Ezúttal csak az újonnan szerzett élményekre térek ki.
Ayia Napa. Az ország kiemelt nyaralóhelye. A szigetország keleti partszakaszán található, közel Észak-Ciprushoz. A nyári hónapokban a tüzes nappalok szálláson maradásra késztetnek. Ám, nekem még áprilisban is megizzadt a homlokom. Szállásunk aljában szezonban lebuj üzemel, melyet figyelemfelkeltő reklámtábla hirdet. Megérkezésünk pillanatában nem is tudtam, hova kapjak?
A turisták lehúzása errefelé sem szokatlan. Az élelmiszer üzletek árai a szomszédos település áruházlánc egységéhez képest 150-300 százalékkal magasabbak. Számtalan kiskereskedés ment tönkre, de azoktól számban nem maradnak el a vendéglők sem. Érthetetlen, hogy bezárt szálláshely mellett, hasonló céllal másik épül, és ez a vendéglők terén is igaz.
Bevallom, én sem tanulok a múltból. A város dombos részén szálltunk meg. A központ felé sétálva arapapagáj rikácsolást hallottunk. Garázs nagyságú ketrecben három, különböző színvariációjú madár. Egyik, a szószátyár, csak úgy lökte a dumát. Hátizsákomban félig összeszerelt állapotban a felvevő. Kicsit lamentáltam a nosza rajta akción, de elodáztam. Továbbutazásunk napján reggel lementünk a címre, de a madaraknak hűlt helye. Vártunk fél órát, de nem érkeztek meg addigra sem, pedig a múltkor ekkor már itt gajdoltak. Visszaballagtunk a szállásra, utazásra elpakoltam a holmit. Éreztem, éreztem én, mire megérkezünk a madarak ketrecéhez, ők ott feszítenek. Úgy is lett. Nem mérgelődtem, mert mint talán ismert: a jó pap is holtig tanul, mégis hülyén hal meg. Közben bevillant, hogy szezonban ezek a papagájok a főúton farúdon üldögélnek, és euróért lehet fotózkodni velük.
De ne siessünk előre annyira. Ortodox húsvétot megelőző napokban jártunk itt. Errefelé fejlettebb szemléletű a természet rendjére utaló néphagyomány, mert a piros tojást tojó nyúl mellett tyúk kakassal figurák is hatnak a gyerekekre.
A következő hangfelvételek közül, elsőnek egy hétköznapi ortodox szertartás vége lesz hallható. Utána a nagypénteki liturgia két részletben. Előbb a templomból, utána az épületet körbeölelő térről.
Protarasz. Ez egy igazi üdülőváros, pár kilométerre Ayia Napától. A két település, és még jó néhány, a 101-es és a 102-es busszal, 1,5 euróért körbeutazható. Lárnakától idáig, és még tovább is, szintén másfél euró a 711-es busz jegy ára (50 km). Nagy szamárság lenne ide nem ellátogatni. Impozáns parti korzója akár 4 km hosszú is lehet. Alapvetően fából készült, így nyáron mezítláb is használható. Ezen sétálva egy darazsaktól hemzsegő bokor virágai észveszejtően illatoztak. A csípős fullánkosok miatt nem készült fotó a növényről. Van itt minden, mely elvárható egy tengerparti üdülővárostól. Hatalmas a vízi szórakozás kínálat, az árak kifüggesztve. A strandok kék zászlósak. Mi azonban a biztos halálunkat lelnénk itt, a dögunalom miatt. Lábon haladva pihenjük ki magunkat.
Lárnaka mai nevét a törököktől kapta ugyan, de i.e. 10. században az ősi Kition városállam (Ancient Kition) már virágzott. A települést i.e. 13. században a rézbányászat miatt megjelenő görögök alapították, de az arab kalózok fosztogatásainak következtében időlegesen elnéptelenedett. Új honfoglalónak a föníciaiak jelentkeztek be elsőnek, őket a perzsák és a görögök követték. I.e. 58-ban partra szálltak a rómaiak, és belefogtak a város fejlesztésébe. Uralkodásuk lényegében 320-ig tartott, ekkor több földrengés rázta meg a települést, melyet nem építettek újjá. Kisebb helyőrségeket hagytak hátra, akik az ország délkeleti részét védték az arab betörések ellen. A lassú, de folyamatos építkezések által, a középkorra újra számottevő várossá fejlődött, és a törökök megjelenése következtében, a 18. századra a környék legforgalmasabb kikötőjévé vált. A múltból eljutottunk a közeli jelenbe.
Lárnaka jacht kikötőjétől a belváros felé tartva, 20 perc séta után megérkezünk a régészeti lelőhelyre, ahol 2 ezer éves, római kori emlékek között gondolhatunk vissza a régi szép időkre. Az archeológiai lelőhely tárgyi emlékei számszerűleg nem jelentősek, viszont a cipők által felvert por mennyisége számottevő. Két egyszerű gépezetet is rekonstruáltak a régészek, mellettük néhány nagyobb méretűnek mondható szobor, kövek és két darab két méter magas kőkorsó látható.
Egy évvel ezelőtt, a véletlen folytán, éppen az ortodox húsvét napjaiban szálltunk meg Lárnakában. Vasárnap egyre fokozódott az utcai petárdázás, estére „polgárháborús” csatazajjá fokozódott. Eleinte az erkélyről hallgattam, később az ágyban hanyatt dőlve. Hogyne gondoltam volna a hangfelvétel-készítésre, de lusta voltam. Besötétedett. Szívemhez kaptam, amikor a távolban halkan, egy időben megszólalt, a müezzin imára hívó éneke, és a keresztény templom harangja. Késő bánat.
Mindez akkor idéződött fel bennem ismét, amikor a spanyolországi Córdobában turistáskodtunk, Katival. A Nagy mecset belsejében, a muszlimok Ibériai-félszigetről való kiűzése után, aranytól csöpögő , katolikus templomot emeltek a győztesek, mely mind a mai napig aktív vallási szentéj. A kép és a hang hamarosan összeállt bennem.
Másodszorra is késő bánat. Én úgy emlékeztem vissza, hogy a nagy durrogtatás és a két hívójel vasárnap este szólalt meg. Idén szombaton akadt némi petárdázás, de vasárnap síri csend. Ezzel elszállt, az utolsó összeboronálásra alkalmasnak tartott esély is.
Az alábbi fotón, a córdobai nagymecset oszloperdeje mögött a keresztény templom látható (a hangot tessék hozzáképzelni).
Pyla. Lárnakától északra az első település. Legtávolabbi pontján is túl valamivel, egy csodaszép, kristály tiszta vízminőségű öböl. A Föveny szélében leparkoló bérelt buszból ötven indiai fiatal széledt szét. Az öböl távolabbi végében aprócska kápolna árválkodott, melynek harangját bárki megkongathatja. Meg is tettük. Indulhatott a séta Lárnaka felé. Ismert volt a ránk váró táj, mert utazásaink során ez az út vált első számú kedvencévé, Katinak. A mediterrán közismert növénye az agávé. Igen ám, de akkorára növőket, melyeket itt lehet látni, máshol aligha. -tven szálból álló, öt méter magas agávé erdő várt ránk. A virágok szára fatörzs keménységű. Aki ismer ennél magasabbakat, nálunk lehet bejelenteni. Ragyogóan sütött a nap, az enyhe szellő remekül segítette a barnulást. Egy éves, pelusba csomagolt babát próbált anyuka és két óvódás korú testvére a vízbe segíteni. A csöppség karjának erős mozdulatával jelezte, köszöni szépen, nem kér belőle. Ám a nagyok sokszor értetlenek, ezért néha rájuk sikkantott. Ez hatott. Aztán ment, ment bele a tengerbe fél lábszárig, majd gyorsan kiszaladt a biztonságos partra. Feleségemmel homoklapátolásba fogtak. Szó nélkül is értették egymást. Épült a fantáziaszülemény, a csöppség is beletette a magáét. Telt-múlt az idő. Elérkezett a felkerekedés ideje, a baba éppen egy újabb legfontosabbal volt elfoglalva. A papa harsány hangjára megfordultunk és lám, a csöpség utánunk integetve búcsúzott el tőlünk. Az utunkba eső apartman házak fele már a múlté, pedig közvetlen vízparti kapcsolattal rendelkeznek. Alig érthető az ok. Ezúttal a bögre csárdát is zárva találtuk. Ha már ez is beadta a kulcsot, valóban nincs miben bizakodni. Eltávolodtunk a középkék tengertől, a kétsávos főútvonal mellett ballagtunk. Nem hittük volna, de egy hirdetés előtt szájtátva lecövekeltünk: 1590 nm-es eladó villa. A telefonszámot nem írtuk ki, akit érdekelt volna, attól most elnézést kérek. A teherhajó kikötőn is túl jártunk már. Az esti húsvéti népünnepélyre csak úgy özönlött a fiatalság. Volt közöttük, aki rövid panofix bundában igyekezett, míg mások pántos felsőben és sortban. A csúcs mégis az a húszas fekete hölgy, akivel egy hét alatt kétszer is összetalálkoztunk. A fiatalság minden lendülete lerítt róla, alaposan megtervezett öltözék, harapdálva ejtett szavak, és telefonálás közben mind a tíz ujját kimerevítette, hogy észrevegyék a mindegyik ujján más-más színű gyűrűket. Így kell ezt csinálni, a virág változatos színeivel vonzza be a körülötte döngicsélő porzókat. De egy másik madárka is tudta a dolgát. Szállásunk ablakával szemben jól kivilágított parkoló. A lámpaoszlopon varjú üldögélt. Egyszer csak szárnyra kelt, az ablak alatt üzemelő vendéglő felé repült, ahonnét pillanat múlva csőrében salátalevéllel tért vissza eredeti helyére.
Kirándulást tettünk a Troódosz hegységbe. Az odafelé vezető út tanulságul szolgált. Tanyaszerűen elhelyezkedő házak, parányi területeken teraszos földművelés. Az útszélén rengeteg elhagyatott vendéglő. Szűk, hajtűkanyarokkal tűzdelt utak. A falvak házainak felében nem laktak. A növényzet jellemzően tűlevelűekből állt, de lombos fákból is bőven akadt. Négy településen is szétnézhettünk.
Astromeritis nicosiától 30 km-re fekszik. A 2300 lakosú falu határtelepülés, amolyan puffer zónának számít. Az itt élők szerencsésnek vallhatják magukat. Megúszták a török inváziót, mely épp a kertek alatt ért véget.
Kakopetria Nicosiától 55 km-re délnyugatra, a Tróodos-hegység északi lábánál található. A Soléa-völgy legmagasabban fekvő faluja (667 m). Erdő öleli körbe. Az ősi települést a Kargotis és a Garillis patak találkozásánál alapították.
A két folyam a továbbiakban a Klarios folyót alkotják, amely átkel a Soléa-völgyön és a Morphou-öbölbe ömlik. A település modern része, cseréptetős házakkal, a völgy keleti részén található. Az ősi Kakopetria, a völgytől nyugatra, a két patak között épült, és azt a benyomást kelti, hogy ezek a vízjárások kanyarognak. A házak teteje lejtős, cserepes, szinte az összes fapadlós és erkélyes. A Megváltó színeváltozásának temploma a régi falu közepén épült. Egy másik isten háza, a falutól 5 km-re, a Szent Miklós templom, a sziget egyik legérdekesebb bizánci stílusú isten házának számít, a 11. és a 17. századból származó falfreskóival. A vízi malom 1754 óta őrli az árpaszemeket.
A környékbeli falvakban középkori utcák, melyek a 6. és a 7. századból eredeztethetők. Az ősi Kakopetria (Ailades) falu körül 1938-ban végzett régészeti ásatások mesélnek a múltról. Az ember jelenlétéről sokkal korábbi bizonyítékokat is találtak. A régészeti feltárás során egy ősi istentiszteleti hely került napvilágra, valószínűleg Athena istennő számára emelték. Nagyszámú lelet került elő, főként terrakotta, melyek közül többük Athena istennőt ábrázolja, kis mészkőszobrok, bronz- és vasdarabok. Ezek az archaikus és a klasszikus korok közös emlékei. A nicosiai régészeti múzeumban tekinthetők meg.
A települést lakják még néhányan, de az apartmanokká átalakított régi házak számbelileg uralhatják az ingatlanpiacot. Akinek ideje engedi, menjen le a patakvölgybe, és a hidakon kacskaringózva tegyen hosszabb sétát. Érdekes volt megtapasztalni, miként vált a település mindennapos részévé, a nem csak éltető víz. Kora délután beindítottak egy kompresszort, mely vizet pumpált az út szélében lefutó árkocskába, így párásította a település levegőjét. Másként is folyt a hőség elleni küzdelem. Egy kőfalról alázubogott a víz, mely szintén az útszéli árokban kötött ki. Mindennek feledhetetlen hangulata volt.
Kati helyi nyelven ráköszönt – kálimérá - egy talpig feketébe öltözött, hajlott hátú, nyolcvanas nénikére, aki két kezében egy-egy vízzel teli vödröt cipelt, ő viszonzásul olaszos mentalitással, egy hangos csáóval válaszolt. Így kell ezt csinálni.
A Kykkos kolostorhoz közeli Throni dombon felkerestük III. Makariosz ortodox érsek, a független Ciprus első államfőjének, két végében nyitott mauzóleumát. Mint ismeretes, az Észak-Ciprust megszálló török katonák lőtték agyon. Emlékét egy hatalmas kőszobor is őrzi. Ennek hasonmását Lárnakában láttuk, de ott kezével még bizakodva int a cipriótáknak. Közelében kilátópont, és egy zárva talált hatszögletű épület. De akadt itt más érdekesség is. Előző nap heves zivatar tarolt a szigetországban. Itt fent a hegyen hó esett, melyből arasznyi hóember kelt életre. A nap viszont hevesen sütött, az élet csírája hamarosan saját levébe olvadt bele.
Ciprus és az ortodox világ egyik leggazdagabb és leghíresebb helye, a Tróodos hegységben 1328 méter magasan megbúvó, a 11. században alapított Kykkos kolostor épületegyüttes. Legfőbb kincse egy Szűz Mária ikon, melyet a hagyomány szerint Szent Lukács festett. A sziget leggazdagabb vallási intézménye, és Ciprus nyugati részének egyik érdekes szakrális látnivalója. Ám kevésbé látogatott a nyaralók körében, ugyanis hegyvidéki elhelyezkedése következtében, kanyargós út vezet oda az ismertebb városokból.
A kolostor ezer éves ugyan, de a falak újak. Az évszázadok során az épület többször is elpusztult. Hol tűzvész, hol a lovagok csatározásai miatt kellett újjáépíteni, így a mostani épületek közül a legrégebbi is csupán 200 éves. A hercegek és vallási elöljárók azonban mindig gondoskodtak a kolostorról, így a szerzetesek az évszázadok alatt sok kincset és vallási relikviát gyűjtöttek össze.
A Kykkos kolostorban több értékes ikonosztáz is látható, melyek közül a legnagyobb tisztelet és érdeklődés a Szűz Mária ikont övezi, mely valószínűleg a 12. századból származik. A csodatévőnek is tartott ikont a középkorban ezüsttel vonták be, és azóta csak rendkívüli alkalmakkor veszik le borítását. Úgy tartották, aki ránéz az ikonra, megvakul, és ezt a hagyományt ma is őrzik. Amikor Ciprust komoly szárazság sújtotta, a kolostor szerzetesei az oltárra helyezték az ikont, levették róla a borítást, ám még ekkor sem nézhettek rá: így imádkoztak a természeti csapás mielőbbi befejeződéséért (az idő halad, a szekér beleragadt a mocsárba).
A kolostorban sok-sok tábla tiltja a fényképezést, mintha azzal kárt szenvedne a bemutatott relikvia, vagy az egyház. Az arany itt is értékként hivalkodik, de ez legyen a rend értékrendje. Ennek kapcsán, ne feledkezzünk meg, a közelben parkoló nyitott Mercedes limuzinról se. Nem kínálkozott sok lehetőség hangfelvételre, azokból egy három részből álló összeállítás készült. Hallható a fakalapáccsal ütögethető falapok kondulása, melyet az étkezésekre hívás céljára használhattak talán.
Közlekedjünk, és legyen egy kis színes is. Lárnakai tapasztalat, hogy a taxi droszton kiírják a fuvar árát. Távolabbi településekre kilométerenként egy euró a tarifa. A közeli nemzetközi repülőtérre, a duplája. Aki szemétszállításra adta a fejét, éjszaka dolgozik, kerülve a forgalmat, és a nappali hőséget.
Külön szót érdemelnek a buszsofőrök. Ayia Napa közelében kirándulva, két olyan buszra sem szállhattunk fel, melyről a megállóban többen is leszálltak. Tele van, mondták a kormány mögött ülő figurák, aztán leshettük a busz hátsó felét. Szépen sütött a nap, néztük a helyzet szebbik oldalát. Vasárnap, a kora délelőtti járat hatvanas sofőrje a négy eurót zsebre vágta, elfelejtett jegyet tépni. A hátsó ülésen fiatal arab nő utazott. Hajáról lazán félre csúszott a kendő, melyet a leszállás előtt precízen megigazított. Az egyik nap találomra belesétáltunk a tájba. A végén egy olyan buszmegállóban kötöttünk ki, melynek pozíciójával nem voltunk tisztában. Egy arra járó helyi erőtől érdeklődtünk a járat felöl, mely ezalatt befutott a megállóba. A ciprusi fickó felszólt a sofőrnek, hogy hova mennénk, de ő a telítettségre hivatkozva ki akart térni előle. Feleségemmel ekkor érkeztünk meg az ajtóhoz, és miután a sofőr meglátta a fehér botot, felengedett a járatra minket. A jegyért nem kellett fizetni. Másnap reggel a Lárnaka-Limassol útvonalon ugyanez a sofőr teljesített szolgálatot, és mivel nem volt „full” még, fizethettünk a jegyért. Megjártuk az archeológiai parkot, jött a „full” táblájú expressz járat, de a kétszeri ismerősünk már szó nélkül felengedett minket (két üres hely volt a járaton), és ismét ingyen utazhattunk.
Nekem vesszőparipám az egyházi emberek megnyilvánulásai. Legyen római, ortodox, vagy másféle. Ezúttal a görögkeletiről lesz szó. A két eset lárnakai. A nagyszakállú, hivatali ruhát viselő férfiú hátizsákban, kezében „teka away” itallal közlekedett az utcán. Na, ez már valami, döngicséltem magamban. A repülőtéren hasonló öltözetben maga után gurulós bőröndöt húzó egyházfi sétált el előttünk. Neki is kereszt lógott a nyakában. No, erre is áldásomat adtam .
Hogyan is volt a vaktában belesétálunk a tájba? Lárnakában található egy sóstó-rendszer, a Hala Tekke körül. Tavasszal és ősszel a vándorló flamingók közkedvelt pihenőhelye. Tavaly nem leltünk tollasra itt, idén viszont, bőséggel. A Finiqoudes buszmegállótól a légikikötő irányába haladva tartottunk a repülőtér távolban húzódó kerítése felé. A tengerparti vár és a közelében magasodó müezzin tornya után utcára nyíló ajtajú földszintes házikók következtek, utánuk pedig modern, emeletes házak. Mi azt hittük, hogy az egy lakótelep, de nem. Túlnyomó többségük, apartman ház. Ráadásul, kiadatlanul hazardíroztak. A tengerpart egyébként hosszasan homokos, szélében vendéglők tömkelege. A strandot a repülőtér kerítése zárja le, még a tenger felöli részét is tilos átlépni. Innen indultunk el a sós tavak felé, melyet nagy ívben kerültünk. Közülük a legnagyobbiknak mindkét vége orrfacsaróan büdös: pangó víz, rothadó növények, esetleg dögök. Ezúttal a tóban százával álldogáltak a madarak. Legtöbbjük a tó közepén, kevesebbjük a szélében tartózkodott. Eljutottunk a Mohamed próféta nevelőanyja tiszteletére emelt szent helyhez. Vége a szilárd burkolatnak. Tavaly több teherautót is láttunk távozni innen a földek felé. Nosza, járjunk utána. Melegen tűzött a nap, már-már a nyár hevét okádta ránk. Jól látható a nyomvonal. Külföldiekből álló fotós csapatot előztünk. Kisebb-nagyobb sós tavak követték egymást. Útelágazáshoz érkeztünk, a logikától vezérelve jobbra vettük a kanyart. Már-már tapsikoltunk a közeli végcél elérése miatt, de kiderült, zsákutcába tévedtünk. Vissza az elágazásig, aztán az egyetlen árnyékot adó fa alá letelepedtünk. Jól esett a harapni való, a behűtött víz, nem különben a némi hűs. A vizes élőhelytől eltekintve búzaföld dobta fel a tájat. Megfordult a fejünkben a hátra arc, mégis előre mentünk. A közeli domb tetejéről a távolban házak sziluettje. Dörzsöltük a tenyerünket, de megint korán. A hozzájuk elvezető utak a semmibe fulladtak. Ekkor látnoki fény derült a fejemben, és megjósoltam, hol fogunk a végén kikötni, ami bejött: az oszmán időkben emelt vízvezetéknél. Nekivágtunk a gazosnak, fel a dombra, aszfalton álltunk. Végre. De a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. Innen is körülményes volt a további út, sőt, a buszmegállóban a helyes irányt nem tudtuk belőni. Végül a közelben lévő körforgalom egyik útbaigazító táblája sietett a segítségünkre. Igen, a nekünk megfelelő megállóban történt, hogy az arra járó helyi erő beajánlott minket a sofőrnek, de ő csak azután volt hajlandó felengedni minket a buszra, miután meglátta a fehér botot. Ez az apró kirándulás hat órát vett igénybe.
Új nap, újabb cél: ahova mindenképpen el szerettünk volna jutni!
Hirokitía újkőkori régészeti lelőhely. Az i.e. 7. és 5. évezred között lakott település a Kelet-Mediterráneum egyik legjobb állapotban fennmaradt és legfontosabb történelem előtti lelőhelye.
A kőkori falut 1934-ben fedezte fel a Ciprusi Régészeti Intézet vezetője, Porfíriosz Díkaiosz, aki 1934 és 1946 között hat feltárást végzett itt. Az 1970-es évek elején a régészek újból elkezdték a feltárást, de ezt félbeszakította Ciprus török megszállása. A kutatást 1977-ben az Alain Le Brun vezette francia csapat folytatta.
A kora új kőkorban (kb. i.e. 8100) vadászó-gyűjtögető népek érkeztek Ciprusra, de rövid idővel később elhagyták a szigetet. Az állandó lakosok i.e. 7000 körül telepedtek át, valószínűleg Anatóliából vagy a levantei partokról. Ez a cserépedényeket még nem használó kultúra alapította Hirokítiát is.
A valamikori település a Ciprusi Köztársaság Lárnaka kerületében, a déli tengerparttól mintegy 6 km-re, a Maroni folyó kanyarulatában lévő domb lejtőin helyezkedett el. Lakói növénytermesztéssel, birkák, kecskék és disznók tartásával foglalkoztak.
A falut a folyón kívül egy erős, 2,5 méter vastag és 3 méter (a máig megmaradt legmagasabb pontján) magas kőfal védte. A falon feltehetően több kapun keresztül lehetett átjutni.
A település házai közül eddig kb. 20-at tártak fel. A kör alaprajzú házak alapozás nélkül közvetlen a földre épültek, közel egymáshoz. Külső átmérőjük 2,3-9,2 m, a belső pedig 1,4-4,8 m között változik. Falaik mészkőből, vályogból és döngölt agyagból készültek; kívül többnyire kőből, míg belső felület égetetlen agyag vagy vályogtégla. Tetejük lapos volt, ágakra és nádra rakott agyagrétegből állt. Helyenként látszik, hogy a fal belső felületét kifestették.
Belső beosztásuk az épület funkciójától függött. Belül főzésre és fűtésre szolgáló tűzhelyeket találtak, valamint házimunka és pihenés céljára emelt padokat és oszlopok maradványait, amelyek egy felső szint létére engednek következtetni. A falakba ablakokat vágtak. Feltételezik, hogy egy család több házat is lakott, melyek egy csoportban egy nyitott udvar köré épültek. A házakban kézi malmokat, valamint kő- és csonteszközöket is találtak, például tűket és sarlókat.
Vallási életükről a kis kőből (és egyikük agyagból) készült emberfigurák tanúskodnak.
A falu népessége nem haladhatta meg a 300-600 főt. A lakosok viszonylag alacsonyak voltak, a férfiak átlagmagassága 160 cm, a nőké pedig 150 cm volt. A csecsemőhalandóság nagyon magasnak bizonyult. Az átlagélettartam a felnőttkort elért férfiak esetében 35 évet, míg a nőknél 33 évet ért el. Halottaikat összekuporodott testhelyzetben a házak padlója alá temették el.
Hirokitía lakói elsősorban gabonafélékkel táplálkoztak, de a környéken összegyűjtötték a vadon növő fákról a pisztáciát, fügét, olívabogyókat és szilvát. Birkát, kecskét és disznót tenyésztettek, de vadásztak szarvasokra is.
Az i.e. 6. évezred közepén a falut ismeretlen okból hirtelen elhagyták és ezer évig lakatlanul állt. Új lakói egy másik kultúrához tartoztak, amely a régi lakosokkal ellentétben már cserépedényeket is használt. A települést az i.e. 4 évezred elején hagyták el véglegesen.
A Lárnaka-Limassol autópályán expressz busszal is elérhető az archeológiai terület. Ahol leszállunk a járatról, a visszaúthoz ott kell felszállni. Az autópálya alatt át kell haladni, tovább balra, és hamarosan ott állhatunk a bejárat előtt.
A bemutató területen a feltárt lakóházak rekonstruált másolatainak segítségével némi fantáziával elképzelhető, hogy milyen körülmények között élhettek itt eleink. A legkisebb viskókban az állataikat tartották, a nagyobbakat alvóhelyként használták. Ezek szemöldökfa magassága 150 cm, falvastagsága 50 cm, legnagyobb ablakmérete pedig 60x40 cm.
Mivel Lárnakában találkoztunk egy szimpatikus magyar családdal, két mozgáskorlátozott gyerekükkel együtt, ezért megemlítem, hogy a terület fő látványosságát képező, négy teljességében rekonstruált épülettől eltekintve, a többi látnivaló kipipálásához folyamatosan lépcsősorokat kell megmászni. A terület legmagasabb pontján autentikus kőpad, ahonnan nem csak a dimbes-dombos tájra nyílik remek rálátás, hanem az autópályára is. Egymás mellett üldögélve elgondolkodtam rajta, hogy a hátunk mögött lévő rekonstruált házak eredetije az egyiptomi piramisok előtt 4000 évvel álltak már. Az itt élt emberek ősei 1000 évvel előbb kezdték el a növénytermesztést, vele a röghöz kötöttséget. Én pedig innen nézhetem az autópálya forgalmát. Ezek a járművek, és vele korunk technikai civilizációja, az emberi gondolkodás, kreativitás és a munkára is való kéz összterméke. Anno, tárgyi molekulájuk a talpuk alatt, a föld mélyében rejlett még. Onnan bányászta ki, és rakta össze az emberiség java.
