VÖRÖSBEGY



A vörösbegy az egyik olyan madárfaj volt, melyet Carl von Linné leírt 18. századi munkájában, a „Systema Naturae” című művében Motacilla rubecula” néven. Nevének rubecula utótagja a latin ruber, azaz „vörös” szóból ered. Az Erithacus előtagot Georges Cuvier francia zoológus alkotta meg 1800-ban és így alakult ki ma is használatos rendszertani elnevezése, az Erithacus rubecula.
Angol elnevezésében eredetileg vörös mellkasúaknak hívták e madarakat, mivel jól megkülönböztethetőek voltak mind hím, mind a nőstény egyedeik a többi madárfajtól a vöröses begyük miatt. (Angliában egyébként a 16. századig nem is ismerték azt a szót, hogy narancs, hiszen e gyümölcs csak ekkoriban kezdett
ismertté válni, és vele együtt kezdték el a színnek is az orange elnevezést alkalmazni. Ezért is nevezték el a vörösbegyet vörös mellkasúnak). Angliában a tizenötödik században vált elterjedtté az a gyakorlat, hogy emberi neveket adjanak a népszerű fajoknak és ekkor adták a vörösbegyeknek a robin redbreast
elnevezést, mely később robin változatra rövidült.
További régi angol elnevezései e madárfajnak a ruddock és a robinet. Az amerikai irodalmi művekben a tizenkilencedik század vége óta gyakran csak English robin, azaz angol vörösbegy néven említik e madárfaj egyedeit.
Nyugati fríz nyelven a robyntsje, vagy a robynderke elnevezés hasonlatos az angol nevéhez, míg a holland elnevezése roodborstje, vagy a francia neve rouge-gorge szintén a jól kivehető vörös begyére utalnak, akárcsak a magyar vörösbegy elnevezés.
A vörösbegyek a Légykapófélék családjába tartoznak, főleg rovarokkal táplálkoznak. Ugyanebbe a besorolásba tartoznak a Fülemülék és a Saxicola egyedei is, mint például a rozsdás csuk.
A palearktikus faunatartomány fajait általában az Erithacus nemben helyezik el, ám a rozsdástorkú vörösbegy és a bársonyostorkú vörösbegy ugyanakkor a később kijelölésre került szigeti fajok fauna-tartományhoz tartoznak - manapság már nem tartoznak ugyanabba a nembe, mint a vörösbegy. A biogeográfiai mitokondriális DNS citokrom b nukleinsav sorozat adatai azt mutatták, hogy a távol-keleti vörösbegyeket, a Larvivora-fajok közé kell sorolni - ami meg is történt - és csak az európai fajnak, amely a szóban forgó madár, kell meghagyni az Erithacus besorolást.
Alfajai:
Korábban úgy tartották, hogy nagy eurázsiai kiterjedése ellenére a vörösbegyeknél nem alakultak ki valódi alfajként elkülöníthető alfajok, ám a legújabb rendszertani vizsgálatok alapján kiderült, hogy vannak olyan alfajai, melyek önálló egyedfejlődési pályára álltak. Ilyenek például többek közt a Kanári-szigeteken élő E. r. marionae és az E. r. superbus is.
A vörösbegyek alfajait főleg a különböző szigeteken, vagy hegyvidéki területeken élő populációira értik. A vörösbegyek megtalálhatóak a Brit-szigeteken és Nyugat-Európa nagy részén, az Erithacus rubecula melophilus alfaj számít a szomszédos területek között vándorló alfajnak. A Korzikán és Szardínián, valamint Északnyugat-Afrikában élő E. r. witherbyi közel ugyanolyan, mint a melophilus, de szárnyfesztávolsága rövidebb.
A legészakabbi egyedek nagyobbak és fakóbb színűek, mint amilyen az E. r. tataricus is. A Krím-félsziget délkeleti részén él az E. r. valens alfaj, míg az 'E. r. caucasicus alfaj a Kaukázus hegyvidékein él, valamint az E. r. hyrcanus alfaj élőhelye délkelet felé Iránig terjed és jelentősen különbözik az európai populációtól. A Madeirán és az Azori-szigeteken élő populációra az E. r. microrhynchos elnevezést használják, bár Morfológiailag nem különböznek, ugyanakkor elszigeteltségük teszi indokolttá megkülönböztetésüket.
További alfajai még a következők:
Erithacus rubecula balcanicus,
Erithacus rubecula sardus.
Az Európában őshonos vörösbegyektől legjobban a Kanári-szigeteken, a Gran Canarián élő egyedei (E. r. marionae) térnek el, valamint a Tenerifén élő egyedek (E. r. superbus), melyeket két önálló alfajnak szokás tekinteni. Jól megkülönböztethetőek a szem körül futó fehér gyűrű, az élénk színezetű
begy és a szürke sáv alapján, mely elválasztja a madár vörös tollakkal borított begyét testének többi, barna színű tollazattal borított részétől.
A citokróm b adatelemzés, valamint e madarak éneke alapján kiderült, hogy a Gran Canarián és Tenerifén élő populáció mintegy két millió évvel ezelőtt került ide a szárazföldi madarak terjeszkedésének köszönhetően és ekkor vált külön egyedfejlődésük is. A Gran Canarián és a Tenerifén élő populációk genetikai állománya jól megkülönböztethető egymástól.
Christian Dietzen, Hans-Hinrich Witt és Michael Wink közzétettek 2003-ban az Avian Science című tudományos lapban egy tanulmányt, melynek címe: A vörösbegyek és a kanári-szigeteki vörösbegyek filogeográfiai elkülönülése, melyet a DNS sorrend adatai és morfometrikája leplezett le: avagy lehetséges
bizonyíték egy új vörösbegy fajra Gran Canarián?". A tanulmányban arra a következtetésre jutottak, hogy a Gran Canarián élő vörösbegyek állománya mintegy 2,3 millió éve vált külön az európai kontinensen élő vörösbegyek állományától, míg a Tenerifén élő populáció mintegy 500 000 évvel később (Gran Canariát népesítették be előbb és csak később települtek át innen a szomszédos Tenerifére).
Számos összehasonlítás vitatja, hogy a marionae és a superbus két különálló alfaj. Az elsődleges vizsgálatok eredményei alapján kiderült, hogy a Gran Canarián élő alfajnak átlagosan mintegy 10 százalékkal rövidebb a szárnyfesztávolsága, mint a Tenerifén élő állomány egyedeinek.
A Kanári-szigetek nyugati szigetcsoportján élő populációk azonban fiatalabbak, mint a szigetek többi részén élő állomány, feltételezhetően a Pleisztocén időszak közepe óta élnek a nyugati szigeteken és genetikai elkülönülésük még éppen hogy csak kialakulóban van. A nyugati szigeteken élő vörösbegyek állománya nagyobb hasonlóságot mutat a szárazföldön élő vörösbegyekkel, mint a Kanári-szigetek többi részén élő vörösbegyek állományai.
A Fuerteventura és Lanzarote szigetén élő vörösbegyek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint a kontinensen élő példányok, ami nem meglepő, mivel ezen madarak a telet Afrikában és Európában töltik és nem költenek itt.
A skarlátbegyű cinegelégykapó hasonló megjelenésű, mint a vörösbegy
Hasonló fajok:
A nagyobb testű vándorrigó (Turdus migratorius), angol nevén American robin, azaz amerikai vörösbegy a vörösbegyhez hasonló begyi tollazata miatt kapta elnevezését, ugyanakkor e két madárfaj nem áll közeli rokonságban egymással. Hasonlóságuk alapját az adja, hogy mindkét madárfajnak vöröses színezetű begyi tollazata és egy világosabb sáv helyezkedik el a narancsvörös tollazat körül.
Néhány dél- és közép-amerikai rigófélét is vörösbegynek hívnak, mint például a vörösnyakú rigót (Turdus rufitorques) is. A hasonló kinézetű, ám Ausztráliában élő skarlátbegyű cinegelégykapó (Petrocia boodang) jóval közelebb áll a Varjúfélékhez és a szajkókhoz, mint a vörösbegyhez, és a
cinegelégykapó-félékhez tartozik. A kínai fülemülét (Leiothrix lutea) az állatkereskedésekben gyakran hívják pekingi vörösbegynek. A fehérhátú sámarigó(Copsychus malabaricus) szintén hasonló mellkasi színezettel rendelkezik, mint a vörösbegy.
A vörösbegy Eurázsiában, Nyugat-Szibériától kezdve egészen Algériáig jelen van, valamint megtalálható az Azori-szigeteken és Madeirán is. Vándormadárként feltűnik Izlandon. Európa délkeleti részén élőhelye eléri a Kaukázus hegyvonulatát. Az Anglia területén élő vörösbegyek jelentős része költőterületén tölti a telet és csak egy nagyon kis létszámú kisebbség -főleg tojók- vándorolnak télen Spanyolországba, míg a Skandinávia és Oroszország területén élő egyedek a telet inkább Nyugat-Európában és a Brit-szigeteken
töltik. Ezen vándormadarak arról ismerhetők fel, hogy tollazatuk felső részén szürkésebb tónusúak és halványabb narancsszínű mellkasukról. A vörösbegyek előnyben részesítik a fenyőerdőket Észak-Európa vidékein, míg a Brit-szigeteken élő példányok inkább kertekben, parkokban vernek tanyát.
Kudarcba fulladtak mindazon erőfeszítések, melyekkel a tizenkilencedik század végén a vörösbegyeket be akarták telepíteni Ausztráliába és Új-Zélandra. Vörösbegyeket engedtek szabadon Auckland, Christchurch, Wellington és Dunedin környékén, de egyik populációnak sem sikerült megtelepednie. Hasonló eredménnyel zárultak az Észak-Amerikában zajló betelepítési kísérletek is, amikor is Long Island és New York állam területén (1852), Oregonban (1889–92) és a Saanich-félszigeten Brit Columbiában 1908 és 1910 közt szabadon engedték e madarakat.
A felnőtt vörösbegyek 12,5–14 centiméter testhosszal rendelkeznek és 16-22 gramm súlyúak, míg szárnyfesztávolságuk 20–22 centiméter. A hímek és a tojók
hasonló tollazattal rendelkeznek, narancsszínű arcuk és begyük van (a Brit-szigeteken élő E. r. melophilus alfajnak élénkebb színe van), melyet kékesszürke
sáv vesz körül a nyakon és a mellkas vonalában. Tollazatuk felül barnás színezetű, vagy olíva színű amelyet fehér rész egészít ki a madarak alsó testtáján.
Lábaik barna színűek. Csőrük és szemeik fekete színűek. A fiatal egyedek barna pöttyösek, melyben fehér szín is feltűnik és a narancssárga tollazat csak
bizonyos idő elteltével kezd el megjelenni fokozatosan.
Hazánkban a domb-, és hegyvidékek madara, gyakori fészkelő a dús aljnövényzetű, bokros aljú lomb-, vegyes-, és fenyőerdőkben, de a fás kertekben is megtelepszik. Viszonylag hosszú csüdje a felborzolt avaron való lépegetésben segíti. Halk füttymotívumokkal induló erőteljes, trillázással véget érő éneke a legkorábban - már március második felében - felhangzó madárdalok közé tartozik. Békés természetű madár, de a területére tévedő betolakodókkal szemben agresszíven viselkedhet. A költési időszakon kívül többnyire magányosan él. A vörösbegyek nappal aktívak, éjjel pihennek, bár megfigyeltek példányokat, amelyek erős holdfénynél, vagy mesterséges megvilágítás fényénél rovarokra vadásztak.
A brit és ír kertészek között jól ismert, hogy e madárfaj egyedei nem félnek annyira az embertől és a talaj megmozgatásával járó tevékenységek odavonzzák
a vörösbegyeket, amelyek földigiliszták
után kutatnak a frissen megbolygatott talajon. Ennek köszönhetően számos helyen úgy tartják, hogy a vörösbegy a kertészek barátja és ezért semmiképpen
sem szabad bántani. Ugyanakkor Európa néhány országában a vörösbegyeket ínyencségnek tekintették és vadászták is őket. A vörösbegyek azonban az emberen kívül olyan vadon élő állatok közelében is felbukkannak, mint amilyen a vaddisznó, amely szintén feltúrja a talajt és ezáltal férgeket forgat ki a felszínre. Ősszel és télen a vörösbegyek kiegészítik táplálékukat pókokkal, rovarokkal, férgekkel, valamint bogyókat és gyümölcsöket is esznek. A madáretetőkbe kihelyezett magkeverékeket is szívesen fogyasztják ilyenkor.
A hím egyedek híresek arról, hogy területüket agresszíven védelmezik. Megtámadják a többi hímet, ha azok betévednek a területükre és megfigyelték, hogy más kis termetű madárfajokat is megtámad, amelyek a területére berepültek, minden komolyabb provokáció nélkül is. Számos összecsapás végződik halállal,
amely egyes területeken a vörösbegyek halálozási okainak több mint 10 százalékát is kiteheti.
Egy brit kutatás szerint azok a vörösbegyek, amelyek zajosabb és fényszennyezéssel jobban terhelt helyeken élnek, kevésbé agresszíven védik a területüket,
mint azok, amelyek jobb adottságokkal bíró területeken élnek. A kutatók egyelőre azt vizsgálják, hogy miért nem védelmezik annyira a madarak rosszabb adottságokkal bíró területeiket.
Életének első évében magas a halálozási arány, amely miatt e madárfaj átlagosan 1,1 évet él, ugyanakkor, ha szerencsésen átvészeli életének első évét,
akkor hosszú életet is élhet, sőt feljegyeztek olyan egyedet is, amelyik 19 évig élt. A telente jelentkező rendkívül alacsony hőmérséklet szintén hozzájárulhat az állomány megtizedelődéséhez.
A vörösbegyek számtalan helyet választhatnak leendő fészkük számára, amely valamiféle védelmet biztosít számukra, akár üregeket, odúkat is kereshetnek. Általában hasadékokat, védett töltéseket választanak, vagy ezeknél szokatlanabb helyeket, mint például különböző gépeket, eszközöket, például kerti hússütőt, kerékpár kormányát, felfelé fordított partvis fejét, szögre akasztott teáskannát, öntözőkannát, virágcserepet vagy kalapot. A fészket mohával, levelekkel, fűvel, szőrökkel vagy tollakkal bélelik.
Két-három fészekaljat is felnevelnek egyetlen költési időszak során. A tojó minden egyes fészekalj esetében 5-6 tojást tojik. Írországban és Nagy-Britanniában a költési időszak márciusban kezdődik. Krémszínű, barnássárga tojásaik fehéren pettyezettek, vagy vörösesbarna foltosak, főleg a nagyobbik végük irányában.
Amikor a fiókák kirepülnek a fészekből, akkor még a barna különböző árnyalataiban pompázik tollazatuk és csak a fészek elhagyását követő második vagy
harmadik hónapban nő ki torkuk alatt a narancsos színezetű tolluk és hasonló időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elérjék külsőleg a felnőtt példányok kinézetét.
Egyévesen éri el az ivarérettségét, áprilistól júliusig költ évente kétszer. A Tojó 5–7 tojást rak, melyen 13–14 napig kotlik, ekkor a Hím akár háromszor is táplálja óránként. A fiatal madarak 12–15 nap múlva repülnek ki.
A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján nem veszélyeztetett fajként szerepel. Elterjedési területének becsült kiterjedése mintegy 6 420 000 négyzetkilométer. E madárfaj elterjedésének magassági korlátja a tengerszinttől mért 2000 méteren van. Becslések szerint a vörösbegyek egyedszáma Európában 129 millió és 249 millió közé tehető, míg világszerte összesen 137 millió és 332 millió egyed közé teszik számát. Jelenleg nem ismert, hogy bárhol is jelentősebb állománycsökkenés volna folyamatban e madárfaj elterjedési területén élő helyi populációinál. 1980 és 2011 között a vörösbegyek összesített európai adatai azt mutatták, hogy e madárfaj egyedszáma növekszik.
Magyarországon védett madárfajnak számít, természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.
Rokonfajok:
A kékbegy mellett a fülemüle is közeli rokona a vörösbegynek.

(A természet maga a csoda.)
Összes látogatók száma: 381262 Mai látogatók száma: 261