Az évek során a különböző kutatók és szervezetek között - Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexe, Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet, stb. - számos vita folyt arról, a vad vízibivaly (Bubalus arnee) és a házi vízibivaly egy fajt alkot-e, vagy manapság külön fajoknak tekinthetők-e. Az Őstulok (Bos primigenius) és szarvasmarha (Bos taurus) mintájára, manapság a legtöbben a két bivalyt külön, önálló fajnak tartják, ámbár nem mindenki.
Ez az állat Indiából, Dél-Ázsiából, valamint Kínából származik. Manapság Ázsián kívül nagy számban tartják Európában, Ausztráliában, Amerikában és Afrika egyes országaiban.
Alaktanilag és viselkedésileg két típusát különböztetik meg: a folyami vízibivalyt (Indiában és ettől nyugatra) és a mocsári vízibivalyt (Asszám, Dél-Ázsia, Kína). Ennek az állatnak valószínű, hogy a vad vízibivaly az őse.
A törzsfejlődéses kutatások azt mutatták, hogy a folyami vízibivaly szelídítése 5000 évvel ezelőtt Indiában kezdődött, míg a mocsári vízibivalyé 4000 éve Kínában.
Kr. e. 2500 körül a meluhhák, az Indus-völgyi civilizációtól beszerzett állatokat eladták
Mezopotámiában. Egy akkád király írnokának a pecsétjén, egy bivalyáldozat van ábrázolva. Az egykori Mezopotámiából került át Európába, Spanyolországon és Görögországon keresztül ez az állatfaj. A Kárpát-medence területén először az Avarok tenyésztették.
Ma a világon körülbelül 130-150 millióra tehető a házi vízibivalyok száma. Az állomány 95%-a
Dél-Ázsiában és Délkelet-Ázsiában található. Hagyományosan sok bivalyt használnak még Egyiptomban is. Európában a dél-európai országok tartanak jelentős állományt.
A magyar házibivaly őse valószínűleg az indiai folyami vízibivaly lehetett. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a 11. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi prépostsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik.
A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A második világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.
A második világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt. Napjainkban alig néhány tucatnyi állat őrzi a hajdani magyar bivalyállomány emlékét. A bivalytehenek kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő–Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb állományának ad helyet, egyben Génmegőrzési feladatokat is ellát. 1999 óta a tenyésztésszervezés feladatát a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete látja el.
A bivalytenyésztésnek régi hagyományai vannak Erdélyben, ahol még ma is tenyésztik. A Kolozsvár melletti Méra a nádasmenti bivalytenyésztés központja. Itt 1950-ben 1500 bivalyt számoltak, ma ez a szám 140-re csökkent.
Kalotaszegen a bivalyt a „szegény ember marhájának” nevezték. A Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő jellegzetes jelképe volt a borvízhordó bivalyszekér, amellyel az 1800-as években cserépkorsókban hordták az ásványvizet az udvarhelyi lakosoknak. Az egyik legnagyobb erdélyi állományt az udvarhelyszéki Énlakán fejik. A parajdi sóbányában bőrét a só felszínre emelésére használták, ugyanis ez volt az egyetlen bőrfajta, amely jól ellenállt a só maró hatásának. Kárpátalján Aknaszlatinán maradt nagyobb számban bivaly.
A házi vízibivaly fej-testhossza 240-300 centiméter között mozog, ehhez hozzáadódik egy 60-100 centiméteres farok.
A bika marmagassága 129-133 centiméter, míg a tehéné 120-127 centiméter; azonban 160 centiméter magas egyedek is ismertek. A faj átlagos testtömege 300-550 kilogramm között van, ámbár az ökröké elérheti az 500-800 kilogrammot is. Kivételesen nagy bikák is léteznek, melyek akár 1000-1100 kilogrammot is nyomnak.
Szarvai fajtától függően igen változatos; a mocsári típusúé főleg sarlószerűen felfelé irányul, míg a folyamié bekunkorodó. Bőre fekete. A feketés-barna vagy szürkés színű szőrzete ritka, a fara kopasz; a lábai néha fehér „harisnyát” viselnek. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra.
A bivaly igénytelenebb állat még a magyar szürke marhánál is, mivel megeszi a sziki kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket és edzett a gümőkórral szemben is. A szarvasmarhánál nyugtalanabb, félénkebb, gondozójával szemben azonban engedelmes és jóindulatú. De kevesebb veszedelmesebb állat létezik a felingerelt bivalybikánál. Igaz, általában csak akkor támad, ha sarokba szorítják.
Az ivarérettséget általában 3 évesen éri el. Nincs meghatározott párzási ideje. A vemhesség fajtától függően 281-334 napig tart, ennek végén 1-2 borjú
születik. Ha megfelelően van tartva, akkor 30-40 évig is élhet.
A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció (szoptatás) során akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Ismert, bivalytejből is készülő sajtfajták a mozzarella, feta és a cheddar.
Húsa nem olyan értékes, mint a szarvasmarháé, sötét vörösesbarna, durva rostú, kevésbé porhanyós, viszont több Foszfor és vas van benne. A bivalyborjúhús egyenértékű a marhaborjúéval.
A magyarországi bivalyállomány a törvényileg védett őshonos állataink közé tartozik.
(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381801 Mai látogatók száma: 800
