Hazánktól nincs messze a Kaukázus georgiai fővárosa, nyáron mégis körülményes oda eljutni. Ennek két fő oka van. A magyar fapados repülőjárat érkezési ideje nem passzol a Kutaisziből Mestiába 8 és 10-kor induló marsrutkáéhoz, másrészt, a közel hatórás buszozás további türelmet igényel az utastól. Hasonlóképpen alakul a visszaút is, mert a Swanéti tartomány székhelyéről Kutaiszibe csak 8-kor indul járat. A menetjegyek elővételben is megválthatók, mely erősen ajánlott (40 geld). Mindezek ellenére, a Kaukázus lebilincselő természeti környezete kihagyhatatlan élmény.
Régebben részletesen írtam Kutaisziről, ezért most csak érintőlegesen. Télen nem, de nyáron üzemel a folyópartról a dombra a vízfolyás felett áthaladó, a múltba közlekedő kabinos felvonó. Magaslati végállomása a szovjet időket idéző vidámpark. Ez a hely aligha érdekes a grúzoknak, de az egykori keleti blokk országaiból érkező idősebbek számára remek alkalom a nosztalgiázásra, a nyugatról idekalandozó fiatalabb látogatók életében új színfoltot jelenthet. Mindösszesen két tucatnyian bolyongtunk a parkban, melyet pár évvel ezelőtt, havas téli álmában figyelhettünk meg. A város parkjairól is érdemes szót ejteni. Üde látványukon túl egyben fontos közösségi tér is a helyiek számára. Itt nem csak az otthonról magával hozott széken üldögélő idős asszony érzi jól magát, hanem a fülükben sárga bilétát viselő kóbor ebek is. Ők nem csak itt szunyókálhatnak háborítatlanul, hanem a késő esti órákban, akár az autók által koptatott főútvonalon is. A lakóépületek javarésze vakolatlan, mely a szegénységre vezethető vissza. Ennek tükrében viszont figyelemre méltó, a környezet tisztasága, eldobott szeméttel nem találkozni. A kitörött ablaküvegeket leginkább farostlemezzel pótolják, melyről nekem a Kőleves című magyar népmese ugrott be. Szállásunk a főtér közelében egy mellékutcában várt ránk. A jóformán autómentes környezetben a helyi apróságok és kiskamaszok együtt bandáztak. Este 10-kor mindenki hazament vacsorázni, hogy fél óra elteltével újra együtt játszhassanak még egy kicsit. A következő eset pedig árulkodjon a grúz anyáról. Vegyeskereskedésbe tértünk be a feleségemmel. Látszólag senki nem tartózkodott odabent, ám, kisvártatva a mellén szopós csemetéjével a paraván mögül előkerült a boltos kisasszony.
A Kutaisziből Mestiába tartó marsrutka, a telítettségre várakozva, a menetrendhez képest, akár félórás késéssel is startolhat. Nem csak utasokat szállít, hanem a GLS futár helyi viszonyokra adaptált szerepét is betölti. Esetünkben akkumulátort, autógumit is fuvarozott. A környezet egyhangú, szegényes falvak követik egymást. Üde színfoltot egyedül csak az út szélében legelésző pár fős tehéncsapatok jelentenek. Bő két óra elteltével a Kaukázus lankáihoz megérkezve, egy csapásra megváltozik a táj. A szerpentin két oldalán egészséges zöld lombtenger vonzza magára, a már-már lankadófélben lévő utas figyelmét. A lombsátor alá bebújó napsugarak egyre sejtelmesebbé teszik a rengeteget. Később a fák takarásából egy nagyon széles folyó bújik elő. Parti szegélye nincs,lent, a mély folyóvölgyben, a köveken megtörve tajtékosan zubog alá a síkság felé. Eleinte zöld színt ölt magára a folyam, később szürkére vált. Órákon át tart a Kaukázus hatékony önreklámja. Aki hisz neki, jól jár.
Embere válogatja, hogy a különböző kulturájú országokban, kinek-kinek mi kelti fel az érdeklődését. Én nyitottan állok a furcsaságok elé. Amennyiben szokatlansága ellenére is elnyeri osztatlan tetszésemet, máris bekerül az életre szóló élmények közé. Ilyenek a mestiai szarvasmarhák.
Ehhez csupán annyit kellett tenniük, hogy reggel ajtót mutassanak nekik a gazdáik. Nem lévén csordás, magukat hajtották ki a zöldre, mely lehetett a kórház kertje, közpark, útszéli gyepűtöredék, vagy folyóparti susnyás. Ráérősen sétáltak utcácskákban vagy éppen a főútvonalon, de a közlekedési szabályokat kívülről fújó marhák a járdán libasorban követték egymást. Tehén vagy bika, egyre ment. A vezérállat nyakában éles hangú kolompféle. A gépjárművezetők nem dudáltak rá az autójuk előtt ácsorgó négylábúakra, hanem kikerülték őket. Bezzeg, amikor a kimerítő túráról hazatérve az úttesten gyalogoltunk Katival, ránk tülköltek. Néha már-már úgy éreztem, a településen átvették a hatalmat, a marhák. Szenzációs élmény volt!
Példának álljon itt egy másik ide való élmény is. Egyik nap záporozó könnyeivel az eső telesírta a tájat. A szállás pázsitos kertre nyíló ajtaja és ablaka tárva-nyitva. A bádogtetőt verő eső kopogása, az ereszcsatornán aláfolyó víz zörgése, vagy a krokodilkönnyeit hullató égi áldás idillje egyedülálló élmény, párosulva a csapadék által generált illattal. Néha tompa morajlással megzendült az ég, egy-két cikázó villám felturbózta a hatást. De mindez hagyján is lett volna, mert ilyen természeti jelenséggel néhány helytől eltekintve, a világ bármelyik pontján találkozhatunk. Mestia viszont magas hegyekkel körbeölelt, tengerszint felett 1500 méter magasan fekvő völgyben található. Amennyiben vette volna a fáradtságot Kati, és kimászva a kényelmes ágyból az udvarba tartott volna, lábujjhegyre állva, mutatóujjával könnyedén megcsiklandozhatta volna az esőfelhő talpát. Ám nem tette. Helyette nézte, amint az egyik felhő nekiütközve a hegynek felfelé távozik a völgyből, hogy később őt egy másik felhő a magasból alábukva felváltsa. Jöttek-mentek a különböző zordságú és esőtartalmú fellegek, mi pedig a kényelmes ágy nyújtotta úri kényelemből lestük meg a természet eme látványos játékát. Mi nem fanyalogtunk az egész napon át tartó esős, záporos, zivataros időjáráson, hanem teljes valójában kiélveztük.
Másnap új felvonás vette kezdetét. Az égbolt magasából olykor-olykor előbukkant a tüzes napkorong, jelezve, ő is elvitathatatlan része a megunhatatlan természetnek. Bárányfelhők vonultak egymásutánban néma csendben, a tájból a látóhatárig egyre többet engedtek láttatni. Kitisztult az ég, perzselő napsugarak szárították a vizes tájat. Távolabb zöld lombtengerben pompáztak a hegyek. Lehet-e még mindezt fokozni? Igen, itt a Kaukázusban, szinte a végletekig lehet. A 2100 méter magasan véget érő fás-cserjés növénytakaró után zöld füvű legelők virítottak, hogy azokon túl körpanorámát nyújthassanak, a hóval fedett hegyláncolatok vonulatai. Mindezt ágyban ülve végignézhetni, ugye csodás?!
Vége a lustálkodásnak, nézzünk szét a közeli és távolabbi környéken. Mestia lényegében egy üdülőfalu, pár ezer fős állandó lakossal. Az épületek zöme egyszintes faház, a szovjet időket idézi. A városka meghatározó szállodái kétemeletesek. A központi parkot gyeptéglával füvesítették, a fával gazdagon beültetett parkban a padok árnyékban várják a megpihenni vágyókat. Az állandó párát a gyorsfolyású hegyi folyam állandósítja. Él és virul a természet. A főutcától két házzal beljebb meredek, zöld növényekkel teli sziklafal tör az ég felé. Arrébb a régi vérzivataros időket idézik a Swanéti tornyok. Két-három emeletes alulról felfelé keskenyedő, négyszög alakú építmények, melyek az embereknek és állataiknak egyaránt biztonságot nyújtottak az ellenséggel szemben, vagy a vérbosszú törvényét követők ellen. Egyikük ingyenesen látogatható múzeumként üzemel. A helyi néprajzi múzeum viszont borsos belépőjegy árán látogatható (20 geld). Nem nagy szám, érmék, régi korok ruhái, fegyverei, bútorai a tárgyi kínálat. A helyi lakosok számára mi más is jelenthetné a megélhetés fő forrását, mint az idegenforgalom. A túrafelszerelést árusító zsúfolt boltocskától a pirinkó családi étkezdéig bezárólag, megtalálható itt mindenféle kereskedelmi egység, de bezárt üzletekből, szálláshelyekből is bőven akad. A maga módján világvége hely, köldökzsinórral összekötve a világban zajló gazdasági folyamatokkal.
Sildes sapka, hosszú ujjú túraing, hosszúszárú nadrág, terepre való csuka, és indulhat a túra. A tízből tízes UVB sugárzással nem szabad viccelni. Aki tréfára veszi, pecsenyekacsára sülve térhet vissza a szállásra. A bőrrák kezdetének előszobája lehet. Tapasztalatunk szerint, a turisták zöme a kiszemelt helyszín megközelítésének módját terepjáróval részesítették előnyben. Mi a maradiak elvét követtük.
Chaladi gleccser. A települést a reptér irányába kell elhagyni, mely a Tbilisziből érkező és oda induló gépek tartózkodási helye. Két kilométer után földút következik, mintegy 10 km hosszan. Kerekeitől megfosztott tartályautó, két kiszuperált lakókocsi felhasználásával felhúzott faház, békakoncerttől hangos ártéri erdő, vízátfolyások által szabdalt poros út, és vele párhuzamosan a hangosan hömpölygő hegyi patak árja. Szemből ridegtartású ló poroszkált, melyet a fák mögül előkerülő, egyébként jól táplált kutya hangos ugatással megkergetett.
Munkáját befejezve önkéntes kísérőnek mellénk szegődött. Később egy másik eb is ránk talált, de őt a mi négylábú túravezetőnk csaholva elkergette. Kiváló terepismerettel rendelkezett. Láb mellett követett minket, míg nem, a fák közé iramodott, ahonnét egy mélyebb vízbe hasast ugró kutya hangja érkezett vissza hozzánk. Víztől csatakosan került elő. A földes út egyre jobban beszűkült, a távolban tucatnyi parkírozó dzsip tűnt fel.
A folyón átívelő drótfelfüggesztésű, másfél emberszélességű, kissé viharvert függőhídon a kutya olyan lazán inalt át, mint kés a vajon. A túlparton dús erdőben találtuk magunkat. A lábunk alá kerülő csapáson körültekintően lépkedtünk. Kiérve a gleccserfolyóhoz hamarosan megálltunk a vészesen beszűkülő ösvény miatt. Úgy döntöttünk, innen csak a feleségem megy tovább, én pedig leültem egy fatönkre.
Egy óránál is hosszabb időbe tellett, mire megérkezett, Kati. Mint elmondta, helyesen döntöttünk. Az út további része jóformán teljesen jelzetlen, a folyó mellett veszélyesen leszakadó és egyben beszűkülő nyomvonal, a továbbiakban két sziklatömböt is ügyesen meg kellett másznia, mire elérkezett a végpont közelébe. Ott már csak kő, kőhátán. Bár látszólag minden gond nélkül odamehetett volna a talaj felszínétől kissé magasabbról eredő, a föld gyomrából kibugyogó árhoz, de nem tette. Miért? A jelentős éjszakai és nappali hőingadozás következtében, és a kőhegyek jellege miatt, a sziklákról rendszertelen időközönként leváló kisebb-nagyobb kövek alágörögnek a mélybe. Akit eltalál, annak, annyi. A Chaladi gleccser látványáról elismerően tett említést, a feleségem.
A következő felvételnél három méterre állhattam a folyamtól, a mikrofonba hátulról fél méterről beszéltem bele erőteljesen.
Én pedig arról számolhattam be neki, hogy a pörkölő napsugarak elöl nem volt hova elmenekülni, meg, hogy félig-meddig megsüketültem, a tőlem pár méter távolságban megzabolázhatatlan árként hömpölygő folyam dübörgésétől. Útra készen álltunk. A négylábú túravezetőnknek, se híre, se hamva. Szerencsére a visszavezető utat ismertük már.
Szállásunk udvaráról az európai fül számára szokatlan hangzású esti harangozás emléke, tehénkolompolással és a településen átfolyó patak dübögésével.
Előzetes kutakodásaim során találtam rá a település központjának egyik mellékutcájából induló és a Koruldi tavakig tartó túralehetőségre. Akkor még 8-10 km-s távot olvashattam az 1200 méter szintemelkedéshez. Bevallom becsületesen, kissé elgondolkodtatott az út nehézsége. A gyakorlatban ez annyiban módosult, hogy a táv 7,4 km-re csökkent. Kora reggeli indulásban maradtunk Katival, így pontban 6-kor vágtunk neki a csapásnak.
Az első 2,9 km-n 600 méter szintemelkedés várt ránk a település fölé magasodó hegyen emelt keresztig. Néhány bikát és tehenet kerülve jutottunk ki a lakott részből, és egyben megérkeztünk az erdőbe. Aki a Kaukázust járja, előre sosem tudhatja pontosan, milyen terepviszonyok várnak rá. A folyamatosan szuszogtató meredély technikailag is kihívást jelentett a számunkra. Hajszálpontosan a megadott helyre kellett lépnem, a hajtűkanyarokat és a szinteket is hajszálpontosan kellett venni. Több alkalommal is méternél mélyebb szűk vízfolyásban nyomultunk előre. Minden egyes lépés megizzasztotta a homlokunkat. Inkább kín volt, mintsem felüdülés. Útközben azon lamentáltam, hogy vajon hogyan fogunk ezen az ösvényen a településre visszatérni? A gond az volt, hogy a kezemben lévő jelképes túrabot rövid volt, vele lefelé araszolva semmit nem tudtam volna kezdeni. Normál méretű túrabottal sem lett volna egyszerű mutatvány. Menet közben megegyeztünk az asszonnyal, hogy a kereszttől nem megyünk tovább. Talán két órába is beletelt, mire körülöttünk ritkulni kezdett az erdő sűrűje. Autók által használt földútra jutottunk ki. Fellélegeztünk. Irány fölfelé. Az egyik erős kaptató végén a hegyről lenézett Kati, és jóval lejjebb megpillantotta a keresztet. Irányt módosítottunk. Végül is a kereszttől nem távol, de annál magasabban, egy egyszerű kávézónál kötöttünk ki, mely körül négylábú háziállatok legelésztek. A rém egyszerű bögrecsárda patikatisztaságúnak bizonyult. Aznap mi voltunk az első vendégek. A túrakiírás szerint, a keresztig 2 óra a menetidő, mi kerülő úton a keresztnél magasabb pontig két és fél óra alatt jutottunk el. Alaposan elfáradva foglaltunk helyet az egyik asztal körül. 2150 méter magasan lehettünk. Míg a kávéra várakoztunk, bőven maradt idő körbenézni. A fás és cserjés növényhatár felett voltunk, dús zöld füvű hegyoldalban. A körbeölelő hegyek alul csupa zöld növénytenger, a magasban pedig a láthatárig hó, és hó. Mint a mesében, vagy az emberi elme vágyálom képzeletében.
Rálátásunk nyílt a Koruldi tavakhoz tartó dzsipek útvonalára is. Mikor megtudtam, hogy nyílt terepen az autók által használt földúton kell tovább haladni, döntöttem, továbbmegyünk. Négy és fél km és közel 600 méter szint várt ránk a tűző napon. Az út eleje nem jelentett fizikai kihívást, de idővel bekeményített a terep. Lépéseink lassúbbodtak, olykor-olykor megálltunk pihegni. Minden egyes meredély előtt reménykedtünk, biztosan ez lesz az utolsó. Nem így volt. Újabb és újabb kaptatók vártak ránk. A füves hegyoldalban, de a hóhatár felett is, sátorozó turistákra figyelt fel, a feleségem. Néhány legelésző szarvasmarha is feldobta a környezetet. Időnként dzsipek poroltak el mellettünk, kíváncsi tekintetek szegeződtek ránk az ablakok mögül. Rajtunk kívül senki sem lihegett a tájban. Megkönnyebbülten vettük tudomásul az első tó elérését. Legelésző marhák, ridegtartásban tartott lovak élénkítették a környezetet. Leheveredtünk a zöldbe, haraptunk egyet. Tőlünk nem távol egy kilátóponthoz igyekeztek az autóval érkező turisták. Oldalvást pillantva kiderült, a velünk szinte egy magasságban lévő hegyet hó borítja. Később arra figyeltem fel, hogy valaki bökdösi a jobb karomat. Odanyúltam, de nem nyúl volt, hanem egy paripa, aki felállásra noszogatott. Én nem, de Kati úgy megijedt tőle, hogy majdnem a rét túlsó oldaláig szaladt. Mikor meglátta, hogy a fehér színű ló ráharap a hátizsákjára, ellentmondást nem tűrve, egy dacos rántással kiragadta a szájából. Jóízűen nevettünk rajta.
Mestiából nézve is szépek a havas hegyek, a kávézó teraszáról szemlélve csodálatosak, de innen 2700 méter magasból egyenesen lenyűgözőek. A kávészünet idejét nem számítva, körülbelül a jelzett 3:58 perc alatt teljesítettük a távot. Maximálisan elégedettek voltunk a nyújtott teljesítménnyel. Leindultunk a hegyről. Egyre több botos turista jött szembe velünk, ők a kereszttől indulva túráztak. A kávézó teraszát nem hagyhattuk ki ezúttal sem, hagy legelésszen Kati szeme a tájon. A kereszttől nem az erdőn át ereszkedtünk tovább, hanem a településtől a keresztig vezető földúton. Bár azon könnyebben és gyorsabban haladhattunk, de csak cirka 12 km legyűrése után érkezhettünk meg a kiindulóponthoz. Útközben a turistabotokat jó messzire elhajította, Kati. Alaposan elfáradtunk. Nem baj. Ez a túra már végérvényesen a mienk lett.
A napi legelésző vándorútjukról hazatérő marhák imígyen reklamáltak az istállóba történő mihamarabbi beengedés érdekében, a háttérben műfüves pályán bőrt kergető fiatalok.
Harmadik kiruccanásunk már az élményturizmus jegyében zajlott. A Mestiából Usguliba tartó szilárdburkolatú út felderítése során találtunk rá, a település szélétől a 2348 méter magasságig két egymástól független szakaszon közlekedő síliftre. Az első szakaszon beülős, a másodikon kabinos. Ezúttal madártávlatból élvezhettük a Kaukázus lényegében háborítatlan óceánját. Innen pillanthattuk meg az Európa legmagasabb pontján lévő állandóan lakott településéhez felvezető egysávos utat. A távolság odáig 46 km, melynek az utolsó 7 km-s szakasza még nem készült el. Odáig három településen át lehet eljutni. Közkedvelt útvonal ez a külföldi turisták körében, mert faluról falura közúton vagy turistaúton haladva, a táv kényelmesen megjárható. A felvonót leginkább hátizsákos fiatalok vették igénybe (20 geld). A végállomáson vált világossá előttünk, hogy onnan több célpont is elérhető földúton, vagy turistajelzésen haladva
. Mi viszont sziklaszilárdan ragaszkodtunk a számunkra az újdonság erejével ható élményturizmus kényelméhez. Azért elballagtunk egy turistaútvonalakat jelző információs táblához, melyről kiderült, hogy onnan 6,5 km megtétele után, megérkeznénk a 850 méterrel lejjebb lévő Mestiába. A település helyett a kávézó teraszát vettük célba. Ragyogó napsütésben fürdőzött a táj, kellemes meleg ölelt körbe minket. Jó volt elidőzni odafent. Közben már a jövő évre tervezett kaukázusi programot ecsetelgettük. Hiába, mindent a maga helyén kell kezelni.
A festői táj analógiájára következzen egy olyan hangfelvétel, melyen egy mestiai kápolnában mobilozó és dolgozgató restaurátor szöszmötölése hallható, majd a templomnak esti harangozása a távolból.
Aki fel szeretné keresni Usgulit, nem árt tudnia, naponta csak egy marsrutka járat közlekedik oda és vissza, mely 10-kor indul Mestiából, visszafelé pedig 15-kor (20 geld). Miért érdemes oda ellátogatni? Onnét a legedzettebb teljesítménytúrázók számára megjárható távolságban található az 5000 méternél valamivel magasabb Shakra, 12 km-re a Föld gyomrából egy gleccserfolyam tör elő, egy kőhajításnyira található az orosz határ, és számtalan ösvényen lehet bandukolni. A GPS-t használók nagyobb biztonságban kelhetnek útra. A magasságáról nevezetes településen információm szerint üzemel egy zenés vendéglő is, de a következő áthallásos hangfelvétel Mestiából való.
