A lett ember, ha légzési nehézsége támadna, nem rohan fejvesztve a szakorvoshoz szanatóriumi beutalóért, helyette elsétál a legközelebbi parkig. Belőle annyi található, hogy számbavételéhez számlálóbiztosokra lenne szükség. Dús gyepszőnyeg, lombos fák ligete, karbantartott padok szemetesekkel és makulátlan tisztaság. A turistákat a városban több helyen térképpel ellátott tájékoztató tábla segíti. Az emberközpontúság másként is tetten érhető. Legyen itt annak a taxisnak a példája, aki – az éjszaka közepén megérkezvén Rigába - látva, hogy a városi buszt keressük, nem akart minket becsalogatni az autójába, helyette készségesen útba igazított. A menetrend szerinti időpontnál huszonöt perccel előbb landolt a gépünk, így elértük az utolsó, 00:10-es városi buszt. Kora hajnalban három hét után másodszor is rám tört a covid, mely két és fél napra ágyba döntött. Térjünk vissza a mindennapokba. Néhány évtized élettapasztalattal a hátunk mögött tudjuk, árnyék nélkül nincs napfény. A lettek nem Rothscildok, arrafelé is arat a drágaság, meg a zsebtolvajlás.
A lakókörnyezet visszahat az ott élő emberre. Rigát Európa szecessziós fővárosának tartják. A pár emelet magas házakat szinte kivétel nélkül a kőszobrok legszélesebb választéka díszíti, oroszlán vagy majom fej, félmeztelen ledér hölgyek vagy az ördög bőrébe bújt kedves férjuruk. Ez is egyfajta mesevilág mindaddig, amíg a szájtáti városnéző turista hátrafeszített nyakába nem áll bele a görcs. Mi is egy ilyen házban kvártélyoztuk el magunkat. Az előszoba fagerendázaton nyugodott. A szállásra digitális rendszer használatával lehetett bejutni: a kilincs felett lévő képernyőt rátenyereléssel lehetett üzembe helyezni.
A régi időkben Hanza városként tartották számon a lett fővárost. A kultúra és az építészet fejlődésében fontos szerepe lehetett ennek a kapcsolatrendszernek. Máig tartó visszaigazolása , a nyolcszáz házból álló óváros. De csörtettek fegyverrel itt a legkülönbözőbb skandináv népek, a lengyelek, valamint az orosz és szovjet tejtestvérek is. Némelyikük sikerrel tette, maradtak, míg bírták szusszal. Ma már a turisták szuszogják tele a várost. Legtöbbjük német származású, a spanyolok hűsölni jöhettek. A Balti-tengerről a fővárosba a Daugava folyón úszhatnak fel a szállodahajók. A reptérről a járatok jelentős része skandináv országokba tart.
A turista hamar felfedezi, hogy a belvárosban erős a rendőri jelenlét. Eredménye, hogy a hajléktalanok nem verődnek hordákba és nem kéregetnek. A járdákat fiatal lett fiúk takarították. Az ételfutárok viszont jellemzően Indiából érkeztek. A nemzetközi és távolsági buszvégállomáson (Autoosta) 4,5 euróért lehetett zuhanyozni. Aki az utolsó pillanatban helyi szuvenirt szeretne beszerezni, számtalan utcai árusnál válogathat a fából faragott termékekből.
Néhány szemre való vagy más miatt érdekes rigai épület: a Feketefejűek háza (a nőtlen kereskedők céhének egykori székháza); Rigai Székesegyház; Szent Péter templom; a négy hangárból álló piac; Lett Tudományos Akadémia (Sztálin által adományozott épület); Szabadság emlékmű; Power Tower - lábánál Lettország NATO-hoz való csatlakozásának ötödik évfordulója alkalmából ingyenes fotókiállítást rendeztek.
A KGB székház (1917-1991.) felkeresése miatt nem kaptunk hajba a feleségemmel. Sokat vártunk tőle, alig valamit kaptunk. A hatalmas felújított szürke épület pár szobája a kiállító tér. Dokumentumok és fotók a falon, egy kihangosított monitoron - feltételezhetően - egy kárvallott beszélt az emlékeiről. Két fotó érdemel említést: Az egyiken egy alaposan megruházott hölgy monoklival teletűzdelt arca látható, a másikon pedig egy olyan szoba, melynek aljából nyitott végű csövek állnak felfelé, a plafonból alálógva pedig egy elszívó berendezés kürtője, a földön pedig élettelen meztelen emberek fekszenek. Gázkamra. Hogy Sztálin vagy Brezsnyev főtitkársága idején készülhettek-e ezek a fotók? Ezt nem tudom, de, hogy a belvárosból a 21-es busszal hosszas utazás után elérhető a Motor múzeum, és ott többek között megnézhető eme két politikus személyi használatú személygépkocsija is, az száz százalék.
Egy zöld növénytengerben a lakótelep tartozéka a modern és külsőleg látványos múzeum, melyet még az autókat szívből utáló se hagyjon ki. Nekem már a pénztárnál leesett az állam, és nem azért, mert a látássérültnek és kísérőjének itt is ingyenes a körbenézés – Lettországban borsos ára van a múzeumi belépőnek – hanem, mert kaptunk egy-egy eldobható szövetkesztyűt. Csak később jöttem rá, hogy a kiállított járgányok kézzel való megismerését szolgálta a tárgyi figyelmesség: a tárlat végignézése után fekete volt a portól. Hamar rájöttem, hogy az autók ugyanabból a fémből készültek, és az üléseket borító vastag bőr ugyanabból a bőrfajtából való. Ebből következtettem ki, hogy itt az eredeti autók hasonmásai láthatóak, az eredeti tervek újra legyártása után, egészen biztosan, egyik járgányban sem volt motor. A kerekek is vadonatújak. Feleségem, mint egy fiúgyerek, olyan lelkesen szaladozott egyik csodától a másikig. Az ő szívét egy 1920-as évekből származó dobozos Ford-típusú autó (35 km/h) és egy az 1930-as évekből való fehér színű kétüléses Mercedes (105 km/h) dobogtatta meg. Hosszas lamentálás után az előbbi mellé tette le a voksát.
Sztálinnak 1949-ből személyes használatra egy hat méter hosszú (leléptem), 6005 cm3, 140 km/h sebességű ZIS típusú autója volt. Az első és a második ülés sor közötti térség alkalmas lett volna egy nagyívű műkorcsolya világbajnokság lebonyolítására. Sztálinhoz képest Brezsnyev elvtárs már-már nyugati elhajlónak számított e téren az 1962-es Rolls-Royce birtoklásával. Hogy a jármű 190 km/h végsebessége közre játszhatott-e a kocsi elejének ripityára törésében, vagy oka simán a vodka nyakló nélküli vedelésében keresendő, teljesen mindegy. Mindkét járgányban maszkírozott bábú alakjában a sofőr ülésben a két elvtárs látható.
Évszám tekintetében az utolsók egyike egy 1980-as német kapszula-autó, mely emlékezetem szerint 360 km/h-val suhant. A felső két szint után irány az alagsor, a teherautók és a buszok tere. Az egyik busz ajtaja tárva-nyitva, nosza rajta. Egy kihangosított monitor segítségével az utazás élményét teremtették meg a szervezők. Az út mellett szurtos gyerekek kiabáltak, itt-ott kacsák tipegtek, de érkezett pótkocsit vontató traktor is. A pálmát mégis az oldalkocsis motoros vitte el, Szergej bácsi, aki maga után akkora kipufogó-gázfelhőt hagyott, hogy annak okán jóformán megbénult a közúti közlekedés: nevettében hasát fogta, Kati.
Szót érdemel a múzeum belső tere. Korom fekete falak, pontszerű világítótestek, melynek fénye ugyan megcsillan a kiállított autók magas fényű lemezborításán, de a szem, a látvány és a fotózás szempontjából nem szerencsés. Ablak hiányában totál száraz a levegő, és porból is bőven akad odabent.
Ha már vidékre keveredtünk, maradjunk ott is. Riga meghosszabbított vonala a több apró település összességéből álló Jürmala (ilyen nevű település nincs). A főváros főpályaudvaráról – itt még valóban talpfák a talpfák - harmincöt perc vonatozás után Majoriban szálltunk le:a személyvagonokban egy sorban kétszer három-három ülés néz szembe egymással. Színes faházairól nevezetes eme tájék, de azok nem ejtettek rabul minket. Lesétáltunk a tengerpartra. A víz sárga, homok színű, lassan mélyül. Nem csoda, hogy mindössze két fürdőzővel találkoztunk. Augusztus elején a tenger hőmérséklete alulról nyaldosta a húsz Celsius fokot. A part homokos, és számunkra érthetetlenül sok vendéglátóegység várja a betérőket. Bízva józanságukban, biztosan nem a zárva tartás miatt nem mennek tönkre. Turistából, de még sirályból is alig-alig akadt délelőtt. Ami viszont fura a magunk fajta közép-európai ember számára, a negyven méter széles homokos part szélében elterülő lombos erdő, amíg a szem ellát. A skandináv országok jellegzetessége lehet ez a tájkép, de eddig mi itt Lettországban jártunk a legészakabbra.
Riga szecessziós épületeire való hivatkozással egyszer már utalást tettem a mesevilágra. Folytatom egy vidéki példával. Sigulda Rigától autópályán ötvenkét km-re található. Vonattal ritkán átszállás nélkül is elérhető. A vasútállomás épülete (19. század) egyben magában foglalja a busztársaság jegypénztárát, és egy fakk-rendszer által a jelképes információs pontot is. Az oktalanul méregdrága papírra nyomott tájékoztatók, a turisták számára az összes ajánlott útvonalat tartalmazzák. További hibaként jegyzem meg, a nyomtatványok felső sarkában egy használhatatlan kicsinységű térkép kucorog. Én a térképet inkább egy olcsóbb papírlap hátoldalára nyomtattattam volna, így az első oldal szöveges része is gyarapodhatott volna. De nézzünk szét a környéken.
Milyen terepasztalt készítenél el, ha annak a teáltalad favorizált ideális lakókörnyezetet kellene bemutatnia? Ha az nem idézné fel a lakótelepi házak tömkelegét, itt-ott egy-egy kisebb fűcsomóval vagy csekély számú fával, hanem ennek éppen a negatívja lenne a te pozitív álomképed, akkor a több mint nyolcszáz éves, 1928-ban ismét várossá avatott Sigulda a te településed. Kilépve az állomásépületből, egy csoda látványvilágban találjuk magunkat. Ezt még tetézhetjük ha a Pils iela (utca) vonalát követjük. Nem feltétlenül rácsos-úthálózat-szerkezetű a település. Az általuk közrefogott terület olyanképpen jellemezhető, mint ahogyan a fővárosi parkok kapcsán jeleztem: tömör szerkezetű gyepszőnyeg, ligetes erdőrészletek, továbbá pontszerűen elhelyezkedő házak, melyeket jelképes kerítés határol, ha egyáltalán van. Úton útfélen turista-útbaigazító tábla került elibénk, igaz, a turisták számára készített útvonalajánló dokumentumokon feltüntetett különböző színű turista-jelzést kár keresni a fákon vagy másutt. Viszont hasznos a nyakunkat időnként körbetekergetni: kulcsok négyzete; egyszerű házi megoldású vízimalom kerék, mely még forog is; bohémsággal jellemezhető kőből faragott szedett-vedett katona bagázs; Sigulda régi és újkori vára egymás mellett; és sorolhatnám még. A pirinkó evangélikus templom mellett festői tó, melyből hal vetette fel magát. Mustra alá vettük a középkori livóniai várat, melyet a 13. század elején kezdtek el építeni és e köré gyarapodott a település. Belső fala igen magas, a legépebben megmaradt toronyba felmásztunk. A legfelső szintről láthatóvá vált a Gauja folyó, a fölötte drótkötélen haladó pontszerűen látszódó felvonókabin, és egy további vár is. A karbantartott vár park részében egy digitális fűnyíró zümmögött el mellettünk, tartályából még egy póni sem lakna jól.
A Gauja Nemzeti Park Lettország legrégibb és legnagyobb ilyen területe, 917 km2 nagyságban. A Pils utcáról egy gomba jelzést követve letértünk. Itt már találkoztunk igazi siguldai lakónegyeddel, mely tucatnyi sorház-jellegű épületből állt. A jelzés a Gauja Nemzeti Park sárga turistajelzéséhez kalauzolt el bennünket. Tíz perces séta után egy végeláthatatlan hosszúságú, a mélybe levezető lépcsősor tetejében találtuk magunkat. Visszaballagtunk eltévelyedésünk színhelyére, ahonnét egy rövidebb útvonalon igyekeztünk vissza a centrumba. Szót érdemel az óvoda. Bejárata közelében fából összeütött vaddisznó, közelében két foci kapu. Az ovi udvarát tömött gyep fedte, erdőliget borította, több foci pálya nagyságban. Reggel kiengedhetik a kölyköket legelni, két óra elteltével pedig elindulnak utánuk a dadusok, hogy mire délután megérkeznek a szülők, egyben legyenek a báránykák. Pár méterrel tovább, errefelé felfoghatatlan méretű lakóövezet: négy háromemeletes, két lépcsőházas panel. Kilométer után hatalmas élelmiszerüzlet, ahová szinte kivétel nélkül autóval és kerékpárral érkeztek a vásárlók. Jókora területet bejártunk, mire visszaérkeztünk a vasútállomás sokféleképpen hasznosuló épületéhez.
Útközben szinte csak magánosan álló házikókat láttunk: vajon hol a fenében lakhat az a tizennégy ezer siguldai?
