A keát John Gould ornitológus írta le 1856-ban. A specifikus jelzője, a latin notabilis kifejezés azt jelenti „figyelemre méltó”. Közönséges neve a maoriból származik, feltehetőleg a madár sivítására utal. A kea kifejezés az angol nyelvben egyes és többes számban is használatos.
A Nestor nemzetségbe négy faj tartozik:
az új-zélandi nesztorpapagáj vagy maori nevén kaka (Nestor meridionalis),
a kea (N. notabilis),
a 19. század közepén kihalt norfolk-szigeti nesztorpapagáj (N. productus) és
a néhány évszázaddal korábban kipusztult chatham-szigeteki nesztorpapagáj (N. chathamensis).
Mind a négyről feltételezik, hogy egy „ős-kaka”-ból (proto-kaka) ered, amely Új-Zéland erdeiben élt ötmillió évvel ezelőtt.
A Nestor madár nem képviselőinek legközelebbi élő ( recens) rokona a világ egyik legritkább madara, az éjszakai életmódú kakapo (Strigops habroptila). Ezek együtt alkotják a bagolypapagáj-féléket (Strigopoidea), egy ősi csoportot, amely minden más papagájfélétől (Psittacidae) elkülönült még szétterjedésük előtt. A keák csoportosulását, összegyűlését cirkusznak nevezik.
A kea zömök testű papagáj, testhossza mintegy 48 centiméter, testtömege 0,8–1 kilogramm. Szárnyfesztávolsága körülbelül 90 cm. Tollazata barna és sötétzöld. Csőre szürke színű, hosszú és keskenyen ívelt, kihegyesedő. A felnőtt madarak írisze sötétbarna; a viaszhártya és a lábak szürkések. A szárny alsó részén narancssárga-halványpiros tollakkal rendelkezik. A madár fején, oldalt lévő tollak olajzöld-barna, a háton és a farok felső részén lévők narancssárga-piros színűek; a külső szárny néhány tolla tompa kék. Farka rövid és széles, kékeszöld színű fekete heggyel. A farok csúcsán és a farok belső oldalán lévő tollak keresztirányban, sárgás-narancsos csíkozásúak.
A hím körülbelül 5%-kal hosszabbra nő, mint a nőstény; valamint a hím felső csőre is 12–14%-kal hosszabb, mint a nőstényé.
A fiatalok általában hasonlítanak felnőtt példányokra, de viaszhártyájuk (cere) és a szemük körüli rész (eyering) sárga; valamint alsó csőrük narancssárga, és lábaik szürke-sárga színűek.
Nagyítás
fiatalok viaszhártyája és a szemük körüli terület sárga színű, alsó csőrük narancssárga, lábaik szürke-sárga színűek
A kea az Új-Zélandon őshonos tíz papagájfaj egyike. A többi szárazföldi fajok, az új-zélandi nesztorpapagáj (Nestor meridionalis), a bagolypapagáj vagy kakapo (Strigops habroptila) és három kecskepapagájfaj: az ugráló papagáj (Cyanoramphus auriceps) vagy maori nevén kakariki, a piroshomlokú kecskepapagáj (Cyanoramphus novaezelandiae) és a narancshomlokú papagáj (Cyanoramphus malherbi).
A további új-zélandi papagájfajok a Chatham-szigetek en őshonos Mangere-kecskepapagáj (Cyanoramphus forbesi) és a kihalt chathami nesztorpapagáj (Nestor chathamensis); valamint az Ellenlábas-szigeteken élő egyszínű papagáj (Cyanoramphus unicolor) és Reischek-papagáj (Cyanoramphus hochstetteri)
. Egy máig besorolatlan kecskepapagáj is élt a Campbell-szigeten, de 1840-ben kihalt.
A kea élőhelye az alföldi folyóvölgyek, a nyugati part part menti erdejei és a Déli-sziget alpesi régiói – mint például az Artúr-szoros és az
Aoraki/Mount Cook Nemzeti Park – között terül el; szoros kapcsolatban maradva a délibükk (Nothofagus) erdőkkel az alpesi gerincen. Eltekintve az alkalmi csavargóktól, a kea nem található meg az Északi-szigeten, bár fosszilis bizonyítékok azt sugallják, hogy több mint 10 000 évvel ezelőtt élt ott egy populáció. összehasonlításképpen egy 1992-es becslés 15 000 egyeddel számolt. Mindkét becslés erősen függ a megtett feltételezésektől. A kea széleskörűen elterjedt, nagyrészt megközelíthetetlen területeken, ez akadályozza meg a pontos becslést.
A kea hírhedt vizsgálási és manipulálási vágyáról, amely a madarat kártevővé avanzsálja az állandó lakosok körében, és látnivalóvá teszi a turisták számára.
A „hegyek bohóca” megvizsgálja a hátizsákokat, a csizmákat vagy akár az autókat, gyakran okozva bennük kárt, vagy repülve el kisebb tárgyakkal.
Az emberek gyakran találkoznak vad keákkal a Déli-sziget síparadicsomaiban. A keát vonzza az élelmiszer-maradékok felkutatásának lehetősége. A kíváncsiság vezeti rá őket, hogy megcsipegessék és elvigyék a nem őrzött ruhákat, vagy szétfeszítsék az autók gumi alkatrészeit – az emberi megfigyelők szórakoztatására és bosszúságára. Gyakran írják le őket „szemtelennek”. Beszámoltak egy keáról, amelyik elemelte egy skót férfi útlevelét, míg ő meglátogatta a Fiordland Nemzeti Parkot.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a kea etetése hátrányos hatással van a madarak egészségére, és hogy a még kalóriadúsabb étrend miatt időt takarítanak meg, így több szabadidejük marad az autók, házak és egyéb emberi vagyontárgyak vandalizálására.
Az elképzelés az, hogy minél több időt töltenek a madarak táplálékszerzéssel, annál kevesebb idejük marad ellopni az ablaktörlőket. A másik elképzelés,
miszerint az emberi élelmiszer ártalmas a madarak egészségére, azon a feltételezésen alapul, hogy a keát olyan élelmiszerekkel etetik, amelyek egészségtelenek az emberre nézve, és ily módon az egyedülálló mindenevő papagájokra is. Meg kell jegyezni azonban, hogy a pótlólagos szabadidő, ami a táplálékszerzés idejének csökkenéséből ered, igen nehezen bizonyítható. Természetesen nem vizsgálták, és nem bizonyították be. A különböző emberi élelmiszerek feltételezett tápértéke még emberek esetén sem bizonyított, és még kevésbé bizonyított a mindenevő papagáj esetében. A kea gyomortartalmának vagy az emberi etetések élettartam korrelált gyakoriságának hosszú távú vizsgálata, illetve más egészségügyi
intézkedés lenne az első szükséges lépés annak érdekében, hogy a kiegészítő táplálékforrás állítólagos káros hatására vonatkozó állításokat lehessen tenni.
Az egyes, általában a madarak etetésére használt élelmiszerekre vonatkozó feltételezések teljesen spekulatívak. Ha bármilyen kea mortalitás az élelmiszerhiányt
mutatná ki, akkor a kea étrendjének kiegészítése emberi táplálékkal még előnyösnek is bizonyulhat e rendkívül veszélyeztetett faj túléléséhez. Az a tény,
hogy síterepek kea populációja növekedni látszik, azt jelezheti, hogy ezek az intelligens madarak hisznek az emberi táplálék hasznosságában a túlélésük
érdekében. A madarak emberekkel szembeni természetesen bizakodó magatartása közrejátszó tényezőként merült fel, számos közelmúltbeli, népszerű turisztikai
helyen történt eseménykor, amikor a keát szándékosan ölték meg.
[27]
[28]
Élettartama[
szerkesztés
]
A halandóság magas a fiatal keák körében, kevesebb mint 40%-uk éli túl az első évet.
[29]
Egy vad, serdülő kea
medián
élettartama a becslések szerint 5 év, amely becslést az Artúr-szoroshoz egymást követő évszakokban visszatérő keák arányára és a környező területekre
történő kivándorlás lehetővé tételére alapoztak. A helyi populáció mintegy 10%-a fogja várhatóan meghaladni a 20 éves életkort.
A legöregebb ismert, fogságban tartott kea 2008-ban 50 éves volt.
Legalább egy megfigyelő számolt be arról, hogy a kea poligám, egy hím több nőstényhez csatlakozik. Ugyanez a forrás azt is megjegyezi, hogy a nőstények többségben vannak.
A keák szociálisak, és akár 13 madárból álló csoportokban is élhetnek. Az elszigetelt példányok rosszul viselik a fogságot, de jól reagálnak a tükörképeikre.
Költőhelyeik leggyakrabban dél bükk (Nothofagus) erdőkben, meredek hegyoldalakon található. A fészkelőhelyek 1600 méterrel a tengerszint feletti, vagy még magasabban helyezkednek, ezzel a kea egyike azon kevés papagájfajnak a világon, amelyek rendszeresen töltenek időt a Fahatár felett. A fészkelőhelyek általában a talajon, nagy bükkfák kőhasadékaiban, vagy gyökerek közt ásott üregekben, odúkban található. Ezekben 1–6 méter hosszúságú alagút vezet el egy nagyobb kamrába, amely zuzmókkal, mohákkal, páfrányokkal és korhadó fával van berendezve. A kea az ivarérettséget legkorábban 3 éves korában éri el. A költési időszak júliusban kezdődik, és januárig eltart.
Fészekalja 2–5 fehér Tojásból áll, amelyeken 21 napig kotlik. A fiatal keák 13–14 hét, más forrás szerint 94 nap, vagy ennél hosszabb idő után repülnek ki.
A kea mindenevő, több mint negyven növényfajjal, bogárlárvával, más szárnyasokkal (beleértve a vészmadárfiókát) és emlősökkel (beleértve a juhot és nyulat) táplálkozik. Azt is megfigyelték, hogy feltöri a vészmadár fészkét, és elfogyasztja a fiókákat, miután meghallja őket a fészkükben.
A kea előnyére fordította az emberi szemetet és az ételajándékot. Fogságban a madár kedveli a vajat, a diót, az almát, a sárgarépát, a szőlőt, a mangót, a fügét, a kenyeret, a tejtermékeket, a darált húst és a tésztát is.
Volt egy hosszú ideje tartó vita arról, hogy a juh prédája-e a keának. Egy évtizeden belül, hogy a juhtenyésztők a magas országba költöztek, az 1860-as
évek közepén szokatlan sebeket észleltek a juhok oldalán vagy a karajnál. Habár néhányan azt feltételezték, hogy ennek oka egy új betegség, de a gyanú árnyéka csakhamar a keára esett. James MacDonald, a Wanaka Station főpásztora szemtanúja volt annak, hogy egy kea 1868-ban megtámadott egy juhot; ehhez
hasonló beszámolók széles körben elterjedtek voltak.
A tudományos közösség kiemelkedő tagjai elfogadták, hogy a kea birkára támad, és Alfred Wallace 1889-es, darwinizmusról szóló könyvében (Darwinism) hivatkozott is erre, mint a viselkedésbeli változások jó példája. A támadások számottevő anekdotikus bizonyítékai ellenére mások továbbra sem voltak meggyőződve erről, különösen a későbbi években. Például 1962-ben, az állatspecialista J.R. Jackson arra a következtetésre jutott, hogy bár a madár megtámadhat beteg vagy sérült juhot – különösen akkor, ha összetévesztette őket elhullott példányokkal – nem jelentős ragadozó.
Azonban 1993-ban videóra vették egy éjszakai támadását, amely igazolja, hogy legalább néhány kea megtámad, és táplálkozik egészséges juhokból. A videó megerősítette azt, amit sok tudós már régóta gyanított, hogy a kea erőteljes, ívelt csőrét és karmait felhasználva felszakítja a gyapjúréteget, majd az állat hátának zsírjából táplálkozik. Bár a madár közvetlenül nem öli meg a juhot, vérmérgezés által, vagy a szenvedő állat menekülése során bekövetkező balesetből akár halál is származhat.
Voltak anekdotikus jelentések arról, hogy a kea megtámad nyulakat, kutyákat, sőt még lovakat is.
A helyi tanácsokkal és a juhtenyésztőkkel együtt az új-zélandi kormány fejpénzt fizetett a megölt keákért, mert a madár fosztogatta az állatállományt, főként a juhokat. Úgy gondolták, hogy a vadászok csak a gazdaságokban és a tanács területein fogják megölni a keákat, ahol a jutalmat kapják, de néhányan a nemzeti parkokban és Westlandban is vadásztak rájuk, ahol hivatalosan védett volt. A fejpénz 1970-es eltörléséig az azt megelőző száz évben több mint 150 000 példánnyal végeztek. Az 1970-es években, a kea részleges védelmet kapott, miután egy összeírás 5000 madarat számlált. A kormány beleegyezett abba, hogy kivizsgál minden problémás madárról szóló jelentést, és a madarakat eltávolítják a földekről. Teljes körű védelmet csak 1986-ban kapott, amit a Wildlife Act 1953 nevű rendelkezés biztosított számára.
Egy tanulmány, amely a kea elterjedését vizsgálta a Nelson Lakes Nemzeti Parkban, a populáció jelentős csökkenését mutatta 1999 és 2009 között, aminek oka elsősorban a keatojások és fiókák zsákmányolása. A keafészkek megfigyelése céljából videokamerákat állítottak fel Dél-Westlandben, amelyek megerősítették, hogy az erszényesek megölik a kea fiókákat.
Az ólommérgezés (többnyire építőanyagokból) is jelentős oka a keák korai halálozásának. Az Aoraki/Mount Cook Nemzeti Parkban élő keákon végzett ólomtoxicitási vizsgálat azt találta, hogy a megvizsgált 38 példány mindegyikében kimutatható a vér ólomszintje, közülük 26 példány esetében ez veszélyesen magas volt. Egy további, a Massey Egyetem által, 15 halott keán 1991 és 1997 között végzett diagnosztikai patológiai vizsgálat megállapította, hogy kilenc madár esetében a vér ólomszintje okozhatta annak halálát. A Victoria Egyetem által 2008-ban végzett kutatások megerősítették, hogy a kea természetes kíváncsisága, ami lehetővé tette, hogy a faj képes legyen alkalmazkodni az extrém környezethez, megnövelheti az ólom megemésztése által bekövetkező mérgezés valószínűségét, azaz minél inkább vizsgálódó a madár viselkedése, a vér ólomszintje valószínűleg annál nagyobb.
Az invazív kártevő emlősök – mint amilyen a hermelin és a közönséges rókakuzu – szabályozására használt toxinokat is összefüggésbe hozták a kea halálozásával. Például, hét keát találtak holtan egy légi oposszumirtási műveletet követően Fox Glacierben, 2008 júliusában, és további hetet 2011 augusztusában, az Okarito Erdőben végzett légi irtást követően.
A csapdákat szintén kockázatosnak tartják a keára nézve. 2011 szeptemberében rejtett kamerák felvették, ahogy keák csalis hermelincsapdákat törnek fel a Matukituki völgyben. A csapdák több mint 75%-a lecsapott.
Annak ellenére, hogy a faj az Új-zélandi Fenyegetettség-osztályozási Rendszerben (New Zealand Threat Classification System) nemzetileg fenyegetettként (nationally endangered) van besorolva; valamint, hogy az IUCN Vörös Listáján veszélyeztetett státuszú és törvény által védett, a keát még mindig kilövik szándékosan. Például az 1990-es években egy Fox Glacier-i illetőségű lakos 33 keát ölt meg a gleccser parkolójában, valamint 2008-ban két keát lőttek le és tűztek fel egy jelzőtáblára Arthur Passban.
Magyarországon a Budapesti Állatkertben, a Szegedi Vadasparkban és a Jászberényi Állatkertben láthatók.
(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381795 Mai látogatók száma: 794
