Aki kacérkodik a mediterrán tenger és a buja flórájú hegyek égbeszökő ormainak idilljével, az ezúttal is jókor van jó helyen. Az Égei-tenger legészakabbra fekvő kerekded zöld szigete, Thassos.
Évezredek óta lakott terület. A falusias kinézetű fővárosban, Limenas-ban, ha a központból induló kaptatón felérkezünk a dombtetőre, egy ókori amfiteátrum korhűen helyreállított miliőjébe léphetünk be. Próbáljuk ki, hogy... (a közreadott hangfelvételek minősége is a múltat és a jelent idézik meg).
Akár vissza is képzelhetjük magunkat a régmúltba. Hérodotosz közlését alapul véve: i. e. 1600-1500-ig kell eljutnunk. Egy sikertelen királylány-rabló hadjárat során a föníciai Aginorasz király Thassos nevű társhadvezér fia bolyongásai közben rátalált erre a szigetre. A hajóépítésre alkalmas fák tömege, no meg a fellelt kiaknázásra váró aranybányák végleges megtelepedésre késztették a föníciaiakat. De a történelemkutatók másként tekintenek vissza a kezdetekre:ők a Kis-Ázsiából ideérkező kareszokat tartják az első nevesíthető honfoglalóknak.
Egy valami viszont egészen bizonyos: a múltbeli emberek és a párommal mi is vízen érkeztünk ide. A kontinentális szárazföldről Thassos-ra két kikötőből is indulnak kompjáratok, melyekkel negyvenöt perc a menetidő. A kikötőben tartózkodunk. A nyikorgó hajóhíd mellett éjszakai álmát töltő komphajó felvétellel emlékezzünk, a nehezen kibogarászható régmúlt ismert és névtelen alakjaira.
Mindenképpen ajánlanám a helyi Archeologiai múzeum felkeresését a már említett amfiteátrum mellett. Kulináris vonatkozás tekintetében pedig a kompkikötő közelében lévő, a buszvégállomásnál üzemelő büfét javasolnám: sziget szerte itt a legízletesebb a gyros pitában. Aki szeretne jóllakottan lubickolni egyet, mielőtt elindulna a kristálytiszta indigókék vízbe, előtte feltétlenül húzzon lábára vízi papucsot, a fájdalmas sebeket okozó méregtüskés tengeri állatkák ellen védekezve.
A szigetet egy száz kilométer hosszú műúton körbe lehet utazni, akár menetrend szerint közlekedő busszal is, Igaz, naponta egy van belőle. A főváros tengerparti sétálóutcájától indulunk el ezen a körúton,a Brazil kávézótól. Amennyiben járművel kelnénk útra, pár kilométer után balra egy még működő márvány bánya mellett suhanhatnánk el hegymenetben. De mi imádunk gyalogolni, ugye? A továbbiakban ezért a lábunkra hagyatkozva fogjuk bebarangolni a tájat!
A sziget északi részén fekvő fővárosból a változatos természeti környezetet kínáló keleti partvidékre tartunk. Mielőtt kiérnénk Limenas-ból, egy útba eső élelmiszerboltban pár flakon hűs itókát vásárolunk magunknak, mert még az árnyékban is süt a levegő. Balra rákanyarodunk egy keményburkolatú útra: a pár évtizede még „érintetlen” sziget eme part menti sávjának ki- és beépítése fokozódó tempóban folyik. Ennek egyik emblematikus példája az utunkba eső Makryammosz beach: ide leginkább első osztályú járgányokkal érkeznek a vendégek. Máskülönben, három euróért bárki beléphet oda. Nyúljunk a zsebünkbe!
A magántulajdonú és körbekerített hatalmas terület teraszos kialakítású. A nyaralópark külső kerítéséhez közel egy lekerített területen rikoltó pávák és ugató őzek fogadják az érkezőket.
A lakóingatlanokat magába fogadó középső szintnek számító sáv telis tele van hűs árnyat adó, égig szökő pinea fenyővel. A minden igényt kielégítő apartmanok egymástól elszeparáltak, előkertjeik alkalmi programokra alkalmasak. A kék-fehér színben pompázó elegáns étterem vendégeinek egész napon át hamisítatlan autentikus naturális hangélmény-szolgáltatást biztosítanak a kabócák.
Egy félre eső helyen határoltak el területet a nudisták számára. Mindössze néhányukra leltünk itt a párommal, de nem úgy a hétköznapi értelembe vett fövenyen. A több tucatnyi napágyból álló pihenősor alja egészen a víz szélénél húzódik. Hogy déltájban hányan pihenhettek rajta hanyatt fekve, nem tudhatom, de a tenger partmenti sávja telis tele volt a nyaraló családok apraja-nagyjával. A strand legmagasabb pontjáról, a távolban erősen hullámzó és morajló víz felé fordulunk most.
Bár a párommal nem mártóztunk meg a part szélében már lággyá szelídült habokban, de továbbindulás előtt lezuhanyoztuk magunkról a sós verejtéket. Fejemen megigazítottam a szafari sapkát, testem többi részét hosszú ujjú túraing és hosszúszárú túranadrág fedi: nem barátom az UV-sugárzás.
A strandolásra átalakított következő terület egy sűrű növényzettel körbeölelt, mélyen süppedő homokos part: én ilyennek képzelem el a Szahara és az Atlanti-óceán találkozásának csodaszépnek gondolt helyét. Tudni érdemes: az itteni homokos strandokhoz az alapanyagot a Szaharából szállították ide.
Innét néhány kőhajításnyira már a Kis-márvány öböl és elő strandjai fogadják a napimádókat. Alkalmasint hegyekben áll itt a márványkő-morzsalék, amellyel a Saliera beach-t vastagon felszórták egykor.
Az előbbi hangfelvételt egy felhőszakadásos, záporos időszak után rögzítettem, amikor a hegyekből és dombokról alázúduló sebes áradat minden útjába eső mozdítható növényzetet és tárgyat magával ragadott, a legvégén pedig a tengerbe ontotta. Amikor utoljára errefelé jártunk, éppen akkor adtak át egy nagyobbféle tavernát pár méterrel tovább: kinek kedvére, kinek nem. Attól némileg messzebb ütünk alkalmi tanyát megpihenni. A felvétel elején hallhatóvá válik némileg a kavicsszemek között visszaáramló víz selymes hangja.
Van még mire visszaemlékezni innen. Ott jártunkkor egy motorcsónak kötött ki a parthoz közeli sekély vízben: egy jól szituált nő és egy hasonló forma férfi ültek benne. A lovagias fiatalember kiszállt a térdig érő vízbe és előbb kivitt egy széket a partra. Utána fordult egyet és ölbe kapta a hölgyet. Mint hamarosan kiderült a számunkra, a szép fiatal nő erősen mozgáskorlátozott volt. Legvégül pedig előkerült a hozzájuk illő forma piknik kosár is a motorcsónakból. Ez történt, így történt...
A strandolásra alkalmas növénymentes öböl jobb szélében egy ikonikus-szigetkép figyelhető meg, márványszikla formájában. A víz közelében emelkedő dombokon felmászva - nem próbáltuk ki még - feltehetőleg eljuthatunk a fővárosból kivezető körút szélében működő márványbányához. A tényleges munka mintegy húsz méter mélységben folyik odalent: munkaszünet idején a bányalejáratnál történő kiabálást többszörösen visszhangozza az üreg. . Az erős vízsugárral méretre darabolt márványtömböket kamionok szállítják el a főváros kikötőjébe és onnan tovább a célállomásig. Először álljunk a bányalejáró tetejébe, utána menjünk kissé lejjebb, egyet-kettőt kiáltani.
Irány vissza a tengerpart. Kilométeren belül megérkezünk a Nagy-márvány öbölhöz. A partra egy lejtős út vezet le. A víz széle keskeny mezsgye, fák és domboldal övezi. Egykor ide is csodát álmodhatott egy vállalkozó, de a part jobb oldali végébe szánt hotel építkezése félbemaradt. Szóbeszéd szerint, régészeti lelet okkal magyarázták a hatóságok a munka leállítását, de errefelé sem fekete-fehér minden döntés háttere. A torzó örök mementóként emlékeztet a múltra: vajon valamikor ebből is régészeti lelet lesz? De forduljunk a szemkápráztató tenger felé. A sziget egyik turistakínáló attrakciója a szigetkerülő evezős túra vagy motorcsónakkal. Megérkezésünkkor egy népes társaság töltötte fakultatív idejét önfeledten a lágy hullámok között. Eközben a parton ott lobogott a tűz a vacsorának való alatt. Pár percet mi is időzzünk el a társaság közelében, itt az árnyékban.
Baktassunk tovább. Kissé elszakadunk a parttól és a természet másik oldalához kerülünk közelebb. Ezt az utat nem véletlenül nevezik a helyiek Kecskés útnak. Nemsokára egy mindenféle limlomból összeütött, kutyákkal őrzött kecske ólhoz érkezünk meg. Napközben is akadhatunk jószágra benne, de nem az összesre. Görögországra egyetemlegesen jellemző a kecsketartás. Reggel kiengedik őket az ólból, napközben legelnek amerre járnak, estére pedig hazatérnek szundikálni. Vajon mit tesznek a koradélutáni pihenőjüket ólban töltő kecskék, ha...
Elszántan tapossuk az utat: idáig még nem ért el a műútépítés lendülete. Hogy a talaj laza szerkezete vagy a várható keményburkolatú sáv végighúzása indokolja-e, de nyomunkban egy matuzsálem korú úthenger döcög. A helyszűke miatt egy méteren belül fog elhaladni mellettünk.
Az erőteljes vibráció nyomasztóan hatott a testünkre. De mással másként esett meg. Tragédia is akadt a közelben. Erre egy út menti emléktábla hívja fel a vándor figyelmét. Egy fiatal orosz vagy ukrán származású hölgy közvetlenül az út szélénél kezdődő majdnem függőleges falú szakadékba zuhant: azóta korláttal határolták le a veszélyes szakaszt.
Karbantartott és elhanyagolt olíva ültetvények mellett lépünk el. Jobbra az átláthatatlan növényzetű hegyoldalban, balra pedig a flórában kevésbé gazdag lankáról hallatszik egy-két mekegés.
Az út alatt, akár harminc méter mélyen zúgó tengerre, több helyütt is ráláthatunk. Késő délután errefelé mindig találkozhatunk hangoskodó kabócákkal...
Egy kis kitartás még és az erős aszfaltos lejtmenet után megérkezünk a sziget legszebb, párját ritkító részéhez, a három kilométer hosszú homokos öbölhöz, az aranypartra.
Megérkeztünk. Egy bbalkanyar után ott találjuk magunkat a kikötőben. A számtalan motorcsónak mellett itt horgonyozzák le a turistahajót is. Egy a víz és a levegő kölcsönhatásán alapuló hangérdekesség következik innét.
Nem vitás, egy ilyen szimbiózis igazi felüdülés az agy számára. De ne feledkezzünk elaz éltes kirándulóhajóról. A szigetnéző túra nem a kikötőből indul,. Hanem az északi mólótól, ahovámegérkeztünk a fővárosból jövet. A kikötőből odáig egy rövid séta az út. Velünk együtt mindenki beszállt már, bevonták a hajóhidat. A matróz a hajó orrába siet. . A vasmacska felhúzását követhetjük figyelemmel ezúttal.
Egy vén csotrogánnyal balra a Márvány-öblök felé, jobbra pedig amarra viszik a kalandra vágyókat. A tenger kristálytiszta, huszonöt méterig le lehet látni benne. A víz hőmérséklete huszonnégy fok. Az út során többször is lehorgonyzó hajóról vízbe lehet ugrálni vagy a partszélébe ki lehet úszni. Eközben vijjogva ott keringenek körülöttünk a sárgalábú sirályok.
A hátramaradók aktívabbjai zsinór végéhez kötözött egyszerű horoggal pecáznak. A kifogott aprócska halakból bőven jut a sirályoknak is, de a sütésre előtisztított halból is kapnak. De nem csak ők járnak jól. Kora délután frissen sütött halat kínál a személyzet harapnivalónak. Az egész napos út során a vasmacska több alkalommal is megpihenhet a sekély tengerfenékben megkapaszkodva.
Véget ért a szigetnéző vízi túra. Ismét stabilan állhatunk a lábunkra. Ám a kurta móló nem csak a hajót szolgálja ki, hanem a vízbe ugrálni szándékozó fiatalok pajkos igényét is kielégíti. Váratlan megérkezésükkor egy padon ülve, az öbölnek hátat fordítva készítettem hangemléket róla.
A mólótól cirka kétórányi gyalogolás után felfedezhetjük magunknak a sziget egyik belső települését, Potámiá-t, amely a fővárosból kiinduló, a már említett műúton a márványbánya után érhető el kilométerekkel. De maradjunk továbbra is a megunhatatlan tenger mellett.
Az Arany-part egy homokos, hatalmas vízi paradicsom. A hullámok szélében vendéglők, beljebb különféle kereskedelmi egységek, apartmanok és szállodák váltakoznak egymással. Akad errefelé olcsónak tekinthető, vendégeit telepített lakókocsikban elkvártélyozó kemping is, de melegek számára, a számlát euró centekkel nem kifizethető árú szálloda is: itt nem fogadnak gyermekes családokat. Ezt a szakaszt egy kevésbé gusztusos vízbefolyás választja el az öböl közkedveltebb részétől. A kemping előtti part homokos. Így hullámzik ott a felkorbácsolt tenger.
A horizonton túlnyúló víz felé kerülve hátunk mögött hagytuk a zavaros beömlést. A part legszélében bérelhető teraszos faházak követik egymást. Hamarosan napozóágyak rendezett, tarkabarka sora ékíti a homokos partot. Ahogy haladunk előre úgy egyre többen nyüzsögnek mindenfelé. Mivel az öböl alja enyhe fokozatossággal lejt, ezért ez a rész kimondottan kedvelt a kisgyermekes családok körében is. A hullámtörő gát is megteszi a magáét. Limenas-ból felkerekedve jócskán kigyalogoltuk magunkat, a nyár elejei szokatlan hőségben, megérdemlünk egy hosszabb pihenőt. Elfoglalunk két üres napágyat és belefeledkezünk a mediterrán hangulatba.
A strandtól pár tíz méterrel, egy kő mellvéd mögött, egy hamisítatlan bazár város éli a világát. Hogy mi mindenre találhat itt az ide betérő kíváncsiskodó, azt rábízom a leleményes emberi fantáziára. Egy számomra nagyon kedvessé vált zenés taverna előtt néhány percre mégis csak megállunk emlékért.
Mielőtt végleg elhagynánk a sziget legközkedveltebb részét, lépjünk vissza a partra egy pillanatra és tekintsünk nyugati irányba. Hátunk mögött a kék víz hullámzik, velünk szemben pedig egy ezerkétszáz méternél valamennyivel magasabb zöld hegyóriás emelkedik. Aki kedvét leli a zsebkendőnyi területen is a változatos arcát megmutatni kész természetben, az ennél ideálisabb helyre aligha lelhet nyaralás céljából. Vajon milyen panoráma tárulna elibénk az Ypsario tetejéről? Keménytalpú túrabakancsot húzunk a lábunkra és már indulunk is!
Körülbelül tizenhárom kilométer megtétele vár ránk. Az öböl innenső végétől egy meredek aszfaltúton felküzdjük magunkat a szigeten körbevezető műútig, ahol jobbra kanyarodunk. Elemózsiáért beugorhatunk a pékhez, innivalóért pedig a nyaralóövezet túlsó végében található élelmiszerboltba. Némi aszfaltkoptatás után megérkezünk Potamiá-ba, ahol a jobb kézre eső vegyes kínálatú üzlettel szemben lévő mellékutcába betérünk. Egyszer elkapott minket egy kiadós zivatar itt, mire gyorsan behúzódtunk egy zárva tartó pékség fedett teraszára.
Rövidesen elhagyjuk a parányi házak kisebb telepét és kijutunk a buja természetbe. Folyamatosan felfelé Kaptatunk. Az utat kétoldalt madaraktól hangos fák határolják sűrűn. Balra egy bővizű patak csacsog alá, párahegyet lehelve ki magából.
Jobb kézre egy egyszerű porta kerül mellénk a zöld lombtengerből: lakója lábas jószágokkal és méhekkel foglalkozik. A szekérút túloldalán az itt még zubogó patakot rögzítem éppen...
Innentől kezdve vége a civilizációnak. Akad itt még másfél méter hosszú kígyó is: hátha valaki éppen miatta kap kedvet a sziget felkeresésére. Minket inkább a délceg hegycsúcs vonzott ide. Hátizsákom mélyébe süllyesztem a hangfelvevőt és a mikrofonokat is. Nem véletlenül nem kerülnek elő többé a hegyi túra során. Emlékezetem szerint, egy balkanyarhoz megérkezvén, az először erre járó embernek egészen biztosan elkerekedik a szeme és tátva marad a szája, az előtte vagy inkább a feje fölött megjelenő katartikus látványtól. Az addigi kaptatós csapás átvált kőről kőre fellépést igénylő, égbeszökő emelkedésű, technikás terepre. Hasznos kellékké válik a túrabot. A meredély hamar megszuszogtatja az embert. Látva is oda kell figyelni minden lépésre. Nem látva pedig még annál is jobban. Nyolcszáz méter folyamatos emelkedés következik, amelyet lényegében végig így, kőről kőre fellépve kell legyűrni. Orchideák, liánokkal befutott fák és hatalmas páfrányok igazolják vissza a mediterrán flórát.
Hihetnénk naivan, hogy errefelé állandóság jellemzi a kőbe formálódott tájat. De ne tegyük. Az egyik évben szokatlanul csapadékos telet élhettek át az itteniek. A felhőkből özönvíz mennyiségű eső zúdúlt a tájra. Hetekig tartott a katasztrófális időjárás. A hegyekről alászáguldó számtalan időszakos folyam mindent, de mindent tarolt: jelentősen átformálta vagy teljesen átrajzolta a tájat. Mivel többször is megmásztuk a hegyet, ezzel a ténnyel mi is szembesülhettünk. De máskor, mással. Egyszer egy korai turnus alkalmával, amikor verejtékben ázva másztuk meg a hegyet, egy szakaszon apró, csípős legyek garmadával találkozhattunk. Azonnal lecsaptak ránk a rovarok: repültek bele a szemünkbe, az orrunkba, a szánkba meg a ruhánk alá is. Kegyetlenül meggyötörtek minket a nyomorultak: cserébe sok cifraságot hallhattak tőlünk. Talán csuklottak is egyet-kettőt attól.
Ki-ki fizikai állóképességének megfelelő tempóban halad a meredélyen felfelé vagy éppen lefelé. Egyszer egy teljesítménytúra szemből érkező résztvevőivel találkozhattunk össze félúton. A köves hegymenet a vége felé kissé átalakul ugyan, mindössze öklömnyi kavicsok nehezítik az ezer méter magasan kiépített, zárható pihenőig tartó út utolsó száz métereit. Jól esik egyet szusszanni. Innét öt perc gyaloglásra egy szomjoltásra alkalmas forrás tör a felszínre: Thassos kimondottan gazdag fakadó vizekben.
Egyik alkalommal, bár négy vagy öt liter folyadékot nyeltem le útközben, mégis annyira kiszáradtam ide felérve, hogy ha nem lett volna forrás idefent, a tikkadtságtól mozdulni sem bírtam volna. Olyan eset is előfordult velünk ugyanitt, hogy a hegycsúcs felhőbe burkolózva fogadott minket: ekkor egy hátraarc után letörten visszaballagtunk. Ide kívánkozik folytatásnak az a lefelé vezető úton történt szerencsésnek mondható baleset, amikor a párom lába alól kigurult egy kő. Bár mindvégig fogtuk egymás kezét, de nem bírtam megtartani és hanyatt vágódott. Volt rajta hátizsák ugyan, ennek ellenére alaposan beütötte a fejét egy sziklába. Hosszú elnyúló percekbe telt, mire biztonságosan tovább folytathattuk az utunkat.
Most pedig kendőzetlenül csalok, mert egy a Kecskés út szélében a domboldalról fagyökereken lefolyó csurgás hangját fogom megidézni.
Mielőtt elindulnánk a sziget legmagasabb csúcsa felé,megemlítem, hogy innét egy másik jelzett útvonalon elérhető a második legmagasabb orom is, az ezerkétszáz méternél valamicskével alacsonyabban fekvő Iliász. Az odavezető nyomvonal kőkemény kihívást jelent bárki számára. Méter vagy annál is magasabb kőtömbökre muszáj fel- és leugrálva haladni úgy, hogy közben három „hullámvasúttal” is kell számolni. A terep fedetlen: arrafelé nincs forrás. De térjünk vissza az Ypsario-hoz. A pihenőtől kétszáz méter szintemelkedés következik. A csúcsig tartó meredek is vaskosan köves, nagy odafigyelést követel meg az erre járótól. Néhol a bakancs beszorulhat két kő közé is akár, ahonnét kínkeserves a szabadulás. Errefelé sem szégyen levegő után kapkodni. Aki egyszer így vagy úgy, de felcihelődik a lapos orom tetejébe, méltó kárpótlásra lel a tengerre nyíló szemkápráztató panorámának köszönhetően.
Az egyik csúcsmenet után az ezer méter magasan emelt esőháztól a dzsipek által használt, mintegy húsz kilométer hosszú földúton terveztünk a tengerparthoz visszajutni. Baktattunk, baktattunk, tréfát nem ismerve. Útközben néhány több köbméternyi vízzel teli betonkád mellett is elporoltunk - tűzoltás céljából előkészítve - aztán valahogyan csak ráéreztünk savanyú képpel, hogy nem jó felé vettük az irányt. Előbb egy paripa nyihogott ránk baljósan a távolból, aztán kisvártatva favágók beszélgető csapatára leltünk. Kézzel-lábbal folytattunk párbeszédet egymással. Egyszer csak elnevették magukat. Mint kiderült a számunkra: éppen a sziget mértani közepén tanácskozunk velük. Nyeltünk egy nagyot és a helyi emberek iránymutatására hagyatkozva, elindultunk az onnan kilométerekre lévő falucska felé. Útközben egy az erdő közepén mézet árusító, három főből álló családdal találkoztunk. Máig sem értem pontosan az okát, hogy vajon milyen átütő forgalomban reménykedhettek ott? A továbbiakban mellénk pártolt a szerencse. A tucatnyi házból álló Maries vendéglőjében egy német család lakmározott. Ők kedélyesen befogadtak minket a bérelt autójukba, így jutottunk el az onnét legalább tíz kilométerre lévő tengerpartig, amely a mi szálláshelyünktől épp félúton, átellenesen a sziget másik oldalán volt. Kisvártatva befutott a menetrend szerint közlekedő busz, amellyel bő órányi szigetnéző út után megérkeztünk a fővárosba. Ott viszont az nap már nem volt csatlakozás a tizenkét kilométerre lévő szálláshely felé. Egy német hölggyel osztozva megfinanszíroztuk a bevállalt taxi árát Skala-Potamiá-ig. Éjszaka van már. Odakint mediterrán zivatar készülődik...
Ne legyünk restek. Indulhatunk tovább a szigeten körbevezető műúton, mégpedig onnét, ahonnét az aranypartról feljutottunk a körbevezető útra, hegymászásra indulva. A szálláshelytől combos szerpentin következik.
Eközben egy balról induló alig nyomot mutató, dús növényzettel benőtt ösvényen leküzdhetjük magunkat egészen a tengerig. Nem veszélytelen az út legvége, mert a felcsapódó hullámoktól vizes kövek rendkívül csúszósak.
A lefelé tartó táv felénél egy elhagyatott tégla lak árválkodik. Belső üresen álló teréből hallhatjuk a fakoronák magasában kavargó szél zúgását.
Visszamásztunk az úttesthez. Tovább baktatva rajta felfelé bal oldalt enyhén kiszélesedik a földterület. Itt egy elhanyagolt külsejű honi fiatalember árul fenyőmézet. De inkább csak a kempingasztalra kitett mézek sora kínálja magát, mert a torzonborz alak a közelben összeütött sufniban időz naphosszat.
Dög meleg szakadt a nyakunkba. Szerencsére időnként rálátunk a fehér tajtékot fodrozó kék tengerre. Nemsokára jobbra egy autóval járható, folyamatosan emelkedő szekérút nyílik meg. A főút szélében itt egy korhadt belsejű fa törzséből - rejtett elvezetésű gumicsövön keresztül - ivóvíz folyik ki: a matuzsálem korú fa él és virágzik. Esténként a műút túloldalán taverna terasszal kompozíció várja az arra járókat. Onnét pompás rálátás nyílik a tengerre. Ez a tágabban értelmezett környezet alkalmas busszal érkező népesebb csoportok fogadására is. Amennyiben jobbra elindulunk a szekérúton, idővel jobb kézre egy pofásabb házra találunk, amelyhez közelebb-távolabb különböző gazdasági épületek tartoznak. Egyre meredekebbé válik az erdő közepette vezető út, egészen a tengerre rálátást biztosító hegycsúcsig tartóan, ahol egy átjátszóállomás búg folyamatosan, úgy ötszázötven méter magasságban. Akárhányszor jártunk idefent, ha mással nem is, de a légies mozgású széllel mindig összeakadtunk.
Innét indulna egy turistajelzés a hegyen keresztül Potámiá-ba. Igen ám, de a sziklák takarásában olyan mély és rejtett gödrök leselkednek a gyanútlan erre járókra, hogy a második ilyen után késlekedés nélkül visszafordultunk. Alábbereszkedtünk a már ismert szekérúton és balra elkanyarodtunk a tizenöt kilométerre remélt falucska felé. Útközben akad egy szemgyönyörködtető természeti látványosság: egy liánokkal sűrűn benőtt sziklafal, amelyről széles sávban alácsurog a víz. Itteni ismerős szerint, ez a vidék gazdag ehető gombákban. Jobbra egy lejtős rét fut alá, hátha sikerül egy-két döngicsélve repülő rovart mikrofon végre kapni.
Enyhe lejtmenetben tartunk tovább Potamia felé. Észrevettük azt a helyet, ahol a felfestett jelzésű túristaút bal felöl becsatlakozott az általunk igénybe vett ösvénybe. Üresen álló ólakat is elhagytunk. Az út további részében betévedtünk egy szegényes portára, de egy hátraarc után rátaláltunk a Potámiá-ba vezető erősen lejtős, köves csapásra: a templomhoz érkezünk meg. De térjünk vissza oda, ahol a műút szélében magasodó fa törzséből édes víz tör elő.
Arra vetemedünk a párommal, hogy felkeressük a következő települést. Homlokizzasztó és lábgyötrő gyalogolás után szétnézhetünk a pár házból álló, de hosszasan elnyúló, jelentéktelen síkvidéki faluban. Annak is a másik végében lelhetünk rá egy életmentő boltra. A behűtött Üdítő mellé többek között jár a jégkrém is. Kiegyenlítettük a számlát. Sokatmondóan int felénk a kereskedő hölgy és kedélyesen elcsalogat minket a bolt hátsó traktusához. Szélesre tár egy ajtót előttünk és tessék: egy tengerre néző hűs teraszon fogyaszthatjuk el az imént kifizetett étket és itókát. Illusztrációnak legyen itt egy másik partszakaszon rögzített, frissítőnek szánt felvétel.
Skala-Potamia északi szélében vagyunk: ide fut be a Kecskés út. Az egyik számomra névtelen utcácska szélétől egy domb nyúlik be a tenger fölé. A rajta emelt szép kiállású házból panoráma rálátás nyílik a tengerre. A már említett heves esős időjárás a ház mögött néhány méterrel az onnan tovább nyúló nagyobb földrészt beleomlasztotta a tengerbe. A felvétel még a természeti katasztrófa előtt készült. Azóta onnan lentről soha többé nem lehet ismételni, pedig ez volt az egyik kedvenc helyem.
A bakancsot képletesen lehúzzuk a lábunkról most és beülünk egy bérelt autóba. Tehetjük nyugodtan, mert időközben a szálláson betársultunk egy nálunk fiatalabb párhoz, akikkel egy turnusban nyaralunk. Mi is történt?
Mint utólag kiderült a számunkra, szegről-végre energiát mentünk gyűjteni. Az energia téma kapcsán pedig mindig jogosan felvetődik a hatékonyság kérdése. Nem unatkoztunk egy percet sem velük. Az életmód tanácsadóként dolgozó hölgy a spontán ötlet gazdagság utolérhetetlen csúcsa, férje pedig a minden feladatra azonnal készen álló, iróniát vastagon hintő jellem. Pazar kettősüket a következőképpen fogalmaztam meg nekik címezve: úgy érzem itt veletek magam, mintha egy „Hurrá, nyaralunk!” című feledhetetlen filmkomédia mozit látnék élőben!
Autóból ki, autóba vissza - ekként telt a nap jelentős része. Az igazsághoz homlokot gyakran törölgetve hozzátartozik, hogy kazánként üzemelt a nap. Legutoljára kívánságukra egy olyan helyre ruccantunk el, ahol mértani alakzatban tizenkét kőtömböt állítottak fel a Waldorf iskola németországi képviselői. Tették, miután valamiképpen kiszámolták, az ilyen meg olyan kozmikus összetevők és a csillagállások alapján, az univerzumból érkező energiák begyűjtésére ez a legalkalmasabb hely. A kőtömbök által alkotott kör centrikus középpontjába mély meggyőződéssel beállt a pár. Elkezdődhetett a kozmikus energia sejtszintig történő begyűjtése. Egy órát vett igénybe ez a művelet. Eközben onnan pár tíz méterrel egy padon ücsörögtünk a párommal: én ott úgy éreztem magam, mintha rajtam kívül más nem létezne a világból - mit kapok ezért a társamtól!
Véget ért a szeánsz, indulhattunk. Az előttünk álló negyven kilométer megtétele közben nem untuk magunkat továbbra sem. A szálláshoz megérkezvén nevetgélve másztunk elő a négykerekű kínai csodából. Már egymás mellett állva búcsúzkodtunk egymástól, amikor a minden pillanatban kreatív kész hölgy mosolyogva elcsicseregte nekünk, hogy: - Olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon!
Nem vitás, színes egyéniségek voltak az utastársaink, ezért legyen itt egy fotó arról a szemgyönyörködtető tengerkavics-gyűjtés eredményéről, amelyet a Metalika beach ajándékozott a szorgos kezünkbe: itt történt az a nevezetes „energiagyűjtés” is!
A hullámok csapódását a Metalika beach legszélében magasodó várfal tövéből fogjuk hallani.
A szálláshely és a Metalika beach között, a műúttól kilométeres fedetlen köves terepen, fél órás gyalogolás után érhető el a Giola. Ez egy a tenger által kivályt cirka tíz méter átmérőjű kőmedence. Három oldalról sziklafal övezi. Negyedik oldala a tenger felé egy kőgát, amely egyben hullámtörőnek is szolgál. A sziklaperemről fejest vagy talpast ugorhatnak a bátrabbak, mások egy létrán ereszkedhetnek bele a tajtékba.
Nem veszélytelen a kőmedencében tartózkodni. Ott jártunkkor a parton, egy a vízből imént kimentett hölgy elmélkedhetett el pihegve, az újjászületésén.
A tenger kiszámíthatatlansága egy alkalommal minket is majdnem végveszélybe sodort. Pedig mi a parton tartózkodtunk. Hangfelvételt készítettünk a sziklafalnak vágódó bősz hullámokról. A víz két-három méterrel alább csapódott a sziklafalnak. De a semmiből érkezett egy olyan erőteljes tajték, amely a mikrofonszivacsot már vitte is magával. Amennyiben fél méterrel magasabbra sikeredik a hullámhegy teteje, mindkettőnket magával ragadott volna az ár. Onnan pedig nem lett volna visszatérés!
A mikrofonnak a benyelt víz miatt a nyaralás végéig befellegzett: hiába szárítottam fejjel lefelé fordítva a napon. Szerencsére nekünk semmiféle bajunk nem esett, ezen a testben és lélekben hozzánk közel került szigeten.
Számomra néhány kedvessé vált felvétellel köszönök el az emlékúton velünk tartó olvasótól.
Skala-Potamia elején az út mellett várja vendégeit egy, a leginkább helyiek által látogatott élőzenés taverna.
Az átjátszóállomástól Potamiá-ba tartó túra végén még a természetben figyeltem fel erre a szürcsölő hangra.
Akinek semmi nem jutott eszébe a „vajon mi minden található a bazárban?” költői kérdésre, az mégse érezze magát kikosarazva...
Átfogó hangkép a tíz méter átmérőjű Giolá-ról.
A szállásunkon az egyik évben ilyen fülnek kedves hangokba is belefeledkezhettünk, a szomszédos telek gazdájának jóvoltából: a hosszúnak tekinthető felvételt elejétől végéig közreadom.
Ez sem kutya...
Környezeti hangokkal keretezett élő görög zene az Arany-part egyik közkedvelt tavernájában, nívós tánctanítással fűszerezve.
(Hangminőség: 16 bit, 44,1 kHz és 24 bit, 48 kHz.)
