A magyar fapados légitársaságtól, amennyiben a látássérült utas jegyvásárláskor egészségi állapotát bejelöli, úgy ő és kísérője ingyenes ülőhelyet kap " ez igaz az ír fapadosra is. Maradva a hazai alakulatnál, a két ülőhely nagy valószínűséggel a harminchatodik sor a- és b-jelű helyekre fog szólni. Az ablak mellett a jogosultnak kell helyet foglalnia, középen a kísérőnek. Mindezt azért jegyeztem meg, mert a c-helyen is ült valaki. Vele az út során nem beszélgettünk. Közelebbi kapcsolatba a funchali repülőtérről kijutás és a buszra várakozás közben kerültünk vele. Lényeg, hogy taxival igyekezett hazafelé. A városba tartó járatra várakoztunk. Odajött hozzánk és felajánlotta, hogy baráti alapon tartsunk vele. Az út végén a ránk eső részt ki szerette volna egyenlíteni a feleségem, de erről hallani sem akart a portugál férfi.
Gabo Girao Saywalk nem más, mint, az Atlanti-óceán fölé a sziklafalról ötszáznyolcvan méter magasból kinyúló üvegaljú kilátó. A százhúszezer lakosú fővárosból a külső végállomásig a hetes járatot vettük igénybe. Útközben rálátásunk nyílt a város ama részére, melyet nem ismertünk még. A régi építésű házak közül kimagaslottak, a lakótelepekre jellemző, néhány épületből álló, szigetszerűen elhelyezkedő lakótömbök., Ezt a síkvidéki embernek csodaszámba menő környezetet többször is bejártuk, de erről később majd. A tömegközlekedést a Volvo buszok uralják: akár köhög a motor, akár nem, a fékrendszernek tökéletesnek kell lennie, és az is. Itt tapasztaltuk meg először, hogy egy sorban három plusz két ülés található. A háromüléses rész külső ülésének nincs karfája. Ez meglepő, mert a kanyargós utak miatt, az ülésről a padozatra könnyen lehuppanhat a figyelmetlen utas.
Térjünk be a kilátó területére. Mikor megérkeztünk az üvegaljú kilátóhoz, melyre a szikla tetejéről pár lépcsőfok vezet le, ellentmondást nem tűrve megkért Kati, hogy előbb én lépjek rá, mert ha nem szakad le alattam, akkor őt is el fogja bírni. Nos, mi mást is tehettem volna, hősiesen bevállaltam a nem létező kockázatot. Alattunk a mélyben a függőleges sziklafalnak csapódtak a hullámok. Milyen a kilátás? Nagyjából déli irányból tárul elénk az óceán. Akinek még a sasénál is élesebb lenne a szeme, négyszáz kilométerre, akár a Kanári-szigeteket is megláthatná, vagy kelet felé tekintve, ötszáz kilométerre Marokkó partjait. Gyalogosan indultunk vissza a főváros felé. Az aszfaltról levadára tértünk. Hosszuk közel ezernégyszáz kilométer. Kőből megépített fedetlen csatornák rendszere, melyeket régen a cukornádültetvények öntözésére építettek, ma főként a banánültetvények vízellátását szolgálják. A hegyekről összegyűjtik a csapadékot és levezetik az óceánba. Szélükben karbantartó út, mely egyben turistacsapás is. Hosszú, több száz lépcsősor várt ránk, rámpákkal megszakítva. Burgonyával és újhagymával beültetett kiskerti teraszok tűntek fel, a banánfák alig létező árnyékában. A lepedőnyi telkeket földszintes lakóingatlanok követték. A portákról békés vagy acsarkodó négylábúak ugatták meg a bámészkodó vándort. Hogy az általunk járt levada iránya nagyjából követi az országútét, arra abból következtethettünk, hogy néhány helybeli kezében degeszre tömött szatyrokkal kapaszkodott felfelé a lépcsőn. Mivel Madeira lényegében síkmentes terület, ezért a helyieknek alaposan ki kell sakkozniuk, hogy melyik buszmegállótól könnyebb a megvásárolt termékeket hazacipelni. A sziklák, melyek közrefogták a levadát, tele szebbnél szebb kaktusszal, pálmafával, valamint fehér, sárga, piros és lila színekben virágzó növényekkel. Mint látnivaló szép-szép, de itt élni, ahhoz ide kell születni. A lábamat valamiért megviselte a sok lépcső. Az országúthoz megérkezve örömmel vettem tudomásul a vegyes üzemeltetésű kereskedelmi egységet, hörpintő és élelmiszerbolt. Az előbbi szolgáltatását vettük igénybe. A tágabb és a szűkebb környezet is lebilincselő. Négy nyugdíjas verte a blattot. Közelükben letelepedtünk. Az aszfaltcsík, amely elvezetett mellettünk, a hetes járat útvonala, de olybá tűnt, mintha huszadrangú bekötőút lenne. A megállóhelyet nem jelezte semmi sem. Az ivolda nem létező bejárata előtt keresztben, az élet kolbászfalatjának javát már megevett, kék szemű kutya hasalt. Az előtte lévő tálba húsos ételt tett a kocsmáros hölgy. A korántsem karcsú derekú páráról kiderítette Kati, hogy egyik szemére sem lát.
Nem egykönnyen álltam talpra, mégis gyalogosan vágtunk neki. Testközelből szembesülhettem az utak szerteágazó kavalkádjával. Itt aztán képbe kell lenni minden egyes kanyarral. Zsákutcába tévedtünk. Takaros családi házak között kötöttünk ki. A nyitott ablakon át gitárjátékkal kísért ének szűrődött ki. A közutat és a zsákutcát mély, sűrű növényzettel fedett nyiladék választotta ketté. Hullámvasútszerű nyomvonalon törtünk előre. Mivel az eltévedést nem kockáztathattuk, adandó alkalommal útba igazításért folyamodtunk és kaptunk. Camara de Lobosba az országút szélében haladva megismerhettük a gyalogos közlekedés veszélyét. Hajtűkanyar következett, a külső íven haladtunk. A hátunk mögül és szemből is személygépkocsi közeledett. Hármas találkozás lett belőle. A szemből érkező pár centiméterrel előttem állt meg. Arra jöttem rá ekkor, hogy a helyi úrvezetők csontra tisztában vannak a járműveik és a saját képességeikkel. Szerintem, csak nagy ritkán fordulhat elő, hogy karambolozzanak egymással a madeiraiak. A helyi útviszonyok az anyatejjel együtt ivódhatnak a zsigereikbe. Jól tettük, hogy gyalog keltünk útra.
Egykori halászfaluban kötöttünk ki. A helybeliek már csak elmesélésből ismerhetik az ősrégi mesterség csínját-bínját. Két fő érdekessége van a miniatűr településnek. Kisebb szikla lapos tetejében bukkantunk rá, az 1419-ben itt elsőként partra szállt portugálok hajójának élethű mására. A fedélzet felépítménye az árbóccal együtt hiányzott. Elképzeléséhez adaléknak, hogy a hajótest alja és a fedélzet korlátjának teteje közötti távolság, csupán kétszázötven centiméter. Körülbelül hétszáz kilométerre a kontinentális Európától, akár három-öt méter magas hullámhegyeken lavírozva vele. Nem semmi legények voltak a korabeli hajósok, de előttük már kétezer éve is szelték a habokat például a Földközi-tengeren. A másik említésre méltó momentum a Churchill-öböl. Nevét az angol politikusról kapta, aki 1950-től gyakran megfordult itt, nem mint politikus, hanem mint műkedvelő piktor. Kedvenc helye volt a parányi öböl. Milyen lehet? Bal oldalában függőlegesen alászakadó zöldbe öltözött sziklafal. A nem kristálytiszta vizű öböl partján óceánra nyíló erkélyű apartmanok. Négy vendéglő várja a simán éhes embereket, vagy a gasztronómia önként felkent apostolait. Miközben eszegetnek és kortyolgatnak, aközben fél szemmel rápillanthatnak Churchill majdnem életnagyságú szobrára.
A funchali buszvégállomás közelében sárgára festett erőd, amelyben Kortárs múzeumnak kellett volna lennie. Vasárnap zárva. Kedden kiderült, volt múzeum, nincs múzeum. Kárpótlásnak az épület előtt két százéves, működőképes automobil csoda. Azért merem gurulóképességüket feltételezni, mert kedden más pozícióban találtunk rájuk.
Santana települést vettük célba a hatvanötös járattal. A negyven kilométer legyintésre méltó lenne másutt, de itt nem. Száztíz perc kellett hozzá. A déli és az északi part között hegy és hegy. Aki részt vesz egy ilyen utazáson, melynek retúrjegy ára kilenc euró negyven cent, az halkan elmondhatja magáról, hogy földrajzilag valamennyire ismeri a szigetet. A két végállomás között két dologra ne számítson senki se, egyenes útra és síkra. Funchal legmagasabb pontja alulról súrolja a hatszáz métert. Először a ködbe gurultunk bele, majd az esőbe. A tájat eleinte lombos erdő uralta sárga virágú növényzettel, tűlevelű váltotta. Kezében gps-sel leszállásra készülődött egy fiatal lány. A semmi közepén lefékezett a sofőr. Az úti cél felől érdeklődött. Hamarosan kiderült, a következő megálló lesz a keresett levada kiindulópontja. Elgondolkodtatott az eset. A gps-ben és önmaga csalhatatlanságában annyira megbízott az alig nagykorú hölgy, hogy a legkézenfekvőbb személytől nem kért megerősítő visszajelzést. Neki talán már a valóság volt a művilág, és fordítva. Két tucat házból álló települések az épített látkép. A teraszos földművelés burgonyát és újhagymát gyümölcsözött. Ma ez már kevés lehet. Talán éppen erről árulkodtak az elhagyott vagy már düledező házak. Az út vitathatatlan derűjét a busz szolgáltatta, ugyanis útközben kétszer is megszólalt magától " nevetett rajta a sofőr.
Igazából egyvalamiért utaztunk Santanába, mégpedig a több méter magasból buja környezetben aláömlő vízesés miatt. Külföldi oldalakról annyit sikerült előzetesen kideríteni, hogy a központtól két kilométerre található. A róla készített fotók mágnesként vonzották Katit. Jó irányba indultunk el. Már túl jártunk az iskolán, amikor megzavart minket a zsákutcának tűnő terep. Hamarosan rájöttünk, tovább előre. Máris erdőben jártunk. Békabrekegéstől hangos patak mellett lépkedtünk: nádas, citromfa és burjánzó vegetáció. A magányos porta zárt fala mögül kecske mekegése és kakas kukorékolása hallatszott. Elméletileg jó helyen járunk " gondoltuk. A közeli műúton kezében gps-sel hölgy érkezett. Információját alapul véve indultunk előre. A közeli körforgalomnál " rotonda " két helyi ember közmunkát végzett. A hölgy elkísért minket a vízesés közelébe és kezével irányt mutatott. Dzsumbujon keresztül nyomultunk, mígnem előrement a feleségem, aki hamarosan fancsali képpel tért vissza " a vízesés magassága még a métert sem érte el. Lyukra futottunk. Próbálkoztunk másik irányba is, annak is más lett az eredménye. A településre jellemző nádfedeles házak és egy reményt keltő levada, mely bár levezetett a patak mellé, de sűrű növényzetbe torkolt. Amiért jöttünk, nem lett meg, de sebaj, örüljünk annak, amire rátaláltunk. A település egyébként földszintes házakból álló, amolyan világvége porfészek. Kupola nélküli temploma újdonságszámba ment nálunk.
Az ősidőktől kezdve a tízedik századig lakatlannak tartott szigetet (vikingek megjelenése) negyed millióan lakják. Az 1497-ben alapított fővárost száztízezren. Személyhajó kikötőjében, Velencétől Madeiráig és Madeirától Hamburgig közlekedő úszóvárosok váltották egymást. A mólók tövében ráismertünk a Dél-Afrikában kigondolt és a világ számos területén meghonosított dugóhúzó névre keresztelt, betonhullámtörőre. Ágai négy irányba szerteágaznak, keskenyedő végeik méter átmérőjűek lehetnek. A tömött sorokban egymás mellé telepített műtárgyakat a leghatékonyabb hullámcsillapítónak tartják. Hatszáz év alatt az óváros zsebkendőnyi méretűre zsugorodott. Szobányi alapterületű lakóházak jellemzik, melyek ajtói alul és felül is nyithatóak. A felső rész üvegezetlen ablak céljául szolgál. A bejárati ajtókat fiatalok virágokkal vagy emberalakokkal színesre dekorálták. Fantáziát alig leltünk bennük. Villámötletként megfogalmazódott bennem az én képem: a fenekén ülő házőrző jobb mancsát ásító szája elé teszi, miközben a bal füle félig a jobb pedig teljesen lekonyulva fityeg. Ezt a városrészt a vendéglősök uralják: az egyik étterem előtt, az étkező vendég a láthatóan hóka sült halat a tányérja szélére félretolta és megpróbált a körettel jóllakni. A központi Pingo Doce élelmiszer-áruházban kiváló meleg konyha üzemel és feleannyiért kínálja a termékeit.
Április második felében jártunk a szigeten. Ebben az évben május elején fogják megrendezni a virágkarnevált. Épültek a bódék és a színpadok. Aki háttal áll a nagy víznek, hatszáz méter magas hegykaréjra csodálkozhat rá. Régen két önálló település élte napjait a hegyen, de mára már a főváros részét képezik. Különleges világ ez a síkvidéken felnőtt angyalföldi ember számára.
Mivel csak a hazai Decathlon kínálatát ismertük, kíváncsiságból felvettük programnak a helyit. A központból megközelíthető a nyolcas busszal. A város tetejének közelében vagyunk. A sportáruházból csekély zsákmánnyal távozva Kati éles szeme kiszúrta a temetőt. A százhúsz centiméterszer kétszáz centiméter alapterületű, egymást sorházként követő kripták, mint kis házak jelentek meg előttünk: üvegajtó, piros cseréppel borított sátortető. A fegyveres testületek tagjainak közös síremlék járt, egyben temetkezési helyül is szolgált számukra. Az urnafalak hossza a megváltozott temetkezési szokásokról vallott. Leindultunk a hegyről és egy darabig a tömegközlekedési járat útvonalát követtük, mígnem tőlünk jobbra lakótelepi házak csalogattak magukhoz. Az ingatlanok közé olyan meredek út vezetett le, hogy kis híján orra buktunk. A járdával párhuzamosan két hatszintes ház húzódott. Az egyes emeletek vízszintes síkban tornyosultak egymás fölé. Ezt úgy érték el a tervezők, hogy míg az utcaszint magasabban fekvő végében a ház földszinti része a talajon nyugodott, addig a túlsó vége alatt már garázsok lettek kialakítva. Az ingatlanok között pálmafák, virágzó bokrok tömkelege. Az ablakokból kíváncsi nyugdíjasok lesték a rendet. Róluk jutott eszembe az utcai közlekedés mikéntje: lábizomzattal és tüdővel egyaránt bírni kell. A teljes várost sűrű buszhálózat szövi be. A központba tartva a lefelé lévő megállót kell megcélozni, visszafelé az ingatlanon túl lévőt. Ilyenképpen csak lefelé kell sétálni, az meg nem olyan megerőltető. Az utcaszerkezetet döntően a terepviszonyok határozzák meg. Visszaterelődtünk a főúthoz. Közvetlen szélében széles mély völgy. A belőle kimagasodó lakóház hatodik emelete ért fel az utcaszintig. Arrafelé értelemszerűen csak ettől a magasságtól nyíltak ablakok. A sok érdekességtől csak kapkodtuk a fejünket. Kívülről viszonylag jó állapotúnak tűnő, de repedezett homlokzatú ingatlanok váltak utcaképpé. Oka lehetett, talán a nem megfelelő szerkezetű talaj is. Egy ponton megvakartuk a fejünk búbját: merre tovább? A veszély abban leselkedett ránk, hogy számos út alagútban folytatódik és oda nem kívánkozott a feleségem. Ezúttal a női szimat vált be. Délben szieszta idejére bezáró ruhabolt és városi közintézmények mellett poroltunk el " komolyzenei koncertre a belépőjegy ára tizenöt euró. Mire megérkeztünk a buszvégállomásra, csupa újdonsággal gazdagodva inthettünk ideiglenes búcsút a hegynek.
Váratlanul ért a lesújtó hír minket, de elsősorban Katit, hogy az előre befizetett levadatúrát a szervező cég lemondta: egyedül ment volna el. Lett egy üres napunk. Guarajut választottuk, ahol egyszer jártunk már. A Krisztus szobortól a kilátóig hosszan tartó, rossz lépéstávolságú lépcsősor vezet le, melyet ezúttal kihagytam. Kati viszont, nem. A kilátó területe pár négyzetméter. A teljes körpanorámát középen sziklafal akadályozza. A látottak mégis teljesen kielégítették őt. Visszatért hozzám.
A közelből funiculár igénybevételével is le lehet jutni a partra. A szerpentint választottuk. Tavaly hangfelvevő nélkül érkeztem ide, most viszont ott lapult a hátizsákban. Az óceán itt öklömnyi köveket görget a köves partoldalban. Az előző évi szélcsend helyett fújt a szél, de ennek ellenére mégis sikerült az egymásnak csapódó kövek kopogó hangját rögzíteni. Keskeny, köves és rövid sík partszakasz szolgálja a fürdőzőket. A lencse és a babalakú bazaltkövek világosbarna és világosszürke színűek. Egymásra dobálva hangjuk élesen csengő. A strandot körbeölelő hegyoldalt vörös sziklák alkotják, rajtuk kaktuszok, távolban sötétkék víz a panoráma. Különleges fára talált a feleségem, melyet önhatalmúlag tökfának nevezett el. Törzse majdnem ág nélküli, végében pár levél. Termése körülbelül két teniszlabda nagyságú gömbök, melyek a fatörzs és az ágak tövében nőnek. Olyan közismert kaktuszra is rácsodálkozhattunk, amely oly jól ismert az amerikai prérik világából. Mivel a dús zöld környezetbe szinte teljesen beleveszett, ezért csak emlékfotó készült róla.
Visszatértünk a fővárosba. Madeira Történeti múzeuma a belváros egyik vendéglőjének első emeletén járható be. Erre az épület homlokzatán alig utal valami. Meghangosított bemutatóról szólt az előzetes információ, mely igaznak bizonyult, igaz, visszafogott kivitelben lett megvalósítva. A szigetet 1425 óta lakják a portugálok, illetve az Észak-Afrikából és a Kanári-szigetekről behurcolt rabszolgák leszármazottjai " a vérvonalban talán benne lehetnek még. Felsorolásszerűen a látottak: panoptikumra jellemző bábok; hajózási műszerek és ládák; tusrajz a hegyekben levonuló áradásról, melyen nő szarvasmarhával látható; hordó és szőlőtaposásról lőtt korabeli fotó; fonott gallyakból kétszemélyes tobogán, mely százhúsz centiméter széles fakutyaféle kinézetű, hegyről lefelé közlekedés célját szolgáló alkalmatosság; légcsavaros meghajtású repülőgép bársonyhuzatú ülései, melyek a mainál jóval kényelmesebbek; Churchill festmény, mely a róla elnevezett öblöt tárja elénk.
Ismert útvonalon folytatódott a Monte bejárása. Első szakasza az óceán szintjétől az ötszáznyolcvan méter magasban lévő Babosas kápolnáig tartott. A tavalyihoz képest a hegymenet most kevésbé viselt meg minket, ezért az utunkba eső kocsmába nem tértünk be. A tobogánok utcájában fotószünetet tartottunk, majd elhaladtunk a város legattraktívabb virágoskertje mellett, hogy utána ott találhassuk magunkat a tobogánok starthelyénél. A három kilométeresre saccolt lendületes hegymenet nem csak a homlokunkra csalt izzadtságcseppeket. Pár perc könnyed séta után a huszonkettes busz végállomásánál, a Babosas kápolnánál nagy kényelmesen helyet foglaltunk. Valamiért abban a hitben ringatóztunk, hogy oda temették el az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó királyát, IV. Károlyt. A dualizmus bukása után családjával együtt Madeirára menekült, ahol fél év múlva tüdőgyulladásban elhunyt. Ám lett más érdekessége a pirinkó, zárva lévő szenthelynek. Oldalfalába lyukat vájtak, melyen keresztül, a nap huszonnégy órájában szolgálatban lévő perselybe eurókat csúsztathatnak az adományozó hajlamú emberek. Okos.
A huszonkettes járat útvonalán indultunk le a hegyről. Az első buszmegálló után útelágazás. A kabinos felvonó irányába kanyarodtunk, helyesen. Csoportosan és elszórtan családi házak. Olykor a hegygerinc teteje alatt tűntek fel. Lépcsősor megmászása után érkezett haza a tulajdonos. Mikrovilágok összességeként gondolok vissza rá. Gyakran tűntek fel fejünk felett a hegy két oldalát összekötő közúti viaduktok. Máskor meg jóval alattunk robogtak tova a két és négykerekű benzinfalók. Elektromos meghajtású rollerrel és kerékpárral nem találkoztunk, hegyre le és felfelé futó fiatalokkal viszont rendszeresen. Sportos nép a madeirai.
Bár a 3D múzeumot szemeltük ki, de az érte kért huszonkét eurót drágálltuk. Szinte szembe vele, szélesre tárt kapukkal várt ránk a Természetrajzi múzeum, vagy valami ilyesféle. Jól jártunk vele. Három monitoron tárták elénk a káprázatosan szép vízalatti élővilágot. A csikóhaltól a ráján át a delfinig bezárólag, minden volt, ami szem száj ingere. Olyan megbűvölten állt a monitorok előtt a feleségem, mint amilyen elszántan tartott egyik autótól a másikig a rigai Autó múzeumban. További érdekességnek a kitömött állatok eldorádója bizonyult: teknőstől a bálnán át egészen a vízi madarakig bezárólag. Akadt egy különleges kinézetű, szürke hal is. Olyan volt mint a naphal, de annál jóval nagyobb méretű. Mivel kíváncsiak voltunk becses nevére, ezért otthoni beazonosítás céljából, latin nevét lefényképezte Kati: holdhal.
Másként esett meg azzal a leánykórussal, akik az óceánparton csinosan felöltözve spanyol dalokat énekeltek zenei kísérettel. Barcelosból érkeztek, mely a spanyol El Camino útvonalán fekszik. Mivel a zarándoklatot teljesítette Kati, így járt a lányok városában is, de konkrétan nem tudott visszaemlékezni rá. Kedvesek, aranyosak voltak. A végén egyikük a huhukkolásomra hasonlóképpen válaszolt: összenevettünk.
Gyalogosan törtünk felfelé a járdán ott, ahol az első napon a hetes busszal az üvegaljú kilátó felé berregtünk. Gyalogosan mégis csak más. Már csak abból a szempontból is, hogy a járdákon gyakran hiányzik a csatornák fedele. Helyi utakat kínáló utazási iroda elé kanyarodtunk. Meglepően olcsó ajánlatai elképesztettek minket. Az interneten tapasztalt árak harmadáért, negyedéért árulták termékeiket. Kár, hogy az utazás végén találtunk rá. Ezúttal is hegynézőbe tartottunk. Az első sokemeletes házak felé vettük az irányt. Itt is szigetszerűen helyezkedtek el. Közelükben a városi kórház hatalmas épületei. A huszonkét Celsius fokos meleg nem, de a hegymenet eszembe juttatta a hűs gyümölcsös joghurtot. A market ajtaján négydarabos változatával fordult ki a feleségem. A közelben lévő pár szöcskeugrásnyi nagyságú parkba tartottunk, ahol négy nyugdíjas férfi hangoskodott napi rutinjuk szerint. Árnyékos padra húzódtunk a tízes tizenegyes ultraviola sugárzás elöl. Az egyik pálmafa tövéhez lombseprűt kötöttek, mellette szemeteszsák a hulladéknak. Sokatmondó, ugye? Alig sétáltunk tovább, újabb érdekesség. Jobbra száztíz centiméter széles sikátor nyílt. Gondolkodás nélkül bekanyarodtunk az u-alakú utcába. Idővel kilencven centiméteresre szűkült. Két ingatlan ajtaja nyílt rá, ahol levada csörgedezett. A múzeumok környéke felé tartottunk. Szűk utca. Ennek megfelelően, inkább nem volt járda, mintsem lett volna. Az autók robogtak, de mint tudhatjuk, a helyi sofőrök az anyatejjel együtt szívják magukba a vezetés tudományát. Sok romos villa egymásutánban, hogy utána közülük kitűnhessen a pár éve felhúzott társasház. Itt minden ellentmondás megtörténhet úgy, hogy az maga a normalitás.
Madeirát lehetne, akár vízben álló cserepes virághoz is hasonlítani: Ezerkétszáz méter magasságig a szivárvány színeiben pompázó buja flóratenger, afölött az uralkodó növény a hanga, aminek bokrai között nő a citromsárga virágú Madeira-ibolya és a fehér virágú kőtörőfű.
