A seregélyek globális egyedszáma 2004-ben 310 millió példány volt, elterjedési területe 8 870 000 km2.
Az északi féltekén széles körben elterjedt madárfaj, melynek természetes élőhelye Eurázsia és egész Európában elterjedt faj, valamint Észak-Afrikában (Marokkótól Egyiptomig) megtalálható, Indiában, melynek elsősorban az északi felén él, ám rendszeresen kiterjeszti élőhelyét a távolabbi déli részekre is és megjelent a Maldív-szigeteken is.
Nepálban és a Közel-Keleten is megtalálható (például Szíriában, Irakban és Iránban, valamint Kína északnyugati részén.
Dél- és Nyugat-Európában, valamint az északi szélesség 40. fokától délre eső területeken állandó lakosnak számít, míg a keményebb téli időjárással bíró vidékeken élő populációi vándormadárnak számítanak. Az Észak-Európában, Oroszországban és Ukrajnában élő madarak dél-délnyugatra vándorolnak télire. Ősszel, amikor a vándorló példányok megérkeznek Kelet-Európából, a nagy-britanniai állomány tagjai az Ibériai-félszigetre és Észak-Afrikába vándorolnak. A különböző élőhelyekről származó csoportok keresztezhetik egymás útját vándorlásuk során.
A Merseyside-ban meggyűrűzött mintegy 15 000 egyed felbukkant Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, Ukrajnában, Lengyelországban, Németországban és a Benelux államokban.
A seregélyek nagyobb számban szórványosan megfigyelhetőek Japánban és Hongkong területén, de nem tisztázott, hogy honnan érkeztek ezen madarak. Észak-Amerikában szintén kialakult a seregélyeknél a vándorlás szokása, melynek során a telet Kanadában töltik. Az ország keleti részein élő egyedek délre vándorolnak, valamint azok, amelyek a távolabbi nyugati részeken élnek, azok az Egyesült Államok délnyugati részén fekvő államaiba vándorolnak.
A seregélyek előnyben részesítik a városi, városkörnyéki területeket, ahol a mesterséges építmények és az idősebb fák fészkelési, pihenési helyet biztosítanak számukra. A nádasokat szintén kedvelik a seregélyek, mint alvóhelyet és a madarak általában füves területeken, farmokon, legelőkön, sportpályákon, golfpályákon és reptereken táplálkoznak, ahol a rövidre vágott, vagy legelt fű megkönnyíti számukra a táplálékszerzést.
Esetenként ritkás erdőkben, bozótosokban is megtelepednek, mint amilyen a fenyér. A sűrű, nedves esőerdőkben a seregélyek csak ritkán vernek tanyát, viszont megtalálhatóak a parti területeken, ahol a tengerparti sziklákon költenek és a hínár közt kutatnak táplálék után. A seregélyek azon képessége, hogy számos, egymástól akár jelentősen eltérő élőhelyhez is képesek alkalmazkodni, segítette elő, hogy ilyen széles körben elterjedtek és a tengerpartoktól kezdve egészen a hegyvidéki erdőségekig szinte mindenütt megtalálhatóak a 2000 méteres tengerszint
feletti magasságig bezárólag.
Magyarországon rendszeresen fészkel. Februártól novemberig tartózkodik hazánkban, néha áttelel.
A seregélyt először Carl von Linné 1758-as Systema Naturae című művében írta le jelenlegi tudományos neve alatt. Mind a Sturnus, mind pedig a vulgaris a latinból ered, melyek közül előbbi a seregély, utóbbi a közönséges jelentéssel bír.
A seregélyfélék Sturnidae családja az egész Óvilágban különvált a máshová behurcolt madaraktól és legnagyobb állományaik Délkelet-Ázsiában és Afrikában a Szaharától délre fekvő területeken alakult ki.
A Sturnus nemzetség több elődre vezethető vissza, úgy nevezett Polifiletikus csoportot alkot és a rokoni ágak e csoport tagjai között még nincsenek teljes körűen feltárva. A seregély legközelebbi rokona az egyszínű seregély (Sturnus unicolor). A nem vándorló egyszínű seregély lehet, hogy az ősi S. vulgaristól származik, amely az utolsó jégkorszak idején az Ibériai-félszigeten talált menedékre a hideg éghajlat elől és a mitokondriális gének tanulmányozása azt feltételezik, hogy figyelembe kell venni, mint a Sturnus vulgaris egyik alfaját. Több genetikai variáció létezik a különböző seregélyállományok között, mint a közönséges seregély és az egyszínű seregély között. Habár a seregélyek a pleisztocén időszak középső idejéből származnak, a Sturnidae családon belül fennálló rokoni kapcsolatok problémájára részben magyarázatot ad a feltárt fosszilis maradványok csekély mennyisége.
A seregély testhossza 19–23 cm, szárnyfesztávolsága 31–44 cm, testsúlya 58–101 gramm. Szárnyhúrja 11,8–13,8 cm közt változik, farka 5,8–6,8 cm, csőre 2,5–3,2 cm és lábai 2,7–3,2 cm hosszúak. Tollazata fényes, fekete, ám színváltós, fénye zöldes, lilás lehet, melyben telente fehér pöttyök jelenhetnek meg. A kifejlett hím seregélyek alsó testtája kevésbé pettyezett, mint a nőstényeknek az év ugyanazon időszakában. A hímek nyaki tollazata hosszú és laza, melyet bemutatóikon szoktak használni, míg a nőstényeké rövidebb és jóval pöttyösebb. Lábai tömzsik, vaskosak és rózsaszínes, szürkés vöröses színezetűek. Csőre keskeny és kúp alakú, melynek hegyes csúcsa van, mely telente barnásfekete, de nyáron a tojók csőre citromsárgára színeződik, míg a hímeknek citromsárgás színű csőrük, kékes alappal rendelkezik. A vedlés csak évente egyszer fordul elő e madaraknál, nyár végén, miután a költési időszak befejeződött. Az új tollazat döntő részben fehér hegyű, a mellkasi tollazatnál, vagy barnássárga a szárnyakon és a háton, amely e madaraknak foltos, pöttyös kinézetet ad. A költési időszak elején a pöttyöket alkotó fehér részek lenőnek.
A fiatal egyedek szürkésbarnák és első telüktől kezdve kezdenek el hasonlóvá válni a felnőttekhez, ám fiatalkori
barnás színezetű tollazatukat megtartják, különösen a fejükön.
A nemek megkülönböztetésére gyakran az egyedek íriszének színét nézik meg, mivel a hímek írisze mély barna színű, mely egérbarna, vagy szürke a tojóknál.
Az íriszek színe alapján 97 százalékos pontossággal megbecsülhető az adott példány neme, mely az állat testhosszának ismeretével és nyaki tollazatának
figyelembe vételével 98 százalékra nő.
A seregélyfélék és verébfélék átlagos testméreteit tekintve a seregély közepes méretűnek nevezhető. Könnyedén megkülönböztethető más seregélyféléktől,
habár az egyszínű seregély nagyon hasonló kinézetű, ám hiányoznak róla a seregélyekre jellemző pöttyök a felnőtt egyedek költési időszakban fellelhető
tollazatából.
Akárcsak más seregélyfélék, a seregélyek is a földön lépkedve, sétálva közlekednek inkább, mintsem ugrálva. Röptük erőteljes és közvetlen, háromszögletű
szárnyaikkal gyorsan verdesnek és bizonyos időközönként vitorlázva siklanak a levegőben rövidebb szakaszokat megtéve így, mely során nem ereszkednek sokkal alacsonyabbra, mielőtt ismét elkezdenének csapdosni a szárnyaikkal. Mikor csapatokba verődnek, a madarak csaknem egyidejűleg szállnak fel és fordulnak, váltanak irányt egyszerre, melyek együttesen egy összefüggő tömeget alkotnak, majd keskeny sávvá alakítják a formációt, hogy együtt ismét összegyűlve újra egy dinamikusan váltakozó, nagy, gömbölyded, amorf formát alkossanak, mely irányítottan repül.
Vándorlás közben a seregély 60–80 km/h sebességgel is haladhat és 1000-1500 kilométeres utat is megtehet.
A kontinensen élő néhány seregélyfajnál megfigyelhető, hogy koponyájuk és izmaik alkalmazkodtak a próbálgatásos, kereséses táplálkozáshoz. Ezen anatómiai elváltozások a leginkább a közönséges seregélyeknél fejlődtek ki, az egyszínű seregély (Sturnus unicolor) és a szürke seregély (Sturnus cineraceus) mellett, melyeknél az állkapocs mozgatásáért felelős izom megnagyobbodott és a koponya elkeskenyedett, amely a szemek számára biztosítja, hogy tudjanak előre nézni, mely a csőr hosszával van összefüggésben.
A próbálgatásos táplálkozási technika abból áll, hogy a csőrt beillesztik a földbe, majd kinyitják, hogy ezáltal tárják fel a föld által takart élelmet. A seregélyekre jellemző fizikai tulajdonságok alkalmassá teszik rá, hogy ezzel a módszerrel táplálkozzon, amelynek segítségével kétségkívül könnyebben
terjedtek el a világ számos térségében.
Az Ibériai-félszigeten, a Földközi-tenger nyugati részén, valamint Észak-Afrikában a közönséges seregélyt össze lehet téveszteni az egyszínű seregéllyel,
mely utóbbinak jóval egyszínűbb tollazata van. Közelebbről megvizsgálva feltűnik, hogy ez utóbbinak hosszabb nyaki tollazata van, mely igazán jól láthatóvá
akkor válik, amikor énekel.
Főként rovarokat és bogyókat eszik. Nagy tömegekben komoly károkat okoz a mezőgazdaságnak. Főleg kora ősszel, elsősorban a szőlősgazdák szempontjából káros; egy-egy kisebb szőlőültetvény termését már egyetlen népesebb csapat is rövid idő alatt teljesen letarolhatja. Védekezni ellene hagyományos módon, az ültetvények őrzésével, a madarak folyamatos ijesztgetésével lehet (ez azonban állandó odafigyelést kíván, mert a seregély intelligens madár, és hamar kifigyeli, ha az őrző személy nincs a helyén, vagy munkája nem elég hatékony), illetve érés idején a szőlősorok védőhálóval való letakarásával.
A seregély kifejezetten társaságkedvelő madárfaj, különösképpen ősszel és télen. Bár a rajok mérete jelentős eltéréseket mutat, a nagyobb, zajosabb madárrajokat egymáshoz közeli alvóhelyeken pihenő madarak alkotják. E madarak ekkora mértékű sűrűségéről úgy tartják, hogy segíti a seregélyeket megvédeni a ragadozó madarak támadásaitól, például a Vándorsólyomtól és a karvalytól.
A nagyobb területekről származó csapatok melyek különböző alakzatokat vesznek fel, gyakorta változik, gyakran formálódik alakjuk, látszólag vezér madár
nélkül. Minden egyes seregély irányát és sebességét a szomszédainak irányának és sebességének változása alapján módosítja.
A legnagyobb alvóközösségek kivételes esetben meghaladhatják a másfél millió egyedet is, melyek főleg városközpontokban, erdőségekben és nádasokban verődnek össze komoly problémát okozhatnak elpotyogtatott ürülékükkel. Kis mértékben e madarak ürüléke tápanyagokat juttat vissza a talajba, ám magas koncentrációban, mely nagyobb egyedszámmal bíró csapatoknál fordul elő, ott károsíthatja a növényzetet és szennyezheti a talajt. Emiatt az erdészek megpróbálják elterelni az alvóközösségeket más területekre. Bizonyos helyeken az ürülék akár több, mint harminc centiméteres vastagságú réteget is alkothat.
A nagyobb milliós csapatok főleg naplemente előtt, főleg tavasszal alakulnak ki Jyllandon, Dániában Tonder és Esbjerg város környéki mocsarak felől, a tenger felé haladva. Márciusban gyűlnek össze, míg az észak-skandináviai el nem hagyják e területeket április közepén,
hogy visszatérjenek fészkelőhelyeikre. Csapatokba verődésüket, amiközben különböző formákat hoznak létre az égbolton, Dániában Sort sol, azaz fekete nap
néven nevezik. A csapatok öt madár egybeverődésétől kezdve, egészen az ötvenezer egyed alkotta csapatokig formálódnak Nagy-Britanniában, kizárólag telente, naplemente előtt.
A seregély zajos madárfaj. Dala dallamos és mechanikus-hangzású zajokból tevődik össze, melyek rituális sorrendben követik egymást. A hím énekel a legtöbbet és énekük akár több mint egy percig is tarthat. Mindegyik ilyen ének négy daltípusból áll össze, melyek meghatározott sorrendben, szünet nélkül követik egymást. Az ének egy halk, finom hangzású fütyüléssel kezdődik, melyet az ének fő része követ számos változatos sorrendben, ami gyakran magába foglal olyan foszlányokat, amelyeket más állatfajoktól vett át, valamint olyanokat is, melyeket gyakran hallott emberi tevékenységek zajából vett át. A szerkezet és azon elemek egyszerű mivolta, melyeket átvett máshonnan sokkal fontosabb, mint a frekvencia, amelyen az ének megvalósul. Minden egyes ének számos alkalommal ismétlődik, mielőtt a madár rátérne egy másik énekre. Ezután a változatos rész után következik számos típusú csettegés, melyet az ének egyre jobban kiteljesedő végső, nagy frekvenciájú záróakkordja követ, melyet számos változatban megismétel a madár. Minden madárnak megvan a maga repertoárja, míg a legtehetségesebb egyedek akár 35 dalt is elő tudnak adni és 14 féle csettegést tudnak produkálni.
A hímek folyamatosan énekelnek a költési időszak kezdetének közeledésével és amint párt találtak maguknak, akkor onnantól kezdve jóval kevesebb előadást
tartanak. A tojó jelenlétében a hímek időnként a fészkükhöz szállnak és annak bejáratából énekelnek, azért, hogy így csábítsák közelebb a nőstényt. Minél
idősebb egy seregély, annál szélesebb skálán mozog repertoárja. Azon egyedek, amelyek hosszabb ideje udvarolnak, azok jóval hamarabb találnak párt és nagyobb a szaporodási esélyük is. A nőstények jobban kedvelik azokat a hímeket, amelyeknek bonyolultabb éneke van, talán azért, mert ezáltal nagyobb tapasztalatot, vagy idősebb kort feltételeznek. A bonyolultabb énekek előadása a terület védelménél is e madarak hasznára válik és visszatartja a kevésbé tapasztalt példányokat a betolakodástól.
Az éneklés a párzási szezonon kívül is megmarad akár egész évben is, a vedlési időszakot leszámítva. Az énekesek túlnyomórészt hím egyedek, ám alkalmanként a tojók is hallatják hangjukat. A költési időszakon kívüli éneklés okát és értelmét egyelőre még nem igazán sikerült megfejteni.
Tizenegy másik típusú hívójelt is ismerünk, például a csapat hívójelét, a vészjelzést, a támadásra való felhívást, az acsarkodás hangjelzését és a párzás
hívójelét.
A vészjelzés egy érdes kiáltás és, amikor együtt táplálkoznak a seregélyek, akkor folyton csipkelődnek egymással.
Cseverésznek egymással a fürdőhelyen és az alvóhelyen, amely jelentős zajnak teszi ki a környéken élőket, ami zavarhatja a közelben lakó embereket. Amikor egy csapat seregély együtt repül, akkor a madarak összhangban mozduló szárnyainak mozgása által kiváltott súrlódás szerű hang akár több száz méterre is elhallatszik.
A seregély túlnyomórészt rovarokat fogyaszt, melyek egy része kártevő, ám étlapján szerepelnek hasznos Ízeltlábúak is. Táplálékát pókok, lószúnyogok, molylepkék, kérészek, szitakötők, szöcskék, fülbemászók, recésszárnyú fátyolkák, tegzesek, legyek, bogarak, növényevő darazsak, méhek, darazsak és hangyák alkotják. Mind a kifejlett példányokat, mind pedig a lárvákat szívesen fogyasztják, valamint a seregélyek fogyasztanak még gilisztaféléket, csigákat, kétéltűeket és hüllőket.
Míg a rovarok fogyasztása a költés sikerében segít a seregélyek számára, addig mindenevő mivoltuk miatt megdézsmálják a gabonákat, gyümölcsösöket,szőlőültetvényeket, valamint nektárt és maradék ételt is ehetnek, ha alkalmuk nyílik rá.
A Sturnidae nemzetség tagjai eltérnek a többi madárfajtól abban, hogy nem tudják könnyedén lebontani azokat a táplálékokat, melyek Szacharózt tartalmaznak, bár megbirkóznak bizonyos gyümölcsökkel, mint például szőlővel, cseresznyével. Az elszigetelt fekvésű Azori-szigeteken élő alfaja a rózsás csérek (Sterna dougallii) tojásait is elfogyasztja. A csér védelmében minden évben bizonyos intézkedéseket alkalmaznak a seregélyek számának csökkentésére, mielőtt a rózsás csérek visszatérnének fészkelőhelyeikre tavasszal.
A seregélyek számos módon juthatnak táplálékhoz, ám legtöbbször a talaj felszínén táplálkoznak, ahol rovarokat gyűjtenek a felszínről, vagy a talaj felső
rétegéből. Általában a seregélyek előnyben részesítik a rövidre legelt, vágott füves területeket és gyakran előfordulnak legelésző állatok közelében, vagy
azok hátán kapaszkodva, ahol a legelő állatok külső élősködőit fogyasztják. A nagyobb csapatok az úgy nevezett körforgásos táplálkozással esznek, amely során a csapat végén haladó egyedek egy idő után előreröpülnek és ők vezetik onnantól a csapatot, ahol a legtöbb, legjobb táplálékok is felbukkannak.
Minél nagyobb a csapat létszáma, annál inkább követik egymást az egyedek táplálékkeresés közben. A rajok gyakran egy ideig egy helyben táplálkoznak, majd visszatérnek oda, ahol korábban már jóllaktak.
Három táplálkozási módszert figyelhetünk meg a seregélyeknél. A próbálgatás során a madarak csőrüket ismételten a földbe vájják, majd ott széttátják és
megpróbálnak vele rovarokat elkapni. E viselkedést először Konrad Lorenz, osztrák zoológus írta le, aki a német zirkeln kifejezést adta ennek a módszernek. A fiatal egyedek számára időt vesz igénybe, mire elsajátítják ezt a technológiát és eleinte csak kevesebb rovart képesek így elfogni.
Az úgy nevezett héjázás során a seregélyek a rovarokat a levegőben kapják el, míg az úgy nevezett kitörés során a madarak előre fele mozdulnak, hogy a
rovarokat a földön elkapják. Megfigyelték, hogy a gilisztákat gyakran kihúzzák a talajból.
Időnként a seregélyek nem jutnak elég élelemhez, mint például télen, amikor csak kevesebb ideig tudnak a nappali fényviszonyok mellett táplálkozni. Ezen
időszakokra a madarak úgy készülnek fel, hogy zsírt raktároznak el a testükön.
Mesterséges fészekodvakkal kertekbe is betelepíthető, de inkább elhagyott harkályodúban, vagy löszfalak, esetleg épületek üregeiben fészkel. Fészekalja
általában 5–7 tojásból áll, melyen 12–13 napig kotlik. A fiókák jellegzetes vérszívója a Carnus hemapterus nevű ektoparazita légy.
A pár nélküli hímek keresnek egy fészeképítésre alkalmas üreget, ahol elkezdenek fészket építeni, hogy elcsábítsanak egy tojót. A fészket gyakran különböző díszekkel ékesítik, melyek lehetnek virágok, vagy zöld növényi részek, melyeket a tojó eltávolít, amennyiben elfogadja a hímet társául.
A zöld anyagok mennyisége nem fontos tényező, ám a gyógynövények jelenléte és mennyisége a díszítőelemek közt jelentős tényezőként szerepel a tojó szimpátiájának elnyerése szempontjából. A gyógynövények illata, mint, amilyen a közönséges cickafark (Achillea millefolium) hatással van a nőstény szaglószervére és ezáltal annak elcsábításában is szerepet kap.
A hímek a fészeképítés idejének jelentős részében énekelnek, különösen akkor, ha felbukkan egy nőstény egyed a fészek közelében. A párzást követően a
hím és a tojó folytatják a fészek bővítését. A fészkek szinte bármilyen üregben, odúban helyet kaphatnak. Lehetnek fák odvaiban, épületek repedéseiben,
fatönkökön, valamint emberek alkotta fészkelő dobozokban is.
A S. v. zetlandicus alfaj előnyben részesíti fészeképítés céljából a sziklák repedéseit, üregeit, melyet a névadó faj csak ritkán választ.
A fészkek általában szalmaszálakból, szénából, ágakból épülnek, melyek belsejét tollakkal, gyapjúval és puha levelekkel bélelik. Az építés általában négy-öt napot vesz igénybe és akár a költés idején is folytatódhat a fészek javítgatása.
A seregélyek lehetnek monogámok és poligámok is, habár a fészekaljakat általában egy tojó és egy hím neveli fel, esetenként azonban felbukkanhatnak segítőtársak is. A párok madárkolónia tagjai is lehetnek, amikor is több fészek helyezkedik el egymás szomszédságában ugyanazon, vagy a közelben lévő fákon. A hímek másik tojóval is párosodhatnak, miközben az első tojó már kotlik a fészekben. Az öröklődés sikere kisebb a második fészekalj esetében, mint az elsőben, ám a leginkább sikeres öröklődés azon esetekben fordul elő, amikor monogám kapcsolatban van a hím és a tojó.
A költési időszak tavasszal és nyáron van. A párzást követően a tojó naponta egy-egy tojást tojik néhány napon keresztül. Ha ez alatt az időszak alatt
elvész egy tojás, akkor a tojó tojik helyette egy másikat. Általában négy, vagy öt tojásból áll egy fészekalj. A tojások tojásdad alakúak és halványkék
színűek, alkalmanként fehérek és általában fényes felületűek.
A tojások színe feltehetően ahhoz alkalmazkodott, hogy rosszabb fényviszonyok között nehezebben lehessen azokat észrevenni. A tojások mérete 26,5–34,5 mm hosszú és 20,0–22,5 mm széles a legnagyobb átmérőnél mérve.
A tojások keltetése tizenhárom napot vesz igénybe és a legutoljára lerakott tojásból mintegy 24 órával később kel ki a fióka, mint a legelsőből. A kotlásból
mindkét szülő kiveszi a részét, de a tojó több időt tölt el a tojásokat melengetve, mint a hím és a hímek éjszakára a közös alvófákra visszarepülnek, ezért
éjjelente kizárólag a nőstény kotlik a tojásokon. A fiókák csupaszon és vakon kelnek ki. Hét nap alatt enyhén pelyhessé válnak, amely a kilencedik napon
válik láthatóvá.
A szülők megtisztítják a fészket az ürüléktől. Ezt azért teszik, mert az ürülék benedvesítené a fiókák pelyheit és kihűléssel fenyegetné a kicsinyeket,
csökkentve túlélési esélyeiket. Mikortól a fiókák már képesek szabályozni valamelyest testhőmérsékletüket, mintegy hat nappal a kikelést követően,
a szülők abbahagyják a tisztogatást. A fiókák három hétig maradnak a fészekben, ahol mindkét szülő eteti őket. A szárnyaikat próbálgató fiatalokat, melyek
még nem képesek repülni, további két hétig táplálják szüleik. Egy pár akár három fészekaljat is felnevelhet egyetlen költési szezon leforgása alatt, miközben
ugyanazt a fészket használják fel ismételten, amit újra és újra kibélelnek minden újabb fészekalj számára. Általában két fészekaljat nevelnek fel évente, ám a 48. szélességi körtől északra csak egyetlen fészekaljat nevelnek fel.
Két hónapon belül a fiókák megtollasodnak és elérik első alap tollazatukat. Felnőtt tollazatukat a következő egy év során nyerik el.
Akárcsak a verébfélék közé tartozó többi madárfaj esetében, a seregélyek is tisztán tartják a fészkeiket és eltávolítják a fészekből a fiókák úgy nevezett fekáliás zsákját is.
A seregélyek legtöbb természetes ellensége a madarak közé tartozik. A seregélycsapatok jellemző reakciója ragadozómadarak felbukkanása esetén az, hogy a levegőbe emelkedik az egész csapat és gyors ütemben változtatják az alakzatokat. A csoportba verődött madarakat a ragadozók igen ritkán választják zsákmányul. A seregélyek kifejlett egyedeit főleg héják (Accipiter gentilis), karvalyok (Accipiter nisus) ejtik el, valamint Sólyomfélék (Falconidae), mint például a vándorsólyom (Falco peregrinus), a kabasólyom (Falco subbuteo), valamint a vörös vércse (Falco tinnunculus).
A kisebbeket, melyek jellemzően fiatal egyedek az olyan ragadozók, mint például a barna kánya (Milvus migrans), a vörös kánya (Milvus milvius), a parlagi sas (Aquila heliaca), az egerészölyv (Buteo buteo) és a mocsári rétihéja (Circus approximans) ejtik el.
Éjjeli alvóhelyükön összeverődve könnyedén elejthető zsákmányt jelentenek a Kuvik (Athene noctua), az erdei fülesbagoly (Asio otus), a réti fülesbagoly (Asio flammeus), a gyöngybagoly (Tyto alba), a macskabagoly (Strix aluco) és az uhu (Bubo bubo) számára.
Észak-Amerikában több, mint húsz héja-, sólyom- és bagolyfaj vadászik a vadon élő seregélyekre alkalmanként, leggyakrabban a városokban élő vándorsólymok és kis sólymok (Falco columbarius).
A pásztormejnók (Acridotheres tristis) időnként megkaparintják a seregélyek lerakott tojásait, vagy a kikelt fiókákat, vagy felnőtt egyedeket is elragadnak a fészekből, valamint a mézkalauzfélék közé tartozó kis mézkalauz (Indicator minor) a seregély fészekparazitája, mivel tojásait a seregély fészkébe tojja és velük nevelteti fel fiókáit. A seregélyek inkább bűnösök, mint sem áldozatok a fészekrablásban, főleg a többi seregéllyel és a Harkályfélékkel szemben. A seregélyek fészkeit olyan állatok is megtámadhatják, amelyek képesek felmászni, feljutni odáig, mint például a Hermelin (Mustela erminea), mosómedve (Procyon lotor), valamint mókusfélék (Sciurus spp.), és házi macskák (Felis silvestris catus) is, melyek zsákmányul ejthetik a könnyelmű egyedeket.
A seregélyeknek számos élősködőjük van. Az Amerikai Egyesült Államok hat államában, összesen háromszáz seregély vizsgálatával elvégzett kutatás úgy találta, hogy mindegyik egyednek volt legalább egy élősködője, 99 százalékuknak külsején bolhák (Siphonaptera), atkák (Acari), vagy kullancsok (Ixodidae) voltak és a vizsgált egyedek 95 százalékának voltak belső parazitái, többnyire különböző típusú férgek. A vérszívók a gazdaállat elpusztulása esetén elhagyták azt, ám a többi külső élősködő továbbra is a tetemen maradt. Az eldeformált csőrű egyedek többségét jelentős mértékben Rágótetvek fertőzték meg, feltehetően azért, mert sérült csőrükkel képtelenek voltak eltávolítani a kártevőiket.
A Ceratophyllus gallinae a leggyakrabban előforduló bolhaféle fészkeikben. Az elsősorban verébféléket támadó kicsi és halvány C. fringillae bolha szintén előfordult a fészkekben, ami valószínűleg azért fordulhat elő, mivel a verebek szívesen fészkelnek más madarak nagyobb fészkének oldalában, ezért könnyedén áttelepszenek a bolhák az egyik madárfajról a másikra. Az Egyesült Államokban e bolhafaj csak a házi verebeknél
fordul elő.
A seregélyeken a Menacanthus eurystemus, a Brueelia nebulosa és a Stumidoecus sturni tetvek fordulhatnak elő. Más
Ízeltlábúak is megjelenhetnek a seregélyeken, mint például kullancsok és atkák, például az Analgopsis passerinus, a Boydaia stumi, a Dermanyssus gallinae, az Ornithonyssus bursa, az O. sylviarum, vagy a Proctophyllodes különböző fajai és a Pteronyssoides truncatus, valamint a Trouessartia rosteri. Az Androlaelaps casalis bolha a Dermanyssus gallinae egyedeire vadászik a gazdaállat testén. Az élősködők ilyen nagy száma alátámasztja azt, hogy miért is cserélik ki a seregélyek a felnevelt fészekaljak után a fészek bélését újra és újra.
Repülő rovarok közül a kullancslegyek (Omithomya nigricornis) és a Camus hemapterus lehetnek élősködői e madárfajnak. E fajok beférkőznek a fiatal egyedek épp kifejlődő tollazatába és a tollazat növekedésekor termelődő zsírokat, faggyút fogyasztják.
A Hofmannophila pseudospretella lárvája a seregélyek fészkeit takarítja azáltal, hogy megeszi az elhullott fiókákat és az ürüléket. A Haemoproteus nemzetségbe tartozó Protozoa vérparazitákat kimutatták seregélyeknél is, ám a Fonálférgek közé tartozó Syngamus trachea jóval ismertebb élősködője e madaraknak. E faj feljut az állat tüdejéből a hörgőkig, majd fulladást okoz. Nagy-Britanniában a vetési varjak és a seregélyek a legfertőzöttebb madárfajok ezzel az élősködővel. A seregélyeknél előfordulhat még a Prosthorhynchus transverses is, mint belső parazita.
A madártuberkolózis, a madármalária, valamint a Retrovírusok közé tartozó Lymphoma szintén érintheti e madárfaj egyedeit. A fogságban tartott seregélyek májában felszaporodhat a vas, melyet fekete tea-levelek adásával lehet elkerülni.
A behurcolt seregélyek versenytársat jelentenek az olyan őshonos madárfajok számára, mint például a pennant-papagáj Mivel a seregély kártevőket fogyaszt, mint amilyenek például a pattanóbogár-félék, ezért hasznos madárfajnak tekintik Eurázsia északi részein és ez az egyik oka annak, hogy elkezdték betelepíteni más vidékekre is. Közel 25 millió mesterséges madárodút helyeztek ki a Szovjetunió területén e madárfaj számára és a seregélyeket hatékonynak találták Új-Zélandon a Costelytra zelandica kordában tartásában.
Az eredeti ausztrál elterjedést megkönnyítette e madarak számára kihelyezett mesterséges fészkek telepítése, mely elősegítette a rovarevő seregélyek terjedését. Az Egyesült Államokban, ahol a mezőgazdasági minisztérium kártevőnek minősíti e madárfajt, mégis elismerik, hogy számtalan rovarfajt fogyasztanak e madarak.
A seregélyeket behurcolták például Ausztrália egyes területeire, vagy Észak-Amerikába, ahonnan a nemzetség többi faja teljesen hiányzik, és ezáltal hatással lehetnek a helyi madárfajokra, mivel versenytársat jelentenek a helyi fajok számára. A Poecile nemzetség tagjait, a csuszkaféléket, a harkályféléket, az északi bíborfecskék és egyéb fecskeféléket érinti a seregélyek betelepítése. Ausztráliában a seregélyek versenytársat jelentenek a Pennant-papagájoknak és a rozellapapagájoknak.
A nagy csapatokban lecsapó seregélyek komoly pusztítást képesek okozni a gyümölcsösökben, szőlőültetvényeken. Szívesen elfogyasztják a szőlő, az őszibarack, az olajfa, a ribiszke, vagy a paradicsom terméseit. A friss vetéseket is képesek kitúrni csőrükkel a földből, valamint a csírázó magvakat is elfogyasztják.
Az ürülékük alapján feltehetően fogyasztanak állateledelt és elszórt magvakat is. Ausztrália keleti részén úgy tartják, hogy az Asparagus asparagoides, valamint a szeder és a Chrysanthemoides monilifera magjait a seregélyek terjesztik. Az Egyesült Államokban évente mintegy 800 millió dollárnyi kárt okoz e madárfaj a mezőgazdaságnak. Dél-Afrikában nem tartják a mezőgazdaság számára kártékony madárnak a seregélyeket annyira, mint amennyire az Amerikai Egyesült Államokban.
A seregélyek nagy csapatai szintén okozhatnak különböző problémákat. A seregélyeket beszívhatják a sugárhajtású repülőgépek turbinái, amely súlyos balesetekhez is vezethet. Az egyik legsúlyosabb ezek közül az volt, amikor 1960-ban
Bostonban egy légcsavaros gázturbinájú repülőgép 62 személlyel a fedélzetén belerepült egy csapat seregélybe és a turbinába került madarak miatt a gép az Illinoisi Winthrop Harbor település közelében lezuhant és a fedélzeten lévők életüket vesztették.
A seregélyek ürüléke tartalmazhatja a Histoplasma nevű gombafaj spóráit, amely Histoplasmosist okozhat az embereknél. A seregélyek alvóhelyeinél az ürülékben elszaporodhat ez a gombafaj. Számos egyéb fertőzést terjeszthetnek a seregélyek, amelyek az emberre is veszélyt jelentenek, bár eltúlzott lehet a madarak által terjesztett betegségekkel kapcsolatos aggodalom.
Mivel károkat okoznak a mezőgazdaságban, ezért az emberek különböző lépéseket tettek a seregélyek számának korlátozására. Természetes fészkelőterületeinek határain belül ez leginkább a törvényhozás által érintette a populációját. Például Spanyolországban e madárfajt kereskedelmi célból vadászták, hogy ételek alapanyagát képezze és az év egy rövid időszakában vadászható volt, miközben Franciaországban kártevőnek nyilvánították és az év nagy részében vadászható volt. Az Egyesült Királyságban az év teljes időszakában vadászható madárfaj volt. E madárfaj vándorló életmódú egyedei, viszonylag nagy területen ki voltak téve a létszám-szabályozásnak, míg a költőpopuláció nem igazán volt érintve ebben. Európában a törvényi szabályozás kereteinek országonként eltérő mivolta és a költöző populációk azzal az eredménnyel jártak, hogy nem volt hosszú életű, jelentős hatása e korlátozásoknak. A nem halálos technológiák, mint például a madárijesztők csak ideiglenes eredménnyel jártak.
A városokban elhelyezkedő nagyobb alvóhelyek nagy zajjal és a madarak által hátrahagyott bűzlő ürülék szennyezőhatásával járnak. 1949-ben egy nagyobb csapat seregély telepedett rá a Big Ben óramutatóira, amely emiatt megállt. Ez sikertelen próbálkozásokhoz vezetett, amely során hálóval próbálták meg befogni az alvóhelyeken a madarakat, az épületek párkányaira síkosító anyagokat permeteztek, valamint a seregélyek riasztó hangjelzéseit játszották le hangszórókból London belvárosában.
A seregélyeket lehetséges háziállatként, vagy kísérleti állatként tartani. Konrad Lorenz osztrák Etológus Salamon király gyűrűje című művében így ír a seregélyekről: „a szegény ember kutyája”, „valami, amit szeretni lehet”, mivel fiatal egyedeket könnyedén be lehet szerezni a természetből. Jól alkalmazkodik a fogsághoz és megfelelően fejlődik, növekedik általános madáreleségen és
közönséges lisztbogarakon. Több madarat is lehet tartani egy kalitkában és kíváncsiságuk miatt könnyedén taníthatóak. Az egyetlen hátrányuk az, hogy mindenhová odapiszkítanak válogatás nélkül és megfelelő óvintézkedéseket kell tenni annak elkerülése érdekében, hogy a seregélyekről az emberre átterjedjen valamilyen betegség, vagy fertőzés.
Mint laboratóriumi kísérleti madár a seregély a második legnagyobb létszámmal bír a Házigalambokat követően.
A seregélyek hangutánzó képességét régóta ismeri az ember. A középkori walesi Mabinogionban Branwen megszelídített egy seregélyt, „beszélni tanította”, majd átküldte az Ír-tengeren egy üzenettel testvéreinek, Brannak és Manawydannak, akik ezután átszelték a tengert és Walesből Írországba hajóztak, hogy megmentsék őt.
Caius Plinius Secundus azt állította, hogy e madaraknak megtaníthatóak egész görög és latin mondatok és William Shakespeare IV. Henrik című művében Henry Percy (Hotspur) kijelenti, hogy „A király megtiltotta a nyelvemnek, hogy beszéljen Mortimerrel. De megtalálom őt, amikor alszik és
a fülébe ordítom: Mortimer!' Sőt lesz majd egy seregélyem, melyet meg kell majd tanítanom beszélni senki máshoz, csak Mortimerhez és neki adom, hogy dühét fenntartsam.”
Wolfgang Amadeus Mozartnak volt egy seregélye, amely el tudta énekelni Mozart: 17. zongoraversenyének egy részletét.
Mozart egy boltban vette e madarat, miután meghallotta, hogy az egy olyan műből énekelt el egy részletet, melyet ő írt hat héttel korábban és amely művet még nem játszottak nyilvánosan. Nagyon ragaszkodott a madarához és amikor az három évvel később elpusztult, akkor egy bonyolult gyászszertartást rendezett neki. Úgy tartják, hogy a Mozart: Zenei tréfa című művének komikussága, következetlen stílusa a seregély énekéből ered.
Azon emberek, akiknek volt seregélyük beszámoltak róla, hogy a madaraik kiragadtak egy-egy kifejezést, szóösszetételt és azt ismételgették. A szavaknak
nincs jelentése a seregélyek számára, ezért gyakran megkeverik őket és nem az emberek által használt módon használják fel azokat éneklésük során.
A seregélyek és más hangutánzásban jeleskedő madárfajok, mint például a csókák, a tövisszúró gébicsek gyakran gúnyolódásként helyezik el énekükben az emberi beszédet utánzó részeket.
A seregélyeket néhány mediterrán országban ételként fogyasztották. Húsa rágós és gyenge minőségű, ezért megfőzték, vagy pástétomot készítettek belőle. Az egyik recept szerint addig kell párolni, míg a húsa puha nem lesz, bár ez hosszabb időt vehet igénybe. Ha elég jól van elkészítve, akkor akár még jó ízű is lehet.
Az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős faj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft/egyed.
A seregélyek populációját több mit 310 millió egyedre becsülik és a tendenciák alapján nem úgy tűnik, hogy ez a közeljövőben jelentős mértékű csökkenésnek indulna, ezért a Természetvédelmi Világszövetség a nem veszélyeztetett fajok közé sorolja e madarakat.
(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381650 Mai látogatók száma: 649
