Ármánykodás ide vagy oda, de a Meszecsinka 2009-ben telihold idején látta meg, no nem a napvilágot, hanem a holdvilágot. Róla betűírásos dokumentumot a kottatartóból aligha lennének képesek előkotorni a zenekari tagok, de önmagukhoz hűen, egy bolgár népdalból félálomba szenderülve is simán eldúdolnák. A színpadon szóra nyíló női száj, de még inkább az éneklésben kitárulkozó énekhang névjegyükké vált, mint ahogyan a hét nyelven éneklés is: magyar, angol, arab, bolgár, cigány, finn, spanyol. Ennek ismeretében aligha csodálkozhatunk el azon a tényen, hogy négy nemzet tagjaiból verbuválódott a „holdacska” formáció: bolgár, horvát, lengyel, magyar.
Egy hetvenhétszer kipróbált mesebeli varázsigéhez fordulok segítségért most: „Csiribí-csiribá” - máris 2016. november 17-t írunk és a Budai Zeneház zsúfolásig megtöltött nézőterén várakozunk.
Kobuci kert (Budapest).
Oláh Annamari (ének) és Biljarszki Emil (gitár,zongora) alapították, a világ népzenét a saját maguk pszichedelikus világában elixírré feloldva, a lélek rezgéseinek zenei kifejezésére. De ha valakinek magas labda volt az iménti fabrikálás, mint ahogyan az elkövetőnek is, azoknak siessen segítségére egy irodalomhoz köthető átirat. A Budai Zeneházban az elbúcsúzáskor ekként fogalmaztam meg a hangsziporkát, Emilnek: a zenétekben úgy volt benne minden a számomra, mint egy klasszikus nagyregényben az élet ábécéje - ezt a hasonlatot eddig nem hallottam senkitől sem még, jegyezte meg elgondolkodva, Emil.
