Lettországi élményeink hatására szemeltük ki újabb úticélnak a legdélebbre fekvő balti országot, Litvániát. Nem vágyálom éjszaka megérkezni valahová. Ennek viszont lehet mosolyt fakasztó pillanata is. A reptéri buszról éjjel egy óra után a csepergő esőbe kiszállva tücsökciripelés fogadott minket. Meglepve és örömmel nyugtáztam. Aznap délelőtt kiderült, hogy a villanyrendőr hangja tévesztett meg. A szállásra való bejutáshoz egy Rigában megismert digitális beléptető rendszerre számítottunk, ehelyett a számzáras bőrönd technológiával találtuk szembe magunkat. Elő a fejlámpával, és eredményes munkához látott a feleségem. A doboz kinyitásával viszont meggyűlt a bajunk. Végre-valahára fellélegezhettünk. Nosza fel a fából összeütött csigalépcsőn, és álomra hajthattuk fejünket, a pazar torony apartmanban.
Majdnem elfelejtettem közölni, hogy az ország közepén fekvő, második legnépesebb városban, Kaunasban vagyunk. Napokat töltöttünk itt turistatérkép nélkülözésével. Visszatérve a jelzőlámpákra. Felfigyeltem a légkalapács hangját utánzó oszlopra. A halkabb és lassúbb ütem a várakozást jelzi, a hangosabb és ütemesebb az átkelést. A szorosan vett belvárosban egy helyen a járdába beépítve, közvetlenül a zebra előtt, led-lámpasor jelezte az épp aktuális átkelési lehetőséget.
A távolsági buszvégállomástól nem messze kezdődik a sétáló utca, mely egy aluljáró után másik néven egészen a várig folytatódik. A Szent Miklós arkangyal templomtól indulunk el, melyben a vasárnapi misét élő kórus színesíti. Itt található a katakombában kialakított Vakok múzeuma. A sétáló utca számunkra egyetlen érdekessége, a színház előtt egy kőtömbből kifaragott, különböző típusú emberfej-arcok kavalkádja. Szemre való, megnézendő, elgondolkodtató. Az utcát hosszában fasor szeli ketté, számtalan pad közül válogathat az erre járó. Az egyiken egy idősebb férfi, harsogó blutusszal.
Mielőtt lemennénk a gyalogos aluljáróba, mely kettéosztja a két sétaövezetet, hangulatemlék a hátunk mögött hagyott környezetről.
. A várba felvezető szakasz teljesen más hangulatot áraszt. A régi városháza épülete tornyocskákkal tűzdelt. Előtte szabadtéri fotókiállítás. Az egyik képről a 20. század elejei állapotában szemlélhetjük meg a városházát. Kicsinyke téren ácsorgunk. Érdekesség, hogy a vendéglők üzemi része a házak pincéjében található, a vendégeket pedig az utca szintjén kialakított teraszokon fogadják. Pár lépésnyire innen a hanza kereskedők egykori irodája, székhelye. A vörös téglás épület az erre járó idegent megállásra készteti. Igazi gyöngyszem. Mellette látványos fekete üvegpalota, a jezsuiták gimnáziuma. Közelben a vár. Mi is szétnéztünk a falak között. Karbantartott történelmi emlékről van szó, de semmi különösebb. Belőle nekem egy padon üldögélve harmonikázó fiatalember marad meg emléknek.
Kaunas egyik folyója fölött forgalmas közúti hídon átkelve megérkezünk a közel százéves felvonóhoz: Funicular. Kisebb dombra tarthatunk vele. Előzetes olvasmányaim alapján zenés utazásra számítottam. Hiába. A kis kabinban fapadok, menet közben úgy zörög, ahogyan egy ilyen járgánytól elvárható. Egy fiatal lány üzemeltette a közlekedési eszközt. Mivel hideg szeles időjárás volt éppen, más lehetősége nem lévén, az időjárás viszontagságai ellen bemenekült a fűtött kabinba.
Ha nem is úton útfélen botlottunk egy-egy parkba, de a Baltikumra oly jellemző zöld környezet itt is nyakon csíphető. Többször találkozhattunk sárga színű láthatósági mellénybe bújtatott óvodásokkal, amint a zöldbe tartottak kísérőikkel. Errefelé még napközben is hangosak a játszóterek. Igazi örömforrás a szaladgáló, zajongó és nevetgélő gyerekek világa.
A kötelező látnivalókon túl azért akad más is. Remek példa erre az „art” udvar, melynek fő attrakciói távolról fotózhatók jól. Egy épület második emeletének lecsupaszított erkélyén – az erkély ajtó és az ablak helye befalazva – egy normál méretű rózsaszín fürdőkád. Az udvarban pedig egy kifejlett, ugyancsak rózsaszín elefánt. Az állatvédők ne kapjanak a szívükhöz, mert installációról van szó. Az udvart övező falakon festmények. Címet keresgélve sétáltunk tovább, így találtunk rá az Ördög múzeumra. Nagy várakozásunkat alaposan lehűtötte, hogy az épület tatarozás miatt zárva. Elsétáltunk a buszpályaudvar közelébe, a török kormány anyagi támogatásával pár éve emelt apró minarethez. Az ajtón talált kiírásból a müezzin énekének időpontjára következtetve, mikrofont beélesítve várakoztunk. Eredménye csupán az ajtócsapódás lett. A kora délutáni imára két fő érkezett.
Kedvünket egy építkezésen észrevett szokatlan látvány dobta fel: a felújítás alatt álló épület egyik falát ablak rajzolatú takarófóliával fedték be. Mindketten helyeslően bólogattunk. Máshol viszont mosolyogtunk, mint például a „Tücsök és a hangya” fémszobor előtt. Másik utcában szomorkodhattunk, például az alul romos, felül lakott faház látványán.
Kaunasban – és a további általunk felkeresett városokban is – jellemzően hipermarketekbe botlottunk. Nyitva tartás általában 8-22 óra. A város lakosságához képest sok van belőlük, melyet a csúcsidőszak gyér forgalma is visszaigazolt. A portékák közül kiemelném a tejet, melynek zsírtartalma 2-5% közötti. Olyan ízletes vastag héjú kenyeret, melyet itt barna kiadásban 1,10 euróért kapni, máshol nem ettem még.
Pár gondolat az aluljárókról. Labirintus rendszerűek. Másik jellemzőjük, hogy az utcaszintről a mélybe nem egyenes vonalban vezet le a lépcső, hanem oldalirányokba megtörve. Ennek okát többek között abban vélem visszaigazolva, hogy a tél hidege, de legfőként a hasító hideg szele ne juthasson akadálytalanul a föld alatti részbe. A tévedés jogát fenntartom.
Kevés hajléktalannal találkoztunk, akiket a vasútállomásra, vagy a fűtött buszpályaudvarra nem engedtek be. Mi pedig nem kereshettük fel a világ egyetlen magán kézben lévő Atom bunker múzeumát. Előzetesen jeleztük érkezési szándékunkat, melyre nem érkezett válasz azóta sem. Tirana után itt is jó lett volna a közelmúltra visszaemlékezni. Nem csak Kaunasra, hanem Elektrénaira és Vilniusra is igaz, hogy egy hét alatt egyetlen egy eldobott szeméttel nem találkoztunk. Az is igaz, szemétgyűjtőkből sehol nem volt hiány.
Itt tartózkodásunknak üde színfoltja volt, az a tucatnyi emberből álló krisna hívei kompánia, akik dobszó kíséretében hangosan énekelve vonultak a belváros felé. Ekkor a hangfelvevő a hátizsákban lapult, nem úgy, amikor előre megfontolt szándékkal felkerestük a Jézus Krisztus templomot.
A modern épület már kívülről is bizarr kinézetű: függőleges falak, függőleges templomtorony, mindezek fehérben kivitelezve. Belül semmilyen csicsa. A keresztre feszített Jézus a falon. Hétköznap lévén ugyanannyian foglaltak helyet a padsorokban, mint vasárnap délben a sétálóutca elején lévő Szent Miklós arkangyal templomban. Misére érkeztünk, zenés mise lett belőle.
Kaunas és Vilnius között az országút mellett félúton található Elektrénai. A Szovjetunióban az 1960-as években házgyári panelekből épült, mint az ide telepített ipart munkaerővel kiszolgáló város. Emiatt építettek ide Vidámparkot. Róla azt olvastam, hogy megnyitása után nem sokkal, érdeklődés hiányában bezárták, és a nem őrzött területre a kerítésen át könnyen be lehet mászni. Nos, erre indult be az én nagyra törő fantáziám: milyen jó lesz a hatalmas területet bebarangolni! Mi várt ránk? A Vidám parkban egyetlen egy mutatványra találtunk, a rozsdás hullámvasútra. Egy 2018-as fotón óriáskerék, és hinta is látható. Pozitívumnak csupán annyit hozzá, a rajta lévő kocsi – egymásutánban három ülés – épp az egyik hullám legaljában akadt el anno. A kerítés meg méternél is alacsonyabb korlát. Engem sikeresen lóvá tett a cikk írója, én másokkal nem kívánok így elbánni. Pár méterrel távolabb található az ország legnagyobb tava, mely egy folyó felduzzasztásának eredménye: nyáron vízi járművek lepik el. Partját nádasok szegélyezik, itt-ott vadkacsák úszkáltak a part mentén. A Jégcsarnok környékén pecás áztatta a damilt. Távolabb rátaláltunk a homokos strandocskára, melynek fő kelléke a gyermekeknek való csúszda. Visszatértünk a városba, és ami elveszett a vámon, visszajött a réven.
Milyen jó az utcán belelátni az emberek mindennapos életébe! Kezdődött a két porolóra kifeszített köteleken száradó ruhák látványával. Ebből kiindulva könnyen elképzelhető, hogy a porolót eredeti funkciójára is használják még. A panelek ablakainak csak elenyésző része lett műanyagra kicserélve. Rátaláltunk olyan panelre is, ahol a tulajdonos a saját falát fehérre lefestette. A ház szürke volt. A hideg mindenhol hideg, a rések pedig mindenhol rések. Két lakás esetében igaz, hogy a tulajdonosok – egyik esetben fehér színű, a másik esetben szürke színű – réstömítővel igyekeztek a távfűtés melegét a lakásban tartani. Unió ide, unió oda, a jólét sok helyütt várat magára még. De a „tiszta udvar, rendes ház” rajtunk, embereken múlik.
A parkban tiltó tábla, egy guggoló kutya, piros csíkkal áthúzva. De nem kutya ez sem: októberi margaréta méhecskével.
Kaunasból Vilniusba tartva vonatra szálltunk. Modern szerelvény, emeletes személykocsik és jó vágány jellemezte technikailag az utat. Az is igaz, a kabátokat nem vették le magukról az utasok. A jegyvizsgáló feladatkörébe tartozott a büfés szerepkör is. Útközben: vidéken sok a faház; kisebb, rendben tartott vasútállomások; jellemzően apróbb települések; fenyő és lombhullató erdők.
Litvánia több mint fél milliós lakosú fővárosában vagyunk. Domborzatilag a magyarországi Veszprém városhoz tudnám hasonlítani. A lakótérségeket nagyobb erdőfoltok választják el egymástól.
A feltétlenül felkeresendő látni valók között szerepel az UNESCO világörökség részét képező művész negyednek kikiáltott Uzupis negyed. Gótikában, reneszánszban, de leginkább barokkban „utaznak” az itt látható, akár kétszáz éves épületek. Ez a főváros óvárosa. Főterén nézhető meg a művészetre jelképként utaló „Trombitát fújó angyal” szobor. Ősz közepén jártunk ott, jellemzően bezárt vendéglők, kávézók és kiállítótermek vártak ránk. Néhány cukrászda - vásárlóközönség híján - tartotta magát még. A folyóparttól dombszerűen emelkedő hetven utcácska házaikkal egyetemben, tetszetősek. Tovább kapaszkodva felfelé, immár túl a művész negyeden, utunkba esett a Szent Anna templom. Harminchárom különböző féle vörös téglából épült tornyai lángnyelvekként emelkednek a magasba és jól kiegészítik egymást a tőszomszédságában magasodó neogótikus harangtoronnyal. Ahogy szokták mondani: megér egy misét. Odabent egy nénike vigyázta a perselyt. Menjünk tovább. Az egyetemet 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította. Ez volt Közép-Európa első és legnagyobb ilyen tanintézménye. A mi érdeklődésünket a Foucoult inga keltette fel, ilyen a Gellért-hegyen a Sánc utcában lévő csillagvizsgálóban is látható. Általa igazolták a Föld forgását. A toronyba a miniatür minaretekben megszokott, a felfelé törekvő ember számára jelentős kényelmetlenséget okozó csigalépcsőn lehet feljutni. Az egyik gerendán szárnyai vége közt könyvet nem tartó kőbagoly üldögélt. Itt fent volt látható az inga is. Aki elszántabb nálunk – aki napi nyolc óránál többet képes egyfolytában várost nézni - annak érdemes felkeresni a központi épület első emeletén lévő auditóriumot (a folklór élet szürreális freskói), a Szent János templomot (belső szerkezete elképesztő látványt nyújt).
A tágabb értelemben veendő dimbes-dombos óvárost a város sík területétől egy keskeny folyócska választja el egymástól. Az Uzupis negyedbe felette átvezető híd mellett érdekes installáció mosolyogtatott meg minket. A víz fölé egy pad van belógatva úgy, hogy a rajta helyet foglaló, vállalkozó kedvű emberek lábszára beleérjen a sekély vizű folyamba. A vízfolyás mellett sétatér szalad a végtelenbe, az utca túloldalán pedig szemre kimondottan tetszetős új házak sokasodnak. Ahogy a minket útbaigazító egyik helyi erő sóhajtva mondta: sok-sok euró az ára.
Itt vagyunk a főtéren. Geminidas-torony. A nyolcszögletű torony neve a litvánok nagyfejedelmének nevére utal. Sikeres politikája révén nem csak megvédte országa függetlenségét a német lovagrendek ellen, de területét a mai Ukrajnáig kitolta. Felvonóval is meghódítható, de a folyó felől, előbb egy izzasztó kaptatót követően, fából ácsolt deszkalépcsőkön át érhetünk fel a torony tetejébe. Ami nem tetszett fent, hogy további két emelet magasába jutásért már fizetni kellett volna.
Dob pereg a főtéren? Nosza, siessünk oda! Kissé lihegünk ugyan, de az általunk katonai főiskolásoknak vélt osztag még egy helyben ácsorgott. Figyelembe véve a várható menetirányt, előresiettünk és beálltunk hangfelvételre. Vezényszóra indult a menet, pergett a dob, ahogy kell, de a mikrofon előtt pár méterrel jobbra oldalirányt vett a fiatal derékhad. Nem bosszankodtam miatta, inkább örültem a váratlan és sikeres hangtolvajlás okán. Egyébként, a főparancsnok előtt bemutatót tarthattak felkészültségükről.
Igen ám, de a közelben a székesegyház harangtornya, és közeleg a 14 óra. Lesz, ami lesz. Ismét beálltam hangfelvételre. Aki erre jár, mindenképpen jól jár, mert a nap minden órájában megszólal a nagyharang. A sorból nem maradhatott ki a Bazilika belső tere sem. A jelentős nagyságú helyiség akusztikája kedvező a halk hangok, zörejek felerősítésére, és így azok rögzítésére. De akadt egy pár, akik talán bosszantásból, tudatos zajongással akartak kedvem ellen tenni, de én kimondottan megörültem kópéságuknak. Így utólag is, köszönet érte.
A Hajnal kapu bevételére a szállásról indultunk. Mivel a kiindulópontunk helye nem képezte a turistatérkép részét, ezért saccperkábé alapon vágtunk neki. Ennek lett eredménye, hogy turisták által érintetlen lakóövezeteket ismerhettünk meg, a máskülönben fölöslegesen megtett kettő km révén. A célba érés kissé lehangolta, Katit. A történelmi emlék nem egy nagy durranás a városlátogató számára. Oldalában egy magyar nyelvű emléktábla, melyet az 56-os forradalmárok tiszteletére helyeztek el a falon.
Három egymástól jelentősen eltérő apróság is felhívta magára a figyelmünket. A Macska kávézó kirakatában, macskakosárban molett cicák ásítoztak, miközben a feketéjüket szürcsölgető vendégek kedvükre simogathatták a doromboló jószágokat. Nem messze innen a Dráma színház homlokzata hívta fel magára a figyelmet: fekete alapon aranyarcok ragyogtak. Harmadiknak a troli áramszedőjének és a felsővezeték harmóniájának hangjegyei késztettek rögzítésre.
A főtértől úgy egy km-re található a Népirtás múzeum, másként, KGB múzeum. A rigaitól eltérően, itt már kap is valamit a látogató a pénzéért: mindkét balti országban a nem látó és kísérője ingyen keresheti fel a kiállítást. Fő attrakciója a pincelabirintus. Kezdődik egy egyszemélyes, kb. egy négyzetméter alapterületű zárkával, melyben egy keskeny pad található. Aki ráül a deszkára, aligha dől háttal a falnak, mert percek alatt lefagy a hidegtől. A hangszigetelt zárka – a fal és a műbőr között tömítőanyag – a kényszerítő erőfitogtatás helye. A fekhelyek szélessége fél méter, aligha érdemes forgolódni rajta. Egy további szobában telefonkészülékek, írógépek, és a kor egyéb technikai csodái. Az egyik zárka ajtaján ételbeadó nyílás, aki kíváncsiságból bekukkant rajta, egy tükör által saját magával találja szembe magát. A toalett nem más, mint a balkánról oly jól ismert guggolós latrina. A folyosó falán, hol elmosódott, hol élesebb fotók sora. Az egyiken törött emberkoponyák sziluettje. A járat vége felé jobbra egy szoba. Vezetett csoport tagjai tartózkodnak odabent, a monitort nézik. A képernyőre rápillant Kati is, két fogdmeglegény közrefog egy elítéltet, belépnek a szobába, hátulról mögéjük lép valaki, és a kezében lévő revolverrel fejbe lövi az amúgy is félholt szovjet népellenséget. Utána a vérrel áztatott padlót vödör vízzel felöntik.
Maradjunk továbbra is a jelképes Szovjetunióban, de egy másik pályára térünk át. Vilnius főpályaudvara mögött, az ingyenesen látogatható, szabadtéri Vasúti múzeum várja az érdeklődőket. A „fekete” csodák közül az 1937-es orosz robosztus gőzmozdony, és az 1942-es osztrák csühös említendő. Érdemes volt felkapaszkodni az első osztályú hálókocsiba, melyben a négy fekvőhelyes kupékban a fekvőhelyek egymástól való oldalirányú távolsága fél méter. Csak kívülről ismerhető meg az a szemre tetszetős kék színű, feltűnően keskeny ablakú személyvagon, melynek hossza 20 méter. Van itt gyermekvasút, mégpedig a javából. A vagon belmagassága csupán 170 cm. A vagon kívülről szebbnél szebb gyermekfestmények gyűjtőhelye. A közelben egy feltünően rozsdás mozdony, sok-sok vagonnal a hátuljában. Mint kiderült egy tábláról: MÁV szerelvény.
Volt egy régi vágyálmom, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, és az most részben beteljesedhetett. A Szovjetunióban – de más országokban is – a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. Ezek a szerelvény utolsó kocsijai lehettek. Ide a kispénzű emberek váltottak jegyet, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábas jószágok; zsákban malacok; ládában törékeny áruféleségek, sokféle kelme; zsákban különböző féle termény. Ennek megfelelően egy öszvér vagonról beszélhetünk, mely egyszerre volt teher- és személyszállításra alkalmas. Talán a transzszibériai vasút kapcsán egy netes hozzászólásban olvastam, hogy szerzőjének egy életre szóló, feledhetetlen élményt jelentett a távolkeleti utastársak világának testközelből való megélése. Ezek után én is olthatatlan vágyat éreztem ez iránt. Nos, Vilniusban a Vasúti múzeumban egy ilyen harmadosztályú vagonra találtunk. A vele kapcsolatos tapasztalatokat részletesen fogom leírni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapta a mozdony füstje.
Képzeljünk magunk elé egy tizenegy méter hosszú, három és fél méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható Ajtaja egy 130x220 cm-s bejáratot eredményez. A fából készült jármű falvastagsága 13 cm. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, az is két méternél jóval magasabban. A mennyezetről nyolc darab petróleumlámpa csüng alá.
Ha az ajtóban állunk, a balra és a jobbra eső tárgyak egymással aszinkronban voltak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon három-négy ember férhetett el, összesen úgy negyven fő. Az oldalfalon különböző méretű polcok. A legbeszédesebb a vodkásüveg tartó: a fapolc felett két vastagabb drótszál van kifeszítve úgy, hogy a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így az még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok most üres volt ugyan, de a felirat szerint ott lehetett a korabeli utasellátó: cigaretta, kávé, tea, itóka. A logika azt diktálja, hogy a málhákat a bejárattal szemben lévő részen halmozták fel.
Engem annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel ezt a vasúti relikviát. Aki már csak abba gondol bele, hogy milyen szagvariáció lehetett odabent, annak máris feláll a szőr a hátán, igaz? Arrafelé van úgy, hogy két állomás között ötszáz km a távolság. Nyáron negyven fok meleg, télen pedig ugyanannyi hideg. A szibériai tajgán akadálytalanul vágtató, csípős szél zúgása sem kutya. Ugye te is velem tartanál a harmadosztályú vagonba? Olcsó a jegy!
Vilnius főpályaudvarának bejáratától jobbra két méter átmérőjű kerek kivetítőn figyelhetjük a környék forgalmát. Lépjünk be a csarnokba. A kassza előtt várakozunk, hogy jegyet váltva visszautazhassunk Kaunasba, és repülőre szálhassunk. Harmincas szőke, kedves arcú hölgy ül odabent. Egyszerű orosz mondatokkal kérem a jegyet, kezemben a fehér botot jól látja. Némi csend után rázendít profi oroszsággal valamire, és csak nagy nehezen értjük meg, hogy nekem kedvezményes jegy jár. Emiatt telefonál is valakinek: biztosan a külföldi illetőségem okán. Fél áru jeggyel utazhatok. Kedvességét megköszönöm, és hálából dobok egy puszit. Nagyot kacag. A kassza előtt pakolunk, amikor fülig érő szájjal mellettünk terem. Felajánlja a négyes számú peron lifttel való megközelítését, de jelzem, hogy mi gyalog vesszük az akadályokat. Fürgén indul el a vágányok alá levezető lépcsősor felé. Utolérem, bal kezemmel jobb felkarjához érek, és így megyünk tovább, feleségem jobb oldalt lépkedve követ minket. Útközben elsütöm az ilyenkor kötelező „krászivájá gyévocska” kandur szöveget – nevetés a válasz rá – majd utána persze kissé morózusan a „krászivájá zsená”-t is, ekkor már mindhárman derülünk. A négyes vágánynál kézfogással búcsúzunk el egymástól.
