Ebben az évben Keszthelyen hetedik alkalommal gyűltek egybe a cseh, lengyel, osztrák, svájci, szlovák és magyar verklisek. Az alábbi, majdnem rétestészta hosszúságúra nyújtott összeállítás szöveges tartalma elsősorban a hazánkban több mint kétszáz éve megjelent zeneautomaták kapcsán, hivatástudattal és plajbásszal megrajzolt firkászi emlékek felelevenítésén alapszik: gondolatindító és szórakoztató múltidézés.
A Pallas Nagylexikonban ez olvasható a kintornáról: magyar neve az általánosan ismert verklinek, melyről először 1780-ban adott tudósítást a Magyar Hírmondó. Kereken tolható hangszer (vagy lábakra állítható, esetleg nyakba akasztható) mely főleg nagyobb városokban van elterjedve s szegény koldusok, bénák és ügyefogyottaknak szolgál kenyérkeresetül. Alakja: Zárt szekrény, mely henger-forgatással hozza ki a hangokat kisebb orgonafajta sípokból s ez esetben sípláda a neve. A kintorna voltaképpen olyan szintén forgatóval járó zárt szekrény, mely a zongorához hasonló billentyűzetre van alapítva, csakhogy a kalapácsütéseket a henger közvetíti, mely a reá illesztett vasfogak beosztása szerint, különböző darabokat képes hallatni, a szerint amint a henger ilyen vagy amolyan állásba helyeztetik.
A Vasárnapi Újság tárcája, „A kintornás” címmel (Pest, május 7-én 1865.):
Midőn a vizhordókról szóltunk e helyen, futtában megemlékezénk a kintornásokról mint olyanokról, kik amazokkal egyetemben, legszemesebb városi csendbiztosainknál a kétségkívül jobban ismerik a város minden zegezugát, s különösen azon házakat, melyekben nem szabad zenélniök, Igen jól megjegyzik maguknak.
A kintornázás olcsó mesterségének számos ellensége van s tagadhatlan, hogy ha éppen fontos s nagy figyelmet igénylő munkában vagyunk, a Fips Szabó "nótája, vagy a kegyetlenül megcsonkított s eltorzított,, Faust-keringő," ha hirtelen megered ablakunk alatt: kellemetlen módon akasztja meg gondolatink menetét, nem említvén azon körülményt, hogy a betegnek zaklatott agyát s túlingerelt idegeit fölösleges, sot káros izgatottságba hozza. Ezen utóvégre a könnyű segíteni. De egyéb tekintetben ne feledjük el azt, hogy nagyvárosban élünk, melynek gyarapodásával szaporodnak a zaj s élénkség - Oly két tulajdonság, mely nélkül a nagyvárosi forgalom nem is képzelhető. Avagy a kintornázásnál kellemesebb-e a társzekerek csörömpölése, a hintók robogása, a gyalog kereskedés lovagjainak kiáltozása, a fűrész recsegése, a dob pergése és száz meg száz változata a városi zsivajnak?
Sőt átcsapva az ellenkezőbe, azt mérnők állítani, hogy néha jól esik e musica vulgivaga, noha nem szabatos s a szigorú kontrapunkthoz kissé feszült viszonyban áll. S ha magunk elítéljük: Egy cseléd nagyrabecsüli s ami ennél többet ér, gyermekeinknek föltétlen gyönyörűségére szolgál. A legkisebbiktől kezdve, ki a dada karjának eleven bölcsőjében ficzkándozik, ha megszólal a "verkli" (mint ezt jó magyarán szokták elnevezni), egész a hét évesig, kit hiú mamája a zongora elé fogott már s gyarló kísérleteivel sokszor szelid kétségbeesésbe skálázza bele hasztalanul tiltakozó atyját: elme, s tudat örülnek a kintornának. Kinek úgyis csak a délutáni órákban szabad forgatni zengő ládáját.
Határozott ellenszenvvel viseltetünk azon suhanczok iránt, kik jóllehet épek s fiatalok, hogy hogynem, szeret ejtik a kintornázási engedélynek, melylyel a legkiállhatlanabb tolakodással élnek, illetőleg visszaélnek. Ha a pitvarban kéregetésök nem sikerül, beszemtelenkednek egészen a szobádba s oly hangon, mely inkább követelő mint alázatos, faggatnak ezen közvetett adóért. Megelégedésünkre mondhatjuk , hogy e naplopók közt - mint ez rendőrileg ki van mutatva - csak elvétve akad magyar. De vannak aztán kintornások, kik teljes részvétünket bírják,, kikért, midőn még kicsinyek valánk, a szó szoros értelmében rajongtunk s kiknek zenélő szerszámát ujongva körül tánczoltuk.
Ilyen Az öreg Flórián, a "Vak Flóri", mint nevezni szokták. Az ő kintornája nem hódol a hivalkodó uj zeneiránynak, nem szereti az ugy nevezett "kapós nótákat" s megveti a divatos operákat. Inkább ama régi menüettek, redovák s kalamajkák stb. járják. Őnala, közbe-közbe egy-egy hajdani magyart tűzve, mely olyan időből származik, hol a "Vak Flóri" sipládáját, mint az egyszeri órát, agyon-, magát pedig, mint valami "schwarzkünstlert", hatalmasan megverték volna. Legbüszkébb volt az öreg Flórián a "Don Juan"-beli dalra, Mely játéksorozatának első és egyúttal befejező számát is képezé. Néhány sípja már akkoron a tüdővészes volt, Mert tisztán emlékszünk ra, hogy a híres ária eképen hangzott:
"Nyújtsd kezed oh-pffff-Kedves
S jöjj palotámba -
pffff. . . "
De azért nekünk mód nélkül tetszett, Mert mi-bármily rythmusban s bármily fogyatékosan hangzott a nóta, pusztithatlan tánczkedvvel ugrándoztunk rajta. Az öreg Flórián még mindig vak s azóta vagy húsz évvel lett öregebb. Derekát a sipláda s a kor nagyon meghajlították.
- Húsz év előtt szép szőke leány vezette világtalan atyját s ezt mellőle elszereté «egy csinos deák>> s következék erre oly idő, midőn a szőke hajadon nem vezethété tobbe a "vak Flórit".
Azokat a mély barázdákat az agg sipládás arczába, ugy látszik, nem csupán csupán a nagy idő, hanem a bánat ia véste. Ez a kis fiu, ki a most vezeti az öreg Floriánt, ama szőke gyermeknek gyermeke s mig a nagyapa szörnyüket szusszantgat kintornájával, mely, hogy a romlott izlésű világnak mégis némi engedményt tegyen, a "Rigolettót" köhögi el: az alatt az unoka, kerek, mosolygó ábrázattal tartja eléd "sirmléderes" sipkáját.
Kérlek nyájas olvasó, ha utadba akad, ne sajnáld a krajezárt a "vak Flóri" kis unokájától.
Ágay Adolf: Utazás Pestről Budapestre (részlet
Nem a Föld hatalmasainak, hanem a népnek udvari zenészeiről szól az ének; a cselédség kedvelt muzsikusáról, akit körülrajong, s udvarról-udvarra kisér el a gyermekhad. A félkezű és falábú, vagy egyéb testi fogyatkozásokkal sújtott kintornásról zeng az én dalom. Mily öröm mikor a kapuszínbe tompa dübörgéssel gurul be a kereken járó, titokzatos szekrény , mely annyi kedves marsot, csárdást, keringőt, nótát,kuplét rejteget a méhében. A kis fiúk s lányok azonban kivétel nélkül megtánczolnak minden darabján, legyen az "Norma»-béli cavatina, vagy az"Utolsó rózsa» bánatos dallama. Akár egy falusi menyegzők deli vőfélyei, akik a menet élén ékesen kirakják a Rákóczi-indulót, melyet mögöttük nagy tűzzel rángat a banda, de amelynek. rhythmusába sehogy se tud beletalálni tánczolhatnám lábuk. A kintorna a nagyvárosi gyermeknek első és fő-zeneforrása, s mert voltaképen «verklinek» hívja, nem zavarja meg lelkét a tudós orto- és neológus urak vitája: régi jó, vagy hitvány új szó-e az a"kintorna",csak szépen muzsikáljon. És meg is cselekszi.
Hajdanában, az én fiúcska-koromban,nem volt még ilyen jó dolga sem a verklinek, sem a gazdájának. Mint a szegény ember gyermekét, a kintornát se kocsin tolták, hanem háton czepelték házról-házra s gazdája bizony mélyen hajolt meg a terhe alatt. Mikor az udvarba tért, kifeszítette a kecskelábat s annak a négy szögletébe óvatosan illesztette bele a sípládának négy, zömök sarkát. Aztán a feszülten várakozó gyermeksereg nagy boldogságára fölemelte a zengő ládának hátulját leborító, pettyes viaszvászonból szabott függönyt, s ugyanabban a pillanatban, midőn a lefejtett burok alól felragyogtak a kék falon repkedő réz angyalkák: tompított hangon, mély bugással megszólalt az első darab, valamely operának részlete, míg egyszerre diadalmas brióval a dallam kivált a szordinált homályból. A verkli körül megeredt a mi zagyva ugrándozásunk s a lépcsőházból kihallatszó víg csoszogás azt jelentette, hogy ott a papucsos leánycselédek ugyancsak rakják a polkát; s kút mellől, konyhából versenyt szólt a kintornával egy fiatal torok, ha a művész a "Szökött katona» kapós nótáit hajtotta. Míg a hangszernek nyomorék tulajdonosa vagy bérlője a forgattyút kezelte, addig az ő felese és teherhordozója, egy ép-kézláb naplopó a szolgálókkal dévajkodott a grádics mögött, s ugyancsak elmés dolgokat mondhatott nekik, mert a Zsuzsák és Lizik nagyokat nevettek neki s egy-egy szemérmetesebb oldalba ütötte az öklével.
Egyszer aztán, valamely tavaszi nap volt, egy szenzácziós verkli jelent meg az udvaron. Barna fürtös, feketeszemű, rongyaiban is festői legény, aki egy szokatlan szerkezetű kintornát lódított le a válláról egy lábtóra, s fölcsapva a szekrény ajtaját, soha nem mellett látott csodák világát tárta föl előttünk. Aranyos, tükrös teremben egy babszemkirály járta az ő babszem-királynéjával, s a barétás udvari hölgybabák, a fényes hadvezérkék, csöpp ministerek, vitézek és apróka apródok karján, utána keltek a felségeknek s szintén forogtak a bűvös zene hangjain. Különös táncz volt az,nem mozgott e piczi uraságoknak se keze, se laba, hanem apró testök egész merevségével kerengtek egymás nyomába. Nyilván így parancsolja ezt a merev udvari szertartás, gondoltuk mi gyerek-ésszel, s bámulatunkban, vagy a tartozó tisztelet súlya alatt, nem mertünk tánczolni. Egész lelkünk a szemünkbe veszett s szívünk mámorban fogódott el. Hát még mikor a terem belső szélén módosan elénk hajlongott egy kis gavallér: nyilván a finánczminister mert felénk nyújtotta a perselyt, dobjunk bele krajczárt. A persely nagysága nem volt arányban ő excellentiája csöpp voltával. De ilyesmi már akkor sem nyűgözte a finánczminister urakat. Bámulatunk babonás rémületre vált, midőn láttuk, hogy a kegyelmes uracska a krajczárt, melyet a réztányérkára tettünk, befelé lódítja, a kavicsot pedig, melyet valami adótagadó vásott gyerek dobott a perselyébe, messze kilöki a káprázó szemünk koze, mialatt a talján legény nevetve vicsorította rank fehér fogait .
Messze a hatodik utczába, egy távol városrészbe s még tovább is kísértük a bűvös szekrényt, s mind sűrűbb lett körötte a gyermeksereg, mint a hamelni patkányfogó körül.
Utána eredtünk a hajóhídon - mint aféle kis diákok nem fizettünk vámot - s fölmásztunk utána a Gellért oldalába, ahol egy sikátorban egyszerre eltűnt a szemünk elől.
Mi akár a hegynek gyomrába is követtük volna. De ő nem volt az a német varázsló, kiről a mese beszél, hanem egy víg olasz fiú, lelkében sok aranyos napfénnyel, zsebében sok vörös rézkrajczárral.
Fejlődésében a kintorna is tökéletesedett, valamint a czimbalom, Mert a legtöbb pedálra jar s tökéletesedése óta szakasztott ugy hangzik, mint egy tökéletlen zongora. Van már zongora-verkli is. Az automata alakokban elrejtett sakkozó és beszélő emberkék óta gyermeki körökben egy darabig azt hitték, hogy a zongorás kintornában is valami élő legényke rejtőzik s onnan muzsikál kifelé. Az abonyi vásáron a felnőttek azt tudták, de csakhamar rátértek, hogy nincs hamisság a dologban. Bangó Pista, egy jómódú parasztgazda fia volt az, aki, midőn javában zengett a láda, a fokosával úgy ráütött a födelére, hogy menten kettéhasadt.
"Ki azzal a prücsökkel!» parancsolá. Az ijedt német szabadkozott, hogy nincs az ő kasznyijába se prücsök, se parázs. Fizesse meg a nagy kárt. Bangó Pista nem volt az a legény, aki rongyos húsz forint miatt vesztegette volna a szót. Oda legyintette a sípládásnak, aztán kezdte feszegetni a szekrényt a bunkós botjának szöges végével s hónaljig nyúlva bele a zengő szerszám bendőjébe, kotort benne, hogy fülinél fogva hozza ki onnan aztat a prücsköt. Hanem bizony azt nem talált benne. A tüskés hengerről azt vélte, hogy sün; a fújtatójáról meg, hogy puczor. De csak meggyőződött róla aztán, hogy nem tizenegy az,egy se. Nagyon erősen meg találta vizsgálni a komédiás muzsikát. Az odavaló órással összerovatta volna; de mert ez nem győzte tudománnyal, maga melle kérte segítségül a Menyus lakatost.
Ez meg, mivel inkább bízott benne , maga melle szólította a Kukacz Ábris cziganyprímást, hogy - hiszen a verkli is muzsika - Majd csak összeszerkesztik megest, hárman mennek talán valamire. Az alkatrészek szorosabb megvizsgálása végett mindegyik szakférfiú hazavitte a magazin porczióját, de azokat összeróni tobbe nem tudták.
Dante, mikor a pokol kínjait rajzolta égő színekkel, még nem ismerte azt az őrjítő gyötrelmet, mely beleüt Az ember agyvelejébe, midőn két szomszédos udvarban egyszerre gyújt rá két sípláda. Az egyik a "Sém jágert», a másik a "Buzi Zsófi nótáját» recsegteti. Ha Ismeri, a legszörnyebb kínszenvedések tetejébe elsőnek irja vala a híres talján poeta.
Mivel Budapesten a XIII. kerületben lakom, ezért a verklisek iránt érzett tiszteletem jeléül, errefelé élt szakembereket kutattam fel, örökös gyertyalángnak: akkoriban a mai Váci út páros oldala az V. kerülethez tartozott, a páratlan pedig a VI. kerülethez.
1901-es adat alapján, József kintornás, V. Váczi út 86. sz. alatt lakott. Néhány évvel később: Jornek Józsefné özv. kintornás, V. Váczi út 86. szerepel. Bár „József” vezetékneve a kutatás során nem vált ismertté előttem, jóhiszeműen feltételezem, hogy időközben elhalálozhatott és szakmáját továbbfolytatta a felesége. A „Váczi út” átellenes oldaláról származik a következő, 1908-as adat: Hiros János kintornás, Vi. Váczi út 41. A valóságban a két érintett házszámhoz tartozó ingatlanok a főútvonal két oldalán szinte egymással szemben helyezkedtek el. Nagy valószínűséggel ismerhették egymást a „zenében utazó” szakik.
Saját „verklis” emlékeim gyermekkoromból datálódnak, az 1960-as évek végéről. A két keréken gördülő esztétikai és kulturális csodát egy férfi ember kezelte. Mi lakótelepi gyerekek „uszályként” követtük az alkalmatosságot, rácsodálkozva a fülbemászó dallamokra, miközben készségesen segédkeztünk az emeleti ablakokból az előzetesen újságpapír cetlikbe gondosan becsomagolt majd kidobott egy és kétforintosok begyűjtésébe. Tudomásom szerint, ilyen kétkerekű működőképes „szekrény talyiga” már nem található hazánkban.
