Montenegró zord és lankás hegyei egyenesen fejest ugranak a Kotori-öböl mélykék vízébe. A vad ormok egy része a Durmitor Nemzeti Parkban a Fekete-tó körül sorakozik. A turisták számára összeütött tájékoztató tábla szerint, a tengerszint felett 1450 m magasból induló bakancsos turista 2100 és 2600 m közötti magasságú ormok meghódítására vállalkozhat. A megteendő szint, a távolság és a menetidő könnyen leolvasható róla. Turistabotot érdemes magunkkal vinni a sziklás, gyakran görgeteges és csúszós mészkövek világába. Gatyát időben felkötni, mert errefelé kilométerenként száz méternél is több lehet a szintemelkedés. A kitűzött cél elérése nem csak az erőnléttől függ, könnyen bekavarhat a szeszélyes időjárás. A két betervezett túra közül inkább a Planinica csúcsa karcolta a felhők hasát, a maga kettőezerháromszázharminc méteres szintjével, ahonnét tengerszemeket, vad kanyonokat és törpefenyőket lehetett megfigyelni.
Visszatérve a kiindulópontra a Fekete-tó körbe gyaloglása sem maradhat el. A táv öt km, de laza sétában senki ne reménykedjen. Ez az út is magán viseli a magashegyi környezet jellegzetes vonásait. A kör végén a fiatalok megismerkedhetnek a guggolós illemhely múltbeli romantikájával.
A kétezer lelket számláló Zabljak település és a Durmitor Nemzeti Park édestestvérek. Ide Budapestről Podgoricába repülővel, a montenegrói fővárosból pedig tíz euróért, két és fél órás távolsági buszozás után lehet eljutni. Szállás, mint tengerben a vízcsepp. A parkba gyalogosan három euró a beugró. Bő hetet itt simán el lehet túrázással tölteni. Mindez megfejelhető vadvízi evezéssel is. A Tara-kanyon innen negyven km-re található. A világ három legmélyebb szurdokának egyike. Igaz, a kanyon fala több áttétellel éri el a kilencszáz méteres magasságot. A gumicsónakos evezés könnyed, így bőven van idő rácsodálkozni a meseszép környezetre. Lehetőség adódik a zipline kipróbálására is, vele egy nyolcszáz méter hosszú drótkötélen lehet átcsúszni százötven méter magasságban a folyó felett.
Utunkat vegyük a Montenegró és Albánia határán elterülő Shkodrai-tó világa felé. Egy mesterséges földnyelv szeli át a vizet, ezen halad a közúti és a vasúti forgalom. Télvíz idején a vízfelület területe megközelíti a Balatonét (592 km2). Az egykori kis halászfaluban Virpazarban számtalan hajókikötő szolgáltatása között lehet választani: hajó, csónak, kenu. . Nyár lévén alacsony a vízállás, ilyenkor nagyobb ingoványos területet képeznek a hatalmas kiterjedésű nádasok, melyek háromszáznál is több madárfaj szállás és költőhelye. A kikötőből lagúnában való hosszas evickélés után érünk ki a nyílt vízfelületre. A tóban gyakoriak a sziklák. Hátborzongató szépségű a vad albán hegyek látványa: a tó negyven százaléka hozzájuk tartozik. A víz tisztasága változó, a kikötőben és tágabb környezetében a partról simán láthatók a kisebb és nagyobb halak. A vízi természet kedvelőinek itt első számú csáberő a kajakozás. Néhány napot itt is célszerű elidőzni.
Haladjunk tovább a Kotori-öböl felé. Érdemes fotómegállót tartani a Crnojevića-folyó legszebb kilátóhelyén, amely minden Montenegróról szóló könyvben szerepel. Ezt a kb. Gellért-hegy nagyságú magaslatot a széles folyam félkör alakban megkerüli, a látvány az ember tekintetét valóban odaszegezi. Egykoron egy kisebb település élte itt zajos mindennapjait, manapság a vendéglátóipar ütött tanyát a pár házból álló településen. Tőle nem messze, a keskeny főút szélében, ahonnét a legtökéletesebb rálátás nyílik a mélyben kanyarodó folyóra, a kétszer egy sáv szélében egy tíz éve épülhetett nívós szálláshely árválkodik. A ház alsó táblaüvegei betörve, a bejárati ajtót valaki elvitte. Odabent az eredeti bútorzat, hűtővel egyetemben. Néhány szoba ajtaja ráccsal védve. Áramszolgáltatásból kikötve. Az enyészet vette át a háziúr szerepkörét. Mégis hasznosul valamiképpen a szellemház, az arra járó turisták az erkélyről fotózzák a tájat. Egykori reményteli álom, pénz az ablakban. Induljunk tovább Budva tengerpartja felé. A naplemente fényeit a riviéra fölé magasodó, Osztrák-Magyar Monarchia által épített Kosmac-erőd romos magasából élvezhetjük. De akadt más érdekesség is errefelé. Lefelé jövet a susnyásból egy szamárordításhoz hasonló riadalom torpantott meg minket. Már-már üdvözöltem volna egyik kedvenc füles barátomat, mikor is kiderült, a hangadó egy házi bivaly. Ráadásul, őkelme korántsem barátságosan indult meg felénk. Csak jókora kerülővel tudtunk túljárni bumfordi eszén.
Nem akármilyen helyen látjuk meg az Adriát, a magas hegyekkel körülvett, többszörösen elágazó, fjordszerű hatást keltő tengerpartra ereszkedünk le. A Kotori-öböl legszebb helyén található egykor virágzó középkori városban, Perastban vagyunk: pl. innen is jelképes fejest ugranak a montenegrói hegyek. A lanka szélében aszfaltcsík, arrébb már a köves tenger. Alig pokrócnyi hely a strandolók számára. De álljon itt egy másik beszédes példa is. A Lovćen-hegységből a régi hadiutat követve ereszkedünk le a Kotori-öbölbe, egészen pontosan annak névadó városába. A sziklás talaj hol fenyvesben, hol nyílt vidéken vezet, így madártávlatból élvezhetjük az öböl látványát. A túra
és a városnézés „észrevétlenül” folyik egymásba, hiszen a világörökség részét képező óváros fölé épült erőd titkos hátsó bejáratán keresztül érkezünk Kotorba, egy amolyan tyúklétra féle alkalmatosság segítségével egy lőrésen átszuszakolva magunkat. Bokatörő és ízületet erősen igénybe vevő ereszkedés után az ódon épületek világában találjuk magunkat: hat km alatt kilencszázötven méter a szintcsökkenés.
A városka óvárosa csöppnyi. Megismerése jóformán egy sarkon pördülést kíván. Ennél jóval több befektetett energiát követel tőlünk a hatvan km hosszúságú Kotori-öböl nagyos megismerése. Emiatt is tartsunk Montenegró tengerparti fővárosába, a közeli Budvába.
Számtalan hajókirándulásra indulhatunk innen, amelynek során pl. úszhatunk a híres Kék Barlangban, amely nevét a tenger leírhatatlan kék árnyalatáról kapta. Ezen kívül a hajóút során lehetőség nyílik megtekinteni Mamula-szigetét, az Osztrák–magyar Alcatrazt, és beúszhatunk egy vaksötét barlang mélyébe is.
Hogy milyen az itteni tengerpart? Budvából ugorjunk át egy pillanatra az onnan nyolc km-re lévő Sveti Stefanig, amely Montenegró egyik legtöbbet fotózott látványossága, de nem emiatt. A Hotel-sziget közismert személyek nyári búvóhelye. Minket viszont a szigetbejárótól induló mezsgye érdekel. A főúttól hosszas lépcsősoron juthatunk le a hullám nyaldosta partig. A parti sáv keskeny, sóderébe bokáig merül a láb. Délelőtt árnyékos a part, de déltől a lankák fenyői közé menekül a jónép. Nem csak a parti sáv egyenetlen, a vízbe lépve is ügyeskedni kell a csúszós kövek, a laza talaj és az egyéb nem várt másféle buktatók miatt. Többen már a parttól alig tíz méterre lévő mély víz elérése előtt nyakig vizesek lesznek. Hogy miért említettem meg ezt a strand-horrort? Pár éve százhúsz euróért lehetett bejutni ide.
Jó messzire hajítsuk el a bakancsot, a túrabotot, de még a fürdőgatyát is, és nézzünk szét Budvában. Rendezett, tiszta város, melyben egyre több szálloda, apartmanház magasodik. Az utca emberén nem látszik a szegénység, de nem minden kerül ki az ablakba. Az óváros forgatagában kolduló gyerekek. Közülük mások gyümölcsöt vagy euróért kagylót árultak. A történelmi óváros itt is kicsi. Néhány sikátorba bekukkanthatunk ugyan, de hamarosan fal zárja a további utat. Látványnak csábító romantika ugyan, de vannak akik itt is laknak, a szárítókötélen női fehérnemű is szikkadt. Szokásunk szerint betértünk egy múzeumba is, mégpedig a helytörténetibe. Nem volt nagy dobás, Katinak egy lila színű porcelán szappanos doboz dobogtatta meg a szívét. Péntek este sikerült egy balkáni néptánc eseményt kifogni: montenegrói, romániai és bolgár táncosok baráti találkozója. Másik zenei „élménynek” egy üresen kongó vendéglő zenészének máris felejthető produkciója jutott. Csupán egy utcazenésszel találkoztunk, barokkban utazott, a Citadella előtt kalapozott. De ne feledkezzünk meg a nem is gondolt örök utcazenészről, a templom messze hangzó harangjáról. Az óváros tengertől ellenkező irányú végében pedig már ott magasodtak a lankák és a hegyek.
Összegzésül elmondhatjuk, hogy a hegyek és a tengerpart átmenet nélküli egymásba folyása miatt beszorított térhelyzetben éreztük magunkat, hiányzott a legalább kőhajításnyi síkság. De máskor is csak ez legyen a legnagyobb bajunk.
