Nem csodálkoznék rajta, ha keveseknek jelentene biztos ismeretet a címben szereplő megnevezés: eddig kanalas-kútnak ismertem. Első alkalommal 2008-ban a „Magyarországi 8-as” országjáró gyalogos túrán találkozhattam vele, a közigazgatásilag Hortobágy településhez tartozó Mátán.
Történetéről ennyit sikerült kiderítenem:
„A Hortobágyi halastavak közelében lévő Kecskés-pusztán helyezték üzembe. Kota Pista korábbi KHT-anyagulyás közlése, hogy a kutat minden bizonnyal a kisújszállási redemptus földbirtokosság létesítette, feltehetően az 1960-as években. Az idő múlásával a legeltetett állatlétszám fokozatosan apadt. 2005-re a kút nagyon rossz állapotba került, használaton kívül állt. A Kecskés-puszta ezen részén nem volt számottevő legeltetés. A kút fém felépítménye részben hiányos volt, meglévő részeit a rozsda rágta. A kúttest részben be volt omolva - ami olyan lyukat jelent, hogy egy magyar szürke szarvasmarha simán beeshetett volna a kútba.
2007 tavaszán Tihanyi Gábor természetvédelmi őrszolgálatvezető-helyettes sokadik hivatalos kérelmére történt meg a változás: a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság kiemelte a szerkezetet, elvitték felújítani. A helyét pedig betemették. Később felállították Mátán, a jelenlegi helyén.”
Mindezen előzmények után lelkemben a kerekes kút,a gémes kút és az artézi kút mellé sorolódott: kedvemre vannak a múltat megidéző hasznavehető tárgyak. Így reklámozták a húszadik század elején, közepéig:”
Serleges, láncos vízemelő szerkezet. Cső és gumi nélkül. Minden eddigi rendszert felülmúl!”
Ennek igazáról barátaimmal mi is többször meggyőződhettünk az elmúlt évek során, mert a két hajtókar kitartó és erőteljes körbeforgatásával a vödrös módszer hatékonyságának többszörösét lehetett elérni vele: egy-egy kanálba egy vagy másfél deciliter víz férhet bele, de abból akár száznál is több lehet odafogatva a végtelenített láncolathoz.
Amióta megfordulok Mátán, mindig készítek hangfelvételt róla. Idén harmadmagammal öt napot töltöttünk a Tisza-tó és Hortobágy térségében. Utóbbi esetében: Górés-tanya, Hortobágyi halastavak, Vadaspark és a puszta. A kanalas-kúthoz megérkezve párom önként vállalkozott a vízhúzásra, de leginkább a szerkezet üresen körbeforgó, zörgő hangját rögzíthettem, némi vízcsobogással aláfestve.
Mindhárman nagyot néztünk a muzeális tárgy haláltusáján. Párom helyébe lépett a gyakorlati vénával megáldott barátom. A körbeforgó kart ő is megtekerte óvatosan, majd szakértő szemmel megvizsgálta a recsegő-ropogó szerkezetet: a lefutó lánc több helyen is megcsavarodott saját tengelye körül, a kanalak közül több is megakadt a fogaskerekekben. Beindult a logikai sakkjáték: nem volt semmilyen szerszám sem nálunk.
Eleinte a széttárt karú lemondás nyert teret, de lassacskán a tenni akarás mindenható lelkülete vett erőt rajtunk. Nem bevárva a mostanában trendi „közbeszerzési” kiírás hivatalos megjelenését, emberi indíttatástól vezérelve, szerelemből elkezdődött a tárgy használati értékének megóvása.
Bő negyed órába is beletelhetett, mire meggyőződhettünk a munka eredményességéről: mindhármunk arca széles mosolyba futott.
Egyikőnk figyelmességének köszönhetően, tíz év után megtudhattuk, hogy minek tettünk jót.
Azóta gyakran eszembe jut ez a számomra oly kedvessé vált történet. Minden sarkából kifordított világot élhetünk manapság. Kiveszni hisszük azt a valamit, amit mindegyikünk megtalálhat magában, mélyen eltemetve vagy éppen tettre késztethetően. Jóformán csak rajtunk múlik a változat...
