Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlősök
egyike. Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a
félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.
Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján.
Kutatók vizsgálják Amerikában, hogy a klímaváltozás hatására miként változik élettartama, termékenysége, illetve a populációmérete.
Európában csak szigetszerű populációi élnek:
Skandináviában, Kelet-Európában, Olaszországban, az Ibériai-félszigeten és a Kárpátokban.
Szerencsére ma már Magyarországon is védett, azaz a délről és északról átkóborolt egyedeket nem lövik ki automatikusan. Hazánkban az I. világháború után pusztult ki és az 1980-as években jelent meg újra; Szlovákia, és Horvátország felől is elkezdett visszatelepülni. Magyarországon az Aggteleki Nemzeti Parkban, és a Bükki Nemzeti Parkban tudunk állandó jelenlétükről, de alkalmanként megtalálható a Zempléni-hegységben, a Mátrában, és a Gemencben is. Elkóborolt egyedeket többször megfigyeltek a Kiskunsági Nemzeti Parkban is. Hazánkban a kutatók szerint kb. 15 példány élhet. 1991-ben a Balaton-felvidéken ejtettek el egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen.
Magyarországon 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett faj.
Alfajai:
Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:
közönséges farkas
vagy európai farkas (Canis lupus lupus) Linnaeus, 1758
tundrafarkas
(Canis lupus albus) Kerr, 1792
kenai-félszigeti farkas
(Canis lupus alces) Goldman, 1941 – kihalt
arab farkas
(Canis lupus arabs) Pocock, 1934
sarki farkas
(Canis lupus arctos) Pocock, 1935
mexikói farkas
(Canis lupus baileyi) Nelson & Goldman, 1929 – vadon kihalt, visszatelepítése folyik
új-foundlandi farkas
(Canis lupus beothucus) G. M. Allen & Barbour, 1937 – kihalt
banks-szigeti farkas
(Canis lupus bernardi) Anderson, 1943
sztyeppei farkas
(Canis lupus campestris) Dwigubski, 1804
Canis lupus chanco
J. E. Gray, 1863
brit columbiai farkas
(Canis lupus columbianus) Goldman, 1941
orosz farkas
(Canis lupus communis) - azonos a közönséges farkassal
vancouver-szigeti farkas
(Canis lupus crassodon) Hall, 1932
kaszpi farkas
(Canis lupus cubanensis) - azonos a sztyeppei farkassal
spanyol farkas
(Canis lupus deitanus) - nagy valószínűséggel azonos az ibériai farkassal
tibeti farkas
(Canis lupus filchneri) Wozencraft, 2005
cascade-hegységi farkas
(Canis lupus fuscus) Richardson, 1839
manitoba farkas
(Canis lupus griseoalbus) Baird, 1858
japán farkas
(Canis lupus hattai) Kishida, 1931 – kihalt
hondo japán farkas
(Canis lupus hodophilax) Temminck, 1839 – kihalt 1905-ben
hudson-öböli farkas
(Canis lupus hudsonicus) Goldman, 1941
észak-sziklás-hegységi farkas
(Canis lupus irremotus) Goldman, 1937
olasz farkas
(Canis lupus italicus) Altobello, 1921 - egyes rendszerező szerint azonos a közönséges farkassal
labradori farkas
(Canis lupus labradorius) Goldman, 1937
alexander-szigeti farkas
(Canis lupus ligoni) Goldman, 1937
keleti erdei farkas
(Canis lupus lycaon) Schreber, 1775
Mackenzie tundrafarkas
(Canis lupus mackenzii) Anderson, 1943
Baffin-szigeti tundrafarkas
(Canis lupus manningi) Anderson, 1943
mogollon-hegyi farkas
(Canis lupus mogollonensis) Goldman, 1937 – kihalt
texasi szürke farkas
(Canis lupus monstrabilis) Goldman, 1937 – kihalt
buffalo farkas
(Canis lupus nubilus) Say, 1823
mackenzie-völgyi farkas
(Canis lupus occidentalis) Richardson, 1829
grönlandi farkas
(Canis lupus orion) Pocock, 1935 – valószínűleg kihalt
indiai farkas
(Canis lupus pallipes) Sykes, 1831
belső-alaszkai farkas
(Canis lupus pambasileus) Elliot, 1905
ibériai farkas
(Canis lupus signatus) Cabrera, 1907
alaszkai fehér farkas
(Canis lupus tundrarum) Miller, 1912
dél-sziklás-hegységi farkas
(Canis lupus youngi) Goldman, 1937 – kihalt
kutya
(Canis lupus familiaris) Linnaeus, 1758
dingó
(Canis lupus dingo) Meyer, 1793
A kutya (Canis lupus familiaris) az etológiai vizsgálatok szerint döntően eltérő pszichés tulajdonságokkal rendelkezik a farkashoz képest ezért már önálló fajként (Canis familiaris) kell tekinteni.
A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a hímeké 15–86 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek a Közel-Keleten élő a legnagyobbak az észak-amerikai és a kelet-európai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 29–50 cm-es farok. Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik;
Európában általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.
Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak. Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4–5 métereseket is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie
is kell. Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára – a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről
is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.
A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm3; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként
fejlődtek ki.
Vad alfajai a rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)
Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.
A farkas főleg rendkívül szervezett szociális csoportokban, úgynevezett falkákban él. A falka kommunikációjának elhíresült módja az úgynevezett farkasüvöltés: a farkasok kórusban „énekelnek”:
összetartozásuk erősítése érdekében, aktivitásuk szinkronizálását segítendő és annak jelzésére, hogy a terület az övék. Testbeszédében nagy szerepet kap a hosszú, bozontos farok.
A falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket – nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak – ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.)
esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.
A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja: az állandó rivalizálással kialakított rangsor és az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.
Az együttműködés megköveteli: a fejlett szociális intelligenciát, a jó problémamegoldó képességet és a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést. Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.
A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen
azonban hatalmas távolságokat járhat be.
Territoriális viselkedése erős, de a terület határait más szociális fajoktól – például a Hiénaféléktől (Hyaenidae) – eltérően nem ellenőrzi rendszeresen, mivel ezeket a határokat a szomszédos falkák kölcsönösen elismerik. A letelepedett időszakban a falka
csak napi 5–6 km-t jár be; a teljes terület bejárásához ilyenkor mintegy három hét kell – ez a felségterület a falka létszámától és az élőhely adottságaitól
függően többnyire 100–300 négyzetkilométer. A területen van az elléshez használt vacok, vannak rajta gyakran használt útvonalak és találkozópontok. A domináns egyedek a napi séta közben vizelettel, ürülékkel, kaparással jelölik az útvonalakat, amiken a talp illatmirigyeinek váladéka is nyomot hagy. Általában 250 méterenként van egy-egy szagjel; a területhatár közelében, a rendszeresen használt csapásokon, az elágazások közelében ennél jóval sűrűbben.
A szagjelekből és a térkép jellegzetes pontjaiból a fejükben kognitív térképet állítanak össze, aminek segítségével képesek átvágni az útvonal kanyarjait,
ha sietnek valamiért.
Területüket hevesen védik a betolakodóktól; azokat akár meg is ölhetik. A területet körülbelül 1 km széles határzóna veszi körül; ezt a sávot a szomszéd
falkával közösen használják, és általában itt portyáznak a falkából kivert példányok is.
Más kutyafélékhez hasonlóan a farkas húst, csontot és növényeket is eszik. Falkában vadászva önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat.
A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A
legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be
a préda populáció létszámának szabályozásában.
A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják
a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot
körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a
tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.
A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy
a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni. Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm2 (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a
medvéket és a pumákat.
A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.
A hím sokáig, gyakran egy évnél is tovább udvarol a nősténynek, az ezután kialakuló kapcsolat azonban több évre szól; a két fél erősen kötődik egymáshoz.
A szaporodás a domináns alfa-pár előjoga, vagyis a farkasokra a monogámia jellemző úgy, hogy a kieső alfa-egyed helyét a rangsorban következő veszi át. Az alfa-nőstény az alacsonyabb rangúak szaporodását agresszióval akadályozza; előfordulhat, hogy kölykeiket elpusztítja. A szaporodási időszak január és április között van, az északi farkasoké később, mint a délebbre élőké. A nőstény évente egyszer ivarzik, az Ösztrusz 5–14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 napos vemhesség
után vakon és süketen születő kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, általában 7, de akár 14 is lehet. 5–10 nap alatt állnak talpra,
a kezdetben kék szemük 10–15 nap múlva nyílik ki. 7–9 hétig szopnak.
A kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, így visszahányt eledellel táplálják is őket – halandósági rátájuk ennek ellenére nagy. A szülőodút
8–10 hetes korukban hagyják el. Játékaikkal ekkor már elkezdik kialakítani saját hierarchiájukat. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek
el a csapattal vadászni.
Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor többnyire elhagyják a falkát, és megpróbálnak másikhoz csatlakozni, illetve újat alakítani.
A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.
(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381806 Mai látogatók száma: 805
