Aki csak egyszer is hallhatta a tenger ezer arcú hullámának partnak csapódását, aligha feledheti. Hogy hány féle lehet belőle, talán még maga Poszeidón sem ismerheti teljességgel.
A szállástól hat km-t gyalogoltunk a pineafenyők által rejtett, rövid és keskeny partszakaszhoz. Szürkület előtt érkeztünk meg a homokos öbölhöz, bízva a fürdőzők naplemente előtti távozásában.
Induljunk vissza arrafelé, amerről érkeztünk. A következő öbölhöz a hegy oldalában vezető útról egy nehezen járható, olykor nagyobb odafigyelést igénylő bozótoson át vezetett, a gyakran nyomtalan csapás. A helyi őslakosoknak számító kecskéken kívül csak keveseknek juthat eszébe ide lemerészkedni. A víz közeli part köves.
Visszafelé félúton kezdődik a homokos, de néhol köves vagy kavicsos, több kilométer hosszan elnyúló félkör alakú öböl. Itt már nehéz lenne strandolókkal nem találkozni.
Átmenet a zajos strand és az érintetlen természet között: a zsibongó parti élet a távolból hangulatot árasztóan beszüremlik.
Milyen a hullámzás „igazi” hangja? Ezt a kérdést mindenki csak saját magának teheti fel értelemszerűen. Egy kurta válasszal nem érném be én sem, de, hogy az alábbi két felvétel is közöttük lenne indoklásnak, az bizonyos.
Nem kísértem tovább Poszeidón mestert. Túllépve a mítosz eddig is lazán vett határain, záróakkordnak döngjön bele a civilizáció ellentmondásokkal terhelt világa, persze csak finoman. Érdemes odafigyelni a hullámzás és a zene hangerejének periodikus változásaira.
