Kutaiszi kapcsán arról írt az egyik kommentelő, hogy ő három napot töltött ott, de semmit nem lehetett csinálni. Mindenkinek meg van a maga vélt igaza. Párommal mi négy teljes napot töltöttünk el Georgia második legnépesebb, százötvenezer lakosú városában, és környékén. Mi lett a mi igazunk?
Megérkezésünk után az iskoláskoromból származó tudásbázis sietett a segítségemre. Miért? Hétkor még olyan sűrű csendbe burkolózott a város, mintha egy kihalt tanyán bámészkodnánk. Nyolckor egy-két autó megjelent a város központjában, és turistavigasztalásnak dalra fakadt egy februári, fázós fülemüle. Az utcák kihaltak, az üzletek zárva. Kilencre megpezsdült az Imereti tartomány székhelye. Vajon mi lehet az oka mindennek?
Grúzia a Szovjetúnió egyik utódállama lett, Georgia néven. Anno az iskolások kilencre jártak suliba, a szülők pedig munkába. Ebben a tekintetben a múlt örökségét hordozza magán az ország.
Mivel előzetesen havazással és esővel alaposan ránk ijesztettek a meteorológusok, ezért tervszerűen betértünk a város központi terén lévő, tízkor nyitó turista információba. Az orrunk alá dugott prospektusból kibogarászhattuk, hogy az nap fél tízkor indult a kanyontúra. Szerencsénkre az egyik ajtó mögül előkerült egy középkorú férfi. Körbefutott a szó közöttünk, és már megállapodhattunk a magánattrakció tarifájában, mely az alapárnál egyharmaddal vastagabbra kerekedett. Pár perc múltán beszállhattunk egy az iroda elé gördülő járgányba és már indultunk is a közel hatvan kilométerre lévő Martvili kanyon felé.
Szegényes falvak mellett suhantunk el, melyek naplemente után láthatatlanná válnak az éjszaka leple alatt. Hamarosan bevillant a reptérről Kutaiszibe vezető út során látott, bennünk mulatságot keltő, háromszög alakú útjelző tábla értelme, melynek közepén egy teljes alakú szarvasmarha pompázott. Az országút szélében legelésző marhák, disznók és itt-ott libák sokasága. Az egyik faluban hirtelen fékezésre kényszerült sofőrünk, mert egy oktondi disznó előttünk keresztben átfutott az úttesten: mások az országút közepén ácsingózó tehénről számoltak be.
De másra is felfigyelhettünk útközben. Számtalan ember magasságú kereszt szegélyezi az utakat, melyek egy részét éjszaka kivilágítják: kevesebbjüket kék fénnyel, többségüket fehérrel. Másként is megtapasztalhattuk a grúzok erős vallásosságát. A Bagrati székesegyházban kamaszok és idősek egyaránt áhítattal járultak a falakra aggasztott szent képek elé, a Gelati kolostorba pedig a marsrutka vezetője jött be keresztet vetni, mielőtt visszaindult volna a városba.
A Martvili kanyonban, a kommentekből vett árakhoz képest, a belépőért már közel húsz százalékkal többet kellett leszurkolni a pénztárnál. Az érdemben bejárható terület nem nagyobb néhány futballpályánál. Akad odabent egy csónakázásra hivatott tavacska is, melyben a mélyebb részeken, akár térdig is érhet a víz. Lanyha evezőcsapások mellett, alig tíz perc a vízi út élmény hossza, melyet a pénztárnál előzetesen borsosan meg kell fizetni: ezt mi tervszerűen megúsztuk.
A másik látványosság a zabolázatlan paripa sebességével vágtató hegyi patak, mely a sziklába vájt mederben fodrozódik, gyakorta több emelet mélységbe alázuhanva. Páromat a környezet szépsége is ámulatba ejtette.
Életre szóló emléknek fog megmaradni bennünk a következő kép. A Martvili és az Okatse kanyon között autókáztunk éppen, mikor a régi korokat megidéző, filmekből is jól ismert jelenet elevenedett meg előttünk. Egy kiskamasz kezében bottal haladt elöl, két járomba fogott tehén ballagott utána, leghátul pedig a gyermek öregapja meghajolt hátán rőzsével zárta a sort.
Az Okatse kanyon is megér egy „misét”, legalábbis a részünkről. Kutaiszit elhagyva havassá vált a táj. Egyre meredekebb úton haladtunk hegynek felfelé a bennünk előzetesen nagy vágyakozást keltő nemzeti park felé. Annak a rendje és módja szerint megváltottuk a belépőt, csakhogy, azt nem előzte meg a helyén illő aktuális tájékoztatás: a hét kilométerre lévő vízesés a lefagyott erdei út járhatatlansága miatt gyalogosan nem megtehető. Erről a minket fuvarozó grúztól kaptunk tájékoztatást, miután elhagytuk a pénztárt, ahol tényleges jegyet nem is kaptunk.
Jég ide, jég oda, párommal nekivágtunk az erdőnek. Itt-ott jégcsap, egy-két patakocska is keresztezte a csapást. Jobbra a távolban egy frissiben emelt lakóház mutatta magát, mellette autó parkolt. Egyre erősebb lejtmenet következett: a mezsgye széliben kapaszkodásra alkalmas korlát, mely ezúttal jól jött. A korlát végétől nem messze tükörjég borította a tájat. Nem sokat gondolkodtunk a továbbiakon. A hét kilométerből öt még hátra maradt ugyan, de sarkon fordultunk. A távolban zúgott a szél, de ez csak enyhe gyógyírt jelenthetett a lelkünket érő grúz „sebnek”.
Adaléknak annyit mindehhez, hogy a bejárat előtt egy terepjáró mellett üzletelő fuvarossal is összeakadtunk, aki helyi áron horror összegért elfuvarozott volna minket, az autóval tíz kilométerre lévő vízeséshez. A repülőtéren két pécsi illetőségű fiatalembertől megtudhattuk, hogy ők befizettek erre az útra – meseszépnek írták le a téli tájban eléjük táruló vízesés látványt – de a visszafelé vezető úton a terepjáró tankjából kifogyott a benzin. Miután egy másik autó üzemanyagot hozott az orránál tovább nem látó pancsernak, indulhattak tovább.
Kutaiszi Építő Dávid repülőterének irányítótornya magasság szempontjából harmadik a világon. Alakja a fagyi tölcsért juttathatja az ember eszébe. Nem mellesleg, egy-két dizájnos csavart is sikerült belealkotniuk az építőknek. Elsősorban a diszkont járatok fogadására hivatott a légikikötő. Évente közel hétszázezer utas fordul meg rajta. Az épület előtt az ország számos pontjára indulnak marsrutkák.
Bónuszként annyit hozzá még, hogy a repülőgépek kb. kétszázhúsz kilométer/óra sebességnél emelkednek el a földtől: a visszaút alkalmával erre huszonhat másodpercre volt szüksége az Airbus 320-nak.
Kegyes volt hozzánk az időjárás, mert másfél nap száraz időt könyvelhettünk el magunknak. Kihasználva az alkalmat, a 33-as marsrutkával – mely a Dráma színház mögül startol el - „elzarándokoltunk” a várostól mintegy tíz kilométerre lévő Gelati kolostorhoz. Az út során vasúti átjárón is áthaladtunk, de a grúz vasútra később visszatérek még.
A Gelati kolostor Grúzia aranykorában, IV. Dávid (1089-1125) és I. Tamar királynő (1184-1213) uralkodása között épült, amikor Grúzia politikailag és gazdaságilag is ereje teljében volt. Dávid alapította 1106-ban és fia és utóda, I. Demeter fejezte be a főépületeket 1130-ban. A 13. és 14. században újabb épületekkel egészítették ki, de ezután az ország hanyatlásnak indult. A külső hódítók pusztítása és a belháborúk miatt az épületek romlásnak indultak. 1510-ben a törökök kifosztották. Miután az oroszok a 19. század elején annektálták Grúziát, a püspöki székhely elkerült innen.
(Sota Rusztaveli: Tariel, a párducbőrös lovag (eposz),
Mely burkoltan Thamara királynőnek íródott.
Letölthető: mek.oszk.hu)
A középkorban a kolostor volt az ország egyik legfontosabb oktatási intézménye és kulturális központja. Dávid király Konstantinápolyból hozatott ide tudósokat, hogy geometriát, aritmetikát, csillagászatot, zenét, retorikát, grammatikát és filozófiát tanítsanak. A Gelatit "második Jeruzsálemként" vagy "második, Jobbik Athoszként" emlegették. A középkor végén felhagytak az oktatással, az Akadémia épülete ezután refektóriumként (étkezőként) szolgált a szerzeteseknek.
A szerzetesek a kézműves munkákban is jeleskedtek. Festőik, kódexilluminátoraik, arany- és ezüstműveseik az egész országban híresek voltak. Itt készült a Kakuli-triptichon is, melyet ma a Grúziai Művészeti Múzeumban őriznek.
A Gelati kolostorban számos grúz uralkodót temettek el, köztük IV. Dávidot, Tamar királynőt (krónikása szerint, de ezt vitatják) és III. Bagratot.
1922-ben a bolsevik hatalomátvétel után a kolostort felszámolták, a szerzeteseket szélnek eresztették. 1988-ban templomait újra felszentelték.
A kolostor Kutaiszitől északkeletre, egy erdőborította domb tetején fekszik. Kőfal veszi körül, melyen kelet felől nyílik bejárat. Központjában a Dávid által alapított Áldott Szűz temploma áll, melyet két oldalról a Szent Györgynek és a kétszintes, Szent Miklósnak szentelt templom fog közre. A főtemplom külső falait karcsú árkáddekorációk tagolják, melyek egyben hangsúlyozzák az épület felfelé törekvő formáját. A tágas és ünnepélyes belső teret felül a kupola zárja le, melynek számtalan ablaka bevilágítja a templomot. A háromkapus főbejárat az épület nyugati oldalán található. A belépő a szentély félkupolájának belső felének híres 12. századi mozaikjával találja szembe magát: a mozaik Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolja arany háttéren, két arkangyal kíséretében. A falakat borító, későbbről származó freskók bibliai jeleneteket és történelmi személyeket - köztük IV. Dávidot - ábrázolnak.
A Szent György-templom 13. századi, magas, kupolás, háromapszisos épület. A kupolát két masszív kőoszlop és az apszisok sarkai támasztják alá. Számos ablaka jól megvilágítja belső terét. Az eredeti falfestményekből csak
egy töredék maradt meg a nyugati oldalon, a többi belső dekoráció a 16. századból származik. A szintén a 13. században készül kis Szent Miklós-templom tervezője szokatlan megoldást alkalmazott: a kétszintes épület alsó szintje minden oldalról nyitott, belsejébe egy-egy boltíven vezet. A második szint sokszögű, kupolával fedett templomterébe egy kőlépcső megmászása után lehet belépni.
A kolostorkomplexumhoz tartozik még az északi forrás fölé épített 13. századi védőtető és harangtorony, a boltíves ablakokkal megvilágított Akadémia és a korábban bejáratként szolgáló déli kapuzat. Utóbbiban található Dávid király sírja is, aki keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azt kívánta,
hogy koporsóját a küszöb alatt helyezzék el, hogy a látogatók tapossanak a sírján.
Visszatérve a kolostor előtt várakozó marsrutkához, visszaköszön a jelen szembetűnő szegénysége. Egy szedett-vedett tákolmány alól kegytárgyakat árusító idős nénike pillog ki, kezét fázósan összedörzsöli.
De ekkor már nem csak ő tett ekként, hanem Kutaiszi jónéhány polgára is. Többek között azok a Kamaz típusú hókotró vezetők, akiknek az egyre sűrűbben hulló fehér csillámok munkát adtak, és azok a hórukkemberek is, akik kezükbe hólapátot ragadva takarították a város fehérbe öltözött járdáit, tereit.
A járda és az úttest tövében vízelvezető árok hivatott a nagyobb mennyiségű csapadék befogadására és elvezetésére: nyugtával dicsérjük a napot. Az emberek legalább fele gumicsizmát vagy kalucsnit viselt.
De az élet nem áll meg egy kis hóeséstől vagy fagytól sem. Ékes példa erre a főtéren látható hatalmas kiterjedésű és egyben látványos szökőkút együttes, melyből megállás nélkül tör fel a víz. Nyáron akár negyven fok fölé is emelkedik a hőmérséklet, akkor hűsítő, párásító hatása előnyösebb lehet a városban tartózkodó számára. Így viszont jelképezheti, akár az élet folytonosságát is.
Más figyelemreméltó érdekesség is akad a közelben. Egy nyilvános vécé alakjában. Kuriózuma – legalábbis a külföldi látogató számára – a guggolós jellege. Aki ügyesebben tud célozni, hamarabb szabadulhat, a lengő westendajtó mögül. Jutalma a vécés néni által a műanyag flakonból tenyerébe öntött kézmosás célját szolgáló csapvíz. A páratlan élményért aligha sokallható a harminc forintnak megfelelő lari.
Aki az iménti élménytől megittasodva, önfeledten és ezért kissé figyelmetlenül akarná a teret gyalogosan elhagyni, könnyen pórul járhat. A grúz emberek egy része érdekes figura, amolyan „fakabát”. A grúz úrvezetők többsége csak a „járdán” ad elsőbbséget a gyalogosnak. Zebrán hiába az előre kitartott fehér bot, mennek, mint, aki, se lát, se hall. Hogy előzékenyek legyenek az úttesten átkelni kívánó gyalogossal, ritka, mint mifelénk a fehér holló. De például köszönni sem szokás errefelé. A marsrutkába beszálló utas nem üdvözli a sofőrt, de az sem kezdeményez. Ugyanez a helyzet a boltokban. Csak elvétve találkoztunk visszaköszönő alkalmazottal. Nem mellesleg, az üzletek ajtajai többnyire tárva-nyitva: ingyen reklám, vásárlásra buzdítás?
A járdán, az üzletek bejáratánál fő szempont a minél gyorsabb, kerülő nélküli közlekedés. Befurakodnak előttünk az ajtón, gond nélkül fellökik az embert. Ezzel nem azt a képet szeretném a szavak által iderajzolni, hogy Kutaiszi utcáin ezerszám fekszenek a fellökött emberek, de ugye értjük egymást.
Hogy tarkább formában is láttassam az i. e. 3. században alapított várost, mely a 10. század végétől közel százötven évig a grúzok fővárosa volt; i. e. 2. évezredtől lakott hely. A Rioni folyó kettészeli. Rajta egy gyalogos híd vezet át, a Fehér híd, melynek hossza hetven méter lehet. A hat méter mély mederben csupán öt méter széles, nagyrészt fehér kövek között hömpölygő vízfolyást figyelhettünk meg. Tavasszal hóolvadás idején megveszekedett fenevadként dübörög az ár, mely távolabbról is könnyen meghallható. A város legalacsonyabb pontja tszf. Százhuszonöt méter, legmagasabb pontja háromszáz: később felkeressük a dombtetőn emelt Bagrati székesegyházat is, meg a nála kissé lejjebb, téli álmát alvó vidámparkot is.
Mielőtt Grúzia 1991-ben kivívta függetlenségét, Kutaiszi fontos ipari központ volt. Ekkor azonban az ország gazdasága összeomlott és Kutaiszit sokan hagyták el, hogy külföldön keressék a boldogulásukat. De szerencsénkre maradtak néhányan közülük.
Nézzünk szét a kereskedelem széles frontján. Gyermekkorom falun töltött nyarainak emlékét villantotta fel a kimérve kapható cukorka, meg a szálanként is beszerezhető cigaretta: nem dohányoztam soha sem. Emlékezetem szerint, az 1970-es évek elejéig a budapesti Lehel piacon élő baromfit is árusítottak. Kutaiszi fedett, de oldalfal nélküli piacán, egy idős néni sámlin üldögélve próbálta eladni a mellette földön ücsörgő tyúkocskát. Sokféle magvat és fűszert is láttunk a pultokon, némelyiküket nem ismertük fel. Az árubőségre panasz errefelé nem lehet. Bőven akad pékség is. Vásároltunk magunknak hachapuri lepényt, de nekünk nem jött be. Arrébb két napra való fagyasztott khinkalit zsákmányoltunk. A kifőzés után csak a felét ettük meg, a többit otthagytuk a szállásadónak. Visszatérve a piacra megkóstoltuk a szőlőlébe mártott diót, mely szintén híressége a grúz gasztronómiának: nos ennek sem lettünk hívei. Ezek után már mi is jobban odafigyeltünk a figyelni valóra.
De mások is árkus szemekkel vizslatnak. Leginkább a bolti eladók az üzletbe betérő vevőkre. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Mindenki gyanús, aki mozog. Hogy ennek elsődleges oka a szegénységben keresendő-e vagy valami másban, nem tudhatom.
Viszont meglepetéssel tapasztalhattuk, hogy hozzánk képest eléggé drágán adják a tejtermékeket. Találtunk hatszázalékos tejet is, mely megfelel a tőgyből húzott tej zsírtartalmával. Ez már csak amiatt is mélységesen „felháborított” bennünket, mert a város sugárútjától száz méter távolságban, amikor a Bagrati székesegyháztól jöttünk visszafelé a város központjába, egy idős, kezében botot tartó bácsi két tehenet hajtott hazafelé! Na, erre varrjon gombot valaki!
Hogy jól fésült volt-e az öreg gazda, nem tudom. De azt igen, hogy a belvárosban száz méteren belül nyolc fodrászat volt egymásutánban, mégpedig az úttest ugyanazon az oldalán. Ugyanennyire meglepetésszámba ment, hogy mindösszesen egy kínai ruhaboltra akadtunk, ahol kínai volt a tulaj. Török étkezdést nem kellett nagyítóval keresgélni.
Rockkoncertre nem gondoltunk, egy mégis mikrofonvégre akadt. Az elutazás előtti napon estefelé, a főtéren, ahol százan tolonghattunk a nulla fokos szabadtéri nézőtéren.
Sétáljunk fel a Bagrati székesegyházhoz, mely a város központi teréről kiválóan látható.
A Bagrati székesegyház (hivatalosan Istenanya elszenderedése székesegyház). A 11. század elején épült katedrális a város központjában. A középkorban részben lerombolt és 2010-2012-ben újjáépített épület a Gelati kolostorral együtt 1994 óta a Világörökség része.
Kutaiszi városát először a 6. században említik. Ekkoriban csak egy, a Rioni folyó hídját őrző hegytetői erődből és az alatta elterülő, fallal körülvett városkából állt. A 8. században jelentősen kibővült és amikor a század közepén az arabok elfoglalták Kelet-Grúziát, a királyi rezidencia a városba települt.
A grúz ortodox egyház anyatemplomának szánt katedrális építését III. Bagrat király (róla kapta az épület a nevét), az egységes Grúz Királyság első uralkodója rendelte el a 10. század végén. Az északi fal felirata szerint építését 1003-ban kezdték el. Felszentelésekor a fényes ünnepségen az egyesített ország minden régiójának képviselői részt vettek.
1691-ben a törökök megszállták Grúziát és eközben felrobbantották a katedrálist, amelynek beomlott a kupolája és a tetőzete. Ezután évszázadokig romokban állt, bár a déli és nyugati melléképületek a 19. század végéig többé-kevésbé épen maradtak. 1770-ben a bevonuló orosz csapatok Gottlieb Totleben parancsnoksága alatt ágyúkkal lőtték az erődöt és eközben a katedrális falait is eltalálták.
A Bagrati katedrális Kutaiszi központjában található, a Rioni folyó bal partján fekvő domb tetején, az óváros fölött. Hosszú, kanyargós lépcső megmászásával is megközelíthető. Alaprajza kereszt alakú. A nyugati hajó négyzetes lezárású, míg a másik három hajó félköríves apszisban végződik. A nyugati hajóhoz északról és délről két mellékhajó kapcsolódik, amelyek együtt egy nagy kétszintes szerkezetet alkotnak. A központi kupolát négy szabadon álló oszlop támasztja alá. A falak, oszlopfők díszítése különböző stílusban készült a főépítészek ízlése szerint.
A főépület elkészülte után az északnyugati saroknál háromszintes torony épült. Minden emelete egyetlen helyiségből áll, amelyekbe tűzhelyet és falifülkéket építettek be. Itt feltehetően Kutaiszi püspöke lakott.
Kétszer is felkerestük a Bagrati székesegyházat. A Gelati és ez is, puritánságával elnyerte a tetszésünket. Egyszerű emberek vigyázták, árusítottak kegytárgyakat vagy látogatták. Mielőtt második látogatásunk után távozóban voltunk, egy BMW terepjárón egyházi személyiség érkezett az épülethez: aligha a fájós lába miatt kerítettek feneke alá ilyen járgányt. Egyébként a havas, csúszós úton kezemben fehér bottal gond nélkül feljutottam a székesegyházhoz: hegymászó felszerelés nem volt nálam.
„Ahol a papok táncolnak” – szokták mondani mifelénk. . Nos, ez illik a város házainak frontjára, mert mindegyikük kifogástalanul néz ki. Csakhát, a belső udvarok! Azok már vastagon a múlt század első felét idézik annak ellenére is, hogy ahogy tudják, úgy foltozzák azokat tulajdonosaik. Mi is egy ilyen autentikus helyen szálltunk meg. Nem bántuk meg.
A nálunk megszokott módtól eltérően itt a szolgáltatók légvezetéken szállítják házhoz a gázt és a vizet is. Az előbbi sárga színű, míg a másik fehér. A vízvezetéken éppenséggel meglepődtem, mert mínuszokat mutatott a hőmérő. De a városra jellemző nagyfokú tisztaság is hatott ránk.
Immáron félig-meddig hitelt érdemlően tudhatjuk, hogy hol lakott a város püspöke anno, ezért ismerjük meg, hogy havas, esős időben hol húzhatják meg magukat a város, fülükben sárga műanyag bilétát viselő kóbor kutyái! Az első másfél nap után eleredt a hó, mely rövidesen latyakká olvadt, és ez így ismétlődött mindvégig. Először egy teázó elé került ki egy kutyaház, később másutt is találkoztunk ilyen, mifelénk ismeretlen „jelenséggel”. Megmondom az őszintét, elképedtem rajta. Minden tiszteletem azoké, akik nem csak gondolnak ilyesmire, hanem meg is cselekszik. Egyébként a jómódú, tehát nem kóbor ebek, fülükben nem viselnek sárga, kerek alakú bilétát. Elismerésem jeléül a fenti jótevőknek küldöm a városi parkok virágait kék és zöld fénnyel megvilágított csokrát!
Szerettünk volna a grúz vasúttal valamerre elutazva világot látni. Két vasútállomása is van a városnak. Mi előbb oda tartottunk terepszemlére, melyet az alpályaudvarnak gondoltunk. Modern épület, ott bent utasok még annyira sem szállingóztak, mint kint a csendesedő havazás. Innen indultak a nagyobb városokba tartó vonatok, pl. Tbiliszibe is. Ezt jó volt megtudni, mert ősszel éppen Tbilisziből Kutaiszibe vonattal tervezünk megérkezni. A menetrendet silabizálva ismertük fel, hogy Albániához hasonlóan, egy-egy vonalon naponta itt is csak két-két vonatpár közlekedhet. A vonatpárok egy időben indulhatnak: félúton találkoznak.
A kifüggesztett, könnyen áttekinthető menetrenden kerestünk magunknak egy olyan vonatot, melynek rövid a menetideje. Találtunk is egyet, amely nem innen az 1-es pályaudvarról indul, hanem a 2-ről. Mivel a távolsági buszvégállomásnál található az, úgy gondoltuk joggal, az lehet a főpályaudvar. Másnap kora reggel érkeztünk oda. Még váróterme, sőt még pénztára sem volt. Hiába kérdeztük a vasutasoktól, hogy a kiszemelt külső végállomásról mikor indul vissza a vonat Kutaiszibe, értetlenkedtek. Begördült az egy vagonból álló, villanyvontatású szerelvény. -ten leszálltak róla, rajtunk kívül egyvalaki felszállt még. Nagy nehezen megtudtuk a kalauztól, hogy öt óra várakozás után fog visszaindulni a szerelvény. Mielőtt elindult volna, gyorsan leugrottunk róla. Albán vasutak, grúz vasutak, mi mást is tehet a felsült utas, mint derül rajta egyet.
A városközpontból állókabinos felvonó közlekedik fel a dombra, melyen a Bagrati székesegyház is található. Hogy hol ér véget odafent a drótkötélpálya, egyik kommentben sem volt olvasható. Helybéli „rózsadombi” csavargásainknak köszönhetően, rátaláltunk a drótkötél ama végére. A Bagratiból ereszkedtünk alá, egy balkanyar, egy építkezés megkerülése, és már bent is voltunk, a minket nyitott kapuval váró, téli álmát alvó vidámparkban. Hangfelvétel szempontjából nézve az esetet, üzemidőben hasznosabb lett volna idejönni, de számomra nem elhanyagolható élmény egy februári körséta. A csend éppoly éltető eleme az embernek, mint a változatos hangoké: ennek is párban van értelme.
Tetőzet alatt pihent a hagyományos és az elektromos üzemeltetésű dodzsem is, viszont ázott az óriáskerék és a körhinta is: „Csend amerre ment, néma tartomány”. A park belső végében bukkantunk rá a drótfelvonó felső végállomására. A fenti kabin ajtaja tárva-nyitva.
Odafent nem figyeltem meg, hogy a dodzsemek jobbkormányosak-e, de a repülőtérre minket kiszállító taxi olyan volt, és az út során a tankolásnál kiderült, itt még a kutas tölti az üzemanyagot.
A város tele van égbeszökő pálmafákkal. Ez a szubtrópusi időjárásnak tudható be. Hólepte pálmafák egymásutánban, ritka látvány a világban. Szombat hajnali négyre kértünk taxit. A japán jobbkormányos csoda olyan picinyke, hogy az első és hátsó ülések között alig húsz centi a távolság. Nincs mese, az ide beülő legszemérmesebb nőknek is szét kell vetniük a combjukat. De nem árt egyik szemükkel kifelé az utcára figyelni. A sugárút kétszer kétsávos vonalvezetésű, melyet szélesebb földsáv oszt ketté, melyekből pálmafák nőttek ki, kilométer hosszasan. Párom éberségének köszönhető, hogy észrevette a pálmafák alatt legelésző két, nyeregtől, zablától és gazdától mentes lovat.
Kutaiszi kapcsán arról írt az egyik kommentelő, hogy ő három napot töltött ott, de semmit nem lehetet csinálni. Mindenkinek meg van a maga vélt igaza – írtam a kezdő sorban.
Kutaisziből Budapestre hétkor indult a repülő, és ugyanakkor ért oda. Ugyanaz, de mégsem.
