Milyen Madeira? Olyan, mint a nő és a férfi összessége. Lépten-nyomon fellelhető rajta, a színorgiában burjánzó flóra szépsége, és a zordon-zord hegyvilág vadsága. A természet két jelképe, szinte mindenhol egymással szimbiózisban jelenik meg. Buja orgiájukat az Atlanti-óceán tajtékos hullámai nyaldossák körbe-körbe. Él és virul a természet, hol lágy napsütésben fürdőzve, hol a bősz viharoktól fenyegetve. A hegyek mély árkokkal szabdalt kőrengetege, és az óceán sziklaszirtjei, változatos színeket öltöttek magukra: sárga, vörös, barna, fekete. A növényzet nemcsak ebben tesz túl rajtuk, hanem az itthon ismert méreteiben is. A labdarózsa labda nagyságú, a könnyező pálma levele méternél szélesebb átmérőjű. A papagájvirág tucat növénynek számít. Nem ritka, hogy egy-egy fán, három különböző színű virágzat is pompázik. Azon sem érdemes szájat tátani, hogy a banánfa fürtben lógó termésére kék nejlonzacskót húznak, talán a rovarok elleni védelem okán, vagy talán a gyorsabb érés miatt? Tavasz derekán alig van különbség a nappal és az éjszaka hőmérséklete között. Jellemzően 3 Celsius fok volt. Egész nap sütött a nap, de az állandó légmozgás idillikussá tette a hőérzetet. Egyben rejtett veszélyforrást is jelentett a gyanútlan turista számára, mert az UV sugárzás maximális 10-es értékéhez képest, kilences, tízes volt. A kék legkülönbözőbb árnyalatait mutató Atlanti-óceán mellé ritkán lehet közúton lejutni. Homokos fövenyben fölösleges reménykedni. Itt is kő és kő, melyeken csak megfontoltan szabad lépkedni. A víz hőmérséklete évszaktól függően megegyezik a levegő középhőmérsékletével, de még nyáron sem lesz melegebb 22 Celsius foknál.
A sziget két Budapest nagyságú terület. Hossza 56 km, legszélesebb pontján 23 km. Teljesen mindegy, hogy honnan hova tartunk, mert hullámvasútszerű és kanyarokkal tűzdelt közutak, és, vagy égbeszökő sziklák, vagy feneketlen mélységű szakadékok keretezik utunkat. Hiába van két település közel egymáshoz, országút mellett veszélyes gyalogolni. Sok mindent megtalálni itt, csak egy valamit nem, sík terepet. Kaptatón vagy lépcsőn felfelé, vagy éppen ellenkező irányba. A helyiek gyermekkoruk óta erre edződnek lábizomzatban, és tüdőkapacitásban. Nekik aligha okoz gondot a domb tetején lévő házhoz fürgén feltalpalni, de azért egy doboz gyufáért aligha indulnak el a távoli boltba. Európa egyik legnehezebb terepfutó versenyét itt rendezik meg. A távolság 115 km, plusz 7200 méter szint. El lehet kezdeni a felkészülést. Erről a későbbiekben lesz még szó.
Funchal (funcsál) 100 ezer lakosú főváros. Az óceánparton található a CR7 elnevezésű komplexum, mely szállodákat, üzleteket, vendéglőket, és egy múzeumot foglal magába. Nem csak ez a terület viseli magán a világhírű portugál labdarúgó nevét, hanem a nemzetközi repülőtér is. Hiába, itt a madeirai születésű Ronaldo a király.
Az óceánnak háttal állva, amerre a szem ellát, csak hegy, és hegy. Ott élnek a funchali emberek. Busszal is tarthatnánk a házak közé, de én a gyalogolást javaslom. Miért? Így ismerhetjük meg legjobban a helyi emberek életterét. Az apartmanból a 3,2 km-re lévő parkba, 500 méter szint megmászása után jutottunk el, Katival. Kezünkben a kinyomtatott útvonalterv. Bár folyamatosan emelkedőn tempóztunk, mégis változatos utat hagytunk a hátunk mögött: kimondottan meredek járda, két házsor között hosszasan vezető lépcsősor, átverésből lankásabb szakasz, és utána megint a meredély várt ránk. Eközben válhatott fotótémává, a harmincéves Opel Caravan 1204 típusú autó. Az út vége felé mellékutcába kellett bekanyarodni. Itt közlekedtek a tobogánok, melyek fatalpon lecsúszó ülő szánkók. Ma már csak a turisták kedvéért üzemelnek. Két helyi erő áll a jármű végében, ők kormányoznak, vagy éppen adnak lendületet a járgánynak. Mire felértünk a látogatókert oldalsó bejáratához, már képbe kerültünk a valósággal. Jól tettük, hogy így tettünk.
A városba visszavezető út, a hegyről levezető levada (kiépített vízelvezető rendszer) mellett vezetett. Az első közel egy km hosszú, makadámmal lekövezett út még hagyján, de ezt követte a feketeleves. Talán ötszáz lépcsőfok várt ránk. Kiszámíthatatlanul követték egymást, mint mélységben, szélességben, felületben, minőségben, és irányban. Tőlünk jobbra, mély, dús növényzettel takart árok húzódott a túra végéig. A hegyoldalakat babérerdő uralta. A kitett szakaszokon, fém rudakhoz erősített, vastag műanyag zsineg szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség (a fehér bot támaszkodás céljára nem alkalmas segédeszköz). Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás várt ránk. Fából összeütött hidacskán keltünk át, mely során rálátás nyílt a tíz méter mély árokra. Balról függőleges sziklafal került mellénk. Hamarosan teljesen beszűkült a csapás. Néhol centizni kellett a fal és a korláttal nem védett mélyedés között. A környezet vitathatatlan díszévé vált, a szikla tetejéről sűrű cseppekben alácsepegő vízfüggöny. Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A vízmentesítést rábíztuk az időnként viharos erejű széllökések szárító hatására. Útközben a magasba tekintve, a két sziklaalagutat összekötő viadukton robogtak az autók, a mélyben is dübörgött a járműforgalom. Lakóházak közelébe értünk. Hamarosan ott állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Miért? Betértünk az utunkba eső ivóba, és lenyeltünk egy-egy üveg kólát. Ereinkben ismét megpezsdült a vér.
A Krisztus király szobor (Cristo-Rei) Praia de Garajau településen tekinthető meg. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A megállótól előre irányba, egy km-t kell gyalogolni. Többen a rioi krisztus szobor hasonmásaként tekintenek rá, helytelenül, mert ez készült előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást 1927 október 30-án avatták fel. Aki szemből is meg szeretné örökíteni, a jól kiépített hosszas lépcsősoron, az óceán felé kell ereszkednie. Aljában zsebkendőnyi hely, melyről csak jobbra és balra irányokba lehet szétnézni, mert előre egy több méter magas sziklafal zárja el a panorámát. A mélység tekintélyes, akár 100-200 méter is lehet. Sarkon fordultunk. A lépcsősort kísérő vastag fakorlát rúdja, a napsütötte oldalán meglepően forró volt. Tempósan, szuszogás nélkül érkeztünk meg a dombra. Faltunk egyet a mennyei finomságú zsemléből. Ennek köszönhetően lett rálátásunk arra, hogy a gyíkok imádják a pékárut. A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A retúrjegy ára 4 euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták kanyargós úton ereszkedhetnek alá. Érdemes volt lesétálni. Az aszfalt végétől a víz széléig, lapos köveken billegve lehetett eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A parti szélcsendben az érkező tajtékok nagyobb köveket hajtottak maguk előtt. Egymásnak ütközve, zörögve koppanó hangjuk újdonság volt a számomra. Mintha a türelmetlen jégeső sorozatvetőként kopogtatott volna a palatetőn. Felvevőt nem vittem magammal, mivel csak sima hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a tőlünk balra eső sziklafal tövében tovább sétálni, de a csúszós kövek miatt letettünk róla. Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán, a szemérmes tarisznyarákok csukafejest ugrottak a vízbe. Erről is lemaradtunk.
Canico (Kániszu). Erre a napra nem volt még előzetes programunk sem. Kisebb egyezkedés után döntöttünk az üdülő település felkeresése mellett. Előzetes tervünk szerint, a központban szálltunk volna le a buszról, de ekkor még jóval a víz szintje fölött haladtunk. A sofőr is maradásra bíztatott minket. Ereszkedésbe kezdett a távolsági járat, megérkeztünk.
Háromemeletes fehér színű hotelek vettek körbe minket. A köves strand és a szállások között kígyózó sétányon keltünk útra. Vad szelek korbácsolták a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan, a víz által görgetett köveket kerestem, a hátizsákban lévő felvevő tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtunk tovább. Mindösszesen egy bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felöl fújt a szél. Meghallottam, amiért jöttünk. A hang egy nádas mögül érkezett. A sétány zárt falú oldala mellé kívülről a kavicsokra leültem. Jobb felöl a sétány fala falazott, hátulról egy kínai esernyő nyújtotta a szélárnyékot, majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása sietett a segítségemre. Elfészkeltem magam. Szeretem a felismerésből fakadó helyzeteket, ez a szememben a hangfelvétel értékét megnöveli. A későbbiekben egy nyitott falú kerítés mellől, és egy padról is megpróbálkoztam. Utóbbi eredménnyel járt. A mikrofon és a kövek közötti jelentős távolság miatt, és a viharos erejű szél hangokat továbbrepítő lendülete miatt, a hangok csak tompán adhatók vissza. Ilyenkor a szélcsend a mennyországot jelenti a hangfelvétel készítőjének. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus szobornál lévő partszakaszon. Az alábbi két felvételen a nádas takarásából rögzített események követhetők nyomon. A háromrészből összeállított felvétel utolsó részében, az esernyőhuzat lobogása is hallható.
Monte Palota, és trópusi kert (Monte Palace Tropical Garden). Funchal óceánpartja felett 600 méter magasan található, pazar kilátással a városra, és a vízfelületre. Innen vehettük észre, hogy egyes házak esetében,az úttest síkjában lévő lapos háztetőn parkol az autó.
A kertet különböző országokból származó egzotikus növényekkel is gazdagították. Többek között, Dél-Afrikából származó cikádokkal és proteákkal, Belgiumból beszerzett azáleákkal, és a madeirai erdők őshonos növényeivel, páfrányokkal és cédrusokkal. A parkot, a meglévő tavakba, változatos színű Koi-halak telepítésével tovább gazdagították, valamint két további 300 ezer liter víz befogadására alkalmas tavat is létre hoztak. Az idők során építészetileg is jelentősen megújult a látogatópark. A kertet címerekkel, térkövekkel, ablakokkal, fülkékkel, pagodákkal, Buddhákkal, a világ különböző részeiről származó lámpásokkal, valamint kőből készült szobrokkal díszítették. A kertben sétálva megcsodálhatjuk a híres portugál kerámiacsempe-gyűjteményt. Itt látható a Brazíliában készült, 530 cm magas, egyiptomi motívumokkal díszített váza is, mely magasságával sokáig világcsúcstartónak számított. De ne feledkezzünk meg az ásványkövek tárlatáról se, mert a sok érdekesség között akad ametiszt is. Afrika múzeum is várja az ide látogatókat.
A növénykert vitathatatlan pompája, a mesterségesen kialakított vízzuhatag. A pár méter magasból alázubogó vízfüggöny mögé be lehet sétálni, és a vékonyka vastagságú vízfolyáson át, remek fotókat lehet lőni. A fák, és a virágok dzsungelszerű kavalkádja, mind alakban, színben, egyenesen pazar. Meglepve csodálkoztunk rá az egyik kis tó árnyékos oldalában féllábon álldogáló, alvó flamingókra. A fotó kedvéért huhukkolással hoztam vissza őket álomországból.
Három csúcs túra. Ez Madeira három legmagasabb ormának bejárásáról szól. Előre egyeztetve , ide nem tartottam a feleségemmel. Részben, mert neki is szüksége van a csak magára koncentrálás élményére, másrészt, nem biztos, hogy vajon alkalmas lesz-e a terep, a számomra? Mint utóbb kiderült, helyesen döntöttem. A továbbiakat az ő elmeséléséből ismerem. Miután kiszálltak a kisbuszból, jeges szél sűvített a nyakukba. A túravezető egy harmincas nő, a jelen lévők tudtára adta mosolyogva, hogy ő már teljesítette a madeirai terepfutó versenyt. Kő, fa és vaslépcsőből számtalan került eléjük. Feleségem imádja a hegyeket ugyan, de bár ott loholt a túravezető mögött, csak elvétve maradt ideje körbenézni. Szerencsére, adódott néhány röpke pillanat. Csodálatos tájkép tárult a szeme elé. Grandiózus hegyvonulatok, markáns csúcsok, melyeket sárga színű cserjenövény szelídítette. A hegyek között húzódó végtelenül mélynek tűnő szakadékok aljába, nem mert még belegondolni sem, Kati, nemhogy oda lekukucskálni. Kitettségének érzését csak fokozta, hogy a rohamvándorlás során, több helyen is elkelt volna a védőkorlát nyújtotta biztonság érzet. A napsütötte oldalon meleg volt, az árnyékoson pedig épp az ellenkezője. Ahogy ez ilyenkor szokott lenni. Ő volt a legidősebb résztvevő, de korántsem utolsó a sorban. A tájban kiválóan megfigyelhető volt, a kígyózva haladó turistacsoportok sokasága. Néha eltűntek egy-két hosszabb alagútban, ahol elkelt a fejlámpa, és a mennyezetről a nyakuk közé hűs vízcseppek pottyantak frissítőnek. Lábbelinek túrabakancs dukál. Tíz kilométer nem sok ugyan, de ilyen terepen? Mindenki kivolt, mint a kutya. Az utolsó csúcsra a túravezető nem ment fel, mivel vissza kellett térni. Ezt kimondottan helytelen hozzáállásnak tartom, mert a résztvevőkért a felelősség őt terheli, és vajon mi van akkor, ha ezen a szakaszon valakit baleset ér? Ide csak jól meggondolva érkezik valaki, felmérve fizikai állóképességét, de nem várható el tőle, a táv rohamtempóban történő teljesítése. Ide elsősorban a látványért jönnek az emberek, és nem a csatakért. Ritkán fordul elő, hogy túra után hazatérve, hanyatt dőljön a feleségem, de ezúttal ez történt. Kissé elfáradt, rendszertanilag nem a hegyi kecskék közé tartozik.
Szent Lőrinc-félsziget (Ponta de São Lourenço). Utolsó előtti napra időzítettük a kirándulást, melyet ajánlatában, a nemzetközi programszervező sétának tüntetett fel. Mikor beszálltunk a helyi utazási iroda kisbuszába, rám nézve, erősen megvakarta feje búbját a túravezető. Szavait angolul intézte hozzám, de anyanyelven visszajeleztem, semmi gond, indulhatunk. Ekkor már sejtettünk valamit, a ránk váró, sétának eladott szolgáltatásról.
Caniçal falunál, az Abra-öbölnél kezdődik. Az öböl fölötti parkolóból remek rálátás nyílik, a Kopár-szigetekre, és nyugat felé, a Sasok sziklájára. Utolsó, csaknem két kilométeres szakaszát, egy pár méter széles csatorna választja el, a félsziget nagyobbik részétől. -nálló sziget. Folytatása, a miniatűr Világítótorony-sziget , rajta a Szent Lőrinc világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta küldi jeleit az éjszakába. Legalábbis, ezt olvastam róla előzetesen.
Vajon mi várt ránk a valóságban? Mi más is, az addigra már kívülről fújt koreográfia: lépcső fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra, fel, s le. A lépcsők kiképzése, a lehetőségek szerint. Mindezektől talán megizzadhatott volna a homlokunk, de a gyakran 100 km sebességgel ránk lecsapó széllökések, ellehetetlenítették. Ez az időjárási jelenség a vándorlás során jelentett igazi veszélyt. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlatok, könnyen a mélybe sodorhatta az óvatlan embert. Bár a programleírásban a szervező cég túrabotot is biztosított a részt vevők számára, de ebből nem lett semmi. Kezemben, a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogy a körülmények lehetővé tették. Ide is erős láb, és jó bokaszalagokra volt szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Izgalmas, változatos kiállású sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egy mintha tengeri diadalív lenne. Talán a vikingek építhették maguknak? Egy órát trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázisban találtuk magunkat. Két lehetőség adódott, a büfé kényelme, vagy fel egy magas és meredek domb tetejébe, panorámáért. Ez utóbbit választottuk. Az út negyedénél kettévált az úti célunk. A továbbiakban, a kapaszkodást nem nyújtó meredeknek, már csak a feleségem vágott neki. Én közben a kihúzott acélzsinórban megkapaszkodva, mosolygó szoborként pózoltam. Délcegen álltam a viharos erejű széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtás szükségszerűségére, mások simán gratuláltak. Volt időm, udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem magam jól érezni. Pihegve érkezett meg, Kati. Odafent szobányi nagyságú felület, rálátással a fehértarajú hullámokra. Tucat kaland.
Lefelé egyedül indultam el, a drótba kapaszkodva. A pihenő másik felében, a magunkkal hozott elemózsiából haraptunk egyet, a vendéglőként üzemelő szardíniai háznál. Itt találkoztunk azzal a negyvenes fickóval, akinek lábszára csupa vér volt. Szedelődzködött a nemzetközi társaság. A már jól ismert kőrengetegen át iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program keretében, a lerobbant járgányból átülhettünk a felmentésünkre küldött hasonmásába.
Megérkeztünk a fővárosba. Az ideutazók figyelmébe ajánlom, hogy a heves szélviharok miatt, akár egy napra, vagy napokra is, lezárhatják a légikikötőt.
Egész éven át, hétvégéken, felvonulásos programokkal mutatkozik be a helyi közösség. Elutazásunk napján, néhány órát az egyik belvárosi park virágtengerében töltöttünk. Eközben részeseivé válhattunk, a népviseletbe öltözve, táncolva éneklő, majd zenére vonuló együttesnek. A távolban hosszú percekig szirénázó járművek tömkelege haladt el. Számuk nagyságát tekintve, ez is egy turistaattrakció lehetett. A sétálóutcában még mindig jelen volt az áprilisban két héten át tartó virágkarnevál néhány alkotása. Szintén napi programnak számít a belvárosban tartott koncertsorozat. Megfigyelésünk szerint, a zenészek egy része helyi lehet, mert több előadó esetében is, ők szolgáltatták a zenei alapot. A vendégénekesek, részben saját műveiket tolják, részben, slágerzenét játszanak. Nyolcvanéves tvisztelő bácsikára is rámosolyoghattunk.
Errefelé jóformán teljesen ismeretlen fogalom az utcaárusok dömpingje. Hét végén kulturált feltételek mellett megjelenhetnek ugyan, de nem feltétlenül gagyi termékekkel. Nem szeretnék megfeledkezni az élet árnyékos oldaláról sem. Itt is bőven akad tenyerét tartó népség, nem egyikük fiatal, életerős fickó. Kéregetnek, de nem lépnek fel letámadóan.
A helyi buszok sárga színűek, a távolságiak fehérek. Itt a 20 perces követési távolság sűrűnek számít, de akadnak olyan viszonylatok is, ahová naponta csak néhány járatpár közlekedik. A buszmegállókat, szó szerint, fel kell fedezni. Kis táblácskákra, apró betűkkel írják fel a járat számát, és a menetrendet. A buszok elején, digitálisan megjelenített, napfényben nehezen leolvasható piros számok árulkodnak a végállomásról. Több felvonókabinnal is tarthatunk a hegynek. Ezt csak turisták használják utazási élmény céljából.
Bevásárlás. A központban található egy nemzeti élelmiszerlánchoz tartozó egység. Ha jól emlékszem rá, 7:30-22 között tart nyitva. A pékség/kávézó helyeken mennyei finomságú zsemle kapható. Szétnéztünk a zöldségesnél is, ahol számtalan, számunkra ismeretlen gyümölcs kínálta magát. Vettünk érett mangót, melynek nem volt íze, és megkóstoltunk egy rébusz gyümölcsöt is, kidobott pénz volt az ára. Sokáig lamentáltunk a 25 százalék alkoholtartalmú helyi ital két decis üvegváltozatán. A végén hagytuk ott, ahová a kereskedő tette. Jut eszembe róla, közös hűtőnek túrós a háta. Második napon, a nyolcszobás apartman ház közös konyhájában lévő frizsiderből, valaki elcsente a kenyerünket. Feltételeztük az illető kilétét. Az utolsó nap reggelén egy fiatal pár indult a repülőtérre. A hölgy benézett a hűtőbe, ahol hűlt helyét találta, az előző nap oda betett úti élelemnek. Érkezésünk óta, csak mi, a portaszolgálatot ellátó fiatal olasz fickó, és egy másik házaspár tartózkodott folyamatosan a szálláson. Kissé más. A szállásfoglalók kommentjeikben gyakran panaszkodtak az éjszakai kutyakoncertre. Való igaz, tehetséges, jó torkú négylábúakról számoltak be. Egyik éjszaka az erkélyről hitelt érdemlő adatgyűjtést végeztem. Az alábbi összeállításban, duóban, kórusban, és vokálban is, gyönyörködhetünk.
Három színes a végére. Először Madrid közelében szólalt meg a pilóta, közölve, hogy Liszabonban kényszerleszállást fogunk végrehajtani (a műszerfal melegedése miatt). Tudom, amennyiben nagy a baj, az okot nem közölheti a parancsnok. Gondoltam, ha így lenne, spanyolföldön landoltunk volna. Több, mint két órát tartózkodtunk a gépben, mire felszállhattunk a liszaboni repülőtérről. Ekkor már azon izgultunk, odaérünk-e a szállásra 22-ig, mert utána már csak másnap 11-kor foglalhatjuk el a szobát. A madeirai repülőtér épületéből a terelőkorlátok laza kiiktatásával igyekeztünk az óránként közlekedő buszhoz, melyet pár perc híján értünk el. A sofőr egy megállóval előbb tett le minket, már sötétedett. Némi keresgélés után, a megadott időpont előtt egy órával célba érkeztünk.
A természetvédelmi oltalom alatt álló félszigeten történt. A túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Feleségemmel tőlük kissé távolabb várakoztunk. Velünk szemben, francia anyuka álldogált, hét év körüli csemetéjével. A kövek között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Tenyerével váratlanul lecsapott az egyikre, és kiegyenesedve, szétnyitott markából, egy megszeppent gyík került elő. A vadászat sikerén meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és jó messzire elhajította a kis állatott. A körülötte állók jót derültek rajta, szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta.
Portugál gálya. Vajon kinek mit mond ez a név? Kicsit terjedelmesebben róla, mert különlegessége miatt megérdemli. A portugál gálya a meleg világtengerekben terjedt el. Az élőlény hossza 9–35 centiméter, a fogófonál rendszerint 15 méter, ritka esetben elérheti az 50 métert. A nagy, süvegszerű gázhólyag átlátszó vagy halvány lilás-rózsaszínes, esetleg kékes színű. Túlnyomórészt nitrogénnel van tele, és vitorlaként szolgál. Vitorláját képes leereszteni, így viharos időben az élőlény a víz alá merülhet, ahol védett a széltől és az időjárástól. A fogófonalak között gyakran található egy kis hal, az úgynevezett medúzahal, mely immunis a portugál gálya mérgével szemben és csaliként szolgál: a fogófonalak hatótávolságába vonzza a zsákmányhalakat. Ezt követően megeszi az összes maradékot és a fogókarok elhalt végeit. A portugál gályát különböző polipcsoportok alkotják. Minden egyes csoportnak külön feladata van, együttműködve úsznak, táplálkoznak és szaporodnak. A portugál gálya a tengerben sodortatja magát. Tápláléka kis halakból tevődik össze. Az állat csupán néhány hónapig él. A portugál gálya mérge veszélyes az emberre is. Fogófonalainak érintése erős fájdalmat és gyulladást okoz. Veszélyességét tekintve, elsősorban betegeknél, vagy gyenge fizikumúaknál fordulhat elő légzési nehézség és, akár szívleállás is.
Miért hozakodtam elő vele? Az apartmanházban, ahol megszálltunk, egy másik magyar házaspár is lakott. Az ő elmesélésükből tudom, hogy a pár férfi tagja szinte érintőlegesen elúszott a portugál gálya mellett. Nem volt ennyire szerencsés az a külföldi kislány, akinek testébe méreganyagot juttatott az állat. A nem várt találkozás nagy fájdalmat okozott a gyermeknek. Észlelve az esetet, a partról a vízbe igyekvő helyi ember kezében nejlonzacskóval ügyesen kihalászta a veszélyes állatot, és a partra kiszállította. Ott a fövenyre letette, és szakértelemmel mesélt róla, a körülötte összegyűlt gyerekeknek, és felnőtteknek.
A lakótárs nekem is feltette a portugál gálya kérdést, mellyel tisztában voltam. Szerencsés embernek tartom, mert egy valóban unikális állattal találkozhatott, minden baj nélkül.
