonyabb a térhallásuk.
Látásuk is kitűnő: a baglyok az egyedüli madarak, amelyek látják a kék színt, és az infravörös tartományban is látnak. A baglyok nem tudják a szemgolyójukat forgatni, ezért ha nézésük irányát változtatni akarják, az egész fejüket elfordítják. A szemük körüli kör vagy szív alakú arcfátyol rövid, végükön behajló tollakból áll. A lábujjaikon erős karmok nőnek, a külső ujjuk vetélőujj, azaz előre és hátra is fordítható. Csüdjük tollas, azaz a lábujjaikig toll borítja.
Méretük változatos: akadnak köztük veréb és sas nagyságú fajok is. Csőrük rövid kampójú, tövétől kezdve lefelé hajló. Begyük nincs.
A bagolyalakúak étrendjében minden megtalálható a rovaroktól kezdve a madarakon keresztül a kisméretű emlősökig. Egyes fajok halásznak is. A zsákmányt többnyire egészben nyelik le, de a nagyobb állatokat elejtő fajok – például az uhu – darabokra tépi a zsákmányt. Az emészthetetlen részeket később felöklendezik.
Fészket nem építenek, más madarak elhagyott fészkét foglalják el, vagy faodvakba, barlangokba, épületek üregeibe rakják a tojásaikat. A tojók
rendszerint nagyobbak a hímeknél.
A rendbe az alábbi 2 család tartozik:
bagolyfélék (Strigidae) - 201 faj
gyöngybagolyfélék (Tytonidae) – 19 faj
Magyarországon eddig tizenkét bagolyfaj előfordulását mutatták ki:
A hóbagoly (Nyctea scandiaca) és a karvalybagoly (Surnia ulula) nagyon ritka kóborló.
A törpekuvik (Glaucidium passerinum) nagyon ritkán felbukkan az Északi-középhegységben – valószínűleg költ is, de ezt még nem sikerült bizonyítani.
A gatyáskuvik (Aegolius funereus) ritka költőfaj az Északi-középhegységben.
Az uráli bagoly (Strix uralensis) terjeszkedik középhegységeinkben, sőt, már az Alföldről is jelezték.
Az uhu (Bubo bubo) már csak néhány helyen, az északi országrészben és a Dunántúlon költ (jelezték Békés megyéből is).
A füleskuvik (Otus scops) többfelé szórványosan fészkel odvakban.
A ritka réti fülesbagoly (Asio flammeus) pusztai élőhelyeken költ.
Az erdei fülesbagoly (Asio otus) gyakran megtelepszik a fasorok elhagyott szarkafészkeiben, varjútelepein, és egyre több helyen városokban is (parkokban, valamint lakótelepi erkélyek virágládáiban). Telente előszeretettel húzódik be a települések parkjaiba, ahol a nappalt elsősorban nyitvatermő fákon tölti.
A macskabagoly (Strix aluco) jellemzően erdőkben, parkokban költ (főleg öreg fák kikorhadt üregeiben, odvaiban), de rendszeresen megtelepszik padlásokon is.
A gyöngybagoly (Tyto alba) egykor szintén fák odvaiban költött, de ma már szinte kizárólag padlásokon, tetőterekben és templomtornyokban.
A kuvik (Athene noctua) állománya folyamatosan csökken, hiszen fő költőhelyei a tanyák és állattartó telepek padlásai, táplálkozni pedig a legelőkre, kisparcellás mezőgazdasági földekre jár. Élőhelye a tanyák
elnéptelenedésével, a pusztai legeltetés felhagyásával, az odvas pusztai fasorok eltűnésével egyre szűkül.
FRANGIPÁNI: Egyes fajait hawaii rózsa néven is nevezik.
Eredeti élőhelye Közép-Amerika (Dél-Mexikótól Dél-Amerika északi partvidékéig) és a Karib-térség. A nemzetség több faját dísznövényként a világ számos trópusi és szubtrópusi éghajlatú területére betelepítették, egyebek közt: Ausztráliába, Indiába, Hátsó-Indiába, a Fidzsi-szigetekre, a Szunda-szigetekre, a Hawaii-szigetekre, Tahitiba és Madeirára is.
Tudományos nevét Charles Plumier (1646–1704) francia botanikus szerzetesről kapta, aki a 17. században sokat kutatott ebben a térségben. A frangipani elnevezésnek két története is van.
Frangipánifa Laosz egyik állami jelképe, Szicíliában pedig a sziget fővárosa, Palermo virága. A templomfa (Plumeria rubra) virága. Nicaragua nemzeti virága, ami az ország néhány bankjegyén is szerepel.
A fajok többsége kb. 3–6 m-esre növő, alacsony fa. Koronája szétterülő, olyan széles, amilyen magas. A fa mérete, a virágok alakja, színe, a levelek mérete, színe, ágai szétterülésének formája fajonként erősen különböző.
Levelei fényesek, viaszosak; színük a világoszöldtől a sötétzöldig, alakjuk az oválistól az egészen hosszúkásik változhat. Ötszirmú virágai szélkerékhez hasonlóak, rengeteg színváltozattal — a fehér frangipáni (Plumeria alba) virágai hófehérek, csak a közepükön van némi sárga árnyalat. A virágok illata erőteljes, kellemes. A virágok pártacimpái propellerszerűen csavartak. A kemény, hosszúkás magház 20–60 magot rejt.
A megvágott növény tejszerű, mérgező nedvet ereszt. Fája csak 500 °C fölött gyullad meg.
Egyes fajai lombhullatók, mások örökzöldek. Teljes magasságát 5–6 éves korára éri el. Trópusi növény lévén a fagyot nem bírja; már a 10 °C alatti hőmérsékletet is rosszul tűri. A legtöbb faj májustól októberig virágzik, nagy fürtökben. Dugványról és magról is szaporítható: előbbiek 1–2, utóbbiak 4–5 éves korukban fordulnak termőre. Magvai ritkán érnek be.
Vaskos törzsével, hosszúkás, lándzsás leveleivel eleve egzotikus látvány, de fő díszei a virágok. Számos kertészeti hibridjét nemesítették ki — némelyik 200 virágot is hoz egy fürtben, mások csak 50-60-at. Egyik legismertebb változata a háromszínű frangipáni (Plumeria rubra ssp. tricolor, Plumeria tricolor).
Tejnedvét részint a gyógyászatban használják (a Karib-térségben a leveleket fekélyekre, horzsolásokra tapasztják, Vietnámban számos betegséget kezelnek különböző részeivel), részint a szépségiparban. Belsőleg nem fogyasztható: lenyelve akár halálos méreg is lehet!
Virágaiból fonják a híres hawaii virágfüzéreket (lei).
ZSIRÁFCSIKÓHAL: A pikóalakúak (Gasterosteiformes) rendjébe, ezen belül a tűhalfélék (Syngnathidae) családjába tartozó nem. Régies nevükön, csikócák.
A tengeri csikók Indonézia partjai mentén egészen Ausztráliáig, Európa, Afrika és Észak-Amerika atlanti-óceáni partjainál megtalálhatók. Egyes fajok Amerika csendes-óceáni partvidékének vizeiben élnek. A tengeri csikóállományról keveset tudunk, de a rákászok teliholdnál ezrével fogják ki a párzásra összegyűlt példányokat. A rákászok sok kárt okoznak a tengerfenék vegetációjában, ahol a tengeri csikó fajok is élnek. Keresett akváriumhalak, bár fogságban keveset élnek, és ritkán szaporodnak.
Méretük változatos, a legkisebb csikóhal faj 17 milliméteres (Hippocampus denise), a legnagyobb 35 centiméteres. A tengeri csikók másodpercenként mintegy harmincötöt csapó hátuszonyuk segítségével lebegnek a vízben.
A barna és sárga összes árnyalatában előfordul, nem ritka foltos változata sem. Ha megrettennek, éheznek vagy fájdalmat éreznek, színük elhalványodik, bőséges táplálkozás mellett, a jóllét következtében színezetük élénkebbé válik, sőt nász idején, vagy pedig olyankor, amikor zsákmányoló kedvük támad, fémfény ömlik el rajtuk. Színváltoztató tulajdonságukat arra is felhasználják, hogy beleolvadjanak a környezet összhangjába, elrejtőzzenek ragadozóik elől.
Törzsük oldalt lapított, hasuk nagy, kidomborodó, nincsen farokúszójuk, hanem farkuk fogószervvé alakul át, ami aláhajló, pörgén csavarodó. Rájuk nézve jellemző a fej állása. Amíg a többi hal feje egyenes folytatása a törzs tengelyének, addig a csikóhalaké szöget alkot vele. Erősen görbülő nyakán ül és a lóéhoz hasonlít, innen kapta nevét is. Szemüket nagy látószögben tudják mozgatni, így testük mozgatása nélkül képesek szemmel követni a ragadozókat és kiszemelt áldozataikat. Bőrüknek pikkelyein többé-kevésbé kiemelkedő tüskék és dudorok vannak. Kopoltyúik bojt formájúak, hasi úszói hiányoznak.
A jelenleg ismert legapróbb csikóhal a Csendes-óceán nyugati, trópusi vizeiben él, a vízfelszín alatti 13-90 méteres mélységben. A latinul Hippocampus denise névre keresztelt faj átlagosan mindössze 16 milliméter hosszúságúra nő - kisebb, mint egy felnőtt ember körme -, de találtak csupán 13 milliméteres egyedeket is.
A csikóhalak hosszú farkukkal átkulcsolva az angolnafű vagy a hínár szárán naphosszat lengedeznek, és megvárják, amíg valamilyen táplálékállat kerül a közelükbe. A mozgásuk sajátos, többnyire függőleges helyzetben lebegnek. Mozgásuk iránya a csavar gyanánt működő úszó beállításától függ, s e szerint
függőlegesen emelkednek a felszín felé, vagy pedig hasoldalukkal előre vízszintesen haladnak. Úszáskor a hátuszonya – és nem a farka – segítségével jellegzetes hullámmozgást felvéve galoppozik tova. Amint zsákmányát kiszemeli, szájüregéből előbb minden vizet eltávolít – kopoltyúfödelét és száját is becsukva vákuumot képez –, végül szájába szippantja a betóduló vízzel együtt az áldozatot. Az így keletkező örvény olyan erős, hogy nagyobb termetű garnélákat is magával ragad, s ezek a szájon keresztbe akadva, kettétörnek. Az apró rákok és a különféle lárvák kiemelt helyet foglalnak el menüjében, de ínséges időkben az is elég, ha kiszemelt áldozat elég apró ahhoz, hogy lenyelhesse.
A legtöbb csikóhal monogámiában él párjával (de van ellenpélda is, például a Hippocampus abdominalis), rendszeresen udvarlással erősítik párkapcsolatukat.
A párzási időszak a trópusi vizekben egész évben, hidegebb vizekben tavasszal és nyáron van, és egybeesik a teliholddal.
A családban azonban nem a nőstény, hanem a hím hordja magában a petéket a farka tövén található zacskóban. A legújabb kutatások szerint a hím a környező vízbe ereszti ondóját a megtermékenyítés során, és nem közvetlenül a zacskóba, ahogy azt korábban gondolták. A párzás során a Nőstény a hím hasoldali költőerszényébe préseli az ikrákat.
Az utódok kikeléséhez a vízhőmérséklettől függően 14-28 nap kell. Az utódok száma fajtól függően változó, de körülbelül 50 lehet. A legtöbb csikóhal fajnál
két-három hetet vesz igénybe az ikrák fejlődése. A kikelő ivadékok kicsiben ugyanolyanok, mint a szülők, akik kikelés után már nem gondozzák őket. A költőtáska az ivadék kirajzása után visszafejlődik.
A nembe 57 faj tartozik, belőlük néhány:
nagyhasú csikóhal (Hippocampus abdominalis) Lesson, 1827
nyugat-ausztráliai csikóhal (Hippocampus angustus) Günther, 1870
törpe csikóhal (Hippocampus bargibanti) Whitley, 1970
Hippocampikóhal (Hippocampus breviceps) Peters, 1869
Zsiráfcsikóhal (Hippocampus camelopardalis) Bianconi, 1854
koronás csikóhal (Hippocampus coronatus) Temminck & Schlegel, 1850
Névrokonok. A szárnyas csikóhalak (Pegasidae) testét szintén csontpajzsok borítják, arc-orruk is megnyúlt, kis szájuk azonban fogatlan, és nem végső állású, hanem a hasoldalra nyílik. Erre a családra az ejtőernyőszerű, széles mellúszó a jellemző, amelyben – az összes többi halcsaládtól eltérően – 5 kemény sugár van. Kopoltyúik fésűsek; úszóhólyagjuk nincs. Kevés számú, kis termetű faj tartozik ide, amelyek az Indiai- és Csendes-óceán melegégalji részeit lakják.
A repülő csikóhal, Pegasus volitans L., 10 cm-esre nő meg. Hátúszóját 5, mellúszóját 11, hasúszóját 3, az alsót pedig 5 sugár alkotja. Orra hosszú, lapos, kard alakú nyúlvánnyá alakult át, amelyet oldalra irányuló fogak szegnek be. Farkát 12 páncélgyűrű vértezi fel. Testét barna pettyek tarkítják.
SZEMÖLCSEVŐ SZÖCSKE: A fürgeszöcskék (Tettigoniidae) családjába tartozó faj. A Decticus szöcskenem típusfaja.
A szemölcsevő szöcske elterjedési területe egész Európa és Ázsia, Szibériáig. Észak felé egyre ritkább. Az Alpokban 2000 méter magasságig feljut. Állományai az intenzív mezőgazdasági művelés következtében erősen csökkennek.
A szemölcsevő szöcske 2,2-4,5 centiméter hosszú, egyike a legnagyobb hazai "éneklő" egyenesszárnyúaknak. Teste zömökebb, mint a zöld lombszöcskéé. Színezete sárga, zöld vagy barna, de minden esetben sötét foltokkal. Az alsótest világosabb, általában sárga. Hosszú tojócsöve gyengén felhajlik. Szárnyai messze túlérnek a potrohon, nőstényeknél viszont csupán a hosszú tojócső közepéig. Szárnyain legtöbbször négyzet alakú, sötétbarna foltok láthatók. A rovar kiválóan képes repülni, amit veszélyesetén meg is tesz.
A hangképző szervek, mint általában a fürgeszöcskéknél, az elülső szárnyakon helyezkednek el, és úgy működnek, mint egy fésű, amelyet valami éles szegélyen végighúznak.
Csápja mintegy testhosszúságú. Az elülső lábszárak belső oldalán 4 tüske van. A hátulsó lábpáron a combok hosszúak, jelentékenyen megvastagodtak, a lábfejek tőízén pedig két jellegzetes, mozgatható sarokfüggelék található.
A szemölcsevő szöcske nedves és száraz rétek, dúsabb legelők, ligeterdők lakója, de szántókon és fenyéreken is előfordul. Környezetével szemben kevéssé igényes, de leggyakrabban alacsony fűvű hegyi réteken látható. A hímek éneke hangos és átható. A lárva és imágó egyaránt apró rovarokat fogyasztanak, növényi anyagokat csak ritkán esznek. Korábban a szemölcs irtására használták, mert azt hitték, hogy a harapást követően kibocsátott barna váladék elmulasztja a szemölcsöt.
A szemölcsevő szöcske párzási időszaka június–szeptember között zajlik le. Cirpelését, amely éles „cik” hangok egymásutánjából áll, csak a forró déli órákban hallhatjuk. Jóval élesebb hangzású, mint a zöld lombszöcske cirpelése. Párosodáskor a hím a nőstény alatt helyezkedik el. Az utóbbi petéit (mintegy 50-et) erős, kard alakú tojócsövével egyenként helyezi a földbe. Petézés céljára laza talajt keres, de ha ilyen nincs, képes akár keményre taposott talajba is belefurkálni. Az embrionális fejlődés másfél évet vesz igénybe.
BAZSA: Tudományos neve: bánáti bazsarózsa vagy bánsági bazsarózsa. Növényritkaság. Legfontosabb élőhelyét a Baranya megyei Zengő gerincén találhatjuk meg, s minden bizonnyal ennek köszönhetően mecseki bazsarózsa névvel is illetik. Tavaszi virágzásakor a kelet-mecseki Hosszúhetényből bazsarózsanéző túrákat szoktak szervezni a lankákra.
Eredetileg önálló fajként írta le Anton Rochel botanikus Paeonia banatica tudományos névvel. Később, Soó Rezső munkássága révén, a kerti bazsarózsa (Paeonia officinalis) alfajaként tekintettek rá Paeonia officinalis subsp. banatica néven, s ez a felfogás a közelmúltig így maradt, illetve egyes helyeken
továbbra is így tekintenek rá, másutt azonban ismét úgy gondolják, hogy önálló faj. Érvényes tudományos neve a Paeonia banatica.
Gyökerei nyúlánkak - koloncosak. Szára nem fásodó, felálló, el nem ágazó, egyvirágú, 40–60 cm magasságú. Sötétzöld Levelei szórt állásúak, háromszorosan hármasan tagoltak, a levélkék hosszúkásak vagy tojásdadok, ép szélűek, alul gyéren szőrösek, ezért szürkésnek látszanak. A lomblevelek, murvalevelek és a csészelevelek között fokozatos az átmenet. A sugaras szimmetriájú virág kettős virágtakarójú, a magányosan álló virágok nagyok, de nem teltek. Virágzási ideje az időjárás függvényében május, június eleje is lehet. Termése tüszőcsokor.
Botanikai kutatások szerint a bánáti bazsarózsa a Mecsekben preglaciális idők reliktuma, tehát átvészelte a jégkorszak Glaciális szakaszait. A bánáti bazsarózsa pannon flóraelem és endemikus fajnak számít a Kárpát-medencében. Legkorábbról ismert és dokumentált előfordulásai: Romániában a Bihar-hegység, illetve a Temes és az Alduna vidéke, Szerbiában a Delibláti-homokvidék, Horvátországban a Tarcal-hegység (Fruška Gora), Magyarországon pedig a Kelet-Mecsek. Becslések szerint a világon fellelhető teljes állomány 90%-a Magyarországon található.
A szerbiai és horvátországi előfordulások helyzetéről Vida Stojšić botanikus azt közölte, hogy a Fruška Gorából már több mint 30 éve nem került elő, a Delibláti-homokpusztán pedig mindössze 74 példány él.
Romániai előfordulásokról 1939-ben számolt be Tatár Miklós, ezt követően egy ideig újabb információ nem került elő róla. Marossy Anna nagyváradi botanikus az 1970-es években a bihari Béli-hegységben, Belényes környékén talált meg egy populációt, mely bükkös-csertölgyes erdőben, 80–90 éves fák között él mintegy 8 hektárnyi területen: ez a terület a bánáti bazsarózsa legészakibb és legkeletibb ismert természetes élőhelye, s itt él a növény állományának 10%-a. 1982-ben a területet védetté nyilvánították, valamint később, a Natura 2000 programban európai védettséget is kapott. S habár aggodalomra adott okot, hogy a 2012 húsvétja után néhány nappal keletkezett és négy napig tartó erdőtűzben elpusztult a populáció nagy része, azonban 2013-ban már arról számoltak be, hogy az állománynak sikerült regenerálódnia.
Magyarország területén először Kitaibel Pál figyelte meg Hosszúhetény és Pécsvárad között 1799-ben, ahogyan azt Kanitz Ágoston írta 1863-ban, s feltehetően manapság is egyedül a kelet-mecseki területen található a bánáti bazsarózsa hazai előfordulása. Ugyan Nicolaus Thomas Host 1831-ben azt írja, hogy Kitaibel Somogy megyéből is említ előfordulást, azonban szakértők szerint elképzelhető, hogy Kitaibel kéziratát az osztrák botanikus félreértelmezte, s az említett előfordulás megegyezik a kelet-mecsekivel.
A meszes, tápanyagban bővelkedő humuszos, laza erdőtalajokon, dombvidéki molyhos-tölgyesekben, cseres- és gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben, illetve
gyepekben, erdőszéleken él. A félárnyékos helyeket kedveli, de jól tűri a teljes megvilágítást is.
Magyarországon 1982 óta fokozottan védett, természetvédelmi értéke jelenleg 250 000 Ft. Védelmét ritkasága, a magyarországi flórában játszott fejlődéstörténeti szerepe (jégkorszak előtti reliktum) és növényföldrajzi jelentősége (pannóniai
endemizmus), végül veszélyeztetettsége indokolja.
A 2000-es évek elején a mecseki állományra komoly veszélyt jelentett a Zengőre tervezett katonai létesítmény miatti környezetpusztítás, amit a környezetvédő civilek összefogásával 2004-ben sikerült megállítani.
Régebben gyógyászati célra is gyűjtötték, mert gyökerei és zsíros-olajos magvai alkaloidot (paeonin) tartalmaznak, amit Epilepszia ellen görcsoldóként, illetve hánytatónak használtak.
Bánáti bazsarózsa az oroszországi Mescserai Dendroparkban. Az oroszországi Lipeck megyei Mescserka községben elhelyezkedő "LOSZSZ" Mescserai Dendrológiai Park 2011. évi jelentése szerint a park állandó kollekciójába
sikeresen átültették a parkban termesztett bánáti bazsarózsát.
CSUKA: A Föld északi féltekéjének hideg és mérsékelt éghajlati övében
minden kontinensen megtalálható, jelentős gazdasági értéket képviselő halfaj. Természetes vizekben télen a jég alól is fogható, ezért egész évben friss halként fogyasztható. Nemének a típusfaja.
Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 Méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos, gyakori ragadozóhal.
Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Feje testéhez képest igen nagy és szája kacsacsőrre emlékeztet. Nagy szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott. Szájában éles, erős és kúpos fogak helyezkednek el, több sorban, melyek elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszójához. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokban rendezett, esetleg márványos, változó élénkségű sárgás foltokkal.
A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható a Teljes testhossza maximum 100 centiméter, az Ikrásé maximum 150 centiméter. Magyarországi rekordja 20,47 kilogramm. Növekedési ütemük eltér és vízterülettől függően 8-9 éves korukra az ikrások 30–40 mm-rel nagyobbra nőnek a tejeseknél.
Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Jól alkalmazkodik a környezetéhez. Mozdulatlanul beleolvad a növényzetbe és így várja áldozatát. Környezetével szemben meglehetősen igénytelen, a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden víztípusban megél. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. A frissen feltöltött csatornák tavak benépesítésében úttörő szerepet játszik.
Kiválóan lát a vízben, hiszen a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a pontyfélék (Cyprinidae) halfajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül, de növekedésével összhangban megeszi az apróhalat, majd a nálánál kisebb méretű halakat. Ezeken kívül a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt nagyobb korában a kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Kedvence a szélhajtó küsz, amelyből jelentős mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol.
A felmelegedett vizekben nyáron bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére és növekedése ilyenkor gyors, ötnyaras korára elérheti az 5-8 kilogramm méretet is. Falánk
ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors. Nem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt, hagyja elmenni. A megragadott áldozatának a szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül már gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes lebontani, megemészteni.
Érdekesség, hogy a törpeharcsa nagyobb példányait - azok úszóin lévő szúrós tüskéi miatt - nem tudja elejteni, mert az akár fel is sebezheti a száját.
Ívása február–március közé esik, amikor is a sekély partmenti, növényekkel, gyökerekkel sűrűn benőtt helyeken rakja le ikráit. Ívásának idejét tekintve egyik legkorábban ívó hal Magyarországon. Ilyenkor a hímeknek nincs meghatározott területük. Amikor a hímek összetalálkoznak az ívóhelyen, fenyegető tartást öltenek, meggörbített háttal, de ritkán kerül sor verekedésre. Ha egy nőstény fogadja a hím udvarlását, előreúszik. A hím melléúszik úgy, hogy a szemük egy magasságba kerül. A parthoz úsznak, a sűrű fűbe, ami felizgatja őket. A hím a nősténynek odacsap a farkúszójával, ez a "párzási ütés". Ekkor a nőstény kibocsátja az ikráját, a hím pedig kifecskendezi a tejét. A farkúszó újabb csapása segít az ivarsejtek keveredésében.
Az ikra körülbelül 3 milliméter átmérőjű és ragadós. A nőstények testkilogrammonként 40-45 ezer ikrát raknak. Az ezt követő 10-30 nap múlva a kikelő lárvák életük első szakaszát itt a sekélyben töltik, ahol először zooplanktonokra, majd kisebb vízibolhákra és egyéb ízeltlábúakra
vadásznak. 3-5 centiméteres korukban kezdenek el a mélyebb, de növényekkel sűrűn benőtt részekre húzódni, majd átállnak a főként apróhalakból, lárvákból álló táplálkozásra.
A fiatal csukák szája óriási, saját testhosszuk 80 százalékát elérő zsákmányt is lenyelnek. Egy 15 centiméteres kis csuka majdnem ugyanilyen hosszú testvérét is le tudja nyelni. De rengeteg csukaivadékot esznek meg más rablóhalak is.
IHARFA: Tudományos neve: juharfa. Karéjos levelű, kettősen szárnyas termésű díszfa; Acer.
A fa nedve cukordús, sérülés esetén a sebhelyről lecsöpög. Régebben a juharfát a nyírfához hasonlóan csapolták, viricselték. Nedvéből, amelyet hordókban gyűjtöttek össze, cukrot főztek. Sok virág- és levélmézet ad.
A cukorjuhar ’Acer saccharum’ Észak-Amerikában őshonos. Cukortartalmú nedvéért az indiánok már régóta csapolják tavasszal a fákat. A finnugorok az Acer platanoidesből nyertek cukrot.
Kifejezetten kétlaki fa az észak-amerikai kőrislevelű juhar ’ Acer negundo’, amelynek jelentéktelen virágai vagy porzósak, vagy termősek. Nevét onnan kapta, hogy szárnyasan összetett levelei a kőriséhez hasonlíthatók. Ennek a szélporozta juharfajnak a virágporát az USA-ban összegyűjtik, és az általa kiváltott pollenallergia (virágporral szembeni túlérzékenység) megelőzésére szolgáló készítményt állítanak elő belőle.
A néphagyomány szerint hatásos védelmet nyújt a juharfa a boszorkányok ellen. A németországi Mecklenburgban juharfából készült csapokat vernek az ajtóba, küszöbbe, hogy a boszorkányokat távol tartsák. A kínaiak központi istene, Huang-ti harcba szállt Cse-júval, hosszú és véres küzdelmek dúltak közöttük.
Cse-ju veszítette el a csatát; nyakkalodája halála után juharfává változott.
Nagy tisztelet övezte a juhart a Baltikumban és Skandináviában is, számos mondában, mitológiai történetben szerepel. A Kalevala, a finnek nemzeti eposza több helyen említi. A juharlevél ma az önálló Kanada címernövénye.
A Mátra erdőiben védelem alatt áll egy különös fa: a mátrai ősjuhar. Papp József volt a felfedezője, aki cikkében így ismertette:
Néhány évvel ezelőtt egyik mátrai botanizáló utam alkalmával érdekes juharfára lettem figyelmes. A Tarna-patak völgyén ereszkedtem le Parád felé, amikor a Tarna közúti hídja mellett, a víz szélén, egy kéttörzsű, hatalmas méretű olyan juharfára leltem, amilyennel még nem találkoztam. Nemcsak a hazai juharokkal nem azonos ez, de az általam jól ismert egzóta-juharok között sem tudtam hasonlóról.
Egy ősjuharral állunk szemben, mert az Ősmátra területéről emlékként őrzött ősnövény-maradványok között ehhez a juharhoz nagyon hasonló juharlevél-maradványokat találtak. Greguss Pál professzor megállapította, hogy a fa belső finom szerkezete egészen más, mint a mezei juharé. Az új ősjuhar karéjos levele után kapta latin nevét: Acer acuminatilobum. Hazánk juharfajai tehát eggyel szaporodtak.
A természettudományos értékű fa azután védett lett, betonkorláttal vették körül, táblájára „Mátrai békefa” feliratot kapott.
DÁVID-SZARVAS: A Dávid-szarvas vadon már kipusztult. Eredetileg Kínában volt honos szarvasféle.
Eredeti elterjedési területe sokáig ismeretlen volt. Az újabb leletek szerint a leisztocénban egész Kínában, Koreában és Japánban fellelhető volt. A vadonban történt kihalás időpontjául az i. u. 200 körüli éveket jelölik meg, azonban ma már biztosnak vehetjük, hogy még ezután is élt vadon. A kínai Xia Jingshi szerint még a Ming-korban is voltak vad csordák, és az utolsó vad, magányos szarvasokat a 17. vagy a 18. században ölték meg.
A vadonban történt kihalása után a császári vadasparkokban élő százhúsz példány tartotta fenn a fajt, amelyekből az európai állatkertekbe is jutott. A mai állományok az Európába került példányoktól származnak. A császári vadasparkokban élő Dávid-szarvasok utolsó példányait japán és nyugati katonák fogyasztották el 1900 körül, a bokszerlázadás idején. Addigra azonban elég példány jutott el az európai állatkertekbe és parkokba ahhoz, hogy egy tenyésztési és visszatelepítési program meginduljon. Jelenleg két kínai nemzeti parkban élnek miluk.
A Dávid-szarvas elsődleges élőhelyei a mocsarak voltak. Széles patái az elsüllyedéstől védték. Laza és ezért ropogó ízületei megkönnyítik részükre a süppedős terepen történő könnyedebb mozgást.
Ma magánterületeken él Angliában és Európa más helyein. Európán kívül betelepítették még: Amerikába, Argentínába. Magyarországon csak a miskolci állatkertben élnek Dávid-szarvasok. Ezen kívül néhány vadaskertben is lehet találkozni velük.
A nagytestű szarvasok közé tartoznak. A hímek vállmagassága 114 és 119 cm között van, míg a testtömegük kb. 200 Kg. A nőstények valamennyivel kisebbek, úgy 160 kg-ot nyomnak. Fej-törzs hosszuk 183 - 216 cm. Farkuk hosszú, a leghosszabb a szarvasok között, 22 - 35 cm, bojtban végződik. Fejük hosszú, karcsú, nagy szemekkel és feltűnő szem előtti mirigyekkel, csupasz orrtővel és kis, hegyes fülekkel. Hátukon sörényt viselnek, és nagy patáik vannak, mint a karibunak.
Az eredetileg mocsaras vidékeken élt Dávid-szarvasnál a mocsárban való elsüllyedéstől védett a széles pata. Hosszú, karcsú lábával a Rénszarvasra emlékeztet. Nyári szőrzetük vöröses, a hátukon egy sötét csík fut végig, amely a hideg beáltával beszürkül. Téli bundájuk alapszíne halvány szürkésbarna. Fartükrük nincs. Szem előtti mirigyük erősen fejlett, és mivel szőrtelen, még nagyobbnak látszik. A borjak bundája pöttyös, ahogy sok más szarvasfajnál is.
A hímek agancsot viselnek, melyet minden télen levetnek, és májusra újranövesztenek. Két főágból álló agancsa jelentősen eltér a gímszarvasétól,
azt a látszatot kelti, mintha fordítva ülnének a fején. Hosszabb ága hátrafelé irányul, míg a főág felfelé nő. Néha január környékén megjelenik egy kis
méretű agancs, ami néhány hét múlva leesik. Az agancs ágai elérhetik a 72 - 84 cm-t. Növekedési időszaka is eléggé szokatlan, csak az európai és a szibériai őz agancsa nő ugyanekkor. Hosszú, a lóéhoz hasonló feje szintén nem túl szokványos a Szarvasfélék között.
A kínai Xia Jingshi korábbi szerzők munkáira támaszkodott, amikor a nagy csordákban kóborló Dávid-szarvasokról írt. A miluk a legtöbb szarvasfélétől eltérően, kedvelik a vizet. Szívesen belegázolnak a folyókba, tavakba, és úszni is tudnak. Főként füvekkel táplálkoznak, amit lombbal és vízinövényekkel egészítenek ki. Nyáron jellemzően vízinövényt fogyasztanak. Jól úsznak, de szárazon csámpásan járnak. Maximális sebességük 30 km/h. Hosszú időt képesek eltölteni vállig érő vízben.
A párzási időszak júniusban kezdődik. Ekkor a nőstények a hagyományos párzási helyeken gyülekeznek. Csordában élnek, de a hímek a párzási időszak előtt két hónappal elhagyják a nőstényeket. A párzás idejére ismét csatlakoznak, és végig böjtölve keményen megküzdenek egymással a nőstényekért. A vetekedésben nemcsak agancsaikat, hanem mellső lábukat is használják. Párzási időszakban a nőstényekhez csatlakozó bikák szamárordításhoz hasonló hanggal tudatják vetélytársaikkal, hogy jobb lesz, ha elkerülik a teheneiket. Ilyenkor még táplálkozásra sem marad idejük. Vizeletük fontos kommunikációs
Eszköz. A hímek a hasukat, lábukat és nyakukat is levizelik péniszük vízszintesen tartásával és mozgatásával. EZ a viselkedés is szokatlan a szarvasok között. Szem előtti mirigyüket és nyakukat fákhoz és bokrokhoz dörzsölik. Agancsukkal fűcsomókat tűznek fel a földről, hogy nagyobbnak és szebbnek mutassák magukat. Ez a viselkedés más szarvasfajoknál is előfordul. A párzás után újabb két hónapra távol tartják magukat a nőstényektől. A nőstény szokatlanul hosszú ideig, 280 napig vemhes. A borjú 10 kg körüli testsúllyal születik. A tavasz végén világra jött borjak hamar lábra állnak. A nőstények 2–3, a hímek 3–4 évesen válnak ivaréretté.
Ragadozói a tigrisek és a leopárdok voltak. Habár ezek nem fenyegetik őket, ha képeket mutatnak, és más ingerekkel is ezeknek a jelenlétét éreztetik, akkor a Dávid-szarvasok ösztönösen a vadon élő szarvasokhoz hasonlóan reagálnak.
Egy történet szerint amikor 4000 évvel ezelőtt a Shang dinasztiabeli Zhou uralkodott, egy ökör, egy szarvas, egy ló és egy szamár meditálni kezdett. Amikor Zhou kivégeztette az erényes Bigan minisztert, a négy állat befejezte meditációját. Emberré válva járták az országot, és megtapasztalták az uralkodó zsarnokságát. Lázadást terveztek ellene, de mivel látták, hogy nagyon hatalmas, egy lényben egyesültek, aki egyesítette a ló sebességét, az ökör erejét, a szamár irányérzékét és a szarvas ügyességét. Az új lény a Kunlun hegységbe sietett, ahol tanácsot kért Yuanshi Tianzuntól. A bölcset meglepte a látvány: Ez egyikre sem hasonlít!— kiáltott fel.
Miután megismerte az állat célját, tanítványához, Jiang Ziyához küldte, aki Zhou ellen harcolt. Közös erővel legyőzték a zsarnokot, és megalapították
a Zhou dinasztiát. Küldetése teljesülése után a milu a Jangce alsó folyásánál telepedett le. Az állat a jó szerencse jelképévé vált, és elterjedt az a hiedelem, hogy aki eszik a húsából, az örökké fog élni. Ez vezethetett a faj kihalásához.
ERDEI KUTYA: Dél-Amerika északi területein mindenütt előfordul; erdőben, mocsárban, szavannán és bozótosban egyaránt megél. Brazíliától kezdve Bolívián át egészen Panamáigterjed az állománya. Manapság ritka állat.
Az erdei kutya hossza 60-75 centiméter, farokhossza 12-15 centiméter és testtömege 5-7 kilogramm. Feje erőteljes; pofája rövid és széles, füle nagyon kicsi. Barna fejszőrzete világosabb árnyalatú, mint a test többi része. Teste zömök, izmos és meglehetősen hosszú. Szőrzete rövid és sötét rőtesbarna. Farka rövid, csapott, színe a sötétbarnától a feketéig terjedhet. Az erdei kutya rövid, erőteljes lábával a földhöz lapulva vág utat magának a növényzet sűrűjében.
Kisebb falkákban vadászik és kifejezetten nappali állat. Tápláléka kisebb Emlősökből áll; olykor gyümölcsöt is eszik. Fogságban 10 Évig is élhet.
E kutyaféle ivarérettségét 14-18 hónaposan éri el. A párzási időszak rendszerint Októberben van. A vemhesség 60-70 napig tart, ennek végén a nőstény 4-6 kölyköt hoz a világra. Mindkét szülő gondozza a kölyköket. A fiatal állatok ivarérésük elérése után is a falkával maradnakegy ideig.
INDIAI KOBRA: Évente több mint ötmillió kígyóharapás éri az embereket, ebből 125 ezer eset végződik halállal. Bár nem a legerősebb mérgű kígyófaj, mégis az indiai kobra (Naja naja) okozza a legtöbb tragédiát: évente ötvenezer ember hal meg a marásaitól. Mint megannyi állat, a kobrák is csak a legvégső esetben támadnak az emberre, akkor, ha nem látnak más esélyt a menekülésre. A kígyómarások nagy része a mezőgazdasági munkák végzésekor éri az embert, például India és Ázsia egyéb rizstermelő országainak lakóit. A kobrák mérge neurotoxikus hatású, tehát blokkolja az emberi idegrendszer működését, sok kobra mérge emellett véralvadásgátló hatású is. Az összes kobratámadás tizede végződik halállal; ha az áldozat nem jut idejében orvosi segítséghez, fél órán belül légzési elégtelenségben veszti életét.
ZSINÓRFÉRGEKTŐL a NYÁLKASPÓRÁSOKIG: „Alul- és felülméretezett állatok”
A világ legnagyobb állatát mindenki ismeri: a kék bálna átlagosan 110 tonnát nyom, de akár 190 tonnásra is megnőhet, a szívdobbanását három kilométerrel odébb is hallani. Bár hosszra is az Élmezőnybe tartozik a maga bő 30 méterével, ebben a Rekorder a Lineus longissimus nevű zsinórféreg, amelyből 1864-ben találtak egy 55 méteres példányt. A világ legkisebb állatát viszont már nehezebb meghatározni – már csak azért is, mert észrevenni se könnyű.
Persze csak a legkisebb ismert állatról érdemes beszélni, hiszen újabb felfedezések rendre átírhatják a sorrendet, ráadásul már korábban felfedezett élőlények is újra beleszólhatnak. A Nyálkaspórások (Myxozoa) osztályát például nem is régóta sorolják az állatok közé, korábban egysejtűeknek nézték őket a tudósok. Ez csak 2015-ben változott meg, ma már rendszertanilag a csalánozók törzséhez tartoznak.
Márpedig a nyálkaspórásoknál ma nem ismerünk kisebb állatokat: ezeknek a medúzaszerű, halakban vagy gerincesekben élő apró parazitáknak a legtöbb faja nem nő nagyobbra 20 mikrométernél. A legkisebb ismert nyálkaspórás, egyben a legkisebb állat pedig a Myxobolus nembe tartozó Myxobolus shekel. A 2011-ben leírt faj tagjai nem nagyobbak 8,5 mikrométernél. Csak hogy könnyebb legyen elhelyezni ezt a számot: 1 centiméter 10 ezer mikrométer, azaz 8,5 mikrométer 0,00085 centiméter. De mivel az elmúlt években is több új nyálkaspórás fajt fedeztek fel, könnyen lehet, hogy előbb-utóbb előkerül egy még ennél is parányibb változat.
(Számoljunk tovább: 118 ilyen nyálkaspórás hossza 1 mm, egy méterhez 118000 kell belőle, az 55 m hosszúságú zsinórféreg hosszához pedig 6490000 példány.
Amennyiben egy ember testmagasságát 1,8 méternek vesszük, akkor az előbbi példa arányszámát figyelembe véve, a legmagasabb fajtársunk testmagassága 11168200 méter lenne, azaz 11168,2 km: Magyarország országhatárának hossza 2215,3 km; az egyenlítő hossza 40073 km.
De hogyan alakulhat az arány a legkönnyebb és a legnehezebb állat súlya között: a nyálkaspórás és a 118 tonnás kék bálna között?
A tajtékos kabóca hossza 6-10 mm, testsúlya 10 mgr. Az egyszerűség kedvéért hossza legyen 8,5 mm. Nálánál ezerszer rövidebb a nyálkaspórás, ezért a súlya is legyen ennyivel kevesebb: a mgr század része (1 gr=1000 mgr). Számoljunk tovább:
100000 példány súlya 1 gr;
100 millió példány súlya 1 kg;
100 milliárd példány súlya 1 tonna;
Akkor a 118 tonnához 11,8 billió példány szükséges.
Amennyiben egy ember súlyát 80 kg-nak vesszük, akkor 80x11,8 billió=944 billió kg, amely 944 milliárd tonna. Egy modern nagy teljesítményű vasúti mozdony súlya legyen 94,4 tonna, akkor belőle 10 milliárd darab kellene; és még ezzel az információval sem megyünk sokra.
Másik példa: egy köbdeciméter vízoszlop súlya 1 kg. Egy köbméter vízoszlop súlya egy tonna. Egy köbkilométer vízoszlop súlya egy milliárd tonna. 944 köbkilométer vízoszlop súlya lenne a végső szám.
A nyálkaspórás súlya úgy aránylik a kék bálna súlyához, mint ahogyan egy 80 kg-s ember súlya a 944 köbkilométer vízoszlop súlyához.
A Balaton átlagos vízmennyisége: 1,8 köbkilométer: belőle 524 kellene.)
A szabad szemmel is látható tartományon belül az India partjainál, a homokszemek között élő Psammothuria ganapati a legkisebb a maga 4 milliméteres méretével. Ez egy tengeri uborka, amely neve ellenére egy állat, és a tüskésbőrűek törzsébe tartozik, akárcsak a tengeri csillagok és a tengeri sünök. Előbbi legkisebb képviselője az 5 milliméteres Patiriella parvivipara, utóbbié a 6 milliméteres Echinocyamus scaber.
A gerincesek között egy béka számít a legkisebbnek: a Paedophryne amauensis Pápua Új-Guineán él, és 2009-ben fedezték fel, de csak 2012-ben született róla az első tudományos leírás. A faj kifejlett egyedeinek átlagos testhossza 7,7 milliméter, de 8 milliméternél nem is nőnek meg nagyobbra – azaz a világ legkisebb ismert gerincese nagyjából akkora, mint egy borsószem.
A legkisebb emlős a Thaiföldön és Mianmarban honos dongódenevér, amely 3-4 centiméteresre és 1,5-2 grammosra nő meg. Súlyban vetekszik vele az etruszk cickány, amely átlagosan 1,8 gramm. A valaha élt legkisebb ismert emlős is egy cickányszerű állat, az 53 millió évvel ezelőtt élt Batodonoides vanhouteni volt, és a becslések szerint mindössze 1,3 gramm lehetett.
A főemlősök között pedig a madagaszkári Berthe-egérmaki a legkisebb, amely átlagosan 92 milliméter.
És hogy körbeérjünk: az általában a spektrum másik végén emlegetett cetek között is ki lehet osztani a legkisebbnek járó címet, méghozzá a vaquita névenis ismert kaliforniai disznódelfinnek: a hímek átlagosan 135, a nőstények 141 centiméter hosszúra nőnek meg, ami a fentebbi állatokhoz képest gigantikus, de a kék bálnához hasonló óriások mellett valóban eltörpül.
FÜSTÖSMOLY: A valódi lepkék közé tartozó füstösszárnyú molyfélék (Heterogynidae) családjának egyetlen, Magyarországon szórványosan előforduló faja, a család négy európai fajának egyike.
Szárnyai szürkén áttetszőek, „füstösek”. Egy évben egy nemzedéke kel ki. A hím lepkék nyáron, a nappali órákban repülnek, és a gyepszintben keresik a szárnyatlan nőstényeket. A hernyó telel át.
HOSSZÚTESTŰ CSŐSZBOGÁR: Tudományos neve: fekete szúfarkas. –
család: SZÚFARKASOK – Fam: Cleridae
Megnyúlt testű fajok, szárnyfedőiken tarka rajzolattal. Fejük széles, előtoruk hengeres és hátrafelé szűkülő. Általában hosszú bozontos szőrözettel fedettek. Álcáik húspiros színűek. Az álcák és a nemzők is ragadozó életmódot folytatnak (innen az elnevezés), nagyon hasznos bogarak.
Fekete szúfarkas – Tillus elongatus Linné
Társnév: Hosszútestű csőszbogár
A hímek fényes feketék, a nőstények előtora vörös. Szemei nagyok. A csápok a 4. íztől kezdve fogazottak. Szárnyfedőin pontsorok, egyébként felálló, fekete szőrözettel fedett. Hátrafelé kissé szélesedő, mérete: 6–10 mm.
A nemzők és az álcák is a farontó bogarakat (Buprestidae, Cerambycidae, Anobiidae, Scolytidae) fogyasztják. Száradó, kidőlt törzseken futkároznak és a zsákmányt két első lábukkal megragadják, felemelik, leharapják a fejét és kiszívják a testnedvet. Az álcák különösen a bükk és tölgy kérge alatt gyakoriak.
Házi facsősz – Opilo domesticus Sturm
Karcsú, 7,5–12,5 mm nagyságú bogár. Feje széles, szemei nagyok, csápjai hoszszúak, a vége felé vastagodók. Szárnyfedőin erőteljes pontsorok. Színe barna, de egy széles harántsáv a szárnyfedők tövén, egy a közepén és a szárnyfedők vége sárga. Lábai is sárgák. Egész teste felálló szőrözettel fedett.
Egész Európában a Kaukázusban és Észak-Amerikában is elterjedt. Rejtett éjszakai életmódot folytat. Előszeretettel vadászik a házicincérre (Hylotrupes bajulus) és az álszúkra (Anobiidae). Kísérletek is folytak a házi facsősz tömegtenyésztésére és a biológiai faanyagvédelemben történő felhasználására vonatkozóan, csekély eredménnyel.
Közönséges facsősz – Opilo mollis Linné
8–12 mm nagyságú bogár. Alapszíne barna, szárnyfedői sárga foltokkal. Lábai is sárgák, felálló szőrözete szintén sárga. Hegy- és dombvidéken száradó keménylombos fafajokon, faházakban gyakori.
Győrfi (1957) megfigyelése szerint az O. mollis imágója gyakran a Pissodes notatus bábbölcsőiben is megtalálható.
EURÓPAI BÖLÉNY: Vadon élő, barna gyapjas szőrű, széles homlokú európai, illetve észak-amerikai szarvasmarhaféle; Bison. A tulokformák (Bovinae) egyik neme.
A mérsékelt öv legnagyobb szárazföldi emlőse. Testfelépítése a szarvasmarháéhoz hasonló. Két ma élő faja, az európai bölény ’Bison bonasus’ és az amerikai bölény ’Bison bison’, közel állnak egymáshoz, csak néhány kevésbé lényeges tulajdonságban különböznek. Az európai bölényt a legújabb időig sokszor összetévesztették a vad őstulokkal ’Bos primigenius’, amely az ókorban és középkorban szintén élt még Közép-Európában, és ezzel együtt a szarvasmarha ősének tekintették.
Az európai bölény a középkorban még gyakori volt Európa erdeiben, Európa legnagyobb részén az újkorban pusztították ki végleg. Magyarországon 1735-ben a Bakony vadjai között még megemlítik. Az utolsó Kárpát-medencei példányt 1814-ben ejtették el Erdélyben, Udvarhely megyében. Az utolsó vadon élő európai bölényt 1927-ben lőtték le a hajdani Szovjetunióban.
BŰZGOMBA: Tudományos neve: büdös pereszke.
Család: Pereszkefélék (Tricholomataceae)
Enyhén mérgező, gyomor- és bélbántalmakat okoz. Alapfokú gombaszakértői tanfolyam része
Kalapja 3-7 cm átmérőjű. kezdetben domború, majd ellaposodik, gyakran púpos, széle sokáig begöngyölt. Színe élénksárga, esetleg okkerba hajló, a közepe néha vöröses barnás. A felülete többnyire csupasz, de lehet selymes, nemezes vagy finoman pikkelyes, szemcsés is.
Tönkje 5-10 cm hosszú, 0,7-1 cm vastag. Alakja karcsú, hengeres vagy kissé elvékonyodó, az alján általában görbül. Kénsárga színű, felülete szálas, rostos.
Lemezek, tráma: A tönkre szélesen vagy foggal ránőnek, ritkák és vastagok. Kénsárgák, kalapszínűek.
Húsa vékony, sárga színű. Puha állagú. Gallérja, bocskora és tejnedvve Nincs. Illata Világítógázra, propán-bután gázra hasonlító szagú vagy "fingszagú". Undorító íze van
Szeptembertől novemberig, lomb- és fenyőerdőben növő, elég gyakori faj.
Jellemzői: örbülő tönk, Vékony termet. Megjegyzés: Jellegzetes szaga és színe alapján könnyen felismerhető.
CSÖVES TENGERI RÓZSA: A virágállatok (Anthozoa) osztályának a csőanemónák (Ceriantharia) rendjébe ezen belül aSpirularia alrendjébe és a Cerianthidae Családjába tartozó faj.
A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán parti vizeiben honos. Az iszapos és homokos aljzaton él.
Az aktíniákhoz (Actiniidae) hasonló csőanemóna, váza azonban nincs. 20-35 centiméter magas, megnyúlt teste rövid szájkarokban és hosszú, vékony, fonalszerű tapogatókban végződik; ezek koronát alkotnak. Homokszemcsékből és más anyagokból nyálkás váladékával összetapasztott lakócsőben él; ez akár 1 méter mélyen is lenyúlhat a homokba. Veszély esetén behúzódik a csőbe. Lehet fehéres, világoszöld, barna vagy ibolyaszínű, egyszínű vagy gyűrűs rajzolatú.
HAVASI CSÓKA vagy SÁRGACSŐRŰ CSÓKA: Két alfaja a magashegységekben költ Spanyolország keleti részeitől kezdve, Dél-Európán át, Észak-Afrikáig, Közép-Ázsiáig, egészen Kína és India magashegységeiig. Képes nagyobb magasságokban költeni, mint más madárfajok.
Tojása is alkalmazkodott a ritkás levegőjű környezeti viszonyokhoz. Ez abban mutatkozik meg, hogy nagyobb az oxigénfelvétele és kevesebb vizet veszít.
Tollazata fényes, fekete színű, csőre sárga, lába vörös, hangja jellegzetes. Könnyed, akrobatikus röpte van, mely során teljesen kitárja szárnytollait. Egy életre együtt marad párjával és fészkelőhelyéhez is ragaszkodik, ami gyakran egy üreg, vagy nagyobb repedés a meredek sziklafalakon. Fészkét gallyakkal béleli, melybe a tojó három-öt fehéres alapszínű, barna pöttyös tojást rak le.
Többnyire csapatban jár táplálékért a lelegeltetett füves rétekre, ahol nyaranta főleg gerinctelen állatokat, míg télen növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Szívesen megjelenik a turisták által látogatott helyeken, ahol
akár további élelemforráshoz is juthat.
Ragadozónak és élősködőnek tartott faj. A Mezőgazdasági technológiák változása egyes populációinak csökkenését eredményezte, de mindazonáltal kiterjedt élőhelye és jelentős állománya miatt globális szinten
nem veszélyeztetett. A klímaváltozás azonban veszélyt jelenthet a havasi csókákra, mivel felfelé tolódik a számára szükséges alpesi élőhelyek határa.
Élőhelyét tekintve a magasabb hegyvidékek lakója. Általában 1200-3000 méter tengerszint feletti magasságokban költ Európában, 2900-3900 méteres magasságban fészkel Marokkóban és 3500-5000 méteres magasságokban fészkel a Himalája vidékén. Fészkét feljegyezték már 6500 méteres tengerszint feletti magasságon is, magasabban, mint bármely más madárfajét, amellyel még a havasi varjút is lekörözi, amelynek étrendje kevésbé alkalmazkodott a magaslati körülményekhez. A Csomolungma közelében is megfigyelték hegymászók mintegy 8200 méteres magasságban.
Sziklaüregekben, repedésekben, hasadékokban fészkel olyan sziklafalakon, melyek javarészt megközelíthetetlenek, bár egyes helyeken előfordulhat, hogy mezőkön, a föld üregeiben ver tanyát.
Nyílt terepeken szeret táplálkozni, mint amilyenek például az alpesi rétek, a köves vízfolyások, egészen az erdősültség határáig, vagy lejjebb és telente gyakran emberi településeknél.
A havasi csóka felnőtt egyedének fényes, fekete tollazata, írisze sötétbarna, rövid sárga csőre és vörös színű lába van. Némileg kisebb, mint a havasi varjak, testhossza 37-39 cm-es, ebből 12-14 cm hosszúságú a farktolla, szárnyfesztávolsága 75-85 cm. A havasi varjúnál hosszabb farka van, ugyanakkor szárnya rövidebb, de hozzá hasonlóan lendületes és könnyed röptű madár.
A hímek és a tojók megjelenése hasonló, ám a hímek egy kicsivel nagyobb testűek. A fiatal példányok tollazata fakóbb, csőrük halványsárga, lábuk barnás színezetű.
A havasi csókák röpte gyors és akrobatikus, ritkább, de erőteljesebb szárnycsapásokkal nagyobb manőverezőképességet érnek el farktollaik kitárásával és szárnyaik behajlításával, valamint kihasználják a sziklafalak közelében felfelé áramló légáramlatokat. Repülés közben is megkülönböztethető a havasi varjaktól, mivel kevésbé szögletesek szárnyai, és hosszabb farktollai kevésbé négyszögletűek.
Rovarokkal, pókokkal és apró gerincesekkel táplálkozik, de megeszi a magvakat és gyümölcsöket is. Állandó, nem vonuló madár, de élelemhiány vagy nagy hideg esetén lehúzódik az alacsonyabb részekre és a lakott helyeket sem kerüli el. Turisták által gyakran látogatott helyeken az emberrel barátságos és akár kézből is elfogadja a táplálékot.
Nyáron a havasi csókák főleg gerinctelen állatokkal táplálkoznak, melyeket az alpesi réteken, legelőkön gyűjtenek. Ilyenek például a Selatosomus aeneus nevű és az Otiorhynchus morio bogárfaj tagjai, melyeket a csókák köpeteiből sikerült kimutatni. Ezen kívül a havasi csókák csigákat, szöcskéket, hernyókat és legyek lárváit fogyasztják.
Étrendjük ősszel, télen és tavasszal főleg gyümölcsökből áll, mint amilyen a déli ostorfa (Celtis australis) termése és a homoktövisfélék, valamint a csipkebogyó.
Szívesen fogyasztják az ember által termesztett gyümölcsfák terméseit is, ahol az elérhető, mint amilyen például az alma, a szőlő, vagy a körte. Megfigyelték, hogy havasi varjak fogyasztották a kárpáti sáfrány porzóit, feltehetően a benne található kartenoidok miatt.
Hasonlóan a többi csókához és egyéb varjúfélékhez, a havasi csóka is elrejt ennivalót hasadékokban és repedések mélyén, hogy később ezen élelemraktárából tudjon táplálkozni.
E madárfaj mindig csapatokban táplálkozik, melyek nagyobb létszámúak télen, mint nyaranta, és mindig állandó összetételűek. Azokon a helyeken, ahol az élelem forrásai korlátozottak, ott a felnőttek dominálnak a fiatal egyedek felett és a hímek jutnak előbb élelemhez a nőstények előtt.
A táplálkozási területek magassága az év folyamán állandóan változik, melyet éghajlati tényezők, valamint a táplálék mennyisége és minősége befolyásol. A költési időszak alatt e madárfaj egyedei inkább a fahatár fölött maradnak, ugyanakkor igénybe veszik azon élelem forrásokat, melyeket a turisták hagytak
hátra táborhelyeiken alacsonyabb szinteken, vagy szemétlerakókban.
Az alsóbb részekre való ereszkedés az első havazásokat követően következik be és a hóvastagság növekedésével egyre inkább a völgytalpak felé húzódnak, jóllehet éjszakára visszatérnek fészkeikre. Márciusban és április során a havasi csókák gyakori látogatók a falvakban, vagy a nagyobb hómentes területeken, mielőtt visszatérnének a magasabban fekvő alpesi rétekre.
A havasi csókák táplálékszerző körútjai átlagosan 20 kilométert tesznek ki és eközben mintegy 1600 méteres szintkülönbséget érintenek e madarak. Az Alpokban a 3000 méter feletti síelés egyre nagyobb elterjedése miatt vannak olyan egyedek, melyek télire is fenn maradnak nagyobb magasságokban.
Ahol az élőhelyeknek átfedései vannak, ott a havasi csókák gyakran a havasi varjakkal együtt táplálkoznak, bár a két faj között csak korlátozott verseny van az élelemért. Egy olasz tanulmány kimutatta, hogy a havasi varjak téli étrendje főleg a tyúktaréj (Gagea) növénynemzetség hagymáinak föld alóli kiásására és elfogyasztására épül, míg a havasi csókák csipkebogyót és más bogyókat is fogyasztanak. Júniusban a havasi varjak főleg hernyókkal táplálkoznak, míg a havasi csókák a lószúnyogok bábjait is elfogyasztják. Később a nyár folyamán a havasi csókák jelentős mennyiségű szöcskét fogyasztanak, míg a havasi varjak ekkor térnek rá a lószúnyogok bábjaira, valamint egyéb bogarak fogyasztására.
A Himalája keleti részén a havasi csókák novemberben megjelennek a Borókaerdőkben és a borókák bogyóival táplálkoznak, mellyel eltérnek az ugyanazon vidéken élő és ugyanabban az időszakban mással táplálkozó havasi varjaktól, melyek a falvak körüli teraszos legelőket túrják fel élelem után kutatva.
A havasi csókákra vándorsolymok, szirti sasok, és uhuk vadásznak, míg a fiókákat hollók ejtik el. Az a viselkedése, amely szerint több madár csapatokba verődik, vélhetően amiatt alakult ki, mert így jobban képesek megvédeni a tojásokat és a fiókáikat.
A havasi csókákat számos Bolhaféle választhatja gazdaállatnak, mint például a Ceratophyllus vagabunda és a Frontopsylla frontalis, valamint a F. laetus is.
Galandférgek is megtelepedhetnek bélrendszerükben, mint például a Choanotaenia pirinica, valamint Rágótetvek is élősködhetnek a havasi csókákon, például Brueelia, Menacanthus, vagy Philopterus.
A havasi csóka monogám típus, párjához hűségesen ragaszkodik és évről évre együtt maradnak. A költési időszak általában május elején kezdődik. A havasi csóka nem kolóniákban fészkel, de, amennyiben a környezeti sajátosságok lehetővé teszik, akkor egymás közelében építenek fészket.
Nagy méretű fészkét sziklapárkányokon, üregekben, sziklák repedéseiben, mélyedéseiben, vagy elhagyatott épületeken készíti el, gyökerekből, ágakból és elszáradt növényi részekből építi, és fűvel, apró gallyakkal, vagy szőrrel béleli. A fészekalj 3-5 fényes, piszkosfehér vagy krémszínű, zöld és barnás pettyekkel tarkított tojásból áll, melyek 3,4 cm hosszúak és 2,5 cm átmérőjűek. A tojó 14-21 napig kotlik a tojásokon, mielőtt a fiókák kikelnének. A frissen kikelt fiókáknak sűrű pelyhes tollazatuk van, ellentétben a havasi varjak fiókáival, melyek csaknem csupaszon kelnek ki. A fiókáknak a kikeléstől számított 29-31 nap alatt fejlődik ki tollazatuk. A fiókákat mindkét szülő táplálja, ám ebben segíthetnek nekik olyan fiatal, már kiröpült egyedek is, melyek csatlakoznak hozzájuk.
A magasabb területeken azért tudnak költeni a havasi csókák, mert tojásaik héja kevesebb pórust tartalmaz, mint az alacsonyabb térségekben élő madárfajok tojásai és a kisebb párolgás miatt így kevesebb vizet veszítenek az alacsony nyomású környezetben. Az embriók vérében már ilyenkor is megtalálható a hemoglobin, amely elősegíti az oxigénfelvételt.
Az olasz Alpok nyugati részén a havasi csókák többféle helyen fészkelnek, mint a havasi varjak, mert a sziklapárkányokon, hasadékokon és üregeken kívül igénybe veszik az elhagyatott épületeket is, míg az ezen a területen élő havasi varjak kizárólag természetes eredetű fészkelőhelyeken költenek, jóllehet
elterjedési területének más részein viszont a havasi varjak is fészket raknak az elhagyatott épületeken.
A havasi csókák mintegy egy hónappal később rakják le tojásaikat, mint a havasi varjak, bár a költés sikere és a párosodási viselkedés hasonló mindkét fajnál. A hasonlóságok e két madárfaj közt feltehetően onnan erednek, hogy ugyanazon környezeti korlátok között kénytelenek párosodni.
Egy tanulmány azt vizsgálta, hogy az Európa különböző pontjain élő állománya a havasi csókáknak fészekaljak tekintetében milyen téren tér el, és megállapították, hogy az átlagos fészekalj 3,6 tojásból áll, melyből átlagosan 2,6 fióka kel ki és csak 1,9 egyed éli meg tollazata teljes kifejlődését. A felnőtt egyedek túlélési arányai 82 és 92 százalék közt mozognak, melynél nem mutatkozik különbség a nemek között. Az első éves fiatal egyedek túlélési aránya 77 százalék, ami alacsonyabb, mint a kifejlett példányoké. A turisták által és az emberi közreműködésből származó élelmiszertöbblet nem befolyásolja érdemben a költés sikerét.
RÉTI IMOLA: A 20. század elején piros imola néven is említették. Észak-Ázsiában, a Kaukázusban és Európa nagy részén elterjedt. A kontinentális Európában szinte mindenütt előfordul, így például Magyarországon gyakori növényfaj, a Mediterráneumban azonban ritkább. Írországban nem, Angliában viszont honos.
Változatos megjelenésű lágyszárú, magassága 10 cm-től akár 1,5 m-ig is terjedhet. Évelő növény, elágazó gyöktörzsével vészeli át a telet. Rendszerint felálló, esetenként felemelkedő, szögletes, erős, kórós Szára egyes példányoknál felül elágazik, ágas, másoknál el nem ágazó, egyszerű. Fészekvirágzatai a hajtás, illetve a kevés ág végén állnak, általában magánosan, a virágok júniustól októberig, helyenként novemberig nyílnak. A réti imola fészekvirágzatait gyakran látogatják meg rovarok.
Levelei kopaszak vagy érdesek, s a száron, illetve az ágakon egészen a virágzatok alapjáig megjelennek, váltakozó állásúak. Az alsó levelek nyelesek, lemezük széles-lándzsás, esetleg elliptikus vagy tojásdad alakú, a nyél felé elkeskenyedő, lehetnek teljesen épek vagy a levélváll közelében szárnyasan osztottak, a szélük ép vagy fogas, a csúcsuk tompa vagy alig hegyes. A középső és felső levelek ülők, lemezeik keskeny-lándzsás alakúak, de lehetnek kissé tojásdadok is, sosem tagoltak, csúcsuk hegyes.
A fészekvirágzat tojásdad-gömbded fészekörve 12–14 mm átmérőjű, de virágzáskor a kinyílt virágokkal 2–6 cm átmérőjű fészek jön létre. A fészekörv pikkelyei (a fészekpikkelyek) zöld színűek, felső részükön száraz, sötét- vagy halványbarna színű, 4 mm-nél nem nagyobb függelékkel díszítettek, s annyira fedelékesen helyezkednek el egymáshoz képest, hogy szinte csak a barna színű függelékek láthatók a fészekörvön. A belső fészekpikkelyek függelékei laposak, kerekdedek, hártyásak, épek vagy fogasak, és jól elkülönülnek a pikkelytől, a külső fészekpikkelyek függelékei pedig vagy szabálytalan nyalábokra hasadozottak vagy – a subsp. subjacea (Beck.) Hyl. alfaj esetén – szabályosan rojtosak.
A fészekben sugárvirágok nem, hanem csak csöves virágok fordulnak elő, melyek aktinomorfak, forrt szirmúak és 5 cimpájúak az 5 bíbor, bíborlila, bíborvörös, vagy ritkán fehér színű sziromlevél összenövése miatt. A virágzat peremén levő virágok a belsőknél feltűnően nagyobbak (úgynevezett sugárzók), s ugyan meddők, de jelentős a szerepük a rovarok csalogatásában. A belső virágok az összeforrt sziromleveleken kívül az alsó állású magházzal és az azt körülvevő 5, érintéssel mozgásra ingerelhető porzólevéllel rendelkeznek. A portokok a fehér bibeszál körül csővé nőttek össze, s amikor a fészken mozgó rovar a porzószálhoz hozzáér, akkor a portokcsőből kilövell a virágpor, s a rovar testére tapad. Szürke vagy világosbarna színű, fényes kaszattermései legfeljebb 3 mm hosszúak és nincs bóbitájuk.
Megjelenésében hasonló a vastövű imolához (Centaurea scabiosa subsp. scabiosa), amelynek azonban a levelei szárnyasan szeldeltek.
A síksági vidékektől egészen az 1900 m-es tengerszint feletti magasságig, azaz alhavasi területekig megjelenik a napos helyeken. A félszáraz, illetve a váltakozva nedves és száraz, tápanyagban gazdag, humuszos, inkább lúgos kémhatású, meszes talajú területeken gyakori. Jobban kedveli a mélyebb rétegű, agyagos, vályogos talajokat, a nagyobb homoktartalmú és a tőzegtalajokon ritkább. Réteken, legelőkön, sovány gyepekben, törmelékes helyeken (pl. utak mentén, töltésekben), másodlagos gyepekben gyakori, de előfordul cserjésekben, száraz tölgyesek peremén, valamint mocsár- és lápréteken is.
Magyarországon elsősorban a Magyar-középhegységben és a Dunántúl dombságain gyakori, az alföldeken ritkább ugyan, de szórványosan jelen van az Alföldön (például a Duna- és a Dráva-völgyben, a Nyírségben, a Tisza mentén) és a Kisalföldön.
Általában többedmagával nő, tömeges elszaporodásával (főleg az egyszer kaszált hegyi réteken) kiszorítja a gyepképző növényeket, így a legelőkön, szénatermő területeken gyomnövényként tartják számon. Ráadásul a legelő
Patások általában nem kedvelik kemény, kevés tápanyagot nyújtó szára és viszonylag magas cseranyag-tartalma miatt, ezért a lelegelt legelőkön visszamarad.
A rovarok, így a méhek is kedvelik, jó méhlegelőt nyújt.
BUJÁR: Tudományos neve: északi búvár. Rövid szárnyú, kitűnően úszó és bukó (északi) madár.
A madár neve onnan ered, hogy víz alá bukással szerzi halakból álló táplálékát. Áldozatát víz alatt kapja el, igen mélyre is lemerül. Édesvízben csukára, sügérre, pisztrángra és tokfélékre, sós vízben lepényhalra, tengeri pisztrángra és heringre vadászik.
A búvárok az északi félteke hideg vidékein honosak, de vándorolnak, így ősszel és télen hazánkban sem idegenek. Kitűnő úszók, lábaik a farokhoz közel helyezkednek el, ami az úszást könnyíti, de a szárazföldi mozgást esetlenné teszi.
Az északi búvár ’Gavia stellata’ Európában, Ázsiában és Kanada sarki területein költ. Nagyobb kiterjedésű tengerpartokon és nagy tavakon telel, például az Atlanti-óceán, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger környékén. Magyarországon a Dunán és a Balatonon lehet látni néhány párt.
A jeges búvár ’Gavia immer’ Kanadában, az Amerikai Egyesült Államok egyes területein, Grönlandon és Alaszkában költ. A párok életük végéig együtt maradnak, és ugyanabban a fészekben költenek. Magyarországon ritka átvonuló. Kanada egydolláros érméjén a jeges búvár látható.
A sarki búvár ’Gavia arctica’ főként Európában és Ázsiában nagy és tiszta vizű tavak környékén költ. Leggyakrabban a Fekete-, Földközi- és Balti-tenger környékén telel. Magyarországon a Balatonon kis számban rendszeresen előfordul. Két percig is képes a víz alatt maradni.
A fehércsőrű búvárt ’Gavia adamsii’ a jeges búvártól egyedül szalmasárga csőre különbözteti meg, amely egy kicsit felfelé hajlik.
BARBULA: A Barbula unguiculata egy változatos megjelenésű lombosmoha a Pottiaceae családból. Könnyen összetéveszthető a Syntrichia ruralis-al, de annak áttetsző szőrszálban végződik a levele.
A Barbula unguiculata gyepje változó színű, a zöldtől kezdve akár halvány sárgásbarna színű is lehet, a növény akár 3 cm magasra is megnőhet. Levele jellegzetes nyelv alakú, mely nedvesen mereven elálló, de szárazon csavarodott. A levélér erős, de rövid hegyben lép ki a levélcsúcson. A levélszél az alaptól a levél közepéig begöngyölt, de a levél felső negyedében már nem. A levélsejtek a levél felső részén kicsik, négyzet alakúak és papillázottak, a levél alján hosszúkásak, simák és áttetszőek. A spóratartó nyél vörös színű, egyenes, a tok hengeres. A perisztómiumfogak 3-4-szer balra csavarodottak spirálisan.
Ez a faj a nedves, erősen meszes talajokon él, ezért elterjed egész Magyarországon. A hegységek szikláinak apró repedéseitől elkezdve az alföldi rétekig és mezőgazdasági területekig mindenhol előfordul. A Föld északi féltekéjénn is gyakori fajnak mondható, megtalálható Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában.
TERMETES ÁSÓFUTÓ: A futóbogárfélék vagy futrinkafélék (Carabidae) a Rovarok osztályában
A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család.
Körülbelül 30 ezer leírt fajuk közül Magyarországon mintegy 650 él.
Az egész Földön megtalálni őket; a legtöbb faj a mérsékelt övben él.
Alakjuk és színük is igen változatos. Fejük nagy, előreálló (orthognath), de általában keskenyebb, mint az előtor. A barlangokban vagy mélyen a földben élő fajok szeme gyakran hiányzik, egykori helyét csak világos folt jelzi. A növényevő fajok rágóik rövidek, de erősek, a ragadozó fajokéi hosszabbak, néha egymást keresztezik; a zsákmány megragadását és széttépését fogak segítik. Állkapcsi tapogatójuk négyízű. Csápjuk általában hosszú (legalább olyan hosszú, mint a fej és az előtor hossza együtt), fonalas, sohasem bunkós, fésűs vagy lemezes; a fülescsápúfutó-formák(Paussinae) fajainál az utolsó csápízek aránytalanul megnagyobbodtak.
A legtöbb faj szárnyfedője hátul lekerekített, a potrohot teljesen fedi. Felülete általában hosszanti irányban rovátkolt, vagy sorokba rendezett pontsorokkal borított.
Potrohuk látható haslemezeinek száma 6, ellentétben a bogarak többségét kitevő Polyphaga alrend tagjaival, melyeknél a látható haslemezek száma 5.
Lábuk általában hosszú, vékony, a gyors futásra alkalmas; egyes, rövidebb és vastagabb lábú (főleg növényevő) fajok nehézkesebben mozognak. A föld alatt élő fajok mellső lábai ásólábakká alakultak.
A végbelük melletti mirigyek metakrilsavat és más vegyületeket tartalmazó váladékát veszélyhelyzetben kilövellhetik.
A megnyúlt testű lárvák fejének mindkét oldalán 4–6 pontszem helyezkedik el. Csápjaik négy ízűek, rágóik sarló alakúak. Bábjuk rendszerint fehér, rajta jól kivehető az előreálló fej, a szájrészek, szárnyak, lábak stb. körvonalai.
A fajok nagyobb része gyorsan mozgó éjszakai vagy nappali ragadozó. Többnyire más rovarokat (főleg rovarlárvákat), férgeket, csigákat zsákmányolnak. A közhiedelemmel ellentétben a növényevő (elsősorban magevő) fajok száma is igen magas: ilyen például a Gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides), melynek lárvája a Gabonafélék leveleit, Imágója az érőfélben lévő gabonaszemeket fogyasztja. Fejlődésének végén a legtöbb faj lárvája kamrát váj magának a földbe vagy korhadt fába, és abban bábozódik. Az átalakulás egy évig is eltarthat (a kisebb fajoké gyorsabb).
Néhány fontosabb Magyarországon előforduló faj:
nagy aknásfutó (Acinophus ammophilus) Dejean, 1829
aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) (Linnaeus, 1758)
kis bábrabló (Calosoma inquisitor) (Linnaeus, 1758)
bőrfutrinka (Carabus coriaceus) Linnaeus, 1758
keleti kékfutrinka (Carabus violaceus) Linnaeus, 1758
lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) Linnaeus, 1760
rezes futrinka (Carabus ullrichii) Germar, 1824
ragyás futrinka (Carabus cancellatus) Illiger, 1798
öves homokfutrinka (Cicindela hybrida) Linnaeus, 1758
mezei homokfutrinka (Cicindela campestris) (Linnaeus, 1758)
nagy selymesfutrinka (Harpalus rufipes) (DeGeer, 1774)
gabonafutrinka (Zabrus tenebrioides) (Goeze, 1777)
Gebhardt-vakfutrinka (Duvalius gebhardti) (Bokor, 1926)
VÍZI FEHÉR NIMFA: Tudományos neve: fehér tündérrózsa vagy fehér tavirózsa. A fehér tündérrózsa Európában nem ritka, a távoli északi tájakat és Spanyolország nagy részét kivéve. Észak-Afrikában és a Közel-Keleten is megtalálható ez a vízinövény.
Ennek a növényfajnak a víz színén úszó, 15-30 centiméter széles, fényes zöld Levelei kerekdedek, válluk mélyen bemetszett, szélük ép. Az oldalerek villásan szétágaznak, de a levél szélénél összefutnak. A levélnyele hengeres. 10-15 centiméterátmérőjű virágain 4 zöld csészelevél és 15-25 fehér szirom található, melyek fokozatosan mennek át a porzókba. Megporzástól függően 3-5 napig nyílnak, majd elhervadva a víz alá buknak, és helyükbe újak fejlődnek. Évelő növény, karvastagságú gyöktörzzsel.
A fehér tündérrózsa tápanyagban gazdag, iszapos talajú álló- vagy lassan folyó vizek lakója. Körülbelül 3 méter is lehet a vízmélység. A virágzási ideje június–szeptember között van.
EMU: Ausztrália füves területeinek, szavannáinak, bozótosainak lakója.
Jelenleg az emu a világ második legnagyobb madara. Magassága 160-180 centiméter, 50-60
Kilogramm súlyú. A tojók valamivel nagyobbak a hímeknél. A három ujjban végződő kimondottan erőteljes lábainak köszönhetően 50 km/h sebességgel is tud futni. Csűdjük szarupikkelyekkel borítottak. Lapos Szegycsontjuknak köszönhetően röpképtelen madarak. Hosszú, szürkésbarna durva lecsüngő tollai elrejtik nagyrészt visszafejlődött szárnyait. A nyakuk felső része csupasz és gyér tollazat van a nyaka alsó részén is, a fejük egyrésze világoskék színű. A párzási időszakban hallatott jellegzetes hangjuk a messzire elhangzó "dobolás", amelyet a hosszú, felfújt légzacskójuk erősít fel.
Nagyon kitartó futómadár: bár röpképtelen, hatalmas távolságokat képes megtenni fáradhatatlanul. Gyűrűzött példányok akár 500 km-re is elvándoroltak a gyűrűzés helyétől. Emellett kiváló úszók, széles folyók sem jelentenek számukra számottevő akadályt. Az esős időszak kezdetével, szárazabb vidékre vonulnak költeni, a költési időszak leteltével pedig visszavándorolnak.
Növényeket, füvet és gyümölcsöket fogyaszt, de a hernyókat és a szöcskéket is megeszi. A táplálék megőrléséhez segítségképpen 40-50 grammos köveket is lenyelnek. Napjában egyszer isznak, de szükség esetén akár napokat is kibírnak víz nélkül. A bőségesebb táplálékellátottságú hónapokban igyekeznek annyi tápanyagot raktározni zsír formájában, amennyit csak bírnak.
Az emuk szociális viselkedése nagymértékben alkalmazkodott élőhelyük szélsőséges viszonyaihoz. A párzási-költési időszakon kívül nem foglalnak területet, ekkor szabadon mozognak, sőt, akár nagy méretű, de laza szerveződésű szociális csoportokba is összeállhatnak. Természetes ellenségük nincs, csak a tojásaikra és fiókáikra jelenthetnek veszélyt a dingók és a hüllők.
Az emuknál a nemek szerepe felcserélődött az utódgondozás terén. A párok a melegebb hónapokban, decembertől januárig állnak össze, és közösen védelmezik körülbelül 30 négyzetkilométeres területüket. A párzás a hűvösebb hónapokra, április-májusra esik, mikor a nőstények messzire hallatszó, jellegzetes doboló hangjukkal hívják fel magukra a hímek figyelmét, amelyek eközben szorgosan építik fészküket a talajon. A nőstény kb. 5-25, átlagosan 8-10 sötétzöld színű tojást tojik. A 13 centiméter hosszú és 450-650 grammos tojás a tojó testsúlyának mindössze 1,5%-a, amely az egyik legkisebb arány a madarak világában. A költés csak a hímek feladata. A nőstények sokszor a környéken maradnak, és agresszívan őrzik a területet. Máskor azonban odébb állnak és új hímet keresnek maguknak. Miután rövid időn belül több kakassal is párzanak, az egy fészekaljakban kikelő csibék közel felének vér szerinti apja nem az, aki felneveli. A „hűtlen” tojók ezáltal évente 3 alkalommal is tojhatnak egy-egy fészekaljnyi tojást. A 8 hetes költési időszakban a hímek nem esznek, isznak és ürítenek. A fészekről is csak néha állnak fel, és minden behatolót – gyakran még a nőstényt is - harciasan elűznek a tojások közeléből. A kakasok ekkor testsúlyuk harmadát is elveszthetik. Az 56. napon kikelő csíkos emucsibék hamar lábra állnak, kétnaposan már el tudják hagyni a fészküket. A kakas 5 hónapig neveli őket, továbbra is rendkívül agresszíven fellépve minden vélt és valós ellenséggel szemben. Érdekes módon egy elkóborolt emucsibe más fészekaljba is betársulhat, feltéve, ha kisebb az ottani fiataloknál. Az egyéves fiókák már elérik a felnőttek nagyságát, ivaréretté azonban csak 2-3 éves korukra válnak.
FOLYAMI GYÖNGYKAGYLÓ: A folyami gyöngykagyló Európa egyes részein korábban olyan gazdag állományokban fordult elő, hogy a kagylók több rétegben egymáson feküdtek. Ma már csaknem teljesen kipusztult. Néhány patakban (például Csehország nyugati határvidékén) élnek ugyan több tízezer állatot számláló populációk, de fiatal kagylókat gyakorlatilag már nem találunk közöttük. Csaknem valamennyi kagyló 50 évnél idősebb (a folyami gyöngykagyló élettartama meghaladja a 60 évet). Ennek oka egyrészt abban rejlik, hogy az apró, fiatal lárvák (glochidiák) kizárólag meghatározott életkorú pisztrángokon képesek kifejlődni, másrészt abban, hogy a fiatal kagylók még sokkal érzékenyebben reagálnak a vízszennyeződésre, mint a kifejlett állatok.
Európán kívül a folyami gyöngykagyló még megtalálható Ázsia és Észak-Amerika területein is.
A folyami gyöngykagyló tojásdad vagy vese alakú, teknője nagy, 12 - 15 centiméter hosszú és 5,5 - 7 centiméter széles. A búbrész mindig erősen lepusztult felületű, alig emelkedik ki. A zárpárkányzaton csak főfogak találhatók. A teknő héja igen vastag, színe feketésbarna vagy fekete. Belső felületét kékesfehér gyöngyházréteg borítja.
A folyami gyöngykagyló a hűvös, gyors folyású, Mészben szegény vizű és homokos vagy kavicsos medrű patakok lakója, amelyek a pisztrángok számára is kedvezőek. További feltétel, hogy a víz hőmérséklete nyáron a 14 Celsius fok körüli értéket ne lépje túl. A kagyló kerüli az iszapos talajt, és tartózkodási helyén a vízszennyeződésre kifejezetten érzékeny. A folyami gyöngykagylók élőhelyükhöz erősen ragaszkodnak, és gyakran igen sűrű kolóniákat alkotnak. Táplálékforrásukat a plankton és a detritusz (szerves törmelék) képezi.
A kopoltyúlemezek közötti üregekben található Peték megtermékenyítése a lélegzéskor bejutó vízzel érkező Spermiumok segítségével megy végbe. A bonyolult fejlődésmenet miatt igen nagy számú, kereken 1 millió petére van szükség. A peteburok felrepedése után szabaddá váló
glochidiáknak a belélegzett vízzel a pisztrángok (mindenekelőtt a sebes pisztráng) vagy a fürge cselle kopoltyúira
kell jutniuk, ahol megtelepednek és felnövekednek. A kifejlődött kagylók 2-10 hét múlva elhagyják gazdaállatukat, és a vízfenékre hullanak.
KAFFERBIVALY: A kafferbivalyt (Syncerus caffer) – a krokodilok és a víziló mellett – a legveszélyesebb nagytestű állatnak tartják Afrikában. A közvélekedés szerint (bár erről hiteles tudományos leírás mindeddig kevés született) a sebzett kafferbivaly addig üldözi támadóját, míg el nem pusztítja. Kiszámíthatatlan természete lehet az oka annak, hogy ázsiai rokonával, a vízibivallyal szemben nem sikerült a háziasítása. A régi időkben az afrikai szafarikon részt vevő vadászok szerint a kafferbivaly egyike volt az öt legnehezebben puskavégre kapható vadnak, az oroszlán, a leopárd, az orrszarvú és az elefánt mellett, de mind közül a kafferbivaly ölte meg a legtöbb vadászt.
KEREKNYERGŰ PATKÓSDENEVÉR: A kereknyergű patkósdenevér a Palearktikum dél-nyugati részén előforduló faj. Rendszertani szempontból viszonylag egységes, az eddigi vizsgálatok alapján alfaji elkülönülést alig tudtak bizonyítani. Elterjedési területe - mely a hazánkban előforduló patkósdenevérek között a legkisebb – Európa mediterrán régióján és Észak-Afrikán át Iránig és Türkmenisztánig nyúlik.
Európában déli elterjedésű, az Ibériai-félszigettől a Balkán-félszigeten át a Kaukázusig találjuk. Északi elterjedésének határa Közép-Franciaország és a Kárpát-medence északi részének vonala.
Magyarország a kereknyergű patkósdenevér északi elterjedésének határán fekszik, a faj tőlünk északabbra már csak Dél-Szlovákiában fordul elő. Leginkább ezzel a peremi helyzettel magyarázható, hogy hazánkban mindenkor a ritkább fajok közé tartozott. Szálláshelyi igényei a barlangos vidékekhez kötik, ahol az adatok alapján régen is csupán néhány szálláshelyen tudtak nagyobb állományairól. Napjainkra a hajdani szállások túlnyomó többségéről eltűnt, és kifejezetten ritkává vált. Szaporodó kolóniáit már csak az Északi-középhegység területéről, ezen belül is a Bükkből, az Aggteleki-karsztról és a Rudabányai-hegységből ismerjük. Teleléskor szórványosan előfordul a Mátrában, és kivételesen a Zemplénben is. A Dunántúlon nyári közösségei kivétel nélkül felmorzsolódtak, ide már csak az őszi kóborlás és a telelés során jutnak el kisebb csoportjai és magányos egyedei. Az ország nyugati felén leginkább a Gerecsében találni, a Pilisben és a Bakonyban rendkívül ritkán jelenik meg.
Hazánkban kevesebb mint 10 szaporodó kolóniát ismerünk, és csak 3 mérete haladja meg a 200 példányt. A két legnagyobb közösség 2000 és 3000 példányból áll. Egyetlen jelentős téli szálláshelyéről van tudomásunk, mely az országhatáron is átnyúló Baradla-Domica-barlangrendszerben van, és 2500-3000 állatot számlál. A hazai állomány kicsi, nagysága valószínűleg már a 10000 példányt sem éri el.
A kereknyergű patkósdenevér elsősorban a karsztvidékeken fordul elő, mivel természetes körülmények között szálláshelyet kizárólag barlangokban foglal. Néhány esetben felhagyott bányavágatokban is megtelepedik, így napjainkban a karsztvidékeken kívül is előfordul. Kivételesen épületek padlástereiben is kialakulhatnak kolóniái, de rendkívüli klímaérzékenysége miatt csak abban az esetben, ha a szálláshely teljes mértékben barlangszerű adottságokkal rendelkezik. Kifejezetten kedveli a nagy termekkel rendelkező üregrendszereket. Déli elterjedésű faj lévén a melegebb szállásokhoz ragaszkodik, szaporodó- és telelőhelyein jellemzően 10-12 Celsius uralkodik.
Naplemente után szinte azonnal elindul táplálkozni. Röpte lassú, csapongó. A kirepülés után az állatok még hosszabb-rövidebb ideig kavarognak a bejárat előtt, így egy nagyobb kolónia teljes kihúzása akár 20-30 percig is eltarthat. Általában alacsonyan, a lombkoronaszint, illetve a cserjeszint felett vadászik, ahol éjszakai lepkéket, szúnyogokat, kisebb bogarakat zsákmányol. Táplálkozási igényeiről és szokásairól még nem rendelkezünk alapos ismeretekkel.
A kereknyergű patkósdenevérek szülőkolóniái általában nagyok, több száz, vagy még ennél is több egyedből állnak. A kolóniák érdekessége, hogy abban a többi denevérfajtól eltérően, a hímek és a nőstények hasonló arányban vannak jelen. Az egyetlen kölyök június végén, július elején jön világra. A nyári kolónia viszonylag későn bomlik fel, akár szeptember végéig is együtt maradhatnak az állatok. Nyár végétől egyre nagyobb számban jelennek meg a szaporodóhelyeknél, melyek leginkább a méretesebb barlangok.
A szállásokon az egyedek gyakran található más melegigényes denevérfajok társaságában. Hazánkban leginkább patkós-, közönséges- és hegyesorrúdenevérekkel. Teleléskor általában nagy csoportokban fordul elő, de ritkán magányosan is találjuk.
Az egyedek minden esetben különállóan függeszkednek a mennyezeten; nagyobb tömegben szorosan helyezkedhetnek el, azonban ekkor is kerülik a közvetlen testkontaktust. A telelő kereknyergű patkósdenevérek jellegzetessége, hogy a szárny egyáltalán nem, vagy csak részben borítja be a testet. Téli álma a többi hazai patkósdenevér fajtól eltérően rendkívül felszínes, az állatok már egy kisebb zavarásra (pl. rövid megvilágítás) is nagyon rövid időn belül mozgolódni kezdenek.
Ritkasága és veszélyeztetettsége miatt rendkívül kis számban jelölt faj, így nagyon keveset tudunk vonulásáról. Az mindenesetre bizonyos, hogy a szaporodó- és telelőhelyei között nem tesz meg jelentős távolságokat. Gyűrűzéssel igazolt távrepülési rekordja mindössze 134 km. Az eddigi egyetlen ismert külföldi vonatkozású gyűrűzési adatunk egy Somodiban (Drienovec) jelölt példány megkerülése a 40 km-re fekvő Rudabányán, mely a magyar és a szlovákiai szállások kapcsolatát igazolja. Feltételezzük, hogy a hazai állomány szlovákiai (pl. Domica), illetve a bükki és az aggteleki-karszti barlangokba vonul telelésre.
Az eddig ismert legmagasabb kort megért egyed 13 éves volt.
Természetes ellenségeit nem ismerjük. A telelő állatok a ragadozók számára megközelíthetetlen helyen függeszkednek, így a predátorok okozta téli veszteség jelentéktelen lehet. Ügyes röpte miatt az éjszaka aktív baglyok tápláléklistáján is csak nagyon ritkán szerepel, hazánkban még egyetlen példány sem került elő bagolyköpetekből.
Az állományok nagysága teljes elterjedési területén drasztikusan csökkent az elmúlt évtizedekben, aminek eredményeként populációi feldarabolódtak, és egymástól elszigetelődtek. A folyamat különösen intenzív az elterjedési terület peremi részein. A drasztikus állománycsökkenést hazánk területéről is egyértelműen igazolták. A hazánkban ismert természetes szálláshelyek többsége legjelentősebb barlangjaink, melyek ma intenzív turisztikai terhelés alatt állnak. A bányákban lévő állományok nagyobb része is súlyosan veszélyeztetett, mivel a járatok fenntartása folyamatos karbantartást kíván. A járatok beszakadása mellett, a tárnákban felhalmozódó gázok szintén komoly veszteségeket okoznak. Különösen aggasztó, hogy az ismert hazai állomány túlnyomó része 2-3 nagy kolóniában összpontosul, melyek kivétel nélkül nagyon veszélyeztetett helyen élnek. A faj veszélyeztetettsége miatt a kisebb barlangokban élő, néhány tucat példányból álló állományok megőrzése is felértékelődött. A kereknyergű patkósdenevér - a hosszúszárnyú denevérhez hasonlóan - nagyon érzékenyen reagál a legkisebb zavarásra is telelése során, így a téli barlanglátogatók súlyos károkat okozhatnak. Hazánkban fokozottan védett, eszmei értéke százezer Ft.
GILA vagy VIPERAGYÍK: A varánuszalakúak (Varanoidea) alrendágába és a mérgesgyíkfélék (Helodermatidae) családjába tartozó faj.
A gila északnyugat-Mexikó, az Amerikai Egyesült Államok délnyugati része, főleg Arizona, Délkelet-Nevada és Utah állam délnyugati területén honos. Élőhelyének megművelése és a díszállat-kereskedelem veszélyeztetik a fajt. Arizona államban ma már törvény védi.
A viperagyík hossza 38-58 centiméter, testtömege 0,7-2,3 kilogramm. Teste tömzsi és nehéz, feje nagy. A bőr felülete rücskös, színezete kitűnő álcát nyújt a kavicsos, homokos sivatagban. Farka rövid és vastag; zsírt raktároz benne, hogy a táplálék és Víz nélküli időket átvészelje (akár több mint 2 évet is). Rövid, de éles karmai alkalmasak arra, hogy kiássa teknősök, gyíkok és kígyók
tojásait, saját odút készítsen, valamint lyukakat vájjon velük a földbe a tojásrakáshoz. Vastag villás nyelvét öltögeti, hogy felvegye a szaganyagokat, amelyeket a szájpadlásban található Jacobson-szerv érzékel.
A gila magányos talajlakó. Odúban él és éjjel aktív. Tápláléka rágcsálók, madarak és fiókáik, tojások, gyíkok, békák, nagyobb gerinctelenek és más kis emlősök, de néha dögök is. Fogságban akár 20 évig is élhet.
A gila nem préseli be a mérget, mint a kígyók, hanem egyszerűen hagyja, hogy a fogai által ejtett sebbe belefolyjon a méreg. Harapása olyan erős, hogy ha el is pusztítják a gyíkot, nehezen lehet szétválasztani az állkapcsát.
A párzási időszak június–július között van. A nőstény 3-13 tojást rak egy odúba, amelyeket a nap melege költ ki. A kifejlődéshez 117-130 nap kell.
A gila legközelebbi rokona a mexikói viperagyík (Heloderma horridum).
BENGÁLI BOTSÁSKA: A természetben élő populációk állapota ismeretlen. Nevével ellentétben Vietnám területén, Annam régióban, bozótosokban él. A Nőstény 90-120 mm, a hímek 70 mm hosszúak és karcsúbbak. A nőstények középső pár lábán kis lebenyek vannak, szemeik között két jellegzetes tüske, „szarv”, mely már nimfaként megjelenik.
Színezetük világosbarna, szürkésbarna, sötétebb és sárgásabb foltokkal, ritkán sötétbarnák vagy zöldek. Mindkét Ivar szárnyatlan.
Első lábaik tövében kis bemélyedés látható, ami arra szolgál, hogy amikor a rovar előrenyújtja első két lábát feje ebbe a kis vájatba kerül. Ez teljesen egyenes, botszerű külsőt kölcsönöz neki.
Fogságban táplálható szeder, galagonya, tűztövis, mogyoró, rózsa, málna, ribizli és gólyaorr levelével. Egy kutatás szerint a téli fagyok idején -amikor a természetben fellelhető takarmányok száma erősen lecsökken-, a legjobb takarmány a salátalevél és a fagyasztott tölgylevél a számukra. Éjszakai életmódot folytat, csak akkor kezd táplálkozni, ha teljesen lement a Nap. Mozgása közben oldalra himbálózik, ringó ágat utánozva. Veszély esetén gyorsan képes menekülni.
Természetes ellenségei elsősorban a madarak, valamint kisebb emlősök, melyekkel szemben legjobban az álcázással tud védekezni.
A szürke alapon változatos barna mintázatú peték 3 mm nagyságúak. 2-6 hónap alatt kelnek ki belőlük a 10 mm-es nimfák; a fejlődés hossza hőmérsékletfüggő. Ha a nőstény talál magának hímet, akkor gyakran párosodnak. Szűznemzéssel (parthenogenesis) is szaporodik. Rövid életű, összesen 5-7 hónapig él, de fogságban akár egy évig is elélhet. Nagyjából 6 alkalommal vedlik, mielőtt elérné ivarérettségét, ami körülbelül 3 hónap alatt következik be. A kifejlett nőstény az utolsó vedlése után két héttel kezd petét rakni; naponta
legfeljebb ötöt helyez a talajra.
Viszonylag könnyen tartható faj, kezdők számára ideális. Jól szellőző, magas inszektáriumra van szükségük. A hőmérséklet 25-28 °C-on, a páratartalom 75-80% körül az ideális. A szaporodáshoz elég a szobahőmérséklet. Főként szűznemzéssel szaporodnak. A terrárium mérete legalább 40 x 40 x 60 legyen. A tápláléknövényeket minden este - lehetőleg desztillált vízzel - le kell locsolni, mert nem tudják csak a táplálékból felvenni a vizet.
Az aljzatnak -annak ellenére, hogy a rovarok sohasem jönnek le-, fontos szerepe van a páratartalom fenntartásában, valamint a peték védelmében, melyeket a nőstények a talajra szórnak. Nedves homokon vagy terráriumföldön a peték a kikelésig maradhatnak. Ha a homok világos, akkor a peték láthatók is.
Megfelelő tartási körülmények között olyan jól szaporodnak, hogy a nimfákat időnként más terráriumi állatok -például kaméleonok-takarmányozására használják fel.
Először 1949-ben került Európába, ahol hamar a terraristák és a biológusok
kedvelt rovarává vált könnyű tartása és termékenysége miatt. A biokémiai kutatásokban is gyakran használt modellszervezet. A Phasmid Study Group a PSG-5 és a PSG-24 kódokon tartja nyilván.
Rend: Phasmatodea – Botsáskák
Közepes vagy nagytestű rovarok. A leghosszabb recens rovar (végtagokkal együtt kb. 55 cm hosszú) közéjük tartozik. Az álcázás nagymesterei: testük gyakran száraz faágra vagy levélre emlékeztet. Fejük viszonylag kicsi, rajta változó méretű és formájú, általában fonalas csápok, két összetett szem és ritkán pontszemek (néhány faj hímjein) vannak. Szájszervük rágó jellegű; növényevők. Toruk változó mértékben, gyakran erősen megnyúlt, járólábaik viszonylag nagyok, könnyen ledobódnak (autotómia), de a lárvák vedléseik során azokat valamelyest képesek pótolni. Első pár szárnyuk kicsi, pergamenszerű (tegmen), a második pár, legyezőszerűen összehajtható hártyás szárnyuk azonban fejlett lehet, sok fajuk röpképes is. Több fajnál azonban a szárnyak teljesen hiányoznak.
Számos faj az előtoron nyíló mirigyek mérgező, riasztó szagú váladékának külvilágba juttatásával védekezik a ragadozók ellen (esetenként akár fél méterre is képesek kipermetezni azt), mások ilyenkor a feltűnő színű hátsó
szárnyukat nyitják ki ijesztésképpen. Potrohuk megnyúlt, hengeres vagy lapított. Tojásrakók. Alapvetően trópusiszubtrópusi csoport, világszerte eddig közel 4000 fajuk ismert. Európa déli részén is őshonosak, de a kontinens nyugati részén különböző helyekről (pl. India, Új-Zéland) behurcolt fajok is megtelepedtek. Epimorfózissal fejlődnek, gyakori náluk a szűznemzés.
ROVARÖLŐ ARANYVIRÁG: Dalmát rovarpor virág vagy rovarölő aranyvirág -valaha a kertekben ágyások voltak kialakítva számára, mivel a virág piretrin tartalmú, így rovarirtó. Egy szezon alatt többször is szüretelhető,a 3-4 napon a legmagasabb a piretrin tartalom. A virágot leszárítva vagy alkoholba áztatva használták fel a szőlőben, konyhakertben.
SZIÁMI HARCOSHAL: A gurámifélék (Osphronemidae) családjába tartozó faj, az egyik legkedveltebb édesvízi akváriumi hal.
Dél-Ázsiából, a Maláj-félsziget és Thaiföld vízinövényekkel sűrűn benőtt álló- és lassan folyó vizeiből származik. A halviadalok népszerűsége miatt sokfelé meghonosították Délkelet-Ázsiában, így manapság már Szingapúrban, Laoszban, Kambodzsában és Vietnámban is gyakori. A legtöbb akváriumi változatot évtizedek óta tenyésztik szelektíven.
A tenyésztett hímek karcsú teste mintegy 8, a nőstényé 5–6 cm hosszúra nő. A természetben élő, vad halak hímje legfeljebb 6 cm hosszú. Hátúszójának 1-2
kemény tüskéjét 8-10 lágyabb úszósugár követi. A legyezőszerűen széttárható farokúszóban 11 sugár van. A farok alatti alsó úszóban 2-5 kemény sugártüskét
21-26 lágyabb úszósugár követ. A leghosszabb oldalsó pikkelysorban 27–31 pikkely foglal helyet.
A hímek páratlan úszói (hát-, farok alatti és farkúszói) vitorlaszerűen megnagyobbodtak, sugaraik hosszabbak a nőstényekénél. A nőstény úszói rövidebbek, színük kevésbé élénk. Az ívási időszakon kívül testükön többnyire sötét, hosszanti sávok láthatók. A hímek szebbnél szebb színváltozatait tenyésztették ki a rózsaszíntől a piroson és a gesztenyebarnán át a kékig.
Az agresszíven magamutogató hím kifeszített úszói körré terpednek szét. A nőstény úszói mindig jóval rövidebbek, és neme rövid, de feltűnő ivarszemölcséről is könnyen megállapítható.
Felfelé forduló szája elsősorban a felszínen lebegő táplálék beszippantására alkalmas, de ha az élelem a fenékre süllyed, lemennek érte, és ott eszik meg.
Természetes élőhelyükön a szúnyoglárvákat és a vízbe hulló rovarokat is szívesen falják. Akváriumi tápláléknak is alkalmasabb az élő eleség (tubifex, szúnyoglárva), mint a száraz táp.
Eredeti élőhelyén (Thaiföld, Kambodzsa) főleg az árkokat és rizsföldeket népesíti be. A természetben legfeljebb 2 évig él; az akváriumi, tenyészett példányok várható életkora 3 év. A hímek harciasak, territóriumukat védik.
Akváriumban tartása. A kisállatboltokban gyakran árulják 1-2 deciliteres üvegben, bár az állat ezt csak rövid ideig tolerálja, napi vízcsere mellett. Kisebb (de azért legalább 50 literes) akváriumban is megél. Kisebb akváriumban, kevesebb társhallal jobban érzi magát, mint a nagyobb, vegyesen lakottakban. 75 l vízre egy hímmel és 3-4 nősténnyel számolhatunk. Mivel az akvárium jóval kisebb természetes territóriumuknál, egy kisebb vagy közepes akváriumban csak egy hím maradhat, a többit megöli. Egy nagy hím territóriumának átmérője mintegy 70–90 cm, ezért két hím tartásához legalább 200 literes, kellő számú búvóhellyel berendezett medencére van szükség. A sok búvóhely azért is kell, mert íváskor a hím a nőstényt akár meg is ölheti.
A víz közepesen kemény (5,6–11,2 NK°) és semleges kémhatású (pH 6,8–7,5), 24-27 °C-os legyen. A vizet hetente cserélni kell.
Szaporodásra 6 és 12 hónapos koruk között a legalkalmasabbak. A nőstény úgy jelzi hajlandóságát a párzásra, hogy teste megduzzad, és függőlegesen csíkosodik. Ha érdeklődik a hím iránt, odaengedhetjük hozzá.
Nagyon könnyen szaporítható aránylag sekély (20 cm mély), enyhén savanyú vízben; ehhez kisebb (10-20 l-es) akvárium is megfelel. A szaporítandó párt nem
szabad egyszerre az ívató medencébe engedni: először a hímet kell betenni, és miután megszokta új környezetét, egy ivadéknevelő hálóban vagy befőttes üvegben belelógathatjuk a nőstényt is. Ha az pár perc alatt becsíkosodik, kiengedhetjük a hímhez – ha nem, másik nőstényt kell választani. Miután a hím belekezd a habfészek építésébe, 2-5 napon belül ívnak. Ehhez a hím kifeszített úszókkal, hevesen ráveti magát a közeledő nőstényre. Ha az kész a párzásra, a fejét lefelé tartva közeledik a habfészekhez. A hím ekkor körülöleli, a nőstény kiengedi magából az ikrákat, és a hím azonnal megtermékenyíti azokat. A nőstény teljesen kábult, mialatt a hím összeszedi az ikrákat.
A labirintkopoltyús halak közül egyedül a betták ikrái nehezebbek a víznél, ezért azonnal lesüllyednek. A hím serényen felszedegeti, és visszaköpi őket a habfészekbe. A párzás után az anyát célszerű kihalászni, mert a hím halálosan megverheti. A kicsik 20–30 óra múlva kelnek ki. A hímet 3-4 napig hagyjuk
az ikrákkal: ezalatt kikelteti őket és vigyáz rájuk. Az ivadékok nagyon aprók, lassan fejlődnek, a megfázásra érzékenyek. Első eleségként főtt tojássárgáját vagy infuzóriát adhatunk nekik, később sóféreglárvákkal kell etetni őket. 3 hetes koruk körül kezdenek el színesedni. Amint megállapítottuk az ivarokat, a fiatal hímeket különítsük el.
ARANYKA: Tudományos neve: réti boglárka. Csaknem egész Eurrázsiában honos és igen gyakori. A három, Magyarország egész területén elterjedt boglárkafaj egyike. Mint sok más helyre, Új-Zélandra és Észak-Amerikába betelepítették, ahol nagy területeket hódított meg; itt a gyomirtó szereknek is ellen áll. Elfoglalva a legelőket, Új-Zélandon több százmillió dolláros károkat okoz a farmereknek.
A réti boglárka 30–100 centiméter magas, kopasz vagy rásimuló szőrű növény. Levelei tenyeresen többé-kevésbé tövig szeldeltek, 3–5 szelettel. A levélszeletek újból szeldeltek, szálas vagy lándzsás cimpákkal. Az alsó levelek nyele hosszú, a levélnyél felfelé egyre rövidül, úgyhogy a felsők már ülők. 18–25 milliméter átmérőjű, aranysárga virágai laza bugába rendeződtek, kocsányuk hengeres, nem barázdált. A sárgás, rásimuló szőrű csészelevelek körülfogják a virágot. A terméses vacok kopasz.
Nedves és hegyi réteken, kaszálókon, legelőkön, utak szélein, esetenként sziklákon és kőszirteken nő. A nedves vagy nyirkos, nitrogénben gazdag vályogtalajokat kedveli. A növény májustól júliusig, részben egészen novemberig virágzik. Ragyogó aranysárga virágai május közepén uralkodnak a nedves réteken.
Mérgező növény, megszárítva hatóanyaga lebomlik. Méreganyagának köszönheti, hogy friss virágát a legelő jószág elkerüli, így jönnek létre az egyébként lelegelt rétek feltűnő „boglárkaszigetei”. A méreganyaga a csípős ízű anemonin.
FOLYAMI RÁK vagy NEMES RÁK: Az édesvízi rákok három, Magyarországon őshonos fajának egyike.
Közép-Európában és Dél-Skandináviában honos. A 19. század közepéig egész Közép-Európában gyakori volt, ekkortól azonban az Amerikából Franciaországon át behurcolt rákpestis az állomány nagyobb részét kiirtotta. Ma nem túl gyakori.
A tízlábú rákok rendjének legnagyobb közép-európai képviselője. Vörösbarna, szürke vagy sárgás, az ollók alsó oldala vörös. A hím 18, ritkán akár 25 centiméter hosszú is lehet, a nőstény 15 centiméternél rövidebb. A fejtort egységes hátpajzs (carapax) borítja. Két összetett szeme mozgatható, hengeres nyélen ül. Az elülső csáppár csaknem olyan hosszú, mint az állat teste. 5 pár járólába közül az első – főleg a hímé – erőteljes ollókban végződik. A második és harmadik pár járólábon kis ollók vannak. A potrohon 5 (a nőstényen csak 4) pár hasadt pleopodium és 1 pár uropodium nő. A hasadt, lapított uropodiumok az utolsó potrohfüggelékkel, a szintén lapos, lemezszerű telzonnal ötlemezű faroklegyezőt alkotnak.
A folyóvizek és tavak lakója. Nappal a parti üregekben és kövek alatt él; éjjel vadászik, és ekkor rovarokat, csigákat, ebihalakat és apró halakat fog. Szívesen megeszi az elhullott állatok húsát, sőt, néha növényeket is.
Gonadjai a szív alatt, a bélcső felett helyezkednek el. A petefészek (ovarium) páros szerv, vékony falán átlátszanak a narancssárga peték. A rövid, izmos falú páros petevezető (oviductus) a 6. torszelvényen növő 3. pár járóláb tőízén nyílik a szabadba. A hímek ivarszerve a háromlebenyű, sárgásfehér here (testis). Ebből kétoldalt páros, kanyargós, fehér színű ductus deferens indul ki, amelynek izmos falú végső része az ondókilövellő cső. A hímivarnyílása 8. torszelvényen növő 5. pár járóláb tőízén van.
A hím a ductus deferens váladékával összetapasztott hímivarsejtadagot, a spermatophorát cső alakú párzószervé módosult 1. és 2. potrohlábával tapasztja a nőstény ivarnyílásának közelébe. A nőstény potrohát a tor alá hajtva petevezető váladékával feloldja a spermatophorát, és elkezdi lerakni a petéket, amelyek a spermatophorából kiszabadult spermiumoktól megtermékenyülnek.
A nőstény október és december között rakja le 50-300 petéjét. Ezeket a peterakással egyidejűleg elválasztott, először ragadós, majd vízben megszilárduló fonalak kötik egymáshoz és a potrohlábakhoz. Az anyaállat tavaszig potrohlábain hordozza a megtermékenyített petéket. A lábak mozgatása biztosítja a peteburkon belül fejlődő embriók megfelelő oxigénellátását, de így is csak mintegy 20 kel ki közülük.
Az utódok május és július között kelnek ki, de még két hétig az anyaállat testén maradnak. A frissen kikelt rákok szelvényszáma teljes, minden testrészük kialakult, alakjuk csaknem azonos a felnőtt állatokéval. Nincs lárvaalakjuk; epimorfózissal (kifejléssel) fejlődnek. Miután elhagyják anyjuk potrohát, önálló életet kezdenek. A 4. évben válnak ivaréretté, innentől a nőstények évente kétszer, a hímek egyszer vedlenek.
Ősidők óta eszik; megritkulása óta ínyenc csemege;
ORRBAGÓCSOK: Az orrbagócsok (Oestrinae) patások orr- és homloküregében élősködnek. A legfontosabb és leggyakoribb orrbagócs, a juhbagócs (Oestrus ovis) a világ minden táján előfordul (eredetileg palearktikus faj, de gazdájával együtt ma már az egész világon elterjedt). Lárváit a nőstény, váladékcsepp kíséretében, a juh orrnyílásainak vagy a szem nyálkahártyájának közelébe helyezi. A növekvő lárvák, rendszerint a következő év tavaszán, hurutos megbetegedést okoznak, amely gyakori tüsszentéssel és az orr gennyes folyásával jár, végül a 3 cm-re megnőtt lárvák tüsszentés nyomán kerülnek ki a szabadba. Sokkal veszedelmesebb az az eset, amikor a bagócsnyüvek a homloküregen keresztül felnyomulnak az agyba. Ez csaknem minden esetben a központi idegrendszer súlyos zavarával jár (tévesen kergekórnak nevezik), s néhány napon belül az állat pusztulását okozza.
Gazdaságilag legfontosabbak a bőrbagócsok (Hypodermatinae). Lárváik a gazda bőrében, illetőleg bőr alatti kötőszöveteiben fejlődnek, ugyanakkor azonban az egyes genuszokon belül bizonyos különbség van a lárvák életmódjában. A gazda szervezete a bőr alatt fekvő lárvák ellen galambtojás nagyságú kötőszövetes tokkal védekezik. A nyüvek vándorlása ezzel meg is szűnik. Még mintegy három hónapig tartózkodnak a marha bőre alatt, míg végül elérik teljes fejlettségüket. Hosszuk ekkor már 3 cm. A kora reggeli órákban a bőrbe vájt csatornán keresztül elhagyják gazdájukat, és a földre hullanak. Befúrják magukat a talaj felső rétegébe, ahol utolsó lárvakori bőrük barnásfekete pupáriummá alakul. Négyheti bábállapot után jelennek meg a szárnyas legyek. Közvetlenül kibújásuk után már párosodnak, és a megtermékenyítést követően alig néhány óra múlva a nőstény 500-600 petét tojik.
Család: Oestridae
–
BÉRA: Elnevezése a Szomáli nevéből (behra) ered.
Északkelet-Afrika lakója. Élőhelyéül köves, sziklás domboldalak, ritkábban meredek lejtők szolgálnak, ahol a kevert, akáciák dominálta, fás pusztai növényzet jellemző. Elsősorban Szomália északi részén, Szomáliföldön él a Nogaal-völgytől északra, de Dzsibuti déli részén és Etiópia e két országgal szomszédos északi határvidékén, a Marmar-hegységben is előfordul. Sem a szomáliai, sem az etiópiai állományról nem állnak rendelkezésre érdemleges információk.
A béra, törpeantilop lévén, meglehetősen kis termetű állat: testhossza 80-86 centiméter, amihez rövid, 6-7,5 centiméteres, bozontos farok csatlakozik; marmagassága 50-60 centiméter, testtömege 9-11,5 kilogramm körül mozog. A faj végtagjai rendkívül hosszúak és vékonyak. Szarvai csak a bikáknak vannak, ezek hegyes tüskék, amelyek függőlegesen állnak a fültő közelében; hosszuk 7,5-10 centiméter körüli.
A bérák durva szőrzete vöröses szürke, hasoldaluk fehér, a két terület között mindkét oldalon sötét sáv húzódik a könyökrésztől a hátsó lábig. A fej színezete sárgásvörös, a fekete szemhéjú szemek körül fehér gyűrűvel.
A béra legjellegzetesebb testrésze rendkívüli méretű füle, ami tudományos névadásában is tükröződik (megalotis = nagy fülű): hossza tizenöt, szélessége 7,5 centiméteres, belső felületét pedig fehér szőr borítja.
A béra párokban vagy kisebb csapatokban él, amelyekbe egy hím és néhány nőstény tartozik. Délelőtt és estefelé aktív, a legforróbb órákat pihenéssel tölti.
Táplálékául elsősorban cserjelevelek szolgálnak, de fűféléket is fogyaszt; a száraz környezethez alkalmazkodva nincs szüksége ivásra, vízigényét a táplálékául szolgáló növényekből nyeri. Rendkívül óvatos faj, nagy füleivel a legkisebb zajra is felfigyel. Vész esetén gyors, kecskére emlékeztető szökellésekkel a biztonságosabb, meredekebb sziklákra menekül.
Hat hónapig tartó vemhességet követően egyetlen utód jön világra áprilisban, az esős időszakban.
Elsősorban élőhelyének beszűkülése és degradációja fenyegeti a fakitermelés és a túllegeltetés folytán, emellett vadásszák is. Ezek következtében állománya csökkenőben van, becslések szerint már nem haladja meg a tízezres példányt.
CSAPKA: Tudományos neve: pásztortáska. A káposztafélék (Brassicaceae) családjába, a Capsella nemzetségbe tartozó egy- vagy kétnyári, fehér virágú, gyom- és gyógynövény.
Becőketermése táskaformájú, erről kapta nevét is.
Európában őshonos, de a világon sokfelé elterjedt. Kertekben, mezőkön, városi területeken útszélen, töltések mentén is megterem, mindössze nem túl száraz Talajra és elegendő napsütésre van szüksége. Egész nyáron virágzik, de legnagyobb tömegben áprilisban és májusban.
6–20 cm magasra nő meg, A szár elágazó, a Kocsányok a fő szár mellett terjednek szét. Tőlevélrózsás, alapi levelei lándzsásak és (kacúrosan) fogazottak, a felső levelek ép szélűek. A fehér virágok laza fürtökben nőnek, sugaras szimmetriájúak, négy szirommal. A magház és a becőketermések háromszögűek, ék alakútól a szív alakúig változnak („táska formájúak”), a lapos, felfelé álló termés a vékonyabb, csúcsos részével csatlakozik a kocsányhoz.
Magvai nedves környezetben viszkózus anyagot bocsátanak ki, amihez a vízhez kötődő életciklusú rovarok hozzáragadnak és végül elpusztulnak. Ez felhasználható a szúnyogok irtására, mivel a növény elpusztítja a szúnyog lárváit, így egyfajta proto-húsevő növénynek is tekinthető.
FÜRGE CSELLE: Európai viszonylatban egyre jobban sebezhető fajnak tartják, hiszen érzékenyen reagál a környezeti változásokra. Hazai állománya is fogyatkozóban van emiatt.
Gazdasági jelentősége nincs, azonban élőhelyein bőséges táplálékot kínál a
pisztrángoknak, a péreknek és a domolykóknak. Társas életmódot folytató halfaj, még a patakok szűkös vízterében is rajokba tömörül.
A fürge cselle Európában majdnem mindenhol elterjedt délen a Pireneusokig és a Balkán-félszigetig bezárólag. Ezenkívül Ázsia északi részén is honos a Bering-tengerig, az északi-sarkvidék régióiban nem fordul elő. A fürge cselle állománya elterjedési területének nagy részén stabil, a vízszennyeződés erősen veszélyezteti állományát.
Hazánkban főként hegy- és dombvidéki patakokban található meg. Az alföldi folyórészeken a vízszennyeződés miatt már nem fordul elő.
Az állat hossza 7–10, néha akár 14 centiméter is. A nőstény nagyobb, mint a hím. Teste erősen nyújtott, csaknem kerekded, csak a faroknyél lapított oldalról. Szájrése kicsi, végállású.
Pikkelyei kicsinyek, 80–90 van egy hosszanti sorban; oldalvonala többnyire nem teljes, a test közepe után megszakad. Hátúszója és farok alatti úszója 10–10 sugarú.
Garatfogai kétsorosak, 2.5–5(4).2. Háta és oldala gyakran olajzöld, gyakran sötét keresztsávokkal, oldala bronzos-fémes csillogású, hasa halványsárga vagy fehéres színű.
A hím az ívási időszakban vörösesre színeződik, és fején fehér dudorok nőnek. Ezt nevezik dorozsmának vagy más néven nászkiütésnek. A nőstény az ívási időszakban könnyen felismerhető kemény, ikrákkal teli hasáról. A fürge cselle két érzékszervvel: hallószervével és oldalvonal szervével érzékeli a rezgéseket. 38-40 csigolyája van.
A fürge cselle társas lény. Sekély, hideg vizek lakója. Kavicsos medrű, Oxigéndús folyóvizeket és tavakat kedveli. Táplálékát csapatokban keresi, melyet vízben élő gerinctelenek, például férgek, rovarlárvák, rákok, vízre hullott repülő rovarok és egyes növényi anyagok, gyengébb növényi hajtások alkotják. Táplálkozáskor képes az állkapcsát előre tolni. Kedvelt étke a rablóhalaknak, de egyik nagy ellensége mégis a jégmadár.
Az ivarérettséget 1–2 éves korban éri el. Az ívási időszak áprilistól júliusig tart. Ekkor, a folyókban élő halak csapatosan felvonulnak a patakokban, míg a tavakban élők a partok közelébe húzódnak. A hímek oldala sötét zöldes-feketére, a hasuk vörösre színeződik. A nőstény kis csomókba akár ezer halványsárga, nyálkával bevont ikrát rak le a folyóágyba, ahol azok kövekre, kavicsokra vagy vízinövényekre tapadnak, és a hím megtermékenyíti őket. Az ikra átmérője 1–1,3 milliméter. A lárvák körülbelül egy hét múlva kelnek ki.
"
Erich von Holst etológiai kísérletei során kioperálta egy fürge cselle elõagyát. Az ilyen hal ugyanúgy lát, táplálkozik és úszik, mint a normális egyed, kivételt csak egyetlen magatartásbeli jegy képez nála: nem törődik a rajjal. Bármilyen ok is készteti arra, hogy egyéni törekvéseit kövesse, nem habozik, nem mérlegel, nincs tekintettel senkire.
Az előagy nélküli fürge cselle mindig arra úszik, amerre neki kell, és láss csodát, rövidesen az egész raj követni kezdi. A megoperált állatot épp fogyatékossága emeli a többiek fölé: vezér lesz.
CSUPASZFÜLŰ MITU: A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a hokkófélék (Cracidae) családjába tartozó faj.
Brazíliában, az Amazonas-medencében (Alagoas és Pernambuco államokban) honos, de a faj a Természetvédelmi Világszövetség listája szerint vadon már kihalt.
Testhossza 83–89 centiméter. Vaskos fején tollbóbitát visel. Rövid horgas csőre, zömök teste és erős lába van. Gyümölcsöket, rügyeket, leveleket és rovarokat fogyaszt, melyeket a földről szed össze. A fák sűrű lombja közé rakja gallyakból készített fészkét. A faj 1648-as felfedezésétől egészen 1951-ig csak a Pernambuco államban elejtett típuspéldány alapján volt ismert a tudomány számára. Óriási ornitológiai szenzáció volt, amikor 1951-ben az Alagoas állambeli Miguel dos Campos környékén újra felfedezték. A madár már akkor is nagyon ritka volt, az 1960-as és az 1970-es évekből kevesebb mint 20 példány adata ismert csupán. Az utolsó vadon élő két példány tetemét 1984-ben találták meg. Azóta nem bukkantak több egyedre, bár állítólag még 1988-ban láttak példányokat.
A Természetvédelmi Világszövetség 1994 óta „vadon kihalt” fajként tartja nyilván. A fajnak a vadonból való kihalásáért a mértéktelen vadászat és az élőhelyén jelentkező nagy arányú erdőirtás a felelős.
Az, hogy a faj egyáltalán fennmaradhatott annak köszönhető, hogy Pedro Mario Nardelli, brazil tudós 1979-ben négy madárral tenyészprogramot indított a Rio de Janeiro állambeli Nilópolis közelében levő telephelyén. A madarak száma lassan emelkedik, 1993-ban 34, míg 2000-ben már 44 egyed élt ott. Ez a fajnak a világpopulációja.
KÖZÖNSÉGES BORZ: A menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozó faj. Ez a faj a borzformák (Melinae) alcsaládjának névadó tagja és egyben az alcsalád legismertebb faja is. Hogy alcsaládbeli rokonaitól elkülöníthető legyen gyakran használják rá az európai borz vagy az eurázsiai borz elnevezést is.
Hatalmas területen él Eurázsiában az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, beleértve a Brit-szigeteket és Japánt, délen Vietnám jelenti az elterjedésének határát.
Egész Európában elterjedt faj, kivéve a kontinenstől távolabb eső szigeteket, mint Korzika, Szardínia, Szicília és Ciprus, ahonnan hiányzik.
Erdős területeket kedvel, olykor városi parkokban is előfordul. Hegyvidéken 2000 méteres magasságig fordul elő.
A borz nagyjából 56-90 centiméter hosszú (ebből 11-20 centiméter a farok) és 6,6-16,7 kilogramm testtömegű állat. A hímek valamivel nagyobbak, mint a nőstények.
Szőrzete jellegzetes mintázatú, hasa fekete, háta viszont ezüstszürke. Pofája fehér, rajta az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sávval.
Nappal sűrű aljnövényzetű erdőkbe vonul vissza, de elsősorban nyíltabb területeken keresi táplálékát. Esetenként felkeresi a kultúrterületeket is, amely tulajdonsága miatt kártevőnek tartják. Jellegzetes mozgásáról, hangos csörtetéséről messziről felismerhető, bár óvatossága miatt ritkán látható. Alkonyat után aktivizálódik, a nappalt üregében tölti. Egyes területen – mint Szibériában és Észak-Európában – téli álmot alszik. Mindenevő, gerincteleneket, kisebb gerinces állatokat (madarak, rágcsálók, hüllők), magokat, erdei gyümölcsöket, gyökereket és gombát fogyaszt, híresen torkos állat.
Sokáig azt hitték, egyedül él, csak a legutóbbi vizsgálatok tárták fel szociális hajlamait. Kiterjedt, sokszor negyed hektáros közös üregrendszerben él egy-egy, legfeljebb 12 egyedből álló klán. Az 1,5 méter átmérőjű alvókamrák a bejáratoktól 10 méterre, a föld alatt 2-3 méterre találhatók. Vannak más rendeltetésű területek is, napozók, játszóhelyek stb. Az üregrendszert az egymást követő generációk akár évszázadokig is használhatják, gyakran még akkor is ragaszkodnak hozzá, amikor a külső környezet már nem megfelelő számukra. Az üregrendszer ez idő alatt egyre bővül, akár több hektáros hatalmas rendszerek is létrejöhetnek. Egy angliai üregrendszer vizsgálata során kiderült, hogy a 879 méter hosszú alagútnak 178 bejárata és 50 kamrája van. A becslések szerint közel 70 tonna föld kitermelésével épült fel.
A klántagok genetikai analízise elárulta, hogy a közeli rokon egyedek maradnak együtt. A család vezetője a domináns hím és nőstény. Annak ellenére, hogy a vezérhím több nősténnyel is párzik, csak a főnőstény tudja felnevelni sikeresen kicsinyeit. Előnyét úgy biztosítja, hogy megöli az alacsonyabb rangúak kölykeit. Más nagycsaládban élő állattal szemben a családtagok nem segítenek be a kölykök gondozásába, viszont az üregrendszer fejlesztésében és karbantartásában igen.
A klánok 50-150 hektáros, egymással alig átfedő területeken élnek, amelyet szagmintával, ürülékükkel és vizeletükkel jelölnek. A territóriumukat hevesen védik. A klánok főleg nőstényekből állnak, a fiatal hímek elvándorolnak, és addig magányosan járnak, míg nem tudnak valamely új klánhoz csatlakozni. Érdekes módon a melegebb vidékeken kisebb a klánok létszáma, sőt valahol párban, illetve egyedül is élhetnek. Egy elmélet szerint éppen a hidegebb, zord időjárás kényszeríti csapatba a borzokat, mert így tudnak hatékonyan ekkora, védelmet jelentő üregrendszereket ásni és fenntartani.
Késő téltől a nyárig tartó időszakon belül párzanak, de az embrió fejlődése szünetelhet, beágyazódása késhet akár 10 hónapig is. A párzás után 11-12 hónappal 2-6 kölyköt ellenek. Rendszerint februártól márciusig ellenek, majd a kis borzokat őszig nevelik. Ivaréretté 1 éves korukra válnak. A borzok maximum 16 évig élnek.
EURYPTERIDÁK: Az eurypteridák, vagy rendszertanilag pontatlan néven tengeri skorpiók a valaha élt legnagyobb – két méternél is hosszabb – ízeltlábúak, a kihalt Eurypterida osztály fajai, amelyek az evolúciós időskálán megelőzték az első halakat. Nem voltak valódi skorpiók: sokáig alosztályként a rákszabásúak (Merostomata) osztályába sorolták őket. A régi szakirodalom alapján ez a besorolás ma is gyakran felbukkan, de ma már külön osztálynak tartják őket.
A kambrium időszakban, mintegy 510 millió éve alakultak ki, és a Perm végi kihalásban, körülbelül 248 millió éve pusztultak ki. A régebbi rendszertanok ma is élő állatok két csoportját (összesen mintegy 130 leírt fajjal) tekintették leszármazottaiknak: ezek az ostorfarkúak (Uropygi) és az ostorlábúak (Amblipygi). Az újabb rendszerekben ezeket a pókszabásúak közé sorolják, azaz az eurypteridák utódok nélkül haltak ki.
Legismertebb nemzetségük a névadó Eurypterus, amelynek 200 fosszilis Faja ismert. Ezt a nemzetséget 1825-ben James Ellsworth De Kay Zoológus írta le először, felismerve az első, S. L. Mitchell által leírt eurypterida faj ízeltlábú jellegét.
Mellső lábaik a rákokéhoz hasonló, fogásra is alkalmas, erős ollóban végződtek. Az eurypteridák a meleg partmenti vizek ragadozói voltak. Fajaik mérete igen változatos voltak: a Pterygotus és a Hibbertopterus nemek fajai két méternél is hosszabbra nőttek, a legtöbb faj azonban nem érte el a 20 centimétert. Bár tengeri skorpióknak nevezik őket, csak a legkorábbi fajaik éltek a tengerekben, majd áttelepültek az édesvizekbe.
2007-ben a németországi Prüm közelében 390 millió éves kőzetekben 46 centiméteres skorpióolló Fosszíliájára bukkantak. A Jaekelopterus rhenaniae fajhoz sorolt egyed rekonstruált testhossza 233-259 centiméter lehetett, mintegy fél méterrel nagyobb, mint a korábban feltételezett legnagyobb Ízeltlábú testnagyság.
NAGY SONKAKAGYLÓ: A nagy sonkakagyló a Földközi-tengerben található meg, ahol nyugalmas öblök homokpadjain él, a sekély víztől egészen 50 Méter mélységig. A régebben gyakori kagyló állománya a túlzott gyűjtőtevékenység vagy az erős vízszennyeződés következtében annyira lecsökkent, hogy ma már ritkaságnak számít.
A nagy sonkakagyló vörösesbarna, csúcsán fehér, 40-80 centiméter hosszú teknő alakja félig szétnyitott legyezőre emlékeztet, felül lekerekített, lefelé hegybe keskenyedik. Nagy méreteihez képest aránylag vékony héjú. Felületét sűrűn álló, üreges belsejű tüskék vagy pikkelyek borítják, amelyek azonban az idős, nagy méretű kagylókon hiányozhatnak. Belső oldala vöröses fényű.
A nagy sonkakagyló hegyes végével félig a homokba fúródva él, számos Bisszuszfonallal rögzítve magát, és táplálékát a vízből szűri ki. Szaporodásmódja más tengeri kagylóéval megegyezik. Olykor a sonkakagylóban is képződik gyöngy. Ez sötét
színű, de ritkán tűz piros is akad közöttük.
SÁVOS NYÍLMÉREGBÉKA: Kistestű nyílméregbéka, maximális testhossza 3,2 cm. A nőstények kicsivel nagyobbak a hímeknél. A természetben kizárólag Costa Ricában, a Dulce-öböl környékén fordul elő.
Nevét a hátán végigfutó vízszintes sávokról kapta, melyek színe változó, ismertek citromsárga, narancssárga és piros sávos példányok is. Ragadozó, szinte bármilyen rovart elfogyaszt, ami befér a száján. Nappal aktív, erdőlakó békafaj, az erdő avarszintjében kutat élelem után. Előszeretettel bújik meg növények, faágak között.
Eredeti élőhelyén veszélyeztetettnek számít, fogságban azonban gyakori. Viszonylag hosszú életű, 10-20 évig is elélhet.
SZÉLESSZÁJÚ ORSZARVÚ: Becslések szerint 2015-ben 19 682 és 21 077 egyed közt volt a szélesszájú orrszarvúk populációja. Északi alfajának (Ceratotherium simum cottoni) utolsó hím példánya, a Sudan nevű, 45 éves hím 2018. március 19-én pusztult el a kenyai Ol Pejeta vadvédelmi területen.
Hajdan két nagy összefüggő területen élt, északon Dél-Csádtól Kelet-Afrikáig, délen Délkelet-Angolától Mozambikig, illetve a
Dél-afrikai Köztársaság északi részéig. Ma már északon a kipusztulás szélén áll, míg délen az elterjedési területe erősen fragmentálódott, jóformán csak nemzeti parkokban él. A nyílt szavannákat, bozótos területeket és a víz közelségét kedveli.
Az elefántok után a második legnagyobb szárazföldi állat. Egy kifejlett fehér orrszarvú hossza 340–365 centiméter nőstényeknél és 370–400 centiméter hímeknél, marmagassága pedig 160–177 centiméter nőstényeknél és 170–186 centiméter hímeknél. Tömege átlagosan 1700 kilogramm nőstényeknél és 2300 kilogramm hímeknél. Az öregebb hímek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek, tömegük elérheti a 3600 kilogrammot. Bőre az elefántéhoz hasonlóan igen vastag, csupasz, kissé redőzött, szürkés vagy vöröses színű.
Magyar nevét a fűfélék legeléséhez alkalmazkodott széles szája nyomán kapta. A két hatalmas orrszarva közül az első akár 1,5 méteres is lehet (átlagosan mintegy 60 centiméter).
A két afrikai faj, a szélesszájú orrszarvú (Ceratotherium simum) és a keskenyszájú orrszarvú (Diceros bicornis) közkeletű elnevezései – fehér és fekete – nyelvi tévedésen alapulnak. Mindkettő egyedei a szürkés, esetleg vörösesbarna különböző árnyalatait „viselik”, túlnyomórészt az élőhelyükön lévő talaj színe függvényében, ahonnan magukra szedik a port vagy sarat. A dél-afrikai búr telepesek holland nyelven „széles”-nek (wijd) nevezték a szélesszájúakat, amit az angol telepesek fehérnek (white) értelmeztek. A keskenyszájú fajta megkülönböztetésképpen kapta a fekete nevet. (A szélesszájú inkább a füvet legeli, a keskenyszájú főleg a bokrokról szedi össze táplálékát.) Érdekes, hogy a búroknak a holland nyelvből kialakult mai afrikaans nyelvébe
is bekerült ez a téves megkülönböztetés, és már ők is elsősorban fehérnek (wit) és feketének (swart) nevezik a két fajt.
Alfaja:
1817) – Déli szélesszájú orrszarvú, Afrika déli részének szavannáin él a következő országokban: Angola, Namíbia, Botswana, Mozambik, Dél-afrikai Köztársaság, Lesotho, Szváziföld és Zimbabwe.
Korábban a kipusztulás veszélye fenyegette, de az aktív természetvédelemnek hála mára gyakoribbá lett. Ez az egyetlen orrszarvú alfaj, amelyik a sebezhető"" kategóriánál enyhébb besorolást kapott a Vörös listán."
Jelenleg mintegy 20 170 egyedre tehető a számuk, így több él belőlük, mint az összes többi orrszarvúfajból együttvéve. A legtöbb egyedük a Dél-afrikai Köztársaság területén él.
Ceratotherium simum cottoni, (Lydekker, 1908) – Északi szélesszájú orrszarvú, Közép- és Kelet-Afrika szavannáin élt egykor, a
Kongói Demokratikus Köztársaság, Uganda, Csád és Dél-Szudán területén.
Nevét Powell-Cotton őrnagy után kapta, aki felfedezte 1900-ban. Az orrszarva miatt folytatott kegyetlen irtóhadjárat miatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a "kihalástól közvetlenül veszélyeztetett" kategóriába sorolta. Valószínűleg vadon teljesen kihalt, az 1970-es években még 500, a 2000-es években már csak 30 egyede élt. Az utolsó vadon élő állatokat, amelyek a Kongói Demokratikus Köztársaságban található Garamba Nemzeti Parkban éltek, 2006 és 2008 között lőtték ki. Fogságban a 20. század második felében folyamatosan 10 körüli, a 2015-ös évben már csak 5 egyede élt, ebből 2018-ra mindössze három maradt, egy hím ( Sudan) és két nőstény (Najin és Fatu), melyek a kenyai Ol Pejeta rezervátumban éltek. 2018. március 19-én Sudant, az alfaj utolsó hím példányát idős korára és erősen leromlott állapotára való tekintettel elaltatták.
A berlini Leibnitz Zoológiai Kutatóintézetnek sikerült először mesterségesen megtermékenyített embriót beültetni egy nőstény orrszarvúba a lengyelországi Chorzów állatkertjében, reményt adva az alfaj megmentésére.
A filogenetikai vizsgálatok megerősítik azt a hipotézist, miszerint az északi szélesszájú orrszarvú egy különálló faj, mintsem alfaj. Így a tudományos névre a Ceratotherium cottoni lenne a helytálló. Az erős morfológiai és genetikai eltérések azt sugallják, hogy a két faj fejlődése legalább 1 millió éve szétvált egymástól. Habár a vizsgálat eredménye széleskörben még nem elfogadott a tudományos körökben.
Hallása és szaglása kitűnő, látása viszont annál gyengébb. A nyílt szavannákat, bozótos területeket és a víz közelségét kedveli. Elsősorban fűfélékkel, kisebb részben levelekkel és gyümölcsökkel táplálkozik.
Az orrszarvúak között a leginkább társaságkedvelő faj. A tehenek borjaikkal kisebb csoportokban élnek. A magányosan élő domináns bikák folyamatosanőrzik az általuk ürülékükkel és vizeletükkel gondosan jelölt területüket, minden betolakodó hímmel felveszik a harcot. Más fajokkal szemben viszont rendkívül toleránsak (ebben is egyedülállóak az orrszarvúak között), egyes leírások szerint még vadon is megközelítheti őket az ember, amely megmagyarázza, miért tudják olyan könnyen elejteni őket az orvvadászok.
A domináns bika előjoga a párzás a területén élő tehenekkel. 1–3 Hétig udvarol a nősténynek, aki a párzás után elhagyja a hím territóriumát. 16 hónapnyi vemhesség után jön világra a körülbelül 65 kilogrammos csöppség, amely már újszülötten is nagyon aktív. A borjakat 1-2 év után választja el anyjuk, majd 2–3 év múlva válnak önállóvá. Az ivarérettségüket a nőstények 6, a hímek 10–12 éves korukban érik el. Állatkertben akár 40–50
évig is élhetnek.
Állatkertekben nem számít ritkának ez a faj, ez a leggyakoribb, fogságban tartott orrszarvú, annak ellenére, hogy nagyon rosszak a szaporítási eredményei, főleg ott, ahol csak párban tartják. A tapasztalatok szerint nagyobb, minimum 4–5 fős csapatokban már eredményesen szaporodik. Azonban a szélesszájú orrszarvú állatkerti kuriózum, a világ állatkertjei közül viszonylag kevés mondhatja el, hogy orrszarvúakat gondoz.
Magyarországon három állatkertben lehet szélesszájú orrszarvúval találkozni:
A Budapesti Állatkertben egy bika (Zafriel) és két tehén (Lulu és Layla) él.
A Nyíregyházi Állatparkban egy fiatal hím egyed és egy szintén fiatal, egyenesen a Dél-afrikai Köztársaságból származó nőstény él.
A Veszprémi Állatkertbe 2007 nyarán költözött be egy idős hím (Pabló), mely korábban a mára már bezárt Ausztriai Garnsendorfi Szafaripark egyik legnagyobb látványossága volt. 2010. tavaszán Pablo családot kapott, az akkor másfél esztendős Naruna, és anyja, Rebecca személyében. 2014-ben a Veszprémi Állatkert újabb orrszarvúbikával gazdagodott, ekkor érkezett Rafiki, a fiatal bika Hollandiából. 2017-ben egy orrszarvútehén érkezett, szintén Hollandiából, aki a Makoubu névre hallgat. 2020. február 14-én nagy öröm érte a Veszprémi Állatkert dolgozóit és látogatóit, ugyanis orrszarvúborjú született az állatkertben. Ő az első, természetes úton fogant szélesszájú orrszarvúborjú Magyarországon.
A Budapesti Állatkertben a 2007-es év elején született meg a Layla nevű nőstény borjú, ő az első, mesterséges megtermékenyítés által létrejött orrszarvú-borjú a világon. Mivel szülei (Easy Boy és Lulu) már több mint húsz éve együtt éltek, de párzás sosem történt közöttük, ezért döntöttek az Állatkert szakemberei a mesterséges megtermékenyítés mellett. Laylát az anyja nem gondozta, az Állatkert munkatársai nevelték fel. A Lisimba nevű bikaborjú 2008. szeptember 22-én született. A világra jött borjú az első olyan orrszarvú a világon, amelyik fagyasztva tartósított hímivarsejtek felhasználásával, mesterséges úton fogant. Az anyaállat második borjáról már példás anyaként gondoskodott.
ALMAFA: Ritkán tövises, lombhullató kis fák vagy cserjék. Leveleik egyszerűek, karéjosak, néha hasadtak. Virágzata csomó, bogernyő vagy sátorozó fürt. Virágaik fehér, rózsaszín vagy piros színűek. Párta 5, csésze 5 van, porzóinak száma 15, 20 vagy 50, a 2-5 bibeszál alul összenőtt.
Az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, alma áltermés (pomum): gömbölyded alakú, két végén bemélyedés található. A felső mélyedésből ered a rövid kocsány, ezzel csüng a fán. A másik mélyedésben az öt apró, elszáradt csészelevél. Az alma viaszos héja a gyümölcshúst veszi körül. Ezen belül öt hártyás rekeszben ülnek a magvak.
Az alma az ellentmondások fája. A kultúrtörténet legrégebbi és az egyik legszélesebb elterjedési területű gyümölcstermő fája, a kétértelműség, a jó és a rossz szimbólumává is vált. Nem véletlen, hiszen megannyi nép mitologikus képzeletvilágát jelenítette meg az alma, a mérsékelt öv legtöbbet fogyasztott gyümölcse, melyet az újkőkortól nemesítettek. Az alma fogyasztására utaló első régészeti leletek a civilizáció hajnalától, a Kr. e. V. évezredtől, az újkőkorból származnak, majd ettől kezdve folyamatosan végigkíséri az emberiség történetét A legrégebbi magmaradványokat Európában, a svájci cölöpépítmények környezetében lévő tavak iszapjában tárták fel, jóllehet a származási központ Nyugat-Ázsia.
A géncentrumot Vavilov orosz botanikus 1929 szeptemberében aKazahsztánt Kínától elválasztó Tien-san hegység lejtőin találta meg. Az ott látott csodálatos diverzitást mutató gyümölcserdőt, amelyben az alma mellett szilva, őszibarack, málna is megtalálható volt, tartotta a nemesített fajták ősének, majd nyomon követte a domesztikáció folyamatát. A Sztálin börtönébe zárt kutató elmélete csak a felfedezés után 50 évvel, a kommunizmus bukása után kerülhetett napvilágra.
A selyemúton haladó kereskedőknek lényeges szerepük volt az alma kelet és nyugati irányba történő elterjesztésében. Mind Kínában, mind Babilonban ismerték a szemzést már 3000 évvel ezelőtt. Majd a rómaiaknál id. Cato is ír a szemzésről a Kr. e. 2. században a De Agricultura című művében.
PÁPASZEMES KOBRA: A mérgessiklófélék (Elapidae) családjába tartozó faj.
India, Pakisztán, Srí Lanka, Banglades és Nepál területén honos. Változatos élőhelyeken találhatjuk meg, a falvakban és városokban is nagyon gyakori. Nappal hasadékokban, kövek, farakások alatt, üregekben rejtőzik.
Átlagos testhossza 1,9 méter, a maximális hossza 2,4 méter. A háti színe barna, szürke vagy fekete. Nyugalmi állapotban feje alig különül el a kígyó testétől.
Ha veszélyben érzi magát, szétterpeszti nyaki lebenyét, eme csuklya hátoldalának szemet utánzó rajzolatáról kapta a nevét is. A hagyomány ezt a mintát Buddha ujjlenyomatának tartja.
Rágcsálók, madarak, kígyók és gyíkok tartoznak zsákmányai közé. A szárazon, és a vízben is otthonosan mozog. Nagyon veszélyes kígyó, szájában elől 1,5 centiméteres barázdás méregfogak találhatók. Az Elapidae családba sorolt fajokat elülső méregfogas (proteroglypha) kígyóknak nevezzük, melyek mérge egyenesen az idegrendszert károsítja.
Természetes ellensége a királykobra, ami immunis a mérgére és jóval nagyobb testével képes felfalni.
Mérge elsősorban neurotoxin-t (idegméreg) tartalmaz. Marás esetén az ember légzőrendszerében és a szív működésében léphet fel zavar. Nagyobb példány marásánál az ellenszérum beadása indokolt! Egy felnőtt számára a halálos adag 20-25 milligramm, de egy kifejlett pápaszemes kobra akár 100-300 milligramm mérget is bejuttathat áldozata szervezetébe.
Átlag 12-30 db. tojást rak földalatti üregekbe, melyek 2 hónap alatt kelnek ki. Szükség esetén védelmezi is azokat.
A világon évente összesen 50.000 ember esik Kígyómarás áldozatául, melynek nagy részét ez a kígyó okozza, de csak Indiában évente 10.000 embert öl meg. A kígyóbűvölők zenéjére látványos táncszerű mozgással reagál. Ilyenkor védekező állásban az ember sípjának és kezének mozgását követi, nem pedig a hangot, ugyanis a többi kígyóhoz hasonlóan tökéletesen süket.
KUCSA: Tudományos neve: kutya. A ragadozók közé tartozó, ház- és nyájőrzésre, vadászatra használatos vagy kedvte¬lésből tartott háziállat; Canis familiaris.
A kutya név megvan más családba tartozó állatoknál is, tágabb értelemben kutyának neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül a valódi kutyaformák
(Canini) nemzetségéhez tartozó több más fajt is: ilyenek például a kisfülű kutya ’Atelocynus microtis’, az ázsiai vadkutya ’Cuon alpinus’, a nyestkutya ’Nyctereutes procyonoides’, az afrikai vadkutya vagy hiénakutya ’Lycaon pictus’, az őserdei kutya ’Speothos venaticus’ vagy a prérikutya. A háziasított
kutyát mindezektől a házikutya elnevezéssel különböztetik meg. E névcikkben a kutya ’házikutya’ értelmű. A kutya vagy eb ’Canis lupus familiaris’ az egyetlen
olyan állatfaj, amely latin nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.
A kutya ujjon járó ragadozó állat, a farkas ’Canis lupus’ háziasított alfaja. Fajtáit feladatuk, hasznosításuk szerint csoportosítva három fő csoportjuk:
1) vadászkutyák – fő típusaik: agarak, kopók, retriverek, spánielek, tacskók, terrierek, vérebek és vizslák;
2) munka- és őrkutyák – fő típusaik: terelő- és kísérőkutyák, őrzőkutyák, mentőkutyák, harci kutyák, masztiffok (más néven szelindekek vagy mészároskutyák), buldogok, buldogterrierek, dogfélék stb., spiccek és szánhúzó kutyák;
3) ölebek, azaz kis termetű kutyák.
Ma a kutyáknál megkülönböztetik a két vagy több fajta kereszteződéséből származó keverékeket és a fajtatiszta egyedeket. Utóbbiakat törzskönyvi nyilvántartásba veszik. Az azonos fajtájú egyedeket közös külső és belső jellemzők (úgynevezett vézenjegyek) kötik össze a közös származáson kívül. Ezeket a fajtastandard tartalmazza. A fajtajegyek némelyike negatívan hathat a kutya egészségére. Más külső jellemzők egyenesen genetikai rendellenességként foghatók fel, például a buldogok állkapcsa, a meztelenkutyák vagy a tacskók rövid lába.
A kutyák szőrével szemben kialakulhat allergia. A tüneteket rendszerint a szőrszál belégzése váltja ki. Kinofóbia a neve a kutyáktól való kóros félelemnek. Ugyanakkor veszélyesek a kutyatámadások, amelyek során az áldozat súlyos sérüléseket szenvedhet, vagy akár meg is halhat. Sokakat zavar a neveletlen, izgága kutyák folytonos ugatása, acsarkodása.
Afrikai vadkutya vagy hiénakutya (Lycaon pictus)
Élőhelye Afrika. Tarka színezetű, foltokkal tarkított bundája van, innen ered egyik angol neve, a painted wolf, amely foltos farkast jelent.
Hajdan a hiénakutya széles körben elterjedt volt a Szaharától délre eső szavannákon, félsivatagos területeken és ritkás erdőkben. Mára gyakorlatilag kipusztult Nyugat-Afrikából (számottevő állománya csak a szenegáli Niokolo-Koba Nemzeti Parkban van), de Közép- és Kelet-Afrikában is vészesen lecsökkent példányszáma (keleten a legtöbb vadkutya Tanzánia déli vidékein él, Kenyában és Etiópiában kisebb populációk fordulnak elő, míg Közép-Afrikában Kamerun büszkélkedhet a legtöbb példánnyal).
Ma elsősorban Dél-Afrika országaiban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Namíbia, Botswana, Mozambik, Szváziföld és Zimbabwe egyes részein találkozhatunk falkáival, de populációi mindinkább elszigetelődnek egymástól.
A faj latin nevében a pictus kitétel is utal a faj különleges színezetére. Az afrikai vadkutya rövid bundája ugyanis a barna, a sárgás, a fehér, a fekete és a vörös rapszodikus egyvelege, amely egyedenként változik. Az elmondható, hogy a hason, a lábon és a bozontos farkon gyakoribb a fehér mintázat, míg a pofa körüli szőrzet rendszerint barnás. Lábai meglehetősen hosszúak, fülei nagyok.
A nemek egyformák, még méretbeli különbség sincs köztük. A hiénakutyákra 61–78 centiméteres marmagasság és 75–110 centiméteres átlagos testhossz jellemző, amihez 30–40 centiméteres farok csatlakozik; testtömegük 18–36 kilogramm között változhat.
Az afrikai vadkutyák falkákban élnek, amelyek átlagos létszáma 7–15 példány. Régebben, amíg a faj gyakoribb volt, akár 100 egyedből álló csapatokról is
készültek feljegyzések. A hiénakutya szociális élete rendkívül fejlett: a kölyköket közösen nevelik és etetik a tagok, de gondoskodnak a sebesült és beteg társaikról is. A falkákban szinte sosem tapasztalni agressziót.
A csapatokat egy-egy domináns pár vezeti, a kanok és szukák között független
Hierarchia uralkodik. Mivel a felnövő nőstények gyakrabban hagyják el szülőfalkájukat, hogy újat keressenek, mint a hímek, ez utóbbiak vannak többségben az egyes csapatokban.
Félelmetes és gyors vadász. Nappal aktív faj lévén a zsákmány felkutatásában látására hagyatkozik, majd az alfahím vezette falka halálos üldözésbe kezd.
A hiénakutyák kilométereken keresztül képesek tartani az akár 55 km/h-t is elérő sebességet áldozatuk nyomában. Stratégiájuk a kifárasztáson alapszik. Ahogy a menekülő vad egyre lassul, a vadkutyák mind többször tépnek a húsába, gyakran már futtában kizsigerelve azt. A végzetes
kitartásra utalva írja Kittenberger Kálmán, hogy „Ha egyszer az elkerülhetetlen végzetet kellene megfestenem, valószínű, hogy a nyomot leszegett fejjel loholva követő vadkutya-falkát ábrázolnék…”
A zsákmányból az otthon maradottak, kölykök, sérült vagy gyenge egyedek is részesülnek, ugyanis a visszatérő vadászok a már félig megemésztett táplálék
felöklendezésével ellátják szükségleteiket. A faj elsősorban különféle közepes termetű antilopokat fogyaszt, így például impalát és bóbitásantilopot.
Olykor nagyobb termetű, legyengült patásokat is megtámad, például Zebrát vagy gnút.
Bár neve erre utal, dögöt sosem fogyaszt. A dögevőket megtűri, kivéve a foltos hiénát, amelyet olykor el is pusztít.
A hiénakutyáknak rendkívül nagy vadászterületük van, amely a kölykök ápolásakor lecsökken 50 és 200 km² közöttire. A portyáik során akár 2000 km²-es területeket is bejárhatnak. Különböző falkák területei gyakran átfedik egymást, de azt is megfigyelték, hogy egyes falkák Vizeletjelzésekkel jelölték a revírjük határait s megvédték őket a kívülállókkal szemben. Átlagos élethosszuk a természetben 6 év körül van, de maximális élettartamuk elérheti a 10-12 évet.
A falkák békéjét egyedül a szaporodással kapcsolatos konfliktusok szokták felkavarni, de ekkor is kizárólag a nőstények között, az életre szólóan
Monogám domináns páron kívül ugyanis egy csapattag sem párosodhat. Nagy ritkán egy-egy alárendelt nőstény is fialhat. A párzási időszak területenként változik. A vemhesség kb. 10 hétig tart, a kölykök száma 2 és 20 között változhat (fogságban rendszerint kevesebb születik), de általában 10–11-en vannak egy alomban.
A szuka egy mélyedésben, gyakran földimalac üregében hozza világra kicsinyeit, és kb. három hónapon át itt is marad velük, miközben a falka táplálja őt. Miután a kölykök elhagyták a szülőgödröt, az egész csapat gondoskodik róluk, anyjukon kívül más nőstényektől is szopnak. Elválasztásra rendszerint tízhetes korban kerül sor, ezt követően a kölykök a vadászok által hazahozott, felöklendezett hússal táplálkoznak.
Az afrikai vadkutya 12–18 hónaposan éri el az
ivarérettséget, de ritkán kerül sor párzásra kétéves kor előtt. A fiatal nőstények ekkortájt hagyják el falkájukat, hogy egy új csapathoz csatlakozzanak. A kanok mintegy fele a szülőfalkával marad, a többiek rendszerint egyszerre távoznak, hogy új csapatot alapítsanak.
Mivel ellésre 12–14 hónap eltéréssel kerül sor és egy-egy egyed ritkán éri meg a tízéves kort, egy nőstény életében legfeljebb 8 almot hoz a világra.
Az afrikai vadkutya vadon élő állományát körülbelül 3000-5500 példányra becslik (2004), amely szám folyamatosan csökken. A visszaszorulás oka az emberi tevékenység kiterjesztése, a vadon Mezőgazdasági művelés alá vonása, a nyájakat pusztító kutyák vadászata, illetve a különféle behurcolt betegségek (például szopornyica). A helyzetet nehezíti, hogy az egyes populációkat elválasztják az emberi művelés alá vont térségek.
A faj jövőjét elsősorban nagy kiterjedésű, vadon számára fenntartott védett területek kialakítása biztosíthatja, a kisebb területeket benépesítő, csekélyebb
létszámú populációk hosszú távon nem életképesek. A visszatelepítést sok esetben nehezíti, hogy a helyi genotípusok nem állnak rendelkezésre. Az afrikai
kormányok sokat tehetnek a hiénakutyák megőrzéséért védett területek kialakításával, illetve az okozott károk felmérésével és a lakosság tájékoztatásával.
BAZSALICSKA vagy BISZIÓK FŰ: Tudományos neve: bazsalikom.
Balzsamos illatú, tojásdad levelű, füzérvirágzatú növény. Kerti hasznával kapcsolatban elmondható, hogy érdemes zöldségeskertekbe ültetni, mert a bazsalikom mellett az uborka egészséges marad, nem lepi meg korán a lisztharmat, és bőven terem. Az illatos gyógynövény nagyon jó méhlegelő, s így a rovarbeporzású uborka megtermékenyülését elősegíti.
A falusi kertek kedves, illatos, bokros növésű, apró virágú növénye a bazsalicska vagy bisziók fű. Régen a legyek távol tartására szinte mindenütt nevelték.
A bazsalikom hazája Ázsia és Afrika melegebb vidéke. Indiában mint isteni lényeggel bíró növényt nagy tiszteletben részesítették; a törvényszékeken rá
esküsznek. Visnu és Krisna isteneknek szentelt növény, oltalmazó az életben és a halálban. Haitiben is hisznek a növény védelmező erejében, a szerelem istennőjének, a nagy hatalmú Erzuliének a jelképe. Az üzlettulajdonosok például boltjuk köré bazsalikomos vizet locsolnak, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket, és virágzó üzletmenet következzen.
A görögök és a rómaiak szintén ismerték, és orvosságnak használták levelét és apró magját. Dioszkuridész és Plinius sokat írtak róla, a basilicon, basilicum
ültetésének módját is ismertették. A földet megtiporták, a vetés közben szitkozódtak, átkozódtak, de ha már a földben volt a mag, akkor az istenekhez fohászkodtak, hogy a kikelő növény oltalmazza meg vetőjét minden bajtól. „A bazsalikom magjának elvetése” (semer le basilic) még a mai francia nyelvben is azt jelenti: lármázás.
Mexikó egyes falvaiban a szerelmesek a zsebükbe rakják, hogy kedvesük figyelmét magukra vonják. Sok néphagyomány Európában is a szerelemmel hozza összefüggésbe.
Ha egy olasz hölgy az erkélyére cserepes bazsalikomot tett, az azt jelentette, hogy készen állt szerelmese fogadására. Észak-Európában a szerelmesek hűségük jeléül bazsalikomágacskákat ajándékoztak egymásnak.
Nálunk Melius Herbariumában (1578) megemlítette, hogy „basilicumnac azért hivjac, mert regalis, a basiliscus, azaz regalis király udvarához méltó”.
Illatosnövényként dicséri Péchy Lukács erkölcsbotanikai művében (1591): „Basilicum … melyet gyakor hellen az kertekbe, es fazekakban szoktunc tartani, koszorukhoz, es egyeb féle oruossagokert: mert noha ez fünec kisded leuelei legyenec, es gyengec, mind az altal igen szep, illatia vagyon, mint az szekfünec: kit ugyan szekfü basilicomnak is neueznec.”
Lippay János (1664) mint konyhára való jó szagú fűszernövényt ismerteti. A magyar népnek kedves, dalaiban gyakran előforduló növénye. A Thaly Kálmán által gyűjtött régi vitézi énekekben is szerepel, a kóbor diák dalolta, hogy „Az deák olyan, mint a mezőn basilicum virág…”
A volt Szolnok-Doboka vármegyében, Erdélyben házszenteléskor a román pap a bazsalikomot használta, azt mártotta szentelt vízbe, hogy vele a hajlékot és
a lakókat behintse. Amikor esküvőről az új pár hazaérkezett, a család egyik idősebb nőtagja azzal fogadta, hogy szentelt vízbe mártott bazsalikommal meghintette.
Kellemes, szegfűszegre emlékeztető, fanyar illatú, pikáns ízű fűszernövény. Illóolajat, cseranyagot, szaponint és keserűanyagot tartalmaz. Levesbe, főzelékbe, salátába, szószokba, pácokba, mártásokba, sültekbe, kolbászokba, darált húsokba, valamint ecetes uborka készítésénél kiváló ízesítő és illatosító fűszer.
Teáját gyomorerősítőül, étvágygerjesztőnek, felfúvódás ellen, köhögés csillapítására, idegnyugtatónak, vízhajtónak használják. Egyes vidékeken előszeretettel adják babételekhez. Javítja az emésztést, epekímélő hatást fejt ki. Száraz füvét, akár a levenduláét szekrénybe, ruhák közé teszik.
BALI SEREGÉLY: Kizárólag Bali szigetén élő, mára rendkívül veszélyeztetetté vált faj. Helyi balinéz neve „kedis putih”, fehér madarat jelent.
A Bali-seregélyt 1910-ben fedezte fel Bali szigetén Erwin Stresemann német ornitológus. A fajt 1912-ben írta le hivatalosan és külön nemet hozott létre a számára, a Leucospar nemet, melynek ma is ez az egyetlen képviselője. Azt hogy külön nembe tartozik a seregélyfélék családján belül egy szakértő sem vitatja, de rendszertani helyzete a családon belül nem teljesen tisztázott. Korábban a mejnókkal (Acridotheres) tartották közeli rokon fajnak. Az újabb kutatások szerint inkább a valódi seregélyek nemével (Sturnus) áll közelebbi rokonságban. Azok közül is elsősorban a pagodaseregély (Sturnus pagodarum) áll hozzá a legközelebb.
A Bali-seregély, mint neve is mutatja az Indonéziához tartozó Bali szigetén őshonos faj. Az egyetlen Endemikus madárfaja a szigetnek. A szigeten rajta kívül egyetlen endemikus, csak ott előforduló állat élt, a bali tigris (Panthera tigris balica), mely csak alfaj volt és 1937-re kihalt. A rendkívüli módon megritkult Bali-seregélyt 1991-ben a sziget állatvilágát jelölő szimbólummá választották.
Testhossza 25 centiméter. Tollazata jellegzetes, szinte teljesen hófehér, kivéve a szárnyevezők végét és a faroktollakat, melyek feketék. Csupaszarcbőre élénk Kék színű. Szeme sötétbarna. Rövid csőre kékesszürke és sárga. Fején jellegzetes felmereszthető bóbita látható.
A seregélyfélék többségéhez hasonlóan opportunista táplálkozású madárfaj. Elsősorban rovarokat fogyaszt, de Magvakat és gyümölcsöket is megeszik. Szaporodásáról a szabad természetben kevés adatot tudunk. Fogságban könnyen szaporodó faj. A költés kezdetekor a Hím nagyon agresszív. A szabad természetben valószínűleg október és november hónapokban költ, fogságban eltérő időpontokban költhet, többnyire télen, de előfordul, hogy május és június között. Fészkét odvakba, sziklakibúvásokba építi, ágakból és tollal vagy finom fűvel béleli. A tojó 2-3 tojást rak.
A Bali-seregély ma egyike a leginkább veszélyeztetett madárfajoknak. Kis elterjedési területe miatt sosem éltek nagyobb állományai a szigeten. Megritkulásának legfőbb oka az illegális vadbefogás. Ázsiában kedvelt kalitkamadár. A feketepiacon akár 2000 amerikai dollárt is adnak egyetlen egyedért. A faj ugyan a vadonélő állatok kereskedelmét szabályozó CITES első függelékének hatálya alá esik, vagyis mindennemű kereskedés tilos vele, Indonéziában nagy a korrupció és gyakran lehet hozzájutni egyedekhez.
Vadon Bali egyetlen pontján, a Bali Barat Nemzeti Parkban él még. Itt a 2001-es madárszámlálás során már csak 6 egyedet találtak. A 2004-es újraszámlálásnál 24 egyedre bukkantak, ami talán a populáció lassú növekedésére is utalhat, de lehet, hogy a korábbi számlálásnál egyszerűen nem vettek észre néhány madarat.
Fogságban állományai viszonylag nagyok. Felmerült már többször a fogságban nevelt egyedek visszavadításának gondolata, de ezidáig az élőhelyek védelmének hiányosságai és az állandóan meglevő illegális befogás miatt nem történtek kísérletek. Bali szigetének java része mezőgazdasági művelés alatt áll, így alkalmatlan a visszatelepítésre. A Bali Barat Nemzeti Park esetében félő, hogy a visszatelepített madarakat befognák, hogy Ázsia madárpiacain illegálisan eladják őket.
A Bali-seregély fogságban elég jól szaporodó faj. Fogságban élő állományairól nincsenek jól dokumentált adatok. Ázsiában és talán az Egyesült Államokban is viszonylag sok illegálisan tartott egyed élhet. A bristoli állatkert becslései alapján a fogságban tartott egyedek száma úgy 900 példány körüli lehet. Európában szinte minden nagyobb állatkertben, ahol veszélyeztetett fajok tartásával foglalkoznak megtalálható. Magyarországon a Fővárosi Állat- és Növénykertben és a Nyíregyházi Állatparkban élnek Bali-seregélyek.
NYUGATI AJTÓSCSIGA vagy CSINOS AJTÓSCSIGA: Elsősorban Dél-Európában elterjedt, szájfedős, szárazföldi csigafaj. Hazánkban ritka faj, csak néhány helyről ismert a Dél-Dunántúlon (Főleg a Tihanyi-félszigeten), illetve friss héjait megtalálták az Alföldön (Kiskőrösnél, illetve Ócsán és Bugacon)
Eredetileg kopoltyús csiga, mely a szárazföldhöz alkalmazkodott és kopoltyúja visszafejlődött. Szájfedővel is rendelkezik, ami a kerek, felül kihegyesedő szájadékba illeszkedik. A csiga szürkésbarna, tapogatói hosszúak, szemei a tapogatók tövében ülnek. Feje elöl ormányszerűen meghosszabbodik.
A nyugati ajtóscsiga nyílt erdőkben, bozótosokban, tenger melletti füves területeken él, ahol a talaj kalciumban gazdag és kellőképpen laza hogy be tudja ásni magát (akár 10 cm mélyre).
Spanyolországban 1300 m-ig, Svájcban 1000 m-ig, Bulgáriában 900 m magasságig találták meg.
Ősszel 8 °C-ig aktív, utána a talajba ásva magát áttelel. A telelő csigák a több napon át tartó -6 °C-ot is túlélik. Nyáron akár több hónapos aszályt is átvészel hibernált állapotban.
Lehullott levelekkel és korhadó faanyaggal táplálkozik, képes megemészteni a cellulózt is.
Párzási időszaka tavasztól őszig tart, ősszel 50-60 2 mm-es petét raknak le egyesével a talajba. A peték vagy 20 nap múlva kikelnek, vagy hűvösebb éghajlaton csak három hónappal később, tavasszal bújnak elő a kiscsigák. 18 hónap alatt lesznek ivarérettek, élettartamuk 4-5 év.
PÉTERFI-BÓKA: Tudományos neve: Péterfi-csüdfű. Nevét Péterfi Márton kolozsvári mohakutatóról kapta.
Morfológiai szempontból azonos a Kelet-Ukrajnában honos Astragalus pallescens M. Bieb. fajjal, ami ellenben tetraploid, az erdélyi faj pedig oktoploid.
A Péterfi-csüdfű egy Erdélyben keletkezett faj, amelynek eredete a sztyeppékre vezethető vissza. Az erdélyi Mezőség endemikus növényfaja, amely Magyarszováton és Magyarkályán határában fordul elő mintegy 200 hektárnyi területen, 24 ezer tővel (2015-ös adat). Megvédése érdekében a magyarszováti Bánffy-hegyen botanikai rezervátumot hoztak létre.
50 centiméteres magasságra nőhet. Szárát és leveleit szőrzet borítja. Virága halványsárga.
MEZEI HÖRCSÖG: Közép- és Kelet-Európában gyakori fajnak számít. Hazánkban közönséges, Nyugat-Európában állománya nagyon megritkult. Elsősorban az alföldeken, mezőgazdaságilag művelt területeken fordul elő.
A hörcsög zömök testű rágcsáló. Testhossza 20–27 cm, amelyből a farok 5–7 cm. Testtömege 220-450 gramm között mozog. Feje világosbarna, sötétebb sárgás és fehér sávokkal. Háta sárgásbarna, hasa fekete. Néha előfordulhatnak fekete vagy fehér példányok is, de ezek nagyon ritkák.
A hörcsög alkonyatkor és éjszaka aktív. Túlszaporodása idején nappal is megfigyelhető. Éjjel táplálékgyűjtés közben óriási területeket jár be. Egész nyáron gyűjtöget, egy öregebb hímnek akár 3–5 éléskamrája is lehet, melyeket télire megtölt.
A hímek és a nőstények külön, magányosan élnek, önmaguk által készített föld alatti járatokban. Csak a párzási időben viselik el egymás közelségét. A párzási időn kívül kolóniákban élnek, lakóhelyeik közel vannak egymáshoz. Territóriumát mirigyváladékával jelöli meg. A kotorék messzire elágazó, akár 6-8 méter hosszú is lehet. A járatoknak több kijárata és függőleges vészkijárata (azaz "vészbejárata") van. Ezek segítségével a hörcsög veszély esetén pillanatok alatt elbújhat. Az alagútrendszerben különféle kamrák vannak: bélelt hálókamra, éléskamra és "latrina". A hörcsög rendkívül tiszta állat, a latrinát télen
használja, amikor üríteni se megy ki a járatból. Ha megtelik, földdel fedi be.
A hörcsögnek számos ellensége van. Kedvelt tápláléka a nagyobb ragadozó madaraknak, például a parlagi sasnak vagy a baglyoknak. Sok hörcsögöt zsákmányol a közönséges görény és a róka is. A görény még a járataiba is követni tudja. Mezőgazdasági kártétele miatt az ember irtja.
A hörcsög rendkívül agresszív állat. Még a nála nagyobb testű állatokkal is vakmerően szembeszáll. Ha megtámadják, hátsó lábaira áll, "felfújja magát", fogait csikorgatja és csattogtatja.
A hörcsög október végétől márciusig téli álmot alszik, ezalatt többször felébred és a felhalmozott készletekből táplálkozik. Ezt az időszakot 1,5–2 méter mélyen lévő, föld alatti járataiban tölti. A vackát puha növényi szárakkal, anyagokkal gondosan kibéleli. Időnként felébred, hogy egyen az elraktározott gabonamagvakból és használja az erre a célra fenntartott ürítőhelyet.
Táplálékát elsősorban zöld növényi részek, gabonamagvak és Gyümölcsök alkotják. Emellett állati eredetű táplálékot is fogyaszt, megeszi a rovarokat, gilisztákat és csigákat is. A mezőgazdasági területeken nagy károkat okoz. Az élelmet pofazacskójába gyűjti, és raktáraiba viszi. Pofazacskóiból mellső lábaival gyömöszöli ki az eleséget. Föld alatti raktáraiban hatalmas mennyiségű, akár 15 kg magot is felhalmozhat télire.
Ha az időjárási viszonyok kedvezőek, a hörcsög évente kétszer-háromszor is szaporodhat. A szaporodási időszak áprilistól júliusig tart. Egy-egy nőstény 16 napos vemhesség után 4-16 kölyköt hoz a világra. A kicsik csupaszon és vakon születnek. Testtömegük 7-8 g. Elég gyorsan fejlődnek, testüket már pár naposan selymes piheszőr borítja. Szemük 2 hetes korukban nyílik ki. 3 hetes korukra önállóan táplálkoznak. 4 hetes korukra teljesen önállóak, és elhagyják anyjuk fészkét. Ivarérettségüket 3 hónaposan érik el.
BENGE-DARÁZSCINCÉR: A cincérfélék (Cerambycidae) a Rovarok (Insecta) osztályának bogarak (Coleoptera) rendjébe, ezen belül a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család.
Magyar nevüket onnan kapták, hogy zavarás esetén cincogó-ciripelő hangot hallatnak.
A cincérféléknek körülbelül 25 000 faja ismert; fajaik minden kontinensen előfordulnak, Antarktika kivételével. Különösen sok fajuk él a trópusokon. Közép- és Észak-Európában 250, a Brit-szigeteken pedig 60 faj él. Sok faj kifejezetten ritkának számít. Számos cincérfajt Európában törvények védenek. A trópusokon élő fajokat leginkább élőhelyük zsugorodása veszélyezteti. A cincérfélék családjába 216 magyarországi faj tartozik.
A rovarászok körében a cincérek népszerűek, ezért hazai fajaik életmódját is viszonylag jól ismerjük.
E rovarok hossza Európában legfeljebb 60 milliméter, a trópusokon nagyobb. A cincérek teste hosszúkás és enyhén lapított, de vannak zömök vagy hengeres
alkatú fajok is. Élénk mozgású bogarak. Sok faj élénk színekben pompázik, és változatos minták díszítik őket, míg más fajok egyszerű színezetűek. A nagyon
színes fajok teste mérget vagy keserű ízű anyagokat tartalmaz. Mintázatuk néha aposzematikus, vagyis veszélyes vagy kellemetlen ízű rovarokat, például redősszárnyú darazsakat (Vespidae) vagy hajnalbogárféléket (Lycidae) utánoznak (mimikri). Más fajok mintázata a környezetükre (például
zuzmós fakéregre vagy madárürülékre) hasonlít (álcázás).
A cincérfélék Szárnyfedője általában betakarja a hátulsó pár szárnyat, de néha megrövidült; az ilyen fajok fürkészdarazsakra hasonlítanak. Egyes cincérfélék egyáltalán nem tudnak repülni. Lábfejükön két-két karom van. Rágó Szájszervük erős, a bogarak képesek megrágni a kemény fát.
A csáp 11 ízből áll, és rendszerint hosszabb, mint az állat teste; a hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. A bogár a csápjával tapogat, és a környezet illatanyagait is érzékeli. A cincérfélék csápjukat előretartva vagy oldalra hajlítva viselik; számos faj arra is felhasználja, hogy hanyatt esve, segítségével ismét
talpra álljon. Mindkét nem tud ciripelni, amit ki is próbálhatunk, ha egy cincért ujjaink közé veszünk: előtorát a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlapon előre-hátra mozgatva, cirpelő hangot ad. Más fajok – a csőszcincérformák (Prioninae) tagjai – a hátulsó lábukat dörzsölik a szárnyfedő szegélyéhez.
A cincérfajok nagy többségének lárvái élő vagy holt faanyagot esznek (Szaproxilofágia ); a kifejlett rovarok fák kifolyó nedvével, Virágporral és nektárral táplálkoznak. Nagy számban akadnak azonban lágyszárúak gyökerében vagy szárában fejlődő fajok is; a gyalogcincérek lárvái pedig a talajban pázsitfűfélék gyökereit fogyasztják.
A cincérfélék fajtól függően 150-300 petét, egyesével vagy csomókban raknak le. A lárvák fejlődésének időtartama fajonként és területenként eltérő. A kifejlett bogarak (imágók) viszonylag rövid életűek.
Magyarországon előforduló fajok:
Cser-tövisescincér (Rhagium mordax)
Fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor)
Tölgyes-tövisescincér (Rhagium sycophanta)
Feketevégű karcsúcincér (Stenurella melanura)
Havasi cincér (Rosalia alpina)
Pézsmacincér (Aromia moschata)
Bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus)
Sárgafarú darázscincér (Plagionotus detritus)
Szemfoltos cincér (Mesosa curculionoides)
Változékony virágcincér (Pachytodes cerambyciformis)
Juhar-díszcincér (Anaglyptus mysticus)
Nagy hőscincér (Cerambyx cerdo)
Csőszcincér (Prionus coriarius) (Linnaeus, 1758)
Ácscincér (Ergates faber)
Diófacincér (Megopis scabricornis)
Barna gyalogcincér (Dorcadion fulvum)
Pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae)
Tűzpiros facincér (Pyrrhidium sanguineum)
Tarka cincér (Aegomorphus clavipes)
FEKETE KAJMÁN: Bolívia, Brazília, Kolumbia, Ecuador, Francia Guyana, Guyana és Peru területén honos. Természetes élőhelyei, tavak, folyók, mocsarak és elárasztott területek. Testhosszúsága általában 3-4,5 méter, de elérheti az 5-6 méteres hosszúságot is. A legnagyobb termetű kajmán, az egyetlen, amely képes lenne megölni egy embert. Hosszú, széles arcorra van, hátán hosszanti bordák sorakoznak. Éjjel vadászik, halakból, kétéltűekből, hüllőkből, emlősökből és madarakból álló táplálékára. Fészekalja 50-65 tojásból áll.
INDIAI REPÜLŐKUTYA: Az indiai repülőkutya az emlősök Osztályának a denevérek rendjéhez, ezen belül a nagydenevérek alrendjéhez és a repülőkutyafélék családjához tartozó nagy méretű faj. Az indiai repülőkutya széles körben elterjedt a Maldív-szigetektől Pakisztánon, Indián, Nepálon SríLankán át egészen Mianmarig.
Az egyik legnagyobb testű denevérfaj. Az állat hossza 30 centiméter, vitorlafesztávolsága 130 centiméter; A hím testtömege 1300-1600 gramm, A nőstényé 900 gramm. A vitorla lényegesen hosszabb és szélesebb, mint a legtöbb rovarevő denevéré, kimondottan alkalmas a lendületes repülésre; felmelegedés és alvás közben a repülőkutya beburkolózik a több helyen ízülettel ellátott vitorlába. Hátsó lábán öt ujj van. Karmai hosszúak; alkalmasak az ágakon való csüngésre és a nagy gyümölcsökön történő megkapaszkodásra táplálkozás közben. Az állat egy vagy mindkét lábán is képes függeszkedni. A hallása fejlett; a repülőkutya nősténye hangjáról is felismeri kölykét. A repülőkutya éjjel röptében nem használ ultrahangos bemérőrendszert, hanem remek látására hagyatkozik. Az, hogy pontosan melyik is a legnagyobb testű denevérfaj, nem teljesen tisztázott. Az indiai repülőkutya mellett az aranykoronás repülőkutya és az óriás repülőkutya vagy kalong is hasonló méretekkel bír.
A repülőkutya kolóniákban él, alkonyatkor és pírkadatkor a legaktívabb. Tápláléka mangó, guajáva, banán és egyéb gyümölcsök. Körülbelül 15 évig él, a legmagasabb ismert kor 31 év 4 hónap.
Az ivarérettséget 1-2 éves korban éri el. A párzási időszak július-október között van. A vemhesség körülbelül 150 napig tart, ennek végén 1 utód jön a világra. Az elválasztás 5 hónap után következik be, de a kölyök még 3 hónapot az anyja mellett ül.
KALIFORNIAI OROSZLÁNFÓKA: A kaliforniai oroszlánfóka egy, a fülesfókafélék családjába tartozó csendes-óceáni Fókafaj amely kiválóan alkalmazkodott az emberek közelségéhez. A faj, mint neve is mutatja, a Kaliforniai-félsziget és a Kaliforniai-öböl övezetében fordul elő leginkább, a párzási időszakban az állomány zöme ezen a tájon összpontosul. Az év többi részében jóval északabbra, egészen Alaszka partjáig, és délebbre, Mexikó középső vidékére is eljuthat. Olykor az óceánba ömlő folyókba is felmerészkedik.
A faj egyedeit rövid, a hasi és a háti részen világosabb barna szőrzet borítja, amely vizesen feketének tűnik. A kölykök első hónapjukban sötétbarnák, majd 4-5 hónapon keresztül világosbarna a szőrzetük. Ezt követően érik el a sötétebb alapszínt. A kifejlett oroszlánfóka hímje jóval nagyobb a nősténynél, és koponyataraja is markánsabb. Hossza 2-2,2 méter, Test tömege pedig 275-390 kilogramm is lehet. A tehenek kevésbé robosztusak, ha 1,8-2 méter hosszúságukat tekintve nem is sokkal, de 90-110 kilogramm tömegükkel elmaradnak a bikáktól.
A kaliforniai oroszlánfóka az év nagy részét magányosan tölti az óceán vizeiben vadászgatva Halakra és puhatestűekre. Ritkán, táplálékbőség idején - például folyók torkolatánál - több példány is összegyűlhet. A fókák gyakran működnek együtt különféle cetekkel és tengeri madarakkal táplálékkeresés közben, amikor is a ragadozók jelzik egymásnak a zsákmány hollétét és segédkeznek a felszín felé terelésében. A táplálék felkutatásában visszhanglokátoros rendszert használ, illetve különösen érzékeny bajuszszőrei is segítségére vannak. A faj akár 274 méter mélységig is képes lemerülni tengerszint alatt, és úszva 25–30 km/h-s sebességet is elérhetnek. Úszóikkal a parton is meglehetősen jól közlekednek, szemben A valódi fókafélékkel. A faj intelligenciája és memóriája kiemelkedő, egyesek egyenesen a legintelligensebb állatnak tartják.
A július elejére eső párzási időszakban az ivarérett fókák elhagyatott szigeteken és tengerpartokon gyülekeznek, ahol a bikák territóriumot igyekeznek kialakítani, amit vehemensen védelmeznek a betolakodókkal szemben. Minél központibb területen sikerül kialakítania a territóriumot, annál több tehénnel párosodhat. Ezt a hatalmas előnyt a körülbelül két hétig tartó időszak alatt olyannyira kihasználják a hímek, hogy még táplálkozni sem hagyják el a partot. A tehenek vemhessége mintegy 11
Hónapig tart, és a párzás színhelyére térnek vissza világrahozni egyetlen, 6-9 kilogrammal születő borjukat május-júniusban. Az anyaállatok a koruktól, a borjak nemétől és a táplálékviszonyoktól függő ideig (6 hónaptól akár 1 évig) kicsinyeiket rendkívül Zsíros tejükkel Táplálják, és az ellés után mintegy négy héttel már készek a következő párzásra. A borjak olykor áldozatul eshetnek a hímek vad, hangos és komoly sérülésekkel járó csatározásainak. A táplálkozni rendszeresen eljáró nőstények hangjukról ismerik fel kicsinyeiket a zajos, zsúfolt kolóniákban. A játékos és tanulékony fiatal oroszlánfókák 4-5 éves korukra érik el az ivarérettséget, és fogságban akár 30 évig is elélhetnek.
A kaliforniai oroszlánfóka állománya folyamatosan gyarapszik évi 5-6%-kal, köszönhetően az Amerikai Egyesült Államok vizein biztosított teljes körű védelemnek. Ezen nem sokat változtat, hogy ez az állat is derekasan pusztítja az emberi fogyasztásra alkalmas halakat, és olykor a halászhálókba akad. Néha a vadonból fognak be példányokat állatkertek, cirkuszok vagy akváriumok számára. Az amerikai hadsereg számos fókát tart és idomít be felderítési és szállítási feladatok elvégzésére.
KÍGYÁSZÖLYV: Európa délnyugati, délkeleti és keleti részén, Nyugat-, Közép és Kis-Ázsiában, a Közel-Kelet nyugati illetve északi részén, az Indiai szubkontinensen, Kína és Mongólia kisebb területein valamint egy sávban Afrikában Guineától Etiópiáig él.
A nyílt, napos, facsoportokkal és bozótosokkal ritkán benőtt vidéket kedveli. A középkorban, amikor Közép-Európa nagy részén kivágták az erdőket, hogy legeltessenek, mindenütt honos volt, de sehol sem volt gyakori. Ahogy egyre több legelőt szántottak fel, sok helyről a kígyászölyv teljesen eltűnt, akárcsak a fő táplálékát jelentő hüllők.
Testhossza 62-67 centiméter, szárnyfesztávolsága 190 centiméter körüli. A hím tömege 1200-2000 gramm. A tojó 1300-2200 gramm. Hátoldala szürkésbarna, kézevezői sötétek. Szárnya és teste alulról fehér, mellén sötét szalag, de ez hiányozhat is. Szeme sárga, csőre kicsi. Csak közelről ismerni fel lábai és csőre palakék színét. Nagy feje kissé bagolyszerű. Határozott röptű, szárnyát mozdulatlanul tartva kering, gyakran egy helyben lebeg (szitál). Sötét szárnycsúcsai élesen elütnek szárnyai finoman csíkolt alsó részétől.
Bár kedveli az erdőket, vadászathoz nyílt területre van szüksége. Főleg siklókkal táplálkozik, de időnként gyíkokat, békákat, kisebb emlősöket és madarakat is ejt. Speciális tápláléka miatt nagy vadászterületre van szüksége, amelyet a levegőben vitorlázva kutat át zsákmány után. Ha kinézett egy elejtendő állatot, a levegőben szitálva lebeg felette. Akár 2 méteres Kígyókat is megtámad, szárnyaival csapkodva körbetáncolja azokat, így a kígyó nem talál biztos célpontot halálos marásához. Azután a kígyászölyv elkapja a nyakánál, ezzel el is dőlt a harc. Többnyire egy fakoronára repül falatozni a csőrében himbálódzó kígyóval, a kisebb példányokat repülés közben is megeszi. A nagyobb kígyókat a hím begyében is a fészekhez viheti, a fióka aztán onnan húzza ki.
A kígyászölyv vonuló madár, a telet az egyenlítői szavannákon tölti, ahol nemzetségének más fajai is honosak.
A költési időszakban a hím sokat hallatja panaszosnak tűnő hangját, és zuhanórepüléseket mutat be területe felett. A fészek általában alacsony fákon van, ahol nincs erdő, ott sziklahasadékokból és sziklafalakból kinövő bokrokra épül. A kígyászölyv részben maga építi a fészkét, részben más madaraktól foglalja el, és ahhoz képest, hogy ilyen nagy madár, meglepően kicsi a fészke. Hazánkban április végétől költ. Fészkét tölgyfákra, gallyakból építi. Egyetlen tojásán 45 napig kotlik. A fióka 60-80 napig marad a fészekben, és kezdetben a tojó melengeti, ekkor a hím látja el mindkettőjüket élelemmel. A fióka már kiskorában képes nálánál jóval nehezebb kígyókat lenyelni. A még emésztetlen kígyófarok sokáig kilóg a csőréből, és csak akkor nyeli tovább, amikor a többi részt már megemésztette. A fiókák kirepülési ideje 10-11 hét. A röpképessé vált fiatal madár jóval világosabb színezetű, mint a felnőttek, és feje néha majdnem fehér.
Európában ritkának számít. A Kárpát-medencében márciustól októberig fordul elő. Középhegységeink déli kitettségű tölgyeseiben, ritkás erdőkben és nyílt vadászterületein találkozhatunk vele.
BONITO: Tudományos neve: csíkoshasú tonhal. A makrélafélék (Scombridae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.
Ez a tonhal az összes trópusi és mérsékelt övi óceánban, és tengerben megtalálható; kivételt képez a Fekete-tenger.
Gyorsaságára jellemző, hogy egy megjelölt tonhal száztizenkilenc nap alatt kelt át az Atlanti-óceánon a Vizcayai-öböl és Új-Anglia között, ami naponta 40 mérföld, azaz 64,4 kilométer megtételét jelentené akkor is, ha egyenesen, megszakítás nélkül haladt volna.
A csíkoshasú tonhal általában 80-100 centiméter hosszú, de 40-45 centiméteresen már felnőttnek számít; a legnagyobb kifogott példány 110 centiméteres és 34,5 kilogrammos volt.
14-16 hátúszótüskéje, 14-15 hátúszósugara és 14-15 farok alatti úszósugara van; a farok alatti úszóján nincsen tüske. 41 csigolyája van. Az úszóhólyagja is hiányzik. Háti része sötét lilás-kék, míg hasi ezüstös 4-6 sötét, hosszanti csíkkal. Testének nagy részén nincsenek pikkelyek, kivéve az Oldalvonal mentén és a testközepének tájékán.
A 15-30 Celsius-fokos vízhőmérsékleteket kedveli. Gyors úszó, nyílt vízi hal, amely 50 000 fős csapatokban is megfigyelhető. 0-260 méteres mélységek között lelhető fel. Kisebb halakkal, rákokkal, fejlábúakkal és puhatestűekkel táplálkozik. A csíkoshasú tonhal a nagyobb halak és cápák áldozatául eshet, legfőbb ellensége azonban az ember, amely nagy hálókkal és horgászbotokkal fogja ki a halat.
A hal húsát frissen, fagyasztva, konzervdobozban tárolva, szárítva, sózva és füstölve árulják.
Az eddigi megfigyelések szerint 12 évig él. Néha ciguatera-mérgezést okozhat.
A tonhalak között a csíkoshasú tonhal a legtermékenyebb, emiatt nem veszélyeztetett, habár az ember ipari mértékben halássza is.
ORCHIDEA MANÓ: A fogólábúak (Mantodea) rendjébe, ezen belül a Hymenopodidae családjába tartozó faj.
Malajzia, Indonézia, India, Thaiföld, Kína, Hawaii, Szumátra rovara. Magyarországon természetes környezetben nem él, a Fővárosi Állat- és Növénykert háttértárában tenyésztik, de egyelőre látogatók nem láthatják.
A meleg, párás helyeket kedveli, megtalálható papajafákon, különböző virágokon, orchideákon, de nem csak virágokon, hanem növények között, virágnak álcázva is.
Rendszertanilag nem sáska, de a köznyelvben sáskaként terjedt el. Érdekessége, hogy a sáskák közül ennél az állatfajnál van a legnagyobb méret- és súlybeli különbség a hímek és a nőstények között. A nőstények akár több
mint kétszer olyan hosszúak és súlyúak is lehetnek, mint a hímek.
A felnőtt nőstények körülbelül 6-7 cm hosszúak (a vadon élő példányok valamivel hosszabbak a terráriumban nevelteknél), míg a hím csak körülbelül 2,5-3 cm. Másik érdekességük, hogy képesek a színüket megváltoztatni, ami a sáskáknál rendkívül ritka. Akár pár nap alatt is képesek erre, de ez függ a környezeti viszonyoktól, páratartalomtól, fényviszonyoktól, de a táplálék mennyiségétől is.
Színezetükkel, formájukkal tökéletes álcát fejlesztettek ki. Színük a rózsaszíntől a liláig, sötétbarnáig sokféle árnyalatban, tarkaságban létezik, de megtalálhatóak teljesen fehér példányok is. Színezete és mintázata a környezetétől függ, abba illeszkedik.
Külseje megtévesztésig hasonlít a virágok szirmaihoz, ami tökéletes álca a leendő zsákmány odacsalogatására, valamint szinte láthatatlanná teszi fő ellensége, a madarak ellen. Vizsgálatok kimutatták, hogy testük tükrözi az UV fényt, a természetes virágoknál a rovarok nagyobb arányban választották, még a repülési útvonalukat is megváltoztatták mikor a látóterükbe helyezték a manókat.
Megfigyelések szerint eredményesebben vonzzák a rovarokat magukhoz, mint a valódi virágok. Egész testük része az álcázásnak, még lábaikon is virágszirmokhoz hasonló kinövések vannak. Az álcát nem arra használják, hogy elbújjanak, mint a legtöbb állat, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy felhívják magukra a figyelmet.
A nőstények hátán lévő sáv zöld vagy barna, míg a hímeké barna színű. A nőstények lábán lévő virágszirmot utánzó lebeny szélesebb, a hímekén keskenyebb.
A nőstények szélesek, potrohszelvényeinek száma 5-6, míg a hímek keskenyebbek és 6-8 szelvénnyel rendelkeznek. A hímek csápjai hosszabbak és vastagabbak. Szárnyaik jól fejlettek, repülésre alkalmasak. Szemeik jellemzően a fajra, hosszú, kúp alakúak, rózsaszínűek, kékek, halványlilák.
Fűrészes, mellső fogólábai tökéletesen alakultak a ragadozó életmódjához. Elkapás után az áldozatnak már lehetetlen kiszabadulnia a biztos fogásból.
A kis manók úgy néznek ki, mintha fekete vagy narancssárga kis hangyák lennének, fekete lábakkal és fejjel. Színük a növekedéssel fokozatosan változik. A fekete színből való átalakulás után a legszebbek, színük fényes fehér, vagy rózsaszínű lesz.
A nőstények körülbelül 8 hónapig, a hímek 5-6 hónapig élnek. A meleg, párás környezetet kedvelik. A faj mindkét neme képes repülni, de a nőstények lomhábbak, ritkán emelkednek a levegőbe, legtöbbször szárnyaikat a hosszabb ugrásokhoz használják, ellentétben a hímekkel, akik jó repülők, amire különösen a párzás idején van szükségük, rátalálni a nőstényekre, valamint gyorsabbak, mozgékonyabbak, amire szintén a párzás után van a legnagyobb szükségük, hogy el tudjanak menekülni, mielőtt az agresszív nőstény megcsonkítaná, vagy megenné őket.
Húsevő állatok. Nem rejtőzködnek, feltűnő színeikkel inkább szeretnék felhívni magukra a figyelmet. A zsákmányt mozdulatlanul várják a növényeken, esetleg lassan billegve a növény szél által keltett mozgását imitálják, majd amikor a gyanútlan áldozat a közelükbe kerül, villámgyorsan elkapják fűrészes fogólábaikkal és élve megeszik őket.
A szabadban nem gyakoriak. Viselkedésük főleg a terráriumban tartott példányokról ismertek. Kutatók megfigyelése szerint az orchidea manók színe a rovarok számára megkülönböztethetetlen a legelterjedtebb virágoktól. A nektárt kereső méhek például eltértek a repülési útvonaluktól és inkább a manók felé folytatták útjukat.
Veszély esetén a nőstények általában lelapulnak, széttárt lábakkal, mozdulatlanul a virágokat utánozzák, a hímek inkább elszállnak.
A vadonban fő táplálékát a repülő rovarok teszik ki, legyek, méhek, darazsak, lepkék, stb., de amit el tud fogni, mindent elfogyaszt, kisebb gyíkokat, tücsköket, szöcskéket, bogarakat, férgeket is. Hogy vitaminszükségletét pótolja banánt is szokott enni.
Fogságban is nagyon fontos számukra a változatos táplálék, ez télen a legnehezebb, de ekkor sem szabad csak tücskökkel, vagy a horgászcsaliként használt kukacokkal etetni. A kukacokat kikeltetve, a belőlük átalakult legyekkel is bővíteni kell az ételkínálatot. Mivel a vadonban fő tápláléka a pollengyűjtő rovarok, melyek elfogyasztásával ő is jelentős mennyiségű virágport eszik meg, hogy ezekhez a hasznos anyagokhoz hozzájusson, fogságban is célszerű a terráriumába őrölt pollenszemcséket tenni, vagy a leendő táplálékát előbb mézzel etetni, így azok elfogyasztása után az orchidea manó is hozzájut a szükséges anyagokhoz, melyektől erősebbek, egészségesebbek lesznek, több és egészségesebb utódot petéznek párosodás után.
Vedlés előtt, napokkal, vagy akár hetekkel is abbahagyhatja a táplálkozást az állat. Általában minél nagyobb méretű, annál tovább fog koplalni. Ha már nem eszik, a még esetleg bent lévő élő táplálékot is el kell a közeléből távolítani, valamint ilyenkor kiemelten fontos a vízpára, ami segíti, hogy a régi
bőrétől megszabaduljon. Vedlés után újra folytatható az etetése, bár megtörténhet, hogy a kimerültségtől még pár napig nem fogad el táplálékot.
A természetben nappal 25-35 °C közötti, éjszaka 18 °C körüli hőmérséklet, 60-80%-os páratartalom.
A terráriumnak minimum 30 x 20 x 20 cm-nek kell lennie. Nagyon fontos imitálni a természetes környezetét, növényekkel, virágokkal, (ezek lehetnek műanyagból is), és faágakkal. Ez utóbbi feltétlenül szükséges a vedlésekor. Fontos, hogy az ágak egy része az aljzaton álljon. A manó fejjel lefelé lógva, fokozatosan
lefelé mászva csúszik ki kinőtt bőréből. Ha nincs függeszkedési lehetősége, legtöbbször nem tud kibújni belőle és elpusztulhat.
A nappali legideálisabb hőmérséklet 28 °C, éjszaka pedig a 18-20 °C körüli. Nagyon szereti a meleget, még nyáron is fűtést igényel lakhelye, melynek éppen ezért elengedhetetlen tartozéka a hőmérő.
A hímek, ha jól vannak etetve tarthatóak többen is együtt, az agresszív nőstényeket viszont csak magányosan lehet tartani. A párás környezet elengedhetetlen számukra, ami a felnőttek esetén napi egyszeri permetezéssel megoldható. A terrárium aljzatának tőzeget, kókuszrostot, vagy egyszerűen konyhai papírtörlőt vagy törölközőt lehet használni, ami biztosítja a folyamatos párás környezetet. A fiatal orchidea manóknak csak 6-7 naponta szabad permetezni a terrárium aljzatát, mert a túlzott párásítástól megbetegednek. Nagyon fontos a szellőzés biztosítása is, mert a párás környezetben a penészgombák könnyen elszaporodhatnak.
Itatóra általában nincsen szükség, a vízigényét a növényeken lecsapódó párából fedezi.
Természetes élőhelyén. Körülbelül két héttel az utolsó vedlésük után a nőstények készen állnak a párzásra. A hímeket a levegőbe juttatott feromonjaikkal csalogatják magukhoz. Napokkal, vagy hetekkel a párzás után petetokjaikban, egymás fölé, fürtökben helyezik el petéiket. A petetokok körülbelül 5 cm hosszúak és fehérje hab tartalmuk gondoskodik az utódok védelméről. Színük fehérről, 1-2 nap múlva világosbarnává változik. Optimális körülmények között, körülbelül 50-100 kis orchidea manó fog 5-6 héten belül kikelni. Kezdetben narancsvörösek és feketék, majd az első vedlésük után első színük fehér vagy rózsaszínű lesz.
Szépsége, különlegessége miatt a terráriumi gyűjtők egyik kedvenc állata. Mivel a természetben ritka, ezért vadon élő példányait szigorúan tilos gyűjteni, kereskedelme csak terráriumi szaporítással valósítható meg. Ha a szaporítást, az egyidőben kikelt példányokból szeretné a tenyésztő, mivel a hímek hamarabb válnak ivaréretté és rövidebb is az élettartamuk, gátolni kell a fejlődésüket, hogy a nőstényeknél később, vagy azonos időben váljanak ivarérettekké. Ezt úgy lehet elérni, hogy a hőmérsékletet 18-20 °C körül kell
tartani, a párásítást ritkítani kell, valamint a táplálék ellátást is a minimálisra kell csökkenteni. Ha a nőstények elérték az ivarérettséget, a hímeknek
is emelni kell a táplálék mennyiségét, a környezeti hőmérsékletet és nagyon hamar ők is párzóképessé válnak.
Ha a nőstények készek a párosodásra, 2-3 héttel az utolsó vedlés után megfigyelhető, ahogy ritmikus mozgással elkezdik a feromonokat szétspriccelni a környezetükben. Ekkor behelyezhető az ivarérett hím. Tanácsos a nősténynek közben táplálékot adni, mert előfordulhat, hogy még párosodás előtt megtámadja és megeszi az idegent. A hímet érdemes rögtön a nőstény mögé, vagy a hátára tenni, bár ez nem könnyű, mert ilyenkor már nagyon izgatottak, mozgékonyak. A párzás akár több órán át is tarthat. Ha a hím befejezte a megtermékenyítést, biztonsága érdekében azonnal el kell távolítani a nőstény közeléből.
Az orchidea manókhoz sokféle babona fűződik. Afrikában szerencsét hoz, ha valaki megérinti. Távol-Keleten gyógyhatást, potencia növelő erőt tulajdonítanak, nem csak a rovarnak, de még a levedlett bőrének is, amiből gyógyhatású készítményeket is készítenek. Szardínia szigetén viszont szerencsétlenséget jelent a rovar megölése, vagy akár megérintése.
BALLAGÓFŰ: Ballagófű, ördögszekérszerű szúrós gyomnövény; Salsola kali ssp. ruthenica.
A mezei iringó elterjedési területe Közép- és Dél-Európa, nyugaton Észak-Németországig, Franciaországig és Dél-Angliáig. De megtalálható Szíriában, Törökországban, a Kaukázusban és Afrika északi részén is, Marokkótól Egyiptomig.
A mezei iringó tüskés levelei és fejecskeszerű virágzatai miatt bogáncshoz hasonlít. A 20–60, néha 100 centiméter magas, merev, dúsan ágas, évelő növény néhány társával együtt valóban eltér a szokásos zellerféléktől.
A hajtások világos szürkés- vagy sárgászöld színűek. Az első levelek tagolatlanok, a többiek tenyeresen kétszer tövig szeldeltek, a szeletek a levélgerincen szélesen lefutnak, szélük tüskésen fogas. Az alsó levelek nyelesek, a felsők szárnyölelők. A tömött, gömbölyded, fehéres-zöld ernyővirágzatokat ugyancsak tüskés, merev, szálas, lándzsás gallérlevelek veszik körül. A Termést fehér, hártyás pikkelyek borítják.
A mezei iringó száraz gyepekben, legelőkön, homok- és Löszpusztákon nő, száraz, laza, meleg, meszes talajokon. Virágzási ideje júliustól szeptember végéig tart. Ősszel az egész növény leszakad a tövéről, és a Széltől hajtva mint „ördögszekér” terjed tova. Ironikus értelmű Német nevét („férfihűség”) is ide-oda sodródó-guruló terméses hajtásegyüttesei sugallták. „Futóbogáncsnak” is nevezik. A száraz termőhelyekhez való alkalmazkodásra Vallanak gyökerei, amelyek két méter mélyre lehatolnak, valamint a bőrnemű levelek.
Népies neve: ballangó.
Szaponintartalma miatt gyógynövényként használják.
BABUKA: Tudományos neve: búbos banka.
Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában is fészkelnek, telelni Afrika középső részére vonul. A rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Kertekben, fasorokban, ligeteinkben szintén gyakran található, megjelenik az emberek közelében is. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszedeget. Mint költöző madár, tavasszal érkezik hozzánk. Magyarországon márciustól szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő, ősszel délre vonul. Jó rigónyi méretű, főszíne halvány rozsdabarna, bóbitája inkább világos rozsdavörös, a tollak hegyén fekete, a leghosszabbakon fehér és fekete folt. Szárnya fekete, fehér harántcsíkokkal. Tarka tollazatával, karcsú csőrével, ékes bóbitájával, melyet néha-néha tarajosan felmereszt, jellegzetes madaraink egyike, eléggé közismert. A búbos banka fészket nem készít, tojásait a földre rakja. Veszély esetén sziszegő hangot ad, csőrével a levegőbe döfköd, és a támadó felé spricceli ürülékét.
MEZEI HOMOKFUTRINKA: A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe és a futóbogárfélék (Carabidae) családjába tartozó faj.
A mezei homokfutrinka elterjedési területe egész Európa, Szibériáig, de Észak-Afrikában is megtalálható. Nem ritka, de száma erősen csökken.
A mezei homokfutrinka 1-1,5 centiméter hosszú. Felül fémfényű zöld, szárnyfedőin egy vagy több világos foltpárral. Az előtor oldalszélei, a pajzsocska és a homlok a szemek mellett rézvörös.
A mezei homokfutrinka száraz, homokos talajok, fenyérek, meleg erdőszélek lakója, ahol helyenként nyílt homokfelületek is vannak.
Az Imágó a föld felszínén vadászik rovarokra. A Lárvák 40 centiméter mélyre is lehatoló járatokat ásnak a homokba. Ezek bejáratánál lesnek zsákmányukra, mely Hernyókból és más rovarlárvákból áll. Áldozatukat a mélybe húzzák, és kiszívják testnedveit. A lárvák áttelelnek. A bogarakkal májustól szeptemberig találkozunk. A Nőstények néhány milliméter mély homoklyukakba rakják petéiket.
Alföldi homokfutrinka (Cicindela soluta)
Közepes nagyságú, rendkívül élénk mozgású, jól repülő fajok tartoznak ide. Szemeik erősen kiugróak, félgömb alakúak. Rágóik hoszszúak és sarló alakúak, hegyes belső fogakkal. Előtoruk keskeny, hengeres, lábaik hosszú, feltűnően vékony futólábak. Színezetük általában fémes, sokszor zöldes (hasi oldaluk is), a fedőkön különféle fehéres, sárgás harántfoltokkal, kifli alakú vállfolttal vagy más rajzolattal. Nappal aktív állatok, kimondottan a meleg, napos időszakokat kedvelik. Gyakoriak a homokos erdei utakon, nyiladékokon. Jellegzetes a menekülési viselkedésük. Zavaráskor hirtelen felröppennek, párméternyi repülés után úgy ereszkednek a talajra, hogy fejükkel az őt zavaró irányába fordulnak, majd ez ismétlődik újból, a zavarás megszűntéig. A lárvák feje és tora nagy, erősen kitinizált, a fej négy fiókszemmel. A potroh hátlemezei középen nem nőttek össze. A talajban készített lakócsőben zsákmányra leső Cicindela lárva igen figyelemreméltó. A nagy fej és a tor derékszögben hajlik a potrohához képest, így e két testtájjal lezárja a cső bejáratát. A felfelé álló rágókkal kapja el az áldozatát. Potrohának ötödik hátlemezén két kampót vagy más toldalékot visel, amellyel testét a lakócső falához szorítja.
Öves homokfutrinka (Cicindela hybrida Linné)
12–15 mm nagyságú, bronzos, kékeszöld színű bogár, lábai rézvörösek. A szárnyfedőkön nagy kiflialakú, sárga vállfoltok, majd egy középső harántfolt és egy újabb kiflialakú folt a végeken. Homloka a szemek között csupasz. Sok változata ismert.
Erdei homokfutrinka (Cicindela silvicola Latreille)
14–16 mm, az előző fajhoz hasonló, de homloka a szemek között szőrös. Szürkészöld, alul fémeszöld színű. Szárnyfedő foltjai fehérek, világossárgák, a vállfolt osztott.
Mezei homokfutrinka )Cicindela campestris Linné)
Gyakori faj, 10–16 mm-es nagysággal. Alapszíne zöld, a szárnyfedők rajzolata 6 kis foltból áll. Ismertek sötétebb ércfényű színváltozatok és nagyon sok rajzolat szerinti változat is.
Néhány további homokfutrinka:
Parlagi homokfutrinka (Cylindera germanica Linné)
Parti homokfutrinka (Cylindera arenaria Fuessly)
Foltos homokfutrinka (Lophyridia lunulata Fabricius)
PARTIFECSKE: Folyóvizek, nagyobb tavak mentén találkozhatunk Európa legkisebb termetű fecskefajával, a partifecskével. Valószínűleg nem egymagában fogjuk megpillantani, hiszen rendszerint csapatosan jár.
Európában, Ázsia és Amerika északi részén fészkel, a hideg időszak elől délre vándorol. Elterjedési területe követi a folyók vonalát. A Kárpát-medencében rendszeres fészkelő, április-október hónapokban tartózkodik a területen.
A mintegy 10–12 centiméter hosszú madár hátoldala és szárnyai barnák, fehér alsóoldalát csak a mellén szakítja meg egy barna keresztszalag. Csőre rövid, fekete, széles alapú. Farka - mint minden fecskéé - enyhén villás.
Szárnyfesztávolsága 26-29 centiméter, testtömege 11-16 gramm, táplálkozási magassága 1–15 m, életkora 3–4 év (max. 10 év). Feje teteje, arcának két oldala, nyaka és hasa fehér. Szárnya hosszú és hegyes. Lába gyenge. A család legkisebb faja. A repülési módja, stílusa alapján is következtethetünk a fajra: kevesebbet siklik, ritkábban változtatja a magasságot, hiányzik belőle a füsti- vagy a molnárfecske kecsessége, légiessége. A
füstifecskének röptében is jól kivehető mélyen villás farka, a molnárfecskének pedig fehér hasoldala és farktöve szembetűnő. Fecsketársaihoz hasonlóan a partifecske is ritkán száll földre, de a légtér magasabb régióba se igen emelkedik. Hangja száraz "csrip", riasztóhangja "pritt"-nek hallatszik, éneke pedig halk, dallamos csicsergés.
Kisméretű rovarokat, levéltetveket, hangyákat, vízi rovarokat és kérészeket zsákmányol. Vonuló madár. Főleg vizek környékén tartózkodik, a bő táplálékkínálat mellett ugyanis itt talál függőleges, omlásos partfalakat, ahová üreget vájhat. Nem kötődik szorosan a vizek közelségéhez, máshol is megtelepszik, ahol talál fészkelésre alkalmas agyagos, homokos, meredek falat. Így gyakoriak a partifecsketelepek az agyag- és homokbányák, kubikgödrök oldalán is. Néha egészen fura lakóhelyet is talál, mint például betonfalú árkok, patakok vékony vízlevezető csöveit. Ilyen csövek segítségével megtelepedésre is igyekeznek rávenni helyenként a partifecskét. A legmagasabb tengerszint feletti magasságban, 4500 méter körül, a Himaláján jegyezték fel telepét.
A telepek nagysága változó, általában 100 körül van az elfoglalt üregek száma, de helyenként gyakoriak a több százas, sőt ezres nagyságrendű telepek. A Tiszán, ahol meglehetősen gyakori fészkelő, az átlagos telepmérete 158 pár, a legnagyobb tiszai telepe pedig (Tiszatelken, amely egyben Európa legnagyobb ismert partifecsketelepe is) az 1980-2000-es években stabilan 1500-2500 pár közötti nagyságú volt.
A leghosszabb erdélyi folyón, a Maroson végzett felmérések szerint 18 év leforgása alatt, 650 km-es szakaszon, a fészkek száma 4500 és 11000 között ingadozott. Gyakori eset, hogy a telepen egyes lyukakat társbérlők foglalják el:
mezei- és házi veréb, gyurgyalag, jégmadár, seregély stb.
Az afrikai telelőterületekről hazai fecskéink közül legkésőbb, április derekán érkeznek.
Ragadozó madár (kabasólyom, karvaly, héja, gébics) közeledtekor a telep szinte minden tagja levegőbe emelkedik, rövid és éles "pritt" hanggal riasztva. A légi ragadozók közül jobbára csak a kabasólyom képes elfogni röptében egy gyengébben repülő vagy tapasztalatlan egyedet. Természetes ellenségei közé tartoznak a rókák, amelyek képesek fölülről kiásni a fészeküregeket – melyeket valószínűleg hang alapján lokalizálnak –, a településekről elkóborolt Macskák pedig a fészkek előtt lesben állva, áldozataikra az üregek kijáratánál lecsapva gyérítik az állományt, elsősorban a lakott területek közelében, homokbányákban kialakult fészkelőtelepeknél kígyók, patkányok és menyétfélék is pusztíthatják a fészkelő állományt, elsősorban olyan fészkelőtelepeken, ahol a partfal előtt sok a növényzet vagy fagyökér, amelyeken (illetve amelyek takarásában) a zsákmányleső ragadozók könnyűszerrel feljuthatnak a fészeküreg bejáratához.
Folyópartok oldalába, homokbányákba és löszfalakba, 0,5-1 méter hosszú költőüreget vájnak, telepesen fészkelnek. Az afrikai telelőterületről visszaérkezett fecskék közül a hímek új üregek ásásába kezdenek, de még a tojók nélkül. A párválasztás ugyanis szorosan összefügg az üregválasztással. Ha a hím az ásással már 10–15 cm mélyre haladt, a kijárathoz ülve várja az arra járó fecske-menyecskéket. Amint az egyikük a közelbe ér, elrugaszkodik a faltól és az üreg szája előtt kört leírva, csicsergésszerű énekkel csalogatja a tojót. Ez utóbbiak persze nem dőlnek be könnyen, több lyukat is szemrevételeznek az egész nyárra szóló nehéz választás előtt. Amennyiben elkötelezik magukat valamelyik üreg-tulajdonos mellett, segítenek neki az építésben. Az újdonsült asszonyság aztán elszántan fenyegetőzik minden esetlegesen pártában maradt csábító ellen, sőt olykor még saját férjurát is kitessékelné az odúból. Azok a hímek, amelyek pár nélkül maradtak, új üreg ásásába kezdenek a telep más részén, ezért van az, hogy mindig több odú található egy telepen, mint amennyi a költőpárok száma.
Amint a pár az üregépítéssel 60–70 cm mélyre halad, egy 10–15 cm átmérőjű végkamrát építenek a leendő fészeknek. A földet lábaik és csőrük segítségével ássák–kaparják és háttal haladva söprik ki. Ebben segítségükre vannak a lábon található, keményebb tollak, az ún. "tollsarkantyú". Az ásás vége felé közeledve a tojó egyre aktívabbá válik, a hím többnyire csak kísérgeti. A szakadatlan nyomonkövetés a tojásrakás előtt 3–5 nappal fokozódik, ebben az időszakban kerül sor a párzásra. A párzást a földön, ágakon vagy esetleg villanydróton ejtik meg. A hím ilyenkor nem távolodik egy méternél messzebb a tojótól. Oka is van rá, hiszen mindig akad egy-egy vetélytárs a közelben. Ekkor a párok már együtt éjszakáznak az új üregben.
Az első tojás lerakásakor még alig van fészekanyag (száraz fűszálak, tollak) a végkamrában, tojásrakás és költés közben azonban tovább bővítik azt. A 4–6 fehér tojáson többnyire a tojó ül, de a hím is kiveszi belőle a részét. A tojó hasán kihullanak a tollak, a bőr ráncosodik, vérellátása bővül, ún. "kotlófolt" alakul ki. Az eleinte csupasz, csak néhány pihével borított csöppségek 2 hét múlva bújnak ki a tojásból. Csukott szemmel jönnek világra, élénksárga szegélyű csőrükkel eleséget követelve rögtön tátogatni kezdenek. Az élelmet mindkét szülő hordja: a legyekből, szúnyogokból, levéltetvekből, kérészekből álló ínyencfalatokat a levegőben fogdossák össze. Táplálékkeresés közben nem távolodnak el a fészektől 1–2 km-nél távolabb. Általában 4–5 alkalommal etetnek óránként.
Az új nemzedék átlagosan 22 nap múlva hagyja el az üreget, de kirepülés után egy hétig még a szülők etetik őket. Az önállóvá vált fiatalok ezután elhagyják a telep környékét, a szülők egy része pedig nekikezd a második költésnek.
Vonulás előtt a partifecskék nagy csapatokban gyülekezve nádasokban éjszakáznak. Egy költőterület madarai rendszerint a vonulás során is együtt maradnak. Napközben repülnek dél felé, éjszaka pihennek.
Az európai költőállomány az afrikai Szahel-övezetben, ill. attól délre tölti a telet. A régió csapadékviszonyai döntően befolyásolják az áttelelő fecskék túlélési arányát: száraz időszak után csak kis hányaduk tér vissza szülőföldjére. A halálozási arány normális feltételek között is magas, 50–70% között mozog, a fiatalok körében valamivel magasabb.
Gyűrűzött madarak közül a legidősebb 10 éves kort ért meg.
Magyarországon védett madár, eszmei értéke 50 ezer forint.
Homokkitermeléssel pusztítják a fészkelőhelyeiket, Afrikában a szárazság tizedeli meg az állományt.
BŐRGOMBA: Tudományos neve: mérges pókhálósgomba.
Syn.: Mérges bőrgomba, rókaszínű pókhálósgomba
Kalapja 3-8 cm széles, narancsos-rókaszínű, narancsbarnás vagy sötét vörösbarna, felülete finoman szálas, nemezes, szinte bársonyos, közepe gyakran tompán púpos. Lemezei narancsvörösesek, majd rozsdabarnásak, szélesek, vastagok, ritkán állók. Tönkje hengeres, alul elvékonyodó, sárgás, rozsdasárgás, felülete sima vagy gyengén szálas, véluma sárgás, múlékony, csak nagyon fiatalon látható. Húsa halványsárgás, kissé retekszagú.
Júliustól októberig, lomberdőben, főleg tölgy alatt nő, savanyú talajokon, melegkedvelő, hazánkban ritka gombafaj. Halálosan mérgező! Méreganyaga a vesét és a májat károsító orellanin. A súlyosabb esetek 2-3 napos lappangási idő után halálos kimenetelűek lehetnek. Az enyhébb mérgezésből, amely lappangási ideje lényegesen hosszabb (akár 17 nap is lehet), a beteg többnyire maradandó károsodás nélkül felgyógyul.
Hasonló faj. A csúcsos pókhálósgomba tönkje övezett.
ÓRIÁSKONTYVIRÁG: Tudományos neve: titánbuzogány. Nem csak a legnagyobb, hanem talán a legbüdösebb virág is.
Odoardo Beccari olasz botanikus fedezte fel 1878-ban Szumátrán. A név a görög amorphos (formátlan), phallos (penis) és titan (óriás) szavakból származik.
A növény a trópusi Szumátra őserdeiben él, sajnos máshol nem érzi igazán jól magát, így ritkán fordul elő néhány botanikus kerten kívül, ahol igazi kincsként őrzik eme különleges virágot, amely méltán viseli a föld legnagyobb virága jelzőt. Sajnos, mint sok más növényt eredeti élőhelyén ezt a növényt is a kihalás veszélye fenyegeti, mivel az őserdő irtása következtében egyre kevesebb élőhely jut számára. Szumátrán a föld alatti gumóját élelmiszerként használják.
A virág 15-19 napig is virágzik, de ezek a különleges virágok nagyon ritkán láthatók, mivel a virágzásra is várni kell. Körülbelül háromévente egyszer virágzik, így nem csoda, hogy ha valamelyik növény valahol virágzik, annak gyorsan híre megy. A virág magassága meghaladja a két métert, a föld alatti gumó súlya pedig az 50-75 kilogrammot. A virágok súlya elérheti a 7-8 kilogrammot is, és átmérője is elérheti a másfél métert.
A legnagyobb méretű – 2,94 méter magas – virágot 2005-ben a stuttgarti Wilhelma botanikus kertben mérték. A korábbi rekorder Indonéziában élt egy botanikus kertben, és 2 méter 90 centi magas volt a virága. A legnagyobb feljegyzett gumó a Királyi Botanikus Kertekhez tartozó Walesi hercegné-házban volt. A pihenési állapotakor 91 kilogrammot nyomott.
A titánbuzogány nem csak méretes virágáról hírhedt, de orrfacsaró bűzéről is, amely már 3 km távolságból is érezhető, hiszen egy több hetes dög szagára emlékeztet. A növény hatalmas és különleges szaga miatt sokáig emberevő növénynek hitték a helyiek, így senki nem mert közel menni hozzá. A bűzzel vonzza a beporzáshoz szükséges legyeket és rovarokat és egyben el is riaszt vele sok kártevőt, az embert is.
Virágzás után, a gumóból kihajt egy levél, amely egy kisebb fa magasságát éri el. Később a levél elfásul és a teteje három részre oszlik, amelyből aztán több kisebb levél nő ki. Az új lomb 6 méter magas és 5 méter széles lehet. Minden évben az elfásult levél elhal, és a következő évben új levél nő a helyébe. Miután a gumó elég tartalékot gyűjtött, körülbelül 4 hónapig pihen, ezután a folyamat megismétlődik.
FEKETEÖZVEGY: A feketeözvegyek közé (Latrodectus-fajok) tartozó harmincegy pókfaj valamelyikét szerte a világon megtaláljuk, Észak-Amerikától Ausztráliáig. Közülük három észak-amerikai faj színezettsége miatt kapták a feketeözvegy nevet: fekete testük potrohán homokóra formájú vörös folt található. Jól ismert viselkedésük, hogy a párzás után a nőstények elfogyasztják a hímeket, így növelve fehérjeforrásaikat. Bár maguk a pókok nem nőnek különösen nagyra (a nőstény mérete 37 milliméter körüli, a hím ennél sokkal kisebb), mérgük igen erős, erősebb, mint a kobráké és a korallkígyóké. Viszonylag kevés mérget juttatnak áldozataikba – a csípés először hányást okoz, a nyaki izmok megmerevednek, és az áldozat lassan elveszíti eszméletét. Az Egyesült Államokban 1950 és 1989 között hatvanhárom ember halálát okozta feketeözvegy csípése, ám mivel az egész bolygón igen elterjedtek, a feketeözvegyek csípéseinek kitett emberek száma messze meghaladja a más, erősebb méreggel bíró pókfajok okozta halálesetek számát.
GALÁPAGOSI ÓRIÁSTEKNŐS: A galápagosi óriásteknős vagy más néven elefántteknős (Chelonoidis nigra).
Csak a Galápagos-szigeteken találhatók meg, egyre kisebb számban. A Galápagos-szigeteken 10 alfaja él az óriásteknősnek. Régen természetesen sokkal gyakoribbak voltak, a spanyol felfedezői hajdan éppen a teknősökről nevezték el a szigetcsoportot (galápagos spanyolul teknősöket jelent). Akkor még körülbelül 250 ezer páncélos élt a szigeteken, ma már csak 14-15 ezer maradt meg.
Főleg a bálnavadászok és kalózok irtották a 18.- és 19. században. Azonban nem csak a vadászat tizedelte, hanem a hajósok által behurcolt jövevények is, köztük elsősorban a vándorpatkányok.
A legnagyobb ma élő szárazföldi teknősfaj, amelyet óriás voltának hangsúlyozásaként elefántteknősnek is hívnak. Testtömege akár 400 kilogramm, testhossza pedig akár 187 cm hosszú is lehet fejétől a farkáig. Súlyos teknőjének alakja mutatja, milyen élőhelyen él. Azon alfajoknak, amelyek dús növényzettel borított területen élnek, a páncélja boltozatos, a lába és nyaka is rövidebb, így nem tudnak olyan magasra nyújtózni. Más területeken élő alfajoknak, ahol gyérebb a növényzet, a páncéljuk nyereg alakú, valamint hosszabb nyakuk és lábuk is segíti őket abban, hogy jobban elérjék a növényeket. A harmadik típusba a kettő ötvözete tartozik. Ez az élőhelyhez köthető morfológiai változatosság nagy hatással volt a szigeteken tartózkodó fiatal Charles Darwinra is.
A szigetek szélsőséges éghajlati viszonyaihoz nagyszerűen alkalmazkodtak. A hűvösebb órákat az alacsonyabban fekvő, lávafelszínű területeken töltik. Itt azonban gyér a növényzet, ezért a hőmérséklet emelkedésével a magasabban fekvő, buja növényzetű szigetrészekre vándorolnak. Növényevő állat, főként fűvel és levelekkel táplálkozik, olyan felfegyverzett növényeket is „megtámad”, mint a csalánfélék és a manzanillo-fák. Ez utóbbi valósággal égeti az emberi
bőrt, de a páncélosoknak nem tud ártani, a termése kedvelt csemegéjük.
Az óriásteknősök nem a gyorsaságukról híresek, mindössze 0,25 km/h-val sétálnak. Az óriásteknősök napi vándorlásuk során ugyanazt az ösvényt használják.
Állatkerti megfigyelések szerint meghatározott sorrendben mennek alvóhelyükre, amelyen belül minden egyed saját területet foglal el. Körülbelül 16 órás szendergés után indulnak ki a külső kifutójukba, szintén meghatározott, de fordított irányú sorrendben, mint befelé. Vagyis az hagyja ott legutoljára a házat, aki legelőször lépett be. A természetben is megfigyelték, hogy összehangolják a napi vándorlásukat. Az évek során több ezernyi teknősláb által legyalult ösvények valóságos országutakká válnak. Fontos, hogy ezeken járjanak, mert a legrövidebb utat jelzik a ritka vulkanikus tavakhoz, az ösvényekről letérve valószínűleg eltévednének. A sorrend a szociális rendszer és dominancia-viszonyok meglétét is jelzi.
A nőstények illatanyagokkal jelzik fogékonyságukat január és augusztus között. Mikor a Hímek a levegőt szimatolva erről tudósítást kapnak, felkerekednek megkeresni az illat forrását. A találkozást a hím heves udvarlása követi, amely gyakorlatilag
azt jelenti, hogy rámászva mozgásképtelenné teszi, majd párzik vele. A nőstények júniustól decemberig több alkalommal ásnak fészket, amelyekbe egyenként átlagosan 10 tojást raknak. A tojások lerakására az alacsonyabban fekvő napos területek a legmegfelelőbbek, a nőstények rendszerint a megszokott fészkelőhelyükre térnek vissza.
A lerakott tojásokat a nőstény gondosan betemeti, majd a nap melegére bízza a költésüket. A hőmérsékletviszonyoktól függően 3-8 hónap alatt kelnek ki a kis teknősök. A gyámoltalan, de korán önállóságra kényszerült fiatalok közül csak nagyon kevesen élik meg az első tíz életévüket. A nagyobbra nőtt teknősöknek azonban már nincs természetes ellensége, így akár 120-200 Évig is élhetnek. A legöregebbnek tartott egyed Harriet, egy ausztrál állatkert lakója, aki 1830-ban született, és 2006-ban pusztult el. Tehát 2006-ban hunyt el a világ eddig számon tartott legnagyobb teknőse, Harriet. 175 évet élt.
Bár vannak kihalt alfajai és olyan alfajai is melyek száma nagyon kevés a faj összlétszáma 14-15 ezer egyed között van, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a „sebezhető” kategóriába sorolja. Élőhelyén igyekeznek mindent megtenni a faj megmentése érdekében. Mivel a Galapagos-szigetek Ecuador legtöbb bevételt hozó tartománya, és ez kizárólag a turizmusnak köszönhető, igyekeznek a szigetek legfőbb vonzerejét adó teknősöket megóvni. A ritkább alfajokból tojásokat hoznak be a Charles Darwin Kutatóközpontba, ahol kikeltik azokat. A fiatal teknősöket, mihelyst elérik azt a méretet, hogy már nem fenyegetik őket a betelepített disznók, patkányok, kutyák és macskák, visszaengedik természetes környezetükbe.
Emellett igyekeznek a szigeteket megtisztítani a fiatal teknősökre veszélyes betelepített állatoktól és a teknősök fő táplálékkonkurenseitől, a szintén betelepített kecskéktől, szamaraktól és szarvasmarháktól.
Impozáns mérete és ritka volta miatt kedvelt állatkerti állatnak számít. Elsősorban a gyakoribb alfajait tartják. Főleg az amerikai állatkertekben elterjedt faj, néhány gazdagabb magángyűjtőnél is megtalálható az Egyesült Államokban.
Magyarországon egyetlen állatkertben sem látható, legközelebb Bécsben és Prágában találkozhatunk vele.
ROVAROK: A rovarvilág ismeretlen rekordjai.
A rovarok az evolúció legsikeresebb „termékei”, valószínűleg az embereket is túlélik majd a Földön, pedig már a dinoszauruszok előtt 160 millió évvel megjelentek a bolygónkon.
Melyik bogárnak a leghosszabb a feje és a nyaka?
Melyik a világ leghosszabb rovarja?
Melyik a leglaposabb?
A zsiráfnyakú bogár. Az eszelényfélék, illetve levélsodrófélék közé tartozó Trachelophorus giraffa, amelyet zsiráfnyakú bogárnak is nevezhetünk, különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Egyrészt a rovarvilág leghosszabb fejét mondhatja a magáénak: a hímek 10 milliméter hosszú feje a teljes testméretükhöz (25 milliméter) képest óriási. Ehhez még járul egy hét milliméter hosszú nyak is ráadásul. Mindez a bólogatáshoz szükséges. A bólogatás pedig a küzdelemhez, amelyet a hímek folytatnak a nőstények megszerzéséért. Egyfajta szarvasviadal ez: aki hosszabb nyakával és fejével legyőzi a másikat, az párosodhat az összecsapás végén – legalábbis a madagaszkári zsiráfnyakúak között.
Az aranybogár. „Arany bogaram” – a hazai mondást nem biztos, hogy ismerik Latin-Amerikában. Sőt még a nálunk is előforduló aranyos rózsabogarat sem téveszthetjük össze a Közép- és Dél-Amerika esőerdeiben élő, még feltűnőbb, hasonló „aranybogárral”, amely fémes csillogásával hívja fel magára a figyelmet. Jóllehet a rovarok nagy része inkább az álcázásban jeleskedik, ez a feltűnő lény sajátos módon „olvad bele” környezetébe. Egyes szakértők szerint éppen a csillogó napsütésben vakítja el ellenfeleit - fémes tükröződésével. Mások szerint a napfényben, verőfényben szintén csillogó vizes falevelek között ügyesen bújhat meg az „aranyos” bogár. Az biztos: az evolúció során nem „gyomlálódott ki” ez a faj.
Magyar tudósok is vizsgálták a csillogó kitinpáncél titkait: megfelelő polárszűrővel nézve ugyanis a hazai rózsabogarak elfeketednek, a trópusi csillogó-villogó bogarak viszont a cirkuláris szűrőn is tovább tündökölnek, például zöld színűkkel.
Az imádkozó sáska különlegessége, hogy „gyilkos” karmai vannak, amelyek nemcsak hatalmasak, hanem tüskések is. Valójában egy „fogókészüléket” alkotnak meghajlított első lábai, amelyek tényleg imádkozó pózt kölcsönöznek az állatnak. A „gyilkos” ragadozó egyébként nála nagyobb zsákmányállatokat, így békákat, gyíkokat és egereket is el tud pusztítani, de elsősorban más rovarokkal táplálkozik.
Egy namíbiai gyászbogár. A gyászbogarak közé sorolt namíbiai rovarok a túlélés művészei. A száraz sivatagokban is képesek életben maradni, ahol víznek szinte nyoma sincs. Különleges technikájuk révén mégis folyadékhoz tudnak jutni. Mintegy kétszáz fajuk él Délnyugat-Afrikában, ahol éjjelente a tenger felől a homokdűnékre ereszkedő ködben gyűjtik össze az éltető nedvességet. Hátsó részüket felemelve, szárnyukat és testüket kitárják, hogy a ködcseppek arra rátelepedjenek. Testfelületük kicsiny rovátkáiban ezután lefelé csordogálnak ezek a cseppecskék, amelyek pontosan a gyászbogarak
kitárt szájába érkeznek.
A leghosszabb rovar. 2008-ban fedezték fel azt a botsáskát, amely a jelenleg ismert leghosszabb rovar a világon. A Phobaeticus chani elnevezésű ízeltlábú egyik példányát a londoni Természettörténeti Múzeumban őrzik. A teljesen kinyújtott lábakkal 567 milliméteres hosszúságú, vagyis több mint félméteres állat teste is „imponálóan” hosszú: 35,7 centis. A Wikipedia szerint az állatot egy malajziai amatőr természetbúvár, Datuk Chan Chew Lun után nevezték el. Egyelőre mindössze hat példánya ismert, ami nem véletlen, hiszen Borneó szigetének Sabah államában, az őserdők mélyéről került elő ez a néhány ritka egyed.
A világ leglaposabb bogara a Thaiföldön, Malajziában és Indonéziában élő futóbogárféle, a Mormolyce Phyllodes, amely néhány egymásra rakott bélyegnél is alig vastagabb. A futrinkafélékhez tartozó ízeltlábú nem véletlenül ilyen lapos, hiszen elhalt fák kérge alatt rejtőzik, és a legkisebb résekbe, hasadékokba is be tud így jutni.
Melyik a világ legnagyobb bogara? A Titanus giganteus nevű óriáscincér például 15 centiméteresre nő meg általában, akadt már 16,7 cm-es is Dél Amerikában. Ez tehát a bogarak között a leghosszabb – hiszen a korábban említett botsáska a rovarok közé tartozik, de nem bogár. Ugyanakkor leírtak már egy 22,8 centis Titanust is – erről csak írásos adat található, J.G. Wood által. De vannak, akik egy másik, 30 centis lárvára esküsznek a legnagyobbként: ez azonban a Macrodontia cervicornis egyik példánya is lehetett akár, de a Dynastes hercules, egy hatalmas herkulesbogár is versenyben
lehet a világ legnagyobb bogara címért… Ezt a címet azonban a góliátbogár (Goliathus regius) is követeli magának, amely valószínűleg a legsúlyosabb bogár is egyúttal a világon. A ganajtúrófélék családjába tartozó ízeltlábú mérete és tömege is lenyűgöző: Afrika trópusi erdőiben él, ahol fák nedveivel és gyümölccsel táplálkozik. A felnőtt góliátbogárhímek elérik a 60–110 millimétert is, a nőstények 50–80 millimétert. A lárvák tömege 80–100 gramm lehet, ám a kifejlett példányok csak fele olyan nehezek.
A Magyarországon élő legnagyobb bogarak a szarvasbogárfélék, ezek közül is a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). Hímjei 3-8 centiméteres nagyságúak lehetnek, de akár 10 centisre is megnőhetnek. A nőstények lényegesen kisebbek (2,5-5 cm nagyságúak). A hímek rágója, "szarva" erősen megnagyobbodott, fogazott és/vagy elágazó, szerepe a párzást megelőző vetélkedésben van. Vagyis a szarvasbogár rágója a hasonló okokból fejlődött ki ilyen nagyra, mint a bevezetőben már említett zsiráfnyakú bogarak feje és nyaka.
SIVATAGI BANDIKUT: Walter Baldwin Spencer írta le 1897-ben.
Az első példányok, Alice Springs környékéről 1897-ben lettek leírva. Élt Dél-Ausztráliában, az Északi területen és Nyugat-Ausztrália középső részén az 1930-as évekig. Nem ellenőrzött jelentések szerint a Tanami-sivatagban, és Broome illetve Port Hedland között is élt. Az utolsó egyedet 1943-ban látták.
Testhossza 18-25 centiméter, körülbelül 10 centiméteres farokkal. Fülei hosszúak, félig hegyesek. Színe narancssárga ellentétben a szokásos barnával. Hátsó lába szőrös.
Étrendje nem ismert, ám hangyákat, bogarak lárváit és termeszeket is evett.
Kipusztulását valószínűleg az élőhelyének elvesztése, nyulak és tűz által, miután az őslakosokat eltávolították, valamint a kisragadozók elszaporodása (rókák) okozták. Jelen állás szerint 1943 és 1960 között halt ki.
BÍBORTETŰ: Népies nevei: bíborbogár vagy pirék
Eredeti hazája Mexikó, ahol a fügekaktuszok (Opuntia-fajok) nedvét szívja. Kárminvörös, szárnyas hímje 1,6 mm hosszú; Nősténye majdnem félgömb alakú, szárnyatlan, 2 mm hosszú. Mexikóban a bíbortermő kaktusz (Opuntia cochenillifera) parazitája. Itt, továbbá Közép- és Dél-Amerikában, Nyugat-és Kelet-Indiában, Spanyolországban, Algériában, Jáván és a Kanári-szigeteken a bíbortermő kaktuszon és más fügekaktuszfajokon (Opuntia sp.) mesterségesen tenyésztik.
A nőstények sárga tojásokat raknak, amikből 8 nap múlva bújnak ki a lárvák, hogy többszörös vedlés után 14 nap alatt fejlődjenek ki teljesen. A hím lárvák viaszfonalakból összeillesztett, hátul nyílt csőben bebábozzák magukat; a bábokból 8 nap múlva kelnek ki a szárnyas hímek; a nőstények nem bábozzák be magukat. Párosodás után a hímek elpusztulnak, a nőstények még két hétig élnek, és ez alatt lerakják petéiket. Mivel a bíbortetvek élete rövid, egy esztendőben négy-öt, olykor hat nemzedékük is kifejlődik.
A bíbortetű teste vörös festéket tartalmaz. A bíbortetű nőnemű példányainak szárított testéből áll a kosnil, és ebből nyerik vizes, vizes-alkoholos vagy alkoholos extrakcióval a kármint és a kárminsavat. Engedélyezett élelmiszerfestékként használják E-120 jelöléssel.
Tenyésztése a 19. század első felében, a Kanári-szigetekenöltött óriási méreteket. A szigeteken ma mindenhol látható Opuntina gosseliana fügekaktuszfajt a tetvek táplálékául telepítették be. Miután 1856-ban feltalálták a kátrányból előállítható anilinvörös festéket, a Kanári-szigeteken a bíbortetű-tenyésztők tömegesen tönkrementek, csak a kaktuszok nyertek az ügyön. Napjainkra már csak Lanzarote szigetén tenyésztenek bíbortetűt. Amikor kiderült az anilinfestékek genetikai kockázata és mutagenicitása, ártalmatlanabb volta miatt újra divatba jött, és napjainkban tenyésztése újra felfutóban van.
KOBOLDCÁPA: A szellemcápafélék (Mitsukurinidae) családjába tartozó faj.
Ez a porcos hal a mélytengeri cápák kevéssé ismert, ritkán látható faja. Néha élő kövületnek is nevezik, mivel ez az egyetlen élő képviselője úgy a nemének, mint a családjának is, amely már 125 millió éve jelen van a Földön.
A koboldcápa kevéssé tanulmányozott, rózsaszínes bőrű, különleges megjelenésű cápafaj. A többi, jól ismert cápától a megnyúlt és egyben lapított orra, valamint az előreugró állkapcsai teszik különlegessé. A szájában jól fejlett Szegszerű fogak ülnek. A kifejlett példányok általában 3–4 méter hosszúak, de egyesek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek. A koboldcápa a kontinentális lejtők felsőbb szintjeit, a tenger alatti kanyonokat és a tengeri hegyeket választja élőhelyül, világszerte előfordul ezeken a helyeken. A 100 méternél mélyebb vizeket kedveli; a felnőttek a fiataloknál mélyebben tartózkodnak.
Testfelépítéséből ítélve a koboldcápa lassú mozgású állatnak tűnik. Nagy tömzsi teste és kicsi úszói miatt nem lehet valami gyors. Tápláléka a csontos halak, fejlábúak és rákok, amelyeket vagy a tengerfenéken vagy a felsőbb szinteken kap el. Megnyúlt orrán helyezkednek el a Lorenzini-ampullák; ezek a leggyengébb, állatok által kibocsátott elektromos mezőket is érzékelik, ez a tulajdonság pedig jól jön a mély vizek sötétségében. Amikor zsákmány közelébe ér, ez a porcos hal gyorsan előre dobja az amúgy is előreugró állkapcsát.
Kis számban, mellékfogásként belekerül a mélytengeri halászhálókba, de a fajt alapvetően nem veszélyezteti a halászat. Éppen ezért, továbbá nagy elterjedése miatt, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem tartja fenyegetett fajnak a koboldcápát.
A koboldcápa rendszerezésének története. A japán Jokohama melletti Sagami-öbölben 1897-ben kifogott szokatlan kinézetű állat tetemét Micukuri Kakicsi professzor vizsgálta meg először, aki felismerte az új faj felfedezésének jelentőségét. A preparált tetemet további vizsgálatok céljából az Amerikai Egyesült Államokba küldték, ahol a következő évben, 1898-ban, Jordan írta le az újonnan felfedezett állatot. Az elsőként felfedezett és leírt faj preparátuma, mint úgynevezett holotípus, mind a mai napig a Tokiói Egyetem Zoológiai Intézetének gyűjteményét gazdagítja; ez a példány egy fiatal hím egyed, amely 107 centiméter hosszú.
1898-ban David Starr Jordan ichthiológus megállapította, hogy az nem csak egy új faj, hanem egy addig ismeretlen halnem és család egyede is egyben. Jordan a leírását a Proceedings of the California Academy of Sciences-ben adta ki. Az összehasonlító vizsgálatok alapján a koboldcápa a heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe tartozik. A további összehasonlító vizsgálatok során sikerült beazonosítani a koboldcápa egyik igen közeli, a középső kréta időszakban, mintegy százmillió évvel ezelőtt élt fosszilis rokonát. A mezozoikumi Scapanorhynchus anatómiai jellegzetességei nagyon hasonlóak a recens koboldcápáéhoz, emiatt egy ideig úgy vélték, hogy a két állat egy és ugyanaz; tehát a Mitsukurina nem egyéb, mint a Scapanorhynchus fiatal szinonimája.
Azonban a később felfedezett kövületek bebizonyították, hogy a kettő között mégis vannak különbségek, és mindketten megérdemlik a saját nemeiket.
Mind a kréta időszaki kihalt fajnak, mind pedig napjaink koboldcápájának togszerkezete szoros hasonlóságot mutat a heringcápák egy másik régen kifejlett csoportjának, az úgynevezett tigriscápák (Odontaspididae) fogazatával. Emiatt a kutatók úgy vélik, hogy a koboldcápa és a tigriscápafélék közös őssel rendelkeznek. 1904 és 1937 között még leírtak néhány koboldcápának vélt állatot, azonban ezekből egy sem bizonyult igazinak. A rendszertani besorolását érdekes módon az is nehezítette, hogy a tartósítási módszerek során a különböző példányok hosszú orrai más-más szögben meggörbültek; emiatt egyesek több mint egy fajnak vélték. Mivel a tartósítási módszerek során a különböző példányok hosszú orra más-más szögben merevült meg, korábban úgy vélték, hogy több Mitsukurina-faj létezik
Mivel a koboldcápa a családjának és nemének az egyetlen élő képviselője, továbbá a névadója is, a típusfaji státuszt is ő kapta meg.
A családot és nemet később Micukuri Kakicsi professzor iránti tiszteletből, a japán tudósról nevezték el (Mitsukurinidae család, Mitsukurina genus), míg a fajnevét, azaz az owstonit Alan Owston
angol származású tengerészkapitányról és természettudósról kapta; Owston volt az, aki átadta a holotípust Micukuri professzornak.
A magyar „koboldcápa” megnevezés a Japán tenguzame szó fordítása. A Tengu a japán népi hitvilág egyik természetfeletti lénye, melyet gyakran hosszú Orral és vörös arccal ábrázolnak.
Az alaktanra alapuló törzsfejlődéses vizsgálatok (filogenezis) azt mutatták, hogy ez a mélytengeri cápafaj a heringcápa-alakúak bazális, azaz alapi alakja. Ezt a tényt a genetikai vizsgálatok is megerősítették.
A szellemcápafélék családja, melyet főképp a Mitsukurina, a Scapanorhynchus s az Anomotodon halnemek képviselnek, már az apti (a kora kréta kor hat korszaka közül az ötödik) korszakban, azaz 125–113 millió éve is létezett. A legősibb Mitsukurina kövületek a középső Eocénból származnak, és 49–37 millió évesek. Eddig két fosszilis fajuk került elő: a Mitsukurina lineata és a Mitsukurina maslinensis. A paleogén időszakbeli (65-23 millió év), meleg és sekély vízben élő Striatolamia macrota meglehet, hogy szintén egy Mitsukurina-faj.
Mivel ez a porcos hal ősi megjelenésű és egy ősi család utolsó képviselője, gyakran élő kövületként tartják számon. Mivel a tengerek mélyén él, csak kevés ember tud erről a fura megjelenésű állatról
Koboldcápát mindhárom nagy óceánban fogtak már, ami elterjedtségét mutatja. A 100 méternél mélyebb vizekben él. Néhány esettől eltérően a mélytengeri halászok csak ritkán találkoznak a fajjal.
Az Atlanti-óceán nyugati felén a Mexikói-öböltől kezdve Suriname és a Francia Guyana vizein keresztül egészen Brazília déli részéig megtalálható. Ugyanez óceán keleti felén Franciaországtól Szenegálig fordul elő, beleértve Portugália és a Madeira-szigetek tengeri vizeit is. A Közép-Atlanti-hátság tengeri hegyeinél is kifogták ezt az élő kövületet. Az Indiai-óceánban, valamint a Csendes-óceán nyugati részén is széles körben elterjedt. E térségekben a következő országok vizeiben vannak nagyobb állományai: Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik, Japán, Kínai Köztársaság,Ausztrália és Új-Zéland.
A Csendes-óceán keleti felén csak egyetlenegy alkalommal fogták ki a koboldcápát; ezt is az Amerikai Egyesült Államokbeli Kalifornia déli részén.
A koboldcápa főleg a kontinentális lejtők felsőbb szintjein fordul elő, 270–960 méteres mélységekben. 1300 méter mélyből is kifogtak néhány példányt, sőt egy 1370 méter mélyre leeresztett kábelben is megtaláltak egy koboldcápa fogat. A felnőtt példányok mélyebben találhatók, mint a fiatalabbak. A juvenil egyedek a víz alatti kanyonokat választják élőhelyül; Japán vizeiben ezek 100–350 méter mélyen lehetnek. Időnként a partközeli 40 méter mély vizekbe is kiúszhatnak. 2014 áprilisában a floridai Key Westnél halászok egy koboldcápát is fogtak; ez volt a második koboldcápa, amelyet valaha kihalásztak a Mexikói-öbölből. Ezt a példányt lefényképezték és visszaeresztették a szabad természetbe. 2014 júliusában a Srí Lanka-i halászok is fogtak egy koboldcápát. A halászok beszámoltak róla a legközelebbi központban, a Valaichchenai nevű városban. Ez a porcos hal 120 centiméter hosszú és 7,5 kilogramm esttömegű volt. A Srí Lanka-i halászok nem eresztették vissza a koboldcápát, hanem átadták az ottani kutatói szervezetnek (National Aquatic Resource Research & Development Agency, NARA).
Megjelenése. A koboldcápa legfurább testrészei a hosszú orra és az előreugró állkapcsai. A hosszú orrán rengeteg Lorenzini-ampulla található. A kifejlett hímek átlagos testhossza 260–330 centiméter közötti, a nagyobb nőstények testhossza meghaladhatja a négy métert is. A hosszúsági rekordot egy 2000-ben kifogott nőstény tartja; ennek a példánynak a hossza 5,4–6,2 méter között volt. Ez jóval nagyobb volt, mint az addig elképzelt maximális méret. A legnehezebb lemért koboldcápa 210 kilogrammos, a testhossza 380 centiméter volt.
Bőre rózsaszínű vagy sárgásbarna a bőr alatt látható vérerek miatt. A szín az állat korával változik, a legfiatalabb példányok majdnem fehérek. Puha bőre részben áttetsző. Bőre sok ezer apró, éles fogas Pikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha fordítva, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke rövid, de hegyes tüskéhez hasonlít; rajtuk hosszanti kiemelkedések vannak. Orrnyúlványa kardpengéhez hasonló hosszúkás, lapos. Testfelépítése hosszúkás és tömzsi. Az orrhossz testhez viszonyított aránya az életkorral csökken.
Támadáskor kiemelkedő a pofája, majdnem az orr végéig nyújtható. Szája erősen ívelt. A felső állkapcsán (maxilla) 35–53, az Alsón (mandibula) 31–62 fogsor található. Fogainak többsége, főleg az elülsők rendkívül hegyesek és enyhén visszahajlóak, míg a száj hátsó részében a fogak vastagabbak és tompábbak, a zúzást szolgálják. A fogak alakja és elrendezése e cápafaj esetében példányonként változó: míg egyesek fogainak a fő kiemelkedéséből két kisebb kiemelkedés ágazik el, addig más egyedek legelső fogai szorosan egymás mellé tömörülnek. Ellentétben a többi cápával, úszói nem hegyesek, hanem lekerekítettek, valamint a hasi úszók nagyobbak, mint a hátúszók. Mindkét hátúszó körülbelül azonos méretű és alakú, kicsik és kerekítettek. A hasúszók és a farok alatti úszók tövei szélesek és nagyobbak a hátúszóknál. A farokúszó erőteljesen aszimmetrikus, felső része megnyúlt. A felső faroklebeny tömör részét egy zászlószerű szegély övezi, amelynek vége az alsó farokúszóvá szélesedik ki. Az úszók szélei áttetsző szürke vagy kék színűek. Nincsen faroktői kiemelkedése. Fekete kicsi szemeinek nincsen harmadik, védő pislogóhártyája, recehártyája pedig kékes árnyalatú. Az elpusztult koboldcápa szemei elmosódott szürkére vagy barnára változnak. A szemei mögött nyílások láthatók. Az öt-öt viszonylag széles kopoltyúrés a fejtől távolabb, közvetlenül a mellúszók előtt található. A kopoltyúinak belső részét alkotó kopoltyúszálak részben szabadok, azaz kiérnek a kopoltyúrések mögül. Az ötödik kopoltyúrése mindjárt a mellúszó elülső részének a tövén van.
Élettani sajátosságai közé tartozik a testtömeg 25%-át kitevő máj. Mivel a cápának nincs úszóhólyagja, ez a megnagyobbodott belső szerve segíti a merülést és emelkedést. Meghosszabbodott orra igen hajlékony, emiatt nem segíti az irányváltást, sem a tengerfenék homokjában való túrást. A minden cápánál megtalálható elektroreceptorok, az úgynevezett Lorenzini-ampullák itt helyezkednek el. A szürkületi zónában mozgó koboldcápa esetében azonban ez a biológiai műszer sokkal érzékenyebb.
A látása a többi érzékszervével ellentétben nem valami jó; az úgynevezett tectum, azaz az a rész az agyban, amely a látást értelmezi, nem foglal el nagy helyet. Ennek ellenére a többi mélytengeri cápától eltérően a koboldcápa Pupillái képesek megváltoztatni a méretüket a fényerősségtől függően.
Csontváza csak fejletlen porcokból tevődik össze, az izmai is csak kevéssé fejlettek, továbbá az úszói kicsik és puhák; mindezek igen lassú mozgású állattá teszik a koboldcápát. Mivel a farokúszója nem alkot nagyobb szöget a testével, a porcos hal nem képes gyors irányváltásra.
A megfigyelések szerint magányosan élő cápafaj, viselkedéstani jellemzői alig ismertek. Habár mélytengeri porcos hal, éjszakánként a vízfelszínhez közelebb is kerülhet. Mivel nem gyors úszó, feltehetőleg minimális mozdulatai révén tud észrevétlenül a zsákmánya közelébe kerülni. Ezt segíti a víz sűrűségével egyező puha és rendkívül áramvonalas teste. Feltehetően elevenszülő. Akváriumban eddig legfeljebb egy hétig tudták életben tartani. Az emberre a teljesen eltérő élettér miatt nem veszélyes. A koboldcápa legfőbb természetes ellensége a kékcápa (Prionace glauca).
Főbb élősködői az evezőlábú rákokhoz (Copepoda) tartozó Echthrogaleus mitsukurinae, valamint a Litobothrium amsichensis és a Marsupiobothrium gobelinus nevű galandférgek (Cestoda).
Táplálkozása. A Coryphaenoides leptolepis nevű hosszúfarkú hal, a koboldcápa egyik fő tápláléka. A tengerfenékhez közel, 500–1200 méteres mélységben vadászik, főleg csontos halakra; azok közül is inkább hosszúfarkú halakra (Macrouridae) és mélytengeri viperahalfélékre (Stomiidae). A csontos halak mellett fejlábúakra és rákokra, köztük tízlábú rákokra (Decapoda) és Ászkarákokra (Isopoda) is vadászik. Egyes felboncolt példányok gyomrában Hulladékot is találtak.
Legfőbb táplálékai a tengerfenéken lakó Helicolenus dactylopterus nevű skorpióhalak, a felsőbb vízszinteken élő Teuthowenia pellucida Kalmárok és a Macrocypridina castanea rotunda nevű kagylósrákok.
Az eddigi megfigyelések szerint úgy tűnik, hogy a koboldcápa nemcsak a tengerfenéken, hanem több szinten is vadászik. A koboldcápa nem úszik gyorsan, ezért inkább lesből támad. Mivel a húsa kis sűrűségű és az olajmája nagy, a felhajtóereje semleges; emiatt igen kevés mozdulattal tudja megközelíteni a zsákmányát. Amikor elég közel ér az áldozatához, speciális előreugró állkapcsai hirtelen rácsapnak. Az állkapcsainak e különleges mozgását két pár rugalmas szalag segíti elő. Nyugalmi állapotban ezek a szalagok hátra vannak szorítva, amikor pedig a koboldcápa ráharap zsákmányára, a felgyülemlett nyomás hajítógép módjára előretolja az állat állkapcsát.
Ugyanabban az időben a nyelvet helyettesítő képződmény hátrahúzódik, megnövelve a száj belső térfogatát. Az áldozattal együtt nagy mennyiségű víz is bekerül a szájába, de ez a kopoltyúnyílásokon keresztül majdnem azonnal távozik.
Szaporodása. Eddig nagyon keveset lehet tudni a koboldcápa szaporodásáról. Eddig még egyetlen vemhes nőstényt sem sikerült befogni és tanulmányozni. Feltehetőleg elevenszülő, mint a többi heringcápafaj. A kis számú magzat az anya testében fejlődik ki, ahol megtermékenyítetlen petékkel táplálkoznak. Születésükkor a kis koboldcápák 82 centiméter hosszúak, legalábbis ekkora a legkisebb ismert példány ebből a fajból.
A hím körülbelül 260 centiméteresen válik ivaréretté, míg ez a nagyság nőstény esetében nem ismert. Nincs adat a növekedéséről és a koráról sem.
A koboldcápa és az ember. Mivel mélytengeri cápafaj a koboldcápa, nem jelent veszélyt az ember számára. Néhány példányt sikerült élve kifogni; ezeket pedig a városi akváriumokba szállítani. Azonban a koboldcápa csak rövid ideig képes fogságban élni. Japánban, a Tokai Egyetem akváriumában egy példány egy hétig élt, míg egy másik, amelyet a Tokyo Sea Life Parkba vittek, csak két napig maradt életben.
Gazdasági szempontból nincs nagy értéke. Azokat a koboldcápákat, amelyeket mégis kifognak, sóval vagy szárítással tartósítják és árusítják. Az állkapcsaikat a gyűjtők keresik, akik különlegessége miatt jó árat fizetnek értük. A japánok korábban a májolajáért és trágyázás céljából fogták ki.
Bár a halászipar nem célozza, a koboldcápa néha belekerül a hálókba. Ezek a mellékfogások igen ritkák; a leggyakrabban Japán déli részén történnek meg, ahol évente körülbelül 30 példány, főleg fiatal egyedei kerülnek a hálókba. A Madeira-szigeteknél az Aphanopus carbo halászok évente 2–3 koboldcápát halásznak mellékfogásként. 2003 áprilisában a Kínai Köztársaság északnyugati vizeiben több mint száz koboldcápát fogtak ki. Még nem ismert, hogy miért sikerült ilyen nagy mennyiségű zsákmányra szert tenni, de feltételezések szerint a fogást egy földrengés előzte meg, ami a felsőbb szintű vizekbe kergette a porcos halakat. Azelőtt ezen a helyen nem vették észre ezt a cápafajt, és azóta sem bukkantak rá ilyen nagy számban.
FEHÉR EPER vagy FEHÉR EPERFA: Az eperfák (Morus) nemzetségébe tartozó faj, a fekete eperfa rokona.
Zsenge leveleit régebben a selyemhernyó tenyésztéshez tápláléknövényként nagy mennyiségben gyűjtötték, gyümölcséből eperpálinkát főztek, fáját nagyon sok helyen ezért is telepítették.
Középmagas, elterebélyesedő koronát nevelő, erősen sarjadó, 10 méter magasra is növő formás fa. Sűrű lombozata miatt árnyékot adó díszfaként is ültetik. Kérge barnásvörös, vagy zöldesszürke, nagy levelei változatos formájúak, szíves vállúak, osztatlanok vagy karéjosan osztottak, felszínük kopasz, széleik fűrészesek. A levélnyél és a lemez fonákján a vastagabb erek szőrösek. A porzós virágzat világossárga színű lecsüngő barka, a termős virágzat felfelé álló fejecske.
Áprilistól júniusig virágzik. Gyümölcsei (valójában áltermések) rövid kocsányon fehérek, néha halványan rózsásak. Folytonérő, az első és utolsó lehullott szemek között akár másfél hónap is eltelhet. Érése az időjárástól és faegyedtől függően júniusban és júliusban van. A teljesen beérett szemek maguktól lehullanak.
Felhasználása. „ S így lőn, hogy 1826-ban szederfa-kertet álliték Czenken Sopron vármegyei jószágomon s szederfák kiültetésével azóta úgy iparkodtam, mikép e pillanatban 16,096 szál részint fasorokba, részint dűlőkre, részint csoportosan kiültetett szederfáknak, 8,064 □ öl bokornak s 3,685 folyó öl gyepünek birtokában vagyok.
— Selymet több izben készítettünk, sőt három évre szederfáim egy részét bérbe is adám, úgy hogy körülbelül három húszasával fizeték meg mázsáját levelének; de ezt — másoktúl rábírva — eredeti szándékom ellen cselekedtem, melly szerint csak akkor akartam a selyemtenyésztést megkezdeni, mikor azt nagyban űzhetném; s ekkép nehogy fáimat csekély haszonért elrontsam, s azon mindennapi hibába essem, miszerint csak kevés tudja bevárni a gyümölcs tökéletes megérését, azzal egy időre ismét felhagytam. ” –
Széchenyi István: Selyemrül, 1840
Termése kellemes ízű, nyersen is fogyasztható. Éretlenül kesernyés, megérve mézédes. Csak az érett szemeket érdemes leszedni akkor, amikor szinte már maguktól elválnak a fától. Az éretlen, ezért élvezhetetlen szemeket ezzel szemben erővel kell letépni. Másik lehetőség a szedésre a fa alá kiterített fólia, melyre az érett szemek maguktól lepotyognak, ezt rázással lehet elősegíteni. Leszedés után rövid időn belül el kell fogyasztani, mert a szemek pár órán belül megpuhulnak és erjedni kezdenek. Befőtt, lekvár, szósz, gyümölcsleves, turmix, jégkrém és pálinka is készíthető belőle.
Sok kutya kifejezetten szereti, több marékkal is felesznek a földre lehullott szemekből. Nagy mennyiség evése emésztési zavarokat, hasmenést okozhat nekik, valamint a túl sok cukor is megterheli a szervezetüket.
Érdekes, hogy míg nálunk a fekete eperfa levele a szabadon forgalmazható drog, addig Ázsiában a fehér eperfa levele (Sang-Ye, Mori folium), az ágvég (Sang-Zhi, Mori ramulus), a gyökérkérge (Sang-Bai-Pi, Mori radicis cortex) és a termése (Sang-Shen, Mori fructus) szerepel a hivatalos gyógyszerkönyvben.
Levele vércukorszint csökkentő, antidiabetikus hatású, izomerő fokozó. A gyökérkéreg fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő. Gyümölcse rák ellenes, antivirális és antibakteriális hatású. A tradicionális
távol keleti gyógyászatban a leveléből készült teát megfázás, köhögés, szájüregi betegségek, szemgyulladás esetén, tejelválasztás fokozására; az ágak főzetét reumára, a gyökérkéreg főzetét köhögés ellen, ödéma- és gyulladáscsökkentőként, lázcsillapításra, diabétesz kezelésére, hashajtóként, féreghajtóként; a termést székrekedés esetén alkalmazzák.
BOGOLY: Tudományos neve: bagolykeszeg. Szálkás, nagy szemű halfaj; Abramis sapa.
Az Azovi-, a Fekete- és a Kaszpi-tengerbe észak felől beömlő folyókban él. Előfordulásának nyugati határa a Duna, amelyben felúszik egészen Bajorországig. Teste magas, oldalról lapos. Fejének alakja és félig alsó szájállása alapján különböztethető meg legjobban a laposkeszegtől. Csapatosan megtalálható Magyarország valamennyi nagyobb vizében. Igazi rajhal, táplálékát csapatosan keresi. Hatalmas tömegben ívnak, ilyenkor a folyómeder be van borítva a ragadós ikrákkal. Legnagyobb testhossza 30 centiméter lehet, amihez 60–70 dekagramm tömeg párosul. Húsa szálkás, de eléggé ízletes, zsírtartalma magas.
NAGY MARA vagy PAMPANYÚL: Egy gyors, nyúlra és apró szarvasra egyaránt emlékeztető dél-amerikai rágcsáló, a törpe mara mellett nemének egyetlen képviselője. A vízidisznó és a hódok
után a nagy mara a legtermetesebb rágcsálófaj a világon.
A faj Argentínaközépső és déli vidékein él. Északon Catamarca és Córdoba tartományoktól a déli Santa Cruzig található meg. Főként pampákon és száraz pampákon, de ligetes erdőkben és száraz területeken él. Leginkább azokat a vidékeket kedveli, ahol bokrok és fák is nőnek, de nem hiányzik a hegyi sivatagokból sem. Északnyugat-Argentínában erdőkben is fellelhető. A Valdés-félszigeten a homokos bozótot részesíti előnyben.
A nagy mara feje leginkább egy rövid, hegyes fülű nyúléhoz, míg teste egy szarvaséhoz vagy más karcsú patáséhoz hasonlítható. Hosszú füleivel jól hall, ami a nyílt területeken fontos. Szeme nagy, és a fej oldalán található. Orra tompa, tapintószőrei fejlettek. Koponyáján feltűnő az orrcsont; ez nagy, és előrefelé kihegyesedik, de nem nyúl túl az állkapcsán. Homlokcsontja széles, könnycsontja nagyon nagy.
Fogképlete a tengerimalacfélékhez hasonlóan 1/1-0/0-1/1-3/3=20, így a felső állkapocs mindkét oldalán van egy metszőfog, szemfog nincs, egy elülső és három hátsó rágófog. A rágcsálókhoz hasonlóan metszőfogainak nincsen gyökere, és az állat egész életében nőnek. A nagyőrlők is folyamatosan nőnek. A szemfogak helyén foghíj marad.
Színezete sokban emlékeztet némely patásokéra: Háta és feje teteje szürkés, az oldala felé világosodik, a pofa és a hasi rész sárgás homokszínű, míg a has hátsó része és a farok alatti folt fehér. Lábszárának felső részén feltűnő sötét csík látható.
Bundája sűrű és rövid, összességében kefeszerűnek látszik. Nyúlhoz hosszú lába és füle miatt hasonlít. Farka majdnem csupasz, csonkszerű. Ujjainak száma mellső lábain négy, hátsó lábain három. Hátsó lábai patában, mellső lábai karmokban végződnek, amelyek az ásó életmódhoz alkalmazkodtak. Hátsó lába hosszabb és izmosabb, mint a mellső, és felkarja és combja rövidebb, mint az alkarja és az alsó lábszára. Hosszú lábával a patások szerepét tölti be. A párhuzamos evolúció jelei test szerte megtalálhatók. Ilyen például a kulcscsont eltűnése.
A kifejlett marák testhossza 69-75 centiméteres, amihez egy 4-5 centiméteres farok járul. A fajra 8-16 kilogrammos testtömeg jellemző. A hímek átlagos testsúlya 7,7, a nőstényeké 8,3 kg. A Vízidisznó után a második legnagyobb rágcsálófaj.
Emésztő szervrendszere a többi tengerimalacféléhez hasonló. Gyomra egyszerű; a fermentáció a végbélben megy végbe. Ez azt jelenti, hogy a cellulózt bontó baktériumok a vakbélben élnek. A vastagbél alkalmazkodott ehhez a feladathoz, és szerkezete összetettebbé vált, és erősebben tekeredik fel. Ezt egészíti
ki, hogy az állat megeszi az ürülékét is. Különlegessége, hogy végbélmirigye a végbélnyílás és a faroktő között található. A többi tengerimalacféle végbélmirigye a végbélnyílás előtt van.
A nyílt vidékek menekülő életmódjához alkalmazkodott, ezért érzékelése kiváló, lába hosszú, és kulcscsontja visszafejlődött. Ez képessé teszi a gyors menekülésre és a kommunikációra a nyílt vidékeken. Futás közben az antilopra vagy a szarvasra emlékeztet.
Általában nappal aktív, de aktivitása függ a környezeti tényezőktől. A sok napfény, a csapadék és az enyhe idő hatására többet mozog, ellenben a sötét, párás időt nem szereti. Télen egész nap, a többi évszakban csak reggel és késő délután tevékenykedik. Legjobban a 20 °C körüli hőmérsékletet kedveli.
Éjszakára nem ásnak maguknak üreget, hanem vagy más állatok üregeibe rejtőznek, vagy a növényzetben.
A pár Territóriumot tart fenn, amely megközelítőleg 40 hektáros méretű is lehet, de a területet csak kevéssé védelmezik. Egyszerre 10 hektárt foglalnak, de ennél nagyobb területen vándorolnak; egy év alatt 33-200, átlagosan 100 hektárt járnak be. Ezek a területek át is fedhetnek. A terület védelme egyébként is a hímre hárul, aki mindig hátramarad párja mögött, ügyelve a rivális hímek vagy ragadozók felbukkanására.
Növényevők, főleg fűfélékkel táplálkoznak, de fogyasztanak más lágyszárúakat, és a bokrok leveleit, kérgét, gyümölcseit is. A hegyi sivatagokban táplálékának 70%-a egyszikű, és 30%-a kétszikű. A fűfélék közül a
Chloris, a Pappophorum és a Trichloris,a kétszikűek közül az Atriplex lampa,a Lycium és a Prosopis nemek fajait kedvelik. Megeszik a saját puha, ragadós ürüléküket is, így hasznosítják a lehető legjobban a nehezen emészthető, cellulóztartalmú táplálékot. Az ebből képződött ürülék már száraz, ezt már nem eszik meg. Hatékonyabban hasznosítják a táplálékot, mint a szarvasmarha vagy a juh, így súlyarányosan kevesebb fű elfogyasztásával beérik. A nap nagy részét (46%) evéssel töltik, de gyakran láthatók napfürdőzés közben is.
Támadás esetén a marák csak a menekülésre hagyatkozhatnak. Meglehetősen gyorsak, egy kilométeren keresztül képesek tartani a 45 km/h-s tempót. Mozgásuk rendkívül változatos: a séta mellett szökellhetnek, mint a nyúl, galoppozhatnak és négy lábon is ugrálhatnak. Ez utóbbi a menekülés módszere.
Nyugalmi helyzetükben vagy a fenekükre ülnek, és mellső lábukkal támaszkodnak, vagy macskaszerűen fekszenek, mellső lábukat mellük alá rejtve. Mindkét testhelyzet szokatlan a rágcsálóknál; ezeket inkább nyulak szokták felvenni.
A mara monogám állat, a párok egy életre együtt maradnak. Ennek az oka a nőstény rövid termékeny periódusa. A párba állást a hím kezdeményezi a kiszemelt nőstény követésével. A hím vizeletével megjelöli párját, és ürülékével, és mirigyváladékával a territóriumot is. Ha a nőstény elfogadja a hímet, akkor megjelöli az arcán, de ez annak is a jele, hogy nem kész a párzásra. A vemhesség és a szoptatás alatt a nősténynek sokkal többet kell ennie, mint a hímnek, így a hím őrködik, amíg ő eszik. Alkalomadtán, táplálékbőség idején nagyobb, akár 70 egyedet is számláló ideiglenes csapatok is létrejöhetnek. Ekkor a hímek rangsorrendet állítanak fel maguk között. Ehhez kapcsolódik a fenék mutogatása, a vizelettel való megjelölés, a csípőbe harapás és a kergetőzés. Legelés és lassú mozgás közben számos hanggal tartják a kapcsolatot. Jelenlétüket vinnyogással jelzik. Vészjelzésük röfögés, de az ismétlődő röfögés azt jelzi, hogy a mara követi társát. Kurkászás közben is hasonló hangokat adnak ki.
A szőr felmeresztése és a fogak összeütögetése is a kommunikációt szolgálja. A szagjelek a bonyolult társas kapcsolatokat tartják össze. A nagy marák elegyengetik a földet, és megszimatolják, majd hajlított háttal ráülnek. A hím vizelete azt jelzi, hogy a nőstény foglalt. Mindkét viselkedés gyakoribb a párzási időszakban, és a hímeknél gyakoribb.
Fő ellenségeik a csíkos pampamacska, a Geoffroy-macska, a puma,a menyétféle Galictis fajok, és az argentin pamparóka. A kölyköket a Magellán-uhu és az óriásölyv is elragadhatja. A Wellcomia dolichotis fonálféreg a nagy marára specializálódott élősködő.
A nőstény csak nagyon rövid ideig kész a párzásra: 3-4 havonta mindössze fél óráig termékeny. Emiatt alakulhatott ki nála a szilárd párkapcsolatra épülő monogámia. A monogámia főleg a rágcsálók esetében számít különleges szaporodási stratégiának. A pár évente jellemzően egy, ritkán két-három almot nevel fel, amelyek egyenként 1-3 kölyökből állnak. Fogságban akár évi négy almot is felnevelnek. A legtöbb kölyök tavasszal, augusztus és november között születik. A csúcspont szeptember-október. A vemhesség 91-110 napig tart, és a fejletten világra jövő kicsinyek egy általában más állat által kialakított üregben nőnek fel.
Testsúlyuk születéskor 480 - 730 gramm. A szülők nem távolodnak el 2,5 kilométernél messzebb a kotoréktól. A mara hímek ebben az időszakban meglehetősen agresszívek más párokkal szemben, ennek ellenére több pár utódai is növekedhetnek egy mélyedésben, mivel a szülők csak Szoptatáskor keresik fel kölykeiket, akiket szag és hang alapján azonosítanak. Egyszerre egy anya közelíti meg az üreget egy órára. Közben a többiek a közelben várnak a sorukra.
Akár 33 kölyök is együtt nőhet fel. Egyes kölyköknek néha sikerül más anyától is szopniuk. Vitatott, hogy az elárvult kölykök így felnőhetnek-e. A kölykök közül sok nem éri meg a felnőttkort; a ragadozók mellett a kihűlés és a betegségek veszélyeztetik őket. A kölykök három hétig maradnak együtt a kotorékban. Ezalatt játszanak egymással, és melengetik egymást. Az együtt nevelkedés további előnyeként a kölykök védettebbek a ragadozókkal szemben. Ezután követik szüleiket a táplálékkeresésben, de 13 hetes korukig még szopnak. Ez szokatlanul hosszú idő a rágcsálóknál. A kis nagy marák gyorsan növekszenek, 2-3 hónap után már el is hagyják szüleiket. A nőstények 8 hónaposan már ivarérettek, a hímeknek erre még tovább kell várni. Várható élettartamuk a természetben 10 év, fogságban 14 év.
A fajt elsősorban az Európából Vadászati célra behurcolt táplálékkonkurrens mezei nyúl (Lepus europaeus) terjeszkedése és élőhelyének mezőgazdasági termelés kiterjesztése következtében bekövetkező pusztulása fenyegeti, a Természetvédelmi Világszövetség ezért rossz kilátásúnak nyilvánította. A vadászat kevéssé fenyegeti. Főleg húsáért vadásznak rá, vagy azért, hogy gereznájából takarót készítsenek. Hagyományosan Argentína közép-északi részétől majdnem Tierra del Fuegoig élt, de egyes helyekről, így Buenos Aires tartományból is eltűnt.
Fogságban rendkívül jól szaporodik, és igen népszerű Állatkerti látványosság. Magyarországon az állatkertek túlnyomó többségében látható.
FITOPLANKTON: A fitoplankton a plankton közösség autotróf élőlényeinek összessége. Az elnevezés a görög φυτόν (fiton), jelentése „növény”, és a πλαγκτός (planktosz), jelentése „vándorló” vagy „sodródó” szavakból
származik.
A fitoplankton jelentős része túl kicsi, hogy szabad szemmel látható legyen. Azonban, ha elég magas számban vannak jelen, zöld elszíneződésként jelennek
meg a víz felszínén, melyet a sejtjeikben lévő klorofill jelenléte okoz (egyébként a szín fajonként eltérő lehet a klorofill mennyiségének és a különböző védőpigmentek, mint a fikobiliprotein, xantofill stb. jelenlétének függvényében).
A fitoplankton szervezetek a vízi, elsősorban az óceáni tápláléklánc nélkülözhetetlen résztvevői, emellett fontos szerepük van a Föld légkörének oxigénháztartásában.
A fitoplankton első képviselői a cianobaktériumok (kékalgák) mintegy 3,5-2,8 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg az archaikumban. Ezek a szervezetek még nem oxidáló fotoszintézist végeztek, elektrondonornak Hidrogént (H2) vagy kén-hidrogént (H2S) használtak. Annak köszönhetően, hogy a víz gyakorlatilag végtelen energiaforrást nyújtott a fotoszintetikus szerves szén-megkötéshez, az oxidáló fotoszintézist végző Fotoautotróf cianobaktériumok néhány százmilló év alatt elterjedtek a tengerek fénygazdag részében. Feltételezhetően ezen cianobaktériumok fotoszintézisének köszönhetően
váltak a tengerek és a légkör oxidatívvá mintegy 2,4 milliárd évvel ezelőtt. Az oxigént termelő fotoszintézis egyszer fejlődött ki, de csak utólagosan terjedt el az endoszimbiózis segítségével, mely változatos eukariótakládok sokaságát hozta létre.
Jelenlétükről az üledékes kőzetek adnak tanúbizonyságot, azonban tiszta Paleontológiai kép csak 2,0 milliárd évvel ezelőttről áll rendelkezésre. A leggyakoribb képviselők a sztromatolitok és a rokon onkolitok voltak, amelyek Megkövesedett telepei jól megőrződtek. A Prekambrium és a kambrium időszakot a tudósok a „sztromatolitok korának” vagy az „algák korának” is nevezik, utalva ezen csoportok dominanciájára. A zöldalgák, amelyeknek csak egy része planktonikus, de a kontinentális selfek másik fontos elsődleges termelői, a proterozoikum végén jelentek meg. A Mezozoikumban a páncélos ostorosok, a kokkolitoforidák és a kovamoszatok radiációjával folytatódott és egyre kezdték átvenni a cianobaktériumoktól az elsődleges termelés szerepét, bár utóbbiak napjainkra is a tengeri ökoszisztéma kritikus képviselői maradtak, fontos nitrogénmegkötő szervezetek.
A fitoplankton az óceáni tápláléklánc alapja. A fitoplankton szervezetek Fotoszintézis útján veszik fel a szükséges energiát, emiatt a fénygazdag felső vízrétegben kell tartózkodniuk, az adott óceán, tenger, tó vagy más víztest eufotikus zónájában. A fitoplankton teszi ki a Föld fotoszintetikus aktivitásának felét. Tehát a fitoplankton felelős a Föld atmoszférájában jelen lévő Oxigén egy jelentős részéért - csak a teljes mennyiség felét termelik a növények.
A felhalmozott energia szénvegyületek formájában kötődik meg (primer produkció), mely az alapja az óceáni és számos édesvízi táplálékláncnak (a kemoszintézis egy megjegyzendő kivétel). A 20. századtól a fitoplankton mennyisége évente 1%-kal esett vissza, ez lehetséges, hogy összefügg az óceánok hőmérséklet-emelkedésével. 2010-ben 1950-hez viszonyítva 40%-os visszaesést tapasztaltak. A fitoplankton mennyiségének csökkenése érinti a teljes vízi táplálékláncot, beleértve az embert is.
Egyébként az egyik legfigyelemre méltóbb tápláléklánc - a kapcsolatok kevés száma miatt - az óceánban található, mely a fitoplanktonnal táplálkozó Krillből és a krillel táplálkozó sziláscetekből áll, ezt nevezzük antarktiszi táplálékláncnak.
A fitoplankton szervezetek függenek az ásványi anyagoktól is. Ezek elsősorban makro Tápanyagok (makroelemek), mint a nitrát, foszfát vagy a kovasav, melyek elérhetősége a mély, tápanyag dús vizek úgynevezett biológiai pumpájának és az Upwellingek közt fennálló egyensúlynak függvénye. Azonban a Világóceán nagy régióiban, például a Déli-óceánban, a fitoplankton a mikroelemnek számító vas hiánya miatt limitált. Ebből kiindulva javasolja néhány tudós a tengerek vasműtrágyázását, mely megakadályozná az antropogén szén-dioxid (CO2) akkumulációját a légkörben.
Nagyszabású kísérletek során vasat adagoltak (rendszerint só formájában, mint a vas-szulfátok) az óceánba, hogy növeljék a fitoplankton-produkciót és kivonják az atmoszferikus CO2-t az óceánba. Az ökoszisztéma befolyásolása és a vasműtrágyázás várható hatása azonban nézeteltéréseket szült és a viták késleltették a hasonló kísérleteket.
Bár a legtöbb fitoplankton faj obligát fotoautotróf, akadnak köztük mixotróf és más pigmenttel nem rendelkező fajok, melyek valójában heterotrófok (ez utóbbiakat gyakran zooplanktonnak tekintik). Ezen heterotrófok közül a legjobban a páncélos ostorosok (dinoflagelláták) ismertek, mint a Noctilucales rend és a Dinophyceae osztály, melyek a szerves szént más szervezetek vagy szerves törmelék fogyasztásával nyerik.
A fitoplankton kifejezés minden a vízi táplálékláncban részvevő fotoautotróf mikroorganizmust jelöl. A fitoplankton a vízi tápláléklánc alapjaként szolgál, biztosítva egy nélkülözhetetlen ökológiai funkciót a vízi élet számára. Megjegyzendő, hogy míg a szárazföldi közösségekben a legtöbb autotróf Eukarióta növény, addig a fitoplankton egy változatos csoport, egysejtű eukariótákból és eubakteriális, illetve archeabakteriális prokariótákból áll. A tengeri fitoplanktonnak eddig körülbelül 5000 faját írták le.
Még bizonytalan, miképp fejlődhetett ki és hogyan létezhet egy ilyen magas diverzitású közösség egy olyan környezetben, ahol a kevés forrásért folyó Kompetíció korlátozott niche-differenciálódást sejtetne. A kérdéssel a plankton paradoxon foglalkozik, mely a térbeli és időbeli heterogenitással magyarázza a jelenséget. Számok tekintetében a fitoplankton legfontosabb csoportjai a kovamoszatok, a cianobaktériumok és a páncélos ostorosok, bár sok más Algacsoport is képviselteti magát. Egy csoport, a kokkolitoforida felelős részben, hogy jelentős mennyiségű dimetil-szulfid (DMS) kerül a Föld légkörébe. A dimetil-szulfid szulfáttá alakul, mely kondenzációs magként viselkedik és felhőtakarót képez. Oligotróf óceáni részeken, mint a Sargasso-tenger és a Déli Pacifikus Forgástengely vidéke, a fitoplanktonban kis sejtméretű Pikoplankton dominál, mely nagyrészt cianobaktériumokból (Prochlorococcus, Synechococcus) és pikoeukariotákból (Micromonas) áll.
A fitoplankton kulcsfontosságú táplálék mind a szárazföldi akvakultúrában, mind a tengeri akvakultúrában. Mindkét esetben a tenyésztett állatok táplálására hasznosítják. A tengeri akvakultúrában a fitoplankton természetesen fordul elő és az elkerítésekbe a tengervíz áramlásaival kerül be. A szárazföldi akvakultúrákba mesterségesen kell bejuttatni. A planktonszervezeteket vagy a valamely víztestből gyűjtik be vagy pedig kultúrában tenyésztik, bár az előbbit ritkán használják. A fitoplanktont táplálékkészletként használják a kerekesférgek tenyésztésekor, melyeket aztán más szervezetek táplálására használnak, emellett kultúrában tenyésztett puhatestűek, például gyöngykagylók, osztrigák és óriáskagylók etetésére is felhasználják.
A mesterséges körülmények között történő fitoplankton-tenyésztés magának az akvakultúrának egy formája. A fitoplankton szervezeteket sokféle célból tenyészthetik, például az akvakultúrában tenyésztett más szervezetek táplálására vagy akváriumban tartott gerinctelenek kiegészítő táplálékának.
A tenyészetek mérete széles tartományban mozog, az egy liternél kisebb laboratóriumi tenyészetektől a több tízezer literes kereskedelmi tenyészetekig. A tenyészet mértékétől függetlenül, bizonyos feltételeket biztosítani kell a hatékony planktonnövekedéshez. A tenyésztett planktonszervezetek jelentős része tengeri, ennél fogva 1,010 és 1,026 közötti sűrűségű tengervíz használható tenyésztőközegnek. A vizet szükséges sterilizálni, mely rendszerint Autoklávban történik magas hőmérsékleten vagy ultraibolya sugárzásnak teszik ki, hogy megelőzzék a biológiai kontaminációt. Különböző Tápsókat is adnak a tenyészőközeghez, hogy megkönnyítsék a plankton növekedését. A tenyészetet levegőztetni és kavarni kell, hogy szuszpendált legyen a plankton
és oldott szén-dioxid kerüljön a közegbe a fotoszintézishez. A folyamatos levegőztetéshez a legtöbb tenyészetet manuálisan keverik vagy habarják szokás
szerint. A fény biztosítása szintén alapkövetelmény a fitoplankton fejlődéséhez. A megvilágítás színhőmérsékletének megközelítőleg 6500 K-nek kell lennie, de 4000 és 20 000 K között sikeresen használják. A megvilágítás időtartamának naponta körülbelül 16 órának kell
lennie, ez a leghatékonyabb mesterséges naphossz.
KÖZÖNSÉGES MURÉNA: A közönséges muréna az Atlanti-óceán keleti részén, a Brit-szigetektől egészen Szenegálig, valamint a Földközi-tenger sekély vizeiben él. Jelentős állományai vannak az Azori-, a Madeira-, a Kanári- és a Zöld-foki Köztársaság szigetei körül.
Ez a hal általában 80 centiméter, legfeljebb 150 centiméter hosszú. Csupasz, Pikkelynélküli teste sárgás-barnás, márványozott mintázatú. Bőre mérgező váladékot termel. Hátúszója a tarkójától kezdve a Farok végéig húzódik. Visszahajló kampós fogai vannak.
Elsősorban a sziklás, korallszirtes vizekben él, 15-50 Méteres mélységekben. Magányos és területvédő állat, amely éjszaka tevékeny. Keveset mozog, de kitűnő vadász. Amikor vadászik, sziklaüregekbe és kisebb résekbe bújva vár áldozatára. Fő zsákmányát a halak, a rákok és a puhatestűek alkotják. Rossz látása miatt gyakran téveszti össze a halakat a búvárok kezeivel és lábaival.
Már az ókorban is előszeretettel fogyasztották a murénahúst. A közönséges murénát kisebb mértékben halásszák. Főzve és sülve fogyasztható. A városi akváriumokban kedvelt hal. Ha nem zavarják, Emberre nem támad.
ÓRIÁS VARÁNUSZ: Az óriás varánusz (Varanus giganteus) Ausztrália sivatagjaiban, száraz síkságain honos, nagy termetű, ragadozó gyíkfaj.
Közép- és Nyugat-Ausztrália sivatagjaiban honos Nyugat-Queenslandtől egészen az Indiai-óceánig. Megtalálható a nyugat-ausztráliai Barrow-szigeten is, ahol ő játssza a csúcsragadozó szerepét. Köves- vagy homoksivatagokban, száraz síkságokon, felföldeken vagy félszáraz szavannákon él.
Az óriás varánusz Ausztrália legnagyobb és a világ negyedik legnagyobb gyíkfaja (a komodói, a szalagos és a pápua varánuszok után). Hossza általában 1,5–2 m, de elérheti a 2,5 métert is. Ebből feje és törzse kb. 75 cm, farka pedig 1,3-szor hosszabb ennél. A legnagyobb példányok
meghaladhatják a 20 kg-ot. Nyaka igen hosszú és karcsú, törzse erőteljes és hosszú, oldalról összenyomott farka izmos. Jól fejlett végtagjai végén öt-öt
erős karom található. Testét némileg laza, pikkelyes bőr fedi. Szemhéjai mozgathatóak, villás nyelve pedig igen hosszú.
Színe barna amely a kor előrehaladtával egyre sötétedik. Az alapszínen számos kerek, sárgásbarna-krémszínű, fekete szegélyű, többé-kevésbé sorokba rendeződő folt látható. Torka és hasa krémszínű vagy fehér. A fiatal példányok mintázata élénkebb és kontrasztosabb, majd idővel némileg kifakul. Nyakán egyedi mintázat látható, amely alapján az egyedek is felismerhetőek.
Az óriás varánusz ragadozó, kisemlősökkel, madarakkal, gyíkokkal, teknőstojásokkal és rovarokkal táplálkozik. Megeszi a dögöt, akár a saját fajtársait
is. A kifejlett példányok kisebb kengurukat is elkaphatnak. Zsákmányát gyakran kiöltögetett hosszú nyelve segítségével követi, amellyel képes a szagnyomokat összegyűjteni a levegőből. Párzáskor is így találja meg egymást a hím és a nőstény. Az elfogott zsákmányt vadul rázza, amíg az el nem pusztul, majd egyben nyeli le.
A legtöbb varánusztól eltérően igen gyorsan fut és nagy távolságokat képes megtenni. Lábai nem oldalra, hanem az emlősök módjára a törzse alá fordulnak.
Megfigyelték hogy képes csak a hátsó lábain állva is futni. Futás közben a 40 km/órás sebességet is eléri, amivel akár egy nyulat is utol tud érni. Állóképességét növeli, hogy nyaka izmait összehúzva képes torkából fújtatószerűen levegőt pumpálni a tüdejébe. Szükség esetén fára is mászik. A fiatal varánuszokra kóbor kutyák és macskák, kígyók és ragadozó madarak, a felnőtt példányokra csak a Dingók jelentenek veszélyt.
A hím óriás varánusz territoriális állat, területét megvédi a többi hímtől. A harc ritualizált, a hímek hátsó lábaikra ágaskodva mellső lábaikkal megragadják egymást és megpróbálják ledönteni a földre. Ha fenyegetve érzi magát, a varánusz hátsó lábaira ágaskodik, felfújja a torkát és hangosan sziszeg. Nyála baktériumokat tartalmaz, ezért harapása nagyon könnyen elfertőződik.
A párzásra tavasszal vagy kora nyáron kerül sor. A hím udvarlás közben nyalogatja és orrával böködi a nőstényt, majd a következő napokban többször is párosodnak. Előfordul hogy egy nőstény több hímmel párzik. A nőstény 8-11 tojást rak, amelyek vékony héjuk miatt sérülékenyek és vízbe kerülve is befulladhatnak. A nőstény ezért a földbe ásott lyukba vagy sok esetben termeszvárakba rakja le tojásait, ahol az állandó hőmérséklet és páratartalom kedvez a kikelésnek.
PRÉRIKUTYA: A prérikutya az emlősök osztályába, a rágcsálókrendjébe , ezen belül a mókusfélék családjába tartozó nem. Az Észak-amerikai fajok, a mormoták és az ürgék közeli rokonai.
A prérikutyáknak figyelemre méltó társasélete van. Föld alatti városaik óriási méretűek lehetnek, szigorú törvényekkel és "polgármesterekkel". Telepeik területe több tízezer négyzetkilométer. Számuk egyedül Texas államban több milliárd. Területük illathatárokkal részekre van osztva. Minden résznek "polgármestere" van 3-6 nősténnyel és 30-40 kölyökkel. Földalatti üregeik lakókamrára, illemhelyre, éléstárra, menekülési helyre (kisebb veszély esetére) és vészkijáratra vannak felosztva. Tilos belépni egymás területeire. Csupán a kölyköknek engedik meg, hogy átlépjék a határt. Ha vad játékaik közben a határon túlra tévednek, sötétedésig engedik őket ott maradni. Szívesen kényeztetik kölykeiket. Az idősebbek tiszteletet tanúsítanak egymás iránt. Mikor ketten találkoznak, meghajolnak, mint az illedelmes japánok. Két nőstény vagy egy hím meg egy nőstény átöleli és orrukat összedugva "megcsókolja" egymást. Két hím azonban agresszív, amikor találkozik. A 19. század közepén nagy irtást rendeztek a prérikutyák között, mivel sok lovasbaleset származott abból, hogy a lovak megbotlottak a prérikutya telepek kijárataiban és lábukat törték. Ma már a prérikutya telepek az USA-ban ellenőrzés alatt vannak, s a prérikutyák kedvelt állatok. Ellenségeik miatt mindig állítanak őrt, amely figyelmeztető jelet ad, ha veszély közeledik. A prérikutyák riadója úgy hangzik, mint a kutyaugatás. A prémvadászok, akik először találkoztak e mókusszerű állatokkal, ezért nevezték el őket prérikutyának.
A hímek úgy alapítanak telepet, hogy új városrészt ásnak ki, vagy legyőznek egy "polgármestert". De ha nem nyerik el a kutyanép rokonszenvét, az követi legyőzött vezetőjét, a győztes pedig ott marad alattvalók nélkül.
KRILL: A krill vagy világítórákok a rákok (Crustacea) altörzsébe és a felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályába tartozó rend.
A világítórákok fontos tagjai a zooplanktonnak, főleg mint táplálék jelentősek a
sziláscetek, manták, bálnafélék, fókák és néhány tengerimadár-faj számára. A krill norvég szó, halivadékot jelent. A világítórákok a világ minden óceánjában előfordulnak.
A tápláléklánc sarkköve, mely a lánc legalján álló növényi Planktonnal (fitoplankton) és a nála kisebb állatokkal táplálkozik és ezek anyagait teszi fogyaszthatóvá a krillen élő jóval nagyobb szervezetek számára. A biomassza tömegének jelentős részét alkotó zooplankton fajainak többsége jelentős napi függőleges vándorlást végez. Ezáltal éjjel a felszínközeli, nappal a mélyebben élő ragadozóknak nyújt biztos táplálékforrást.
A krillhalászat elsősorban a déltengereken és a Japán körüli vizeken jelentős, évente 150-200 ezer tonna. Főbb felhasználási területei: vízinövények termesztése és víziállatok tenyésztése (akvakultúra), akváriumi haleledel, horgászcsali, gyógyszeripari alapanyag. Japánban és Oroszországban emberi táplálékként is fogy okiami néven (az Euphausiacea japán neve ugyanis okiamime).
A rend mindössze kettő családra tagolódik. A Bentheuphausiidae családba csak egyetlen faj tartozik, a Bentheuphausia amblyops, amely a mély vizekben él, kb. 1000 m-es mélységben. Ez a krillek legprimitívebb faja. A másik család – az Euphausiidae – 10 különböző nemébe 85 faj tartozik. Közülük az Euphausia a legnagyobb nemzetség, 31 fajjal. Jól ismert fajai pl a horgászati jelentőséggel leginkább bíró sarki krill (Euphausia superba), a csendes-óceáni krill (Euphausia pacifica) és az északi krill (Meganyctiphanes norvegica).
A krillek többsége részt vesz az óceánközi vándorlásban, de néhány fajuk helybenmaradó, illetve sekélyvízi életmódot folytat.
A Thysanoessa nemzetség fajai mindkét óceánban megtalálhatóak, az Euphausia pacifica hazája a Csendes-óceán. Az északi krill vándorol az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger között. A Nyctiphanes nemzetség 4 faja Kalifornia, Humbolt, Benguela és a Kanári-szigetek partjainál gyakori. A déli sarkvidék vizeiben 1 Thysanoessa (T. macrura) és 6 Euphausia faj él. Az Euphausia superba leginkább a 100 m-es mélységben fordul elő, míg a jég krillnek is nevezett Euphausia crystallorophiast 4000 m-en is megfigyelték, bár általában 300-600 m mélyen él. Mindketten előfordulnak a déli szélesség 55°-ánál, de 74°-tól délre és a jégtáblák vidékén az E. crystallorophias dominál. A déltengerek egyéb fajai: E. frigida, E. longirostris, E. triacantha és E. vallentini.
A krillek rákfélék. Kitines külső vázuk van. Három testtájuk: a fej, a tor és potroh közül a két elülső összeolvadt (fejtor). Külső héjuk átlátszó. Jellegzetes külső jegyük a bonyolult összetett szem; némely faj képes a különböző fényviszonyokhoz is alkalmazkodni védő pigmentek használatával. Két csápjuk van. Mellkasi lábaikat pereiopoda vagy thoracopoda néven említik, számuk fajonként változik. Ezek a lábak táplálkozásra és tisztálkodásra szolgálnak. Ezenkívül minden fajnak van 5 pár úszólába (pleopods).
A legtöbb krill kb. 1-2 cm hosszú, néhány faj viszont 6-15 cm-esre is megnő. Legnagyobb a Thysanopoda spinicauda. A krilleket könnyű megkülönböztetni más rákféléktől, például a garnéláktól, jól látható kopoltyúi révén. Egyes krillféléknek (például Euphausia fajok) szűrőszőrei vannak: a mellkasi lábakon lévő finom szőrszálak, amelyekkel kiszűrik a táplálékot a vízből.
Annyira finoman érzékelnek, hogy képesek kiszűrni elsősorban a fitoplanktont, de a kovamoszatokat és az egysejtű algákat is. Jóllehet a legtöbb krill mindenevő, van köztük ragadozó is, amelyik kisebb zooplanktonokat és hallárvákat is fogyaszt.
A Bentheuphausia amblyops fajok kivételével a krillek biolumineszcens állatok, a fényt fotoforáik bocsátják ki. A fény egy enzimatikus kemolumineszcens reakció eredménye, melyben a luciferin (egy pigmentfajta) aktiválódik a luciferáz enzim hatására. A luciferin tulajdonképpen egy fluoreszkáló tetrapirrol vegyület. A krillek fotofórái komplex szervek lencsékkel, fókuszálóképességgel és forgatóizmokkal; ám pontos működésük máig tisztázatlan. Egyes kutatók (például Lindsay és Latz vagy Johnsen) szerint a fénykibocsátás célja az álcázás: ugyanakkora erővel világítanak, mint amilyen fényes a környezetük, így számos ragadozó egyszerűen nem is látja meg őket.
A legtöbb krillféle rajokban él. Az Euphausia superba rajai 10-30 ezer egyedet tartalmaznak 1 köbméter vízben. Ez a tény védelmet is biztosít számukra, mivel a ragadozók nem képesek „kiszúrni” az egyes egyedeket a kaotikus tömegből. A krillek jellegzetes napi (diurnális) függőleges vándorlást folytatnak: éjjel a felszínen, nappal a mélyebb vizekben tartózkodik, ezzel táplálékot biztosít mindkét hely ragadozóinak, bár a mélyben kisebb veszélynek vannak kitéve és még energiát is tudnak tartalékolni. Egyes fajok (például Euphausia superba, E. pacifica, E. hanseni, Pseudeuphausia latifrons, vagy a Thysanoessa spinifera) nappal is felkeresik a felszínt, hogy táplálkozzanak és szaporodjanak, de ez túlzottan sebezhetővé teszi őket.
Sűrűn tömött rajaik hatására a ragadozók (halak, madarak) között őrületes tülekedés („vályúpánik”) törhet ki, ezért a raj – ha megzavarják – egyedeire szóródik szét, mindegyik krill levedli „bőrét”, és ezt hagyja ott maga helyett a ragadozónak.
Normál esetben úszólábaikkal haladnak előre másodpercenként 0,2-10 testhossznyi távolságot (ez olyan, mintha mi 350 km/h sebességgel haladnánk). Veszély esetén jellegzetes vészreakciót mutatnak, amelyet rákstratégiának neveznek: farokirányban másodpercenként 10-27 testhossz sebességgel „lőnek ki” hátrafelé, miközben sokszor még le is vedlenek. A leggyorsabban az E. superba menekül (0,8 m/s).
Általános életciklusuk a rákfélékre jellemző: pete, majd a lárvaállapotok (nauplius, pseudometanauplius, metanauplius, calyptopsis, és furcilia állapot),
végül kifejlett egyed. A lárváknak a calyptopsis fázisig van tartalék tápanyaguk. Eddigre kialakul tápcsatornájuk és megkezdik a fitoplankton fogyasztását. Növekedésük közben többször is vedlenek. A furcilia állapotban történik a szegmentáció és a végső kifejlődés, melynek lefolyása az összetett környezeti hatásoktól is függ. A furcilia állapot után külsőre már kifejlett krill további érésen megy keresztül: kialakul a hímek spermazsákja és a nőivarú egyedek nemi nyílása (thelycum), amelyeknek a petezsákja több ezer petét tartalmazhat, melyek átmérője 0,3-0,4 mm, tömege az állat össztömegének 1/3-a is lehet. Egy időszakon belül többször is költenek.
Az utódnemzésnek két módja figyelhető meg:
1. A Bentheuphausia, Euphausia, Meganyctiphanes, Thysanoessa és Thysanopoda fajok „lepetéznek”: a vízbe ürítik, majd a Megtermékenyítés után magukra hagyják utódaikat.
2. A többi 29 faj nőstényei a megtermékenyített petéket petezsákjukban hordozzák.
A krillek élettartama a földrajzi szélesség függvénye, legrövidebb az Egyenlítőnél élőké (Nyctiphanes simplex – 7 hónap), leghosszabb a sarkvidéki fajoké (Euphausia superba – 6 év). A földrajzi szélesség (a vízhőfok révén) és az életkor együttes függvénye a vedlések gyakorisága (Nyctiphanes simplex – lárvák naponta, felnőttek 5 naponta, E. superba – lárvák 9 naponta, felnőttek havonta).
A krill az óceánok és tengerek táplálékláncainak egyik legfontosabb eleme. A délsarki krill közvetlenül a fitoplanktont fogyasztja és alakítja energiatartalmát a nagyobb állatok számára is (szekunder produkció), melyek nem képesek közvetlenül az algák fogyasztására, de a zooplanktonéra (benne a krill-lel) már igen. Ezek között találunk kisebb (hal vagy pingvin) és nagyobb (fóka, sziláscet) állatokat is.
A környezeti károsodások hatása messzire nyúlik: 1998-ban, miközben a Bering-tengeren „virágzott” a plankton, ugyanitt lezuhant a kovamoszat-koncentráció. Mivel a kovamoszat a krill egyik fő tápláléka, másodlagosan a plankton mennyisége is lecsökkent. Ennek távolhatása révén megfogyatkoztak a vészmadarak, és még a lazacok sem tértek vissza Alaszka nyugati folyóiba.
Egyéb faktorként jöhet szóba a külső és belső paraziták krillpopulációra gyakorolt hatása (Collinia, Dajidae), melyek az állatok testnedvein élősködve gátolják a táplálkozást, a szaporodást és az érési folyamatot.
A krill régóta szolgál emberi és állati táplálékként. Kultusza (okiami) a 19. század óta tart, főleg Japánban. Az 1960-as és 1970-es években a féktelen lehalászás miatt, melynek fő végrehajtói Japán, a Szovjetunió, illetve a mai utódállamai (Oroszország és Ukrajna), drasztikusan lecsökkent a populáció létszáma. Ezért nemzetközi testületet hoztak létre (CCAMLR), ami a kitermelhető mennyiséget egy fenntartható szintig maximálta.
Napjainkban Japán, Dél-Korea, Ukrajna és Lengyelország a fő krillhalász ország, az évi mennyiséget továbbra is a CCAMLR határozza meg.
A krill íze sósabb és erőteljesebb, mint a garnéláé. Páncélja sok Fluoridot tartalmaz, ezért csak hámozva fogyasztható. Túlzott fogyasztása hasmenést okozhat.
BÚZA: A búza (Triticum) a perjefélék (Poaceae) családjába tartozó növénynemzetség, mely a búzafajok és fajták változatos éghajlati igénye és jó alkalmazkodóképessége miatt széles körben elterjedt.
A Föld egyik legnagyobb területen előforduló gabonája, a sivatagok és a sarkvidékek kivételével szinte mindenütt termesztik. A népélelmezésben elfoglalt szerepével kiemelkedik a többiek közül. Kenyérgabona szerepén túl sokrétű felhasználás jellemzi, hiszen gazdag abraktakarmány, szalmája értékes alomanyag, és különböző részei ipari alapanyagként is felhasználhatóak.
A nemzetség egyedei a legrégibb termesztett növények közé tartoznak. A termesztés első ismert előfordulási helye a civilizáció bölcsőjének tekinthető termékeny félhold területére esik. A régészeti kutatások Egyiptom legrégibb emlékei között említik a búzát. A genetikai kapcsolat a természetes vad alakor (Triticum boeoticum) és a domesztikálódott alakor (Triticum monococcum, egyszemű búza) és a tönke búza (Triticum dicoccum) egyedei között azt mutatja, hogy i. e. 6000-5000-ben Törökország mai területén lévő Diyarbakır város környékéről terjedhetett el.
A hagyományosan legnagyobb búzatermelő Kínában az i. e. 2700-ban már termesztették és az ókori világ szinte, minden vidékéről találhatunk említést termeléséről vagy használatáról.
A nomád életmódot folytató magyarság honfoglalását követően a Halimba és Kovácsi területén feltárt sírok régészeti leletei alapján, bizonyítottan használták a honfoglalók a búzát. Az Árpád-kori Endrőd, Nagyfarkasdomb, Ártánd temetők feltárása alapján további számos búza lelet került elő. Az akkori fajták a kétsoros tönke búza (Triticum dicoccon), majd a közönséges búza (vagy kenyérbúza, Triticum aestivum) volt, de ismerték ennek alfajait a csupasz vetési búzát (Triticum aestivum subsp. vulgare), illetve a csupasz törpebúzát (Triticum aestivum subsp. compactum) és a tönkölyt vagy tönkölybúzát (Triticum aestivum subsp. spelta).
Magyarországon az évszázados múltra visszatekintő magyar búzafajtákat, köztük a legnevesebbet, a „tiszavidéki”-t, az 1863. évi szörnyű aszály elpusztította és helyére lengyelországi búzafajták kerültek. A katasztrófának is köszönhetően az 1870-es években elkezdődött a mai napig tartó nagyobb hozamú magyar fajták sikeres nemesítése.
CSOMBÓKOS HARANGOZÓMADÁR: A kotingafélék (Cotingidae) családjához tartozó faj.
Dél-Amerika északi részén Brazíliában, Guyanában, Suriname-ban és Venezuelában (főleg az Amazonas vízgyűjtő területén), továbbá Trinidad és Tobago szigetein él.
Nagyjából galamb méretű: a hím testhossza 28,5 centiméter, testtömege 210-215 gramm, a tojóé 27,5 centiméter, 219-222 gramm. A hím tollazata fehér, csőre lapos. A nőstények tollazata zöld. Természetes élőhelyei a szubtrópusi és trópusi síkvidéki és hegyi esőerdők. Gyümölcsökkel táplálkozik.
Jeff Podos Massachusettsi kutató és szerzőtársai szerint ez a világ leghangosabb madara. Kiáltásai elérhetik a 113 decibelt (nagyjából ennyi egy cölöpverőgép hangereje).
A párt kereső hím az első hangokat a széles nyilvánosság előtt adja elő, majd hirtelen fordulat után a második dallamot a kiszemelt nőstényhez címzi. A kutatók megállapították, hogy minél hangosabban kiált a madár, annál rövidebb a kiáltás.
Fészkében általában 2 tojás található.
FEKETE HANGYA: A fekete hangya Észak-Amerikában, valamint Európa és Ázsia mérsékelt égövi területein is megtalálható. Pontos elterjedési területét nehéz megállapítani, mivel számos hangyafaj külsőre nagyon hasonló.
A dolgozók testhossza 3-5 milliméter, a hímeké és nőstényeké pedig 6-7 milliméter. Színezete barna vagy fekete. Csak a hímeken és a királynőkön található meg a szárny.
A toron három pár láb van. A Potroha tartalmazza az állat előgyomrát, gyomrát és belét. Lábai kilenc mozgatható ízülettel összekapcsolt Ízre tagozódnak. Végükön két visszafelé hajló kis karmocska ül, amelyek futáskor a talajba mélyednek. A fekete hangya segítségükkel képes járatokat fúrni, meredek felületekre felmászni, és a plafonon megkapaszkodni.
Szájszerve többek között egy pár Állkapocsból áll, amelyek a táplálék begyűjtésére és a lárvák szállítására szolgálnak. A Csápok a hangya legfontosabb szagló-, tapintó-, ízlelő- és hallószerve. A fekete hangya
összetett szeme számtalan apró lencséből áll, amelyek mindegyike a hangya látómezejében lévő tárgy egy-egy részletét képezi le.
A fekete hangya egyedek ezreiből álló nagy kolóniákban él. Az üregek és járatok a talaj szintjétől egészen egy méter mélységig vagy még mélyebbre is leérhetnek. Az egyik üregben foglal helyet a királynő a tojásokkal, a többiben bábok, lárvák, táplálék vagy pihenőhely található. A tojásokat, lárvákat és bábokat rendszeresen más üregekbe viszik, hogy mindig a fejlődési állapotuknak megfelelő hőmérsékleten legyenek. Tápláléka rovarok, méz, gyümölcsök és mézharmat, de a kenyérmorzsákat is elfogyasztja. A Levéltetvek nagy cukortartalmú váladékát is fogyasztja.
A hímek néhány hónapig, a királynő és a Dolgozók több Évig élnek.
A nászrepülésre általában júliusban vagy augusztusban kerül sor. A párzást követően a hím elpusztul. A királynő 6-7 éven keresztül körülbelül 10 percenkéntrak le egy tojást. A lárvák kifejlődési ideje több hét vagy hónap lehet aszerint, hogy mikor bújnak ki a tojásból. A hímek a megtermékenyítetlen tojásokból bújnak ki.
KUKUCSKA: Tudományos neve: futókakukk. Sajátos hangú, tojásait más madarak fészkébe rakó, gerle nagyságú, hamuszürke tollazatú erdei madár; Cuculus canorus.
Költési időben előfordul Európa és a mérsékelt égövi Ázsia nagy részén. Vonuló madár, a telet Délkelet-Ázsiában, Közép- és Dél-Afrikában, valamint a Fülöp-szigeteken tölti. Áprilistól szeptemberig tartózkodik nálunk. Tollazata világos, hátán szürkéskék színű, szürkén csíkozott alsórésze hasonlít a karvalyéra. Lehetséges, hogy ez a hasonulás egy formája, amivel a kakukk elijeszti a kisebb madarat a fészkéről, hogy saját tojását belerakhassa. Költésparazita madár, mintegy 9–25 fészket is meglátogat, melyekbe egy-egy tojást rak. Kedvenc gazdamadarai a nádirigó, a réti pityer és az erdei szürkebegy, de még sok más madár fészkébe is rak tojást. A fiókák 12 napi kotlás után kelnek ki, rendszerint hamarabb, mint a gazdamadár fiókái. A frissen kelt kakukkfióka kilöki a fészekből a többi tojást, vagy akár a frissen kelt mostohatestvéreit is, ezért a mostohaszülők egyetlen fiókaként nevelik. A fiatal kakukkok 19–24 nap után repülnek ki, és azt sem mondják a felnevelő szorgos szülőknek: kakukk.
A fészekparazitizmus különböző madárcsaládoknál egymástól függetlenül bontakozott ki. E különös jelenséget a kakukkféléknél tanulmányozták a legjobban a szakemberek. A 136 ka¬kukkfajból 53 kizárólag ezt a szaporodási stratégiát alkalmazza. Már az ókorból, 2300 évvel ezelőtt, Arisztotelész idejéből köztudott volt a kakukknak ’Cuculus canorus’ az a szokása, hogy más madarak fészkébe rakja a saját tojásait. Az elterjedési területén belül a kakukk 149 különböző madárfaj, míg Európában több mind 100 faj fészkébe csempészi a tojásait. Egyik leg¬elképesztőbb alkalmazkodása abból áll, hogy a tojásai színre és formára megtévesztően hasonlítanak a különböző madárfajok tojásaira, olyannyira, hogy különböző tojástípusokról beszélhetünk a fajon belül.
A futókakukk Észak-Amerika délnyugati részén honos. Nem hosszútávfutó, inkább rövid vágtában halad, általában eléri a 24 km/h sebességet is. Főleg gyíkokkal táplálkozik. Üldözőbe veszi őket és csőrével hirtelen lecsap rájuk.
DINNYE HIBIK: Tudományos neve: varjúmák. Sárga virágú, nyár végi szántóföldi gyomnövény; Hibiscus trionum.
Tájnyelvi nevei a dinnyefű, vaddinnye és az okravarjúfű. Régi nevére, az óravirágraazzal szolgált rá, hogy a növény korán reggel, egyetlen órára nyitja ki a szirmait.
A varjúmák levelei szárnyasan fűrészes szélűek. Virágainak szirmai halványsárgák, sötétvörös foltokkal tarkítottak. Csészéje felfúvódott, hártyás, recés.
Próbálják irtani, mert a szántóföldeken szapora, nemkívánatos gyomnövény.
CSÁSZÁRPINGVIN: A tojó és a hím tollazata és testméretei megegyeznek egymással. Magasságuk eléri a 122 centimétert, míg testtömegük 22 és 45 kilogramm között mozog. Szárnyaik, hátuk és fejük fekete színű, mely élesen elválik testük alsó részétől, amelyet fehér színű tollazat borít. Mellkasi részük felső része halványsárga, nyakuk és fejük oldalsó része sötét, élénk sárga színű. Akárcsak a többi pingvinfaj, a császárpingvin is repülésre képtelen madár. Teste ugyanakkor áramvonalas, valamint szárnyaik lekerekítettek és inkább evezőlapátként funkcionálnak, mivel e madarak a tengeri életmódhoz alkalmazkodtak.
A császárpingvinek táplálékát túlnyomórészt halak alkotják, ám rákokat, krilleket, fejlábúakat és Kalmárokat is fogyasztanak. Vadászat közben e pingvinfaj egyedei akár több mint 18 percig is képesek egy légvétellel a víz alatt maradni, miközben elérhetik az 500 méteres mélységet. Több tulajdonságuk is rendkívüli módon alkalmazkodott a víz alatti életmódhoz, ilyen például a megerősödött hemoglobinjuk, amely lehetővé teszi az oxigénfelvételt nagyobb mélységekben is, valamint tömör csontjaik megakadályozzák, hogy a mélyben a tengervíz okozta nyomás összeroppantsa csontjaikat. A pingvinek képesek lecsökkenteni a metabolizmust, valamint a nem létszükségletű testfunkcióikat.
A császárpingvin az egyetlen olyan pingvinfaj, amely az Antarktiszon költ a téli időszakban. E madárfaj egyedei akár 50-120 kilométert is megtesznek táplálkozóhelyeik és költőhelyük között a csupasz jégen. Költőhelyeik
kolóniákat alkotnak, melyek akár a több ezres nagyságrendet is elérhetik. A tojó mindössze egyetlen tojást rak le, melyet a hím tart melegen, amíg a tojó elmegy táplálékért.
A vadon élő császárpingvinek jellemzően a húsz évet is megérhetik, ám egyes megfigyelések alapján vannak olyan egyedeik is, melyek elérik az ötvenéves kort, vagy még idősebbek is ennél.
Az Antarktiszon költenek, akkor, amikor javában tombol a tél, (Ez −40 °C hideget jelent, és 130 km/h-s viharokat.) A többi pingvinfaj a tél elől ilyenkor északabbra húzódik. Az Antarktiszt óriási kiterjedésű jég veszi körül, mivel befagy az óceán.
A császárpingvin elterjedési területe a Déli-sark körül a déli szélesség 66°-a és a déli szélesség 77.°-a közti területre terjed ki. Közel minden alkalommal olyan helyet választ magának költés céljából, amely nem a mozgó jégtáblákon helyezkedik el. A tengerparttól nem távolodik el 18 kilométernél messzebbre,
mikor költőhelyét kialakítja. A költőkolóniák gyakran olyan helyen fordulnak elő, ahol sziklák, vagy jégfalak, jéghegyek védelmet nyújtanak a metsző antarktiszi szél heves lökései elől. Három állandósult költőkolóniáját ismerjük, melyek az Antarktiszi-félsziget és a Dion-szigetek közt (jelenleg nem használják), az Ausztrál Antarktiszi Területen a Taylor-gleccser végén, illetve leggyakrabban az Amundsen-öbölben helyezkednek el. 2009 óta a kolóniák elsősorban a selfjégen települnek, nem pedig a tengeren úszó jégmezőkön, főleg, ha a tengeri jég túl későn jelenik meg.
A legészakabbi területen elhelyezkedő költő populáció a Snow-szigeten található. Kóborló példányok megjelenését jegyezték fel a Heard-sziget, Dél-Georgia és Új-Zéland egyes pontjain.
2009-ben a császárpingvinek populációját 595 000 felnőtt egyedre becsülték, melyek 46 ismert kolóniát alkottak. A déli sarkkörön kívüli vidéken él a császárpingvinek 35 százaléka. Főbb költőkolóniák élnek a Washington-fok, a Coulman-sziget területén a Viktória-földön, a Halley kutatóállomás közelében a Colbeck-foknál és a Dibbie-gleccsernél.
A kolóniák létszáma állandóan változik, gyakran szomszédos külső fészkelőterületeket is kialakítva, melyek egy-egy partneri csoportból váltak ki.
A kifejlett császárpingvinek állva 110-130 centiméter magasságúak. Testtömegük 22,7 és 45,4 kilogramm közt változik. A két nem közül a hímek nehezebbek a nőstényeknél. E madárfaj az ötödik legnehezebb testtömegű madárfaj a világon a repülésre képtelen madarak közül.
E madarak súlya évszakonként változik, mivel a költési időszak során mindkét szülő sokat veszít testsúlyából, mire kikel és önállóvá válik a fióka.
A hím császárpingvinnek több mint két hónapot kell kibírnia a pár egyetlen utódjának tojását melengetve, mire a tojó ismét visszatér hozzá táplálékszerző útjáról. E két hónapos időszak alatt a hím semmilyen táplálékot nem fogyaszt. A legtöbb hím császárpingvin mintegy 12 kilogrammot veszít testsúlyából, mire a fióka kikel a tojásból.
A költési időszak kezdetén a hím súlya 38 kilogrammot nyom, míg a tojók 29,5 kilogrammosak. A költési időszakot követően mindkét nem súlya 23 kilogrammra csökken.
Akárcsak más pingvinfajok, a császárpingvinek teste is áramvonalas, hogy ezáltal is csökkenteni tudják a víz ellenállását úszás közben és a szárnyaik is inkább úszólábakra emlékeztetnek. A nyelvük befelé dőlő redőkkel bordázott, hogy megakadályozza a pingvinek által elejtett zsákmányok megszökését. A hímek és a tojók hasonló tömegűek és tollazatuk színe is közel azonos. A felnőtt egyedek háta, szárnyainak felső része, tarkója és fejük teteje és farkuk fekete színű. Hasi részük és szárnyaik alja fehér tollazattal borított, mely a mellkasi rész felső részein halvány sárga színű, amely a nyaknál és a füleknél élénk sárga színbe megy át. Nyolc centiméteres csőrük felső része fekete, míg alsó csőrük lehet rózsaszínű, narancssárga, vagy lilás árnyalatú is. A fiatal egyedeknél a füleket borító tollazat, álluk és torkuk fehér színű, míg a csőrük fekete. A császárpingvinek többi testtájékát finom, szürke színű pehelytollak borítják, kivéve fekete fejüket és fejük fehér elülső részét. 2001-ben találtak egy teljesen fehér tollazattal borított fiókát, amely azonban nem bizonyult albínónak, mivel nem rózsaszínű szemei voltak.
A tojásból kikelés után átlagosan 315 gramm súlyúak, míg tollazatuk kifejlődésének idején már elérik a felnőtt egyedek testsúlyának a felét. A császárpingvinek sötét tollai barnás árnyalatúvá fakulnak az antarktiszi nyár novembertől februárig tartó időszaka során, majd ezt követően megy végbe a vedlés január és február közt. A vedlés mindössze 34 nap alatt végbe megy, amely más madárfajokhoz viszonyítva viszonylag rövid ideig tart. A régi tollak csak azt követően kezdenek el kihullani, miután az új tollazat eléri végleges hosszának az egyharmadát, ezáltal is csökkentve az okozott hőveszteséget. A régi tollazatot az új tollak tolják ki, míg nem elválik a bőrtől.
A császárpingvinek átlagos éves túlélési esélye 95,1 százalék, miközben e madarak átlagosan várható élettartama 19,9 év. Kutatások bizonyították, hogy e madarak egy százaléka megérheti akár az 50 éves kort is. Ugyanakkor csak mintegy 19 százaléka éli túl a fiókák közül az egyéves kort. A császárpingvinek
állományának 80 százaléka idősebb, mint 5 év.
Mivel a császárpingvinek nem építenek fészket, amely egy biztos pontot jelentene számukra, amikor párjukat, vagy éppen fiókájukat kell megkeresniük, ezért kénytelenek voltak kialakítani egyedi hangjelzéseiket egymás helyének könnyebb beazonosítására. Összetett hangjelzéseket alakítottak ki, melyek lehetnek gyanakvó hangvételűek is, mikor például nem teljesen biztosak benne, hogy a saját fiókájukról van szó, mely a legváltozatosabb hangjelzés-tartomány a pingvinek között. A hangokat kiadó egyedek két frekvenciasávot használnak váltogatva. A fiókák szintén egy meghatározott frekvenciájú hangjelzéssel közlik szüleik felé, ha épp éhesek, vagy csak keresik őket.
A császárpingvinek költenek a világ madárfajai közül a legzordabb helyeken. A hőmérséklet elérheti akár a -60 °C-ot is, míg a széllökések sebessége akár 144 km/h is lehet. A jeges tengervíz hőmérséklete -1,8 fok körül alakul, amely jóval alacsonyabb, mint a császárpingvinek 39 °C-os testhőmérséklete. E
madárfaj azonban számos módon alkalmazkodott a jeges időjárási körülményekhez.
Tollazatuk biztosítja testük 80-90 százalékának hőszigetelését, amely alatt egy bőr alatti zsírréteg is védi őket a kihűléstől, amely a költési időszak előtt akár három centiméteresre is vastagodhat. A zsírréteg azonban gátolja a pingvinek szárazföldön való mozgását, legalábbis a Magellán-pingvinekkel összevetve, melyeknek kevesebb zsírréteg borítja testét.
Hallal, krillel, planktonokkal, tintahallal táplálkoznak, élelmüket a Tengerből szerzik. Akár 535 méter mélyre is képes lemerülni. Tócsákból, tavakból isznak, vagy egyszerűen megeszik a havat. Ám ez legtöbbször nem fedezi vízszükségletüket, így a tengervizet kell meginniuk.
A pingvinek veséje az emberéhez hasonlóan nem képes arra, hogy megfelelő mennyiségű sót válasszon ki, ezért náluk is kifejlődtek azok a sómirigyek, amelyek sok más tengeri madárnál is megtalálhatók. A sómirigyek a csőrükben, a szemük felett találhatóak, melyekkel kiszűrik a tengervíz sómennyiségének nagy részét. A só később a csőrükben elhelyezkedő orrnyílásokon kiürül. A pingvinek sómirigyei kifejezetten hatékonyak, mert 1 l tengervízből 3 dl édesvizet nyernek. A pingvinek emiatt takarékoskodnak a vízzel, ami abból látható, hogy Húgysavat ürítenek, ami anyagcseréjük pépes, kevés vizű, fehér, koncentrált végterméke, valamint nem izzadnak. Amikor Melegük van (például a galápagosi pingvinnek), tátott csőrrel párologtatnak, ilyenkor vesztenek jelentősebb vízmennyiséget.
Természetes ellenségeik a leopárdfókák, és elefántfókák, valamint a kardszárnyú delfin. Az emberek már évtizedek óta vadásszák őket zsírjukért, és mivel elrepülni nem tudnak előlük, könnyű prédák lehetnek.
Az ivarérettséget 3–6 éves korban éri el. A tojó az udvarlást követően egy szem tojást rak – ezen a hím kotlik, mert a tojók a vízhez indulnak táplálékért át a jégmezőkön, olyan helyre, ahol nincs befagyva az óceán. Az ott maradt hímek a kb. félkilós tojást a lábukon egyensúlyozzák az ott található bőrredőbe burkolva, ami védi a tojást a jeges hideg ellen. A hímek két hónapig – május és június ideje alatt (ez az Antarktiszon a tél ideje) – nem vesznek magukhoz táplálékot, esetleg néha egy kis havat csipegetnek fel. A vastag zsírrétegnek kettős szerepe van: a melegítés, és a táplálék tartalékolása.
Ha nagy hóvihar tombol, a pingvinek szoros csoportba tömörülnek. Fekete hátukat a nap felé fordítják (már ha van nap), az jobban felveszi a meleget. A csoportban sokszor több ezer hím összebújva védekezik a hideg ellen. A pingvinek mozgásban vannak, cserélgetik a szélen állókat, így mindig más kerül a hideghez legközelebb, a kör szélére, és más a melegbe, a széltől, hidegtől védett közepébe. Ott a meleg a 26–35 °C-ot is elérheti.
Két hónap alatt a hímek testsúlya a felére csökken. A jelentős lesoványodást csak akkor venni észre, amikor a tojó visszatér: látszik, mennyivel „karcsúbb” a hím. A visszatérő tojó átveszi a tojást, amelyből nemsokára kikel a fióka. Amikor átveszik a tojásokat, mindkét félnek ügyesnek kell lennie: ha a tojás túl sokat kint marad a szabad levegőn, hamar lehűl, a héja megreped, és a benne lévő fióka elpusztul.
A hímek a tojás átadása után elindulnak a vízhez, hogy táplálkozzanak, de a leromlott állapota miatt nem mindegyik ér oda. Ekkorra a jégmező megolvad. Ez után közösen etetik és vigyáznak a fiókákra – nyolc hétig. A szülők hangja alapján találják meg a kis pingvint, ugyanis azok szorosan összebújnak, ha a szülők távol vannak. A fiókák közben lassanként levedlik pihetollukat, és a kifejlett példányokra jellemző vízlepergető tollazat jelenik meg rajtuk. A fiókáknak ekkor már nem kell sokat vándorolniuk a jégmezőn a tengerig.
GILASZALAGOS KÜLLŐ: Az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó területén honos. Az Oszlopkaktusz egyik lakója.
Testhossza 24 centiméter, szárnyfesztávolsága 45 centiméter. A hím és a tojó között annyi a különbség, hogy a hím feje teteje piros, míg a tojóé nem. Szárnya és a fark tolla fekete–fehér színű.
Chuur hangot hallat. A kaktuszra nézve hasznos, mivel megeszi belőle a növény húsában élősködő rovarlárvákat.
Fészkét saguaro kaktuszba rakja. Sűrűn használja a tündérbaglyocska elhagyott fészkét. Fészekalja 3-5 fehér Tojásból áll.
KVAGGA: A kvagga (Equus quagga quagga) az alföldi zebra egy kihalt alfaja, mely egykor nagy számban előfordult Dél-Afrika Fokföld tartományában és Oranje Szabadállam (Oranje Vrij Staat) déli részén. Abban különbözött a többi zebrafajtól, hogy a megszokott sávos minta kizárólag a teste első részén volt látható. A középső részen a csíkok elsötétültek, a sötét sávok közötti terület kiszélesedett, a hátsó lábak pedig sötétbarnák voltak. A név a zebrára használt khoikhoi szóból ered és hangutánzó szó, mellyel a kvagga hívását utánozták.
A kvaggát eredetileg egyedülálló fajként, Equus quagga néven osztályozták, 1788-ban. A következő ötven év során sok más zebrafajt is leírtak a természettudósok és felfedezők. A bőrmintázatok óriási eltérése miatt (nincs két egyforma zebra), a taxonómusok rengeteg "fajt" írtak le és nem könnyű megmondani, hogy melyek ezek közül a valódi fajok, melyek alfajok és melyek egyszerűen csak természetes változatok.
Sok idővel azelőtt, hogy ezt a kuszaságot kibogozták volna, a kvaggát a kihalásig vadászták. Bőrét lenyúzták és húsát háziállat-eledelként hasznosították.
Az utolsó vadon élő kvaggát valószínűleg az 1870-es évek elején lőtték le és az utolsó fogságban élő egyed 1883. augusztus 12-én múlt ki az Artis Magistra állatkertben, Amszterdamban.
A különböző zebrafajok kuszaságából eredően, főleg a nagy nyilvánosság miatt, a kvagga még azelőtt kihalt, hogy rájöttek volna, hogy ez egy különálló faj.
A kvagga volt az első olyan kihalt élőlény, melynek DNS-ét tanulmányozták. A Smithsonian Intézetben végzett jelenkori genetikai kutatások azonban azt bizonyítják, hogy a kvagga valójában nem volt teljes mértékben különálló faj, de körülbelül 120 000 és 290 000 évvel ezelőtt elvált a hihetetlenül változatos alföldi zebráktól, az Equus burchelli-től és ezért a tudósok javasolták, hogy Equus burchelli quagga-nak nevezzék el. Azonban a binomiális nómenklatúra szabályai szerint, ahol egyetlen fajnak két vagy több névváltozata létezik, ott az első név prioritást élvez. Mivel a kvaggát harminc évvel korábban írták le, mint az alföldi zebrát, a kvagga megfelelő meghatározása E. quagga quagga, az alföldi zebráé pedig E. quagga burchelli.
A kvagga és a létező zebrák közötti közeli rokonság felfedezését követően Reinhold Rau elindította a Kvagga Projektet Dél-Afrikában, melynek célja a kvagga újjáélesztése az alföldi zebra keresztezésével, az állatok vadonba történő visszatelepítésére. 2006 elején azt jelentették, hogy a projekt harmadik és negyedik generációja során olyan állatokat hoztak létre, melyek szinte ugyanolyan ábrázattal rendelkeznek és kvagga példányoknak tartották őket, habár kinézetük alapján az, hogy a projektnek sikerült az eredeti kvagga valódi "újrateremtése", vitatott.
A konzervált állatokból 1984-ben vontak ki sikeresen DNS -t, ám a tenyésztéshez szükséges DNS helyreállítására alkalmazott technológia még nem létezik. Az olyan bőrök mellett, mint amelyet a Londoni Természettudományi Múzeumban is őriznek, világszerte 23 ismert kitömött és konzervált kvagga létezik. A 24. egyed Königsbergben, Németországban pusztult el a második világháború alatt.
A zebrák keresztezhetők más lófélékkel, például a Szamárral és a lóval. A modern állatfarmokon is ezt teszik. Az utódokat Szamárzebroidnak és lózebroidnak nevezik (a zebrahibridek összefoglaló neve zebroid).
A zebroidok gyakran kuriózumnak számítanak, habár néhányat betörnek kocsi elé vagy hátasállatnak. 2005. január 20-án született meg Henry, a KvaggaProjekt csikója. Ő hasonlít leginkább a kvaggára.
A kvagga lóval történő keresztezését 1896-ban jelentették George M. Gould és Walter L. Pyle Anomalies and Curiosities of Medicine című művükben: Az 1815. évben Lord Morton pároztatott egy hím kvaggát egy fiatal, 7/8-ad részben arab vérvonalból származó pej kancával, melyet azelőtt még soha nem kereszteztek. Az eredmény egy nőstény hibrid lett, mely mindkét szülőre hasonlított.
1859-es A fajok eredete című művében Charles Darwin emlékezik vissza arra, hogy látott zebra-szamár hibrideket ábrázoló színes rajzokat, melyről a következőként vélekedett "Lord Morton híres hibridje egy pejtől [sic] kanca és hím kvagga…" Darwin ismét említést tesz erről a jelentős hibridről 1868-ban Állatok és növények változásai háziasításuk során című könyvében és arra a cikkre hivatkozik, melyben Lord Morton először írta le a keresztezést.
Az okapi külső jellegzetességei nagyon hasonlítanak a kvaggához, melynek elülső negyede teljesen egyszínű és utolsó negyede erősen csíkozott. Ám az okapi nem áll rokonságban a kvaggával, a lóval, a szamárral vagy a zebrával. Legközelebbi rokonságban a Zsiráffal áll.
MADAGASZKÁRI BÜTYKÖS CSÓTÁNY: A bütykös csótány a Föld egyik legnagyobb csótánya. A természetben Madagaszkár erdeiben fordul elő. Szelíd és gondozása egyszerű, ezért sokan tartják házi kiskedvencként. A kifejlett állat 6–8 cm nagyságú és sötétbarna színű. Hat ízelt lába van és két hosszú csápja. Növényevő. Ellenségei – többek között – a szurikáta és a marabu.
Ha tartani szeretnénk, akkor ügyeljünk a következőkre: a hőmérséklet 25-28 °C, a páratartalom pedig 75-90%-os legyen! Ezt biztosítja a terrárium fölé helyezett infra- vagy holdfénylámpa, amiknek a fénye az állatokat sem zavarja, a páratartalom érdekében pedig tartsuk nedvesen az aljzatot. Mindenképpen zárt, rácsos szellőzőjű terráriumot vegyünk, mert a legkisebb résen is ki tudnak mászni. A terrárium inkább magas legyen, mint széles, mert szívesen tartózkodnak a magasban. Fel tudnak mászni a függőleges üvegen is. Lakhelyük alját 3-4 centiméternyi nedves tőzeggel borítsuk, a berendezés pedig korhadt ágakból, kéregből álljon. A bütykös csótány szereti megrágni a korhadt fát, ezért nem szabad semmilyen számára mérgezőt, azaz fenyőkérget vagy más gyantás, nyitvatermőről származó növényi részt betenni. Mivel növényevő, almát, salátát, banánt és minden egyéb lédús gyümölcsöt, zöldséget megeszik. Táplálékukat kiegészíthetjük zabpehellyel, búzakorpával, csírával. Fehérjére nem igazán van szükségük, de néha felkínálhatunk nekik egy kis haltápot. Ha a terráriumból mindig eltávolítjuk az ételmaradékokat, ezeknek az állatoknak egyáltalán nincs szaguk!
Az ivarérettséget kb. egyéves korban érik el, onnantól még egy évet élnek, a hímek tovább, mint a nőstények. A fiatalokat nem szabad elvenni a szülők mellől, mert az emésztésükhöz nélkülözhetetlen baktériumflórát a szülők ürülékének elfogyasztásával szerzik be. Az esetlegesen megszökő példányok a páratartalom hiányában hamar elpusztulnak, elszaporodni nem képesek.
A bütykös csótány hímjei látványos párharcokat vívnak egymással. Ilyenkor bütykeikkel lökdösik egymást és szakadatlanul sziszegnek. Ezek a harcok teljesen ártalmatlanok, legfeljebb néha egy-egy csáp sérül meg. A sziszegést ezen kívül még félelmükben is hallatják, mind a hímek, mind a nőstények. Ilyenkor a testüket hirtelen összepréselik, és a légcsöveikből kiáramló levegő súrlódása kelti a hangot.
MOCSÁRI MACSKA: A mocsári macska elterjedése igen nagy: a Közel-Keleten, Közép-, Dél- és Délnyugat-Ázsiában is előfordul. A Himalájában 2400 méter magasságig is felhatol, ott sűrűbb és hosszabb szőrű a bundája.
A mocsári macska egy erőteljes és viszonylag nagy méretű macskafaj, testhossza meghaladja a 90 centimétert, ebből farka 20-30 centimétert tesz ki. Vállmagassága 30 centiméter. Teste karcsú, emiatt ügyesen a táplálékára lelhet a szűkebb barlangok mélyén is. Mint minden macskának, a gepárd kivételével, neki is visszahúzható karmai vannak, ám mivel ezek nagyon mélyen ágyazódnak bele a lábfejbe, különösen élesek. Hátsó lábán a karom jobban elkopik, mivel csak részben tudja visszahúzni. Szeme élénk zöld színű, bár alfajonként ez is változhat. Ezzel a tökéletes eszközzel nagyon jól lát a sötétben és találja meg zsákmányát. Főleg rágcsálókra vadászik. Szeme, mint minden macskának, visszaveri a fényt, egy különleges anyag, a tapetum lucidum segítségével. Orra érzékenyebb, mint a többi kismacskáé, mivel a hegyvidékeken az erős szélben nagyon nehéz megérezni a zsákmányállatot. Füle minden zajt kiszűr, de mivel élőhelyén óriási viharok is tombolhatnak, képes egy elzárószelep segítségével becsukni füleit. Bundája tehát tökéletesen elrejti, érzékszervei pedig odavezetik a macskát zsákmányához és tipikus ragadozó fogazatával végez vele. A mocsári macska tehát egy tökéletes ragadozó, mely remekül alkalmazkodott a zord és kietlen körülményekhez.
A mocsári macskák életmódját még nagyrészt homály fedi, ám a Kaukázusban élő, gyakran tanulmányozott macskák több választ is adtak a kérdésekre. Mint a legtöbb macska, nappal és éjszaka alszik, csak hajnalban indul el vadászni a kisebb rágcsálókra, madarakra és hüllőkre. Méretének és karcsúságának köszönhetően játszi könnyedséggel mászik fel a fákra, hogy elfogyassza a tojásokat és a fészken ülő anyamadarat. A talajszinten egerekre, pockokra és néha patkányokra vadászik, de nem veti meg a kisnyulat és a gyíkot sem. Gyakorta táplálkozik fiatal állatokkal, mint a nemrég kikelt madárfiókák, kismadarak, sőt menyét- és görénykölyköket is megtámad, ha alkalma nyílik rá. Néha bemerészkedik emberi településekre is, ahol kiscsibéket, tojásokat és baromfiakat ejt el, ám ez nagyon ritka esetnek számít, ugyanis ez a macskafaj kerüli az embert és az általa keltett hangzavart. Inkább erdőkben és folyópartokon szerez magának zsákmányt, csak az ínséges években merészkedik az emberi települések közelébe. Ekkor elhullott állatok tetemeivel is táplálkozik, bár ezt nagyon ritkán teszi, mivel, mint minden macska, a friss húst kedveli.
A hím mocsári macska ivarérettsége elérése után, egy bizonyos időszakban több nősténnyel is párosodik. Tavasz végén és ősz elején keresi fel a tüzelő nőstényeket, melyeknek több héten keresztül udvarol. Ha két hím egy territóriumon belül találkozik, először összemérik erejüket, majd ha megegyezőnek találták egymást, vér nélküli harcba kezdenek, amiben szigorú szabályok vannak: behúzott karommal kell leteperni a másik macskát. A győztes, ha elnyerte párja tetszését, megtermékenyíti és abban a percben távozik. A nőstény több hímmel is közösül a párzási időszakban.
Az anyaállat egy védett sziklamélyedésben hozza világra 3-4 kölykét, melyeket körülbelül 70 nap kihordási idő után hoz a világra. A kölykök, mint minden kismacska vakon születnek, de már szőrösek, szemük kinyílási ideje két hét körüli. A kicsik akár két éven keresztül is anyjukkal maradhatnak, mely ez idő alatt megtanítja nekik az alapvető vadászati fortélyokat.
Ugyan az elmúlt években számuk drámaian lecsökkent, a mocsári macskák nagyon jól tartják magukat és nem váltak veszélyeztetetté. Indiában a bennszülöttek húsukért, az orvvadászok pedig bundájáért vadásszák. A mocsári macskák egy viszonylag nagy és legjobban tanulmányozott populációja a Kaukázusban élő alfaj egyedei, melyek több ezren élnek a hegységben. Szinte mindegyik példányra rádiónyakörvet szereltek, hogy megismerjék titkos életüket, ami még mindig tartogat meglepetéseket. Egy szintén sokat vizsgált alfaj erdőkben él, ezeket egyáltalán nem rádiózzák fel, hanem állatkertekbe szállítják őket és ott figyelik meg viselkedésüket. Az ilyen környezeti hatások általában hatalmas stresszt váltanak ki egy vadon befogott állatból, így fogságban nem szaporodnak.
FEJESMOSZAT: A moszatok egy- vagy többsejtű telepes, többnyire vízinövények. Köztük van a legkisebb és a legnagyobb növénye Földünknek. Amíg a szárazföld óriása, az eukaliptuszfa 150 méter magasra is megnő, az Atlanti-óceán melegebb részein élő Macrocystis a fenéktől 300 méter magas erdőkké növekedik.
Több moszat kártékony, édesvizeink felszínét időnként a „víz virága” lepi el. A Balaton nyári algásodása is komoly problémát jelent.
A kocsonyamoszat a szélsőségesen száraz, köves-homokos helyeket kedveli. Eső után rohamos növekedésnek indul, olajzöld telepei elég rossz ízűek, de ehetőek.
A széltől szállított kékalgatelepek tudományos nevüket a görög notisz, azaz ’nedvesség’ szóból kapták, mert az éjjeli párában megduzzadva hajnalra ehető csomókat képeznek.
A csillárkamoszatok ’Chara fajok’ 15–30 centiméterre növő, zöld színű algák, halak búvó- és ikrázó helye. Mészraktározásuk révén a kemény vizet lágyítják.
A fejesmoszat ’Botydium granulatum’ neve onnan ered, hogy a nedves talajt 1-2 milliméteres, fénylő gömbök sokasága lepi el. Közelebbről megnézve azonban ezek nem is gömbök, hanem kis gyökerező fejecskék.
A fecskemoszat a Cerastium hirundinella, a Balaton jellemző algája.
A barázdás moszatok ’Pyrrhophyta’ egysejtű, ostoros, mozgékony fajok. A sejt több, díszes lemezzel borított. A név szemléleti háttere az, hogy a lemezeket barázdák választják el egymástól.
A kovamoszatok ’Bacillariophyceae’ egysejtű növénykék, díszes, élesen rovátkolt kovapáncél védi őket. A színtestecskék színe szerint sárga, barna, sárgászöld, fűzöld, kék színűek a színes moszatok ’Chlorophyta’. Az ’Euglenophyta’ algák vegetatív állapotban egy, ritkán két ostorral mozgó ostoros moszatok.
FINTA: A finta elterjedési területe az Atlanti-óceán északkeleti parti vizei, Gibraltártól az Oslo-fjordig és a Bergen-partig, az Északi- és a Balti-tenger (a finn tengeröbölig).
A finta teste heringszerű, kerekded Pikkelyekkel (60-65 egy hosszanti sorban); hátúszója rövid. Oldalvonala nincs. A 6-7 éves finták 35-40 centiméter hosszúak, maximális hosszúságuk 60 centiméter (1,5 kilogrammig).
Szemein zsírhéjak vannak. Kopoltyúfedői sugarasan csíkozottak. Felső állkapcsa jól fejlett középső bemetszéssel; az alsó állkapocs a szem hátulsó szegélyéig ér. Az ekecsonton nincsenek fogak.
A 35-45 elcsontosodott kopoltyútüske nem ül szorosan egymás mellett. Színe felül a kékeszöldtől a barnáig terjed. Oldala és hasoldala ezüstfehér aranyos csillogással. A kopoltyúszegély mellett felül nagy fekete folt, mögötte 4-8 kisebb sötét folt van.
Egyaránt megél a sós-, édes- és brakkvízben is. Rajokban él. Állati eredetű táplálékot apró rákokat és kisebb halakat fogyaszt. Évente vándorol, hiszen ikráit édesvízi folyókban rakja le.
Legfeljebb 25 évig él.
A finta anadrom édesvízi halfaj, 2-3 évesen, körülbelül 30 centiméteresen ivarérett. Májusban és júniusban a folyók torkolatába úsznak. Június-júliusban ívik, 80-200 ezer ikrát rak.
Ezt a halfajt halásszák, de nem ipari mértékben.
KÖZÖNSÉGES ARANKAORMÁNYOS: Bogárgyűjtés adatolása a budapesti Sas-hegyről: Smicronyx coecus (Reich, 1797) – egykarmú arankaormányos – Sas-hegy, fűhálózás, 2011. VIII.14., Merkl O. Smicronyx jungermanniae (Reich, 1797) – közönséges arankaormányos – Sas-hegy, 1921. VI.29., ismeretlen gyűjtő; Sas-hegy, 1934.IX.30., Kaszab Z.; Sas-hegy, fűhálózás, 1985.V.12., 2012.VII.21., 2012.VIII.18., Merkl O.
Az ormányosbogár-félék (Curculionidae) a bogarak rendjének legnépesebb, az ormányosbogár-szerűek öregcsaládjába sorolt családja.
Ez a legtöbb (világszerte mintegy 50-60 ezer) fajt számláló rovarcsalád.
Magyarország területéről jelenleg 922 fajukat ismerjük, de a szám folyamatosan emelkedik. Nevüket ormányszerűen megnyúlt fejükről kapták.
A legkorábbról ismert ásatag ormányosbogarak a felső jura rétegeiből kerültek elő, e korai példányok ormánya a maiakénál jóval hosszabb volt. Ebből az entomológusok arra következtetnek, hogy a Curculionidae család recens taxonjainak filogenetikai sora a hosszú ormányosoktól vezet a rövid ormányosok felé, azaz ez utóbbiak a törzsfejlődés egy későbbi szakaszát képviselik. A család tagjai ma világszerte elterjedtek.
Az ormányosbogarak legjellemzőbb sajátossága ormányszerűen megnyúlt fejük. Szájszervük az ívesen hajló, az Előtor alá görbíthető ormány, a rostrum elülső részén található. Formája rendkívül változatos lehet a két véglet között: hosszú és hegyes végű a Curculio, rövid és tömzsi az Otiorhynchus nemnél. A barkóknak nevezett fajok ormánya rövidebb, széles és lapos, más fajoké akár testüknél hosszabb is lehet. A rostrumból kiágazó, hosszú, kilenc-tizenegy ízből álló csápjuk a csápnyélen túl megtörik (ún. térdes csáp), utolsó három-négy íze pedig bunkószerűen megvastagodott. Látószerve csak a talajban, illetve pincékben élő Torneuma-fajoknak nincs.
E két általánosan jellemző jegyet – az ormányt és a csápot – nem tekintve az ormányosbogárfajok megjelenési formája, színe, mérete rendkívül változatos.
Kifejlett példányaik hossza 1 és 40 milliméter között változhat. A fajok többsége rejtőszínű, de vannak közöttük élénk fémfényűek is. Sokuk testét apró pikkelyek fedik. Lábaik rövidek és erősek, lábfejízületeik száma négy.
A legnagyobb, Magyarországon honos faj, az acsalapu-ormányos (Liparus glabrirostris) hossza elérheti a 15–22 millimétert, de a világ trópusi övezeteiben ennél lényegesen nagyobb ormányosbogarak is élnek.
A pajzsocska (scutellum), a hártyás szárny (alae) és az ezt takaró Szárnyfedő (elytrum) a középtorhoz csatlakozik; ez utóbbi az Utótort is elfedi. A tor hasi oldalát barázdák tagolják; ezek száma és elrendezése ivarfüggő. A potroh kilenc szelvényből áll; az ivarszervek az utolsón találhatóak. Lárváik kukac típusú lábatlan lárvák.
Az ormányosbogarak csaknem kizárólag növényevők, a legtöbb faj élőhelye meglehetősen behatárolt. Zömmel szárazföldiek, de vannak vízi növényekben élők is. A legtöbbjük oligofág, de vannak Monofág és polifág fajaik is. Emésztőrendszerük három részre tagolódik: a Szájöbölre (stomodeum), amely magában foglalja a nyelőcsövet (aesophagus) és az Előgyomrot (proventriculus), valamint a középbélre (mesenteron) és a végbélöbölre nyíló
Utóbélre (proctodeum). A táplálékcsatorna utolsó szakaszához csatlakoznak a kiválasztást segítő mirigyes csövecskék, a hat Malpighi-edény. Légcsőrendszerükbe (tracheae) a tor és a potroh felületén található
Légzőnyílásokon keresztül (spiraculum) jut be a szükséges oxigén. A
keringési rendszer központja a szívüreg, a véráramot a háti véredény lüktetése tartja mozgásban.
Idegrendszerük központja a szemek, a csápok és a szájszerv működtetéséért felelős, három dúcpár alkotta agydúc, ehhez csatlakozik a hasdúclánc. Ormányukkal lyukat fúrnak a növényekbe, és ebben helyezik el petéiket, lábatlan lárváik pedig a növényben fejlődnek ki. Szaporodásuk miatt az ormányosbogarak számos, kultúrnövényeken élő faja mezőgazdasági kártevő. Így például a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici) lárvái a lucerna
és a szőlő, a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris) a cukorrépa gyökereit, az apró csipkézőbarkók (Sitona spp.) pedig a pillangósvirágú növények leveleit károsítják. A levélbarkófajok (Phyllobius spp.) tűlevelű és lombos fák – köztük gyümölcsfák – lakói. Hasonlóan káros a fák lombozatára a bimbólikasztó bogár vagy más néven almabimbó-likasztó ormányos (Anthonomus-pomorum), illetve a borsóormányos (Aoromius quinquepunctatus) is. A szintén az ormányosbogarakhoz tartozó, alig 2–3 milliméter hosszú gabonazsuzsok (Sitophilus granarius) az elraktározott szemes gabona és kukorica kártevője. Legvégül pedig a fák gesztjét és kérgét károsítják az igazi szúk vagy szúbogarak (Scolytinae).
ÓRIÁS BOKROSGOMBA: Számos legyező alakú termőtest nő sűrűn egy közös tönkszerű részből, akár 80 cm-es csoporttá, az egyes „kalapok" széle világosabb, 1-3 cm vastagok, 10-30 cm az átmérőjük. Felszínük sugarasan hullámos, körkörös, aranybarna sávok díszítik. Termőrétege fehéres, krémszínű, sértve feketedik, pórusos, 3-5/mm. Húsa rostos, krémszínű, kellemes gombaszagú és -ízű.
élő és holt lombos fán, főleg bükkön, júniustól októberig fordul elő, ritka. Fiatalon ehető, de öregen rostos.
Jellegzetes színe és termőhelye miatt legfeljebb a kénsárga színű, puha húsú, főleg fűzön termő sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) fajjal téveszthető össze.
HERKULESBOGÁR: A ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába tartozó óriásbogár.
Közép-Amerika, Dél-Amerika és a Kis-Antillák területén, a síksági és hegyvidéki esőerdőkben honos. A 8 Dynastes -faj közül a leghosszabb testű és legtöbbet vizsgált. A Föld egyik legnagyobb bogarát egyes természetes élőhelyein a kihalás fenyegeti, ezért több program is indult megmentése érdekében. Megfelelő tapasztalat birtokában sikeresen tenyészthető fogságban. Herkulesbogarat a Fővárosi Állat- és Növénykertben is tenyésztenek, számos más nagytestű bogárfaj mellett.
Specifikus nevét (hercules) Héraklész (latinosan Hercules) görög mitológiai hősről kapta, és a bogár nagy testi erejére, illetve a hímek birkózó viselkedésére utal. A Dynastes nem szintén a görög mitológia egyik alakjáról kapta a nevét: Dünasztész Theszpiosz unokája, Héraklész és Erató fia volt.
A herkulesbogár a legnagyobb képviselője az Óriásbogárformák (Dynastinae) alcsaládjának. A hím mérete elérheti a 17 centimétert is, míg a nőstény mérete 10-11 centiméter. Erős ivari kétalakúság jellemző rá, ugyanis a hím fején és előtorán egy-egy hosszú szarv mered előre; az előtor szarvának alsó felszíne finoman és dúsan szőrözött. A nagy (major) hímek előtorának szarva a testhosszuknál is nagyobb lehet; a kis (minor) hímek előtorának szarva aránytalanul rövidebb, vagyis a minor hímek teste nem annyival kisebb a major hímek testénél, mint amennyivel rövidebb a szarvuk a major hímek szarvánál. A szarvhossznak e két kategóriájába eső hímek eltérő párzási stratégiát követnek: a major hímek inkább verekednek, a minor hímek inkább "lopakodnak".
A hím hátoldala sima és fényes; feje és előtora fekete, az élettelen, száraz példányok szárnyfedői sárgásak (néha kis fekete foltokkal), de az eleven állat szárnyfedői olajzöld árnyalatúak. A bogár különleges tulajdonsága, hogy szárnyfedői képesek változtatni a színüket. Száraz közegben a szárnyfedők világosak, nedves közegben szinte feketék (a száraz példányokon a változás jobban demonstrálható, mint az élőkön). A jelenség oka a szárnyfedőket alkotó külső váz mikroszerkezetében rejlik.
A nőstény teljesen szarvatlan, teste laposabb, hátoldala durván pontozott és fénytelen. A frissen kikelt nőstény egyedeket barnás szőrzet borítja, de ez hamar lekopik róluk; utána egyszínű feketék lesznek.
Az imágók a potroh utolsó előtti hátlemezének recés felületét, illetve a szárnyfedők belső felületét összedörzsölve ciripelő hangot hallatnak. A lárvák (pajorok) 10-15 centiméter hosszúak és 100-150 gramm tömegűek.
A nőstény a petéit földön heverő korhadó fákba rakja. A lárvák 570-630 napig fejlődnek a fában, majd bebábozódnak, és hamarosan kikel a kifejlett rovar, az imágó, amelynek élettartama nagyjából 75 nap. Az imágók az esős évszakban
jelennek meg. Főleg esős vagy ködös éjszakákon repülnek, ilyenkor mesterséges fényforrások körül is felbukkannak, általában kevéssel hajnal előtt. A kifejlett bogarak alig táplálkoznak, legfeljebb fák kifolyó nedvét vagy erjedő gyümölcsök folyadékát fogyasztják, de jobbára abból a zsírtartalékból élnek, amelyet még lárvakorukban halmoztak fel.
A hímek verekednek a párzás jogáért: az erősebb és nagyobb hím a két szarvával megragadja a vetélytársát, és lehajítja a fáról. A harcot a kihívó fél ciripelése előzi meg; az ellenfél erre vagy távozik a helyszínről, vagy elfogadja a kihívást, és megkezdődik a csata. Miközben a nagyszarvú (major) hímeket lefoglalja a verekedés, a jóval kisebb szarvú (minor) hímek odasettenkednek a vetélkedés tárgyát képező nőstényhez, és párosodhatnak vele.
Mint az a ganajtúrófélék más olyan fajainál is ismert, ahol a hímek szarvakat viselnek, a major hímek nagy árat fizetnek a túlzó méretű szarvak kialakításáért: gyengébbek a szárnyizmaik, kisebb a szemük, sőt a párzószervük is.
FÖLDI ALMA: Tudományos neve: csicsóka. A csicsóka a napraforgóval rokon ipari és takarmánynövény.
Amerika indiánjai már régóta termesztették, innen került Európába. Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is termeszthető. Szárazságtűrő, gyökérrendszere akár 2-3 méter mélyre is lehatol. Különösebb évközi munkát nem igényel; gyors növekedése és bokrosodó tulajdonsága miatt sűrű, zárt állományt alkot. A gumókat októbertől folyamatosan szedhetjük, fagymentes napokon a tél folyamán is. A tápláló gumó sajnos nem áll el olyan sokáig, mint a krumplié, 2-3 héttel a kiszedés után a levegőn megfonnyad, megromlik. A tavaszi csírázáskor veszedelmes, mert mérgezővé válik. A talajban maradt szárrészekből, gumókból az állomány minden évben folyamatosan megújul. A növény szép sárga virága vázában sokáig megmarad.
KALAUZHAL: A sügéralakúak (Perciformes) rendjébe és a tüskésmakréla-félék (Carangidae) családjába tartozó faj. Nemének egyetlen faja.
A kalauzhal széles körben elterjedt, ragadozó életmódot folytató halfaj. A Föld trópusi és melegebb nyíltvizeiben található meg. Az Atlanti-óceán nyugati részén, a kanadai Új-Skóciától Argentínáig, míg ugyanez az óceán keleti részén, a Brit-szigetektől (itt eléggé ritkán) és a Vizcayai-öböltől egészen Angoláig terjed az élőhelye. A Földközi-tengerben és a Kanári-szigetek környékén is előfordul. A Csendes-óceán keleti részén, a Brit Columbia-i Vancouver-sziget körül és a Galápagos-szigeteknél is találkozhatunk vele. Az Indiai-óceán minden részén előfordul a kalauzhal.
A kalauzhal színezete a sötét kéktől a feketés-ezüstösig változik, hasi része világosabb. A kalauzhal amikor izgatott, kis időre színt tud változtatni; a sötét csíkjai eltűnnek és fehéres-ezüstössé válik és három vastag sötétkék sáv jelenik meg a hátán. Nyugalmi állapotban a halnak 5-7 sötét keresztcsíkja van. A kalauzhal hossza 60-70 centiméter.
A kalauzhalak a cápák, ráják és tengeri teknősök köré gyülnek. A gazda állatok Élősködőit és táplálékának maradékait fogyasztják el.
A kalauzhalak ivadékai a medúzákkkal és a sodródó algákkal úsznak. E halak néha a hajókat is követik, ily módon eljutottak az Írországi Cork megye közelébe is. Sokszor észrevettek kalauzhalakat Anglia partjainál is. Habár számos cápafajt követnek, úgy látszik, hogy a kalauzhalak gyakran az óceáni fehérfoltú cápát (Carcharhinus longimanus) választják gazdaállatul. E társulásból mindkét állatfaj hasznot húz: a kalauzhal védelmet kap a ragadozókkal szemben, míg a cápa megszabadul az élősködőktől. A cápák csak ritka esetben falják fel kisebb követőiket. Kapcsolatuk olyan szoros, hogy a kalauzhalak fiatalabbja beúszik a cápák szájába, hogy azok fogát megtisztítsa. 30 méternél mélyebb vízmélységben nem fordul elő.
E halfaj nem jelent veszélyt az Ember számára,sőt ehető is, de mivel nehéz a fogása, ritkán bajlódnak vele. A víz felszínén, kézihálóval is fogható. Frissen, szárítva vagy sózva árusítják. Az akváriumoknak is fognak be belőlük.
KELETI BONGÓ: A csavartszarvú antilopokon belül legközelebbi rokonai a Nyala és a nagy kudu. De jelentősen különbözik is e fajoktól, például a nőstények is viselnek szarvat a bongóknál. Emiatt olykor különálló nembe is sorolják, mint a Boocercus nem egyetlen képviselőjét.
A legújabb kutatások szerint lehet, hogy a Jávorantilopok (Taurotragus) nemével áll közelebbi rokonságban. Erre utal a mindkét ivarnál jelenlevő szarv, farkuk alakjának hasonlósága.
Bissau-Guinea, Guinea, Libéria, Sierra Leone, Elefántcsontpart, Burkina Faso, Ghána, Togó, Benin, Kamerun, Egyenlítői-Guinea, Gabon, a Közép-afrikai Köztársaság és a Kongói Demokratikus Köztársaság sűrű bozótosaiban, bambuszerdeiben és zárt esőerdeiben honos.
Ettől a területtől elkülönülve Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában is előfordult egykor. Ott elsősorban a hegyvidéki erdők lakója volt.
Két alfaját különböztetik meg. A nyugati bongó (Tragelaphus eurycerus eurycerus) Nyugat- és Közép-Afrika esőerdeiben még viszonylag gyakori fajnak számít, de az erdőirtás azért fenyegeti. Másik alfaja a keleti bongó vagy más néven kenyai bongó (Tragelaphus eurycerus isaaci). Ez Kelet-Afrikában, Szudán déli részén, Ugandában, Kenyában és Tanzániában, elsősorban hegyi jellegű erdőkben élt. Mára biztosan csak Kenya területén fordul elő, a többi helyről feltehetően kipusztították.
Testhossza 170–200 centiméter, farokhossza 50–65 centiméter, marmagassága 110–130 centiméter, testsúlya 250–280 kilogramm. A hímek egynegyeddel nehezebbek, mint a nőstények. Mindkét ivar visel szarvakat, ezek hossza 75–100 centiméter, a nőstényeké rövidebb. Szarvuk színe Elefántcsont fehér. A nőstények szarva vékonyabb. Fülei nagyok. Gesztenyevörös szőrzetén 12–14 keresztcsík húzódik, lábain fehér foltok vannak. Arcán fehér keresztcsík és pofafoltok láthatóak. Az erdőlakó antilopok közül ez a faj nő a legnagyobbra.
Alkonyatkor és éjszaka aktív faj. Nem territoriális faj. 4–7 állatból álló családi csoportokban él, amelyeket egy tehén vezet, gyakran egy bika kíséretében. A bikák inkább többnyire magányos életmódúak, vagy agglegénycsordákban élnek. A kiadós legelőkön vagy a sónyalóknál több család is laza, nyílt csoporttá egyesülhet.
Bár a bongó elsősorban a hegyi erdők bambuszzónájában él, a Bambusz semmi esetre sem a kedvenc eledele. Leveleket, hajtásokat, sarjakat eszik, alkalomadtán a hátsó lábaira is felágaskodik egy-egy jobb falatért. Ellenségei a leopárdok.
Fogságban fűtött szálláshelyen tartják. Állandó, 20–22 °C körüli hőmérsékletet igényelnek. Nyáron egész nap a kifutóban tartják, ahol szükségük van árnyékoltabb területre, ahol elrejtőzhetnek a tűző nap elől. Trópusi faj révén érzékeny a hidegebb időre, így ekkor csak rövidebb ideig engedik ki a szabadba. A fogságban tartott példányokat – a friss lombozaton kívül – főzött rizzsel, szénával, sárgarépával és a legkülönfélébb gyümölcsökkel táplálják.
Udvarlásnál a hím kinyújtott testtel megy a Nőstény mellett. Mintegy 9 hónapnyi vemhesség után egyetlen 20 kilogramm súlyú borjú születik. Születése után a borjú néhány napig a bozótba rejtőzik. Ezután anyjával együtt csatlakozik a csoporthoz.
KÖZÖNSÉGES TENGERICSILLAG: A közönséges tengericsillag Észak- és Nyugat-Európa, valamint Északnyugat-Afrika összes tengerpartján előfordul, a parti sávtól egészen a 200 méteres mélységig. Észak-Amerika keleti partjainál is találkozhatunk vele, délen egészen Floridáig.
A közönséges tengericsillag átmérőjének hossza 45 centiméterig terjed, míg karhossza 20 centiméterig. A közönséges tengericsillag öt karú tengericsillag.
Színe vörösbarna, sárgás, szürkésfehér, barnás, ibolyás vagy zöldes. Az állat felső oldalát tüskék borítják. A szemölcsszerű tüskéken kívül kis ollócskák
(pedicelláriák) is találhatók rajta, amelyek testápolásra szolgálnak. A
Tapadólábak csőszerű lábak a karok alsó oldalán, végükön szívókoronggal; ezek helyváltoztatásra, valamint a zsákmány felnyitására szolgálnak, és Oxigént vesznek fel. Az izmos szívó-tapadó lábak folyadékkal töltöttek és hidraulikus szivattyúként működnek: megnyúlnak vagy visszahúzódnak a változó nyomás alatt álló folyadék hatására. Az ambulakrális lábacskák 4 sorban helyezkednek el. A külső réteg mozgékony; mindenekelőtt izomrostokból és megszilárdult támasztószövetből áll.
A tengericsillagok váltivarúak, de nem lehet megkülönböztetni a különböző nemeket. Az ivarszervek mindegyik karon megtalálhatók; spermiumot vagy petét löknek ki.
A közönséges tengericsillag a csöves karjaival kúszik a Tenger fenekén. Az állat sziklákon és köves-homokos aljzaton él. Tápláléka túlnyomórészt kagylók, de csigák, tengerisünök és rákok is. A fiatal példányok Tengerimakkokkal táplálkoznak. A táplálék a szájnyíláson át a Gyomorba kerül, a karokban lévő szervek termelik az emésztőnedveket és tárolják a tápanyagokat. Az emészthetetlen anyagok a végbélnyíláson át távoznak. A kifejlett állat naponta elfogyasztja testtömege háromszorosát, a fiatal állat akár tízszeresét is.
Élősködői a Pseudanthessius dubius Sars G.O., 1918 és a Scottomyzon gibberum (T. & A. Scott, 1894) nevű evezőlábú rákok élősködnek ezen a tengericsillagfajon.
Az ivarérettséget egy éves korban éri el. A szaporodási időszak tavasszal van. A tengericsillag mintegy 2,5 millió petét bocsát ki alkalmanként. A lárvaállapot körülbelül 2 hónapig tart.
FURCSAPÓK: A derespóknem egy képviselője hazánkban is él, ez a furcsapók, mely a fenyőfákon lakik, bár az apró, 3-6 mm mérete és környezetébe olvadó szürkés, drappos színe miatt nehéz rátalálni. Ha megpróbáljuk megkeresni, a fenyőfák levél nélküli, száraz ágacskáin nézelődjünk, ezeken a helyeken építi fel selyemkatapultját. Mivel alapvetően gyakori állatról van szó, talán sikerül vele találkozni is, ha egy fenyvesben járunk.
Család: Uloboridae – Derespókfélék
Deres-szőrös utótestű, hosszú lábú pókok. Eltérően a többi póktól, nincs méregmirigyük. Kerekhálóikat növényekre építik. Hálójuk vízszintes állású, a bolyhos (fonálszűrős) fogófonalak révén jellegzetesen matt; e tulajdonságai
alapján jól megkülönböztethető a keresztespókok hálóitól.
Érdekesség. Az izommunkával elérhető erőhatás rengeteg élőlény, így a pókok körében is igen elterjedt, az azonban rendkívül ritka, hogy valamely külső energiatároló eszközt is segítségül hívjanak.
Egy aprócska amerikai pók, a Hyptiotes cavatus, amely a derespókok (Uloboridae) családjába tartozik, két okból is kilóg póktársai közül: egyrészt nem rendelkezik méregmiriggyel (ez az egész családra jellemző), mivel ezt az evolúció során elveszítette, másrészt a háromszög alakban szőtt hálóját egészen különleges módon használja fel a vadászat során. Ez utóbbi képezte a vizsgálatok tárgyát, amelyről a PNAS folyóirat 2019. május 13-án számolt be.
A pók, miután elkészítette hálóját, erősen kifeszíti úgy, hogy a hálót tartó rugalmas selyemszálat a lábaival behúzza, hasonlóan ahhoz, ahogyan a porszívó feltekercseli a vezetékét. Amikor a hálóba csapódik a zsákmány, a pók elengedi a behúzott tartófonalat, s ezzel az addig a szálban tárolt feszültség mozgási energiává alakul, szó szerint kilövi magát a pók a zsákmány irányába. Amint a hálón megszűnik a feszítő hatás, nemcsak a pók katapultál, hanem maga a háló is rágabalyodik a rovarba, s sokkal jobban rátapad a ragacsos szál, mintha csak simán az ütközés eredménye volna – ahogyan ezt a „hagyományos” keresztespókoknál láthatjuk. Mivel e pókocskának nincs mérge, ezért különösen fontos számára, hogy a háló valóban rabul ejtse a zsákmányt, hisz ezzel teszi mozgásképtelenné az áldozatát. A tapadó szálak rögzítik a rovart, így az nem tud kiszabadulni, s amint a vadász odaért, azonnal be is csomagolhatja még további selyemszálakba.
A pókot laboratóriumban vizsgálták meg amerikai kutatók, nagy sebességű kamerákkal rögzítették a viselkedését a zsákmányejtés során, és megmérték, hogy pontosan mekkora erőhatás lép fel annak egyes fázisaiban. A mérések alapján a pók, amint elereszti a tartófonalat, 772 m/s2 gyorsulást érhet el, a sebessége pedig 2,15 m/s lehet. Mintegy 3 cm megtétele után a háló ismét megfeszül, majd oszcillálni kezd. Megfigyelték azt is, hogy amennyiben nincs a hálóban zsákmány, maga a háló nem gabalyodik össze, ezt csak a beletapadt rovar jelenlétében teszi. Ez lehetővé teszi a pók számára azt, hogy ne menjen tönkre a háló, ha mégis kiszabadulna idő előtt a rovar, vagy akkor, ha a pók azért katapultálta magát, mert egy rá leső ragadozó támadása elől menekült így.
A pók mozgásához sokkal nagyobb energia szükséges, mint amit a puszta izomerejével képes lenne kifejteni, ez abból derült ki, hogy a mért mozgáshoz 145 milligramm tiszta izomtömegre lenne szüksége a póknak, miközben ő maga szőröstől-bőröstől csupán 7 milligramm tömegű. Ez az első olyan eset, hogy egy állatnál külső eszközzel erősített teljesítményt mérhettek. Ezt eddig csak az ember esetében ismertük, a módszer például arra hasonlít, ahogy egy íjat megfeszít az íjász.
A pók különleges viselkedését már a 19. században is megfigyelték, azonban senki se mérte mostanáig a hálós katapultálás fizikáját.
Az egyelőre nem világos, hogy a pókocska miként képes ennyire jól megfeszíteni a tartószálat, mivel a lábain semmi különleges képződményt nem találtak eddig, ami alkalmassá tenné rá, ha ezt sikerül kideríteni, annak emberi alkalmazási lehetőségei is lehetnek. Feltételezhető, hogy nem ez az egyetlen pók, amely hasonló módon képes a tárolt energiát mozgássá alakítani, így bőven van még kutatni való a témában.
GUANAKO: A guanakó elterjedési területe:Argentína, Peru, Bolívia és Chile. Főként az Andok lankáin fordul elő, bár élőhelyének minősége és elhelyezkedése különböző.
A guanakó hossza 150-200 centiméter, farokhossza 22-25 centiméter, magassága 90-125 centiméter és testtömege 80-120 kilogramm.
A finom, rövid alsó szőrzet felett levő vastag fedőszőr mélyen gyökerezik a vastag, erős bőrben, színe erős vörösesbarna. Feje keskeny; szeme nagy, feltűnő; szemhéján hosszú szempillasor van. Nyaka hosszú, vékony és egyenes. Farka viszonylag rövid, kerek és vastag, alsó része szőrtelen. Lábujja alatt keskeny, de vastag, rugalmas párnázat (sarokvánkos) található.
Az állat társas, nappal aktív, délután indul táplálékkeresésre. Tápláléka növényekből áll. 15-20 évig élhet. Kis csoportokban járja az
Andok hatalmas hegységeit. Akár 5000 méteres magasságban is megtalálható. A lámafélék közül ő jut a legmagasabbra. A fiatal hímek együtt kóborolnak és saját hárem kialakítására törekszenek. A nőstényekből és fiatal állatokból álló csapatot a legerősebb hím vezeti és védelmezi oly módon, hogy először vészjelet ad, ha legveszélyesebb ellenségüket, a Pumát észleli. Majd a csorda élére állva nagyobb iramot diktál, aztán a puma és a csapat közé helyezkedik. A guanakók másik komoly ellensége a kondorkeselyű. Ez mélyrepüléssel és erős szárnycsapásokkal a szakadékba űzi a falkát, ahol halálra zúzzák magukat és a tetemek a kondorkeselyűk táplálékai lesznek. A guanakó a hatékonyabb védekezés érdekében "társult" a nanduval.
A nandu ugyanis nagyobb távolságból képes észlelni a veszélyeket és figyelmezteti a guanakót.
A guanakó ivarérettségét 1-2 éves korában éri el. A párzási időszak augusztus-szeptember között van, amikor a hímek megküzdenek a nőstényekért, s párbajra hívják ki a vezért. Harcmodoruk elég érdekes: rúgnak és harapnak, sőt gyakran gyomornedvvel köpik le az ellenfelüket. A vemhesség 345-360 napig tart, ennek végén egy, ritkábban két utód jön a világra. A kicsi születése után rögtön feláll, két óra elteltével már ugrándozik, s elég erős ahhoz, hogy a csapattal tartson. A fiatal állat 11-15 hónapig a csordában marad, majd más csordához csatlakozik.
Vadon élő rokona a vikunya, míg háziasított rokonai a Láma és az alpaka.
KÚPCSIGA: A kúpcsigafajok maradványai már az eocén korból is előkerültek. Manapság többségük a trópusi vizekben élnek, főleg ott ahol az Indiai- és a Csendes-óceánok találkoznak. Azonban néhányuk a hidegebb, mérsékelt övi vizekhez alkalmazkodott; például: a Dél-afrikai Köztársaság tengervizéhez, a Földközi-tengerhez, vagy Kalifornia partvidékéhez.
Többségük a korallszirtek környékén levő kavicsos és törmelékes tengerfenéken élnek, viszont vannak Árapálytérségi fajok is. Mindegyikük ragadozó életmódot folytat. Táplálékaik fajtól függően változó; lehetnek: férgek, más családbeli csigák vagy kisebb halak. Akár egymásra is vadászhatnak. A veszélyesebb és gyorsabb zsákmányállatokat, mint például a halakat egy méreggel ellátott szigonyszerű nyúlvánnyal bénítják meg.
Amint nevük is mutatja, csigaházuk kúp alakú. Annak mérete és színezete fajtól függően igen változó. A színezet fajon belül is változatos lehet. A legnagyobb faj 23 centiméter hosszú. A nagyobb fajok mérge az Emberre nézve halálos. Az orvostudomány kísérletezik e mérgeken.
NÍLUSI KROKODIL: Afrikában a Szaharát és a kontinens déli részét kivéve mindenhol előfordul. Madagaszkáron is megtalálható. Melegvízű folyópartokon, vagy tavaknál él, a víz kiszáradása esetén elvándorol. Hatalmas elterjedési területéből adódóan hét alfaját különítik el, ezek a következők:
Crocodylus niloticus niloticus – etióp nílusi krokodil
Crocodylus niloticus pauciscutatus – kenyai nílusi krokodil
Crocodylus niloticus africanus – kelet-afrikai nílusi krokodil
Crocodylus niloticus suchus – közép-afrikai nílusi krokodil
Crocodylus niloticus chemses – nyugat-afrikai nílusi krokodil
Crocodylus niloticus corviesi – dél-afrikai nílusi krokodil
Crocodylus niloticus madagascariensis – madagaszkári nílusi krokodil
Átlagos hossza 2,5–5 méter, de egyes hím példányok a 6,1 métert és a 907 kilogrammot is meghaladhatják. A legnagyobb lemért példány 6,45 méter hosszú volt és 1043–1089 kilogramm tömegű lehetett. Egyes vélemények szerint a legnagyobb példányok a 7 métert is elérhetik. Rejtő színe: felül barnás zöld, a hasi oldalon szennyes sárga. Megnyúlt lapos fejének felső részén emelkednek ki szemei és orrnyílásai.
Nem nevezhető társas állatnak, annak ellenére, hogy néha csoportosan vadászik. Bár élőhelyükön viszonylag kis területen több egyed is él, ám egymással
szemben nagyon territoriálisak, és egy adott folyószakaszon, vagy tavi partszakaszon szigorú rangsor alakul ki közöttük. A felnőtt egyedeknek gyakorlatilag
nincs természetes ellenségük, ám a tojásokra és a fiatalokra a varánuszoktól a mongúzokon át a hiénákig sok állat jelent veszélyt.
A fiatalok eleinte vízi gerinctelenekkel táplálkoznak, de hamarosan áttérnek a kisebb gerincesek (halak, kétéltűek, hüllők) fogyasztására.
A kifejlett állatok nagy testű emlősöket is zsákmányul ejtenek: antilopot, zebrát, fiatal vízilovat, de akár nagymacskát is, néha embert is zsákmányolhatnak.
Táplálékuk nagy részét azonban halak és egyéb kisebb gerincesek képezik. Előfordul, hogy csapatosan vadásznak. Ilyenkor több egyed együtt tereli össze a halakat, majd a köztük meglévő rangsor alapján fogyasztanak az összeterelt halrajból. Erős állkapcsával megragadja, majd a víz alá húzza nagy testű áldozatát és az ott megfullad. Mivel rágni nem tud, a nagyobb állatokat többen összefogva tépik szét, jellegzetes halálforgás közben. A krokodilnak szélsőséges hőmérsékletet kell elviselnie. Ha hideg van, a parton szundikál, a forró nap elől az árnyékba menekül vagy a vízbe merül. Változó a testhőmérséklete.
A krokodilok ivarérettsége nem a kor, hanem a testméret függvénye. A nőstények kb. 2,6, míg a hímek kb. 3,1 méteresen lesznek ivarérettek, általában 6-7 éves korukra. A párzási idő többnyire novembertől decemberig tart. A párzás után két hónappal a nőstények a víztől néhány méterre, a parti homokba ássák mintegy 50 cm mély fészküket. A 25-50 fehér, kemény héjú tojást az anyaállat 90 napig őrzi. A tojásból kikelő krokodil nemét nem csak a genetika, hanem a költési idő középső harmadában a fészek átlagos hőmérséklete határozza meg. Ezt „hőmérséklet-függő nemi meghatározottságnak” nevezik. Ha a fészekben ez az átlag hőmérséklet 31,7 °C és 34,5 °C között van, kizárólag ekkor születnek hímek. 31,7 °C alatti, vagy 34,5 °C fölötti hőmérséklet esetén nőstények születnek.
A kikelt kis krokodilok 30 centiméteresek, az anya félelmetes fogaival összeszedi a kicsiket és a folyóhoz szállítja őket. Az anya akár két évig is védelmezi utódait. Csak néhány példány éli meg a felnőtt kort.
Bár egyes területeken számuk megfogyatkozott, a megfelelő védelemnek is köszönhetően nem tekinthető veszélyeztetett fajnak. Vadon élő állományukat mintegy 250 000-500 000 példány alkotja. Az Emberek azonban sok helyen vadásszák: elsősorban a bőrük miatt, másrészt pedig azért, mert veszélyt jelenthetnek rájuk és háziállataikra. Többnyire visszaszorulóban van a bőrükkel való illegális kereskedelem. Húsát egyes helyeken fogyasztják is. Megfelelő természetvédelmi programok jelenleg elsősorban Kelet- és Dél-Afrikában zajlanak, a jövőben mindenképpen szükséges lenne ezek kiterjesztése Közép- és Nyugat-Afrikára.
Az ókori Egyiptomban a krokodilt egyaránt gyűlölték és tisztelték, templomokban tartották, istenekként tisztelték, haláluk után pedig bebalzsamozták.
A krokodilok állatkerti tartására a látogatók részéről – legalábbis a Hüllők közül – a legnagyobb az igény. Hatalmas méretükkel, valamint ragadozó – sőt, akár emberevő – voltuk miatt lenyűgözik az embereket. Emellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a krokodilok több faja az emberi tevékenységek hatására lett veszélyeztetett, így a nílusi krokodil bemutatása is környezettudatos viselkedésre nevel. A nílusi krokodil világszerte gyakori Állatkerti állatnak számít, Magyarországon azonban csak két állatkertben láthatóak: Budapesten és Debrecenben.
PÁRDUCKAMÉLEON: Madagaszkár szigetén őshonos, a sziget keleti és északi részének nedves bozótosaiban honos. Előfordul Madagaszkáron a főszigeten kívül Nosy Bé és Sainte-Marie szigetén is. Betelepítették Mauritius és Réunion szigetére is. Eléggé kultúrakövető faj, olykor kertekben is megtelepszik.
Elég nagyméretű kaméleon faj. A hímek Madagaszkáron 55 centiméteresre is megnőnek, míg Réunion csak 44 centiméteres a maximális hosszuk. A nőstények kisebbek a hímeknél. Rendkívül változatos faj, az egyik legszínpompásabb kaméleon. Minden szín előfordulhat rajta, beleértve a rikító türkizkéket is. A hímek fejének két oldalán borda fut és az arcorr lapos részén végződik. A fejen alacsony sisak is lehet.
Udvarláskor a hím világosabb színárnyalatot ölt, így elüt környezetétől és fejével bólogatva igyekszik felhívni magára a nőstény figyelmét. Ha a nőstény
nem kész a párzásra, támadólag lép fel a hímmel szemben. A párzási ceremónia mintegy tíz percig tart. Fészekalja 12-50 tojásból áll. A nőstény tojásait
egy sekély földbe kapart lyukba rakja le. A fiatal kaméleonok a lerakástól számított 159-320 nap múlva kelnek ki a tojásokból.
óRIÁS MAMMUTFENYŐ vagy HEGYI MAMMUTFENYŐ: Régebben a mocsárciprusfélék (Taxodiaceae), manapság inkább a ciprusfélék (Cupressaceae) családjába sorolt Sequoiadendron nemzetség egyetlen élő faja.
A Földön élő legnagyobb testtömegű élőlények ennek a fajnak a képviselői. A legöregebb ismert példány 3200 éves; törzsének átmérője 8,85 méter, magassága 93,6 méter, becsült tömege mintegy 1000 tonna.
Tipikus holarktikus faj; természetes elterjedési területét az atlanti-pacifikus flóraterületen, Kalifornia állam hegyvidékein találjuk 1400–2600 méterrel a tenger szintje fölött. Föltételezhetően a Sierra Nevada hegységből terjedt el. Minden vadon élő állománya védett. Legnagyobb és legsűrűbb populációja a Sequoia Nemzeti Parkban, a Kings Canyonban nő. Itt számos nyolcvan méternél magasabb, a hat méterhez közeli törzsátmérőjű példánya látható. A legnagyobb és legszebb példányok a Yosemite Nemzeti Parkban állnak.
Európába először a skót John D. Matthew hozta be a 19. század közepén. Az európai populáció alapját William Lobb vetette meg: az általa hozott magokból jóformán az egész kontinensre jutott. Északi elterjedésének a hideg telek szabnak határt.
Az óriás mamutfenyőt először J. K. Leonard írta le 1833-ban, de nem határozta meg pontosan, hogy hol is látta a növényt. Ezután John M. Wooster számolt be róla. Első tudományos leírása John Lindley műve. Ő Wellingtonia giganteának nevezte el a fát, mert nem tudta, hogy a Wellingtonia név már foglalt (az azóta átkeresztelt Wellingtonia arnottiana számára). A Wellingtonia név máig fennmaradt Angliában mint a növény köznapi neve. A következő évben Joseph Decaisne Sequoia giganteának keresztelte át ugyancsak helytelenül, mert eddigre már a parti mamutfenyő kapta a Sequoia nemzetségnevet. Mai nevét 1939-ben adta J. Buchholz.
Bár rokona, az örökzöld mamutfenyő magasabbra nő, az óriás mamutfenyő törzse rendszerint vastagabb, ezért ezt tekintjük a Föld legnagyobb (tömegű) élőlényének. Magassága általában 50–85 m, törzsének átmérője 5–7 m; kivételesen 10 m-nél is több lehet. Magyarországon a legnagyobb példányok 30–40 méter magasak.
Zárt állományokban koronája keskeny, kúpos; lombja sötétzöld, tömött. Az alsóbb ágak az árnyékolás miatt elhalnak, a kisebb ligetekben, erdőkben növő fák felkopaszodnak. A magányosan fejlődő növények koronája jóval szélesebb; alsó ágaik a fán maradnak.
Az idős fák vörösesbarna, barázdás, szálas szerkezetű, taplószerűen rugalmas, különlegesen puha kérge a törzs alapjánál akár 60 cm vastag is lehet. Ez a kéreg védi meg a fát az erdőtüzektől. Fiatal hajtásai szürkészöldek, később vörösbarnára színeződnek. Kékes- vagy szürkészöld, rövid, ár alakú, pikkelyszerű levelei csavarvonalban, néha a hajtásra simulva nőnek. Toboza mintegy 4–8 cm hosszú, tojás alakú.
Mélyre nyúló gyökérzete miatt mély rétegű talajt kíván. Térigényes. Természetes élőhelyén évente 1150–1520 mm csapadék hullik, és ennek nagyobb része hó. Akár -30 °C hideget is képes elviselni, bár a fiatalabbak ilyen hidegben már károsodnak. Lengyelországban egy példány vastag hótakaró alatt -37 °C-ot is átvészelt.
Kivételesen sokáig él; átlagos élettartama kb. 3000 év. A simatűjű szálkásfenyő felfedezéséig ezt a fajt tartották a Föld leghosszabb életű nem telepes szárazföldi élőlényének. Nagy-Britanniában nagyon gyorsan nő: Skóciában a legnagyobb példány 150 éves, és már 54 m magas.
A fiatal növények 12 éves korukban érlelik első tobozaikat. A toboza 18–24 hónap alatt érik be, és akár húsz évig is a fán maradhat. A sötétbarna magok 3–6 mm-esek, 1 mm vastagok, mindkét szélükön 1 mm-es szárnnyal. Egy toboz átlagosan 230 magot tartalmaz. Néhány mag kihullik a forró nyári napokon, amikor a toboz kissé összetöpped, de a többségük csak akkor szabadul ki, ha a toboz erdőtűz vagy rovarkár miatt kiszárad. Egy-egy nagyobb példány akár 11 ezer tobozt is érlelhet 300–400 ezer maggal. A szárnyas magok az anyanövénytől akár 180 méterre is elröpülhetnek. A magvak kiszabadulását két állat: a Phymatodes nitidus nevű bogár és a Douglas-mókus
is segíti.
A bogár a fa tobozaiba rakja petéit, és a kifejlődő lárvák kacskaringós járatokat rágnak a tobozba. Ezzel felborítják annak vízháztartását, és a toboz kiszárad. A mókus a fa húsos, zöld tobozait rágcsálja, és eközben ugyancsak kihullhat néhány mag. Bár a magok a tűleveles, nedves humuszon is kikelnek, de ezek elpusztulnak nyáron, amikor az avar kiszárad. A magoncok csak sok ásványi anyagot tartalmazó termőtalajon, teljes napfényben fejlődnek rendesen. Az egyéb növényfajokkal eleinte kevéssé versenyképesek, ezért többnyire csak Erdőtűz után tudnak kifejlődni. A tűz után maradó hamu egyúttal az Ultraibolya sugarak káros hatásától is óvja a magokat.
Kedvelt díszfa a világ számos táján. Jól nevelhető Nyugat- és Dél-Európában, Chilében, Ausztrália délkeleti részén, Új-Zélandon és természetesen Észak-Amerika egyes részein.
Legnagyobb, magyar arborétumokban nyilvántartott példányai:
Törzs körmérete: 712 cm (2007-ben), magassága: 38 m : Iharosberény
kiszáradt, 2018-ban kivágták
Törzs körmérete: 663 cm (2007-ben): Iharosberény
Törzs körmérete: 624 cm (2007-ben): Gencsapáti
Törzs körmérete: 550 cm (2013-ban): Szarvas
KOALA: Ausztráliában őshonos erszényes, növényevő állat, a koalafélék (Phascolarctidae) családjának egyedüli élő képviselője.
A koala szó a katang bennszülött nép nyelvéből származik, jelentése „nem ivó”. A név nem teljesen találó, bár tényleg keveset isznak. A „koalamedve” megnevezés helytelen, mivel a koalák nem tagjai a Medvék családjának. A tudományos neve görögül "erszényes medvét" jelent, mivel az első telepesek helyi medvefajnak gondolták a fura állatot.
A koalák mindenhol megtalálhatók Ausztrália keleti partjain, de a belső vidékeken is, olyan távolságig, ahol még elég a csapadék a megfelelő erdők létezéséhez. Ausztrália déli részén a koalákat a 20. század elején kiirtották, de mára újratelepítették őket Victoria államból. A Kenguru-szigetre betelepítették. Nyugat-Ausztráliában és Tasmaniában nincsenek koalák.
Georg August Goldfuss zoológus írta le 1817-ben. A 2000. évi sydney-i olimpia egyik kabalaállata a koala volt.
Alfajai:
Phascolarctos cinereus victor – a legdélebbi alfaj, hosszabb, sötétebb szőrrel, nagyobb termettel.
Phascolarctos cinereus adustus – a legészakibb alfaj, rövidebb, világosabb szőr és kisebb termet jellemzi.
Phascolarctos cinereus cinereus – külső jegyeiben és elterjedése szerint átmenet a kettő között.
A koala valamennyire hasonlít a vombathoz (legközelebbi élő rokonához), de a bundája vastagabb és puhább, a füle pedig sokkal nagyobb. A tömege 5 Kg (kicsi, északi nőstény) és 14 kg (nagy, déli hím) között van. Általában nem zajosak, de a hím koalák hangos figyelmeztető hívójelet bocsátanak ki, amely a párzási időszakban egy kilométerre is elhallatszik. A koalák élettartamáról kevés megbízható adat áll rendelkezésre. Mindenesetre jegyeztek fel olyan koalát, amely fogságban megérte a 15 évet. Vadonban, de főleg országutak közelében ez lecsökkenhet 2-3 évre.
Mivel a koala étrendje elég alacsony tápértékű, energiát takarít meg azáltal, hogy szokatlanul kicsi az agya: a koponyaüreg 40%-át folyadék tölti ki.
A koala majdnem kizárólag eukaliptuszlevelekkel táplálkozik, folyadékszükségletét is ebből biztosítja. A vombathoz hasonlóan, a koalának is lassú az anyagcseréje a többi emlőshöz viszonyítva. Naponta kb. 20 órát mozdulatlanul töltenek, az idő nagy részében alszanak is. A nap minden szakában, de főleg éjjel esznek. Egy átlagos koala naponta 500 gramm eukaliptuszlevelet fogyaszt el, finom pasztává rágva lenyelés előtt.
A koala többféle eukaliptusz levelet is eszik, de határozottan előnyben részesít néhány fajtát.
A nőstény koalák egyedül élnek és külön körzetük van, amelyet ritkán hagynak el. A termékenyebb vidékeken ezek a körzetek fedhetik egymást; az olyan zónákban, ahol a tápláléknak alkalmas fák ritkábban fordulnak elő, ezek a zónák nagyobbak és kizárólagosak. A hímek nem kötődnek területhez, de nem tűrik el egymást, főleg a párzási időszakban.
A koalák majdnem teljesen a fákon élnek. Nem készítenek fészket, hanem a fa ágán alszanak. Általában lassan mozognak, de ha szükséges, gyorsan is tudnak mászni. Át is tudnak ugrani egyik fáról a másikra, ha elég közel vannak. Hosszabb utakat a földön tesznek meg. Veszélyhelyzetben meglepő gyorsasággal galoppoznak a legközelebbi fáig, ahol biztonságos magasságig felmenekülnek. Ott aztán türelmesen megvárják, amíg a támadó elmegy.
A nőstények 2-3 évesen, a hímek 3-4 éves korukban válnak ivaréretté. A nőstény koala kb. 12 éven át évente egy utódot hoz a világra. A vemhesség 35 napigtart, az ikerszülés ritka. A szülés rendesen december – március között szokott történni, amikor a déli félgömbön nyár van. Az újszülött koala kb. 2 cm hosszú, szőrtelen, vak, és fületlen. Születése után hat hónapig az anyja erszényében lakozik és kizárólag tejjel táplálkozik. Ezalatt kinő a füle és a szőre, majd kinyílik a szeme. Kb. 30 hetes korában elkezdi enniaz anyja pépes ürülékét. A kis koala további hat hónapig az anyjával marad, aki a hátán cipeli. A kifejlett fiatal nőstények közeli területekre költöznek, a fiatal hímek viszont még két-hároméves korukig az anyjuk körzetében maradnak.
A 20. század elején majdnem a kihalásig vadászták a koalát, elsősorban a bundájáért. Az utóbbi években néhány kolóniát komolyan veszélyeztettek a betegségek, elsősorban a chlamydia.
A koaláknak nagy, összefüggő erdős területre van szükségük és képesek hosszú távolságokat is megtenni ennek érdekében. A kontinensen egyre növekvő emberpopuláció mezőgazdasági vagy építkezési célokra elfoglalja a koalák élőhelyét, visszaszorítva őket a bozótosokba. Az Ausztráliai Koala Alapítvány 40 ezer négyzetkilométer feltérképezése után azt állítja, hogy a koalák természetes élettere lényegesen lecsökkent. Noha az egyes fajok nagy területeket fednek le, a koalák lakókörzete csak „szigetekben” maradt fenn. Ezeket a szigeteket koordinált módon kell védeni és helyreállítani.
A szárazföldi helyzettel ellentétben, ahol a populáció csökken, több szigeten „járványszerűen” elszaporodtak a koalák. Dél-Ausztráliában a Kenguru-szigeten a 90 évvel ezelőtt betelepített koaláknak nem volt természetes ellensége vagy versenytársa. Ehhez hozzáadva azt, hogy a koalák képtelenek a vándorlásra,a koalapopuláció mérete mára fenntarthatatlanná vált, és veszélyezteti a sziget ökológiai egyensúlyát. Jelenleg 30 ezer koala él a szigeten, holott ökológusokbecslése szerint a sziget csak 10 000-nek biztosít élelmet. A kormány ezért sterilizációs és átköltöztetési programokat indított.
A koalák négy ausztráliai államban fordulnak elő. A helyi szabályok szerint az állat veszélyeztetettnek minősül a Délkelet-Queensland Biorégióban és Új-Dél-Walesben, illetve ritkának Dél-Ausztráliában.
A koala ujjain, ujjbegyein levő bőrlécek rajzolata megtévesztően hasonlít az emberéhez. Bár kedvelt állat, egyoldalú táplálkozási igényei miatt tartása költséges. Ausztráliában gyakori és népszerű állatkerti állat, sok helyen megtalálható. Ausztrálián kívül kevés helyen tartanak koalákat.
Európában 9 állatkertben találkozhatunk vele, elsősorban a ritkasága és magas tartási költségei miatt. Ma már Dél-Európában termesztett eukaliptusszal takarmányozzák, amely valamelyest csökkenti a kiadásokat. 2015 februárjában a Budapesti Állatkertbe is érkezett két koala. Budapesten 2017 március óta nem láthatóak koalák.
Európában a következő állatkertekben tartanak koalákat:
Lisszaboni Állatkert, Duisburgi Állatkert, Planckendael (Belgium), Madridi Állatkert, Beauval (Franciaország), Bécsi Állatkert, Edinburghi Állatkert, Drezdai Állatkert, Zürichi Állatkert.
A koala Ausztrália egyik legjellemzőbb, mondhatni szimbolikus állata, emiatt egyfajta popkulturális hatása is van, bumfordi megjelenése miatt sokan szeretik, számos mesének és rajzfilmnek is szereplője.
FŰRÉSZHAL vagy NAGY FŰRÉSZESRÁJA: A nagy fűrészesrája a Föld három Óceánjában megtalálható. Az Atlanti-óceán nyugati részén, az USA-i Észak-Karolinától Bermudán, a Mexikói-öblön és a Karib-tengeren keresztül Argentínáig fordul elő. Ugyanennek az óceánnak keleti részén az elterjedési területe Gibraltártól Namíbiáig tart; lehet, hogy a
Földközi-tengerben is van állománya. Az Indiai-óceánban a Vörös-tengertől és Kelet-Afrikától a Fülöp-szigetekig található meg. A Csendes-óceán nyugati részén is előfordul, azonban az óceán keleti részén, a nagy fűrészesrája jelenléte, csak feltételezett.
A hal testhossza 540-760 centiméter, legnagyobb testtömege 350 kilogramm. A hosszú, lapos pengeszerű „csőrén”, 24-32 fogpár látható. Nagy farokúszóján nincsen alsó nyúlvány. Testszíne a szürkétől a feketés-barnáig változik; oldala és úszói világosabbak. Hasi része a fehértől a szürkés-fehérig változik, de világos sárga is lehet.
Egyaránt megél sós-, édes- és brakkvízben is. Nagyjából a Trópusi és Szubtrópusi óceánok lakója, de lagúnákban, öblökben, folyótorkolatokban és tavakban is megtalálható. 10 Méternél mélyebbre, nemigen merül le. Fűrészszerű orrnyúlványával az aljzaton keresgéli gerinctelenekből és halakból álló táplálékát.
Anadrom vándorhal, a folyókba úszik ívni. A nagy fűrészesrája ál-elevenszülő, vagyis a hím által megtermékenyített peték, a nőstény petefészek vezetékének üregében fejlődnek ki. Ha eljön a szülés ideje, az anya kitolja az érett petéket (ikrákat). A belső nyomástól feszülő ikraburok a szülés pillanatában szétreped, és a kis halivadék a szülőcsatornából a szó szoros értelmében, általában farokkal előre, kilökődik az anya testéből.
Ipari mértékű halászata nincs, de a sporthorgászok kedvelik. Húsa ehető; halolajából gyógyszert és Szappant készítenek, a bőriparban is használják. A kifogott felnőtt példányokat kitömik.
Ha az akváriumban cápák is vannak, a nagy fűrészesrája rájuk támadhat.
MÉZGOMBA: A farontó gombák közé tartozó, gyökérbetegséggel igen nagy károkat okozó sötétpikkelyes tuskógomba vagy mézgomba (Armillaria solidipes) egy kalaposgombafaj.
Legnagyobb élőlény. Egy 2001-ben, Oregon amerikai államban, a Blue Mountains hegységben található Malheur Nemzeti Erdőben történt felfedezés szerint a Föld jelenleg legnagyobb kiterjedésű, és egyben egyik legöregebb (legalább 2400 éves) ismert élőlényét ennek a gombának egy telepe alkotja. A föld alatt élő gomba a fák gyökere mentén igen lassan terjeszkedik, cipőfűzőszerű fonalak, „rizomorfok” segítségével. Fejlődése spórából indult ki, majd vegetatív szaporodással az egész környéket behálózta. A genetikai vizsgálatok igazolták, hogy a vizsgált „egyed” klónjai 9,65 km2 területet borítottak be.
BARNA MEDVE: Az eurázsiai kontinens mintegy felén, továbbá Alaszkában, valamint az USA és Kanada nyugati részén is megtalálható. A törzsváltozat a mérsékelt égöv magasabban fekvő, egybefüggő erdőségeit kedveli.
Teste 1–3 m hosszú, tömege ennek megfelelően 100–800 kg. A barna medve a gyakorlatban tipikus mindenevő; megeszik gyakorlatilag mindent, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs, rovar, kisemlős vagy szarvas méretű zsákmány. Nyáron elsősorban növényeket, terméseket és hagymákat fogyaszt. A táplálék után kutatva előszeretettel ássa ki az üreglakó állatokat, mint például az egereket, mormotákat. Étrendjében kiemelt helyen szerepelnek az ízeltlábúak, így például a molyok lárvái, a mézet pedig közmondásosan kedveli. Ezek a protein- és zsírforrások különösen ősszel, a téli nyugalmi időszaka előtt fontosak, amikor tartalékokat halmoz fel a kemény hónapokra. A dögöt sem veti meg. Több esetben megfigyelték a barna medvék kannibalizmusát: főleg az idősebb hímek hajlamosak arra, hogy felfalják a fiatalokat. Természetes ellensége gyakorlatilag nincs: egyedül a szibériai tigris tekinti időnként zsákmányállatának, de az ilyen összeütközés ritka. A barna medve bármelyik napszakban lehet aktív, de rendszerint reggel és este táplálkozik, a nap többi részét pedig fedezékében tölti. Ehhez többnyire egy mélyedést ás magának, és belefekszik. Több száz kilométert is bekóborol egy év alatt, mindig az adott évszakban legtöbb táplálékot kínáló területeket keresve.
A barna medvékre nem jellemző a territoriális viselkedés; az egyedek útvonalai gyakran átfedik egymást. Alapvetően magányos állatok, de a bő táplálékforrásoknál többen is összegyűlhetnek. Ilyenkor több korosztályból álló családi csoportok alakulnak ki, és ezekben viszont már megfigyelhetőek az egyedi erőn alapuló dominancia-viszonyok. A legerősebb hímek a legmagasabb rangúak, bár a bocsaikat védő nőstények a legagresszívabbak.
A téli nyugalmi időszak a tél elején kezdődik, és a helyi viszonyoknak megfelelő ideig tart (a melegebb vidékeken el is maradhat). A nyugalomra vonuló medve (leginkább nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei közé) odút ás, majd száraz növényekből bealmol magának. Nem ritkán több, egymást követő évben ugyanazt az odút használja. A nyugalmi időszakban nem hibernálódik, és gyakran felébred, ezért ez nem is igazi téli álom, mint egyes rágcsálóknál, hüllőknél és kétéltűeknél. Télen testsúlyuk jelentősen (akár a negyedével is) csökken, ezért tavasszal igyekeznek mielőbb regenerálódni.
A nőstény medvék a 10–30 napig tartó Ösztruszban több hímmel is párosodhatnak. A hímek megküzdenek egymással a párosodás jogáért, és a nyertes 1–3 hétig igyekszik is védeni a megszerzett nőstényt. Leginkább május és június között párzanak, viszont a megtermékenyített petesejt beágyazódása rendszerint 5 hónapot, vagyis a téli nyugalmi időszak kezdetéig késik; a vemhesség ezután 6–8 hetes, vagyis a gyámoltalan, csupasz és vak kölykök (rendszerint 2-3) télen születnek meg. A kezdetben mindössze 340–680 grammos bocsok gyorsan fejlődnek: 3 hónapos korukra már 15 kg-osak, és a 6. hónapban elérik a 25 kg-ot. 18–30 hónapos korukig szopnak, de 5 hónapos koruk után már nem csak anyatejen élnek. A fiatalok legalább a második tavaszig anyjukkal maradnak, de legtöbbször 3–4 évig együtt élnek. A hím medvék nem vesznek részt az utódok gondozásában, sőt, kifejezetten veszélyeztetik azokat. Nem csoda, hogy az anyamedve rendkívül agresszíven lép fel minden vélt és valós támadóval szemben (ilyenkor különösen veszélyes lehet az emberre is). A nőstény csak akkor lesz újra fogamzóképes, ha a kölykei elhagyják vagy idő előtt elpusztulnak; ez magyarázza a hímek gyilkos szándékait. A fiatalok 4–6 évesen válnak ivaréretté, de 10–11 éves korukig még nőnek.
A természetben körülbelül 25 évet élnek, állatkertben azonban az 50 éves kort is elérhetik.
KAJBA: Tudományos neve: kakadu. Fején legyezőszerű tollbóbitát viselő papagájféle madár; Cacatua.
A papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe tartozó család. A család elterjedési központja Ausztrália, a legnagyobb neme a Cacatua. A család képviselői sokféle helyen előfordulhatnak, Ausztrália száraz szavannáitól egészen a trópusi esőerdőkig, mint Indonéziában és a Fülöp-szigeteken. Közepes méretű papagájok, fejükön bóbitát viselnek. Csőrük rendkívül erős. Kiváló hang- és beszédutánzó képességgel rendelkeznek.
Egyik fajukról, a pálmakakaduról ’Probosciger aterrimus’ még a szerszámhasználatot is feljegyezték. A madár egy fadarabbal ütögetett egy üreges fatörzset, így olyan hangot tud adni, amely kilométerekre is elhallatszik. A papagájok többségéhez hasonlóan a kakaduk is jelentős kort érhetnek meg. A legöregebb egyed egy sárgabóbitás kakadu ’Cacatua galerita’ volt, amely a Londoni Állatkertben élt 82 éves koráig. A kakaduk nagyon régóta kedvelt díszmadarak.
MÁJUSI GYÖNGYVIRÁG: A gyöngyvirág (Convallaria majalis) a spárgafélék (Asparagaceae) családjába, a Nolinoideae alcsaládba tartozó Convallaria nemzetség egyetlen faja.
Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú tájain őshonos, elsősorban tölgyesekben fordul elő, de megterem lombos erdőinkben, ligetekben és bárhol, ahol a talaj nyirkos. Még meszes talajon is tenyészik, ha árnyékba telepítik, és a föld nem szárad ki hamar. Kedvelt lágyszárú, évelő virág és gyógynövény, sokfelé kertekben ültetik.
A talajban tarackszerű, vékony, elágazó rizómái futnak. Ebből fejlődik a hajtás, aminek a csúcsi részén hártyás allevelek és 2 hosszú nyelű, élénkzöld lomblevél fejlődik. A levelek lemeze 10–20 cm hosszú, elliptikus, hegyes csúcsú.
Drogja a lomblevele (Convallariae folium), amit a gyógyszeripar dolgoz fel. Rendkívül mérgező növény. szívglikozidjai (convallatoxin) és szaponinjai rendszertelen és lassú pulzust, hasi fájdalmat és hasmenést okoznak. Közepes mennyiségben fogyasztása halálhoz vezet. Külsőleg ízületi bántalmak ellen használják, más anyagai szívgyógyszerek. Virágzási ideje május-június között van.
A gyöngyvirág Jugoszlávia szimbolikus növénye volt, és 1967-ben Finnország nemzeti virágává nyilvánították.
GÓLIÁTBÉKA: Nevét a Bibliai alak, a hatalmas termetű Góliát után kapta. A Földön ma élő legnagyobb békafaj. Eddigi legnagyobb példányát 1989-ben Kamerunban találták: hossza 36,83 cm, tömege 3,66 kg volt.
A fajt 1906-ban fedezte fel George Latimer Bates amerikai természettudós és hittérítő, aki a British Múzeum számára gyűjtött állatokat Nyugat-Afrikában. Kamerunban lelt rá a mindeddig ismeretlen fajra. A faj leírása egyetlen példányon alapult.
Elterjedési területe korlátozott, a kameruni Sanaga folyó északi részének utolsó 200 km-étől az Egyenlítői-Guineai Benito folyó utolsó déli 150 km-éig terjed. Ez a terület nagyjából párhuzamosan halad a partvonallal, és magában foglalja a Benito, Wolo és Mbini folyók medencéit. Sűrű egyenlítői esőerdő veszi körül, 150-180 km szélességben.
A faj tipikus élőhelye csapadékos, magas hőmérsékletű és páratartalmú. A zuhatagokkal tarkított magas oxigéntartalmú, gyors sodrású folyóvizeket kedveli, melyek homokos fenékkel rendelkeznek. A víz hőmérséklete nem lehet 22 C° alatti.
A szaporodásához is elengedhetetlen, de a kifejlett állatok is ritkán hagyják el a vizet. Ha a szárazföldön megzavarják őket, azonnal a vízbe ugranak. A parton az árnyékos helyeket keresi. Csak ott tud élni, ahol a Dicraeia warmingii nevű vízinövény is megtalálható, mert ebihalai számára életük első heteiben ez jelenti a legfőbb táplálékot.
Súlya meghaladhatja a 3 kilogrammot, láb nélküli testhossza a 33 centimétert. A békáknál szokatlan módon a nőstényeknél nagyobbak a hímek. Hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél, rendkívül erőteljesek, kinyújtva akár a 80 centiméteres hosszúságot is elérhetik, közöttük úszóhártya feszül. A második
lábujja a leghosszabb. Combja emberi csukló vastagságú. Színe a hátoldalán és végtagjai felső részén kékesszürke, vagy sötétzöldes barnás, hasi részén és végtagjai alsó részén sárgás-, vagy narancssárgás barna.
Háromszögletű feje széles, lapított, háta és végtagjai felső része érdes, szemölcsös. A szem mögötti résztől, a fül fölött fekete sáv húzódik a mellső lábakig. Hanghólyaggal nem rendelkeznek. A nagyobb példányok szeme 2,5 cm átmérőjű is lehet.
Az ebihalak és a frissen átalakult példányok a kifejlett békához képest kicsik, nagyjából azonos méretűek a normál méretű békák fiatal egyedeivel, de a faj jellegzetességei már ekkor is láthatóak, igaz színűk még világosabb és zöldebb.
Nappal bőrük védelme érdekében inkább az árnyékos helyeket keresik, csak kis időt töltenek sütkérezéssel a nedves sziklákon ülve. A zuhatagokból kiálló, vízpermetes sziklákat részesítik előnyben, mely szürkés, rücskös bőrüket nedvesen tartja és ahol jól beleolvadnak a környezetükbe. Időről időre pozíciót
váltanak, feltehetőleg a hő- és vízegyensúlyuk fenntartása érdekében. Általában körülbelül 35 percig maradnak a napon, majd körülbelül 15 percre visszatérnek a vízbe.
Látásuk kiváló, rendkívül éberek, körülbelül 40 méteres körzetben pásztázzák folyamatosan a környezetüket és a legkisebb mozgásra, vagy környezeti változásra azonnal a vízbe ugranak, ezért rendkívül nehéz a megközelítésük. A vízbe ugrás után általában 15 percig maradnak a víz alatt, majd a szemüket és orrcsúcsukat kidugva még egy ideig figyelik a környezetüket, míg újra ki mernek jönni a vízből.
Elsősorban éjszaka aktívak. Zsákmányukat hosszú, ragadós nyelvükkel kapják el. A 2-3 kg közötti állatok, hosszú, erős hátsó lábaikkal akár 1,2-3 méter
közötti távolságot is képesek ugrani. A felnőttek viszonylag kis helyen mozognak, vadászterületük 20-40 négyzetméteres.
Az ebihal növényevő, tápláléka kizárólag a Dicraeia warmingii növény. A felnőtt béka nem válogatós, szinte minden állatot elfogyaszt ami nála kisebb. Férgeket, rovarokat, ízeltlábúakat, pókokat, rákokat, halakat, skorpiókat, békákat, kisebb kígyókat és teknősöket, de még madarakat és denevéreket is.
A rövid párzási időszak júliustól augusztusig tart. A góliátbéka, a békák többségével ellentétben nem ad ki kuruttyoló párzási hívóhangokat, mert nem rendelkezik hanghólyaggal, helyette a levegő beszívásával majd kipréselésével hosszú fütyülő hanggal hívja magához a nőstény békákat.
Szaporodásához a víz elengedhetetlenül szükséges, petéiket is vízinövényekre rakja. A párzási idő alatt a hím békák a vízben harcolnak egymással, majd a folyók alján félköríves tenyészterületet építenek, hogy odacsalogassák a nőstényeket. A peterakás nagyjából 2 órán át tart. Óránként körülbelül 50 petét rak a nőstény, amit később nem gondoznak, magukra hagyják őket.
Meglepő módon kezdetben sem a peték, sem az ebihalak nem sokkal nagyobbak, mint más békáké, csak később gyorsul fel a növekedésük. A peték átlagos átmérője körülbelül 3,47 mm, az egyes tojásokat tartalmazó zselés tömeg átlagosan 4 mm vastag, a pete súlya körülbelül 0,028 gramm. A békává fejlődés 85-95 napig tart, az ivarérettséget 10-12 hónap alatt érik el. Fogságban nem szaporodik.
Ellenségei Krokodilok, kígyók (főleg a kobrák és pitonok), de legnagyobb veszélyt az ember jelenti számára.
Fogságban 19-20 évig-, (feljegyeztek már 21 éves kort megélt példányt is), vadon 15 évig élhet.
A helyi lakosság körében nagy csemegének számít, ezért húsáért vadásszák, néha hobbiállatként tartják, békaugrató versenyeket is rendeznek velük. A turisták körében is keresett ínyencség, ezért a helyi éttermek a békák folyamatos felvásárló piaca, körülbelül 5 dollárt fizetnek egy-egy példányért. Nyugatra a gyűjtők, kisállat kereskedők, állatkertek részére történő vadbefogása is jelentős állományritkító. A kisebb példányokért 600-, a nagyobbakért 3000 dollárt is fizetnek a gyűjtők, ha élve tudják megkapni, mert szállítás közbeni halálozásuk rendkívül magas. A speciális körülményeket is nagyon nehéz megteremteni számára, ezért általában az élve maradt példányok sem élnek sokáig, még az állatkertek sem tudják hosszú távon megőrizni őket. A túlvadászás legnagyobb problémája, hogy már azelőtt megölik az állatokat, mielőtt azok ivaréretté válnának, így nem tudnak tovább szaporodni. Fogságban egyelőre nem is tudják szaporítani. Az ember miatt természetes élőhelye évente több ezer hektárral csökken. A folyókon gátakat építenek, az esőerdők fáit kivágják, ezáltal a talaj az esőzések hatására belemosódik a folyókba, elszennyezve azok vizét, valamint mezőgazdasági területeket hoznak létre az élőhelyükön. A vegyi anyagokat használó illegális halászat során a góliátbékák is elpusztulnak. Egyre kifinomultabb módszerekkel és egyre újfajtább csapdákkal vadásszák.
A meglévő állomány védelmére sürgős intézkedések meghozatalára volt szükség, mivel egyedszámuk rendkívül lecsökkent. A kormány jelenleg három természetes élőhelyét Kamerunban, valamint az Egyenlítői-Guineában a Monte Alén Nemzeti Parkban, természetvédelmi területté nyilvánította, külföldre történő exportját pedig 300 darabra korlátozta. Sajnos a védelmére hozott intézkedéseket a helyi lakosság nem tartja be, a kormány pedig nem tartatja be, ezért egy kisebb helyi tudós- és diákcsoport biztonsági őrséget hozott létre. A helyi lakosság körében és az iskolákban ismeretterjesztő előadásokat is tartanak a faj jobb megismertetésére és annak elmagyarázására, mennyire fontos az ökoszisztéma számára, valamint egyedisége miatti fennmaradásuk.
A tudósok az élőhelyükön az eloszlásukat és egyedsűrűségüket vizsgálják, megkezdődött a peték begyűjtése is, hogy mesterséges körülmények között próbálják meg szaporítani a békákat.
Más. A góliátbogár a bogarak (Coleoptera) osztályába, ganajtúrófélék (Scarabaeidae) családjába és a virágbogárformák (Cetoniinae) alcsaládba tartozó nem.
Méretük és tömegük alapján közéjük tartoznak a Földön élő legnagyobb bogarak.
A felnőtt góliátbogár hímek elérik a 60–110 millimétert is, a nőstények 50–80 millimétert. A lárvák tömege 80–100 gramm lehet, ám a kifejlett példányok
csak fele olyan nehezek. A nőstények színe sötétbarnától bársonyos fehérig terjed, a hímek általában barna-fehér-fekete vagy fekete-fehér mintázatúak.
A góliátbogarak Afrika trópusi erdőiben élnek, ahol fák nedveivel és gyümölccsel táplálkoznak. A vadon élő bogarak lárvaállapotú fejlődési szakaszáról kevés dolog ismert, de fogságban megfigyelték az állatok fejlődését; fehérjében gazdag közönséges kutya- és macskatáp segítségével felneveltek Goliathus példányokat a petékből kikelve egészen a kifejlett, felnőtt állapotig.
KACAGÓJANCSI: Ausztrália egyik legismertebb és legrokonszenvesebb madara. A kontinens déli és keleti részén él, Tasmaniába és Új-Zélandra betelepítették. Sűrű vagy közepesen sűrű erdőket kedveli, elsősorban Víz közelében él. Két alfaját ismerjük.
Testhossza 45 centiméter, testtömege legfeljebb 500 gramm, a legnagyobb a jégmadarak között. A többi jégmadárfajhoz hasonlóan a kacagójancsi feje viszonylag nagy, a nyaka pedig meglehetősen rövid. Szárnyain világoskék, csillogó rajzolatok találhatók, míg a faroktollak hátoldala, barna alapon feketén csíkozottak. A hasoldala piszkosfehér, halványbarna hullámrajzolattal. Halántéktollai barnák. Csőre hosszú, enyhén lapított és szablyaszerű, a vége hegyes.
A kacagójancsik egész évben védik területüket. Általában 3 vagy valamivel több egyed él együtt, a csoport egy párból és segítőikből áll. Ezek a segítők többnyire hímek, kiveszik részüket a költési feladatokból és a territórium védelméből egyaránt. Alapvetően békés madarak, a dominancia harcokat rendszerint inkább szimbolikus küzdelmek kísérik. Ennek egyik formája egy különleges birkózás, amely során megragadják egymás csőrét, majd megpróbálják azt forgatni és csavarni, így mutatva erejüket. A vesztes előbb-utóbb leesik az ágról, és arrébb röpül. Mindig a szaporodó pár a legmagasabb rangú, és a rangsor már korán, a fiatalok között kialakul.
Tápláléka rovarokból és más gerinctelenekből, kis Emlősökből (rágcsálók), hüllőkből (köztük kígyók is), madarakból és azoknak fiókáikból áll.
Többnyire 10 méter magasra rakja a fészkét a Fák odvába. 2-4 fehér Tojását 24-26 napig költi. A madarak egyéves korukban érik el az ivarérettséget. A fiatal madarak körülbelül 30 napos korukban repülnek ki, de a szülőkkel maradnak még egy évig és segítenek felnevelni a következő fészekaljat.
Nagyon jó hangutánzó, nevét jellegzetes, emberi nevetésre hasonlító hangjáról kapta, amelyet általában kora reggel és kora este hallat.
KRISTÁLY MEDUZA: Az Aequorea victoria, Kristály medúza, egy csendes-óceáni
medúza. Különlegessége, hogy ebből a medúzából izolálták először 1961-ben a GFP fluoreszcens anyagot. A kutatásokért Roger Y. Tsien és Martin Chalfie amerikai tudós, valamint Osamu Shimomura japán kutató 2008-ban kémiai Nobel-díjat vehetett át. A green fluorescent protein, a GFP segítségével a medúza sötétben világít, ha Kék fényt irányítanak rá.
A Csendes-óceán északi partjai mentén fordul elő. Mérete 8 és 25 cm között van. Sötétben zölden világít.
A biokémia fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bír a GFP felfedezése az Aequorea victoria medúzában. A "jelző fehérje" segítségével a rákos sejtek burjánzását nyomon lehet követni, ezáltal a folyamatba bele lehet avatkozni. Az agyban az idegsejtek fejlődését és vándorlását is meg lehet figyelni ezáltal.
NÍLUSI VARÁNUSZ: Afrika nagyobb részén honos, és egyes földrajzi változatai a helyi táplálékviszonyokhoz alkalmazkodtak.
A kontinens északnyugati részeit kivéve a földrész minden folyójában előfordul. Farka oldalt kissé összenyomott, elülső fogai kúposak, a hátsók koronája tompa. Hossza elérheti a 244 centimétert, tömege a 20 kilogrammot. Sötét sárgászöld alapszínén kerek, sárga foltok rendeződnek haránt sorokba, köztük szabálytalanul elszórt fekete pontokat találhatunk. Farkán sárga gyűrű követik egymást. Hasa sárga; fekete
harántsávok tarkítják. A parton mozdulatlanul sütkérezik mint a krokodil. Rendesen a part közelében tanyázik, de alkalmanként kilométerekre is eltávolodhat tőle.
Nemcsak apróbb emlősökre és madarakra, hanem fiatal teknősökre és békákra is vadászik; kifosztja a parti madarak fészkeit, a galambdúcokat, és a tyúkólakba is ellátogat. Megeszi a krokodiltojásokat és a fiatal krokodilokat is.
Pompás húsáért és ízletes tojásaiért Afrika sok helyén serényen vadásszák, csak a mohamedánok tartják tisztátalannak – olyannyira, hogy még a tojásait sem eszik meg.
SISAKOS KAZUÁR: Ausztrália északi részén, Pápua Új-Guineában és az Indonéziához tartozó Aru- és Seram szigetek sűrű erdőiben él. Az egyetlen futómadár, amely a síkság helyett a trópusi esőerdők sűrű aljnövényzetében él.
Magassága 130-170 centiméter, súlya 17-70 kilogramm. A fején található sisak nagy segítség az erdőben való közlekedésben. Durva, szőrszerű tollai feketék, arca zöldeskék, a fej hátulsó része zöld, a nyak elől ibolyás, hátul lakkvörös, az irisz vörösbarna, Csőre rövid. Lába szürkéssárga, három ujjal, amelyek közül a belsőn hatalmas, éles karom fejlődött ki (az állat ezt a pengeszerű fegyvert használja harcai során, amelyekre agresszív természete miatt gyakran kerül sor; ilyenkor veszélyes rúgásokat osztogat ellenfelének). Lapos szegycsontú, röpképtelen madár.
Miután főleg talajra hullott gyümölccsel táplálkozik, előnyben részesíti a vegyes erdőket, ahol folyamatosan biztosított a bőséges eleség. Még a mangrove erdőkben is előfordulhat. Az esőerdőkben a gyümölcsérési csúcs Novembertől februárig tart, míg a nyíltabb, bozótos erdőrészletekben Júliustól októberig, amely egybeesik a párzási időszakkal is. Az alacsonyabban fekvő területeket jobban kedveli, de előfordulhat az eltérő magasságok közötti évszakos vándorlás is. A másodlagos erdők nem jelentenek akadályt számára, csak elég sűrűek és nagyok legyenek, a partvidéki kultúrterületekről azonban már kiszorult. Mindenevő, bár főképpen lehullott
gyümölcsöket fogyaszt, nem veti meg a kisebb melegvérűeket, hüllőket, gombát, dögöt, vagy bármi mást, amit a talajon talál és le tud nyelni. A kazuárok rendkívül fontos szerepet játszanak a növények terjesztésében, ugyanis az emésztőcsatornájukon áthaladó termések csak húsukat vesztik, és életképesen pottyannak ki a madárból. Már 21 olyan esőerdei növényfajt határoztak meg,
amelyek magja csak akkor indul csírázásnak, ha előtte áthaladt egy kazuár bélrendszerén.
A kazuárok az év legnagyobb részén egyedül élnek a territóriumukon belül. Ha két hím találkozik, heves gesztusokkal próbálják egymást meghátrálásra kényszeríteni. Ha nőstény és hím találkozik, rövid közjáték után a hím szokott kereket oldani, amely a tojók dominanciáját mutatja. A nőstények és hímek szexuális dimorfizmusa amúgy csekély, a tojók valamivel nagyobbak és élénkebb színűek. Könnyen felingerelhető állat, rátámad az emberre is. Kiérdemelte a világ legveszélyesebb madara címét.
A párzási időszak júniustól októberig tart. Ekkor a nőstények toleránsabbakká válnak a hímek irányába, sőt, egy-egy kiválasztott kakassal párba is állnak. A tojó fészekaljanként 3-8 tojást rak, a fiókák 47-54 nap múlva kelnek ki. A párkapcsolat csak néhány hétig tart, a nőstény lerakja a tojásait, majd odébbáll, hogy egy második fészekaljat hozzon össze. A költés, valamint a fiókák felnevelésének feladata tehát a kakasra hárul, míg a tojó átlagosan három fészekaljnyi tojást rak egy párzási időszak alatt. A kezdetben csíkos rejtőszínnel ellátott fiókákat a pjuk hevesen védelmezi. A fiatalok 3 hónaposan veszítik el csíkjaikat. Az apjuk 9 hónapos korukig vigyáz
rájuk, majd 16 hónapos korukra elkergeti őket. A fiatal kazuárok két és fél évesen nyerik el a felnőtt tollazatukat, körülbelül 4 évesen válnak ivaréretté. Hosszú ideig élnek, a rekord 61 év volt.
KEREKLEVELŰ HARMATFŰ: Húsevő növényfaj, amely rendszerint mocsarakban, tőzeglápokon él. A harmatfűfélék (Droseraceae) legelterjedtebb faja, szinte az egész északi féltekén megtalálható – Észak-Európában, Szibéria nagy részén, Észak-Amerika nagyobb területein, Japánban és Új-Guineában is.
A növény Európa nagy részében előfordul, elszórtan hazánkban is. A tengerszint feletti 2000 m-es magasságig találkozhatunk vele. A kereklevelű harmatfű a nedves környezetet kedveli, például a mocsarakat és lápokat.
5–15 cm magas évelő növény Tőlevélrózsával és füzéres forgó virágzattal. 4–10 mm hosszú levelei kerekdedek vagy haránt elliptikusak, épek, szétterülők, felszínük vörhenyes mirigyszőrökkel fedett, melyek ragadós anyagot választanak ki. A levélnyél keskeny, szőrös, 1,3–5 cm hosszú.
Egy tipikus növény átmérője 3–5 cm, virágzata 5–25 cm magas. A virágok egyetlen vékony, szőrtelen szár egyik oldalán nőnek, ami a levélrózsa közepéből nő ki. Fehér virágai négyesével csoportosulva ún. tetrádokat alkotnak. A füzéres forgóban lévő, ötszirmú, sűrűn álló virágok kicsinyek, a növény méretéhez képest jelentéktelenek, rózsaszínek vagy fehérek. A virágok 1–1,5 mm-es vékony, kicsúcsosodó végű világosbarna magvakat növesztenek. Toktermése van. A tőkocsány többszörösen hosszabb a leveleknél. A tenyészidő végén csúcsrügyet fejleszt, s ezt allevélszerű takarólevelek borítják. Júniustól augusztusig virágzik. A növény télen hibernákulumot (védőburkot) növeszt, hogy túlélje a hideget. Ez földhöz közeli, szorosan összepöndörödött levelekből áll.
A növény rovarokkal táplálkozik, melyeket élénkvörös színe és a levelein csillogó, cukortartalmú ragadós anyag vonz oda. Ez a táplálkozásmód a tápanyagokban szegény vagy túl savas élőhely hatására alakult ki. A növény Enzimekkel bontja le a leveleire ragadt rovarokat, és testükből Nitrátokat és más tápanyagokat von ki.
Magyarországon védett, reliktum faj. Ezenkívül védett az Egyesült Királyságban. Az Egyesült Államokban Illinois, Iowa, New York és Tennessee államokban veszélyeztetett fajnak minősül.
A kereklevelű harmatfüvet a légúti megbetegedések kezelésére használják: hörgőgörcsök, hörghurut, erőltetett köhögés, szamárköhögés. Gyakran a pipaccsal és a kakukkfűvel együtt (szirupban) alkalmazzák. Külsőleg történő felhasználásánál a friss növény kivonata hatékony a szemölcsök és a tyúkszem ellen.
A növény néha bőrkiütést és nyálkahártya-irritációt, de hányingert és véres hasmenést is okozhat. Belső használatnál gyomor- vagy nyombélfekély esetén kerülje az éhgyomorra való fogyasztást, inkább a hígított formában használja.
A növényben lévő hatóanyagok görcsoldó tulajdonságúak. A kereklevelű harmatfű alapú készítményeknek köhögéscsillapító hatásuk van, amelyet a naftokinon-származékok felerősítenek. Gátolja továbbá a kórokozók szaporodását. A kereklevelű harmatfű enyhe köptető is.
ATLANTI HOSSZÚSZÁRNYÚ KALMÁR: A kalmárok (Teuthida) a fejlábúak (Cephalopoda) közé tartoznak. Őseik, az őskalmárok még páncélos állatok voltak. Átlag testméretük 40 és 100 centiméter között volt. Legnagyobb ellenségeik a Plesiosaurusok és az őscápák voltak. Sok kalmár veszélyeztetett, mivel tömegével halásszák a Mexikó és az USA partjainál. Húsuk finom és fehérjedús. Az indiai őslakosok egyik kedvenc eledele a kicsi, még alig megszületett kalmár.
Legtöbb fajuk az Atlanti-óceánban, 120 és 3200 méter között él. Akadnak köztük óriásiak és egészen aprók is. Két legnagyobb fajuk, a gigászkalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni) 9–10, az Óriáskalmár (Architeuthis dux) 12–13 méter hosszúra is megnőhet, a legkisebb pedig alig éri el a 2 centimétert.
Nyolc egyforma hosszú karjuk, és két nagyobb visszahúzható Végtagjuk van. Fejükhöz képest nagy a szemük, és kitűnő a látásuk. A mai kalmárok természetes ellenségei a barrakudák és a cápák. Legfőbb ellenségük mégis az ember.
Az Immunrendszerük nagyon erős. Vadászat során nem csak a fényük, hanem a gyorsaságuk is hasznukra válik. A kalmárok is tintafelhőt bocsátanak ki, ha megtámadják őket, majd gyorsan elúsznak. A kalmárokat régen „kalamájóknak” nevezték.
Fő táplálékai a kisebb halak, csigák és kagylók. Sok fajuk csoportosan vándorol, de vannak magányosan vándorlók is. A legjobban ismert kalmárfajok közül a legelterjedtebb a közönséges kalmár, a legritkább az atlanti hosszúszárnyú kalmár.
Az anyakalmárok mindig a mély vizekben hozzák világra utódaikat. Az Utódok egy burokból jönnek a világra, amely az ellés után leválik a kifejlett példányról. Ez csak a nőstény egyedekben található meg. Ebben a burokban fejlődnek ki a kis kalmárok, amely a szüléskor szó szerint kifordul az anyából. Egy példány akár 2 millió utódot is a világra hozhat. A kicsik már maguktól táplálkoznak.
A kalmárok nagyon különböző módon mozognak, ha lassan vagy gyorsan kell úszniuk. Amikor vadásznak, vagy menekülnek és gyorsan kell mozogniuk, akkor lökhajtással viszik magukat előre. Az állatok vizet szívnak a köpenyüregükbe, amely körülveszi a testüket, majd a tölcséren keresztül nagy nyomású vízsugarat fecskendeznek ki, amely az ellenkező irányba tolja őket. Amikor lassan haladnak, akkor úszóik nyugodt, hullámzó mozgásával hajtják magukat előre. Úszók segítségével előre és hátra is haladhatnak. Ha az állat magasabb vízrétegekbe akar emelkedni, mindig rézsútosan tartott testtel, rendszerint teste hátulsó részével előre emelkedik fel s csak ritkán fejjel előre. Alábukás alkalmával mindig a fej irányában mozog. A test hossztengelye nyugodt úszás avagy lebegés közben mindig vízszintesen fekszik. Ellenségei elől a tölcsérből kilökött vízoszlop lökőerejének a felhasználásával menekül, teste hátulsó részével előre, úszóit a hasoldalára csapva. Ezek a menekülő mozdulatok esetleg olyan hevesek lehetnek, hogy az állat kirepül a vízből és fellendülhet valami arra járó hajó fedélzetére. Meneküléskor a tölcséren kilövellt vízbe festékanyagot is enged, ami az ellenség látását megzavarja.
A kalmárokhoz sok monda, legenda fűződik. Óriási tengeri szörnyek, mint a Kraken lehúznak a mélybe nagy hajókat is. Ma már tudjuk hogy ilyenre a ma élő Óriáskalmár nem lenne képes.
GIRAKAKUKK: Dél-Amerikában, Bolívia, Paraguay, Brazília, Uruguay és Argentína területén honos. Facsoportokkkal tarkított, száraz füves térségek lakója. Testhossza 37 centiméter. Felborzolható tollazata, hosszú farka és rövid, lekerekített Szárnyai vannak. Kis csoportokban a bokrokon keresgéli férgekből, rovarokból, kisebb gyíkokból és egerekből álló táplálékát. Rosszul, nehezen repül. Nem fészekparazita, fákra készíti rendezetlen fészkét. Fészekalja 5-7 Tojásból áll.
AMBRÓZIABOGARAK: Mikofágként kell definiálni néhány olyan rovarfajt, illetve csoportot is, amit általában szaproxilofágként szoktak említeni. Ilyenek többek között az úgynevezett ambróziabogarak. Tipikus fajuk a varratos bükkszú (Xyloterus domesticus). Ennek nősténye peterakáskor az anyajárat falát egy Ambrosiella gombával oltja be. Lárvái ennek fonalaival táplálkoznak. A gombaszövedék kezdetben fehér, később, a lárvák kifejlődése után megfeketedik
A sávos fenyőszú (Xyloterus lineatus Ol.), fajrokona a varratos bükkfaszú (Xyloterus domesticus L.), körülbelül 3 mm hosszú, szárnyfedői csak a varrat mentében feketék, csápja és lába pedig sárga. Létrás rágványát nemcsak bükkbe, hanem tölgybe, nyírfába és más lombos fákba is rágja.
KABAK: Tudományos neve: lopótök. A töknek hosszú nyakban végződő gömbölyded termésű faja; Lagenaria siceraria. Ázsia és Afrika trópusi vidéke az őshazája. Ma mindenütt termesztik a melegebb éghajlatú tájakon. Dekoratív terméséből fiatalon főzelék készül.
Egyéves lágy szárú növény. A kacsok rögzítik a növényt, a karót vagy egyéb támasztékot többszörösen körülhurkolják. Ezért kerítésekre, sövényekre több méter magasra felkúszik, és innen lógnak le különböző formájú termései. Virágtartó, madáretető, különféle dísztárgyak készíthetők belőlük.
KÉREG-MOHAÁLLAT: Kérgező, vagy terjedelmes, tömbszerű bevonatot képez különböző vízi élőlények maradványain, vízbe hullott gallyakon, stb.
Mohaállatok
Helytürő, telepes állatok, tapogatókoszorújuk van. A törzsbe közel 11 ezer faj tartozik, zömmel tengeriek. A tapogatók csillós nyúlványok, amelyek a test elülső végén kitüremíthető kör– vagy patkóalakú képlet, a lophophore felszínén helyezkednek el. A test hármas tagolódása szempontjából a lophophore a mesosoma származéka, benne és a tapogatókban mesocoel eredetű testüregrész található. A legelső testrész (prosoma) egy kis fedőszerű lemezzé, szájfedővé (epistoma) csökevényesedik, a test legnagyobb részét a metasoma teszi ki, testürege a metacoel. A csillók által keltett vízáramlás sodorja a koszorú belsejében elhelyezkedő szájnyíláshoz az apró mikroszervezeteket és szerves törmeléket, a mohaállatok táplálékát. Az édesvízi fajok többségénél a lophophore patkóalakú, a tengerieknél köralakú. A bélcsatorna U–alakú, a végbélnyílás a tapogatókoszorú külső szélén nyílik. Belső szerveik igen leegyszerűsödtek, keringési–, légző– és kiválasztószerveik nincsenek, az ivarsejtek nem elkülönült ivarszervekben, hanem a testüreg falában keletkeznek.
A telep egyedeit zooidnak nevezzük. A zooid teste két részből áll, a tapogatókoszorút viselő, táplálkozó polypidből és a lakócsövet képző tokocskából (cystid). Zavarás hatására a polypid egy páros visszahúzó izom segítségével visszahúzódik a tokocskába, amelynek külső epidermisz sejtjei egy külső vázat, kocsonyás, pergamenszerű, kitines vagy meszes lakócsövet (zoarium) választanak el, ez alkothatja a telep legnagyobb tömegét, máskor pedig egész jelentéktelen. Az édesvízi mohaállatok zooidjai egyforma kinézetű, ún.táplálkozó egyedek (autozooidok).
A telep gyarapodása döntően a zooidok bimbózásával történik. Az édesvízi fajok telepe télre elpusztul. A hideg évszakot kitartóképletek (statoblastok) formájában vészelik át. A statoblast egyik típusa a sessoblast, amelyik nem
válik el a zoárium falától, csak a telep pusztulását követő tavasszal indul fejlődésnek. Szegélye gyakran horgokat visel. A másik típus a flottoblaszt, amelyen nincsenek horgok, de szegélyét általában keskenyebb vagy szélesebb úszóöv veszi körül. A telepből többnyire kiszabadulva az alzaton telel át. Tavasszal a úszóövön található gázzal telt sejtek kitágulnak és a felszínre felúszó flottoblasztokat a szél a partmenti növényzet közé sodorja, amely ideális hely a megtelepedésre és a telep kialakítására. A statoblastokat vízimadarak is terjeszthetik. Ismeretes, hogy a vízimadarak és a kétéltűek táplálékukkal statoblastokat is elfogyaszthatnak, amelyek sértetlenül vészelik át a bélcsatornán történő áthaladást. Ezen kívül haltelepítések alkalmával is bekerülhetnek korábban el nem ért víztestekbe. Ivaros szaporodás során az édesvízi fajoknál nincsen szabadonúszó lárva.
Több faj kozmopolita, mások napjainkban is terjeszkednek. A mohaállatok szuszpenziószűrő állatok. Az édesvízi fajok többsége a közepes tápanyagellátottságú, nem, vagy kevéssé szennyezett vizeket lakja. Csak néhány faj tolerálja a tápanyaggal túlterhelt és szennyezett vizeket is (pl. a Plumatella repens és a Fredericella sultana). A telepek fontos komponensei az édesvízi élőbevonatnak. A mesterséges alzatokon, az ember által használt felületeken (hajótestek, különféle vízi műtárgyak, csővezetékek) bevonatképzésük kimondottan káros, a csővezetékekben megtelepedő mohaállatok jelentősen szűkíthetik a vezetékek keresztmetszetét. Biológiai szennyvíztisztítás során
egyes fajok filtrációjukkal jelentősen hozzájárulnak a vízminőség javulásához. További jelentőségük, hogy halparazita nyálkaspórások (Cnidaria: Myxozoa) gazdaszervezetei lehetnek.
Osztály: Gymnolaemata – Szájfedő nélküliek
Nincs szájfedőjük, a tapogatók körben helyezkednek el. Döntő többségük tengeri, csak öt család közel húsz faja él édes– és brakkvízben. Nálunk egyetlen faj képviseli a csoportot.
Család: Paludicellidae
Paludicella articulata – télibimbós mohaállat. Telepe vékony, dúsan elágazó. A telep ágait maguk a megnyúlt, ovális alakú zooidok képezik. A cisztid kitines zoáriumot képez amibe mész is rakódik. Érdekessége, hogy nem termel statoblastokat, hanem a telep erősen meszes falú, ovális zooidjai válnak le és telelnek át az iszapban. Az ivaros szaporodása során kialakuló, szikben gazdag lárvája a planktonban úszhat, akárcsak a tengeri rokonoké. Magyarországon többfelé előfordul ugyan, de nem tartozik a gyakori fajok közé.
Osztály: Phylactolaemata – Szájfedősök
A tapogatókoszorún belül található szájnyílást egy rövid nyúlvány, a szájfedő (epistoma) zárja le. A tapogatók egy patkóalakú tartóról (lophophore) erednek. Mind a 69 faj édesvízi, Európában 17 ismert.
Család: Plumatellidae
A legnagyobb fajszámú édesvízi család, világszerte nagyjából 55 faja ismert. Európában jelenleg két genusz 10 faja él. A legnépesebb genusz a Plumatella, világszerte közel 40 fajjal. Telepei részben lerögzülnek, a zoárium szilárd, kitines anyagból készül. Telepei lehetnek akár többszörösen elágazók vagy tömör, tömbalakúak. A statoblast sessoblast vagy flottoblast típusú lehet.
Plumatella fungosa – kéreg–mohaállat. Kérgező, vagy terjedelmes, tömbszerű bevonatot képez különböző vízi élőlények maradványain, vízbe hullott gallyakon, stb.
Plumatella repens – kúszó mohaállat. Sokszorosan elágazó indái kérgező telepeket képeznek, a zoáriumok nem hoznak létre összefüggő tömböt. Köveken és egyéb élettelen alzaton jellemző.
Család: Cristatellidae
Cristatella mucedo – mászkáló mohaállat. A telep rendszerint nyújtott ovális vagy ujj–alakú. Ez a mohaállat nem mindig rögzül felszínen. A zoárium átlátszó, tömör kocsonyára emlékeztet, a zooidok olykor az egész felszínét beborítják, így nem rögzül az alzaton. Az egyetlen olyan faj, amelynél az egész telep aktívan mozoghat. A statoblastokon a horgok két sorban állnak. Síkvidéki álló– és lassúfolyású vizekben él.
Család: Fredericellidae
Fredericella sultana – ágbogas mohaállat. Nevéhez méltóan vékony, dúsan elágazó, hálózatos telepet hoz létre. Édes és brakkvízben is előfordul, a legváltozatosabb víztípusokban. Bár sekélyvízi, még kétszáz méteres mélységben is előfordulhat. Gyakran fordul elő más mohaállatfajokkal, szivacsokkal együtt. Köztigazdája a halakban, például a szivárványos pisztrángban vesebetegséget okozó nyálkaspórásoknak (Cnidaria, Myxozoa: Buddenbrockia és Tetracapsuloides fajok) amelyek Európa–szerte komoly nehézséget okozhatnak a pisztrángtelepeken. A mohaállat–telep fragmentációjával a parazita hatékonyan terjed. Hat a mohaállat szaporodására: a terjedését elősegítő fragmentációt valószínűleg serkenti, a statoblastok képzését gátolja.
Család: Pectinatellidae
Pectinatella magnifica – óriási mohaállat. Hatalmas, akár 30 cm átmérőjű gömbölyded telepe világos, sárgás színű, tapintása merev kocsonyára emlékeztető, nem kitines. A kerekded statoblastokat kb. 16 horogszerű nyúlvány veszi körül egyenlítői síkban. Eredetileg Észak–Amerikában, a Mississippi vízrendszerében őshonos, de mára Eurázsiában is több helyen előfordul, így Franciaországban, Németországban, Csehországban és újabban Magyarországon is, a Ráckevei Dunaágban. Csővezetékek eltömítésével károkat okozhat.
KINYÓ: A kígyó hosszú, hengeres testű, lábatlan, gerinces csúszómászó; a hüllők osztályának ilyen állatokat magában foglaló rendje; Ophidia.
Legközelebbi ma élő rokonaik a gyíkok (Lacertilia), amelyekkel közös őstől erednek. Testalkatuk sajátos. Végtagjaikat az evolúció során teljesen elvesztették, így hason kúszó, esetleg vízi szervezetekké alakultak. Mintegy 2400 kígyófaj létezik. A termetes zsákmányt is le tudják nyelni, mert rugalmas összeköttetés van a koponyájuk néhány csontja, de különösképpen a koponya és az alsó állkapocs között. A kígyók sajátossága kétágú nyelvük is, a száj kinyitása nélkül ki tudják dugni a szájüregből egy kis ajakrésen. Ez a kígyók számára igen fontos érzékelő szerv, leginkább tapintásra használják, de emellett a szagérzékelést is
fokozzák. A kígyók tekintete merev, soha nem pislognak, ugyanis az alsó és felső szemhéjak összenőttek egymással, átlátszó hártyává alakultak.
Kultúránkban a kígyó sokszor jelenik meg szimbólumként, például a gyógyszerészet és az orvostudomány jelképeként. Az Ószövetségben az első emberpár, Ádám és Éva megkísértőjeként szerepel.
Igen sokfélék a kígyók! A kasszava kígyó például akár 1,8 méteresre is megnőhet, teste emberi lábszár vastagságú. 5 centiméteres méregfogában annyi méreg van, hogy akár 20 ember számára is halálos adag lehet. Nem rak tojásokat, elevenszülő. A megszülető kiskígyók harapása már halálos.
A tojásevő kígyó teljesen ártalmatlan, blöfföléssel védekezik támadói ellen. Vékony testénél jóval nagyobb tojásra is rá tudja húzni magát. Elfogyasztás előtt nyelvével ellenőrzi a tojás frissességét. Ha már embrió van a tojásban, nem nyeli le.
Íme a világ öt legveszélyesebb kígyófaja. Egyetlen mg mérge akár 15 ember életét is kiolthatja. A méreganyag "hatékonyságát" mg/testsúly kilogrammban szokás megadni. Használatos továbbá a letális dózis (halálos dózis, LD) kifejezés. Az LD50 azt jelenti, hogy ekkora mennyiséget a szervezetbe juttatva testsúly kilogrammonként az áldozatok 50%-a meghal.
Belcher-tengerikígyó (Hydrophis belcheri)
Állítólag a világ legerősebb mérgű kígyója, sőt a világ legmérgesebb állataként tartják számon. Viszonylag vékonytestű, a kifejlett példányok hossza elérheti az 1 métert. Színe sárga, zöldes-feketés csíkokkal. Érdekessége, hogy utódait elevenen hozza a világra, a tojásból az állat testében már kikelnek. A Timor-tengerben, északnyugat Ausztrália partjainál, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, és kisebb Csendes-óceáni szigetek körül fordul elő. Kagylókkal és halakkal táplálkozik, nem agresszív. Főleg halászokra jelent veszélyt, amikor véletlenül a hálójukba akad. Harapása nem fájdalmas, ez teszi még veszélyesebbé.
Mérge rendkívül erős mytotoxin, amely a legfrissebb kutatások szerint a világon a leghalálosabb. Néhány milligramm méreg rengeteg ember halálát okozhatja. A marás után néhány perccel bekövetkezik a biztos halál. Miután a méreg hatni kezd, rendkívüli fájdalmakkal nézhet szembe az áldozat. A Guiness-rekordok könyvébe is belekerült. Bár ennek a kígyó fajnak a legveszélyesebb a mérge, nem felel sok halálért, mivel igencsak ritka.
Méregerősség: 0.00099 mg/testsúly kg.
Kispikkelyű tajpán (Oxyuranus microlepidotus)
A szárazföldi kígyók közül a legerősebb méreggel rendelkező kígyó. Több alfaja is ismert. Színe főleg sötétbarna, de évszaktól függően változhat, akár olajzöld is lehet, de a hasa inkább sárgás, feje sötétebb, hossza elérheti a 2,5 métert. Főleg Ausztrália füves, száraz belső területein él, de találkozhatunk olyan alfajával (Pápua Tajpán), amely Új-Guineában is megtalálható. Főleg rágcsálókkal, kisebb emlősökkel, madarakkal táplálkozik, tojásait más állatok elhagyott üregeiben rakja le, általában számuk 1-2 tucat között változik.
Mérge rendkívül erős neurotoxinokból áll. Marásával nagyjából 45 milligramm mérget juttat áldozatába. A halál néhány perccel a marás után beáll. Néhány milligramm mérge is több ember halálát okozhatja. Nem túl agresszív, viszont veszélyhelyzetben támad. Méregerősség: LD50 0.025mg/testsúly kg
Közönséges krait (Bungarus caeruleus)
Színe kékes-fekete. Hossza elérheti az 1,5 métert. Pakisztán, Afganisztán, India, Srí Lanka, Banglades és Nepál területén honos. Az őserdőktől a szavannákig előfordulhat. Kígyókkal, békákkal, gyíkokkal és rágcsálókkal táplálkozik. Tizenötször mérgesebb bármilyen kobránál, éjjel aktív, rendkívül erős neurotoxikus mérge főleg izombénulást okoz, mely a légzőszervi rendszer leállásához vezet. Éjszaka sokkal agresszívabb. Harapása egyáltalán nem fájdalmas. Maráskor nagyjából 10 mg mérget juttat áldozatába. A halál a harapás után 6-8 órával következik be. Kedveli a vizet. A megmart emberek megközelítőleg 80%-a hal meg az esős időszakban. Beköltözhet a házakba, és mivel előfordul, hogy marása nem igazán érezhető, az áldozat felkelés előtt meghal.
Méregerősség: LD50 0.365 mg/testsúly kg
Fülöp-szigeti kobra (Naja philippinensis)
A legmérgesebb kobra faj. Először 1922-ben írták le. Viszonylag rövid, hossza maximum 1,6 méter lehet, aránylag zömök, barnaszínű kígyó, a fiatalabbak sötétebb színűek. Csuklyáját szétterült bordáinak köszönheti. Mint ahogy a nevéből is következtethetünk, a Fülöp-szigeteken fordul elő, és annak is csak
az északabbra fekvő szigetein. Élőhelyét alkothatja sűrű őserdő, nyílt füves területek, de emberi lakhelyeken is előfordulhat. Veszélye is leginkább ebben rejlik. Főleg vizek környékén lelhető fel. Kisebb rágcsálókkal táplálkozik, de békákat és más kígyókat is fogyaszthat.
Mérge erős neurotoxin, mely blokkolja az idegátvitelt, tehát a marása idegrendszeri bénulással jár és a légzőrendszer bénulásához vezethet. Mérgét három méterre is elköpheti. Átlagosan 100 milligramm mérget juttat az áldozatába. Csökkenő populációja miatt az IUCN vörös listájára került.
Méregerősség: LD50 0.20 mg/testsúly kg
Csőrös tengeri kígyó (Enhydrina schistosa)
A faj főleg sötétszürke színű, hasa fehéres. A fiatalok olíva vagy szürke színűek fekete csíkokkal, hosszuk elérheti a 2 métert. Dél- és Délkelet-Ázsia, Ausztrália partjainál található meg, valamint az Arab-tengerben. Gyakran akad a halászok hálójába. Egész nap aktív lehet, levegő nélkül kb. öt órát bírja.
Nagyjából 1,5 milligramm mérge halálos lehet, viszonylag agresszív, főleg ha eltávolítjuk az élőhelyéről, a vízből. Főleg halakkal táplálkozik. Sokan kedvelt eledelként fogyasztják. Elevenszülő. Nagyjából 4-11 utódot hoz a világra.
A tengeri kígyók által okozott halálesetek 80-90%- ért a csőrös tengeri kígyó a felelős. Erősen toxikus mérge neurotoxinokból és mytotoxinokból áll, marásával nagyjából 8 mg mérget juttat áldozatába.
Méregerősség: LD50 0.1125 mg/testsúly kg
KERTI BERZSENY: Tudományos neve: ricinus. Olajos magváért termesztett, ujjasan összetett nagy levelű növény; Ricinus communis.
1578-ban már adat olható a TESz. szerint: „Ricinus, több neve Christus keze”, illetve 1859-ben ricinolajt fordul elő. A népnyelvben ricenis olaj (ÚMTsz.).
Latin eredetű nemzetközi szó. A latin szó eredetileg ’kullancs’ jelentésű volt; a növénynévnek az a magyarázata, hogy a vérrel teleszívódott kullancs ’Ixodes ricinus’ alakban és nagyságban hasonlatos a ricinus magjához. A bibliai időkben viszonylag magas vízparti „dzsungelt” alkotott, s a Jordán folyót kísérő bozót fő alkotója volt a ricinus a leanderrel együtt. A XII. század végén hazájukba visszatérő keresztesek sok magot hoztak magukkal a Szentföldről. Ennek a növénynek kemény, szürkésbarna, márványozott, bab alakú magja nagy becsben állott, mint szentföldi emlék. A kolostorkertekbe jutott magból kikelő növényt megcsodálták, és elnevezték „palma Christinek”, a francia szerzetesek Krisztus tenyerének(a magyarban Krisztus tenyere, Krisztus keze), mert levelének formája hasonlít a széttárt ujjú tenyérhez. A növény termésének azonban a kuruzslókon és méregkeverőkön kívül nem tudták hasznát venni, pedig ott, ahonnan származott, egyike volt a legfontosabb olajos magvaknak. Egyiptomban, Abesszíniában és Kis-Ázsiában ősidők óta termesztették. Hérodotosz az V. században megírta, hogy a szilliküprion, azaz a ’csodafa’ bőséges termését összezúzzák, kisajtolják, megpirítják vagy megfőzik. A nyert olajat világításra és kenőcsök készítésére használták.
Magját megtalálták a 4-5000 éves egyiptomi sírokban is. Az óegyiptomiak a növénynek a dekam, magjának pedig a kiki nevet adták. Korán átkerült Indiába.
Az ókori görögök szintén kiki néven ismerték a növényt, magját ellenben krotonnak nevezték. Ennek az a magyarázata, hogy a mag megtévesztésig hasonlít a magát vérrel megszívott kullancshoz. Dioszkuridész ismerteti a kikinon élaion készítésének módját. A római írók nemcsak krotonnak, hanem népi gúnynevén ricinusnak is nevezték a növényt. Ennek értelme ugyanaz, mint a görög kroton szóé, tehát a juhokon, kutyákon, szamarakon élősködő kullancsot jelenti.
A középkorban általánosan használt csodafa neve a növény gyors növekedésével kapcsolatos. A magyarban is meglévő csodafa, csudafa tükörfordítás eredménye
a németből; vö. Wunderbaum ’ua.’ Luther ellenben „Kürbisnek”, azaz töknek nevezte, innen ered a ricinus egyik népnyelvi neve, a Jónás kabak. A különböző
nyelvek füveskönyvei terjedelmesen írtak a ricinusról.
Első magyar nyelvű füveskönyvünkben, Melius Juhász Péter Herbariumában (1578) csodafa, illetve sárfű is volt a neve. Hasznáról azt írta, hogy „ez fü valahol vagyon, a vakandak ott nem lakic: igen gyülöli a vakandak ez csodafát”. Ezzel a tulajdonságával függ össze a Szigetközben ma is használatos nyelvjárási
vakandelhárító cserje és a szaknyelvben is számon tartott vakondfa, vakondfű (R. XVIII. század: vakondokfű ’Cataputia maior’) elnevezés. A növény illatanyaga is irritálhatja a vakondot. Ha a kertbe, fű közé ültetik, a szépen nyírt pázsitot nem csúfítják el a vakondtúrások. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy növény csupán 5-6 négyzetméter nagyságú területet „mentesít”. De ez nem is baj, mert a ricinus feltűnő bokra szép dísz. Más módszerekkel is próbálkoznak a vakond elűzésére: a ricinus magját a Szigetközben vakandbabnak mondják, mely – a föld alatti járatokba helyezve – megmérgezi az állatot.
Melius ismerteti a növény egyéb hatását is; a magjából készült olaj a sárgaságot gyógyítja, „ha kened vele, sömört és egyéb gelyvát, szemölcsöt, dagadást elront”. Beythe András (1595: FK.) szinte szó szerint ugyanezt írta a ricinusról, Clusius (1583: NomPann.) szintén említi. Csapó Józsefnél (1775) nagy
sárfű néven szerepel, aki felsorolja akkor ismert társneveit is: tsudafa, tsudafű, ötujjufű, Krisztus tenyere, kerti berzseny, török mag. A Magyar Fűvész Könyv szerzői (1807: MFűvK.) himbojnak nevezték el, talán azért, mert sok hímszála bojtos.
A mag olajával bővebben foglalkozott Diószegi Sámuel az Orvosi Fűvész Könyvben (1813: OrvF.).
További társneve a hashajtóbab, Jónás fája, Jónás kabakja, Krisztus keze, Jézus tenyere, törökmag. Egyes vidékeinken bárányszűzfa a Ricinus communis’ (Nyr. 85) neve [R. XVIII. század: szűzbárány, bárányszűzfa ’Agnus castus’ (uo.), 1868: bárány-szűzfa ’Szicíliában és Nápolyban tenyésző fa, melynek magva a hit szerint a szüzességet megőrzi’ (Ballagi); N. szűzbariska ’Vitex agnus-castus’ (MNöv.)]. Ballagi Mór szótárában az elnevezés idegen nyelvi megfelelők vagy latin értelmezés nélkül szerepel. Az általa említett hiedelemre van analógia a magyar növényvilágban is. Nevezték a növényt csudafahimbojnak és Krisztuspálmának, német neve is Wunderbaum (Nyr. i. h.), azaz ’csodafa’. A Vitex agnus castus ma barátbors, mely az ugyanezt a növényt jelentő német Mönchspfeffer tükörszava.
Az Agnus castus Linné előtt Bauhinnál szerepel, mely a – már Pliniusnál is olvasható – latin agnus = vitex növénynév (< görög hágnosz = lügosz ’ua.’) folytatója. A görög hágnósz hangalakilag igen közel áll; ennek ’tisztelt, szent’ és ’szűziesen ártatlan, tiszta, szemérmes’ jelentése is van. Dioszkuridész a növénynek tisztító hatást tulajdonított (görög agneúein ’szűznek lenni, megtisztulni’). A későbbi időkben a név eredeti névadási szemlélete háttérbe szorult a középkor szimbolikus gondolkodásának és hitének megfelelően, különösen mert a latin agnus ’bárány’ és castus ’ártatlan, szűz’ jelentésű (hasonló az Agnus Dei ’Isten báránykája’ mint a tökéletes ártatlanság és szűziesség jelképe). Így érthetőek a növény R. (XVIII. századi) magyar nevei: leányharagja, szűz nemszeretemfa, barátbors és mai szűzfa, szűzbariska elnevezései.
A ricinus változatossága rendkívüli: a trópusokon fa alakú, és elérheti a 10 méteres magasságot, míg a hűvösebb éghajlatú tájakon, így nálunk is a szabadban csak mint egyéves növény nevelhető.
A ricinus magjai rendkívül mérgesek, hatásuk felülmúlja még a sztrichinét is. A ricin vérméreg, már 4-5 darab megöl egy felnőtt embert. A patikákban a ricinus magjának neve cataputia major volt, aminek az a magyarázata, hogy a mag a labdacsra emlékeztet, melynek régi görög neve katapotion. Az első préselésből származó és átfőzött olajat gyógyászati célokra használják. Sokaknak ismerős a ricinusolaj, mely egyike a legjobb hashajtóknak, mert a gyomron változatlanul megy át, és a belekben a hasnyálmirigy zsírbontó hatására glicerinre és ricinolsavra hasad. Ez utóbbi enyhe izgató hatása a bélmozgást fokozza, az olaj el nem szappanosodott része pedig a bélfalat síkossá teszi, ezért nagyon drasztikus hatású. A Közel-Keleten csak régi egyiptomi nevén kiki olajnak hívták, és vizes főzéssel nyerték ki a magokból. Már régóta ismert ősi asszír gyógyszer volt, amikor Hérodotosz összefoglalta hasznát: bőrápoló, világító, gyomor és béltisztító, háziipari kenőanyag, és vallási szertartásokon is használták. De finommechanikai gépek kenésére is elsőrendű a ricinusolaj. Bőrök, textíliák impregnálására, szappan- és festékkészítéshez is alkalmas. A trópusokon, ahová még nem jutott el a villamos áram, világításra használják, akárcsak évezredekkel előbb Egyiptomban.
KAFFER SZARVASVARJÚ: A kaffer szarvasvarjú a szarvascsőrűmadár-alakúak rendjébe és a szarvasvarjúfélék családjába tartozó faj. Nagy termetű, fekete madár. A faj az egyenlítőtől délre eső szavannák, nyílt füves területek és erdők lakója. Kelet-Afrikában akár 3000 méteres tengerszint feletti magasságban is találkozhatunk vele, bár jobban kedveli a nedvesebb közeget.
A kifejlett kaffer szarvasvarjú csőre és tollazata – a csak repüléskor látszó fehér evezőtollak kivételével – fekete, lábai szürkék. A szem körül és a torokrészen a bőr csupasz és rikítóvörös, a toroklebeny a pulykáéhoz hasonlóan felfújható, rezonátorként funkcionál, illetve a hőleadást segíti. A fiatal egyedek tollazata barnás, arcbőrük szürkés.
Nagytestű madár, hossza 90-130 centiméter között mozog, míg testtömege a hímek esetében 3,5-6,2, a tojóknál 2,25-4,6 kilogrammot is elérheti. A nemek alapvetően egyformák, bár a némileg kisebb termetű tojók toroklebenyén lilás foltok figyelhetőek meg. A felső csőrkáva hajlata által képzett hiátus a hímek esetében feltűnőbb.
A kaffer szarvasvarjak rendkívül aktív madarak, folyamatosan mozgásban vannak. Ragadozók, amelyek életüket leginkább a talajon töltik, itt kutatnak zsákmány után. Kimért léptekkel, szinte lábujjhegyen haladnak előre, miközben az aljnövényzetet fürkészik. Ízeltlábúak és egyéb kisállatok (gyíkok, kígyók, rágcsálók stb.) után kutatva. A szarvasvarjú nappal aktív, az éjszakát a fák koronájában tölti.
Alapvetően társas madár, gyakran láthatóak közösen vadászó, 2-12 példányt számláló csapatai. A nagyobb zsákmányt több madár ejti el, és együtt is fogyasztják el. A csapatok akár 100 km²-t is elérő territóriumot tartanak fenn, amelyről repülve űzik el a betolakodókat. Hajnaltájt hangos kiáltásokkal figyelmeztetik fajtársaikat birtokuk elkerülésére.
A csapatokban mindössze egy költőpár van, hozzájuk segítők verődnek. Ezek zömmel kifejlett hímek, illetve ivaréretlen fiatalok mindkét nemből. A felnövekvő egyedek közül inkább a tojók szokták elhagyni csapatukat, hogy egy másikhoz verődjenek, vagy egy ideig egyedül boldoguljanak.
A faj rövid udvarlást követően október és december között rakja le tojásait. A fészket a költőpár és a segítők közösen építik fel fűszálakból és falevelekből természetes mélyedésekbe, faüregekbe, sziklákra.
A tojó általában két tojást rak, de csak egy fiókát nevel fel. Az első utód kikelése 3-5 nappal előzi meg testvéréét, aki négyszer nagyobb vetélytársával szemben alulmarad a táplálékért folytatott versengésben, és már az első héten elpusztul.
Az egész csapat részt vesz a fióka felnevelésében. Ez kikelésekor csupasz és rózsaszín, csak háromnapos korára feketedik meg. A kirepülésre kb. 86 nap folyamatos etetés után kerül sor, de a fiatal egyed még mintegy egy évig csapatával marad. A kaffer szarvasvarjú akár 40 évig is élhet.
Nem tartozik a leggyakrabban tartott madárfajok közé, hazánkban három állatkertben tartják: Budapesten, Debrecenben és Nyíregyházán.
KAKTUSZFÉLÉK: A kaktuszfélék (Cactaceae) családja mintegy 2000 fajt foglal magába. Fajai Amerika trópusi,Szubtrópusi sivatagos vagy száraz hegyvidéki területeiről származnak. Pozsgás (törzsszukkulens) növények. A Magkezdemény és a Mag szerveződése, valamint a betalain vegyületek előfordulása alapján a Phytolaccaceae családdal állnak közelebbi rokonságban.
Az indiánok már legalább 9000 éve eszik a fügekaktuszok termését (tuna, kaktuszfüge, indián füge). Az Amerikában járt első utazók nem sokat foglalkoztak a kaktuszfélékkel; a történelem előtti idők növényóriásainak maradványának tekintették őket. Miután a szerzetesek eltanulták a bennszülöttektől, hogyan tehetik fogyaszthatóvá a kaktuszfügét, a XVI. század végén már európai kolostorkertekben is termesztették; a gyümölcs levét festésre is használták. A tunának Matthiolus olasz botanikus adott nevet: 1655-ben megjelent füvészkönyvében ő említi először Opuntia néven.
Feltevések szerint a kaktuszok ősei lombleveles, tövises Cserjék voltak. Erre a valószínűsíthető ősi alapra a Peireskia nemzetség pozsgás levelű, tövises cserjéi hasonlítanak a leginkább. Ezek magháza ma is felső állású, virágjaik pedig szabad szirmúak, mint amilyenek az ősi fajoké lehetett.
Mivel egy ősi nemzetségük (Rhipsalis) tagjai Afrikában és Indiában is őshonosak, valószínűsíthető, hogy kialakulásuk mintegy 100–120 millió éve kezdődhetett el, amikor ezek a kontinensek még összefüggtek. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy szervezetük felépítésben több, az ősi Fenyőfélékkel rokon elemet is találhatunk (spirálos testfelépítés, szklerenchima-váz). Az afrikai és Ázsiai rhipsalisok nem szukkulensek, ezért valószínűsíthető, hogy sok szempontból hasonlíthatnak a kaktuszok őseire. Feltételezhetjük, hogy az „őskaktusz” szubtrópusi éghajlat lakója volt, csupán a geomorfológiai tagoltság eredményeképp alakíthatott ki pozsgás életformát – Afrikában az éghajlatváltozás hatására nem a rhipsalisok, hanem a kutyatejfélék (Euphorbiacae) váltak törzsszukkulensekké.
A törzsszukkulens kaktuszok kialakulása feltehetőleg mintegy 60–70 millió éve kezdődött el, amikor Amerika nyugati partvidékén felgyűrődtek a Kordillerák hegyláncai, és elfogták az esőt a belső felföldek elől. Az így kialakuló nagy félsivatagokon a növényfajok egy része kipusztult, mások pedig alkalmazkodtak
a körülmények változásához. Ahogy már a pozsgás levelek felülete is túl nagy volt, túl sok vizet párologtatott el, a kaktuszok valamennyi élettevékenységüket a törzsbe helyezték át, abba épültek be zöld színtesteik is. Leveleiktől megszabadultak: bár egyes fajok fiatal hajtásaikon még pozsgás, fenyőtűszerű levélkéket növesztenek, ezek az első szárazabb időszakban leszáradnak, és nem nőnek ki újra. A víztárolás szerepét is a szár vette át: ez alakult pozsgássá.
Amerika hatalmas kontinens, a kaktuszok így a legkülönbözőbb éghajlatú területeken élnek. Vegetációjuk északi határa az északi szélesség 48–50° tájékán
Van. Igazi hazájuk azonban csak az USA délnyugati államaiban kezdődik. Arizona, Új-Mexikó, Texas és Kalifornia éghajlata sivatagi, félsivatagi. Itt a tömegesen előforduló fügekaktusz-félék mellett Echinocereusok, Escobariák, valamint néhány Mammillaria, Coryphantha faj és a Saguaro (Carnegia gigantea) él. Ehhez a zónához csatlakozik délről a Mexikói-magasföld, ahol a kaktuszoknak igen sok faja egyenként is nagy egyedszámmal fordul elő. E hegyes, vulkanikus területen él a Mammillaria és a Coryphantha nemzetségek zöme.
Mexikó északi államai: Sonora, Chihuahua, Sinaloa, Coahuila és Durango területének nagy része száraz sivatag, míg Közép-Mexikó: Zacatecas, San Luis Potosí és Tamaulipas államok klímája átmeneti. Az USA déli államaiban és Mexikóban számos közkedvelt, de nehezen nevelhető és nehezen tartható kaktusz él: Lophophora, Pelechyphora (Encephalocarpus), Astrophytum, Ariocarpus, Turbinicarpus stb. Mexikó
Közép-Amerikával határos részeinek klímája meleg, trópusi: ez a Rhipsalis, Epiphyllum, Peireskia fajok és egyes cereoid nemzetségek hazája. Közép-Amerika az ún. „szárazföldi hídból” és a szigetvilágból (Antillák- Bahama) áll. A trópusi övbe esik, de függőleges tagoltsága miatt klímája változatos. Ezeken a tengerparti területeken egészen Kolumbiáig és Venezueláig főleg Melocactus fajok tenyésznek.
Brazíliában főleg a délkeleten hegyekkel határolt fennsíkok óriási füves mezőin nőnek kaktuszok. Az ország meleg, nedves részein, a trópusi higrofil körülmények között sok az erdei, fán lakó kaktuszfaj (Epiphyllum, Epiphyllopsis, Erythrorhipsalis, Rhipsalis). Észak-Brazíliában Arrojadoa, délen Brazilicactus, Eriocactus,Echilopsis fajok élnek. Dél-Amerikában a kaktuszok másik hatalmas hazája Argentína.
A klímaviszonyok ott is eltérőek. Az argentínai élőhelyekről (La Quiaca, Jujuy, Huamahuaca, Salta, Tucuman, Catamarca, Andalgalá, San Louis, Cordoba, Mendoza, Cabo Raso stb.) sok adatunk van. Nemcsak Argentínában, de az Andok nyugati oldalán, a Csendes-óceán partvidékén (Chilében és Peruban) is sok a kaktusz. Több jellegzetes faj, illetve nemzetség csak itt fordul elő. Ezen a területen sivatagi, sőt „hűvös sivatagi” az éghajlat.
Tipikusan perui nemzetségek az Arequipa, Azureocereus, Gymnocereus, Eulychnia, Espostoa, Haageocereus, Matucana, Horridocactus. Chilében élők: Neochilenia, Horridocactus, Neoporteria, Eriosyce, Islaya, Copiapoa. Sok kaktuszfaj honos Bolíviában is. Különösen sok kaktusz él a Kordillerák két vonulata közötti Bolíviai-magasföldön, az Altiplanón, amelynek kaktusz-vegetációja Észak-Argentínáéhoz hasonlít: Lobivia, Mediolobivia, Rebutia (Aylostera), Cleistocactus, Gymnocalycium fajok élnek itt. Több országban (Uruguay, Brazília, Argentína, stb.) is elterjedt gyűjtőnemzetség (amely ma már tartalmazza a Notocactus nemzetséget is) a Parodia.
Dél-Amerikától távolabb, a Csendes-óceánban fekvő Galápagos-szigetek flórája és faunája is sajátságos: itt is egyaránt élnek füge- és oszlopkaktuszok.
Alakjuk változatos: száruk oszlop, henger, gömb vagy korong alakú is lehet; gyakran párnákat alkotva növekednek.
Gyökerük specifikus termőhelyük igényei szerint szinte fajonként más és:
karógyökerük a sziklás vidékeken vagy agyagos talajon élő fajoknak van, valamint azoknak, amelyek alig nőnek ki a talajból, mert „igyekeznek” beleolvadni környezetükbe(mimikri növények) – ezek kis szárában (hajtásában) csak kevés víznek jut hely, ezért a folyadék egy részét gyökerükben tartalékolják (pl. Lophophora);
közvetlenül a föld felszíne alatt terül szét a homokos – például part menti – területeken vagy félsivatagokban élő kaktuszok gyökere, így ezek a gyors záporok vizét is képesek hasznosítani;
az epifita és kúszó kaktuszok rendes gyökereik mellett még léggyökereket, kapaszkodógyökereket is növesztenek;
mélyre is nyúló, erős gyökerei vannak az oszlopos kaktuszoknak, hogy jól rögzítsék őket.
léteznek gyengén szukkulens hajtású kaktuszok, melyek a földben erőteljes gumót fejlesztenek (pl. Peniocereus).
Szár. A párologtatás csökkentésére bőrszövetük (az epidermisz) erősen megvastagodott. A párologtatást légzőnyílásaik, a kis mélyedésekben elhelyezkedő (sztómák) nyitásával, illetve zárásával szabályozzák. Néhány fajt még para- vagy nemezes bevonat (bőrszöveti szőrök) vagy hamvas (kékes) viaszbevonat is védi a tűző naptól.
A kaktuszok szárában (a kladodiumban) tulajdonképpen sok a víztároló sejt. A fotoszintézist mindenekelőtt a hajtástengely külső kéregrésze (cortex) végzi,
a tengely központi részébe eső szövetek raktároznak és szilárdítanak. A sejtek víztartóképességét nyálkaanyagok növelik.
A párologtató felületet nemcsak oszlop-, de különösen gömb alakjukkal csökkentik. Sokak számára a kaktusz valami „gömbölyűt és tövisest” jelent, valójában ez gyakran csak a növények fiatalkori alakjára igaz. Alakjuk szerint megkülönböztetünk: oszlopos, elágazó oszlopos, cserje, gömb, lapított gömb, kúszó és epifiton (fán lakó) kaktuszokat.
Levele minden kaktusznak van (a Cactoideae alcsalád fajai esetében csupán hajtáscsúcsi néhány mm-es kezdeményekként jelennek meg), azonban a fajok többségének is csak a növény éves fejlődési időszakában maradnak meg hosszabb-rövidebb ideig – ezek később, a szárazabb időszakban lehullanak. Csupán a legősibbnek tartott Pereskioideae alcsaládban fejlődnek a növényeken széles lomblevelek.
Természetesen nem szabad elfeledkeznünk a sűrű tövisekről és egyes fajoknál az areola (tövisrügypárna) szőrökről sem, amelyek árnyékolják, védik a növényeket. Levéllemezük többnyire erősen redukált; levélalapjaik levélpárnákká (podariummá) alakultak, és bordaszerű sorokba rendeződnek; ezeken fejlődnek a tövisekké vagy szőrökké módosult levélkezdemények. Az oldalhajtások helyett gyakran rügyszemölcseik vannak (a rügyszemölcs avagy Areola. a kaktusz testén hónaljrügyek módosulásával keletkezett kiemelkedés, amelynek csúcsán serteszerű szőrpamacs nő). Mivel a Klorofillt tartalmazó zöld színtestek a bőrszövet alatti asszimiláló szövetben helyezkednek el, a kaktuszok idősebb korukban is zöldek maradnak.
Az areolákon nőnek a tövisek. A tövis a törzsfejlődés során elveszített levél levélalapi módosulata (másodlagos levél), vagy olyan, levélalapi képződmény, amelynek felülete a lehető legkisebb. A levéltől az asszimiláló (fotoszintetizáló) tevékenységet a szár vette át, ami így nem csak vízraktár. A töviseknek
egyrészt árnyékolják a növényt, másrészt védik az állatoktól, a leguruló kőzetdaraboktól. A tövises termésű fajoknál a szaporodást, ill. terjedést is segítik,
mivel a horgas tövisek beleakadnak az állatok szőrzetébe, tollába és azok így messze hurcolják őket. Egyes tövisek vizet is fel tudnak venni, főleg a rajtuk
lecsapódó harmatból. E vízfelvételi rendszer különös fontosságú lehet egyes genusok esetében, (pl. Copiapoa), melyeknek élőhelyén az évi rendes csapadékmennyiség messze elmarad a nedvességgel telített levegőből reggelre kicsapódó nedvességhez viszonyítva.
Helyzetük szerint megkülönböztetünk: közép-, illetve peremtöviseket (szélső vagy széltövisek).
Szinte minden kaktuszfajnak egyedi, jellegzetes tövisei vannak, amelyek alakja és elhelyezkedése fontos fajhatározó bélyegük. Van néhány tövistelen faj is.
Az areola nemcsak tövisrügypárna, de ebből fejlődnek ki a virágok (termések) és a hajtások is. Más növények felépítésével összehasonlítva, botanikailag az areola olyan rövidhajtás, mely egyéb levélalapi képződményeket – szőröket és töviseket – is hordoz.
A kaktuszfajok többségének virágszirmai pártacsőbe forrtak össze. A virágrészek spirálisan helyezkednek el a gyakran csőszerűen megnyúlt virágtengelyen (a receptaculumon). A virágtakaróban fokozatos átmenet figyelhető meg a külső csészeszerű és a belső, színes sziromszerű tagok között. A virágok aktinomorfak, ritkábban enyhén zigomorfak, magházuk alsó állású. Egyes fajok már 2–3 éves korban termőre fordulnak, mások jóval később. Egyes, mesterséges körülmények között tartott kaktuszok (pl. Cephalocereus, Carnegiaea stb.) csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem virágoznak. A tapasztalat szerint az a kaktusz, ami egyszer már virágzott, megfelelő feltételek esetén megteszi azt máskor is. Sajnos, sok kaktusz virága olyan mint a délibáb, vagyis igen rövid életű – sokszor csak egy napig vagy egy éjszakáig tart, még ha lenyűgözően szép is. A virág az evolúciós okok miatt kimaradt kéket kivéve bármilyen színű lehet. Rendkívül változatos méretük is – a pár milliméterestől egészen a Selenicereus 40 cm átmérőjű (éjjel nyíló) virágáig.
Bár a virágok általános felépítése nagyon hasonló, de a külső lepellevelek mellett lehetnek pikkelyeik – netán töviseik, szőrzetük vagy filcük, és nagyon sokszor ez is fajspecifikus, meghatározó bélyeg. Egyes kaktuszok az ivarérettséget, illetve egy bizonyos fejlettségi fokot elérve ún. Cephaliumot növesztenek A cephalium egy tövises, gyapjas szőrüstökös hajtáscsúcs, tulajdonképpen a növény virágzó zónája: ebből nőnek a virágok. Valódi cephaliuma csak a Melocactus és a Discocactus fajoknak van; ezek gömbölyű testén valóságos koronaként ül a szőrös hajtáscsúcs. A cephalium nőni kezd a zöld növénytest befejezi a növekedését, és ezután csak a cephalium, azaz az ivari zóna nő tovább.
Pszeudocephaliumot (álcephaliumot) egyes oszlopos termetű fajok növesztenek. Ezeken, amikor ivarérett korba jutnak, a csúcs közelében, féloldalasan elkezd fejlődni a pszeudocephalium, és követi a kaktusz növekedését, vagyis hosszanti irányban növekszik tovább. Általában a napos oldalon nő, de előfordul, hogy megduplázódik, és átellenesen is megjelenik.
A sokmagvú, húsos bogyótermés a magházból alakul ki. A termések épp oly változatosak, akár maguk a kaktuszok. Sok faj termését védő tövispárna borítja.
A gömbölyű, tojásdad vagy bunkó alakú gyümölcsök közül egyesek alig látszanak ki, mások a kaktusz testében elrejtve fejlődnek, megint mások épp ellenkezőleg, feltűnőek, élénk narancssárgák vagy pirosak, és akár tyúktojásnyira is megnőhetnek. Sokuk lédús, húsos, élvezetes ízű. Beérve többségük felhasad (alapja vagy oldala felnyílik), de némelyek zártan esik le a növényről. Egyes fajok gyümölcse beszárad, szétesik, és így teszi szabaddá a magokat. Egy termésben változó számú magot találhatunk – néhánytól akár pár százig. Általában feketék, barnák vagy sárgák, csak egyes Mammillaria fajok magja piros. Méretük a majdhogynem porszemnyi Parodia magokétól a 6–8 mm átmérőjű, lapos Opuntia magokéig változó.
Számos kaktuszfaj jellemző rendellenes növekedési formája (teratóma)
az úgynevezett kakastaréj (forma cristata). Az ilyen kaktuszok hajtáscsúcsán az osztódó szövet (apikális merisztéma) nem sugárirányban növeszt állandósult sejteket, hanem két, egymással átellenes irányban jóval intenzívebben. Ezzel a henger- vagy gömb alakú helyett a
szár lapos és alacsony lesz. Formája nagyon változatos lehet, de többnyire hullámos. A kakastaréj alakok többsége saját gyökerén is megélhet, de ajánlatos
többnyire valamilyen, bőségesen tápanyagot szolgáltató alanyra oltani őket.
A taréjból esetenként a normális növényéhez hasonló szár- vagy hajtásrészek is kiválhatnak. Ha ezeket más alanyra oltjuk át, vagy másképpen biztosítjuk nekik a bőséges tápanyagot, nem ritkán újra kakastaréjjá fejlődnek.
Egy másik teratóma a torz szár (forma monstruosa). Az ilyen kaktuszok csúcsi osztódószövete több részre hasad, és így némileg véletlenszerűen sokcsúcsúvá válik.
Némileg hasonlít az előzőhöz a hajtás (szár) egy- vagy többszörös elágazása (
dichotómiája). Ez főleg a Mammillariáknál fordul elő, és valószínűleg nem teratoma, hanem fejlődéstani visszaütés (atavizmus).
Egyéb mutációkra leginkább a magról szaporított növényeknél számíthatunk. Ide főleg a klorofillszegény vagy -hiányos növényeket soroljuk; ezek domináns
színanyaguk (színanyagaik: karotinoidok, flavonoidok) szerint különféle színűek lehetnek. Azok a példányok, amelyekből teljesen hiányzik a klorofill, csak klorofillt szintetizálni képes alanyra oltva tarthatók életben. A szöveteikben klorofillt szintetizálni képes és képtelen sejtvonalakat hordozó alakoknál (forma variegata) érdekes jelenség, hogy a normális rész (vad típus) rövidhajtásain teljes testében zöld, azaz normális sarjakat hoz, a klorofillmentes részen pedig klorofillmentes (színes) sarjak fejlődhetnek. A kevert sejtvonalakat hordozó rész határán növő sarjak legtöbbször szintén vegyes szövetűek lesznek.
Más típusú rendellenesség, amikor virágrügyből, bimbóból sarj fejlődik, vagy amikor növekedési csúcsból, hajtás csúcsból virág nő.
Egyes kaktuszok termése szívesen fogyasztott csemege. Főleg a tuna, a fügekaktuszok (Opuntia spp.) húsos termése kedvelt gyümölcs. A közönséges fügekaktusz '(Opuntia ficus-indica), a bíbortermő kaktusz (O. cochenillifera) és az O. hernandezi fajok a skarlátvörös színanyagot termelő bíbortetű gazdanövényei. Ebből gyártották a Kármin festéket, amit eleinte kelmék, gyógyszerek, kenőcsök festésére, később az orvostudományban szövettani festékként is eredményesen alkalmaztak. Ez az anilinfestékek megjelenéséig több ország (Mexikó, Kanári-szigetek stb.) fő exportterméke volt; azóta a kereslet drasztikusan visszaesett
Amerika sivatagos és félsivatagos tájain főként tűzifának és építőanyagnak használják őket. Az oszlopkaktuszok kiszárított törzséből gerendát, viaszos belükből fáklyát készítenek. A Lophophora williamsiit (peyote, peyotl) Meszkalin alkaloidtartalma miatt az őslakó mexikói indiánok eufóriát keltő hatása miatt vallási szertartásokon fogyasztják, de nagyobb mennyiségben életveszélyes is lehet. Hasonló felhasználású Dél-Amerikában a „San Pedro kaktusz” (Trichocereus (syn. Echinopsis) Pachanoi) is. Ehető egyes oszlopkaktusz nemzetségek gyümölcse, a Pithaya is.
KOCSONYAHAL: A Psychrolutes marcidus a skorpióhal-alakúak (Scorpaeniformes) rendjébe, azon belül a Psychrolutidae családba és a Psychrolutes nembe tartozó mélytengeri halfaj. Angol neve blobfish, magyarul gyakran említik kocsonyahal néven, bár ez nem hivatalos elnevezés. Neve görög eredetű, a "psychroloutes" jelentése: "Hideg vízben fürdött".
Az állat 2013-ban az Ugly Animal Preservation Society (Egyesület a Ronda Állatok Megmentéséért) és
a newcastle-i British Science Festival közös szavazását a legrondább állatok körében megnyerte.
Ausztrália és Tasmania mélyebb vizeiben fordul elő. Hogy milyen mélységben él, arról megoszlanak a vélemények. A 800 méter körüli mélységnél van az átlagos előfordulása, de a legszélesebb hivatalos becslés 100-2800 méterig teszi az életterét. A terjedőben lévő mélytengeri halászat révén kerülnek elő példányai, és mivel a faj egyedszáma nem meghatározható, ökológusok aggódnak a veszélyeztetettség miatt.
Legnagyobb példányai 30 centiméter hosszúak. A hal evolúciója során izmai jelentős részét elvesztette, azok kocsonyás anyaggá alakulva az emelkedés-süllyedésben segítik az állatot, mivel a víznyomás mértéke miatt az Úszóhólyag már nem tudja ellátni a feladatát. Szája nagy és széles. Pikkelyei nincsenek. Megtalálhatók rajta a mellúszók valamint a farokúszó is. Emberre teljesen ártalmatlan, egyúttal maga sem ehető az ember számára.
Ez a hal a Csendes-óceánban, Ausztrália vizeiben, 100-2800 méteres mélységben él. Alapvetően sodródik, így más halaknál kevesebb táplálékra van szüksége. A tengerfenék közelében tartózkodva minden fogyaszthatót megeszik, ami a szája elé kerül. Gyomortartalma alapján leginkább a rákokat kedveli.
Szaporodása külsőleg, ikrákkal. A hím a megtermékenyített peték felett lebegve megeszi az azokat veszélyeztető állatokat.
KODIAK-MEDVE: A kodiak-medve (Ursus arctos middendorffi) a barna medve legnagyobb termetű alfaja. A jegesmedve mellett a legnagyobb testű szárazföldi ragadozó emlős a Földön.
Marmagassága 1,33-1,5 méter, a hímek tömege 270-680 kilogramm, a nőstényeké 180-320 kilogramm. A legnagyobb vadon élő kodiak-medve 751 kilogramm, a legnagyobb állatkerti kodiak-medve pedig 966 kilogramm volt. A kifejlett hímek felágaskodva elérhetik a 3 métert is.
A Kodiak-, Afognak- és Shuyak-szigeteken őshonos, melyek Délnyugat-Alaszka partjai mentén találhatóak. Főleg gyümölcsöket, bogyókat, kisebb gerinceseket eszik, de kiás egyes gumókat és gyökereket is. Egész nap aktív lehet, de legszívesebben reggel és este mozog. Magányosan él, de a táplálékban gazdag területeken többen is összegyűlhetnek, például a lazacok ívásakor. Olykor nagyobb testű állatokat is megtámad, le tudja teríteni a jávorszarvast és a havasi kecskét. Előfordul a kannibalizmus is, a kifejlett erős hím főleg a bocsokra lehet veszélyes. A téli táplálékszegény időszakban nyugalomba vonul, de nem alszik igazi téli álmot. A nőstények ilyenkor hozzák világra még az 1 kg-ot sem elérő, védtelen, csupasz és vak bocsaikat. A fiatalok legalább két évig anyjukkal maradnak, majd 4-6 éves korukban válnak ivaréretté. A teljes testnagyságukat 11 éves korukra érik el.
A kodiak-medve alapvetően kerüli az embert, de hírhedten kiszámíthatatlan viselkedése révén veszélyes lehet az emberre, időnként előfordulnak tragikus balesetek. Szerencsére élőhelyük viszonylag gyéren lakott terület, így az emberekkel való találkozás lehetősége csekély. A nőstény januárban vagy februárban 2-3 kölyköt hoz a világra. 3-4-5 éves koruktól hagyják el az anyjukat.
Miután az alfaj állományai a fokozódó vadászat miatt lecsökkentek, 1941-ben a Kodiak-szigetek egy részét természetvédelmi területté nyilvánították, hogy
védjék a medvéket. Mára állománya nagyjából 3000 egyedre tehető, és csak nagyon limitált éves kilövési kvóták betartása mellett ritkítható. Mára a medvék
a régió egyik legfontosabb turistalátványosságaivá váltak.
SZEMÉRMES MIMÓZA: Eredetileg Dél-Amerikából, az amazonasi esőerdőből, valamint Közép-Amerikából és a Karib-térségből származik. Manapság a Föld számos Trópusi részén - és nemcsak ott - megtalálható; eme új helyein inváziós fajjá vált. Főleg az ázsiai kontinens déli, délkeleti és keleti részeit hódította meg sikeresen; többek között: Bangladest, Thaiföldet, Indiát, Indonéziát, Malajziát, a Fülöp-szigeteket, Vietnámot és Japánt.
A zavartalan árnyékos élőhelyeket kedveli. Fák és cserjék alatt nő.
A szemérmes mimóza 1,5 méteres, kisebb bokor termetű, lágy szárú növényfaj, melynek fiatal hajtásai felállnak, és az idősebbek szétterülnek. Összetett Levelei vannak; egy levelet 10-26 levélke alkot. A növény Szára is és a levélnyelek is tüskések. A kicsi gömb alakú halvány rózsaszín vagy lilás rózsaszín virágai, körülbelül 3 centiméter átmérőjűek. A nyár közepén nyílik; amint a növény idősebb lesz, egyre több virágot hoz. Termései 2-8 összetett tokból állnak, melyek 1-2 centiméter hosszúak; ezeknek a szélei is tüskések. Egy-egy tok 2-5 ízből áll, és halvány barna, 2,5 milliméteres Magokat tartalmaz.
A megporzást egyaránt elvégezheti a szél és a rovarok is.
Mozgása. Apró összetett levelei nagyon érzékenyek. Ha hozzájuk érnek, ráesik az eső vagy a szél megfújja őket, akkor összecsukódnak, de néhány perc múlva újból szétterülnek. Este naplemente után összecsukódik, reggel napfelkeltekor újra kinyílik, de csak akkor ha nem borús az idő.
Szobanövényként a lakás dísze. Nagyobb kertészeti boltokban kapható.
CSÖVES TENGERI RÓZSA: A virágállatok (Anthozoa) osztályának a csőanemónák (Ceriantharia) rendjébe ezen belül aSpirularia alrendjébe és a Cerianthidae Családjába tartozó faj.
A Földközi-tengerben és az Atlanti-óceán parti vizeiben honos. Az iszapos és homokos aljzaton él.
Az aktíniákhoz (Actiniidae) hasonló csőanemóna, váza azonban nincs. 20-35 centiméter magas, megnyúlt teste rövid szájkarokban és hosszú, vékony, fonalszerű tapogatókban végződik; ezek koronát alkotnak. Homokszemcsékből és más anyagokból nyálkás váladékával összetapasztott lakócsőben él; ez akár 1 méter mélyen is lenyúlhat a homokba. Veszély esetén behúzódik a csőbe. Lehet fehéres, világoszöld, barna vagy ibolyaszínű, egyszínű vagy gyűrűs rajzolatú.
BÍBOROS KOSBOR: A bíboros kosbor 30-60 (ritkán 90) cm magas, lágyszárú, Évelő növény. Ikergumói a talajban találhatók. Tőlevélrózsáját 3-6 széles-lándzsás alakú, 6-20 cm hosszú és 2-7 cm széles, fényes világoszöld tőlevél alkotja. Az általában bíborosan futtatott száron további 1-2, jóval kisebb, szárölelő levél található.
Májusban virít. A virágzat ovális vagy hengeres dús, tömött fürt, amelyet 25-200 virág alkot. A sisakszerűen összeboruló lepellevelek (szirmok) barnás-bíborvörösen erezettek-pontozottak. A külső lepellevelek hossza 10-14
mm, szélessége 4,5-6,5 mm, a belsők 7-10 mm hosszúak és 1-2,3 mm szélesek. A 11-18 mm-es mézajak (labellum) mélyen háromkaréjos, a középső karéj további két lebenyre oszlik; összességében széles nadrágú emberkére emlékeztet. Színe fehéres-rózsaszínes, rajta apró, sötétbíboros szőrpamacsos díszítésekkel. Lefelé irányuló, végén kiszélesedő sarkantyúja 4,5-7 mm hosszú.
Termése 15-21 mm hosszú, 4-5,5 mm széles toktermés, amelyben átlagosan 7400 (4000-10300) apró mag fejlődik.
Európában honos. Elterjedési területe Kelet-Spanyolországtól a Krímig, Dániától a Földközi-tenger szigeteiig (Kréta, Szicília, Szardínia) húzódik; az Alpokban nagy területen hiányzik. Maximum 2000 méteres magasságig fordul elő. Magyarországon a Nagy-Alföld kivételével mindenütt találkozhatunk vele, inkább dombvidékek (44%) és alacsony hegyvidékek (39%) növénye.
A nyílt, illetve részben fás élőhelyeket kedveli, zárt erdőben egyedsűrűsége és virágzási esélye kisebb. Karsztbokorerdőkben, gyertyános-, cseres, száraz és meleg tölgyesekben, gesztenyésekben, ligeterdőkben, pusztafüves lejtőkön, felhagyott szőlőkben, gyümölcsösökben fordul elő.
Élőhelyein a talaj kémhatását pH 6,2-8,0 közöttinek mérték.
Magvai 280-310 nap nyugalmi idő után csíráznak és 6-7 évig gombaszimbiontája segítségével csak gumóját fejleszti; ezután jelenik meg első zöld hajtása a felszínen. Virágozni csak 13-15 éves korában kezd. A virágzó évek ezután folyamatosan vagy 1-2 éves megszakítással követik egymást, de kedvezőtlen körülmények között 20 évig is nyugalmi állapotban maradhat. Általában az állomány 4-15%-a virágzik. A tövek maximális élettartamát kb. 50 évre teszik. Gombapartnerei között az Epulorhiza nemzetség tagjai gyakoriak.
Hajtásai a tél végén (a klímaviszonyoktól függően december-márciusban) jelennek meg a felszínen. Gyökereinek maximális növekedése januártól áprilisig, a leánygumóé februártól júniusig tart. Április végétől június elejéig virágzik, középnapja május 14. Különböző méhfajok (Adrena és Halictus-fajok, házi méh) porozzák be. A megtermékenyülési arány alacsony, Angliában 8%, Magyarországon 27%, a Krímen akár 30% lehet. A virágzást követően levelei megsárgulnak és elhalnak. Termései július-szeptember között érnek be. Vegetatívan is szaporodhat, ha két leánygumó képződik rajta. Hibridizálódhat a vitézkosborral, a majomkosborral és a bábukosborral is.
A bíboros kosbor nagy területen elterjedt, bár viszonylag ritka faj. Elsősorban élőhelyeinek mezőgazdasági művelésbe vétele, töveinek kiásása fenyegeti. A nyulak és a csigák károsítják.
Magyarországon eddig összesen 493 állományát mérték fel, amelyből 449 1990 után is megmaradt, visszaszorulásának mértéke 9%-os. Teljes hazai egyedszáma több százezresre becsült. 1982 óta védett, eszmei értéke 10 000 Ft.
GYÉMÁNTTEKNŐS: A Malaclemys teknősnem egyetlen faja. A gyémántteknős az Atlanti-óceán észak-amerikai partja mentén Massachusettstől a Mexikói-öbölig és Dél-Texasig sós és félsós vizekben található meg. Ennek a teknősfajnak az ember volt a fő ellensége. Ma már növekednek az állományszámok, mivel óvintézkedéseket foganatosítottak, és húsnyerés céljából már tenyésztik.
A hím hossza 10-14 centiméter, a nőstényé 15-23 centiméter. Testtömege 1 kilogramm is lehet. Hátpajzsa hátul szélesebb, mint elől, és koncentrikusan rovátkolt lemezekből áll. Színezete különböző az azonos alfaj egyes egyedeinél. Egyes teknősök élénk rajzolatúak, sötét gyűrűkkel világosszürke vagy világosbarna alapon, más egységesen sötétbarnák vagy teljesen feketék. A teknős mellvértje, feje és lábai szürkék, fekete pettyezéssel. Feje erős állcsontokkal és egyfajta szarucsőrrel, amely alkalmas a zsákmány feldarabolására. Hátsó lába erős, izmos, úszóhártyával ellátott. A gyors úszáshoz jól alkalmazkodott.
A gyémántteknős magányosan él. Tápláléka halak, rákfélék és puhatestűek , valamint rovarok. Vadon körülbelül 30, fogságban 50-70 évig él.
A nőstény 7 éves kortól, a hím valamivel később éri el az ivarérettséget. A párzási időszak kora tavasszal van. Egy fészekalj 4-18 fehér tojásból áll, a nagy, kifejlett nőstények évente ötször hoznak létre egy-egy fészekaljat. A kis teknősök hossza csak 3 centiméter, amikor a tojásból kikelnek.
Ha a gyémántteknőst édesvízben tartják, bőrgombásodás lép fel rajta, amely eltűnik, amint a vízbe sót tesznek.
A XVIII. században a gyémántteknős a rabszolgák olcsó húsforrása volt. A XIX. században már csemegének tartották, és 1920 körül az ínyencek akár 120 dollárt is hajlandók voltak megadni egy tucat gyémántteknősért.
A gyémántteknős nőstényei még több éves egyetlen megtermékenyítés után is tudnak életképes tojások rakni. Ez úgy lehetséges, hogy az élő spermát tárolják és egy későbbi időpontban felhasználják a tojások megtermékenyítésére.
KAPCSOS KORPAFŰ: Kis termetű évelő növény, a korpafüvek törzsének egyik legelterjedtebb faja.
Ausztrália és Óceánia kivételével az egész Földön elterjedt. Több alfaja és változata ismert. A Mátrában megtalálhatóak állományai. A hegyvidéken gyakori: nedves réteken, fenyvesekben, fenyéreken, csarabosokban.
Földön kúszó, villásan elágazó szára az 1,5 m hosszt is elérheti 5–15 cm hosszú, felálló vagy felemelkedő ágakkal. Pikelyszerű, sűrűn álló, hegyes végű és egy színtelen szőrben végződő levelei 3–5 mm hosszúak. Villásan elágazó, vékony, fehér gyökerei a szár alsó oldalából erednek. Az általában kettesével álló, 2–3 cm hosszú sporofillum-füzéreket sárgásbarna pikkelylevelekkel borított, felálló szárrész kapcsolja a hajtásokhoz. Spóráit július és szeptember között szórja ki.
Test- és hajhintőporok alkotórésze. Csapott kávéskanálnyi adagokban, vízzel lenyelve vizelethajtó és a krónikus székrekedés ellen is jó.
a korpafű spóráját görögtűz készítésére, valamint színpadokon hirtelen eltűnő láng fellobbantására is alkalmazzák.
FARKAS: A kutyafélék (Canidae) családjába tartozó faj. A kutya (Canis lupus familiaris) és a dingó (Canis lupus dingo) is ennek alfaja, bár önálló fajként is említik ezeket.
Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a Prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Emellett az aranysakál népies elnevezése, a nádi farkas a szürke farkassal való közeli rokonságára és összetéveszthetőségére utal.
Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt Emlősök egyike. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a Félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni. Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett.
Európában csak szigetszerű populációi élnek: Skandináviában, Kelet-Európában, Olaszországban, az Ibériai-félszigeten és a Kárpátokban.
Szerencsére ma már Magyarországon is védett, azaz a délről és északról átkóborolt egyedeket nem lövik ki automatikusan. Hazánkban az I. világháború után pusztult ki és az 1980-as években jelent meg újra; Szlovákia, és Horvátország felől is elkezdett visszatelepülni.
Magyarországon az Aggteleki Nemzeti Parkban, és a Bükki Nemzeti Parkban tudunk állandó jelenlétükről, de alkalmanként megtalálható a Zempléni-hegységben, a Mátrában és a Gemencben is. Elkóborolt egyedeket többször megfigyeltek a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Hazánkban a kutatók szerint kb. 15 példány élhet.
1991-ben a Balaton-felvidéken ejtettek el egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen. Magyarországon 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett faj.
Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:
közönséges farkas vagy európai farkas (Canis lupus lupus) Linnaeus, 1758
tundrafarkas (Canis lupus albus) Kerr, 1792
kenai-félszigeti farkas (Canis lupus alces) Goldman, 1941 – kihalt
arab farkas (Canis lupus arabs) Pocock, 1934
sarki farkas (Canis lupus arctos) Pocock, 1935
mexikói farkas (Canis lupus baileyi) Nelson & Goldman, 1929 – vadon kihalt, visszatelepítése folyik
új-foundlandi farkas (Canis lupus beothucus) G. M. Allen & Barbour, 1937 – kihalt
banks-szigeti farkas (Canis lupus bernardi) Anderson, 1943
sztyeppei farkas (Canis lupus campestris) Dwigubski, 1804
Canis lupus chanco J. E. Gray, 1863
brit columbiai farkas (Canis lupus columbianus) Goldman, 1941
orosz farkas (Canis lupus communis) - azonos a közönséges farkassal
vancouver-szigeti farkas (Canis lupus crassodon) Hall, 1932
kaszpi farkas (Canis lupus cubanensis) - azonos a sztyeppei farkassal
spanyol farkas (Canis lupus deitanus) - nagy valószínűséggel azonos az ibériai farkassal
tibeti farkas (Canis lupus filchneri) Wozencraft, 2005 [2020. óta külön faj]
cascade-hegységi farkas (Canis lupus fuscus) Richardson, 1839
manitoba farkas (Canis lupus griseoalbus) Baird, 1858
japán farkas (Canis lupus hattai) Kishida, 1931 – kihalt
hondo japán farkas (Canis lupus hodophilax) Temminck, 1839 – kihalt 1905-ben
hudson-öböli farkas (Canis lupus hudsonicus) Goldman, 1941
észak-sziklás-hegységi farkas (Canis lupus irremotus) Goldman, 1937
olasz farkas (Canis lupus italicus) Altobello, 1921 - egyes rendszerező szerint azonos a közönséges farkassal
labradori farkas (Canis lupus labradorius) Goldman, 1937
alexander-szigeti farkas (Canis lupus ligoni) Goldman, 1937
keleti erdei farkas (Canis lupus lycaon) Schreber, 1775
Mackenzie tundrafarkas (Canis lupus mackenzii) Anderson, 1943
Baffin-szigeti tundrafarkas (Canis lupus manningi) Anderson, 1943
mogollon-hegyi farkas (Canis lupus mogollonensis) Goldman, 1937 – kihalt
texasi szürke farkas (Canis lupus monstrabilis) Goldman, 1937 – kihalt
buffalo farkas (Canis lupus nubilus) Say, 1823
mackenzie-völgyi farkas (Canis lupus occidentalis) Richardson, 1829
grönlandi farkas (Canis lupus orion) Pocock, 1935 – valószínűleg kihalt
indiai farkas (Canis lupus pallipes) Sykes, 1831
belső-alaszkai farkas (Canis lupus pambasileus) Elliot, 1905
ibériai farkas (Canis lupus signatus) Cabrera, 1907
alaszkai fehér farkas (Canis lupus tundrarum) Miller, 1912
dél-sziklás-hegységi farkas (Canis lupus youngi) Goldman, 1937 – kihalt
kutya (Canis lupus familiaris) Linnaeus, 1758
dingó (Canis lupus dingo) Meyer, 1793
A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a Hímeké 15–86 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek a Közel-Keleten élő a legnagyobbak az észak-amerikai és a kelet-európai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 29–50 cm-es farok.
Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik; Európában
általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.
Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak.
Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4–5 métereseket
is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie is kell.
Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára – a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.
A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm³; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki.
Vad alfajai a Rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)
Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.
A farkas főleg rendkívül szervezett szociális csoportokban, úgynevezett falkákban él. A falka kommunikációjának elhíresült módja az úgynevezett farkasüvöltés: a farkasok kórusban „énekelnek”: A Kutya (Canis lupus familiaris) az etológiai vizsgálatok szerint döntően eltérő pszichés tulajdonságokkal rendelkezik a farkashoz képest ezért már önálló fajként (Canis familiaris) kell tekinteni: összetartozásuk erősítése érdekében, aktivitásuk szinkronizálását segítendő és annak jelzésére, hogy a terület az övék. Testbeszédében nagy szerepet kap a hosszú, bozontos farok.
A falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket – nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak – ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.
A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja: az állandó rivalizálással kialakított rangsor és az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése. Az együttműködés megköveteli: a fejlett szociális intelligenciát, a jó problémamegoldó képességet és a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést. Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.
A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.
Territoriális viselkedése erős, de a terület határait más szociális fajoktól – például a hiénaféléktől (Hyaenidae) – eltérően nem ellenőrzi rendszeresen, mivel ezeket a határokat a szomszédos falkák kölcsönösen elismerik. A letelepedett időszakban a falka csak napi 5–6 km-t jár be; a teljes terület bejárásához ilyenkor mintegy három hét kell – ez a felségterület a falka létszámától és az élőhely adottságaitól függően többnyire 100–300 négyzetkilométer. A területen van az elléshez használt vacok, vannak rajta gyakran használt útvonalak és találkozópontok. A domináns egyedek a napi séta közben vizelettel, ürülékkel, kaparással jelölik az útvonalakat, amiken a talp illatmirigyeinek váladéka is nyomot hagy. Általában 250 méterenként van egy-egy szagjel; a területhatár közelében, a rendszeresen használt csapásokon, az elágazások közelében ennél jóval sűrűbben.
A szagjelekből és a térkép jellegzetes pontjaiból a fejükben kognitív térképet állítanak össze, aminek segítségével képesek átvágni az útvonal kanyarjait, ha sietnek valamiért.
Területüket hevesen védik a betolakodóktól; azokat akár meg is ölhetik. A területet körülbelül 1 km széles határzóna veszi körül; ezt a sávot a szomszéd falkával közösen használják, és általában itt portyáznak a falkából kivert példányok is.
Mint Más kutyafélék a farkasok is esznek növényeket, de húst és csontot is eszik. Falkában vadászva önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a Jávorszarvas és pézsmatulok ); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat – egyebek közt rovarokat és rákokat.
A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.
A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.
A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni. Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet.
A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat.
A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.
A hím sokáig, gyakran egy évnél is tovább udvarol a nősténynek, az ezután kialakuló kapcsolat azonban több évre szól; a két fél erősen kötődik egymáshoz.
A szaporodás a domináns alfa-pár előjoga, vagyis a farkasokra a monogámia jellemző úgy, hogy a kieső alfa-egyed helyét a rangsorban következő veszi át.
Az alfa-nőstény az alacsonyabb rangúak szaporodását agresszióval akadályozza; előfordulhat, hogy kölykeiket elpusztítja.
A szaporodási időszak január és április között van, az északi farkasoké később, mint a délebbre élőké. A nőstény évente egyszer ivarzik, az Ösztrusz 5–14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 napos vemhesség után vakon és siketen születő kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, általában 7, de akár 14 is lehet. 5–10 nap alatt állnak talpra, a kezdetben kék szemük 10–15 nap múlva nyílik ki. 7–9 hétig szopnak.
A kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, így visszahányt eledellel táplálják is őket – halandósági rátájuk ennek ellenére nagy. A szülőodút 8–10 hetes korukban hagyják el. Játékaikkal ekkor már elkezdik kialakítani saját hierarchiájukat. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek el a csapattal vadászni.
Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor többnyire elhagyják a falkát, és megpróbálnak másikhoz csatlakozni, illetve újat alakítani.
A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.
GOMBA: Amerikai kutatók megtalálták a világ legnagyobb élőlényét. A közel 10 km2 nagyságú gomba persze rögtön megkérdőjelezi az egyed fogalmát is.
Mit is nevezünk egyednek?
Hol és hogyan él ez a monumentális organizmus?
Miért különös élőlények a gombák?
A gombák mindig is misztikus csoportját alkották az élővilág öt birodalmának. Ennek egyik oka rendkívüli változatosságuk. Napjainkban kb. 70 ezer gombafajt ismerünk, de becslések szerint fajszámuk az 1 milliót is elérheti. Színanyaguk nincs, tartaléktápanyaguk glikogén - mint az állatokban -, sejtfalukban
kitin - szintén állatokra jellemző - és hemicellulóz található. Szaporodásmódjuk rendkívül változatos, rendszerezésük a fajok számának növekedésével szinte folyamatosan változik.
A nyálkagombák (törzse) a gombák birodalmának egyik nagy csoportja. Közös jellemzőjük, hogy állábakkal mozognak, nincs sejtfaluk, általában árnyas, nedves termőhelyeken fordulnak elő.
Legismertebb gombáink:
A hétköznapi ember által ismert gombák legtöbbje a (valódi gombák törzse) bazídiumosgombák közé tartozik. Nevüket a spórákat körülfogó bazídiumokról kapták.
A bazídiumok a gombafonalak, más néven hifák végén fejlődnek. A gombafonalakból felépülő micélium kalapra és tönkre tagolható.
A Saccharomyces cerevisiae tudományos névvel illetett pék- vagy sörélesztő, a penészesedésért felelős és penicillint termelő ecsetpenészfajok és az élősködő lisztharmatfélék a tömlősgombákhoz tartoznak.
A világ legnagyobb élőlénye?
A 2001-ben Oregon államban történt felfedezés szintén hozzájárul ahhoz, hogy a gombák világát még bonyolultabbnak tüntessük fel. Az Armillaria ostoyae elnevezésű faj 2-8 ezer éve élhetett. Az akkor itt élt fák gyökerén élősködő gomba fejlődése spórából indult ki, majd további vegetatív szaporodással az egész környéket behálózta.
A területen vett mintákat genetikai vizsgálat alá vetették. Az eredmény bizonyítja, hogy a vizsgált "egyed" klónjai 9,65 km2-nyi területet borítottak be.
Az 1600 focipályát beborító gomba számos kutató szerint erősen megkérdőjelezi a korábbi egyed definíciót. A szupraindividuális (egyedfeletti szerveződési) szintekkel foglalkozó tudósok is kaptak egy leckét, hisz az Armillaria az erdők ökoszisztémáiról alkotott nézeteket is némi reformra kényszeríti.
Az Armillaria okozta gyökérbetegség az USA-ban és Dél-Kanadában becslések szerint évi 3,8 millió m3 faanyag veszteséget okoz. Visszaszorítása komoly nehézséget okoz, hisz a talajban terjedő organizmust a tűz sem képes elpusztítani. Egyedüli lehetőséget az ellenállóbb fafajok telepítése és a fogékonyak kitermelése jelentheti.
BONOBÓ: Az utolsóként felfedezett emberszabású majomfaj. 1929-ben bukkant maradványaikra egy német kutató egy belga múzeumban. Eleinte a közönséges csimpánz (Pan troglodytes) alfajának gondolták, és ezért törpe csimpánznak nevezték, de azóta kiderült, hogy ez egy külön csimpánzfaj, amely mintegy 2,5 millió éve vált külön a közönséges csimpánztól.
A bonobók szabadon már csak a Kongó-medencében, a Kongói Demokratikus Köztársaságban élnek, azon belül is főként a 36 ezer négyzetkilométeres Salonga Nemzeti Parkban.
Az elmúlt két évtizedben létszámuk az orvvadászat eredményeként mintegy negyedére (kb. tízezer egyedre) csökkent. Állatkertben is keveset tartanak. A nőstények körülbelül 9 éves korukban, amikor ivaréretté válnak, elhagyják családjukat, és új csapatba költöznek: így elkerülik a vérfertőzést és növelik a faj genetikai diverzitását. Napjainkban a Kongó-medence bonobói olyan kevesen maradtak, hogy egymástól teljesen elkülönült közösségekben élnek, és ez már a faj fennmaradását veszélyezteti.
Nappal kisebb csoportokban járkálnak, és így gyűjtenek élelmet, de sötétedéskor megint összegyűlnek, és az éjszakát a fák között épített fészkeikben töltik.
Főként növényekkel táplálkoznak, de kisebb gerinceseket, férgeket és rovarokat is esznek.
Súlyuk és magasságuk nem különbözik lényegesen a csimpánzokétól, de kecsesebb alkatuk miatt kisebbnek tűnnek. A csimpánzokhoz hasonlóan sok hímből, sok nőstényből és kölyökből álló (akár száz fős), szétváló-egyesülő
csoportokban élnek, de a csimpánzoktól eltérően a bonobóknál a nőstények a dominánsok. A hímek között a domináns nőstény fiai tartanak rendet.
Főként szaporodási viselkedésük hasonlít az emberéhez. A bonobók nem pusztán a szaporodás érdekében élnek szexuális életet: az örömszerzés és a társas kötelék erősítése is fontos hajtóerő. A nőstények folyamatosan készek a párzásra, szemben például a csimpánzzal, ahol a nőstény erre csak termékeny napjain hajlandó. Párosodás előtt a bonobó hím megkörnyékezi a nőstényt – de nem agresszíven, erejét fitogtatva, hanem ajándékot (például ételt) kínál neki. A nőstény elutasíthatja a közeledést. Ha két bonobócsapat találkozik, nem kezdenek el harcolni, hanem üdvözlik egymást, ételt cserélnek, és szexuálisan is közelednek egymáshoz.
A bonobók konfliktusaikat nem agresszíven, hanem szexszel oldják fel. Ezzel függhet össze az, hogy a nőstény bonobók genitáliája nem csak havonta egyszer duzzad meg, hanem a szoptatás néhány évét kivéve állandóan duzzadt. A csapatba felvételét kérő nőstény kiválaszt egy domináns nőstényt, éjjel-nappal követi őt, és gyakran összedörgölik genitáliáikat. Pár hét után a többiek teljes értékű csapattagnak fogadják el a jövevényt, aki 1–2 évvel a csatlakozás után szüli első utódját. A szülő és a kölyök kapcsolata az első 3–4 évben nagyon szoros, ez alatt a nőstény nem is szül újabb utódokat.
A bonobó mamák vérmes kerítőnők. Ha valaki úgy érzi, hogy anyukája túlságosan belemászik a magánéletébe, mostantól csak gondoljon a bonobókra. A törpecsimpánzoknak is nevezett főemlősök nőstényei ugyanis hihetetlenül aktív szerepet vállalnak utódaik párkeresésében: segítenek fiaiknak párt találni, őrt állnak, amíg az ifjú pár párosodik, de a cél érdekében akár közösülés közben is képesek megtámadni és elrángatni a kinézett nősténytől a rivális hímet.
Ez a stratégia remekül működik: azok a fiatal hímek, akik anyjukkal egy csoportban élnek, háromszor annyi utódot hoznak össze, mint anyátlan társaik. A módszer az úgynevezett nagymama-hipotézissel rokon, amely szerint az emberek körében az idősebb nők szaporodóképes koruk után is képesek növelni reprodukciós sikerüket azzal, hogy segítenek a fiatalabb generációk gondozásában.
Az idősebb nőstény bonobók a jelek szerint valami nagyon hasonlót művelnek: fiaikon keresztül akkor is képesek javítani a leszármazási vonal túlélési esélyeit, ha esetleg maguk már nem szaporodnak, mondja Martin Surbeck, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet munkatársa.
A bonobók matriarchális csoportokban élnek, amelyeket egy-egy idősebb nőstény vezet, és fiú utódok rendszerint anyjukkal maradnak, amíg párt találnak maguknak.
A faj másik érdekessége, hogy tagjai pusztán társas érintkezés céljából is gyakran közösülnek, vagyis a szex egyáltalán nem korlátozódik az utódnemzésre.
Surbeck és társai a kongói Salonga Nemzeti Parkban tanulmányozták az állatok egy 35 fős csoportját, és ennek során figyelték meg, hogy a bonobó anyák mennyire aktívan részt vesznek fiaik szerelmi életében. A vizsgálatok szerint a párosodási kísérleteket gyakran megzavarják a fajtársak, és az anyák egyrészt ebben segítenek: őrt állnak és elzavarják a többieket, köztük a rivális hímeket is.
Ha azonban nem saját fiuk párosodik, az anyák maguk válnak zavaró tényezőkké: akár fizikailag is megtámadják a másik hímet, hogy elzavarják azt a nőstény közeléből. A hím gyakran meg is futamodik, ugyanis ha túl agresszív ellentámadásba kezd, azt kockáztatja, hogy a csoport nőstény tagjai ellene fordulnak, mondja Surbeck. De az anyák a termékeny nőstények megközelítésében is segítenek: odamennek a kiszemelt egyedhez, és bolhászni kezdik annak bundáját, így a fiú könnyebben közel kerülhet a nőstényhez.
Ahogy a kutatócsoport legújabb tanulmányából kiderül, a módszer abszolút beválik, azok a fiúk ugyanis, akiket segít bonobó anyjuk, háromszor annyi utódot nemzenek, mint azok, akiknek nem segít a mama. Surbeck szerint mindezek alapján nem kizárt, hogy a bonobó anyák menopauzán is átesnek, ami az emberen kívül csak nagyon kevés emlős fajra jellemző.
GYŰRŰSFÉRGEK: Valódi testüregük van (másodlagos testüreg, coeloma). Szelvényezett állatok, testük a fejlebennyel (prostomium) kezdődik, mögötte található a szájnyílás a peristomiumon. A peristomium után következnek a test szelvényei. A test végén a pygidium található a végbélnyílással.
Osztály: Polychaeta – Soksertéjű gyűrűsférgek
A fejlebenyről és a peristomiumról tapogatók és tapogatókacsok eredhetnek, érzékszerveik jól fejlettek. A szelvényekről csonklábak (parapodium) erednek. Váltivarúak, többségük trochophora lárvával fejlődik. Döntően tengeriek, gyakran gyorsmozgású ragadozók, vagy szűrögetők, üledékfalók.
Alosztály: Scolecida
A fejlebeny jól láthatóan elkülönül a test többi részétől, a csonklábak a test teljes hosszában egyformák. A feji vég függelékei (tapogatók és a tapogatókacsok) hiányoznak.
Család: Aeolosomatidae – Olajosgiliszták
Édesvíziek, testhosszuk 0,3–1 mm, a testükben színes epidermális mirigysejtek találhatók, vörös vagy zöld, sárga árnyalatokban, olykor színtelenek. A mirigysejtekben vakuola található, de szerepe egyelőre ismeretlen. A szelvények közti válaszfalak nem látszanak, csak a serték alapján lehet következtetni a szelvényességre. A serték szelvényenként négy kötegben helyezkednek el, változó számú sertével. Jellemzően ivartalanul szaporodnak, 3–4 egyedből álló állatláncokat képezve.
A Hystricosoma chappuisi epibionta, tízlábú rákok páncélján él.
Az Aeolosoma fajok szabadonélők, álló– és lassúfolyású vizek alzatán mikroszervezeteket és szerves törmeléket fogyasztanak.
Család: Parergodrilidae
A család egy talajlakó és egy tengeri üledékben élő fajt tartalmaz. Közös jellemzőik a testfüggelékek és a szelvényszám redukciója, továbbá az ivarszervek anatómiai tulajdonságai.
Parergodrilus heideri. 1 mm hosszú, teste henger alakú, 8–9 sertét hrendzó szelvény alkotja. Semmilyen testfüggeléke nincsen. Sertéi egyszerűek, pálca alakúak. A hím nagyon ritka, valamivel kisebb a nősténynél. Petéit a talajon helyezi el. Életmódja és szaporodása kevéssé ismert. A két ismert talajlakó soksertéjű gyűrűsféreg–faj egyike, Magyarországon középhegységi talajokból ismert. Teste a tengeri üledéklakó fajok leegyszerűsödött felépítésére emlékeztet, az alacsony szelvényszám, a függelékek és érzékszervek hiánya talajban is előnyös tulajdonságok.
A Hrabeiella periglandulata taxonómiai helye és filogenetikai rokonsága még nem ismert, de szintén talajlakó.
A Parergodrilus fajjal mutatott hasonlóság valószínűleg konvergens fejlődés eredménye, nem közeli rokonok.
Teste 15 sertéket viselő szelvényből áll, mindössze 1,5–2 mm hosszú, sertéi lapátszerűek. Epidermális mirigyei kerek, fehér foltokból álló mintázatot rajzolnak a testfelszínre. Testfelépítésében ötvöződnek a nyeregképzők és a soksertéjű gyűrűsférgek tulajdonságai. Nincs nyerge, hermafrodita, de belső szerveinek elhelyezkedése a soksertéjűekére jellemző. A hím ivarszervek a 6. szelvényben, a petefészek a 12–13. szelvény határán helyezkednek
el. Hazánkban a nyugati középhegységi erdők talajából ismert kozmopolita faj.
Osztály: Clitellata – Nyeregképzők
Jellemző rájuk a homonóm szelvényesség, a testfüggelékek (tapogatók, tapogatókacsok és csonklábak) hiánya. A serték a szelvényeken helyezkednek el, méretük és számuk redukált a soksertéjű gyűrűsférgekéhez viszonyítva és
hiányozhatnak is. Hímnősek, névadó tulajdonságuk az ivarérés után, vagy a szaporodási időszakban fajra jellemző szelvénycsoporton megjelenő, epidermális eredetű mirigyes vastagodás, a nyereg, amelynek szerepe a szaporodásban és a kokonképzésben van. Párzás után a nyereg által termelt kocsonyás váladék gyűrűszerűen előrefelé lecsúszik az állat testéről, miközben az ivarnyílás és az ondótartály nyílása előtt elhaladva felveszi az ivartermékeket. A lecsúszó gyűrű két nyitott vége összeszárad és egy enyhén kihegyesedő tojásdad kokont képez, a megtermékenyülés már ennek belsejében történik. Közvetlenül fejlődnek. A szelvényszám, a nyerget alkotó szelvények száma és elhelyezkedése, az ivarszervek és ivari nyílások helyzete fontos bélyegek a fajok azonosításánál.
Alosztály: Oligochaeta – Kevéssertéjű gyűrűsférgek
Méretük közelítőleg 1–1500 mm között lehet, édesvízi és döntően szárazföldi állatok. Rendszerezésükben a serték minősége és mennyisége, valamint az ivarszervek és –nyílások elhelyezkedése döntő szerepet játszanak. Közel
10 000 fajjal a gyűrűsférgek legnagyobb csoportját alkotják. Rendszerük erősen átalakulóban van az újabb, molekuláris filogenetikai vizsgálatok eredményeként.
Rend: Haplotaxida
A nyereg többnyire egy sejtrétegű, 6 szelvényen helyezkedik el. A serték száma szelvényenként 2–8.
Család: Haplotaxidae – Zsinórgiliszták. Igen hosszú testű, vékony férgek.
Haplotaxis gordioides. Teste 30–33 cm hosszú, csupán néhány mm széles, merevsége a húrférgekre emlékeztet. Tiszta, hideg áramlóvizekben, hegyi patakokban és barlangi vizekben él.
Rend: Tubificida
Egy pár heréjük van, mögötte egy pár petefészek található. Az ivarnyílás a here szelvénye mögötti szelvényen található. A nyereg az ivarnyílások régiójában található.
Család: Naididae – láncosgiliszták
A fejlebeny hasi oldala nem csillós. Az élő állat átlátszó vagy vöröses, a szelvényhatárok látszanak, a szelvények közötti válaszfalak jól fejlettek. A nyereg az 5–7. vagy a 12. szelvényeken van, nem feltűnő.
Nais spp. – láncosgiliszták. Testüket nem borítják be homokszemcsék, a háti oldalon serték, valamint hosszabb, vékonyabb, hajlékonyabb képletek, ún.szőrserték is vannak. A szőrserték simák és a test átmérőjéhez képest
általában rövidebbek. A 2–5. hasi serték rendszerint hosszabbak a többinél. A 6. szelvénytől kezdve a háti oldalon sertekötegek figyelhetők meg. A kötegekben szőr– és tűserték vannak, utóbbiak a szőrsertéknél vastagabbak és
nem hajlékonyak. Általában van szemfoltjuk. Ivartalan szaporodás során állatláncokat képeznek. A közel 30 faj között számos kígyózó, spirális vagy oldalazó mozgással úszhat, innen ered tudományos nevük (Nais: najád, vízi
nimfa a görög mitológiában). Szerves anyagban gazdag álló– és áramlóvizek alzatán élnek, olykor a nyílt vízben is előfordulnak, vízi mikroszervezeteket fogyasztanak.
NAGY ŐRGÉBICS: Az őrgébics onnan kapta nevét, hogy régebben a solymászok kalitkában tartották, mert más-más hangokkal hívta fel figyelmüket a különböző ragadozó madarakra. Ez megkönnyítette a sólymok befogását. Az őrgébics jóval előbb felfedezte a sólymot, mint ahogy a Solymász észrevette volna.
A fajt Carl von Linné svéd természettudós írta le 1758-ban.
Európa nagy részén, Ázsia északi felén, Észak-Afrikában és Észak-Amerikában fészkel. Nem válogatós madár, fás, bokros területeken, gyümölcsösökben és Mocsarakban is megtelepszik. Vonuló faj.
Magyarországon rendszeres és gyakori téli vendég, de már kisebb fészkelő állománya is van. Homeyeri alfaja rendkívül ritka alkalmi vendég, első bizonyított hazai előfordulását 2002. november 15. és december 9. között Hortobágyon észlelték.
Testhossza 24-25 centiméter, szárnyfesztávolsága 30-35 centiméter, testtömege 48-81 gramm. Szemsávja fekete.
Táplálékának jelentős része apróbb gerincesekből áll, de megeszi a Rovarokat is. Pockot, egeret, tücsköt és lótetűt a földön zsákmányol, a kisebb madarakat a levegőben kapja el. Az állomány egy része állandó, egy része kóborol.
A tövisszúró gébicshez hasonlóan tüskés ágakra szúrja fel a tartalék élelmet.
Növényi szálakból épített csésze alakú fészkét tollakkal béleli ki. Fészekalja 5-7 tojásból áll, melyen 15-18 napig csak a tojó kotlik, s a párja eteti.
A fiókák még 20 napig vannak a fészekben, ahol néha kakukkot is nevel.
Az elterjedési területe rendkívül nagy, egyedszáma ugyan csökken, de még nem éri el a kritikus szintet. Európai állománya csökkenő, Magyarországon védett, pénzbeli értéke 50 000 Ft.
MAGAS KÚPVIRÁG: Észak-amerikai eredetű, inváziós faj.
Észak-Amerikában őshonos a keleti parttól a Sziklás-hegységig. A 17. század elején hozták Európába, ahol dísznövényként ültették (először Párizsban 1615-ben). 1787-ben már kivadult a kertekből, 1839-ben pedig Sziléziában már meghonosodottnak tekintették. Mai európai elterjedési területe Svédországtól Észak-Olaszországig, keleten Közép-Oroszországig, délkeleten Romániáig terjed. Megjelent Japánban, Kelet-Kínában és Új-Zélandon is.
Magyarországon az 1880-as évek elején honosodott meg. Nyugatról terjedt kelet felé, Kőszegen 1883-ban, a Csepel-szigeten 1949-ben, Baján 1955-ben jelent meg. Ma főleg a Nyugat-Dunántúlon, Észak-Magyarországon (a
Sajó és mellékfolyói) és délkeleten a Körösök mentén található meg.
A magas kúpvirág 1,5–2,5 m magas lágyszárú, Évelő növény. A talajban található 5–15 cm hosszú, kúszó gyöktörzse és a belőle eredő szálszerű gyökerei. Szára egyenesen felálló, elágazó, felülete hamvasan kékes, teljesen vagy majdnem teljesen csupasz. Váltakozó állású levelei kékeszöld árnyalatúak, színük kopasz, fonákjuk ritkásan szőrös. Az alsó és felső levelek különböznek: előbbiek hosszú nyelűek, egy- vagy kétszeresen szárnyasan szeldeltek. A felső levelek rövid nyelűek, 3-5 karéjúak, a legfelsők pedig száron ülők, alig fogazott vagy épszélűek.
Júliustól októberig virágzik. Hosszú szárú, 6–12 cm átmérőjű fészkes virágzatai vannak. A virágzat szélén 6–16 élénk aranysárga sugárvirág található. A vacok eleinte félgömb, majd kúpos formájú, az itteni apró, csöves 150-300 virág zöldessárga. Termése 4–5 mm-es. szürke kaszat. Repítőszálak nincsenek, de négy rövidfogú koronácska található rajta.
Erőteljes növekedésű, tőről sarjtelepekkel is szaporodó növény. Március elején hajt ki, a szár fejlődése április végén kezdődik. Július és október között virágzik, virágait rovarok porozzák be. Magvai augusztus és november között érnek be; egy növény kb. 1000–1500 életképes magot szór széjjel.
A félárnyékot kedveli, de jól megél tűző napon vagy teljes árnyékolás alatt is. Elsősorban a folyó- és patakmenti ligeterdőkben, magaskórósokban, ártéri gyomtársulásokban lehet vele találkozni. A kissé savanyú, tápanyagban gazdag, nedves, akár néha vízzel borított talajt részesíti előnyben, ám jól elviseli
az ideiglenes szárazságot. A fagyot és a nyári hőséget is jól tűri.
Terjeszkedő inváziós faj; egynemű állományaival, nagy termetével, sűrű leveleivel leárnyékolja az őshonos növényeket. Jó mézelő növény, de levelei a legelő állatok számára mérgezőek.
MANÓ: Az imádkozó sáska vagy ájtatos manó (Mantis religiosa) a rovarok (Insecta) osztályába sorolt fogólábúak (Mantodea) rendjéből, az imádkozó sáskák (Mantidae) családjából az egyetlen, Magyarországon is honos faj.
Elnevezésük kissé félrevezető, mivel nincsenek közeli rokonságban a valódi sáskákkal; legközelebbi rokonaik a Csótányok és a termeszek.
Tudományos nevében a Mantis szó jóst jelent: erre vonatkozik a Theokritosz által leírt „mantis ha kalamaia” kifejezés is, ami tulajdonképpen a nádszálakban ülő jóst, látnokot jelent. A muszlim hagyomány azt tartja róla, hogy fogólábaival Mekka felé mutat. Magyarországon védelem alatt áll, 2012-ben az év rovarjának választották.
Jól felismerhető megnyúlt előtoráról és jellegzetesen meghajlított első lábairól, amelyek tüskések és igazi fogókészüléket alkotnak. Leggyakrabban zöldes vagy barnás színű. Színezete e közhiedelemmel ellentétben nem függ össze a környezetében lévő növények színezetével, a színek kialakulása eddig ismeretlen. Alakjának és testtartásának köszönhetően jól beleolvad a környezetébe.
A 6–7,5 centiméter hosszú Nőstény zömökebb, nagyobb; potroha felduzzad a benne rejlő petéktől, a hím mindig karcsú, 4–5 cm hosszú.
Tápláléka elsősorban röpképes rovarokból áll – nagy étvágyú, kíméletlen ragadozó. Gyakran mozdulatlanná meredve, lesből támad (bár ilyenkor néha hosszú lábain „hintázni” kezd, hogy áldozata szélfútta falevélnek higgye). Előfordul az is, hogy óvatosan megközelíti áldozatát, majd ráveti magát. Mindkét esetben fogólábaival ragadja meg a zsákmányt olyan sebességgel, hogy azt az emberi szem nem is képes érzékelni.
Megfigyelték már, hogy bizonyos példányok kisebb gyíkokat, madárfiókákat is megtámadnak, és sikeres támadás esetén, fogyasztanak.
Számottevő ivari dimorfizmus nincsen, eltekintve attól, hogy a hímek átlagmérete kisebb, mint a nőstényeké. A párosodás nyár végén történik, a frissen kikelt állatok nagyon hasonlítanak a kifejlett imádkozó sáskára (de kisebbek és szárnyatlanok): kifejléssel növekednek. A nőstény néha (de közel sem mindig) felfalja a hímet párzás után (kannibalizmus) de akár a nemi aktus közben is (a hím gyakran akkor is folytatja a párzást, ha a feje vagy más testrészei már hiányoznak).
Az imádkozó sáska a meleg száraz, bokros-füves területeket szereti, nagyon kedveli a dombvidékek déli fekvésű, napsütötte, de nem kopár oldalait. Megtalálható Közép-Európában, így hazánkban is, számos alfaja szinte valamennyi kontinensen előfordul.
TARKA DÉLAMERIKAI KORALLCINCÉR: Gyakran előfordul, hogy ártatlan, védtelen rovarok egészen más fajok tarka, feltűnő külsejét veszik fel, amelyek fullánkjuk vagy más különleges testi sajátságaik révén az ellenségek támadásától nagyjában meg vannak védve. Az ilyen utánzók tehát mint egy hamis zászló alatt vitorláznak és egy védett fajt majmolnak, pedig tulajdonképpen egészen ártalmatlanok. Ezt a viselkedést mimikrynek nevezik. Ilyen utánzó vagy mimetikus faj például a lebegőlégy (Volucella bombylans L.), amelyet felületes szemléletkor könnyen össze lehet téveszteni a kövi poszméhvel (Bombus lapidarius L.). Éppen így viselkedik a tarka délamerikai korallcincér (Poecilopeplus corallifer Sturm), amely minden rovarevő madár számára bizonyára pompás falat volna, de külsőleg nagyon feltűnően hasonlít az ugyanolyan színben gazdag, de a cincérekkel egyáltalában nem rokon Erotylus-nem fajaihoz, amelyeket ellenszenves nedvük és szaguk miatt a madarak elkerülnek. Ohaus együtt találta a brazíliai őserdőben a korallcincért és az Erotylust, és feltehetjük, hogy a cincérnek haszna van a hasonlóságból, mert ugyancsak őt is kerülik a rovarevők.
KARDHAL vagy KARDOSHAL: Éles, hosszú orrú tengeri ragadozó hal; Xiphias gladius.
1799-ben a Fábián-féle Természethistória a következőképpen festi le a koszperdorrú, vagyis kardhalat: „Lakik ez az Északi-tengerben, ahol a cetek, melyeknek sokszor, mikor észre sem veszik, olyan nagy szalonnájokat vágja le a hasokról, hogy a miatt egy néhány napok alatt meg kell döglenie.” A kardhal könnyen felismerhető hosszúkás orráról, amely testhosszának mintegy harmadát teszi ki.
Latin szaknyelvi neve Xiphias gladius, a zoológiai rendszertanban úgy a nemi, mint a fajnevét ’kard’ jelentésű szavakból alkották; vö. gör. ξίφος’kard’ és lat. gladius ’ua.’. Éles, hosszú orráról kapta elnevezéseit a legtöbb nyelvben; ang. broadbill, swordfish, fr. espadon, ol. pesce spada, sp. Chichi spada, pez espada (EL.) stb.
A Makaira nembe tartozó halakat a régebbi források (pl. a magyarított Brehm) nyársos halak néven írják le. Nagyon hasonlítanak a vitorláshalakhoz. Az 1928-ban Spanyolország atlanti-óceáni partjain kifogott kormos nyársorrú hal vizsgálatával kapcsolatosan Fernando de Buen azt a javaslatot tette, hogy a Makaira Lacép. és a Machaera Cuv. nemeket el kellene választani a vitorláshalaktól, és Makairidae néven új családba egyesíteni. Szerinte a vitorláshalfélék (Histiophoridae vagy Istiophoridae), a nyársashalfélék (Makairidae) és a kardoshalfélék (Xiphiidae) családja számára kardoshalszerűek (Xiphiiformes) név alatt külön rendet kellene felállítani. A kardoshalféléken az orrcsont és az állkapocs hosszú, lapos, haránt met¬sze¬tű nyúlvánnyá alakult. A Xiphiidae családnak csupán egy faja van, a kardhal, amely minden tengerben megtalálható.
Sajátos alakja, nagy teste mindig is foglalkoztatta az ember fantáziáját. Támadókedvét már az ókorban említik, a II. században élt Oppianosz görög költő halászatról szóló tanköltemé¬nyében (Halieutika) azt írta: „A természet a bőkezűségét a szájára korlátozta, s kardot adományozott néki, a szellemét viszont fegyvertelenül hagyta.”
A kevésbé ismert középkori szerzők közé tartozik Thomas Cantimpratensis XIII. századi szerzetes, fő művén, a Liber de natura rerum (A dolgok természetéről) című természettudományi enciklopédiáján hozzávetőleg tizenöt éven keresztül dolgozott (valószínűleg 1225-től 1241-ig). Kéziratos
műve sok későbbi természetrajzi munka (pl. a híres Isten állatkertje) alapja. A tengeri kardszörny halról írja, hogy a kardállat Plinius és Szent Izidor (560–636, sevillai püspök, egyháztanító, a részben természeti csodákról szóló Chronica Majora szerzője) szerint tengeri szörny, valóságos kardjáról kapta nevét, ugyanis orrával, mely olyan éles, mint a kard, meglékeli és elsüllyeszti a hajókat. A kardhal, ahogy Nagy Szent Vazul a Hexaemeron című könyvében (Basilius Magnus: Homiliae in Hexaemeron. Nagy Szent Vazul /megh. 379/ beszédei. Buda, 1470–1480 között) mondja, rettenetesen erős. Tengeri szörny, és annyira különbözik minden megszokottól, hogy azt hihetnénk, a gondviselő anyatermészet ennek a vadállatnak az esetében tréfát űzött velünk.
Két hátúszója közül az első nagy és sarló alakú. Húsa igen kedvelt. Az amerikai horgászok broadbill, vagyis nagyszájú hala, a kardhal legjobban a 18–22
fok körüli vizekben érzi jól magát. Minden világtengerben otthonos, de a legtöbb példány az Atlanti-óceánban él. Előfordul a Földközi- és a Fekete-tengerben, nyaranta az Északi-, sőt a Balti-tengerben is feltűnik (mintegy 800 méter mélységig). Testformája ovális, oldalt kissé összenyomott. Az eddigi legnagyobb ismert példányt (1443 kilogramm) Chile partjainál fogták ki 1953-ban. Kisebb halakkal, puhatestűekkel táplálkozik, de ritkán a ceteket és az embereket is megtámadja. Igen jó úszó, sebessége elérheti a 70 km/h-t. Gyakori étkezési hal, fagyasztva és konzervben is árusítják. Több szigeten (Szicília, Madeira) nemzeti eledelnek számít. Hemingway talán legismertebb regényében (Az öreg halász és a tenger) Santiago nagy fogása egy jókora kardhal volt.
KACOLA: Tudományos neve: ló. A ma ismert ló hosszú törzsfejlődés során vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a Törzsfejlődés több mint 60 millió évre nyúlik vissza.
Az első „ősló”, az Eohippus a 75 millió évvel ezelőtt élt Condylarthrus fajok egyikéből fejlődött ki, melyek a kutyánál nem voltak nagyobbak, lábaikon öt-öt ujj volt, és minden ujjukon pataszerű elszarusodott képződményt viseltek. Később a ló Evolúciójában a legjelentősebb változás a láb átalakulása (az ujjak folyamatos visszafejlődésével) volt. Emellett növekedésük is figyelemre méltó, mert akkoriban magasságuk 25-50 cm között lehetett. Táplálékuk kezdetben leginkább puha lombú fák és cserjék hajtásai voltak.
10-25 millió évvel ezelőtt, a miocén korban az őserdőket szavannák, sztyeppék váltották fel, amihez az állatok úgy alkalmazkodtak, hogy fogazatuk egyre inkább alkalmassá vált a fűfélék fogyasztására, valamint nyakuk megnyúlt, hogy kényelmesen elérjék a füvet. Szemük is megváltozott, a fej oldalára tolódott el, így látóterük megnőtt, ezért könnyebben észrevették a közeledő ragadozókat. Idővel lábuk patákban végződtek.
Az Equus caballus – kb. 1 millió évvel ezelőtt jelent meg. Nem más mint a ma élő ló. Később több változat is kialakult. A közhittel ellentétben, a zebra nem a lófélék családjába tartozik, hanem a szamarakhoz.
A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött (botaji kultúra), majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy a lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a Vaskortól használják a lovat hátasállatként.
A ló páratlanujjú patás állat. Izomzata fejlett, erős. A lónak testéhez képest kis gyomra van, ezért figyelni kell etetésére. Túletetés esetén különböző halálos szövődményű betegségek alakulhatnak ki.
A ló szőrének színe attól függ, hogy bőre mennyi pigmentet, vagyis természetes festékanyagot tartalmaz. Szinte minden lónak és póninak sötét a bőre, kivéve a fehér jegyek helyén, például a fejen vagy a lábvégeken, ahol a bőr rózsaszínű, egész testükön. Általában amit fehér lónak mondunk, az valójában szürke. Ezeknek is sötét a bőre, ami azonban csak az orrtájékon látszik. Alapszínek: fekete, pej, sárga és fakó. Kevert színek: deres, szürke és tarka.
A ló méreteit sokféleképpen megadhatjuk. A különböző testtájak az egyes egyedeknél igen nagy eltéréseket mutatnak, van azonban néhány lényeges méret, ami alapján reális méretet kapunk a megmérendő lóról. A leggyakrabban használt méret a marmagasság, amit bottal vagy szalaggal mérhetünk. A mar magasságának lemérésével adhatjuk meg legmegfelelőbben a ló tényleges magasságát, hiszen a marmagasság a lehajtott és felemelt fejű lónál is ugyanakkora, míg az ennél magasabban található testrészek (fej, nyak) helyzete szinte folyamatosan változik.
A ló emlősállat, melynek szaporodása történhet természetes vagy mesterséges fedeztetés útján. A mének folyamatosan nemzőképesek, a kancák viszont csak az ún. sárlás időszakában termékenyíthetőek eredményesen, amely 20 napos megszakítások után kb. 3-5 napig tart.
Néhány fedeztetési állomáson hágatógúzst helyeznek a kancára. Ez egy hátulsó lábakra csatolt szíj, ami megakadályozza, hogy a kanca hátrarúgjon, így a mén megsérüljön Hágatás közben. Nem minden kanca viseli el a hágatógúzst, de ha a kanca valóban rúg, és komoly esélye van annak, hogy a mén megsérül, mégiscsak jó megoldás. A természetes fedeztetés másik módja a szabad fedeztetés. Ilyenkor az összes sárló kancát és fedezőmént egy legelőre engedik. Ez egy bevett szokás az Izlandi, a Fjord és számos egyéb pónifajtáknál. A kancákat a legelőre vezetik, és addig tartják, míg a fedezőmén be nem jön hozzájuk. Ekkor minden lovat egyszerre engednek el. A végén sok kanca lesz vemhes, de legtöbbször nem tudjuk megmondani, mikor fog a kiscsikó megszületni.
A vemhesség 320–355 napig tart; az ikerellés nagyon ritka. A közelgő ellés jelei a horpaszok beesése, a fartő besüllyedése a farok mindkét oldalán, továbbá a kitőgyelés és a péra (a nemi szerv külső része) megduzzadása. A tünetek általában az utolsó héten megerősödnek, de már hetekkel korábban jelentkezhetnek. A fedeztetés pontos idejének feljegyzése ezért nagyon fontos mozzanat. Amikor a megduzzadt emlő a jártatás után is megtartja méretét, tapintása nem ödémás, hanem inkább mirigyes és a bimbók végén előbb sárgás viaszos majd normális tejcseppek jelennek meg, akkor az ellés néhány napon belül megtörténhet. A kanca akár egy héttel előbb is tejelhet, máskor pedig csak az ellés után indul meg a tej, ez idő alatt a csikót mesterségesen kell táplálni. A kancák a kedvező medenceformájuk miatt többnyire könnyen és gyorsan ellenek.
Az ellés szakaszai. az előkészítő szakasz, és a megnyílási szakasz után következik a kitolási szakasz, ami hirtelen kezdődik, körülbelül fél óráig tarthat, 10-30 percig többnyire, megjelennek a tolófájások, a lábhólyag felreped és a kanca heves erőlködéssel, gyakran állva szüli meg csikóját. Utószakasz, az utófájások következményeként eltávoznak a magzatburkok, időtartama akár 3 óra is lehet.
A lovak minden esetben csoportban élnek, mivel – prédaállatok lévén – a magányosságtól félnek. A lovak nagyobb csoportját ménesnek nevezzük. A lovak egymás közötti viszonya meghatározott. Minden lónak megvan a maga hierarchikus helye a ménesben, amely meghatározza viselkedését. Általában a lovaknál is van főnök. Ha valamelyik másik ló is vezér szeretne lenni, akkor harccal döntik el. A lovak szeretik, ha kényeztetik őket, de képesek túlzásba vinni az evést, ami nagy veszélyt jelent az egészségükre.
Ma már a lovakat Magyarországon földművelési munkára, igahúzásra általában nem használják. Főként a hobbi és a sport szerelmesei tartják őket. Másrészt a húsát és tejét hasznosítják. A lovas-nomád népek – ahogyan a régi magyarok is – a ló tejéből a magas cukortartalomnak köszönhetően a mai napig alkoholos erjesztett italt, kumiszt készítenek.
A lovaknak és a póniknak nagyon sokféle típusa ismert, kezdve a nagy testű, lassú mozgású nehézigás lótól a karcsú és gyors angol telivérig. Egy-egy típus általában a fajták keresztezésének eredménye, de vannak olyanok, amelyeket kifejezetten meghatározott célra tenyésztettek ki. Például egy nagy testű igásló és egy telivér keresztezéséből olyan ló születik, amely egy termetes lovast is könnyen elbír a hátán.
A lófajtákat három csoportba soroljuk vérmérséklet szerint: - Melegvérű lovak - Hidegvérű lovak - Nemesvérű lovak.
Hidegvérű lovak: Észak-Európából származnak, ahol bőven találhatók kövér legelők a hűvös, csapadékos időjárás következtében. Nem csoda, hogy ebbe a fajtába tartozó lovak mind nagy testűek, és igen erősek, mint a brabanti vagy belga lovak.
Melegvérű lovak: Az ázsiai vadlovaktól a przewalskiitól és a tarpántól származnak. Élénk, finom csontozatú fajta, alkatuk sokoldalú hasznosításra utal. A lovak "típusát" aszerint határozzák meg, hogy milyen munkára alkalmasak.
Nemesvérű lovak: Az anglo-arab egyesíti magában a nemesvérű lovak minden szépségét, finomságát és eleganciáját. Eredetileg a Közel- Keletről és Észak-Afrikából származik, ahol a sovány legelők és a szélsőséges időjárás a kisebb testű, szívós és gyors lófajta kialakulásának kedvezett.
Pónik: Legfeljebb 148 cm magas és többségükben tiszta vérű őshonos fajta, akárcsak az izlandi póni. A póni lába rövidebb, mint a lóé, de méretéhez képest erősebb. A pónik szívós, öntörvényű állatok.
Típusok hasznosítás szerint:
Fogatlovak: Azoknak a lovaknak, amelyek fogathúzásra alkalmasak, általában meredekebb a lapockájuk, ezáltal jól felfekszik rá a hám, másrészt a csüdjük is meredekebb. Lábukat magasabbra szokták emelni, ami elegánsan mutat a fogatban, ám a lovaglásnál kifejezetten kényelmetlen.
Hátaslovak: A lovaglásra használt állatnak erősnek kell lennie, hogy elbírja lovasát, törzsének pedig keményebbnek, hogy a lovasnak jó ülést nyújtson. Dőlt lapockájának köszönhetően hosszabb és alacsonyabb lépésekkel halad, ami kényelmessé teszi a lovaglást. Ebben szerepe van a kisebb szöget záró csüdjének is. Az izmos far és hosszú hátsó láb az ugrásban válik előnyére…
Sportpóni: a hátasló a legjobb tulajdonságaival rendelkezik, szép, arányos testfelépítésű, a vérmérséklete pedig egyenesen tökéletes.
Nehézigás lovak: Masszív testfelépítése, vastag csontozata és erős izmai nehéz terhek vontatására teszik képessé.
Kocsiló: e típusnak is erősnek kell lennie, mégis könnyebb testűek, ezáltal elegánsabbak. Lábukat magasra emelik. Két egymáshoz illő ló párban igen értékes.
Cob: Nyugodt természetű hátasló, amelynek kissé rövid lába és zömök teste van. Hagyományosan az idősebb és testes lovasok használják előszeretettel. A cob sörényét gyakran rövidre vágják.
Pólópóni: Kis testű ló. Gyorsan mozog, fordulékony, képes hirtelen felgyorsulni, megállni vagy irányt változtatni. Azonnal végre kell hajtania lovasa utasításait.
Vadászpóni: Teste erőteljesebb, kevésbé tetszetős, mint a klasszikus hátaspónié. Amellett, hogy jó hátasló, gyors mozgású, és ugornia is tudni kell.
A lónak több mint 300 fajtája ismert. Korábban Magyarország lótenyésztési nagyhatalomnak számított. Néhány ismertebb fajta: angol telivér, andalúz ló, kisbéri félvér, lipicai, arab telivér, Shetland-póni.
KALONG: Óriás repülőkutya vagy más néven kalong (Pteropus vampyrus).
Az óriás repülőkutya széles körben elterjedt Ázsia délkeleti részén, ahol az indiai repülőkutyát váltja fel. Mianmar déli részétől, Thaiföld, Vietnám, Kambodzsa, Laosz és Malajzia területén honos. Előfordul Az Indonéz szigetvilágban is.
Elsősorban esőerdőkben és part menti mangrove mocsarakban él. Előszeretettel telepszik meg kisebb szigeteken.
Az egyik legnagyobb testű denevérfaj. Az állat vitorlafesztávolsága 132-150 centiméter, testtömege 645-1092 gramm. Teste szürkésbarna színű, vállainál sárgás színezettel. A vitorla lényegesen hosszabb és szélesebb, mint a legtöbb rovarevő denevéré, igen alkalmas a lendületes repülésre; felmelegedés és alvás közben a repülőkutya beburkolózik a több helyen ízülettel ellátott vitorlába. Hátsó lábán öt ujj van. Karmai hosszúak; alkalmasak az ágakon való csüngésre és a nagy gyümölcsökön történő megkapaszkodásra táplálkozás közben. Az állat egy vagy mindkét lábán is képes függeszkedni. A hallása fejlett; a repülőkutya nősténye hangjáról is felismeri kölykét. A repülőkutya éjjel röptében nem használ ultrahangos bemérőrendszert, hanem remek látására hagyatkozik.
Az, hogy pontosan melyik is a legnagyobb testű denevérfaj, nem teljesen tisztázott. Az óriás repülőkutya mellett az aranykoronás repülőkutya (Acerodon jubatus) és az indiai repülőkutya (Pteropus giganteus) is hasonló méretekkel bír.
A repülőkutya kolóniákban él, alkonyatkor és pirkadatkor a legaktívabb. Kolóniái kifejezetten nagyok is lehetnek, olykor akár 10.000 állat is élhet együtt. Táplálékkeresés közben messzire, akár 50 kilométerre is eltávolodhat alvóhelyétől. Sokszor kimerészkedik a nyílt tenger fölé is, miközben egyik szigetről a másikra repül. Tápláléka mangó, guajáva, banán és egyéb gyümölcsök.
Körülbelül 15 évig él, a legmagasabb ismert kor 30 év.
Az ivarérettséget 1-2 éves korban éri el. A párzási időszak február–május között van. A vemhesség körülbelül 150 napig tart, ennek végén 1 utód jön a világra. Az elválasztás 5 hónap után következik be, de a kölyök még 3 hónapot az anyja mellett ül.
Az indiai repülőkutya a Pteropus nemen belül a Pteropus vampyrus fajcsoport tagja. Ide tartoznak a legnagyobb testű fajok. Legközelebbi rokona az indiai repülőkutya (Pteropus giganteus). Szintén közeli rokonai a valamivel kisebb burmai repülőkutya (Pteropus intermedius) és a Lyle-repülőkutya (Pteropus lylei).
KÖZÖNSÉGES KULLANCS: A közönséges kullancs Európa-szerte megtalálható, még Izlandon is. A legdélibb állományai Észak-Afrikában és a Közel-Keleten vannak, míg legkeletebbi élőhelye Oroszország nyugati felén található.
Elterjedésének északi határát az időjárás határozza meg, mivel az utóbbi években enyhe Telek voltak, a közönséges kullancs egyre nagyobb területeket foglalt el Skandináviából.
Az előfordulási területén főleg az Erdőket és a fenyéreseket választja élőhelyül. A nedves élőhelyeket kedveli, emiatt a Földközi-tenger térségében, főleg a száraz nyarakon ritkán található meg.
Ennek a kullancsfajnak akár a többi Ixodes-fajnak nincsenek szemei. Tapogatólábai inkább hosszúak, mint vastagok. A végbélnyílás fölött kis kinövés van. A háti részét, a hímnél teljes egészében, a Nősténynél és fiatalnál részben, kemény pajzs védi.
A Brit-szigetek három faja (Ixodes canisuga, Ixodes trianguliceps) közül a közönséges kullancs a legnagyobb méretű. A kifejlett hím 2,4-2,8 milliméter, míg az éhes fiatal 1,3-1,5 milliméter hosszú. Az éhes nőstény 3-3,6 milliméteres, míg a jóllakott nőstény akár 11 milliméteresre is kitágulhat.
A közönséges kullancs az emlősök, madarak és hüllők vérével táplálkozik. Táplálkozás közben a benne élősködő baktériumokat és vírusokat átadhatja áldozatainak. A kifejlődés általában 2-3 évig tart, de nehéz körülmények között akár 6 évig is eltarthat. A kullancs kifejlődéséhez három különböző típusú gazdaállat kell. A felnőtt példány körülbelül 6-13 napon keresztül juhokon, szarvasmarhákon, szarvasféléken, kutyákon, lovakon és embereken élősködik; ezután pedig leesik a földre. A jól táplált nőstény több ezer petét is lerak, ezután elpusztul.
A frissen kikelt lárva aktívan keresi a gazdaállatát, amely általában Sün vagy cickány lehet, de ezek hiányában megelégszik a rágcsálókkal, nyulakkal, madarakkal, hüllőkkel vagy denevérekkel is. 3-5 napi táplálkozás után leesnek a földre és vedlenek. Vedlés után felmásznak egy fűszálra vagy egy ágra és megvárják a következő gazdát. Ha az áldozat nem jön túl hamar és száraz az idő, akkor a fiatal kullancs kénytelen visszamászni a nedves talajra. A nimfák kis és közepes méretű emlősök vérével táplálkoznak.
Az általa terjesztett kórokozók[
A közönséges kullancs többek mellett, főleg a Lyme-kórért és a kullancs encephalitis nevű betegségekért felelős. A következő baktériumokat, vírusokat és egyéb kórokozókat terjeszti:
Borrelia burgdorferi,
Borrelia afzeli,
Borrelia garnii,
Babesia divergens,
Babesia bovis,
Babesia ovis,
Staphylococcus aureus,
Anaplasma marginale,
Anaplasma phagocytophila,
Coxiella burnetii
Rickettsia conorii.
LEGUÁN: A Brazil kormány betiltotta a leguánok vadászását, hogy divatcikkek készüljenek belőlük. Az 1860-as években már alig élt a vadonban 10000 egyed. Napjainkban ennek a kétszeresére nőtt a zöld leguánok száma.
Leguántelepek jöttek létre: A leguántelepek kb. 30-50 egyedet tartanak a szabadban. Azért alapultak, hogy ha kipusztulnak a természetben a leguánok, akkor onnan hozatnak. 1 hektárnyi terület a szabadban kerítéssel körbevéve, és ragadozóktól távol.
Megtalálták a rekordert: Megtalálták egy kisállat kereskedésbe a rekordnak számító leguánt. A leguán mérete 2,38 méter hosszú, a világ legnagyobb zöld leguánja. Ez a leguán legalább 21 éves. Ez az életkor és méret nagyon ritka.
Rózsaszín leguán: A Galapagos szigeteken él egy nagyon kevés egyedet számláló rózsaszín leguán populáció. A rózsaszín leguán valószínűleg két fajta leguán keveréke. Meglepetés lett volna Darwin-nak? Hát nem, mert a szigeteken élnek a tengeri leguánok, amelyek feketék.
Narancssárga leguán: A narancssárga leguánt 2009-ben fedezték fel. A gyorsan alkalmazkodni kívánó leguán megváltoztatta színét. A gazdálya nem tudta, hogy mit csináljon vele, hát elvitte egy állatorvoshoz. Az orvos kihívott néhány doktort, és azok még pár napig vizsgálták. Persze a leguánnak nem esett baja, ugyanúgy gazdájánál
maradhatott.
ÉTI OSZTRIGA: Az éti osztriga minden Európai tengerparton előfordul, ahol a víz hőmérséklete a nyári hónapokban nem süllyed 15 Celsius-fok alá, és a sótartalom legalább 19 ezrelék; vagyis csupán a hideg északi vidékeken, a Balti-tengerben és a Fekete-tengerben nem található.
Afrika északnyugati partjainál is fellelhető. Az 1940- és 1950-es években, az éti osztriga letelepedett a Maine és a Rhode Island államok part menti vizeibe is.
Az éti osztriga 10-15 centiméter hosszú, meglehetősen csúnya és durva szerkezetű teknőit tetőcserépszerűen egymásra boruló koncentrikus pikkelyek vagy
lemezek fedik, amelyek felületét sugaras irányú, szabálytalan bordák tagolják. A vastag falú teknők nem egyformák, a bal teknő domborúbb és az aljzathoz
rögzült, a jobb laposabb és mintegy fedőként fekszik az alsón. A zárpárkányzaton nincsenek fogak. A teknők színe piszkosfehér vagy szürkésbarna, az alsón gyakran vöröses foltok láthatók.
Az éti osztriga szilárd aljzaton él a parti hullámverésnek kitett sziklákon, gazdag állományai néhol egész padokat alkotnak. Az aljzathoz tapadás a következőképpen megy végbe: a Petéből kikelt fiatal állat kezdetben a vízben lebeg, majd szilárd aljzatot keres, és először élére állított helyzetben Bisszuszfonalakkal rögzíti magát az aljzathoz. Ezt követően a bisszuszmirigy ragasztóanyagot választ ki, amelybe az osztriga bal teknőjével beleejti magát. A ragasztóanyag megszilárdul, és az állat egész életére az egyszer kiválasztott helyhez kötődik. Lába és bisszuszmirigye ezután elcsökevényesedett maradvánnyá fejlődik vissza.
Az evezőlábú rákok (Copepoda) közül a Herrmannella barneae, a Herrmannella duggani, a Pseudomyicola spinosus, a Mytilicola intestinalis, a Mytilicola orientalis és a Myicola ostreae, míg a chromisták közül a Bonamia ostreae élősködnek ezen az osztrigán.
A kagylók hímnősek, és váltakozva Nőstényként vagy Hímként viselkednek. A peték még az anyaállatban megtermékenyülnek, és csupán a Lárvák kerülnek a vízbe.
Természetes osztriga ma már csak egy-két helyen található. E nagyra értékelt és kedvelt ínyenc falat iránti kereslet fedezésére napjainkban a legtöbb osztrigát mesterségesen kialakított kagylótenyésztő padokon nevelik. Ilyen kultúrákat már a Rómaiak is létesítettek.
KOSÁRKA: Tudományos neve: csodatölcsér. Harang vagy tölcsér alakú virágokat hozó kerti dísznövény; Mirabilis jalapa.
Csapó Józsefnél 1775-ben töltséres virág. Benkő József 1781-ben, Szebenben megjelent Téli bokréta című gyászbeszédében a Mirabilis neve tsudatöltséresek, 1783-ban megjelent Nomenclatura Botanica (NclB.) című összeállításában tsuda töltséres, töltséres virág néven szerepel. Mátyus István Ó és Új Diaetetica című munkájának 1787-ben megjelent II. kötetében az ’Arbor mirabilis’ neve tsuda-fa, Sander Henriknél 1794-ben tsuda virág.
A csodatölcsér, de különösen a csodavirág a tudományos elnevezéssel függössze (< latin mirabilis ’csodálatos’). Egyik német neve is Wunderblume, azaz
’csodavirág’, a franciában belle de nuit, ’éjszaka szépe’ a neve. A latin nevetLinné adta a nemzetségnek kellemes illata és a virágszirmok sajátos csíkozása alapján. Egy és ugyanazon a száron este a tölcséres virágok a piroson kívül nem ritkán sárgák vagy tarkázottak.
A Mirabilis jalapa latin, német stb. neve a XVI. és XVII. század egyik csodagyógyszerének a nevét őrzi. Európa civilizációs betegségének, a túltápláltsággal összefüggő emésztési nehézségeknek volt igen hathatós orvossága a Jalapawurzel, azaz ’jalapagyökér’. A nagy keresletre való tekintettel magas árat kértek a mexikói kikötőn, Jalapán keresztül szállított purgálószerért.
A növény társneve hazánkban a jalapa, továbbá a kosárka, kosárvirág, lustakisasszony és a metaforikus tölcsérvirág. A Szigetközben kurvavirág néven is ismerik. Ennek névadási szemlélete az, hogy piros, sárga vagy fehér forrt szirmú virágai „este nyílnak, mint azok a lányok”. További társneve a méhpilis
(R. 1807: MFűvK.: délignyitó méhpilis, 1843: Bugát, 1911: Nsz.). A Magyar Fűvész Könyv szerzői nevezték el így, mert egyrészt pilise, azaz mézválasztója ránő a magra, héj lesz belőle, s ekkor olyan, mint a méh. Natter-Nád Miksánál a Mirabilis, azaz a csodavirág neve délignyitó. A délignyitó, délignyíló
előtagot az magyarázza, hogy a növény virágai (délutántól-estétől) reggelig-délelőttig nyílnak.
Gyakran méter magasra is megnövő, erősen bokrosodó növény. Lombja sötétzöld, a virágok változatos színűek; fehérek, sárgák, püspöklilák. Júniustól a fagyokig virít. Erős napsütésben,a déli órákban a virág kelyhe bezárul, majd este újra kinyílik, ezért néhol estikének is nevezik. A szárazságot jól tűri, mert répaszerűen megvastagodott karógyökerei a talaj mélyebb rétegében mindig elég nedvességhez jutnak. Gyökereit ősszel felszedve pincében, homokban vermelve teleltethetjük, és áprilisban kiültethetjük. Ennek előnye, hogy hamarabb virágzik, mint a magról vetett.
A csodatölcsér családjába tartozik a nálunk is kedvelt bougainvillea vagy murvafürt ’Bougainvillea glabra’. Feltűnőek a virágokat körülvevő, párosával összenőtt fellevelek. Ezek motiválták a növény murvafürt nevét, a murva ugyanis olyan fellevél, amelynek hónaljából virág nő ki. Ezek az apró virágok sárgásfehérek; a bougainvillea egyaránt nevelhető bokorrá, fácskává vagy sövénnyé, de szép lugast is formálhatunk belőle, mint a futórózsából.
ÁGAS HOMOKLILIOM: 30–80 cm magas évelő. Nagyon vékony, hengeres szára ágas. A szárnál hosszabb, tőálló levelei hosszúak, keskenyek. A levelek erezete párhuzamos.
Minden ág végén fürtös virágzata fejlődik. A virágzat laza, terebélyes buga. A hat, egyenként 10–15 mm hosszú, a porzóknál alig hosszabb lepellevél fehér; a három belső lepellevél szélesebb a három külsőnél. A sárga bibeszál egyenes, a lepelnél hosszabb. Termése gömbölyű, szálkás hegyű tok kékesfekete, ráncos magvakkal. A levélszélek összenövésével három válaszfal (septum) jön létre. Ezek a termést három rekeszre osztják; ezekben a magok általában párosával helyezkednek el. A tok a főerek mentén nyílik fel, az épen maradó szeptumok bölcsőként veszik körül a magokat. A mostoha körülményeket is jól viseli, ezért meglehetősen gyakori — főleg sziklagyepekben, sziklafüves és pusztafüves lejtőkön, irtásréteken, száraz erdőkben nő. Gyökeréről, vegetatívan is jól szaporodik. Júliustól szeptemberig (augusztusig) nyílik. A méhek szívesen látogatják.
KONKOLY vagy VETÉSI KONKOLY: A szegfűfélék családjába tartozó, 50–70 cm magas, eredetileg a Földközi-tenger nyugati vidékéről származó, de világszerte elterjedt egyéves vetési gyomnövény.
A Soó Rezső és Kárpáti Zoltán által írt és 1968-ban kiadott
Növényhatározó még „közönséges”-ként írta le, majd a mezőgazdaságban használt vegyszerezés hatására erősen megritkult, védetté vált. Az utóbbi években viszont ismét szaporodik. Egykor a takarmány közé keveredett mérgező magvak veszélyt jelentettek a háziállatokra, főleg a sertésre, baromfira. A kenyérgabonával keveredve komoly veszélyforrást jelentettek, mivel a sütés-főzés során a méreganyagok nem bomlottak le – 3-5 grammnyi lisztje már Nyálkahártya-irritációt, fejfájást, görcsöket, keringési zavart, súlyosabb esetben fulladásos halált okozhat.
Szára felálló. Keskeny levelei átellenesen állnak. Szára és levelei is selymesek a rásimuló szőrzettől. Magányos virága 2–4 cm-es virágkocsányon nő. A Párta 3 cm átmérőjű, öttagú, pirosas-bíboros színű. A Csészelevelek hosszú, vékony, kihegyezett cimpái messze túlnyúlnak a szirmokon. Tok Termésében rengeteg fekete, vese alakú mag fejlődik. Mivel a magok mérgezőek, a konkolyos lisztből sütött kenyér élvezhetetlen.
A kalászosok ismert gyomnövénye (a búzavirággal, a pipaccsal és a szarkalábbal együtt). Május és július között virágzik.
Minden része mérgező. Magjai a búzalisztbe keveredve azt élvezhetetlenné, nagyobb mennyiségben mérgezővé teszik. A mérgezés pontos mechanizmusa nem ismert. Sokáig kizárólag a konkoly triterpenoid szaponinjait („szapotoxinok”), például a gitagozidot (aglikonja a gypsogenin) tették felelőssé, amelyek kölcsönhatásba lépve a sejtmembránnal megváltoztatják annak permeabilitását. Újabban az agrosztin nevű, Lektin-szerű fehérjét (az egyes típusú riboszóma-inaktiváló fehérjék, azaz a RIP1-ek közé tartozik) is felelőssé teszik a mérgező hatásért, mivel ezek a vízoldékony glikoproteinek
jól ismertek citotoxikus hatásukról.
A népi gyógyászatban egykor bőrbetegségeket kezeltek, a Homeopátiában gyomornyálkahártya-gyulladást kezelnek vele. Emellett megemlítendő, hogy a vetési konkolynak pozitív allelopatikus hatása van a búzára nézve: konkoly jelenlétében a búza 20–50%-kal is nagyobbra nő.
Régen (a pipaccsal együtt) a termőföld virágaként tisztelték, a föld termékenységének jele volt.
GYÁSZOS ÁRNNYÉKBOGÁR: Kopár gyepek, kövek alatt található ritka már csak Villány környékén előforduló rovar. Eddig csak hazánkban és Szlovákiában találtak rá. Természetvédelmi értéke 50 ezer Ft.
FESTŐGOMBA: Tudományos neve: lángvörös pókhálósgomba. Egyik kedvenc visszatérő témám a gombák egyéb felhasználása, azon belül a gyapjúfestés. Egyszerűen fantasztikusnak találom, hogy a szivárvány összes színét kihozhatnám belőlük némi alkimista trükközéssel. Érdekes, hogy a kimondottan színes gombák mint például a galambgombák Russula spp. alkalmatlanok festésre, de a szürke bükkfa-tapló, a sávosan tarkázott lepketapló, a barna bársonyostönkű cölöpgomba és a narancs-vörösesbarna domború likacsosgomba a színek sokaságát adja megfelelő pácanyagok használatával.
Amikor 9 éves voltam, a 80-as évek második felében már komoly irodalma volt a festőgombáknak Amerikában és Nyugat-Európában.
Egy 1987-ben kiadott magazinból származó oldal, ami tömören ismerteti a gyapjúfestésre alkalmas gombákat, a belőlük nyerhető színeket és magát a festés menetét ismerteti. Ez nagyon hasonlít a növényekkel történő festésre. Ezért a témában jó szívvel ajánlom Kemendi Ágnes: Festés növényekkel - Fonalak, textíliák című könyvét. 2014-es kiadású, egy éven át kerülgettem a kreatív boltban és most karácsony előtt megvettem magamnak.
Szinte mindegy, hogy gomba vagy növény, lenyűgöznek a színek. Persze gombamániásként a gombákat választom, de biztosan fogok növényekkel is festeni. Jövőre az egyik terv, hogy a melléképület lomkamráját kitakarítom, vályogfalát megtapasztom, és egy műhellyé alakítom.
Fontos tudnivaló, hogy a gombák színanyagai inkább fehérjemolekulákhoz köthetők. Ezért gyapjú és selyemzempontból kerülendők a textiliparban használt erősebb pácok, házi festésnél inkább a timsót, vasgálicot és rézgálicot használjuk. Ráadásnak a timsó nem mérgező, bár nem is ennivaló.
A lángvörös pókhálósgomba Cortinarius purpureus és színes rokonai, a többi kis termetű pókhálósgomba első osztályú festőgombák. Például timsóval gyönyörű vörös színt adnak a gyapjúnak, selyemnek. Sajnos nem túl gyakori fajok hazánkban, így kímélendők. Szerencsére van helyettük másik vörös színt adó gomba, a domború likacsosgomba Hapalopilus rutilans.
Az ízletes vargánya Boletus edulis inkább kiváló aromái miatt ismert gomba, pedig festésre is alkalmas. Csöves termőrétege timsóval arany színűre festi a fonalat. Pác nélkül sárgára színezi. Ezentúl érdemes félrerakni és megszárítani a nyüves-kukacos vargányák termőrétegét. Szárítva is használható festésre.
A fenyő-likacsosgomba Phaeolus schweinitzii kiváló festőgomba, de hazánkban ritka, nehéz rálelni. Jobb figyelmen kívül hagyni. Helyette inkább a jóval gyakoribb vöröses kénvirággombát Hypholoma lateritium érdemes gyűjteni, ami timsóval szép sárga színt ad, akár csak a begöngyöltszélű cölöpgomba Paxillus involutus.
Az osztott pöfeteg Pisolithus arhizus sok mindenre jó gomba, így festésre is használható. Alapvetően a barna különféle árnyalataival festi meg a gyapjút. Egyelőre nem túl gyakori, de a klímaváltozás kedvező számára. Helyettesíthető a bükkfa-taplóval Fomes fomentarius, ha timsó a pác.
A csípős parásgereben Hydnellum peckii az élőhelyi igényei miatt a rokonaival együtt ritka gomba hazánkban. Ha zöld színre lenne szükségem, akkor használhatnám a bársonyostönkű cölöpgombát vagy a bükkfa-taplót. Mindkettő vasgáliccal zöldre fest.
A cserepes gereben Sarcodon imbricatus szintén a ritkább gombáink közé tartozik. Kár, mert vasgáliccal szürke-feketére, timsóval zöldre színezi a gyapjút. Ha szürkés, feketés árnyalatokra vágyunk, inkább a domború likacsosgombát segítsük meg vasgáliccal. Illetve a lepketapló Trametes versicolor pác nélkül szürkére színez.
A bársonyostönkű cölöpgomba Tapinella atrotomentosa fenyőkedvelő korhadékbontó, és akár városi parkban is felbukkanhat, ha talált korhadó fenyőmaradványt. Két színt ad, zöldet és lilát. Ez utóbbit, ha timsóval pácolták a gyapjút. Jó tudni, hogy még szebb lila színt ad a domború likacsosgomba.
Az Omphalotus olivascens észak-amerikai rokona a világító tölcsérgombának O. olearius, hazánkban nem él, így nincs magyar neve. Amerikában népszerű festőgomba, különféle pácokkal eltérő kék-lila-szürke árnyalatokat ad, de feketére is színez vasgáliccal. Helyettesíthető lepketaplóval, ami timsóval kékre fest.
ALICIA: A tengeri kökörcsin (Actiniaria). nagy méretű korallpolip, amely más korallokkal ellentétben puha testtel rendelkezik. A tengeri kökörcsin a korallpolipok külön osztályába tartozik, és a medúzához is kapcsolódik. Ezeket a tengeri szellőrózsáinak is nevezik, mert olyan szép megjelenésűek, mint a virágok.
A test henger alakú lábból és egy csápból áll. A láb gyűrűs és hosszanti izmokból áll, amelyek miatt a tengeri kökörcsin nyújtható, lerövidülő és hajlítható. A láb alján talp vagy pedál található.
Az anemone lábaiból felszabadul a nyálka, amely megkeményedik, és az anemone tapad az aljzathoz. Más tengeri kökörcsinnek széles lábai vannak, segítségükkel, mint egy horgonyt, meglazulnak a talajban, és a buborékot tartalmazó talp uszonyként működik. Ezek a tengeri kökörcsin fajai fejjel lefelé úsznak.
A test felső végén van egy orális korong, amely egy vagy több sor csápot vesz körül. Az egyik sorban a csápok azonosak, de különböző sorokban színük és méretük változhat. A csápokat szorító cellákkal látják el, amelyekből vékony mérgező szálak repülnek ki. A szájnyílás lehet ovális vagy lekerekített.
Tengeri kökörcsin (Actiniaria).
A tengeri kökörcsinek meglehetősen primitív lények, amelyek nem rendelkeznek komplex érzékszervekkel. Az egyenlőtlen anemone rendszer érzékeny sejtek egy csoportjából áll, amelyek a csápok talpán, alapján és a szájnyílás körül helyezkednek el. Ezek az idegsejtek különféle ingerekre reagálnak, például a száj közelében lévő sejtek képesek megkülönböztetni az anyagokat, de nem reagálnak a mechanikai stresszre, és a talp sejtjei nem reagálnak a kémiai stresszre, de érzékenyek a mechanikai stresszre.
A tengeri szellőrúgók többsége meztelen testtel rendelkezik, míg a tengeri cső alakú szellőrészek kitintakaróval vannak ellátva, lábaik csőszerűnek tűnnek, ezért "csőszerűnek" hívták őket. Néhány tengeri kökörcsin testét homok szemcsék és különféle építőanyagok borítják, amelyek a borítást tartósabbá teszik.
A tengeri kökörcsin sokfélesége csodálatos. Színe annyira változatos, hogy még ugyanazon faj képviselőinél az árnyalat is változhat. A tengeri kökörcsinek a szivárvány minden színében előfordulhatnak: rózsaszín, piros, zöld, narancs, fehér és ezek árnyalatai. A csápok széle gyakran kontrasztos színű, a kökörcsőrész mérete széles tartományban változhat.
BAZÁR: Tudományos neve: bazsarózsa. A peónia legrégibb magyar neve bazár vagy bazsár, néhol basal vagy bazsál.
A bazsarózsa gyökerét a görög gyógynövényárusok titokzatos szertartások között ásták ki; Plinius szerint „éjjel kell kiásni, mert különben könnyen megesik, hogy a fekete harkály a védelmére siet, és a gyökérásó szemébe csap”.
Ő úgy tudta, hogy az egyik legrégebben termesztett virág.
A bazsarózsák a legősibb virágos növények közé tartoznak, számos primitív anatómiai bélyeget mutatnak. Ilyen például a villás elágazási szerkezetre emlékeztető levél és hajtásrendszer, a teltvirágúságra való hajlam – amit a nemesítők a legtöbb kerti változatnál ki is használtak –, a spirálisan elrendeződő porzó és termő stb.
Kínában káprázatos pályafutása volt, évszázadokon át a legnépszerűbb növénynek számított. Császárok rajongtak érte, költők, tudósok dicsőítették, a köznép szintén nagy becsben tartotta. A Szung-dinasztia idején hua-vangnak, ’virágok királyának’, paj-liang-csinnek, azaz ’száz uncia aranynak’ nevezték, sőt
egyszerűen csak ’a virág’ néven emlegették. A művészetek gyakori tárgya volt csodaszép virága. Virágzáskor minden tavasszal többnapos ünnepségeket rendeztek a fővárosban. Már Li Csan császár híres csangani kertjében 820 körül 10000 tő különféle színű bazsarózsa nyílott. Szaporítási, oltási módjairól már 900 évvel ezelőtt kitűnő szakmunkák láttak napvilágot. Egy-egy új fajtáért mesés összegeket fizettek. A zengzetes nevű fajták közül kedvelt a ’Rózsaszín selyembe öltözött nefrit’, a ’Mennyei fény’ vagy a ’Legfelsőbb méltóság skarlát köpenye’.
A kései bazsarózsa ’Paeonia albiflora’ ősidők óta kerti virág; már a Kr. e. V. században említi az Ódák könyve. Kínai sao-jao nevének jelentése ’elragadó, gyönyörű’. A szerelem jelképeként ajándékozták egymásnak a fiatalok. Nevezték csiang-linek, azaz ’búcsúvirágnak’ is, mert elváláskor adták a távozó barátnak.
Régóta gyógynövény, gyökerének kérge mind a mai napig nagy mennyiségben terjesztett drog.
A Szung-dinasztia idején tiszteletének központja a gazdag kereskedőváros, Kuangling (ma Jangcsou) volt, ahol a XII. század végén a Csu család híres kertjében 60000 tő virított. Az e korból fennmaradt írások 35-40 változatot említenek.
A VIII. században Japánba is átkerült a virág, mindmáig rendkívül népszerű ott.
Európában viszonylag későn került a gyógynövények közé, a Capitulare de villis királyi rendelet (795 k.) még nem említi. Hildegard von Bingen apácafőnöknő a XII. században már ír róla. A bazsarózsát a lovagkertekben szép piros virágai miatt a rózsákhoz számították. A németben Königsblume, Benedictenrose, Venedischrose volt, ma Bauernrose, azaz ’parasztrózsa’ a neve. Az olaszban pasqua rosa, azaz ’pünkösdi rózsa’, mely a latin–zsidó pascharum rosa folytatója.
Nálunk a gyógyhatásáról Lippay János (1664) után részletesen ír Csapó József (1775) és Veszelszki Antal (1798), aki szerint ekkor „még a parasztoskertekben is közönséges”. Szintén ő az, aki korának felvilágosodott törekvései alapján a babonás használattól óva int: „Ha a magvaiból tizenötöt mézes vízben megisznak, használ az éjjeli nehézségek, vagy amint mondják tudatlanul s esztelenül, a boszorkány-nyomások ellen; kő legyen a fülökben. Jaj, rossz világ, setétség, nem világ!”
Diószegi Sámuel Orvosi Fűvész Könyvében (1813: OrvF.) még inkább megtépázta a bazsarózsa gyógyító hírnevét. Mint gyökeréről írja: „undorító mérges szer, inkább kerülni kell. Elég nézni a virágát.”
Gyökerének porát nyavalyatörés ellen használták. Gyergyóban a sebre tett sziromlevélnek vérzéscsillapító hatást tulajdonítottak. A gyökérből vagy a sziromlevélből készült főzetet háziállatoknak adták véres vizelés esetén. A bazsarózsa magja (semina Paeoniae officinalis) csúzgyöngy néven keresett orvosszer volt. Azt tartották ugyanis róla, hogy nyakban viselve megszünteti a csúzt. Gyakran kérték a csúzgyöngyöt a gyógyszertárban, de azt többnyire nem tudták, hogy a bazsarózsa magja. A kemény magvakat vízben megpuhítva tűvel keresztülfúrták, zsinegre fűzve a nyakon hordták. Németországban a bazsarózsamagból készült gyöngyfüzért a fogzó gyermekek nyakába akasztották.
GARATBAGÓCSOK: Elsősorban gazdáik garatüregében fejlődnek. Őzeink és szarvasaink veszedelmes élősködői a Cephenomyia- és Pharyngomyia-fajok. A legfeljebb 2–3 hétig élő nőstények elevenszülők. Ivarkészülékük vakzsákjában fejlődő, s az olykor ötszázat is elérő fiatal lárvákat a nőstény repülés közben hozza világra, s valósággal ráspricceli a gazdaállat orrtájékára. A kis nyüvek a következő év márciusáig az orr nyálkahártyáján élnek anélkül, hogy nagyságukban lényegesen változnának. A második és harmadik stádiumú alakjaik a belső orrnyílásokban (choana), a garatüregben és a nyelv tövében élősködnek. Ezek nagysága már tetemes: 4 cm-re is megnőnek. Légzési és nyelési nehézségeket okoznak, ennek következtében a gazdaállat növekedésében visszamarad, testtömege csökken, és a fertőző betegségekkel szemben kevésbé lesz ellenálló. A bábozódásra érett lárvákat a szarvas vagy az őz kitüsszögi, s azok befúrják magukat a talajba, ahonnan 3–5 hétig tartó bábállapot után bújnak ki a kifejlett bagócsok. A garatbagócsok meglehetősen gyakoriak.
Család: Oestridae
–
KOLOKÁN: A békatutajfélék (Hydrocharitaceae) családjába tartozó, Európában és Nyugat-Ázsiában elterjedt lebegő vízinövény.
Egyéb elnevezései karakány, kalokán, kalóka, imergyökér, imera, vízi olló, rák ollója, vízi fülfű.
A kolokán évelő lebegő vízinövény. Fejlődését a víz alatt kezdi, ahol gyökereivel gyengén megkapaszkodik az aljzatban. Virágzás idején rövid szára eltörik és levélrózsája a víz színére emelkedik, félig kilátszik belőle. Késő ősszel a még mindig az iszaphoz kapcsolódó gyökerei spirállá tekeredve megrövidülnek és visszahúzzák a víz alá. Télre a levelei elhalnak és rügyei vészelik át a hideg időszakot.
Levelei levélrózsát formálnak, amely egzotikus külsejű, aloéra vagy az ananász levélzetére hasonlít. A levélrózsa magassága 15–50 cm, átmérője fél-egy méter. Az egyes levelek 15–40 cm hosszúak, nyél nélküliek, hosszúak és keskenyek (lándzsás-szálas alakúak). A levelek vége hegyes-tüskés, élükön kis tüskében végződő fogak sorakoznak. Merevek és viszonylag könnyen eltörnek.
Májustól augusztusig virágzik. Kétlakiak, vagyis az egyes növényeken vagy csak termős vagy csak porzós virágok nőnek. A virágok egyesével helyezkednek el, tüskés élű száruk rövidebb a leveleknél, két buroklevél található rajtuk. A virág sugarasan szimmetrikus, három fehér sziromból és három zöld csészelevélből áll. A szirmok 15–25 mm hosszúak. A porzós virágokban 15–30 sárga porzó, a termősökben hat, összenőtt termőlevelekből álló bibe található. Utóbbiakban is találhatóak porzószálak (ritkán steril porzókkal is), tövükben nektár termelődik. A virágnak romlott hússzaga van, amivel a beporzó legyeket és egyes lepkéket vonzza magához.
Termése 3,5 cm hosszú, tojás formájú, hatosztatú toktermés. Vegetatív szaporodásra is képes, nyár végén a levélrózsáról rövid indákról újabb, kis rozetták sarjadnak, amelyek áttelelnek és a következő tavasszal indulnak növekedésnek. Valószínűleg a vegetatív szaporodás a gyakoribb; az északi régiókban pedig kizárólagos.
Európai és északnyugat-ázsiai faj, keleten Kazahsztánig és a Kaukázusig található meg. Eredeti elterjedési területét nehéz meghatározni, mert legalább háromszáz éve dísznövényként is alkalmazzák és sokhelyütt kivadult. Így került Észak-Amerikába is, ahol a kanadai Ontarióban a Trent-folyóban található egy állománya. Az Egyesült Államokban invazív fajnak tekintik és bevitelét tiltják. Északon, nagyjából a Cherbourg-
Szentpétervár vonal fölött (így a Brit-szigeteken is) szinte csak nőivarú példányai élnek. Skandináviában csak ritkán virágzik és magot akkor sem hoz, gyakorlatilag kizárólag sarjadzással szaporodik. Franciaországban és Svájcban a feltevések szerint nem őshonos, csak kivadult. Dél-Európából hiányzik, Olaszországban teljesen kipusztult. Magyarországon a folyószabályozások előtt gyakori volt az Alföldön, de a mocsarak, lápok eltűnésével ma már csak ritkán fordul elő vadon.
Tápanyagban dús, semleges vagy kissé magasabb pH-jú, eutrofizálódó
állóvizek, tavak, mocsarak, lápok, lakója. Helyenként tömeges lehet. A ritka zöld acsa (Aeshna viridis) szitakötő kizárólag a kolokán leveleibe rakja le petéit, lárvája pedig a levélrózsán rejtőzik, ezért csak vele együtt fordul elő.
Magyarországon nem védett. Kerti tavakban gyakran alkalmazott dísznövény.
KÉRGESTEKNŐS: A kérgesteknősfélék (Dermochelyidae) családjába tartozó egyetlen faj.
A térítők közötti tengerekben él ugyan, ám a mérsékelt égöv tengereibe is elkalandozik. A szárazföldön nehezen mozog, de a vízben kecsesen úszik.
Elsősorban medúzákat, esetleg fejlábúakat és zsákállatokat eszik. Akár 1280 méter mélyre is lemerülhet.
Páncélhossza elérheti a 256,5 centimétert, testsúlya pedig akár 916 kg is lehet, legtöbbször azonban kisebb. Az állkapcsa szegélyei élesek, nem fogazottak. Mellső végtagjai kétszer hosszabbak, mint a hátulsók. Hátpáncélja teljesen elcsontosodott, enyhén boltozatos, elől meglehetősen lekerekített, hátul farkszerűen kihegyesedő. A fiatal egyedek fejét, nyakát és lábait apró pajzsok fedik, melyek lassanként eltűnnek, úgyhogy az idősebb állatok bőre sima lesz, csak a fejen vannak még apró pajzsok. Színük sötétbarna, világos vagy sárga foltokkal.
Több ezer kilométer, akár hónapokig is tartó megtétele után, ugyanoda tér vissza, ahol ő is kikelt. A tengerekből csak a szaporodás idejére jön a szárazföldre, homokba rakja közel 100 darab tojását, melyeknek átlagosan a harmada terméketlen, vagy kisebb a többinél, így kikelésnél több erős kis teknős indulhat a víz felé.
BÚZA-KŐÜSZÖG: Az üszöggombák rendje (Ustilaginales) 37 nemzetség mintegy 1000 faját öleli fel. Fajai veszedelmes növényi kórokozók, amelyek gazdanövényeikre erősen specializálódtak.
Túlnyomórészt egyszikűeken – rendszerint perjeféléken, Sásféléken vagy liliomféléken – élnek. A kétszikűek közül a szegfűfélék és a fészkesvirágzatúak családjait részesítik előnyben. Az üszögfertőzés jellegzetes tünete a fekete színű kitartó (áttelelő) spórák – klamidospórák – óriási tömegének megjelenése a gazdanövény egyes szervein (a szárakon, a leveleken, a virágokban és a terméseken). Ezektől a növényi részek égetteknek, elüszkösödötteknek tűnnek. Az üszöggombák kitartó spórái diploidok.
A rend a dérgombákkal (Taphrinales) mutat rokonságot. Fajai ugyanis életciklusuk haploid szakaszában élesztőszerűek és szaprotróf módon táplálkoznak, dikariotikus életszakaszukban pedig gazdaszervezethez kötődnek és parazitaként viselkednek.
A KUKORICAGOMBA, név szerint a huitlacoche vagy golyvásüszög, édes, kicsit füstre emlékeztető ízét már ősidők óta kedvelik Mexikóban. Más országokban ínyencfalatnak számít; van, ahol mexikói szarvasgombaként utalnak rá.
A huitlacoche kialakulását az Ustilago maydis nevű gomba idézi elő, mely a Zea mayst, azaz a kukoricát támadja meg kisebb vagy nagyobb mértékben. Majdnem minden betakarításkor találnak ilyen termést, különösképpen a meleg, közepesen száraz területeken. A kutatók feltárták, hogy „az umami* ízhez kötődő négy aminosav közül három” megtalálható a huitlacochéból vett mintákban (Journal of Agricultural and Food Chemistry). A huitlacoche enyhén édeskés ízét a többi ehető gombáénál nagyobb szénhidráttartalma adja. Aromaanyagot is szép számmal találtak ebben a csemegében, köztük például vaníliát is. Bár a huitlacochénak az íze a legcsábítóbb, a tápértéke sem elhanyagolandó — egyéb tápanyagok mellett C-vitamint, foszfort és kalciumot is tartalmaz.
Nem meglepő hát, hogy az aztékok értékesnek tartották a huitlacochét. Ők a cuitlacochin nevet adták neki, melynek a jelentése ’szunnyadó kinövés [kóros képződmény]’. A gomba később kapta a napjainkban használatos nevét. Mexikóban a huitlacochét úgynevezett quesadillában, azaz összehajtogatott, házi készítésű tortillába töltve szokás fogyasztani, de gyakran használják ennél valamelyest bonyolultabb ételekhez is, úgymint palacsintákhoz, levesekhez, illetve mártásokhoz.
Mostanában a gomba a génkutatók laboratóriumába is bejutott, ahol azt próbálják kikísérletezni, hogy miként lehetne kereskedelmi célokkal még több ilyen gomba kifejlődését előidézni.
Üszöggombák által okozott betegségek. Gazdaságilag fontosak a gabonafélék károsítói, például a búza-kőüszög (Tilletia tritici), a búza-porüszög (Ustilago tritici), a kukorica-
vagy golyvásüszög (Ustilago maydis) és az árpa-fedettüszög (Ustilago hordei).
KARMAZSINTÖLGY: A bükkfafélék családjába tartozó, mediterrán elterjedésű fafaj. Élősködője a karmazsintetű, amelyből élénkvörös festéket készítettek.
Mediterrán faj, a Földközi-tenger medencéjében és a környező régiókban (Portugália, Kis-Ázsia, Észak-Afrika) honos.
A sziklás, köves talajokon növő mediterrán bozótosok, a Macchia egyik alkotónövénye. A karmazsintölgy inkább a meszes talajt és a tengertől távolabb fekvő régiókat preferálja. Igen lassan növő faj. Közepesen fagytűrő, a −15 °C-ot is elviseli.
A karmazsintölgy 0,5–5 m magas, örökzöld, tömött lombozatú bokor vagy alacsony fa. Ritkán a 10 méteres magasságot is eléri. Fiatal hajtásai sárgásbarnák, szőrösek, később szürkésbarnák lesznek. Kérge tompaszürke. Rügyei 3 mm-esek, kihegyesedő oválisak, mogyoróbarna színűek. Levelei kicsik, 1–4 cm hosszúak és 0,7–2 cm szélesek. Alapjuk szív alakú vagy lekerekített, vastag, bőrszerű textúrájúak. Szélük kissé hullámos, a hullámok csúcsán tüskék ülnek, mindkét oldalon 5-8 darab. A levél mindkét oldala zöld, fonákja kicsit tompább színű, esetleg hamvasabbnak tűnő. A levélnyél szőrtelen, kb. 3 mm hosszú.
Nyár elején virágzik. Virágai vagy csak termősek vagy csak porzósak, de egy növényen mindkettő megtalálható. Porzós virágai 3–5 cm hosszú lecsüngő barkák. Szélbeporzású.
Termése 2 cm hosszú, 1,5 cm széles makk, amelynek egyharmadát a tüskés kupacs takarja. A makk a beporzást követően másfél-két év alatt érik be teljesen.
A tölgyön élő, Kermes nemzetségbe tartozó Karmazsintetűből korábban élénkvörös festékanyagot állítottak elő. A többi tölgyhöz hasonlóan a karmazsintölgy makkja is ehető, ha megőrlik és alaposan kiáztatják belőle a tannint.
A leveleken növő gubacsokat a hagyományos gyógyászatban érösszehúzó, vérzéselállító hatásuk miatt sebek, vérhas vagy hasmenés kezelésére használták.
Száraz leveleit a talajon szétterítve elriasztja a meztelencsigákat és hernyókat, a friss levelek azonban gátolhatják a növények növekedését. A kérgét és a gubacsokat tannintartalmuk miatt bőrcserzésre és fekete festék előállítására használták.
SAGUARO: A saguaro, más néven kandeláberkaktusz (Carnegiea gigantea) a legismertebb oszlopkaktusz, a westernfilmek szinte elmaradhatatlan kelléke, a Carnegiea nemzetség egyetlen tagja. A 15 méteresre is megnövő, vastag oszlop vagy karos gyertyatartó alakú kaktusz tömege (eső után) elérheti az 5–6 tonnát. Arizona nemzeti jelképe.
Hazája Arizona, Mexikó Sonora állama és Kalifornia délkeleti részének félsivatagos területe. Bár Amerikának ez a része közel esik a Csendes-óceánhoz, az onnan induló esőfelhőket felfogják a több ezer méter magas hegyvonulatok. A keletről erre sodródó, amúgy is ritkás esőfelhőket a Sziklás-hegység 4000 m-nél is magasabb hegyláncai tartják fel. A magas hegyláncokkal körülzárt fennsíkok hónapokig nem kapnak esőt. Az évi csapadék alig 200–300 mm, de
ennek megoszlása is szélsőségesen egyenetlen: néhány esős napon esik le az egész. A déli órákban a hőmérséklet gyakorta eléri a 45 °C-ot, de a keveset
párologtató és sokat raktározó kandeláberkaktuszok azt is kibírnák, ha néhány évig egyáltalán nem esne az eső.
Eleinte függőlegesen fölfelé nő, majd legtöbbször karosan elágazik; erről kapta a kandeláberkaktusz nevet. A 100–200 éves vagy még ennél is idősebb példányok magassága eléri a 11–14 m-t, törzsük átmérője a 40–60 cm-t. Oldalágai ritkásak, különböző magasságban hajtanak ki a törzsből, és mihelyst eltávolodtak tőle annyira, hogy zavartalanul elférjenek mellette, ugyancsak fölfelé nőnek tovább. 12–14 bordája párhuzamos, meglehetősen nagy, tompa. Az areolák elég sűrűn ülnek a bordák élvonalán, és barna nemezesek. A tíz vagy több, 1–2 cm hosszú peremtövis sugarasan áll, a 3 vagy több középtövis 4–7 cm-es, előreálló, erős.
Virágai a hajtás csúcsrészén csoportosan nyílnak, fehér szirmaik ívesen kihajolnak. A virág közepéből kiemelkedik a többágú bibe, amit koszorúszerűen vesznek körül a sűrűn álló, sárga porzók, amik csaknem teljesen kitöltik a szirmok töve és a bibe közötti részt. A virágok éjszaka kezdenek nyílni, de csak nappal tárják ki teljesen szirmaikat. Termése kb. 7–8 cm hosszú, megnyúlt, kékes-piros színű, vörös pulpájú bogyó.
Szárított törzsét építőanyagnak (gerendának) és tűzifának használják. Viaszos beléből régebben fáklyát készítettek.
Az állatvilágban is akad egy egyedi használója. Az élő növény belseje, odúja a Gilaszalagos küllő szinte kizárólagos fészkelőhelye.
KIANG: A kiang Tibet őshonos lóféléje. Az állat az olyan hegyi és alpesi legelőket kedveli, amelyek 4000-7000 méteres magasságban vannak. Manapság csak Észak- Nepálban él, a tibeti határ szélén.
A kiangnak négy alfaja van. Ezek földrajzilag és megjelenésben (koponyaméret, a metszőfogak által alkotott szög, a far alakja, színezet és testméret) különböztethetők meg egymástól. A keleti alfaj a legnagyobb és a déli alfaj a legkisebb. A nyugati alfaj valamivel kisebb a keleti alfajnál és szőrzete is sötétebb.
Equus kiang chu Hodgson 1893
Equus kiang holdereri Matschie 1911
Equus kiang kiang Moorcroft 1841
Equus kiang polyodon Hodgson 1847
A szamarak közül a kiang a legnagyobb testű, és közeli rokonságban áll az onagerrel, emiatt sokáig azt hitték, hogy ennek egyik alfaja. Az állat marmagassága 140 centiméter. Nagy fején tompa orr és bemélyedő orrlyukak vannak. Sörénye feláll és eléggé rövid. Bundája gesztenyebarna. Télen sötétebbé válik, nyáron pedig vörösesebbé, és ilyenkor vedlik is. A nyári szőrzet 1,5 centiméter hosszú, míg a téli szőrzet kétszerese ennek. A lábak, a nyak, a hasi rész, az orr vége és a fülek belső részének a széle fehér színűek. A nyaksörénytől a farokig, széles, csokoládébarna hátgerinccsík húzódik. A farok feketés-barna. A két nem majdnem azonos méretű.
KOVAMOSZATOK: Egysejtű vagy sejtkötelékben együtt maradó moszatok. Édes- és tengervízben élnek. Több mint 100 000 fajuk ismert. A kovamoszatok színtestei sárgásbarnák.
A sejtet két egymásba illő szilícium tartalmú kemény kovahéj zárja körül. A kovamoszatok a héj apró pórusain keresztül nyálkát bocsátanak ki, és ennek
segítségével végeznek helyváltoztatást. Többnyire egyenként élnek a vízben lebegve, vagy az aljzathoz tapadva. Sok faj sejtjei az osztódásuk után közös
nyálkaburokban együtt maradnak laza sejttársulást alkotva. A tengerek vizében, óriási mennyiségben fordulnak elő. Az elpusztult és a tengerfenekére süllyedt
kovahéjak egyes helyeken több méter vastag kovaföld réteggé alakultak ki az elmúlt évmilliók folyamán.
A leülepedett páncéljukból kovaföld képződik, ebből készítenek szűrőket, csiszolóporokat, hang- és hőszigetelőket. Csomósodás, konkréció révén Kovakő alakulhat ki. A kovamoszatok rongálják a hidakat, víz alatti építményeket, eltömítik a vízvezetékeket. Kovaföldből képződnek a dialomit, dolomit, treppel
kőzetek. Részt vesznek a talaj képződésében. Kovaföldet használt Alfred Nobel a dinamit készítéséhez.
A szén-dioxid elnyelésével és az oxigén kibocsátásával létfontosságú szerepet játszanak a Föld életfenntartó rendszerének fenntartásában, hiszen a Földön végbemenő fotoszintézis egynegyedéért felelősek. A fotoszintézis a földi élet energetikai alapja. A kovamoszatok egy százalékos biomassza részarányukkal mintegy 20 százalékos globális CO2 megkötést végeznek, ugyanakkor a Föld oxigénjének ötven százalékát biztosítják.
A fitoplanktonok képesek a folyamatosan növekvő szén-dioxid és egyéb Üvegházhatás miatt kibocsátott Gázok elnyelésére. Kutatók egy kísérlet során megállapították, hogy „az óceán vastartalmú vegyületekkel történő trágyázása a bonyolult mikroszkopikus fajokból
álló fitoplanktonok virágzását idézte elő, ami által jelentős mennyiségű szén-dioxid került az óceánok mélyére.” A kísérlet alatt a kovamoszatok virágzása
négy héttel a "trágyázás" után tetőzött. Ezt számos kovamoszatfaj pusztulása követte, ezek viaszos anyagot alkotva a zooplanktonok ürülékével együtt a tenger mélyére süllyedtek alá.
Rendszerezésük. A sárgásmoszatok (Heterokontophyta) rendszerezése fölött még manapság is viták folynak; különböző rendszerezők nem értenek egyet abban, hogy ez az élőlénycsoport mi is tulajdonképpen: főtörzs, törzs, ország, vagy valami ezek között. Ennek következtében a különböző csoportok, melyek a kovamoszatokat alkotják, akárhová besorolhatók ez osztályon belül. Az idők során a kovamoszatok besorolását és tudományos nevét többször is megváltoztatták: Diatomophyceae, Bacillariophyta), újabban pedig Bacillariophyceae.
NYÍLMÉREG BÉKA: A nyílméregbékafélék a kétéltűek osztályába és a békák rendjébe tartozó család. 13 plusz 3 nem és 251 faj tartozik a családba. A nevük onnan ered, hogy a dél-amerikai törzsek indiánjai az állatok bőréből kiválasztódó mérget nyilaik végére kenik, és azzal vadásznak.
Őshazájuk Dél- és Közép-Amerika. Az aranyfakúszóbékát behurcolták a Hawaii-szigetekre is.
A Közép-Amerikában és Dél-Amerikában őshonos apró, színes nyílméregbékákban eddig több alkaloidát is azonosítottak. A legmérgezőbbnek a rettenetesnyílméregbéka mérge bizonyult.
Az állatok színe és mintázata változatos, de a legtöbb esetben megtalálható benne a fekete, narancs, kék, és sárga szín. A rakétabékák fajai barna színűek. Méretük 1 cm és 6 cm között változik, ami függ a béka fajától és életkorától.
Többféle színpárosításban is előfordulnak: türkiz-zöldes, piros-feketés, kék-feketés, narancs-fehéres, citrom-feketés, rózsaszín-fehéres.
A családba tartozó békák szokatlan szaporodási és utódgondozási módjukról ismertek. A Colostethus nem nőstényei tojásaikat a talajra helyezik, és az egyik szülő (az esetek többségében a hím) az ebihalak kikeléséig őrzi azokat. A frissen kikelt újszülöttek a hím vagy a nőstény hátára másznak, akik aztán víz közelébe szállítják őket. A Dendrobates nem ebihalai növények termésében vagy levelei között összegyűlt vízbe kerülnek. Néhány fajnál a nőstények gyakran visszatérnek ehhez a „bölcsődéhez”, hogy megetessék az ebihalakat.
Fogságban a békák 5 és 12 év hosszan élnek, de a természetben szokásos élethosszukról kevés adat van. A legtöbbjük valószínűleg csak az 1-5 éves kort éli meg. Fogságban nem termelnek mérget, mert nem mérgező rovarral táplálkozik, amiből nem képes mérget magának kivonni. A 80-100 százalékos páratartalmat és a 24-27 Celsiusos nappali, továbbá a 16-18 Celsiusos éjszakai hőmérsékletet igénylik.
A fogságban tartott nyílméregbékákat gyakran összekeverik az Aranybékafélék Madagaszkáron őshonos, színes fajaival. A két békacsalád nem áll közeli rokonságban, ráadásul az aranybékafélék a hidegebb éghajlatot kedvelik és kisebb méretűek. Ennek ellenére szintén mérgezőek.
HOLLÓ vagy KÖZÖNSÉGES HOLLÓ: Földünk északi féltekéjén Ázsiától Észak-Amerikáig mindenütt megtalálható, területileg a legelterjedtebb az összes varjúféle között. 12 ismert alfaja létezik, melyek, habár külalakjukban kevésbé eltérőek egymástól, a korszerű genetikai kutatások kimutatták, hogy jelentős genetikai különbségek vannak a különböző populációk között.
A közönséges holló a vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris) mellett egyike a két legnagyobb varjúfélének.
A Földön valószínűleg a legnehezebb verébalakú madár és egyben a legnagyobb termetű énekesmadár is. A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjed. Élettartamuk tipikusan 10-től 15 évig terjed a szabadban, habár már érkeztek jelentések 40 év feletti példányokról is. (A szóbeszéd szerint a hollók akár 100 évig is élhetnek, bár ezt eddig bizonyítani nem sikerült.) A fiatal madarak csapatokba verődhetnek, de a párválasztás után – ami egy életre szól – a párok közösen védik a területüket.
A közönséges holló több ezer éve él együtt az emberrel. Olyannyira alkalmazkodtak, hogy számos területen mint kártevőt tartják nyilván őket. Alkalmazkodásának sikerességét mindenevő életmódjának köszönheti. A természetben a legfőbb táplálékukat a gabonamagvak, bogyók, gyümölcsök és apró állatok jelentik, de hihetetlenül ügyesnek bizonyultak egyéb opportunista táplálékszerzési módokban is. Minden alkalmat megragadnak a táplálék megszerzésére, legyen az akár döglött állat, rovar vagy konyhai hulladék.
A holló az egyik legintelligensebb madár a Földön, legalábbis erre enged következtetni figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. Évszázadok óta témája a különböző mítoszoknak, a népi folklórnak, a művészetnek és az irodalomnak. Sok országban, többek között a skandináv államokban, Írországban, Walesben, Bhutánban – ahol a holló az ország hivatalos madara – és Észak-Amerika északnyugati partján a közönséges holló mitikus figuraként volt jelen vagy akár istenként tisztelték (például Hugin és Munin).
A magyar holló szó ősi hangutánzó szó, amelyhez hasonlóan hangzik a madár neve néhány más finnugor nyelven is: manysi nyelven kolah, hanti nyelven kolak, szamojéd nyelven pedig hulli.
Bár a holló név leggyakrabban a közönséges hollót jelöli, a következő hat varjúfélét is hollónak nevezik:
hawaii holló (Corvus hawaiiensis),
fehérnyakú holló (Corvus cryptoleucus),
barnanyakú holló (Corvus ruficollis),
csutakfarkú holló (Corvus rhipidurus),
örvös holló (Corvus albicollis) és
vastagcsőrű holló (Corvus crassirostris).
A közönséges holló tudományos nevében a latin Corvus és a Görög koraksz (latinosan corax) szavak, a madár latin és görög neve találhatók.
A közönséges holló egyike annak a számos fajnak, melyet eredetileg még Carl von Linné figyelt meg és írt le 18. Századi munkájában, a Systema Naturae-ban. Tudományos nevét, a Corvus corax-ot azóta viseli. A holló típusfaj, azaz olyan képviselője a Corvus nemnek, amely a nemhez tartozó fajok legjellegzetesebb vonásaival rendelkezik.
A közönséges holló legközelebbi rokonai az Afrikában őshonos barnanyakú hollók (Corvus ruficollis) és az örvös hollók (Corvus albicollis), míg Észak-Amerikából a fehérnyakú hollók (Corvus cryptoleucus). A legfrissebb molekuláris analízis alapján az eddig egynek hitt faj valójában két vagy több különböző fajra osztható. A közönséges hollónak tizenkét jól elkülöníthető alfaja létezik.ŰŰ
A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, szárnyfesztávolsága 115-130 centiméter, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjedhet, amellyel az egyik legsúlyosabb verébalakúnak számít. A hűvösebb éghajlati területeken, mint például a Himalájában vagy Grönlandon élő madarak általában nagyobb testűek, és nagyobb a csőrük is, mint a Melegebb égövi társaiké. Csőre nagy és enyhén ívelt, farktollai hosszúak és fokozatosak, tollazata kékesen fénylő fekete, szivárványhártyája sötétbarna. A fiatalabb egyedek életkoráról a kékesszürke íriszük mellett az idősekénél picit fakóbb tollazatuk árulkodik.
A holló nem csak nagyobb méretében különbözik rokonaitól, a varjaktól: csőre nagyobb és vaskosabb, farka ék alakúan kerekített, és jól megfigyelhető a torkán a bozontos, szakállszerű tollazat. Röpte erőteljes, egyenes vonalú. Gyakran kering a magasban. Párválasztás idején művészi mutatványokat végez. A földön kimért lépésekkel jár. Rendkívül éber, tanulékony madár. A faj egyedeinek hangja jól megkülönböztethető más varjakétól: ismétlődő, mély „klong, klong”, néha „krúg, krúg”.
A hollók megfelelő körülmények között vagy fogságban akár nagyon hosszú életűek is lehetnek. Egyes egyedek a londoni Towerben több mint 40 évig éltek. Élettartama a szabadban jóval rövidebb, általában 10-15 év. A legidősebb vadon élő meggyűrűzött holló 13 éves korában pusztult el.
A hollók különböző éghajlati viszonyok között is megélnek. A Corvus nem tagjai közül a közönséges holló (C. c. corax) a legszélesebb körben előforduló alfaj. Az északi sarkkörtől Észak-Amerikán és Eurázsián át Észak-Afrikáig (beleértve a csendes-óceáni szigeteket is) mindenütt elterjedt. A Brit-szigeteken Skóciában, Észak-Angliában és Írország nyugati részén közönségesnek számít.
Tibet 5000 méteres magasságaiban, sőt, még a Mount Everest 6350 méteres vidékein is találkozhatunk vele. Az Északi-sark közelében élő hollókat kivéve ezek a madarak állandó lakói a költőterületüknek. Feröeren a pettyes színvariáns is megjelent a tisztán fekete madarak mellett (Corvus corax varius morpha leucophaeus), de ez a változat a 20. század közepére gyakorlatilag eltűnt. Eltűnésének oka valószínűleg épp a szokatlan tollazatának köszönhető, ugyanis a gyűjtők előszeretettel keresték ezeket a madarakat.
A legtöbb holló költőhelyéül leginkább az olyan erdős-fás területeket részesíti előnyben, melyek mellett kiterjedt és táplálékban gazdag sík terület húzódik, de nem veti meg a tengerpartokat sem. Az olyan sűrűn lakott területeken, mint például Kalifornia, a bőséges táplálékellátásnak köszönhetően a hollók egyedszáma rohamosan növekedni kezdett.
Hosszabb hanyatlás után az utóbbi években Magyarországon is növekedni kezdett a számuk. Baranyában például 1987-ben kettő, 2007-ben viszont már 43 pár költött, és ennek eredményeképp 128 fióka repült ki a fészkekből.
A hollók általában költőpáronként külön-külön területeket birtokolnak, de előfordulhat, hogy a fiatal madarak csapatokba verődnek. Habár a közönséges hollók gyakran civakodnak fajtatársaikkal, családjuk iránt odaadó szeretetről tesznek tanúbizonyságot.
A közönséges hollók mindenevő, opportunista madarak: a táplálékuk nagyban függ az élőhelyüktől és az aktuális évszaktól is. A tundrán, az északi sarkkör mentén vagy az Alaszkában élő állatok például energiaszükségletük egyik felét vadászatból, míg a másik felét különböző elhullott állati tetemekből biztosítják.
A hollók sok helyen leginkább dögevő életmódot folytatnak, de előszeretettel vadásznak gerinctelenekre, kétéltűekre, apróbb hüllőkre és emlősökre is, sőt még a kisebb madarakat is elkaphatják. Növényi táplálékukat legfőképp a különféle gabonamagvak, bogyók és gyümölcsök alkotják. Olyannyira mindenevők, hogy alkalomadtán még az állati ürülékek emésztetlen részeit is elfogyasztják, vagy épp az általunk kidobásra ítélt hulladékban találnak pár falatot. Az el nem fogyasztott táplálékokat – főleg a zsírosabb fogásokat – elrejtik, lehetőleg úgy, hogy azt másik fajtatársuk se vegye észre.
Szintén előszeretettel fosztogatják más fajok, mint például a sarki róka (Alopex lagopus) élelemraktárát is. A hollók telente igazi élősködő tolvajok: gyakran követik a farkasokat, hátha jut nekik egy-egy falat a ragadozó által elejtett állatok tetemeiből. Azon hollók, melyek szeméttelepek közelében költenek, táplálékuk nagy részét innen szerzik. Az utak melletti fákon tanyázó madarak elsődleges élelemforrását az utakon elütött apróbb állatok jelentik, míg az ilyen „lelőhelyektől” távolabb élő állatok táplálékát javarészt az alsóbbrendű állatok és növények teszik ki.
Érdekesség, hogy egy tanulmány szerint azoknak a madaraknak van a legnagyobb esélye a felnőttkor megélésére, amelyek fiókaként szeméttelepek mellett nőttek fel. Figyelemreméltó viselkedési módot fedeztek fel a tudósok fiatal hollók megfigyelésekor: ha az egyik madár rábukkan egy
tetemre, akkor hangos kiáltásokkal magához hívja társait. Brend Heinrich a Ravens in Winter című könyvében feltételezi, hogy ez a viselkedési forma nagy segítség a táplálékért folytatott egymás közti versengésben, így ugyanis a fiatalabb állatok számbeli fölénybe kerülnek, ezért nehezebb őket elkergetniük a fizikailag jóval erősebb idősebbeknek. Sokkal valószínűbb azonban az a feltevés, miszerint ilyenkor arról lehet csupán szó, hogy az elhullott állat teteme egyszerűen túl nagy egy holló számára, így a tetemről a megtaláló értesíti a
többieket.
A fiatal hollók már viszonylag korán udvarolni kezdenek, de költeni valószínűleg csak az ettől számított második-harmadik évben fognak. Az udvarlás eredményessége a különböző akrobatikus légibemutatókban és a sikeres táplálékszerzésben rejlik. Ha egyszer már egymásra talált a pár, akkor onnantól kezdve egy életen át együtt költenek, általában ugyanazon a helyen. Azonban a „házasságtörés” sem ritka a hollóknál: megfigyelések szerint jó néhányszor előfordult, hogy a fészkén ülő tojót más hímek is meglátogatták, míg a párja távol volt.
A hollópárnak már fészekrakás előtt saját területtel és elérhető táplálékforrással kell bírnia. Egy-egy madárpár territóriumának mérete nagyban függ a fellelhető táplálék mennyiségétől. A megszerzett javakért aztán a későbbiekben is keményen meg kell küzdeniük, hiszen betolakodók mindig akadnak.
A fészek – amelyet legtöbbször magas fák koronájába vagy sziklaszirtekre, ritkábban villanyoszlopra építenek – egy mély, nagy tálat formáz. A szülők fészküket ágakból, gallyakból építik, annak belsejét pedig gyökerekkel, sárral, fakéreggel, sőt sokszor még lágyabb anyagokkal, például szarvasbundával bélelik.
A tojásrakás általában már februárban elkezdődik, bár ez erősen függ az éghajlati tényezőktől. Például Grönlandon kicsit később, úgy április környékén, míg Pakisztánban már decemberben megkezdődik a költés. A tojók három–hét kékeszöld, barna foltokkal tarkított tojást tojnak, a költési idő 18-21 nap. Csak a tojó költ. A fiókákat mindkét szülő eteti. 35-42 napos korukban repülnek ki először, de még hat hónapig biztosan szüleikkel maradnak.
A többi varjúféléhez hasonlóan a hollók is kiválóan utánozzák környezetük hangjait, köztük az emberi beszédet is. Széles hangskálájuk miatt sok Ornitológus érdeklődésének központjába kerültek: 1960-ban
Eberhard Gwinner értekezésében bámulatos részletességgel, fényképekkel és hangfelvételekkel számolt be a hollók által használt hangok széles skálájáról pl. ugatás. Az egyes fajok által használt hangok száma tizenöttől harmincig terjed, szókincsük a „társas életben” a leggazdagabb. Az egyes hangok különböző funkciókat látnak el: megkülönböztethetünk többek között figyelmeztető, vadászatkor használatos és harci kiáltásokat is. A hollók által használt hangok nem merülnek ki pusztán a kiáltásokban. A csőr-csattogtatás, füttyök egész repertoárjával rendelkeznek. Érdekesség, hogy a tojóknál inkább megfigyelhetőek ezek a nem verbális megnyilvánulások, mint a hímeknél. Szintén megfigyelhető, ha egy hollópár egyik tagja eltűnik, az egyedül maradt fél párja hangjának utánzásával próbálja társát visszacsábítani.
A hollók rendelkeznek a legnagyobb aggyal az összes madárfaj közül; különösen a hyperpalliumuk nagy. Jó képességekkel rendelkeznek a problémamegoldás terén éppúgy, mint a kognitív feladatok (például utánzás, intuíció stb.) esetén.
Az összetett problémamegoldó képességet jól demonstrálja a következő feladat: kutatók egy darab húst kötöttek egy zsineg egyik végére, a másikat pedig a holló ülőrúdjához erősítették. A cél természetesen az eleség megszerzése. A madárnak föl kellett húznia a zsineg egy részét az ülőrúdjáig, majd hogy csőrével elérje táplálékát, rá kellett lépnie a zsinegre. Ötből négy holló sikerrel teljesítette a tesztet, habár nem mutatható ki pontosan, hogy a teszt
alatt a korábbi rossz kísérleteikből később tanultak volna.
Megfigyelték, hogy a hollók gyakran vezetnek más állatokat (például farkasokat, prérifarkasokat) elpusztult állatok tetemeihez. A ragadozók föltépik a dög tetemét, amire a madarak amúgy képtelenek lennének – ezek után a hollók már könnyedén hozzáférnek a húshoz.
Érdekes megállapítás, miszerint ezek a madarak nemcsak az általuk elrejtett, hanem a társaik által elrejtett élelem pontos helyére is emlékeznek, ezáltal lopni is tudnak egymás rejtekéből. Ez az élelemszerzési módszer annyira elterjedt a hollók között, hogy nem ritkán képesek extra távolság megtételére is,
hogy egy biztonságosabbnak vélt helyre rejtsék tartalékaikat. Szintén említésre érdemes, hogy néha úgy tesznek, mintha táplálékot rejtenének el, pedig épp nincs is náluk semmi. Ezt valószínűleg a leselkedő vetélytársak összezavarása érdekében teszik.
HEGYES BADARGOMBA: A hegyes badargomba kalapjának átmérője 0,5-2,5 cm, magassága 0,6-2,2 cm. Alakja a meredeken kúpostól a harangformáig változhat, gyakran egy jól kivehető csúccsal a közepén. A fiatal és idős gomba kalapformája nem különbözik jelentősen. Pereme kezdetben befelé hajlik, majd kiegyenesedik, sőt az idős gomba esetében kifelé hajolhat. Színe függ a nedvességtől; nedvesen okkerszínű-halványbarnától egészen gesztenyebarnáig terjedhet a színezete. Közepe sötétebb és esetenként zöldes-kékes árnyalat is megfigyelhető rajta. A nedves gombakalapon hosszanti bordák láthatóak, amelyek megfelelnek a lemezek elhelyezkedésének. A száraz gomba jóval halványabb, sárgás-világosbarna színű. A nedves gomba egy vékony felszíni zselatinszerű réteg miatt ragadós; a réteg megfigyelhető, ha a kalapot kettétörjük és az egyik részt óvatosan hátrahúzzuk. A kiszáradó gombán a réteg kifehéredik és nem húzható le a kalapról. Húsa vékony, színe a kalap színével megegyezik. Szaga és íze lisztes. Sérülésre elkékül, néha az idős gomba magától is kékes színű lesz.
A gombának 15-27 közepesen sűrűn álló, felkanyarodó, a tönkhöz alig hozzánövő lemeze van. Színük kezdetben halványbarna, a spórák érésével sötétszürke-lilásbarnává válnak. Karcsú tönkje 4,5–14 cm magas és 0,1-0,35 cm
vastag. Alakja hengeres, töve felé kissé vastagodik. A fiatal gombán vékony, pókhálószerű, kalapszélt és a tönköt összekötő részleges burok figyelhető meg, amely néha gallérzónát hagy maga után a tönkön. Spórapora sötét vöröses vagy lilásbarna. Mikroszkóppal megfigyelhető, hogy spórái oldalról megnyúltak, elölről megnyúltak vagy oválisak. Méretük 10,5–15 x 6,5–8,5 mikrométer. A termőtest 20-31 x 5-9 mikrométeres bazídiumaiban négy spóra érik.
A hegyes badargomba nemzetségének legelterjedtebb tagja.
A hegyes badargomba magányosan vagy csoportosan nő a tápanyagban gazdag, savanyú talajon, jellemzően füves területeken (réteken, tisztásokon, sok esetben legelőkön, amelyeket bőven megtrágyáztak a legelésző tehenek vagy juhok. A kubai badargombával ellentétben közvetlenül a trágyán nem vagy csak ritkán nő. Néhány más, réteken élő gombához hasonlóan szkleróciumokat képezhet, olyan tápanyagraktározó képződményt, amely némi védelmet jelent a tüzek és egyéb természeti katasztrófák ellen. Szaprofiton, vagyis a létfenntartáshoz szükséges tápanyagokat szerves anyagok lebontásával nyeri. Nedves réteken a sások bomló gyökérmaradványain él. Laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy képes akadályozni a gyökérrothadást okozó Phytophthora cinnamomi penész növekedését a talajban. A hatás feltehetően két fenolszerű vegyület kibocsátásának köszönhető, amellyel a gomba visszaszorítja versenytársait. Szintén laboratóriumi körülmények között képes volt gátolni a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus szaporodását is, de ennek biokémiai háttere nem ismert.
Pszichoaktív felhasználása: Az első, megbízhatóan dokumentált hegyes badargomba-mérgezésre 1799-ben került sor, amikor egy angol család a londoni Green Parkban szedett gombát fogyasztotta el. Augustus Everard Brande gyógyszerész leírása szerint az apa és négy gyermeke tipikus Psilocybe-mérgezést szenvedett el, kitágult pupillákat, kontrollálatlan nevetést és delíriumot tapasztaltak.
Az 1960-as évek elején a svájci Albert Hofmann — aki az LSD-t szintetizálta - analizálta a hegyes badargombát és papírkromatográfia segítségével megállapította, hogy száraz súlya 0,25%-ának megfelelő pszilocibint tartalmaz. 1963-as publikációja volt az első amely Európában őshonos gomba pszilocibin-tartalmáról számolt be; korábban hasonló aktivitású gombákat csak Mexikóból, Ázsiából és Észak-Amerikából ismertek. 1965-ben már találtak is hegyes badargombát kanadai egyetemistáktól elkobzott "varázsgomba" között, vagyis megkezdődött "rekreációs" felhasználása.
1977-ben kimutatták, hogy pszilocibin mellett hasonló szerkezetű baeocisztint is tartalmaz. A későbbi vizsgálatok 0,2-2,37% közötti pszilocibin-tartalmat találtak (utóbbi a legmagasabb hasonló érték valamennyi gombafaj között). A pszichoaktív hatóanyag viszonylag stabil, 115 éves herbáriumi példányokból is kimutatható, bár idővel fokozatosan csökken.
A hegyes badargomba fogyasztása általában a vizuális szín-, mélység- és alakérzékelés torzulásával jár és élénk hallucinációkat okoz. A hatás az LSD-éhez hasonlítható, bár annál enyhébb. A mellékhatások közé tartozik a pupillák kitágulása, szívdobogás, kellemetlen közérzet, túlérzékeny reflexek. A tapasztalt hallucináció nagy mértékben függ a fogyasztó személyiségétől, különböző emberek nagyon különböző hatásokat észleltek. Néhány esetben a "varázsgomba" fogyasztásának súlyos következményei voltak, különösen nagy adagok és hosszú ideig tartó fogyasztás esetén. 1998-ban egy lengyel fiatal szíve egy hónapnyi rendszeres fogyasztás után Wolff-Parkinson-White szindróma tüneteit és aritmiát mutatott, végül miokardiális infarktust szenvedett. A gombafogyasztás másik kockázata, hogy összetévesztik, más mérgező fajokkal. Egy osztrák férfi narancsvörös pókhálósgombát (Cortinarius rubellus) evett hegyes badargomba helyett és végül vesetranszplantációra szorult.
A pszilocibin-tartalmú anyagok - így a hegyes badargomba - birtoklása a világ legtöbb országában, így Magyarországon is, illegális, rájuk a pszichoaktív anyagokra vonatkozó jogszabályok érvényesek.
JÁKAFA: Az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozó faj. Angolosan dzsekkfruit, illetve dzsekkfrút. Banglades nemzeti gyümölcse.
A jákafa eredeti előfordulási területe India, azonban betelepítették Srí Lankára, Délkelet-Ázsia számos térségébe, a Fülöp-szigetekre és Indonézia nagyobb szigeteire, valamint Kamerunba, Dél-Amerika északi felébe és a Karib-térségbe.
Nem keverendő össze a hasonló megjelenésű, de a Mályvavirágúak rendjébe tartozó duriánnal (Durio zibethinus).
A jákafára jellemző, hogy a gyümölcshús „rózsákra” szedhető, és ezekben a citromsárga rózsákban van a mag. Középen és a gyümölcsrózsák között nagyon ragacsos, tejfehér, rágógumiszerű anyag van. A jákafa termése a legnagyobb, fán termő gyümölcs a Földön. Tömege elérheti az 55 kg-ot, hossza a 90 cm-t, átmérője az 50 cm-t.
10-20 méter magas fa, amely évente akár 100-200 darab óriás gyümölcsöt is teremhet. Íze édes, a banán-őszibarack-mangó keverékéhez saját aromaanyag is társul.
KESELYŰTEKNŐS: Az Amerikai Egyesült Államok délkeleti részén, a Mississippi völgyében, attól nyugatra és keletre, valamint északra Indiana és Iowa államokig fordul elő. Zavaros vizű folyók és tavak, mocsaras területek lakója.
A legnagyobb édesvízi teknősfajok egyike. A hímek hátpáncélja akár 80 centiméteresre is megnőhet, testtömege elérheti a 113 kilogrammot, általában azonban kisebbek. A hímek sokkal nagyobbra nőnek a nőstényeknél. Fűrészes szélű hátlemezén három hosszanti él húzódik, melyek miatt a hátpáncél felszíne hepehupás, csúcsos. A ma élő teknősök közt egyedülálló módon a nagy bordapajzsok és a szegélypajzsok közé beékelődik egy kisebb pajzs sor, ezek a szegélyfeletti pajzsok, melyek száma általában három. Színe barna, zöldesbarna, de lehet szürke, vagy fekete is. Haslemeze csökevényes, világos színű (rendszerint sárgás), és egy keskeny hídrésszel kötődik két oldalt a hátpáncélhoz.
Nagy feje zömök, az erős állkapcsok szarukávái, főleg a fiatalabb példányok esetében csőrszerűen kampósak. A legerősebb harapással rendelkező teknős, és egyben a legerőteljesebb harapással bíró állatok egyike. Nyaka lényegesen rövidebb mint az aligátorteknősé, fejét szinte képtelen páncéljába visszahúzni, ezt a hiányosságát azonban remekül kompenzálja erőteljes állkapcsával, melyet jobb elkerülni.
Erős lábai éles karmokban végződnek. Farkuk hosszú, mérete elérheti a hátpáncél méretét is.
Passzív vadász: nyitott szájjal, mozdulatlanul várakozik. Nyelvén egy kis, pirosas-rózsaszínes féregszerű nyúlvány található, amelyet mozgatni is képes (míg a teste mozdulatlan marad), ezzel csalogatja áldozatát. Mikor a gyanútlan préda beúszik az állkapcsok közé, azok hihetetlen gyorsasággal bezárulnak. Hegyes szarukávái biztosan tartják az elkapott áldozatot.
Főként halakkal táplálkozik, de békák, madarak, kisebb hüllők, más teknősök, rovarok, férgek és egyéb gerinctelenek is szerepelnek a táplálékai között. Jószerivel mindent megeszik ami beúszik az állkapcsai közé, vagy képtelen előle elmenekülni. Esetenként a dögöket is elfogyasztja.
Kis gödrökbe, vagy üregekbe rakja 9-52 darab tojását. 100-108 nap a tojások kelési ideje.
Fogságban való tartása nem nehéz feladat, sokban hasonlít az aligátorteknős tartásához. Bár viszonylag passzív állatok, a kifejlett egyedek helyigénye mégis tetemes. 25C° körüli vízhőmérséklet ideális a számukra. Mivel sokkal jobban alkalmazkodtak a fenéklakó életmódhoz, mint az aligátorteknősök, ezért szinte soha sem hagyják el a vizet, gyakorlatilag csak az ivarérett nőstények másznak ki a szárazföldre tojásrakás céljából, ezért terráriumukban nem is kell szárazulatot, napozóhelyet biztosítani. Az erős vízszűrés viszont elengedhetetlen, mivel folyamatosan kisebb-nagyobb cafatokban vedlik le elhalt hámsejtjeiket. Ha meg tudjuk oldani, az etetést inkább egy külön erre a célra fenntartott kisebb tartályban végezzük, így a túl gyakori vízcserét is elkerülhetjük. Táplálásuk megegyezik az aligátorteknősével. A világítás szintén elhanyagolható, ha azonban mégis ragaszkodunk hozzá, biztosítsunk egy sötét búvóhelyet az állat számára, ahová kedve szerint visszavonulhat. Viszont ez esetben számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a fejtetőn és a hátpáncélon, valamint a farkon algák telepednek meg, ami sokat levon az állat díszértékéből, a víz zöldüléséről nem is beszélve. A keselyűteknőssel való bánásmódot lényegesen megkönnyíti az aligátorteknősénél sokkal rövidebb nyaka, azonban a szája körül így sem érdemes babrálni, hiszen harapása jóval erőteljesebb, mint a rokon fajé, egy nagyobb példány gond nélkül le tudja harapni egy felnőtt ember ujját. Késő tavasztól szeptember végéig akár szabadban is tartható. Semmi esetre se tegyük össze más fajokkal, mert esetenként saját fajtársukban is komoly kárt tehetnek. Két, azonos méretű keselyűteknős kellő megfigyelés után, megfelelő hely biztosításával együtt tartható, de nem ajánlott. E faj Magyarországon törvényileg veszélyes fajnak minősül ezért tartása engedélyhez kötött.
KÉTPÚPÚ TEVE: A kétpúpú teve egy nagyrészt háziasított közép-ázsiai teveféle. Rokonával, az eredetileg Afrikában és az Arab-félszigeten elterjedt dromedárral szemben hátán két púp magasodik. A fajt vad állapotban jelenleg a kihalás fenyegeti. Mindössze négy szabad populációja ismert, ebből három Kelet-Kínában, egy pedig a kínai– mongol határvidéken él. Háziasított változatával jóval szélesebb körben találkozhatunk a Himalája vonulataitól északra. Kiválóan alkalmazkodott a Góbiban és a Taklamakánban uralkodó szélsőséges, sivatagi időjárási körülményekhez, elviseli a télen akár a -29 °C-ra süllyedő és a nyáron majdnem 40 °C-ig emelkedő hőmérsékletet, illetve a táplálék- és vízhiányt.
A nagy területen élő kevés példányt valószínűleg három alfajba lehet sorolni, ámbár ilyen irányú kutatási eredmények még nem állnak rendelkezésünkre. Bonyolítja a helyzetet, hogy mindössze egyetlen populáció nem érintkezik a háziasított tevékkel, míg a többinél keveredés is történhet.
A baktrián szőre vastag, bozontos és durva, színe változatos: a piszkosfehértől a homokszínűn át a csokoládébarnáig terjedhet. A nyak alján hosszabbak a szőrszálak, mintegy szakállként lógva az állaton. A Homokvihartól és az erős széltől a zárható orrlyukak mellett a szőrös fül és a dupla szempillasor védi a tevét. A fajra jellemző átlagos testhossz mintegy 3 méter, míg a marmagasság az első púpnál kb. 1,80-2,30 méter. A kétpúpú teve testtömege 450-500 kilogramm között mozoghat. A vadon élő példányok kisebbek és fakóbbak a háziasítottaknál.
A vadon élő baktrián kisebb, kb. 30 példányt számláló csordákban él, amelyeket egy domináns csődör vezet. A hierarchia kialakítása elsősorban a párzási időszakban, agresszív harcokban dől el, ilyenkor a teve köp és harap. Élőhelyén csekély mennyiségű táplálék akad, ezért az alapvetően növényevő teve olykor kénytelen döghúsra, Csontokra, bőrre fanyalodni. Előfordul, hogy a tevék emberi tárgyakat, például szandálokat, takarókat, sőt egész sátrakat is elfogyasztanak. Víz nélkül sokáig kibírják, de ennek fejében ha csak lehet, teleisszák magukat. Mérések szerint egy alkalommal 10 perc alatt mintegy 114 liter vizet is képesek meginni, amely akár sós is lehet. A téli időszakban gyakorlatilag kizárólag a növényekből nyernek vizet. A kérődző tevék kemény, éles levelű növényekkel is megbirkóznak erős szájuknak köszönhetően. A dromedárhoz hasonlóan a baktrián is zsírt tartalékol púpjaiban, amelyek löttyedtté válnak, ha a bennük rejlő tartalékokat felhasználják.
Az őszre eső párzási időszakban a csődörök kifejezetten erőszakossá válnak, és kisebb háremeket alakítanak ki maguknak. A csikók kb. 12-13 hónapos vemhességet követően jönnek világra, és már pár órásan képesek felállni és járni. A szoptatás kb. másfél évig húzódik el, de a csikók ivarérettségük eléréséig, azaz 3-5 éves korukig anyjukkal maradnak. A tevék 20-30 évig élnek.
A vadon élő kétpúpú tevét egészen 1957-es újrafelfedezéséig kihaltnak hitték. A vad kétpúpú tevék genetikai vizsgálatai során kiderült, hogy szignifikánsan eltérnek a háziasítottaktól, azaz nem visszavadult egyedekről van szó. A populációk azonban nagyon kis létszámúak, Mongóliában kb. 400-700, Kínában alig 200 egyed él. Mindkét országban fenyegeti őket a vadászat, mivel táplálékkonkurensei a háziasított fajtársaiknak, illetve a farkasok támadásai is gyorsítják kipusztulásukat. Kínában különböző tervezett nagyipari beruházások is negatív irányba befolyásolhatják a Góbi tevéinek életét. A jelentős megfigyelt és prognosztizált példányszámcsökkenés miatt a Természetvédelmi Világszövetség a faj helyzetét kritikusnak minősíti.
A teve és az ember. A kétpúpú tevék háziasítására időszámítás előtt 2500 körül került sor Turkesztánban, és igénytelenségük, valamint nagy teherbírásuk miatt a mai napig népszerűek Ázsia vidékein (számuk mintegy 2 millió). A teve trágyája kiváló fűtőanyag, zsírja a főzésben használható, szőréből Textília készül, Húsa és teje fogyasztható. A tevék kb. egyéves korukra tanulják meg az emberi parancsokat, azután jellemzően karavánokban közlekednek. Mivel a faj haladás közben egyszerre egy oldalon emeli meg a lábait, járása jellegzetesen hullámzó. Egy kifejlett példány 170-270 kilogrammnyi terhet bír el, és felmálházva napi 47 kilométert is megtehet.
KIS PATKÓSDENEVÉR: A nyugati Palearktikumban elterjedt, polytipikus faj. Írországtól kelet felé Kasmírig fordul elő, délen Észak-nyugat Afrikától, Nyugat-Arábián keresztül, Etiópiáig és Szudánig terjed. Eddig legalább 7 alfaját írták le.
Európában a patkósdenevérek közül a legészakabbra hatol, a Kárpátokon túl, Lengyelország déli részén is élnek állományai. A kontinens középső és déli részei általánosan elterjedt.
Hazai elterjedése. A hegy- és dombvidékeken országszerte előfordul. Jelen létét alapvetően meghatározza az elérhető közelségben lévő telelőhelyek léte. Ennek megfelelően – hasonlóan a nagy patkósdenevérhez - leginkább a barlangos mészkőhegységeinkben, illetve az egyéb földalatti üregekkel (pince, bánya) nagy számban rendelkező hegyvidékeken találjuk meg. Legjelentősebb állományai az Északi-középhegységben, az Aggteleki-karszt, a Bükk és a Zemplén területén élnek, de népes állományt találunk a Mecsekben is. Hegyvidékek peremén síkvidéki jellegű élőhelyekre is lehúzódik, de csak olyan esetekben, ha megfelelő szálláshelyeket – pl. egy nagyobb pincét – talál. Az alföldi területekről eddig egyáltalán nem került elő. Hazánkban mérsékelten gyakori faj.
Nyári szálláshelye meleg, sötét padlásokon, illetve kiegyenlített klímájú földalatti búvóhelyen lehet. Telelése során kötődik a földalatti szálláshelyekhez, barlangokba, bányavágatokba és pincékbe húzódik. A kis patkósdenevér szálláshelyéhez olyannyira ragaszkodik, hogy évről évre centiméter pontosan ugyanazon a helyeken található. Kedveli a mozaikos tájat, a sövényekkel, facsoportokkal szabdalt extenzív mezőgazdasági területeket, gyümölcsösöket.
Későn, a teljes sötétség beálltával indul vadászni, a földfelszín fölött kb. 5 méter magasan repülve szerzi táplálékát. Ügyesen, viszonylag gyorsan repül, táplálékának legnagyobb részét Dipterák, Lepidopterák és Neuropterák teszik ki. Kis termetű fajként az apróbb testű rovarokat fogyasztja.
A többi denevérfajhoz hasonlóan ősszel párzik, ez azonban elhúzódhat a telelési időszakra is. A szülőkolónia április végén, május elején alakul ki, ahol ivaréretlen hímek is találhatók, mintegy 20 %-ban. A nőstény kis patkósdenevér már 1 éves korában ivaréretté válik. Egyetlen utódát június közepén, július elején hozza világra. A mintegy 1,5-2 grammos újszülött szeme a 10. napon nyílik ki, és 6-7 hét után önállóvá válik. A szülőkolónia augusztusban felbomlik, de az állatok akár szeptember második feléig is a nyári szálláshelyen maradhatnak.
A kis patkósdenevérek korán, már szeptember végén, október elején behúzódhatnak téli szállásukra, és ott április végéig maradnak. Tavasszal a nőstények a szülőkolóniának helyet adó padlást, pincét, kisebb barlangot, vagy elhagyott bányavágatot keresik fel. A hímek szétszóródnak és magányosan, vagy néhány fős laza csoportban foglalnak el kisebb barlangokat, pincéket. A szülőkolónia mérete általában 20-30 fő, a legnagyobb hazai ismert kolónia 120 egyedből áll. Alkalmanként más fajokkal vegyes kolóniákat alkothat, így több alkalommal találták már nagy patkós-, csonkafülű-, hegyesorrú- és közönséges denevérek társaságában.
A faj gyűrűs jelölését hazánkban természetvédelmi indokok alapján korán beszüntették, így nagyon kevés vonulási adattal rendelkezünk. Azt azonban tudjuk, hogy a nyári és téli szálláshely általában 5-10 kilométernél nincs messzebb egymástól. Ismert olyan hely, ahol az állatok a présház padlásán tartózkodnak nyáron, télen pedig leköltöznek a pincébe telelni. A kis patkósdenevérek nagyon hosszú életűek lehetnek, a legidősebb regisztrált egyed legalább 29 évet élt.
Természetes ellenségei közül a nyest és a macska említhető, de nincs ismeretünk komolyabb predációról. Baglyok zsákmányaként is rendkívül ritka, hazánkban mindössze egyetlen köpetből előkerült állatról van tudomásunk (Szentgyörgyi P. közl.)
A kis patkósdenevér a nyári szálláshely zavarására és környezeti tényezőire érzékeny. A templomok teljes lezárása, a présházak, pincék felújítása sok helyen az állományok csökkenését okozták. Legnagyobb barlangjaink fontos telelőhelyek, melyek egyúttal intenzív turisztikai hasznosítás alatt is állnak. A bejáratok lezárásával, a járatok kivilágításával ezeknek a telelőhelyeknek a jelentős részét megszüntették. Bizonyos körülmények között a kis patkósdenevér nem különösebben érzékeny, a Baradla-barlangban például függeszkedő állatokat találunk a leglátogatottabb járatokban is. Ezek nem egyszer a látogatók feje felett 30-50 cm távolságra telelnek. Más helyeken azonban már kisebb zavarásra is felébrednek, mely az energiaveszteség miatt végzetes lehet számukra. További érzékeny veszteségeket okoz a bányák lezárása, beomlása is.
A táplálkozóterületül szolgáló öreg gyümölcsösök, parkok, erdőszegélyek vegyszerezése, az intenzív mezőgazdasági művelés szintén hozzájárult az állomány csökkenéséhez.
MADÁRPÓKFÉLÉK: A Föld meleg területein, trópusi, szubtrópusi élőhelyeken terjedtek el elsősorban, de vannak sivatagi életmódú fajok is.
Élettartamuk fajonként igen eltérő lehet. Egyes fajok nőstényei szélsőséges helyzetben, terráriumi viszonyok közt akár 30 évig is élhetnek, míg a hímek jóval rövidebb életűek. Fajtól függően 2-8 év alatt érik el az ivarérett kort, ettől számolva, rendszerint maximum 1-2 évig élnek, egyes fajok hímjei azonban akár 3-4 évig is élhetnek az ivarérési vedlés után.
A Föld minden meleg pontján, de legfőképp az Amerikai trópusi erdőkben találkozhatunk madárpókkal. Ugyanakkor néhány fajt veszélyezteti, hogy nagy számban gyűjtik az állatkereskedelem számára. Például a Perui Pamphobetus antinomus faj állománya megcsappant, mivel nagy tömegben szuvenírként árulják a turistáknak. Azokat a fajokat pedig, amelyek a trópusi Esőerdőkben élnek, élőhelyük elvesztése miatt fenyegeti veszély.
A madárpókfélék testhossza 6-9,5 centiméter, lábfesztávolsága akár 26 centiméter is lehet és testtömege átlagosan 85 gramm. A madárpókok testszőrzete rendkívül érzékenyen reagál a rezgésekre. Színezetük általában a barna különböző árnyalatai, Fekete mintázattal. Néhány faj egészen feltűnő színezetű. A Csáprágók a többi eredetileg hálószövő fajhoz hasonlóan előre irányulnak. A nyolc aprócska Szem csak alig képes többre a fény-árnyék érzékelésénél.
Az ivartól nagyban függ többek között az állat élettartama és színezete. A hím és nőstény állatokat a 8. vedlés körül lehet külső jegyek alapján egyértelműen
meghatározni. A hím pókok nyúlánkabbak, „törékenyebbek”, és mellső két pár lábuk jóval erőteljesebb, mint a hátsó két pár. Ivarérett korban az egy pár tapogatóláb (pedipalpus) ventrális oldalán 1-1 ivarhólyag (bulbus) figyelhető meg, amely a nősténybe juttatandó sperma raktározására szolgál. Egyes nemekusok hímjeinek első pár lábán párzósarkantyú is megfigyelhető. A hím ezzel rögzíti a nőstényt a párzási pozícióban.
A nőstényekre ezzel szemben robusztusabb testalkat, nagyobb méret jellemző, ivarfüggelékeik pedig nincsenek. A nőstény pókoknál az első pár légzőnyílás (trachea) között a hasi barázda felett jellegzetes Ivarnyílás látható a trapéz alakú petelemezen.
Ezenkívül a vedlés belső oldalán fajra jellemző formájú és osztottságú spermatartókat is láthatunk. Ezeknek a képleteknek a hiánya azt jelenti, hogy az illető pók hím. Hím pókoknál a petelemez megfelelője kisebb és háromszög alakú.
Mint a legtöbb pókfaj (kivéve a Félpókok (Liphistiidae) és a Derespókok (Uloboridae) családját), a madárpókok is méreggel ölő ragadozók. Mérgük a méregmirigyben termelődik, mely az előtestben található. Marás során a méregmirigyből a méreg a Csáprágókba (chelicera) áramlik, ahol egy kivezetőnyíláson a külvilágba, illetve a pók áldozatába jut. Mérgük idegméreg, mely az élőlények idegrendszeri bénulását okozza, okozhatja. Az egészséges felnőtt emberre a madárpókok mérge veszélytelen, de rendkívül fájdalmas lehet. Legyengült Immunrendszer mellett, allergiás érzékenységgel, vagy egyéb tényező mellett veszélyesebb is lehet a pókmarás. A tünetek lehetnek helyi fájdalom és a duzzanat, kimerültség, közepes vagy súlyos izomgörcsök, nehéz légzés és láz, néha késleltetve, a marás után akár egy nappal is. Egyetlen esetről sincs említés, mely során a pókok tartása közben valaki belehalt volna a marásba.
A madárpókfélék magányos lények de vannak kivételek némely fajok kisebb kolóniákat alkotnak (pl.Holothele incei). Táplálékuk sáskák, bogarak, éjjeli lepkék, ászkarákok, ezerlábúak, más pókok. A nagyobb testű fajok gyíkokat, kisebb kígyókat, békákat, varangyokat, egereket és madárfiókákat fogyasztanak. A madárpókok 10-20 évig élnek.
A madárpókok, más ízeltlábúakhoz hasonlóan időszakosan levedlik külső kutikulájukat (exoskeleton). Egy Vedlés a pók korától és a külső körülményektől függően fél órától több óráig is eltarthat. Minden vedléssel fajra jellemző, kisebb-nagyobb szín- és mintázatváltozáson
is átesik az állat, és szőrzete is dúsul. A kifejlett (adult) kort kb. a 10-12. vedlésüknél (átlagosan 2 év) érik el, de ez a szám sok esetben több is lehet, és ivartól is függhet. Az ivarérett kort megelőző, utolsó vedlés előtti állapot a subadult állapot. A kispókok fajtól függően 1-2-3 havonta vedlenek, ami az adult
korhoz közeledve 4-5-6 hónapra nő. A hím állatok kifejlettségük után már nem vedlenek. A nőstények adult korukban általában évente vedlenek, és a vedlésekkel kismértékben testtérfogatuk is nő.
Három főbb kategóriájuk van: Üreglakó, talajlakó, fánlakó madárpókok. Ezek az elnevezések jól tükrözik, hogy a növény- és talajszint mely rétegében élnek.
Élettartamuk fajonként igen eltérő lehet. Egyes fajok nőstényei szélsőséges helyzetben, terráriumi viszonyok közt akár 30 évig is élhetnek, míg a hímek
jóval rövidebb életűek. Fajtól függően 2-8 év alatt érik el az ivarérett kort, ettől számolva, rendszerint maximum 1-2 évig élnek, egyes fajok hímjei azonban
akár 3-4 évig is élhetnek az ivarérési vedlés után.
A közhiedelemmel ellentétben a madárpókok általában nem támadnak önként az emberre, és marásuk is csak a legritkább esetben veszélyes. Veszély esetén a legtöbb faj a búvóhelyére menekül. Ha erre nincs lehetőség, a madárpókok a következő védekezési módszereket alkalmazhatják.
A szőrseprés során a pókok az Utótestük felső oldalán található Csalánszőröket hátsó lábaik segítségével vélt támadójuk irányába söprik, „bombázzák”. A csalánszőrök végén lévő parányi horgok a támadó bőrébe akadnak, a bőrbe fúródnak, ahol hosszú ideig tartó erős irritációt, viszketést, Allergiás reakciókat okoznak. A szőrök az orr nyálkahártyájába jutva erős orrfolyás és viszketés a következmény, a Szembe kerülve szintén erős viszketést, könnyezést vált ki. Ez a viselkedés elsősorban az Amerikából származó fajokra jellemző. Egyéb fajok szőrzete csak akkor okozhat irritációt, ha az állathoz érve, a szőr az ember bőrébe fúródik.
Az Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában honos madárpókfajoknak nincsenek csalánszőreik. Ezek támadóikat fenyegető testtartásukkal próbálják megfélemlíteni, mely során előtestüket és első 2-3pár lábukat felemelik, és erős csáprágóikat kimeresztik, így fordulnak támadójuk felé. Eközben láthatóvá válik a szájnyílás körül elhelyezkedő piros szőrsáv, és a kimeresztett csípőkarmok. A legtöbb ázsiai faj esetében e magatartás hangadással is társul (stridulálás). Nem ritka, hogy e testhelyzetben az állatokidegessége miatt a csípőkarmok végén méregcsepp is megjelenik. A fenyegető testhelyzetet követően, ha a veszély még fennáll, a pók megkísérli támadójátelülső lábainak ütésével megriasztani, amely nagyon erőteljes lehet.
A marást több előzetes védekező fázis, tevékenység előzi meg. Ha egyik sem riasztja el a támadót, a madárpókok csáprágóikat a támadójuk bőrébe mélyesztik, és a legtöbb esetben mérget is juttatnak bele, azonban léteznek úgynevezett „száraz” marások is, melyek során a pók nem juttat méreganyagot támadójába.
Ürülékfecskendezés. Ritkán alkalmazott védekezési technika. A pók az utótestét a támadója felé fordítja, és Ürüléket fröcsköl rá. A támadóra nem jelent különösebb veszélyt, de a meglepetésszerű támadás következtében a pók elegendő időt nyer a meneküléshez.
Az ivarérettséget 1,5-10 éves korban érik el (attól függően, hogy hím vagy nőstény, illetve milyen fajról van szó). A párzási idény fajonként eltérő időszakban van. A nőstény akár 3000 petét is rakhat. A kokonból való kikeléshez 2-3 hét kell, hogy elteljen. A pókok nemét 6-9. vedlésük után meg lehet állapítani.
HEGYESFARKÚ BÉLGILISZTA: Törzs: Nematoda – fonálférgek.
Közel 25 000 fajuk szabadonélő vagy parazita. Méretük 200 μm és kb. 50 cm közé esik. A Földön legnagyobb tömegben előforduló állatok. Fonálszerű testük sima, kutikulájuk alatt a bőrizomtömlő csak hosszanti lefutású izomrostokat tartalmaz, ez eredményezi szinuszoid, kígyózó mozgásukat. A nőstény valamivel nagyobb a hímnél.
Külsejük nem mutat feltünő morfológiai változatosságot, tanulmányozásuk és faji szintű azonosításuk szakembert igényel.
Osztály: Chromadorea
Rend Oxyurida
Család: Oxyuridae
Enterobius vermicularis – cérnagiliszta vagy hegyesfarkú bélgiliszta. 5–13 mm hosszú, fehér endoparazita fonálféreg. A peték a táplálékkal a vékonybélbe jutnak, ahol a lárvák kikelnek, kifejlődnek. Az ivarérett férgek a vakbélben tartózkodnak, párosodnak, majd a nőstények a végbélnyíláshoz mennek és petéiket annak redőibe rakják. A peték irritálják a bőrt, viszketést okoznak. A petékkel szennyezett kézzel bevitt táplálékkal a gazda újrafertőzheti magát. A peték oválisak, 50–60 μm méretűek. A cérnagiliszta mérsékelt övben elterjedt, elsősorban a gyermek népességben jellemző, napjainkban is rendszeresen előfordul.
ILLATOS ÁBELFŰ: Afrika, elsősorban Egyiptom, Kelet-India, Amerika honos növénye. A növény nevében a „fű” megnevezés könnyen megtéveszthető lehet, mert egy akár két és fél méter magas lényről van szó.
Magja édes, virágos, nehéz illatú, mely a pézsmához hasonló. Az illatos ábelfű olaját egykor gyakran az állatok pézsmájának helyettesítésére használták, de mára ez már nem elterjedt a különféle szintetikus pézsmák előtérbe kerülése miatt.
HAVASI GYOPÁR: Az egyik legismertebb havasi növény. A havasi gyopár köves réteken, mészkősziklákon él, jellemzően 1800 és 3000 méter magasságok között. Közép- és Dél-Európa hegységeiben, például a Tátra lengyelországi ill. Bélai-Tátra részén, a Pireneusokban, az Alpokban és a Balkánon találkozhatunk vele. Az európai havasi gyopár legközelebbi rokonai Tibetben, a Himalájában, Japánban és Koreában lelhetőek fel.
A 19. századtól kezdődően a botanika sok szerelmese örömét lelte és leli abban, hogy utazásról hazahozott növényekkel gazdagítja a természetet. Ez a jelenség a havasi gyopárt is érintette. Az ilyen tevékenységet természetvédelmi és invázióbiológiai szempontból kritikusan értékelik, legtöbb ország törvényei engedélyhez kötik.
5-20 centiméteres, fehér, gyapjas, filcszerű, évelő növény. Keskeny, hosszúkás Leveleinek különösen az alsó oldala szőrös. A levelek Rozettát alkotnak. 5-15 darab fehér, fénylő felső levél csillag alakban helyezkedik el a virág körül. A 2-12 kosárka egyenként 60-80 csővirágot tartalmaznak. A peremen lévő
csővirágok nőneműek, szálvirágzatnak is nevezik őket. Beljebb a nagyobb, hímnemű virágok találhatók.
A virágzási időszak július és szeptember között van. A magot hordozó termés ejtőernyőszerűen száll, úgy terjed. Nedves időben állatokra is ráragad.
A virágzat tulajdonképpen csak Álvirágzat (pseudoanthium). A virág látszatát a fehér, filcszerű felső levelek adják. A több száz tényleges virág kosárkákba tömörül, melyek közösen alkotják a beporzó egységet (superpseudeanthium).
A vakító fehér csillogást az egymásba gabalyodott szőrökön elhelyezkedő több ezer apró légbuborék adja, amint visszaveri a beeső fényt. Ez a csillogás egyrészt hívó jel a nektárt kereső rovaroknak, másrészt a fényvisszaverődés védi a növényt a kiszáradástól.
Jean-Pol Vigneron belga fizikus Namuri munkacsoportja fedezte fel, hogy a szőrök 0,18 mikrométer átmérőjű párhuzamos szálakból állnak, amely az ultraibolya sugárzás hullámhosszának nagyságrendjébe esik, így elnyeli azt. Más hullámhosszú fénysugarak átjutnak, így a növény tud fotoszintetizálni.
A porzást főleg legyek végzik, de lepkék és rovarok is szerepet játszanak. Mélyebben fekvő területeken nagyobbra nő, ritkább szőrzetet növeszt és ezáltal zöldebb a növény. A látszatvirágzat télig megmarad.
Németországban fokozottan veszélyeztetett fajnak minősül. Ennek oka főleg az, hogy életterületére gyakran belépnek és autóval behajtanak. Ausztriában már 1886-ban védelem alá helyezték és nem szabad leszedni.
HÁZICINCÉR: Virágcincérek – Leptura és Judolia fajok.
Testük a vállaknál széles és hátrafelé erősen keskenyedő, megnyúlt háromszög alakú. Csápjaik általában a test félhosszát érik el. Szemeik kiugróan nagyok, belülről mélyen kikanyarítottak. Lábaik erősek, hosszúak. Nagyon sok változatuk ismert. A nemzők különböző virágokon tartózkodnak, kedvelik az ernyősvirágzatúakat. A két nemnek közel 30 faja ismert faunaterületünkön.
Házicincér (Hylotrupes bajulus Linné)
Syn: Tetropium bajulusLinné
Fekete, vagy barna színű, szürkésfehér szőrözettel fedett, bizonytalan harántcsíkokkal. Nagysága 8–20 mm. Lekerekített torán két fénylő dudor van. Csápja rövid, vékony, lábai úgyszintén rövidek. A nőstények hosszan kinyúló tojócsővel rendelkeznek.
Magyarországon általánosan elterjedt. A bogár májustól júliusig rajzik. Álcája fenyő törzsekben fejlődik, de feldolgozott, épületfának felhasznált gerendákban, lécekben, padlóban a teljesen egészséges fában is megél. Elnevezése is arra utal, hogy gyakran a beépített faanyagból repül elő. Kifejlődése 3-tól akár 14 évig is eltart aszerint, hogy az általa megtámadott fa mennyi nedvességet tartalmaz. Gyarmati–Igmándy–Pagony (1975) szerint fejlődésének optimuma a faanyag 25–35 %-os nedvességtartalma és 28–30 Co-os hőmérséklet mellett van. Egyike a legveszélyesebb műszakilag káros rovarnak. Ugyanakkor Győrfi (1957) a soproni erdőkből említi, hogy a 30-as években bekövetkezett hótörések után tömegesen elszaporodott. Peteprodukció 50–200 db.
ÓRIÁS BŰZVIRÁG: Tudományos neve: Kerr bűzvirága - (Rafflesia kerrii) – Bűz: csn
A Rafflesia (bűzvirág) nemzetség egyik faja; a világ egyik legnagyobb virága.
Thaiföldön Szuratthani tartomány szimbóluma. Fajnevét az országban növényeket gyűjtő Arthur Francis George Kerr (1877-1942) ír botanikusról kapta.
A Maláj-félszigeten és Dél-Thaiföldön honos. Leghíresebb populációja Thaiföldön, a Khao Sok Nemzeti Parkban díszlik. A nemzeti park kiadványa szerint ritka és veszélyeztetett faj; ennek oka, hogy a helyiek gyűjtik. A Vörös listán nem szerepel.
Gazdanövényéből csak a piros virág tör elő. Az 50–90 cm átmérőjű virág szaga a rothadó húséra emlékeztet.
Kétlaki növény, amely a Tetrastigma kúszónövény nemzetség T. leucostaphylum, T. papillosum, T. quadrangulum fajain élősködik. A száraz időszakban, januártól márciusig virágzik. Főleg döglegyek porozzák be; ezeket bűzével vonzza magához. A bennszülöttek gyógynövénynek tartják. Tudományosan nem bizonyított, hogy bármilyen élettani hatása lenne.
ANDOKI KONDOR vagy KONDORKESELYŰ: Az újvilági keselyűfélék családjába tartozó Vultur madárnem egyetlen faja.
Amint neve is mutatja, a kondorkeselyű az Andok hegységben él, továbbá még megtalálható Dél-Amerika nyugati partjain, valamint Patagóniában is. Az eddig lemért legnagyobb példány szárnyfesztávolsága 320 centiméter volt. Ezzel elmarad néhány tengeri, illetve vízimadártól; például a körülbelül 350 centimétert elérő Vándoralbatrosztól, Királyalbatrosztól, rózsás gödénytől, borzas gödénytől.
Nagytestű és fekete színű újvilági keselyű, csupasz nyaka tövén fehér tollgallér látható. Főleg a hímek esetében a szárnyakon nagy, fehér foltok is vannak. A fej és a nyak majdnem teljesen tollazat nélküli. A majdnem csupasz bőre nyugalmi állapotban elmosódott vörös, de ha valami ingerli vagy udvarolni kezd, akkor élénk vörös színre vált. A hím nyakán toroklebeny, a fején pedig taraj látható; mindkét testi dísz a madár korának előrehaladtával egyre nagyobbodik. Más ragadozó életmódot folytató madaraktól eltérően, amelyeknél a tojó nagyobb, az andoki kondor esetében fordítva van, itt a hím a nagyobb méretű.
Elsősorban dögevő, az elpusztult állatokból vagy a térségben élő macskafélék zsákmányaiból táplálkozik. Főleg a nagytestű állatok tetemeit részesíti előnyben, mint például a szarvasmarhákét, a szarvasfélékét vagy a tevefélékét. A Csendes-óceán partjain, a szárazra került cetek és fülesfókafélék is az étlapjára kerülnek.
Az ivarérettséget körülbelül 5–6 éves korára éri el. Akár 5000 méteres tengerszint feletti magasságban is költhet. Általában olyan meredek sziklapárkányokra készíti fészkét, ahová más állatok képtelenek feljutni. A fészekbe általában 1–2 tojást rak. Ha minden nehézséget sikeresen túlél, akkor a madárvilág egyik leghosszabb élettartamú faja, hiszen több mint 70 évig is élhet.
A kondorkeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan. Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, de a kettő még sincs közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat azonban még manapság is vita tárgya. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban. A nézetek ütköztetése tovább tart ez ügyben. A Vultur nemnek az andoki kondor az egyetlen élő és elfogadott faja.
Dél-Amerikában elsősorban az Anndokban és a Sierra Nevada de Santa Marta hegységben fordul elő. Északon Venezuelától és Kolumbiától kezdődik, de itt csak elvétve található. Az Andok hegyvonulatán haladva délfelé az elterjedési területe magába foglalja Ecuadort, Perut és Chilét, továbbá Bolíviát és Argentína nyugati részét. Elterjedésének legdélibb pontja ott van, ahol a kontinens véget ér, Tűzföldön.
Legfőképp a nyílt füves pusztákat és a magashegységeket részesíti előnyben. Akár tengerszint felett 5000 méter magasan is fellelhető. A nyílt, Erdő nélküli területeket kedveli, ahol a levegőből könnyen megláthatja a talajon lévő dögöket. Időnként az alföldekre is ellátogat, mint például Bolívia keleti vagy Brazília délnyugati részeire. Chile és Peru sivatagos területeit is szemügyre veszi. Patagóniában a Nothofagus nemzetséghez tartozó déli bükkerdőkben is megfigyelték.
Magyarországon a Nyíregyházi Állatparkban tekinthető meg a madár.
Habár átlagosan a csőr hegyétől a farktolla végéig 7–8 centiméterrel rövidebb, mint a kaliforniai kondor, a szárnyfesztávolsága nagyobb az utóbbinál, 270–320 centiméter közötti. A testtömege is nagyobb az észak-amerikai rokonáénál, hiszen a hím általában 11–15 kilogramm, míg a tojó 8–11 kilogramm közötti. Átlagos fej-testhossza 100–130 centiméter. Egy szárnya 75–85 centiméter, a farktolla 33–38 centiméter, a lábfeje 11–12 centiméter. Ezeket a méreteket fogságban tartott példányokról vették le.
A faj átlagos testtömege 11,3 kilogramm; a hím ennél körülbelül egy kilogrammal nehezebb, azaz 12,5 kilogramm, míg a tojó könnyebb, vagyis 10 kilogramm. Egy nemrég kiadott tanulmány szerint, amely a madarak testtömegét hivatott tárgyalni, az összes röpképes madár közül az andoki kondor a legnehezebb; megelőzve a trombitás hattyút és a borzas gödényt
Az andoki kondor tollazata egyszínű fekete, kivételt képez a nyaka töve körüli fehér tollgallér. Főleg a hím esetében, az első vedlés után a szárnyakon nagy, fehér sávok jelennek meg. A feje és a nyaka vörös vagy feketésvörös, és alig található rajta tollazat. A madár mindig gondoskodik arról, hogy a feje és nyaka tiszta legyen; sőt ez a kopaszság a higiénia elősegítésére való alkalmazkodás. Hiszen a csupasz bőrfelületet könnyebben le lehet mosni, továbbá a magashegységekben az UV-sugárzás fertőtleníti a bőrfelületét. A vörös bőrtaraj bár keskeny, a magassága és mérete a példány korától függ, az idősebbeknek a legnagyobb. A nyakon bőr nyúlványokat alkot; általában kettő van, bár az idősebb hímeknek több is lehet. A csupasz bőr a tulajdonosa állapotát árulja el; ha nyugodt, akkor a vörös szín elmosódottabb, ha ingerli valami, akkor élénkebbre vált. Ez segíti a kondorok közti kommunikációt. A fiatal példány tollazata szürkésbarna, barna színű, a nyak tövénél elhelyezkedő tollgallérral, míg a csupasz feje és nyaka feketés. A középső ujja meghosszabbodott, míg a hátsó ujja csökevényes. Mindegyik ujján a karmok egyenesek és élezetlenek. A lábai csak a járást szolgálják, az óvilági keselyűformáktól eltérően azokat nem használja fegyverként vagy fogóeszközként. A csőre kampós, a rothadó hús tépésére alkalmas.
A hím szivárványhártyája barna színű, míg a tojóé sötétvörös. A szemhéjon Nincsenek szempillák.
Bár a legtöbb ragadozó életmódot folytató madárrend esetében a tojó nagyobb a hímnél, az újvilági keselyűalakúak esetében ez fordítva van, azaz a hím nagyobb, mint a tojó.
A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. A felszálló meleg légáramlatok, azaz a termikek segítségével hatalmas területeket jár be. Az evezőtollainak a végei felfelé hajlanak. Előszeretettel tartózkodik a Csendes-óceán és az Andok találkozásánál kialakult felszálló légtömegek sávjában, mert ez a part menti szakasz nemcsak a lebegést biztosítja, hanem lehetővé teszi a tengerpart állandó megfigyelését is. Mivel a szegycsontja, más néven mellcsontja a testéhez és nagy szárnyaihoz képest nem olyan nagy, nehéz tartania a szárnyakat mozgató nagy repülőizmokat; emiatt az andoki kondor a vitorlásrepülés híve, a gyakori szárnycsapásokat igyekszik elkerülni. Csak felszálláskor és a megfelelő magasság eléréséig verdes a szárnyaival. Charles Darwin az utazásai során egy alkalommal fél óráig figyelte e madárfaj példányait repülni, és elmondása szerint ez idő alatt a kondorok egyet sem vertek szárnyaikkal. Általában a magasan levő helyeken pihen, hogy felszálláskor ne kelljen aktívan repülnie, inkább csak siklik. A kopár sziklák hamarabb felmelegednek, létrehozva a termikeket, a felszálló meleg levegő oszlopait. A madár e jelenség segítségével energiamentesen emelkedik a magasba.
Látása kitűnő, több kilométeres távolságból és nagy magasságból is észreveszi az elpusztult állatokat.
Mint minden újvilági keselyűféle, az andoki kondor is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, amely a párolgás hűtő hatását kihasználva a lábra ürítés útján hűti a testüket. De mivel az andoki kondor a magashegységek hűvös légkörében repül, ennek a hűtési módszernek az oka egyelőre rejtély marad. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik.
Ahol nagyobb állomány él egy helyen, jól fejlett társadalmi ranglétra alakul ki. A madarak testtartással és mérettel, játszadozó repüléssel és hangjelzésekkel határozzák meg egymás között a rangsort. Általában a kifejlett hímek kerülnek a ranglétra csúcsára, míg az az évi fészekhagyó hímek vannak legalul.
Szinte teljes mértékben a döghús fogyasztáshoz alkalmazkodott. Lábai nagyok ugyan, de gyengék egy nagyobb testű állat felragadásához, és óriási csőrével is csak az elhullott állatok felpuhult húsát képes szétszaggatni. Egy kondorpárnak a területe hatalmas lehet. A napi táplálék megszerzéséhez akár 200 kilométert is repül. Főleg a nagytestű állatok tetemeit kedveli. A hagyományos táplálékai közé sorolhatók: láma, Alpaka, nandufélék, guanakó, szarvasfélék és az övesállatok. Bár ritkán, de a dögfogyasztás mellett a kondorkeselyű néha vadászik is; főleg apró állatokra, mint például rágcsálókra, nyúlfélékre és kisebb madarakra. Mivel lábai gyengék, karmai pedig nem élesek, a kondor a csőrével öli meg az áldozatát. A tengerpartok bőséges táplálékkínálatot biztosítanak, emiatt a parti példányok nemigen távolodnak el a parttól, legfeljebb csak néhány kilométeres távolságra. A dögöket vagy maga veszi észre, vagy más dögevőket követ, mint például a Varjúféléket, pulykakeselyűt, a kis sárgafejű keselyűt és a nagy sárgafejű keselyűt
Mivel nem biztos, hogy mindennap táplálékhoz jut, amikor lehetősége van, pukkadásig tömi magát. Néha egy ideig képtelen repülni, ha túlságosan teletömte magát. Mivel lábai és karmai gyengék, táplálékát nem tudja a magasba emelni, emiatt kénytelen a talajon táplálkozni.
Mint minden dögevő, fontos szerepet játszik az ökoszisztémája egészségében, eltakarítva a dögöket, ezzel gátat szab a betegségek terjedésének. A nagyvárosok mellett élő madarak olykor a szemétlerakó helyeket is felkeresik, ez azonban veszélyt jelenthet számukra. Emiatt az ott dolgozók elpusztult háziállatokat tesznek ki a szeméttelepek szélére, hogy elsődlegesen azokat fogyasszák el.
A fiatal madarak 5–6 éves korukban lesznek ivarérettek. A felnőttek életre szóló párt alkotnak, és mivel a vadonban olykor 50 évnél is tovább élnek, a kapcsolatuk sokáig tart. Az udvarlási szertartás alatt a hím tollazat nélküli bőre élénk vörösre, vagy akár sárgára vált, továbbá a nyaka felpuffad. A tojót előrenyújtott nyakkal közelíti meg, hogy megmutathassa a felfújt nyakát és a begytájéki foltját, eközben sziszegő hangokat hallat. Ezután széttárt szárnyakkal magasan kihúzza magát és a nyelvével kattogó hangokat képez. Más udvarlási szokások a sziszegés és csuklóhang, ugrálás közben vagy részben szétterjesztett szárnyakkal való „táncolás”.
Meredek, 3000–5000 méter magasan levő sziklafalakon fészkel. A fészek néhány ágból áll a
Tojás körül. Peru tengerparti vidékein, ahol kevés sziklaszirt van, az andoki kondor kénytelen a nagyobb kövek közé vagy a domboldalakba vájt mélyedésekbe fészkelni. A fészekaljba 1–2 kékesfehér tojást rak. A tojás 280 grammos, 75–100 milliméter hosszú. Kétévente egyszer költ, februárban vagy márciusban. A tojásokon mindkét szülő kotlik, összesen 54–58 napon keresztül. Ha az első fészekalj elpusztul, a tojó másikat tojik helyébe. A fogságban tartott madarak esetében a gondozók és tenyésztők kihasználják ezt a szokását, és elveszik az első fészekaljat, melyet költőgépek költenek és emberek nevelnek fel. Ezzel növelik az andoki kondorok létszámát.
A fiókát szürke pehelyréteg borítja. Ezt a „ruházatát” addig tartja meg, amíg eléri a szülei méretét. Hat hónaposan repül ki a fióka, de még 12–24 hónapig a fészek közelében marad a szüleivel együtt. A fiatalt csak a következő fészekalj elkészülte idején kergetik el a felnőtt madarak. Az egészséges kifejlett madárnak nincsen természetes ellensége, viszont a tojásra és fiókákra veszélyt jelenthetnek más ragadozó madarak vagy egyes emlősök, mint például a rókák. A fészkek kifosztása azonban ritka, mivel a szülők agresszívan védelmezik utódaikat, továbbá a meredek sziklaszirtekre nemigen jutnak fel az emlősök.
Mivel az egyed igen lassan fejlődik ki, azaz válik felnőtté és a felnőttnek nincsen természetes ellensége, az andoki kondor élettartama igen hosszú lehet. Ezidáig, legalábbis hivatalosan, még senki sem tanulmányozta e madárfaj élettartamát és elhalálozási ütemét a vadonban. Egyes becslések szerint a madár a vadonban több mint 50 évet él. 1983-ban a Guinness Rekordok Könyve egy 72 évesnek becsült andoki kondort tartott a világ legidősebb, fogságban tartott madarának. Ez a példány 72 évet élt fogságban, de még fiatalon fogták be a vadonból, tehát valójában ennél idősebb lehetett. Egy másik andoki kondor, melyet szintén fiatalon fogtak be, 71 évet élt a fogságban. Ezt az életkort túlhaladta egy hím, „Thaao” becenevű példány, amely a connecticuti Beardsley állatkertben jött világra. Thaao 1930-ban kelt ki a tojásból, és 2010. január 26-án, 79 éves korában pusztult el. Így ez lett a leghosszabb bizonyított életkor általában a madarak körében.
FUTÁK-NŐSZŐFŰ: A Futák-nőszőfű (Epipactis futakii) a kosborfélék családjába tartozó, Magyarországon védett növényfaj. Nem általános elfogadott taxon, egyes szerzők önálló fajként, mások a csőrös nőszőfű alfajaként (Epipactis leptochila subsp. futakii) tartják számon.
A Futák-nőszőfű 23-35 cm (ritkán 62 cm) magas, lágyszárú, Évelő növény. Szárának alsó része ibolyásan futtatott. A száron 3-5 lándzsásak vagy tojásdad-lándzsás lomblevél található, amelyek 3,8-7 cm hosszúak és 1,5-3,5 cm
szélesek.
Júliusban virít. A virágzatot nagyjából egy irányba néző, laza Fürtbe rendeződő 7-17 bókoló virág alkotja, amelyek a hosszú (2-8,1 cm), lecsüngő vagy vízszintesen álló murvalevelek hónaljából nőnek ki. A virágok a nemzetségben egyedülálló módon teljesen kleisztogámok (nem kinyílóan önbeporzók). A lepellevelek (szirmok) kétszínűek, a tövüknél barnásibolyásak, a csúcsuk világoszöld. A külső lepellevelek hossza 8,5-11,2 mm, szélessége 3,2-4,3 mm; a belsők 7-9,5 mm hosszúak és 2-8-4,2 mm szélesek. A mézajak csúcsa (epichil) háromszögletű, kihegyezett végű; színe zöldes, tövén fehéres púpokkal. A mézajak középső része (mezochil) elkeskenyedő.
Termése 8,5-10 mm hosszú, 5,5-6,5 mm széles toktermés.
Csak Szlovákiában és Magyarországon honos. A szlovákiai Sztrázsó-hegységből írták le, de megtalálták a Kis-Kárpátokban, az Inóc-hegységben, a Fehér-Kárpátokban, a Rőcei-hegységben és az Osztrovszki-hegységben. Magyarországon két helyről ismert, a Pilisben Pilisszentkereszt mellett, a Mátrában Gyöngyöstarjánnál találták meg állományait.
Bükkösökben, Gyertyános–tölgyesekben lehet találkozni vele. A semleges vagy enyhén savanyú talajt kedveli, élőhelyein a talaj pH-ját 5,9-7,1 közöttinek mérték. Magyarországon a szubmontán-montán övezetben 350-650 méteres magasságban él.
Életciklusa kevéssé ismert. Júliusban virágzik. Önmegporzó, a virágok többsége megtermékenyül. A magok szeptemberre érnek be.
A Futák-nőszőfű Szlovákiában veszélyeztetett faj, elsősorban az erdészeti tevékenység jelent számára fenyegetést. Magyarországi két állománya összesen kb. 200 példányt számlál. 2012 óta védett, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.
HAVASI GOMBAFŰ: A kankalinfélék (Primulaceae) családjába tartozó faj.
Rózsaszín vagy fehér virágai a rövid virágzási időszak alatt olyan sűrűn borítják a növényt, hogy a leveleket el is takarják; emiatt népszerű a kertészek között.
A havasi gombafű az Alpok középső részén található meg, az Északi- és a Déli-Alpokban ritkább.
A havasi gombafű alacsony termetű, gyepes vagy lapos párnás növekedésű, évelő növény, hajtásait 2-8 ágú csillagszőrök borítják. 3-6 milliméter hosszú Levelei csokrokat alkotnak, lándzsásak, kissé tompa hegyűek, csak a csúcsukon, élükön és fonákjukon szőrösek. A virágok egyesével állnak, alig vagy egyáltalán nem emelkednek ki a levelek közül; kocsányuk 4-8 milliméter. A csésze 2,5-3,5 milliméter hosszú, a közepéig osztott, keskeny lándzsás cimpákkal. A párta 7-9 milliméter széles, kármin, rózsaszínű vagy fehér, sárga torkú, cimpái lekerekítettek, csöve rövidebb a csészecimpáknál.
A havasi gombafű a havasi öv 4000 méteres magasságáig felhatol. Az egyik legmagasabbra felhatoló virágos növény Európában, talán csak a Gleccserboglárka (Ranunculus glacialis) és talán a Saxifraga biflora nő magasabban. Nyirkos, mészben szegény, hosszú ideig Hóval borított talajokon, finom törmeléken, ritkábban sziklán él. Gyakori.
ÉBENPATTANÓ: A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó, család. Mintegy 9000 fajukból Magyarországon körülbelül 170 él. Fajai (a sarkvidékek kivételével) az egész Földön megtalálhatók.
Testük karcsú. Mélyen a torba süllyedő, lefelé hajló fejüket a mell álladzója betakarja. A felső ajak jól fejlett, a 11 vagy 12 ízes Csápok a szemek előtt erednek.
Lábfejeik ötízűek. Az elülső és a középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat lemezszerű combfedők takarják. Lábaik olyan rövidek, hogy a hátára eső bogár, nem, illetve alig éri el velük a földet, ezért pattanókészülékével támaszkodik fel. Ez hirtelen lökéssel a magasba veti a bogár testét, és az megperdülve a talpára esik vissza. Ha ez elsőre nem sikerül, addig próbálkozik, amíg fáradozása sikerrel nem jár.
A pattanókészülék miatt a bogár teste meglehetősen különös. A hatalmas izomzat a párnaszerűen domborodó előtorban foglal helyet. Ez a has két oldalán hátul rövid, a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekvő tüskével végződik. A készülék működtetéséhez a bogár, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítve, felemeli hátát, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéjének tövéhez nyomja, majd abba hirtelen becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövét erősen odaüti az aljzathoz, hogy az ellenlökés a magasba vesse.
Népiesen drótféregnek nevezett, hosszúra nyúlt, hengeres vagy kissé lapított, erősen kitinizált lárváik kemény sárgás vagy barnás testéből hat rövid láb nő. Felépítésük némileg a lisztbogáréhoz hasonló, de a fejük alakja és állása egészen más: a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú, elülső széle fogacskázott. Felső ajka nincsen, alsó állkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Utolsó potrohgyűrűje vagy kihegyesedik, vagy két tüskével végződik; ez a fajok lárváinak fontos határozó jegye.
A drótférgek mindenevők, de az egyes fajok életmódja, táplálkozása erősen eltérő lehet. Többségük termőföldben vagy fakorhadékban él, és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva eszi azokat. Többük a fák magvait, a kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét vagy gyökerét károsítja; a termesztett növényekben és a fiatal fenyőcsemetékben tetemes kárt okozhat. Némelyikük megeszik a tetemeket, felfalja más rovarok lárváit, sőt fajtársait is.
Lárvaállapotuk elég hosszú, némely fajé akár öt évig is eltart. Többnyire élénk bábjuk csak rövid ideig pihen.
A növényevő imágók főként fákon, virágokon élnek. Áttelelnek, és tavasszal rakják le petéiket. Egyes, a trópusi Amerikában élő pattanóbogarak a Szentjánosbogarakhoz hasonlóan világítanak a sötétben.
Ismertebb fajok:
fésűscsápú pattanóbogár (Corymbites pectinicornis) (Linnaeus)
piroshátú pattanóbogár (vérvörös pattanóbogár, Elater sanguineus) (Linnaeus)
zöld pattanóbogár (Corymbites virens) (Schrnk.)
egérszínű pattanóbogár(Brachylacon murinus) (Linnaeus)
vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (Linnaeus)
mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) (Linnaeus)
réti pattanóbogár (Agriotes sputator) (Linnaeus)
világító kukuzsó (kukujóbogár, Pyrophorus noctilucus, Pyrophorus noctiluca)
szurkos pattanóbogár (Athous haemorhoidalis) (Fabricius)
szerecsen pattanóbogár (Athous niger ) (Linnaeus)
kék pattanóbogár (Limoniscus violaceus) (Müller, 1821)
2012. Március 15-én bogarász barátaimmal Nyugat-Magyarországra utaztunk azzal a céllal, hogy megtaláljuk a környező országokból már ismert ébenpattanót (Ampedus nigrinus). Ez a hegyvidéki pattanóbogár nálunk eddig még nem került elő, noha a Kőszegi-hegység meglehetősen jól ismert a hazai gyűjtők között. A bogár apró mérete és speciális életmódja lehet az oka annak, hogy eddig elkerülte a bogarászok figyelmét.
Hajnali indulás után, már kora reggel a Velemhez közel eső Hörmann-forrásnál kezdtük a napot, és már a megérkezés utáni első órában, a sűrű és áthatolhatatlan lucos szélén a korhadt tönköket vizsgálva megtaláltuk, amiért jöttünk.
A lakkpattanófélék (Ampedini) centiméter körüli egyedei mind kifejlett bogár alakban telelnek korhadó farönkökben és fák üregeiben, így a vegetációs időszakon kívül fejlődésük színhelyén is megtalálhatók. Magyarországon 26 fajt sikerült eddig kimutatni, többségük fekete előtorú és piros szárnyfedelű, de akad köztük foltokkal, sötét sávval díszített faj is. Az Ampedus genuszon belül eddig egyetlen teljesen fekete fajt ismertünk a magyar faunából, a most előkerült ébenpattanó nagytestvérét, a fekete pattanót (Ampedus nigerrimus). Hazai fajaik felismeréséhez segítséget nyújthat Németh et al (2009): A Mátra Múzeum bogárgyűjteménye (Coleoptera: Elateridae).
A 6–8 milliméteres ébenpattanók a vörösen korhadó luctönkökben ültek bábkamrájukban, néhány más, szintén nem gyakori hegyvidéki pattanóbogárfaj társaságában.
Ez az apró bogár is jó példa arra, hogy igenis van még mit megtudnunk hazánk bogárfaunájáról. A faj első hazai adatát más faunánkra új bogarakkal együtt, előreláthatólag a Folia entomologica hungarica 2012-es kötetében közöljük.
PANDO: a rezgő nyárfákból álló kolónia az amerikai Utah államban található. Nagyjából 80 ezer éves és 47 ezer fa alkotja, melyek mind egyetlen magból nőttek ki, ezért a gyökérzetük is közös. Összsúlya 6 ezer tonna lehet. A nyárfák azért nem igazán tudnak magról szaporodni, mert a nagy kolóniák vagy női- vagy hímnemű egyedekből állnak, ezért ha mégis sikerül a beporzódás, a magok tápanyagraktár és védőburok hiányában csak rövid ideig életképesek. Ezért főleg gyökérsarjakkal szaporodnak, ez az oka, hogy a fák gyakorlatilag egymás klónjai.
A Pando ugyanakkor az elmúlt időszakban egyre rosszabb állapotban van, aminek alapvetően emberi tevékenység a kiváltó oka. Konkrétan ott billent meg az erdőt magában foglaló ökoszisztéma, amikor az emberek levadászták a környéken élő farkasokat, ami miatt a szarvasok elszaporodtak, és elkezdték fogyasztani a fák fiatal hajtásait.
Mivel a nyárfákat magról nem lehet szaporítani, az erdészek nagy kiterjedésű területeket zárnak el a szarvasoktól kerítéssel, hogy a fák szaporodni tudjanak.
Az elzárt területeken az erdő lombjainak ritkításával is elősegítik a fák szaporodását, hiszen így a fiatal hajtások több naphoz jutnak. Nagyjából a Pando területének fele el van zárva, és az erdészek egyelőre nagyon bizakodóak a kísérlet sikerességével kapcsolatban.
BÁLNA: A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket nevezik bálnának, tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján (a kardszárnyú delfin esetében használt „gyilkos bálna” kifejezés a köznyelv egyik tévedése).
A bálna szó a latin balena származéka. A régi magyar nyelvben baléna alakban szerepelt, a nyelvújítás korában Bugát Pál módosította bálna formára (a márna, málna, pálma szavak mintájára).
A bálna másik régi elnevezése cet vagy cethal volt. A cethal ma már elavult szó, a Cet név pedig szinte csak tudományos rendszertani elnevezésként használatos (a köznyelv pl. az ámbráscet szót használja gyakran). A szó a latin cetus („bálna”) szóból származik, amely a Bibliában, Jónás próféta történetében szerepel, és cethal néven fordították magyarra.
A bálnák kicsinyét olykor bálnaborjúnak nevezik.
A bálnák nagy termetű állatok. Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2-30 méter, tömegük 30 és 180 ezer kilogramm között változhat. Közülük kerül ki minden idők egyik legnagyobb állata, a kék bálna.
Mint minden emlős, a bálnák is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, meleg vérűek, utódaikat nem szoptatják, hanem a szájukba fröcskölik az anyatejet. A bálnák szárazföldi emlősöktől származnak. Az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Gyakorlatilag nincs szőrzetük.
A legtöbb bálna a nyarat a sarkvidékek hideg tengerein tölti, ezek a vizek ugyanis ilyenkor vannak tele a legfőbb táplálékukat jelentő apró, rák szerű élőlényekkel. A tél közeledtével a bálnák elhagyják sarki élőhelyüket, s az Atlanti-óceán trópusi vizeire úsznak, hogy megszüljék borjaikat. A legtöbb
faj óriási távolságot tesz meg, miközben gyakran megállnak pihenni és utódokat nemzeni. Vándorlás közben azonban nem táplálkoznak, így útközben akár testtömegük felét is elveszíthetik.