Második osztályos koromban úgy vélekedhettem, hogy éppen olyan magas vagyok, mint a 424-es gőzmozdony legnagyobb kereke. A Keletiben ott álltam a „csühös” mellett megigézve, ő meg csak lazán szuszogott, szürcsögött és egyet-kettőt unottan pöfékelt. Menet közben nyáron a lehúzott vonatablakon át berepülő és az ingecskémre rátapadó pernye kitüntetésnek számított. Tehát engem is megcsapott a mozdony füstje...
2010-ben a „Magyarországi 8”-as országjáró gyalogos túrán, Somogyszentpálról a reggeli indulás után a település végében belebotlottunk az országúton a kalauz jelzőtárcsás biztosítása mellett áthaladó szerelvénybe.
Mozdonyforduló a somogyszentpáli vasútállomáson.
A szállás, a környék meg a vasút is a kedvünkre lett. Egy év múlva, néhány napra ismét megszálltunk ott a párommal. A későbbiekben utána olvastam a kötöttpályás régiségnek:
Ez a MÁV utolsó keskenynyomtávú vasútja, melyen az év minden napján közlekedtet személyszállító vonatokat, mégpedig a tizennégy kilométer hosszúságú Balatonfenyves-Somogyszentpál vonalon. Régebben Csisztapuszta és Táska felé is lehetett utazni rajta; az előző vonal sínjei fellelhetők még, az utóbbiét ellopták. Évek óta napirenden tartják a somogyszentpáli szakasz felújítását, ill. a csisztapusztai vonal újraépítését.
Története dióhéjban:
„A Balatonnagybereki Állami Gazdaság kezdeményezésére 1950. október 13-án kezdték meg a hétszázhatvan milliméter nyomtávolságú gazdasági vasút pályájának lefektetését. A lápos, mocsaras területet egymásra merőleges vágányokkal hálózták be. A majorságokból mezőgazdasági terményeket, tőzeget és mésziszapot szállított a Balatonfenyvesi vasútállomásra.
1953-ban a gőzmozdonyokat felváltották a dízelmozdonyok.
A menetrend szerinti személyszállítás 1956. június 3-án indult meg. 1960. április 1-én csatolták a Magyar Államvasutakhoz. Az 1970-es évektől az áruszállítás mennyisége folyamatosan csökkent. Az 1980-as években turisztikai jelentősége egyre nőtt, ahogy egyre többen látogatták a csisztapusztai termálfürdőt. 1985-ben gőzvontatású nosztalgia vonatokat indítottak Csisztapusztára. 1987-ben az ide vezető szakaszt egy kilométerrel meghosszabbították a fürdőig. 1990-ben a többi, csak áruszállításra használt kisvasúti pályaszakaszt üzemen kívül helyezték vagy felszedték.
A csisztai vonalon a 2000-es évek elején az egyre romló pálya és alépítmény miatt leállt a forgalom, míg a somogyszentpáli vonal a 2002. és 2003. évben teljes felújítást kapott, melynek során a régi síneket jobb minőségűre cserélték.
A 2010-es évek elején az „Úttörővasút” hangját örökítettem meg. Olyan napot szemeltem ki erre, amikor a gőzmozdony is szolgálatban állt. Mint utóbb kiderült, az egykor a Nagyberekben vagonokat vontató gőzös hangját örökítettem meg akkor, a Budai hegyekben. Nem mellékesen jegyzem meg kissé keserű szájízzel: hazánkban egyetlen egy gőzkazánnal meghagyott 424-es gyorsvonati gőzmozdony található - a másikat átalakították pakura üzemmódra - de sem ez, sem az Úttörővasút” gőzöse, nem közlekedhet hosszú ideje már, mert egyik esetében sincs pénz az idővel szükségszerűvé vált kazáncserére.
Érdemes gyalogosan is útra kelni, a talpfákon vagy a vasúti töltés mellett haladva: legyen kéznél a menetrend és legyünk képesek az érkező vonat távolságát a pozíciónkhoz mértem kiszámolni.
Somogyszentpáli szakasz: A pályatest mentén eleinte olyan buja a természet, hogy egy szélesebb vállú ember „alig-alig” fér el rajta kényelmesen. A nyár további hozadéka, hogy a talpfák melletti hézagokba fácánok fészkelik be magukat. A vonattól nem félnek, viszont a sínek között érkező ember lábdobogásától inukba száll a bátorság: pár méter közelségből fészkükből rikoltva kirepülnek. Szerencsés esetben vagy nem, sétánk során adódhat úgy, hogy olyankor érkezik a már messziről jól hallható vonat, amikor nehéz kitérni előle. Ilyenkor testközelből megtapasztalhatjuk a muzeális jármű ránk gyakorolt hatását.
Csendesebb időszakokban pedig szemügyre vehetjük a vasúti pálya állapotát. Nem mellesleg, a kátránnyal átitatódott talpfák szagába is mélyen beleszippanthatunk. Szinteket nem kell leküzdeni séta közben, de óvatosnak kell lenni, mert nem egyszerű feladat a könnyen gördülő töltéskavicsokon közlekedni. A lábbelire is vigyázni kell. De ne feledkezzünk meg a természetről, a fákkal körbeölelt réten tucatnyi fehér gólyát figyelhetett meg az utazóközönség; máskor meg a töltésről hallgattuk a fülemülét.
A csisztapusztai szakasz: Imre-major megállótól a síneken nem érdemes próbálkozni: áthatolhatatlan gazosba szaladhatunk bele (2017.). Át kell vágni a majoron és az utunkba eső csatorna bal oldalán induljunk el: hamarosan bal kézre egy vadleshez érkezünk meg. Ezen a részen történt egyszer, hogy a csatornán túlról - a sínek irányából - neszező hangra figyeltünk fel, mire sóbálvánnyá váltunk. Őzek ereszkedtek alá óvatosan az árokba, majd az egyik tőlünk két méterrel ugrott elénk. Szemlátomást annyira meglepődött tőlünk „Bambi” , hogy pár másodpercig ő is követte a példánkat: ezalatt oldalvást szökellve elinaltak a társak. A varázslat nem tartott sokáig a vezérállat esetében, mert: sarkon fordult és eltűnt arra, amerről érkezett. Errefelé is gyönyörű a táj, viszont másabb, mint a másik szakaszon. A sín bal vagy jobb oldala mentén lépegetve kell bámészkodni.
Vörös róka kalandunk is akadt: pár tíz méterrel előttünk utunkat keresztezve loholt tovább a sűrűbe. Rétek és kaszálók egyhangúságát erdősávok törik meg. Jobbra egy szebb napokat megélt tehenészet düledező épületei körvonalazódnak ki. Egy kilométer után megérkezünk arra a helyre, ahol első alkalommal elvétettük az irányt: áthatolhatatlan gazdzsungel miatt teljesen járhatatlan volt a vasúti pálya. Balra próbáltuk kerülni - ez lett volna a helyes megoldás - de a buja természet sorompót vetett a lábunk elé. Néhány évvel később ugyanitt, a sínek között jelentősen megritkították az embermagasságú dudvát (2017.), jelezve vele az újjáépítés szándékát. A talpfákon botladozva indultunk el a fürdő felé. A táj magával ragadó szépsége érzékelhetően elvarázsolta a páromat; nem mellesleg, közben milliónyi rovart vertünk fel késő délelőtti szunyókálásukból. Testünk merő verejtékben ázott a fülledt melegben. A lábunk elé is figyelni kellett: nagy és mély gödör tátongott a sűrű gaz alatt. Kellő figyelem hiányában komolyabb baleset is érheti az erre merészkedő kalandorokat: balra letértünk a töltésről. Földúton haladva és a vasúti nyomvonalat nagyjából követve, egy órányi séta után, az eltévedés veszélye nélkül megérkezhetünk a szakasz végpontjához.
Érvényes menetjegyet megváltva is akadnak feledhetetlen emlékeink. Aki nyári hétvégén szeretne a balatonfenyvesi kisvonatra felszállni, jó idő esetén bízvást bízhat, a nyitott vagon nyújtotta előnyben: ezt a lehetőséget ne hagyja ki senki se.
A nyitott és a fedett vagonokban is, fekete és sárga falécekből összeütött, alacsony padokról gyönyörködhetünk a szemnyugtató tájban.
Lapozok egyet. Akit életében legalább egyszer megcsapott a mozdony füstje, az jól figyeljen ide most. Ma Magyarországon egyedül csak itt lehet nosztalgikus vasúti időutazást tenni, legalábbis szerintem: leszámítva a dieselmozdony nem ide illő hangját. Nem a hamisítatlanul kattogó kerekekre gondolok elsősorban és nem is a belső kivilágítás mellőzhetőségére, hanem a szénfűtéses vagonra. A hideg idő beálltával a kalauz bedurrant a vaskályhába, annyira, hogy muszáj minimum ingujjra vetkőzni. Aki az élményt tovább szeretné fokozni, az keressen egy olyan téli havas napot a kalendáriumban, mely teliholdat ígér. A vonat indulását pedig szürkületre tervezze.
(Hangminőség: 16 bit, 44,1 kHz és 24 bit, 48-96 kHz.)
