A többi, egyöntetűen barna páviánnal ellentétben a galléros pávián hímjei kirívó ezüstszürke szőrzettel rendelkeznek, mely méretei és alakja révén az állat névadója is lett. A galléros páviánt nem csak szőrzete, hanem rokonaihoz viszonyítottan rendkívül komplex szociális állat.
A galléros pávián az egyetlen, nem csak Afrika földjén előforduló faja nemének. Kelet-Afrikában Etiópia, Szomália, Dzsibuti, Szudán és Eritrea területén, Ázsiában pedig az Arab-félsziget délnyugati vidékén, Jemen és Szaúd-Arábia félsivatagos, száraz, füves pusztaságain és szavannáin, illetve kopár hegyvidékein él. Megtelepedésének feltétele, hogy sziklás búvóhelyet találjon éjszakára, illetve elegendő vízhez jusson. Az Arab-félszigetre valószínűleg az ókorban, Egyiptom vörös-tengeri dominanciája korában telepíthették be az akkor részben szentnek, részben hobbiállatnak tartott majmokat.
A fajra erős ivari kétalakúság jellemző. A kifejlett hímek, azon túl, hogy akár 20 kilogrammot is elérő tömegükkel jóval nagyobbak az alig fele ilyen nehéz nőstényeknél, szőrzetükkel is jelentősen elütnek azok egyszerű olajbarna megjelenésétől. Testük hátsó fele világosbarna, fejük, hátuk és mellső végtagjaik viszont ezüstszürkék, ráadásul ezeken a részeken szőrszálaik igen hosszúak, így afféle gallérként és palástként fedik viselőjüket.
A galléros páviánok hímjeinek testhossza 60–90 centiméter között mozog, a nőstények pedig 50–65 centiméteresek; farkuk 30-60 centiméteres. Mindkét nemre jellemző, hogy az arcot és az ülőgumókká fejlődött fart csupasz, rózsaszín bőrfelület borítja. Ez utóbbi a nőstények esetében párzási hajlandóság esetén megduzzad, és élénk, vöröses-lilás színezetet ölt.
A galléros páviánok társas lények, melyek bonyolult szerkezetű, több szinten szerveződő csapatokban élnek. Nappal aktívak, ilyenkor idejük nagy részét táplálékkereséssel töltik, a nap legmelegebb óráiban pedig közösen isznak. Egy átlagos méretű páviáncsapat mintegy 40 négyzetkilométeres területet használ, melyen a majmok naponta 6–20 kilométert tesznek meg négy lábon járva. Estére ismét összegyűlnek a csapatok, és sziklákon éjszakáznak, ahonnan jól láthatják az esetleges támadókat.
A galléros páviánok – legközelebbi rokonaikhoz mérve is – bonyolult társas életet élnek. A páviántársadalom alapja az úgynevezett egyhímes egység, ami nevének megfelelően egy ivarérett hímből és háreméből – kutatások alapján 2-23 nősténye lehet, de a 7,3 az átlagos – állomány. Az egyhímes egységekben olykor egy, a vezetőnek alárendelt ivarérett hím is megjelenik, de elvileg nem szaporodhat, és gyakran megkísérli átvenni a domináns pozíciót addigi „pártfogójától.” Két-három ilyen egység alkot egy klánt, melynek hímjei általában közeli rokonok. A klánokon belül tiszteletben tartják egymás háremeit, és szinte folytonos kapcsolatban vannak egymással. Bár a klánok is magasabb egységekbe, hordákba szerveződnek, ezeken belül már nem olyan szoros a kapcsolat. A hordák együtt éjszakáznak és reggelente közösen indulnak táplálkozni, de a foltszerűen elhelyezkedő, kis mennyiségű táplálék célszerűbb elosztása érdekében nap közben klánokra bomolva külön utakat járnak. Elsősorban a nap legmelegebb óráiban közösen használt itatóhelyeken kerül sor sűrűsödésre. Ezek és az alvósziklák kijelölését minden reggel a domináns hímek „beszélik meg”: ki-ki az általa preferált hely felé tesz egy-két lépést, mígnem mindannyian elfogadják az egyik lehetőséget. Esetleges fenyegetés esetén, például egy idegen csapat felbukkanásakor az egy hordához tartozó ivarérett hímek igen vehemensen lépnek fel a betolakodókkal szemben. Az egyes csoportokon belüli fluktuáció csak a hordákon belül számottevő – itt is főként az alacsonyabb rangú egyedek esetében –, kivándorlásra a kölcsönösen fenyegető fellépés miatt ritkán kerül sor. Új csapatok emiatt leginkább úgy jöhetnek létre, hogy a fiatal, ivaréretté váló hímek nőstényeket rabolnak maguknak más hímek háreméből, illetve hatalomátvétel is történhet. Ilyenkor a kiöregedő domináns hímet egy erősebb fiatal váltja fel, akinek az az érdeke, hogy minél hamarabb párosodhasson a nőstényekkel. Ezt elősegítendő nem habozna legyilkolni elődje kölykeit, amit viszont az anyaállat érthető módon el akar kerülni. Valószínűleg a kölyökgyilkosságok megakadályozására alakult ki az a jelenség, hogy hímváltáskor a még javában szoptatós nőstények fara is megduzzad, fogékonynak mutatva azokat. Így az új hím kedvére párosodhat, bár utódja ekkor még nem születhet, de a régi kölyök is életben marad.
A csapatokon belüli hierarchiát fejlett, komplex kommunikáció segít fenntartani. A nőstények és a fiatalok úgy fejezik ki alávetettségüket a hímeknek, hogy feléje mutatják hátsójukat. A merev nézés, a fej felvetése és a „feszültség-ásítás”, melynek során kivillannak a hímek félelmetes, kutyaszerű metszőfogai, egyaránt a fenyegetés jelei. A cuppogás és fogcsattogtatás ellenben biztonságérzetet kelt a közeledő félben. Ugyanígy barátságos közeledést hivatott jelezni a ritmikus morgás. A váratlan vészhelyzetek esetén a nőstények éles vakkantásokat hallatnak, a hímek viszont ugató hanggal hívják fel a figyelmet a veszélyforrásokra. Különösen fontos szerepet játszik a békés viszonyok fenntartásában a társas kurkászás, ami elsősorban a nőstények részéről irányul a domináns hímek irányába. Egyéb testi érintkezést is megfigyeltek a társas lét során: baráti öleléseket és érintéseket, de ellenséges harapásokat és ütéseket is. A nagy létszámú csapatokban gyakoriak, és fogságban is jól megfigyelhetőek hangos visítozással járó konfliktusok, de ezeket a hímek rendszerint gyorsan megfékezik fenyegető fogvillogtatással és egy-két ütés és harapás kiosztásával. Valószínűleg ennek a hatékony vetélkedéselfojtó mechanizmusnak köszönhető, hogy a galléros pávián nőstényei körében nincs meg a számos más fajnál megfigyelhető belső hierarchia.
Legfeljebb a hímek közelében több időt töltő, védettebb és kevesebbszer itt látható nőstények között van státusbeli különbség. A rokon nőstények összetartanak, és nagyon gyakori, hogy egy hímhez csupa egymással testvéri-féltestvéri viszonyban levő nőstény tartozik.
A páviánok nappal keresik táplálékukat. Mivel élőhelyükön kevés a fa, alapvetően a földön kutatnak élelem után, és mivel szűkösek a rendelkezésükre álló táplálékforrások, majdnem mindent hasznosítanak. Ha kell, hosszú ideig füvön is elélnek, egyébként gyümölcsöket, terméseket, gumókat, magvakat, virágokat, ízeltlábúakat, tojásokat és kisebb gerinceseket is fogyasztanak.
A fiatal nőstények körülbelül 4,5, a hímek 5-7 éves korukban válnak ivaréretté, de a teljes méretet csak később érik el. A páviánnőstény mintegy hatéves korára tekinthető kifejlettnek. A hímek növekedése lassabban, szakaszosan zajlik. Mire ivaréretté válnak, heréik teljesen kifejlődnek (módot adva némi „titkos” szaporodásra), ezt követően 7-8 éves korban testtömegük is megduplázódik, és csak a tizedik életévük betöltése után érik el a végleges méretüket. A másodlagos nemi jellegzetességek – az ezüstös gallér, a világos pofa és rózsaszín far – csak ezt követően jelennek meg.
A galléros páviánok szaporodása nem köthető évszakhoz, mivel a nőstények ezt befolyásoló fogékonysága független ezek változásától – igaz, egyes vizsgálatok szerint afféle „születési csúcs” esik május-júniusra és november-decemberre. A nőstények termékeny tüzelési ciklusa 31–35 napig tart, meg nem termékenyítés esetén kb. 3 napig menstruációs folyás érzékelhető. Az ovuláció idejével párhuzamosan a nőstények ülőgumói megduzzadnak, felhívva a hímek figyelmét párzásképességükre. A párzás maga több fázisban zajlik: a nőstény farát tartva felkínálkozik a hímnek, amely többször is (óránként átlag 7-12 alkalommal) meghágja, mire ejakulál. A mintegy 172 napon át tartó vemhesség után egyetlen fekete utód jön a világra. A születésekor 600–900 grammot nyomó kölyök az első hónapokban teljesen anyjától függ, akinek bundájába csimpaszkodva közlekedik. A szoptatás kb. 240 napig tart, de körülményektől függően akár 15 hónapos korig is kitolódhat az elválasztás. A kölyök gondozásával csak az anyaállat foglalkozik, a hím a csoport belső viszályoktól és külső támadásoktól történő megvédelmezésével járul hozzá utódai felnövekedéséhez. (Atyai jellegű viselkedés legfeljebb új csapat kialakításakor az e célra rabolt fiatal nőstényekkel szemben tapasztalható.) A nőstények körében nem ismeretes a közös kölyökgondozás, bár a nagyon fiatal – főleg a még fekete szőrű – páviánok vonzzák a kifejlett egyedeket, akik gyakran kurkásszák más nőstények kölykeit is. A nőstények átlagosan kétévente szülnek újra, bár ismeretesek évente és háromévente ellő nőstények is. Elképzelhető, hogy az utódnemzés gyakoriságát a tápláltság foka és a csoporton belül elfoglalt helyzet is befolyásolja. A fogságban mért adatok alapján a legidősebb ismert galléros pávián több, mint 37 és fél évig élt. A szabadban az életük valószínűleg jóval rövidebb ideig tart.
(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381813 Mai látogatók száma: 812
