Guadeloupe (2025)

Földrajzi ismeretemben fehér foltként volt jelen az egyenlítőtől 1807 kilométerre északra az Atlanti-óceán és a Karib-térség találkozásánál fekvő trópusi sziget, Guadeloupe. A két fő sziget a Grande-Terre és a Basse-Terre. A széttárt szárnyú pillangóra emlékeztető két földterületet a legkeskenyebb pontján az 50 méter széles Rivière Salée-szoros választja el egymástól, és egy közúti híd köti össze. A fő szigetek közvetlen közelében lelhető fel a kis Marie Galante , La Désirade és Îles de la Petite Terre szigetek, valamint az Îles des Saintes egyetlen pontján lakott szigetcsoportja. A területet második útján fedezte fel Kolombusz Kristóf, amely 1946 óta Franciaország tengerentúli megyéje �" előtte évszázadokon át gyarmata: Párizs Orly repülőteréről közvetlen Air France járattal 8 óra 28 perc alatt elérhető (hivatalos távolság: 6924 km). A Budapestnél háromszor nagyobb területű és mintegy négyszázezer lakosú Guadeloupe két meghatározó szigetének arculata jelentősen eltér egymástól. Míg a keleti része Grande-Terre szelíden hullámzó dombokkal, történelemmel átitatott településekkel és álomszerű öbleivel csábítja a látogatókat, addig a nyugati oldala Basse-Terre vadregényessége a természet iránt vonzódó emberek számára csúcs: aktív vulkán, átjárhatatlan ősrengeteg, lábat földbe gyökereztető zuhatagok, védett tengeri terület. De nem csak emiatt vált élménydússá és egyben fordulatossá utazásunk, hanem a repülőjegyek beszerzése után a magyar fapados Párizsból Budapestre tartó járatának számunkra elsőre kedvezőtlen időpont módosítása miatt is. Amíg ereszkedő gépünk kereke betont fog a leszállópályán, addig pár szót ejtenék a múlt és jelen ezúttal igazságot osztó viszonyulásáról. A karibi szigeteket mintegy 2000 éven át a békés természetű arawak indiánok lakták, majd egy agresszívebb törzs, a karibok foglalták el. Ezt követően az újvilágot elérő első európai hajó farvizén a Karibi-szigetek partjainál sorra horgonyt vetettek a gyarmatosító szándékkal érkező fehérek, és közreműködésükkel Nyugat-Afrikából hamarosan megérkeztek a rabszíjra fűzött négerek, akiknek a sokadik leszármazottjaik ma már az Európai Unió polgárai. Guadeloupe lakosságának 95 százalékát becsülöm feketének. A megyejogú szigetre Franciaország tengerentúli területeinek sorba vétele közben találtam. Azon túlmenően néhány általánosságokban megfogalmazott bejegyzésből tájékozódhattunk, a feleségemmel. A Google emberke nem volt léptethető a Mapsban, nagy keserűségére Katinak. Mondhatnám, utazásunkkal fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Mivel egy alig ismert szigetről van szó, ezért a személyes emlékekhez hozzáfűzök egy ismertetőt is. A nemzetközi légikikötőtől a megyeszékhely (Pointe-á-Pitre, Grande-Terre sziget) Bergevin központi buszpályaudvaráig közlekedő AE 5-ös jelzésű járat is újdonság volt számunkra. Tömegközlekedés céljából a fővárosból mi a 105-ös expresszjáratot vettük igénybe a Basse-Terre sziget központjának számító ugyanolyan elnevezésű városba való eljutáshoz: távolság 60 kilométer, menetidő másfél óra (menetjegy ára 3 euró). A hétköznap megszokott menetrendtől eltérően szombaton délután két járat kimarad, vasárnap pedig mindössze három járatpár közlekedik, kora délutántól egy sem. Aki vasárnap délután érkezik repülővel a szigetre, Basse-Terre városba csak taxival utazhat (kb. 100 euró). Basse-Terre sziget további buszmegállója például Basse-Terre városból kisbuszokkal érhető el. Ezen túlmenően létezik a stoppolás is: kitartás, szerencse. Előfordult, hogy a szállásra szállító fiatal fehér-fekete pár néhány nap múlva az országúton a hátunk mögül érkezve lefékezett mellettünk, és széles mosoly kíséretében fejükkel a hátsó ülés felé intettek �" megköszöntük figyelmességüket, de ezúttal nem vettük igénybe jóságukat. Fontos, hogy a francia települések neveit érdemes papírra leírni, és ne próbálkozzunk fölöslegesen azok „franciás” kiejtésével. Guadeloupé-n belül a szigetek közötti közlekedés alapja a menetrend szerinti hajójárat (összesen négy kikötő van), melyekkel Les Saintes, Marie Galante, Îles de la Petite Terre valamint La Désirade szigetek is 40 perc és 2 óra között elérhetőek. A Petite Terre és a Grand Cul-de-Sac Marin szigetecskék (Carêt, Fajou, l'îlet Blanc, la Biche) egynapos kirándulásokkal látogathatók. Ez az utazás két egymástól eltérő dolgot is tisztára mosott a fejemben. Az egyik az időjáráshoz tartozik. Április végén és május elején tíz éjszakát töltöttünk a szigeten, ahol ekkoriban hullik a legkevesebb csapadék. Minden nap rövidebb-hosszabb ideig tartóan váltakozó intenzitással többször is eleredt az eső, majd a tovaúszó fekete fellegek távozását követően felragyogott a nappali csillag. Meleg eső, pára és napsütés. Ezek után csodálkozhatunk-e a 130 centiméter hosszú és 60 centiméter széles falevélen �" vagy még az annál is nagyobbakon �" netán a páfrány levelének 230 centiméteres hosszúságán? A növények levelei jellemzően sötétzöldek, vastagok, kemények, felületük gyakran „lakkozott” tapintású �" talán éppen az ultra magas UV sugárzás elleni védelem miatt (felhős időben is érdemes sapkát viselni). Az éves napi hőmérséklet 23-33 Celsius fok, a páratartalom folyamatosan magas. Meglepő-e, hogy ilyen időjárási viszonyok mellett a pálmafás és lombkoronás erdők átjárhatatlanok. A szállás udvarát borító pihe-puha pázsit az emberi talp legmegbízhatóbb kényeztetője. Ha esik az eső magunkra húzhatjuk a pelerint, de perceken belül csuromvizesre izzadunk alatta, ha nem, akkor a meleg eső fogja teljesen átáztatni a ruházatunkat. Kézbe kapható az esernyő, de akkor a magas páratartalom fog támadni kivédhetetlenül, de legalább a nap elleni védelemre kiváló eszköz. Lábra pedig vízálló papucs való. A másik felismerés az eltérő bőrszínű emberek párkapcsolatára vonatkozik. Mivel itt minden család újszülöttje őslakosnak számít és francia kulturális környezetben valamint francia identitással cseperedik fel, továbbá a gyermekkori emlékek is közösek, ezért az eltérő bőrszín aligha lesz kizáró ok közöttük. Amennyiben hívők, a keresztény egyház a közös bölcső. Mindezek másként eshetnek meg például Franciaország kontinentális területén. Ott a feketék egy része friss bevándorló is lehet, így az eltérő kulturális indíttatás, a nemek közötti neveltetésből eredő alá és fölérendeltség normalitása, valamint az eltérő vallás, komoly gondokat hozhatnak felszínre a párkapcsolat során.


Buja és trópusi jellege miatt kiemelném Basse-Terre nemzeti parkjának növényvilágát. Háromféle természeti élőhelyből tevődik össze: a trópusi esőerdőből, a tengerparti területekből és a mangrovemocsárból. A trópusi erdőben többféle vegetáció él a terület tengerszint feletti magassága szerint. Az alacsonyabban fekvő térségekben olyan fákkal találkozhatunk, mint például a mahagóni, a paliszander vagy a karib-akác. Ezeket a területeket használják földművelésre, így banán, kókusz, vagy más élelmiszerek megtermelésére. A 300-1000 méter magasságon fekvő sűrű, nedves erdő a Park központi zónájának 80 százalékát borítja. Ez a hegység sűrű, burjánzó vegetációja. Előfordulnak itt égbeszökő 30-35 méter magas fák �" ilyenekkel nem találkoztunk �" például szelídgesztenyefa, a kisebb hat-tíz méteres fák például leander és a tíz méternél kisebb növények azaz cserjék, fűfélék és harasztok. Továbbá a broméliafélék, a filodendronok, orchideák és liánok. 1000 méter felett magaslati erdő fejlődik, ami a magas páratartalom és a közel állandó felhőzet miatt jóval alacsonyabb és csenevészebb az alacsonyabban fekvőnél. A nedves szavannák vegetációját találhatjuk itt meg: mohákat, zuzmókat, illetve egyéb növényeket. Tengerparti területek. A vegetáció itt nehezebben fejlődik a levegő és a talaj magas sótartalma, az erős napsütés és az akadálytalanul támadó szél miatt. A leggyakoribb fajok a tengeriszőlő és a körtefa. A mangrove egy olyan tengerparti erdő, amelyet időszakosan elönt az édes vagy sós víz. Guadeloupe-on meglehetősen fejlett, mivel a korallzátonyok megvédik a jelentősebb nyílt tengeri hullámoktól. Essen szó a kevésbé ismert tengeri szőlőről, amely a trópusi és szubtrópusi Amerika homokos tengerpartjain honos. Többnyire olyan magasságban nő a vízszint felett, hogy felső gyökerei az eső által rendszeresen megszabadulnak a sótól. Jól tűri az erős szeleket. Legfeljebb 15 méter magas, alacsonyan elágazó, terebélyes fa, ágai gyakran vízszintes állásúak. A termések 20-40 centiméter hosszan csüngenek alá. A mintegy 2 centiméter nagyságú bogyó éréskor vörös vagy sötét bíbor színű. A héj alatt helyezkedik el a legfeljebb 3 milliméter vastag édeskésen savanyú és némileg összehúzó hatású, ehető terméshús. Szüretkor a vöröses bogyókat egyesével kell leszakítani, mivel a fürtön belül nem egyszerre érnek be. A bogyókat nyersen vagy befőttként eszik. A nedvdús terméshúsból lekvárt, zselét és levet készítenek. A karib-tengeri szigeteken bort is erjesztenek belőle. Elsősorban díszfaként, utcasorfaként, árnyékadóként nevelik; termést a termesztett fákról és a tengerparti vadon növő állományokról takarítanak be. Nem mehetünk el szó nélkül a banán ültetvények mellett sem. Néha 12 méter magasra is megnő a banánfa. Valójában nem egy fa, hanem egy lágyszárú növény. Nincs törzse, hanem egymásra helyezett nagy levelei, hogy függőlegesen tartsa. Egy óriási póréhagymához lehetne hasonlítani. 80 százalékban vízből áll. Guadeloupe-ban a banán a gazdaság létfontosságú része és az egyik fő helyi termény (a banánfürtökön látható műanyag csomagolás védelmet nyújt a rovarok, betegségek és rossz időjárás ellen).


Nem véletlenül választottuk szálláshelyünket Basse-Terre városban. Közelben a vulkán, két vízesés és a napsütésben kék, felhős időben pedig szürke színű tenger. A 105-ös busz végállomásától a hegyre felvezető főútvonalról �" a benzinkút és a szupermarket között �"nyíló mellékutcában laktunk. A főútvonalon továbbhaladva vagy például a szupermarket melletti megállóból kisbusszal is eljuthatunk a pár kilométerre lévő Saint-Claude településre. Ma már tudjuk, innen csak a Matouba vízesés és a vulkán érhető el, a Carbet folyó szemkápráztató hármas vízesése, nem. Gyalogosan indultunk el Saint Claude településre, hogy onnan a Matouba vízeséshez kirándulhassunk. A városka túlsó végében a Saint-Augustin katolikus templomhoz érve éppen elkezdődött a mise. Nem vagyunk vallásos érzelmű emberek, de tudjuk, mindig hozhat valamit a konyhára a mediterrán mise. Ezúttal sem csalatkoztunk hangulatában. A fehérre mázolt belső falú templomban a falon lévő kereszt Jézussal szimbólumon kívül semmilyen más jelkép nem utalt a hely szellemiségére. Hat fehérbe öltözött fekete egyházfi celebrálta a misét, és egy orgonista szolgáltatta hozzá a dallamot. Amíg az ajtóban álltunk, addig odalépett hozzánk az egyik szolgálattévő pap, és szenteltvízzel megáldott minket. Olyan vidámsággal énekeltek a padokban helyet foglaló hívek, hogy arcunk mosolyba szaladt és a hátsó padok egyikében helyet foglaltunk. Bari jutott eszünkbe, ahol az egyik mellékutca templomából a jó hangulatú mise miatt nem szabadulhattunk, pedig aközben kétszer is kimentünk az utcára. Saint-Claude templomában negyedórát időzhettünk, mert a vízesés hívogató csobogása a vidámság ellenére nem mosódott ki a gondolatunkból.


A templomtól az N3-as úton Matouba település irányába tartottunk. Máris megérkeztünk a varázslatos ősrengetegbe. A látvány lenyűgöző, a környezet egyenesen felfoghatatlan az első alkalommal ilyen helyen járó ember számára, amilyenek például mink is voltunk. Itt mértem le a 130 centiméter hosszú és 60 centiméter széles falevelet, amelyet éppen csak elértem: magasabban jóval terebélyesebb példányokat is felfedezett, a feleségem. A fák ágainak magasából a fatörzsön felfutó liánok végei métereken át alácsüngtek. Az ősrengeteg fái közé, azok sűrűsége miatt, belátni nem lehetett. A buja szépségtől egyenesen ájuldozott, Kati. Nem is tudta, hogy éppen merre és hova nézzen, csak állt megbabonázva. Különleges sarjadó növényeket fedeztünk fel: bordó és rózsaszín virágok, hatalmas iszapszagú falevél, zsenge kukorica illatú növény. A Google Maps kinyomtatott térképét követve kerestük a vízesést. Szembe jött velünk egy fiatalember és tőle érdeklődtünk úti célunk felől. Mivel ő a helyi klinika egyik egészségi sétáját tartó lakója volt, ezért tanácsot kért egy arra járó helybeli embertől. Végül is az alapemberünkkel hármasban indultunk a zuhataghoz. A második híd után balra fordultunk a "Morne Savon" Delgrès-emlékműnél található kereszteződésnél, a "Saut d'eau" felé. Az Y alakú kereszteződésnél jobbra tartottunk, majd a következő kereszteződésben balra. Elhaladtunk a "La Joséphine" farmház mellett. A túloldali fatengerben edzőgépek, de vajon kinek? Nos, az ősrengetegben 1,5 kilométeresre becsült távolságon az idáig vezető út autóval járható volt. Ide magunkra hagyatkozva aligha találtunk volna el, mivel útba igazító tábla nem lett volna segítségünkre. Banánfaültetvény sűrűjében emberszélességű csapáson tartottunk tovább. Pazar hely, nem szólva az isteni páráról. A távolból már hallani lehetett a folyó morajlását. Lejtmenetbe ment át a csapás és egyre nehezebben vált járhatóvá. Egy pontnál úgy döntöttem, a fiatalemberrel kettesbe menjen tovább, Kati. Amint visszatért, máris mesélt. Mint elmondta, egyre járhatatlanabbá vált az ösvény, egy helyen pedig teljesen leszakadt a hegyoldalról. A vízesést hátulról látta, pontosabban nem látta, mert ahol állt, onnan nem láthatta. Az egészet újjá kell építeni, hogy le lehessen menni odáig és a zuhatag aljának közelében keletkezett tóban fürödni lehessen. A környezet totál zöld szépségét pedig álomszépként jellemezte �" be lettünk oltva Guadeloupe szérummal.








A megye második legnépesebb települése Basse-Terre. Hogy hol lakhat benne a népességét adó 25000 ember, arra nincs tippem hazaérkezésünk után sem. A part menti keskeny sávot leszámítva, a település ingatlanjai a hegynek felfelé szétszóródva helyezkednek el. A nagy víz mellett találjuk a történelmi korú és harangtorony nélküli Katedrálist, mellette tiszta mosdó várja a belépőt. A piac oldal nélküli fedett épület. Középen régi óratorony. Szabvány kőasztalról árusítanak a halk szavú kereskedők: színes italok, gyümölcsök, fűszerek, ruhák, ajándéktárgyak. Itt hozakodnék elő vele, hogy amikor egyszer esős időben piaczárás után jártunk erre, egy 130 centiméter hosszú zöld leguánt vett észre, a feleségem: a földön és a kőkerítés tetején közlekedett. Fajtársa dús lombú faágon rejtőzött, igaz, farka vége lelógott róla. Aki többet vagy csak egyet is biztosan szeretne látni belőle, annak irány La Désirade sziget. A főutca idő rágta házai egyemeletesek, alul üzlethelyiségek, de kínainak nyoma sincs. A bevásárlóközpont előtt fehér hajléktalan, fekete tarháló. Az egész várost pálmafák és mangófák uralják, virágzó sárga és piros bokrok társaságában.














Közelében a Fort Delgres erőd. A felvezető utcát többnyire mélyszegénységben élő emberek lakják. A házaknak nincsenek beépített nyílászárói, azokat deszkából megépített változatai pótolják: a trópusi időjárás miatt az alapcélnak tökéletesen megfelelnek. Az erődbe két egymást követő kapun át lehet bejutni. A várudvar gyepe pázsitos. Falai épek, akár 10 méter magasak is lehetnek. Távolabbi pontján 1700-as évekből teljesen ép eredeti kőház, amely nem látogatható, közelében ciszterna. Az erőd centrumában többszörös körben sziklák, középen Delgress ezredesnek kőből kifaragott 2 méter magas arcszobra látható. De vajon ki is volt ő, és mit tett a helybeliekért? Louis Delgrès Martinique-on született. A rabszolgasággal szembeni ellenállást szimbolizálja. 1802-ben ezredessé nevezték ki a francia hadseregben. Később ugyanebben az évben Napóleon rendeletére visszaállították a rabszolgaságot, miután korábban eltörölték a francia gyarmatokon. Louis Delgrès nem volt hajlandó kapcsolatba lépni ezzel a visszalépéssel, és elhagyta a hadsereget, hogy ellenállást szervezzen Guadeloupe-ban, Basse-Terre-ben. Kéthetes harc után Louis Delgrès háromszáz emberrel Matouba dombjai között keresett menedéket. Ezernyolcszáz ellenséges katonával néztek szembe. A guadeloupe-iak ellenálltak, és a néhány mérföldnyire lévő Danglemont lakóhelyre költöztek. Május 28-án Delgrès és harcostársai, tudván, hogy minden elveszett, úgy döntöttek, hogy felrobbantják saját bázisukat, és minél több ellenséges katonát visznek magukkal. Felkiáltottak: "Élj szabadon vagy halj meg!". A területről szemet fogó panoráma kilátás tárul a tengerre. A vár területén egymástól függetlenül mindketten kellemes, légies állapotba kerültünk.






A tengerparton lakókocsiból árusító büfések sora: itt volt a szigetet behálózó hétvégi kerékpárverseny befutója. Kimondottan ízletes és gazdag bokitot ettünk, amely a pitához hasonlítható, de annál gazdagabb, laktatóbb. Elutazásunk előtti nap nosztalgiából újráztunk, de az étel akkor majdnem kifordult a szánkból. A közeli kukából Az afrikai utazómadár, azaz egy pásztorgém lakmározott. Sötétedéstől pirkadatig (18:30-05:40) az éjszakát zajos jelenlétükkel a madarak uralják. A szigeten két új tollassal találkoztunk: barna pelikán, kolibri. A rovarok közül kettő is hiányzott jelképesen: légy, darázs. Szúnyogból viszont zsákszámra akadt: szobánk ágya köré éjszakára szúnyoghálót eresztettünk. Fontos, hogy a csapvíz nem iható, de például felforralás után, igen.


Basse-Terre és Vieux-Fort települések mára már teljesen összenőttek egymással. Az utóbbi rászolgál az ékszerdoboz jelzőre. Három-négy emeletes modern lakóházak jellemzik, amelyek a tengerpartról a hegyoldalba felfutnak. Parkosított, gondozott és nem szemetes. A városka jómódú lakóira is utalhat a jachtkikötő. Piacán kezembe vehettem egy tenyér nagyságú kakaóbabot, nem volt illata. Túl a településen a szűk part menti sávban országút kanyarog, amelyet a nagy víz felől egy három sorból álló kiépített egymáshoz passzított sziklafal óv a viharossá váló tenger árjától. Beleértve Basse-Terre várost is, ezen a partszakaszon legfeljebb kényszer strandolni lehet: én is kipróbáltam, a víz hőmérsékletét 28 fokra becsülöm. Búvároktatáson részt vevőtársasággal is találkoztunk. A búvárok Malendure-ben találhatják meg, amit keresnek. A Galamb-sziget körüli kristálytiszta vizekben Cousteau kapitány is forgatott, ma védett terület. A tenger mélye itt különösen színpompás látványt nyújt. Aki nem szeretne víz alá merülni, annak sem kell lemondani a halak, korallzátonyok megismeréséről – akár üvegfenekű hajóval is lehet kirándulni a tengeren. Basse-Terre-sziget kiemelkedő strandjai: Plage de la Perle, Plage de Grande Anse Deshaies (2 km hosszú), Plage de Cluny. Mindháromra igaz, hogy itt már sárga homokos a part, viszont a pálmafákból itt sincs hiány. Földrajzi helyzetükből adódóan már-már giccsbe hajlóan meseszép naplementéket lehet végignézni. A megye legszebb strandjának a Grande-Terre szigeten lévő Saint Anne fövenyét vallják. Menjünk tovább. Az országút egyszer csak eltávolodik a parttól, ahol nagyobb turistapihenőt alakított ki az önkormányzat a világítótorony felé vezető csapásnál.


A vulkántúra kiindulópontja Saint-Claude település felső vége, ahova Basse-Terre buszpályaudvaráról kisbusszal érkeztünk. A járaton �" többek között �" egy francia házaspár két érett korú gyermekével is utazott. Velük keltünk útra az aszfalton. Az utat eleinte egy és kétszintes házak határolták, legvégül néhány kirakatba nem való bádogkunyhó, azokat meg az őserdő. Kiérve a természetbe egyértelművé vált, hogy itt az autóút egyben turistaút is. A sűrű vegetációban fölösleges lenne csapást vágni, mert úgy is benőné a minden percben szárba szökkenő természet. Olyan mesevilág ez, amelyet otthon csak a fantázia képes megalkotni. Az út második fele átment szerpentinbe, és itt már erősen emelkedett, egészen a Savana o Mulets parkolóig: útközben elhaladtunk egy 750 méter körüli tengerszint feletti magasságot jelző tábla mellett is. Odafent számtalan gépkocsi parkolt. Egy tábla szerint, a csúcsra való feljutás ideje 1 óra 45 perc, amelyhez nyugodtan hozzáadhatjuk a kisbusztól való gyalogolás kb. négy kilométerét. A ma is aktív La Grande Soufriére-vulkánra a parkolótól indulva egymástól jelentősen eltérő négy szakaszra bontható ösvény vezet fel. A kezdeti egy kilométernél valamivel rövidebb, a fejünk felett összezáró lombkorona alatt futó táv, rögtön egy meseszép környezetben lévő duplaátfolyós meleg vizes medencével kezdődik, amelynek mélysége valamennyivel több egy méternél. Jól jöhet a túra végeztével vagy csak egy sima lubickolásra is. A kiépített köveken felvezető csapáson nem árt a lábunk elé nézni, mert gyakori vízátfolyásokon, tócsákon, le és fel irányú lépcsőkön vezet a kanyargós járás. A kövek gyakran teknősbéka hátúak vagy éppen gurulósak, és ha ilyenre sikerül rálépni, bizony könnyen baj lehet belőle. Lábunkon túrabakancs: rajtunk kívül csak franciákkal találkoztunk, jelentős számban lábujjközös papucsban túráztak, a többiek sportcipőben és túrabot nélkül. Mindkettőnk kezében felmosófa-nyél töltötte be a túrabot szerepét. Minden lépés helyét pontosan be kellett mondania Katinak, amely fárasztó szellemi munka a javából valamint elveszi a túrázás élményét, továbbá a környezet befogadásának lehetőségétől is megfosztja. Az ilyen terepet én sem tudom díjazni, mert bár fizikailag nem jelent kihívást számomra, de a folyamatos lépésről lépésre való koncentrálás kényszere lenullázza a túrázás élményét. Néha a kövek közé beszorult a bakancsom, de sebaj, lesz ez még másként is. Elhagyva ezt a szakaszt minő meglepetés, betonozott gyalogút került a talpunk alá. Ez elvezetett a vulkánra felvezető csapás mellett, amely nem volt jelezve. Itt már véget ért az addig uralkodó zöld lombtenger, és a fölötte magasodó vulkanikus hegy növényvilága apró méretűre váltott. A felhők magasában hívogatóan ott várt ránk a túrára inspiráló orom a kráterrel. Combosabbra váltott a hegyoldal, és ezzel elkezdődött a harmadik szakasz. Meredekebbé vált a terep, magas köveket kellett venni, minden kiszámíthatatlan lett. Aki ilyen helyre igyekszik, felejtse el az otthon megszokott turistautakat és viszonyokat. Ez egy teljesen más világ, főleg a lényegi növényhatár felett. Mindemellett kisgyerekekkel igyekeztek le és fel a franciák. Egyik apuka hátán a hordozóban félév körüli csemetéje, az ő lábán pedig papucs. A felfelé és lefelé tartó emberek félreálltak, hogy a másik tovább mehessen. Haladtunk-haladtunk, de egyben éreztem is, sok lehet hátra még, és vissza is kell jönni majd. Egy korláttal védett kilátópontnál megálltunk. Tudni kell lemondani a magasztos célról, ha annak ráeső része terhessé válik a segítő személy számára. Fejemben rögzítettem a pontos időt, jól fog jönni a csúcsig vezető táv megsaccolásához. Innen csak Kati lépett tovább, én pedig a korlátnak támaszkodva ráérősen dekkoltam. Udvarias népség a francia, mert mindenki köszön mindenkinek. Ezt nem csak azalatt a bő másfél óra alatt tapasztalhattam meg, amíg visszaérkezett a feleségem, hanem Basse-Terre utcáin járva-kelve is: bonjour-bonjour. Várakozás közben többször is eleredt az eső: pelerin fel és le. Ruházatomnak lényegében teljesen mindegy volt, hogy rajtam van-e vagy nincs. Fölfelé menet az egyik férfi a hogylétem felől érdeklődött, de amikor biztosítottam a minden rendben van állapotról, köszönve továbbment: hogy lefelé jövet szintén ő szólított-e meg, arra nem esküdnék meg, mert nem emlékeztem a hangjára. Megérkezett a feleségem és csak mesélt. Ő is kedveli a kihívást jelentő hegyeket, de ezt a legnehezebbnek vallotta. Sorra előzte az előtte haladókat, élvezte a kihívást amelyet a ziháló lihegése igazolt vissza. Ámult a gyerekekkel felfelé tartó felnőtteken és nem egészen értette őket. Sokan egy idő után visszafordultak, mert elegük lett az egészből. Időnként orrába csapott egy-egy fuvallatnyi kéngőzös illat, de ezen a téren semmi több. Kőről kőre lépkedve nyomult fölfelé. Meglepetésemre, ezt a terepet nehezebbnek ítélte, mint Madeirán a hármas csúcstúrát. Az a végére teljesen kiszívta az erejét: azt a túrát egy fiatal madeirai terepfutó nő vezette (a terepfutás távja 115 km, szint 7200 méter). Itt a vége felé kissé elbizonytalanodott: mély vájatban kellett haladnia, magas és az esőtől csúszós ingatag köveket kellett vennie �" gondolva a visszaút nehézségére is. A legvége �" negyedik szakasz �" jelentette számára az igazi kihívást, mert a magas és meredek sziklán lábnak támaszkodási pont nincs és a kéznek sem volt mibe megkapaszkodnia. Ekkor a Magas-Tátrában lévő Vöröstorony túra egyik pontja jutott eszembe, amikor a láncos szakasz helyet toronyiránt a sziklafalnak ment neki, Kati �" azt ennél könnyebbnek tartotta. A kőfalra tapadva valahogyan mégis csak feltolta magát az 1467 méteren lévő csúcsra. A fél focipálya nagyságúra saccolt kráter nyílása annál lejjebb helyezkedett el, amely körbe volt szalagozva. Oda csak vezetővel lehetett belépni, az ott tartózkodó emberek gázálarcot húztak az arcukra. Az aktív tűzhányóra enyhe kéngőz illat és néhány pöfögve felszálló fehér pamacs utalt (utoljára 1976-ban tört ki). Gyorsan kattant a fényképező Kati kezében, és máris felhő ereszkedett az oromra: éppen időben ért fel a fotózáshoz. A lefelé vezető út veszélye abban rejlett, hogy a magas kövekről le kellett ugrania az alatta lévőkre �" lábát mindig félti a köves lejtmenettől �" amelyek síkosak voltak, gyakran fél gömbölyű felületűek vagy csak simán mozogtak. A lényeg, hogy épségben és egészségben, no meg a megelégedettség örömével a hangjában és a lelkében tért vissza hozzám. Míg ereszkedtünk a betonozott gyalogút felé, aközben egy francia nő előbb rám nézett, majd gratulált a látottakhoz. Mivel Basse-Terre városból másodszor is felmentünk a második, tehát a lebetonozott szakaszhoz, hogy arrafelé is szétnézzünk, a lefelé vezető útról majd ennek a kirándulásnak az ismertetése végén teszek említést. A szilárd útvonalról több jelölt turistaút is elágazik. Egyiküket a Carbet folyó hármas vízesése irányába gondoltuk. Elindultunk a kőzúzalékos és ezért csúszós csapáson. Óvatosan lépkedtünk rajta mindaddig, amíg megállított minket a felette összenőve terebélyesedő vegetáció. Egy kilátópontnál rá lehetett látni a most kék arcát mutató tengerre. Utána egy kerekded alakú barnás vizű tavacskát azonosítottunk be ciszternának. A vulkáni hegy oldalában három fiatalember igyekezett lefelé �" nyaktörő útnak mondta, a feleségem. Közben megszólítottunk egy idősebb francia hölgyet, turistacélpontok felől érdeklődtünk tőle, aminek vége az lett, hogy a nála lévő kétoldalas turistatérképet nekünk ajándékozta: Grande-Terre és Basse-Terre szigetek láthatóak rajta. Ezalatt másodjára is megtudtuk, sőt már láthattuk is, hogy hol található a Carbet folyó hármas vízesése, és ettől teljesen megnyugodtunk. Visszafelé ballagva feltűnt Katinak, hogy az egyik szikla aljából fehér színű füstpamacs szállt fel. Az odáig elvezető meredély tele volt zúzalékos kővel. Kezemből kivette a botot és kettővel indult meg felfelé: a talpa alól csak úgy pörögtek ki a kövek. Odaérve kezével a szikla felé nyúlt, de amikor keze attól 10 centiméterre volt, a szikla aljában lévő lyukakból �" amelyek szélei a rárakódott kéntől sárgálltak �" forró fehér gőzpamacs tört elő, amely megégette a kezét. Fájdalmában felkiáltott �" az egész sziklafal sugározta magából a hőt. Itt is és ott is pöfékel a vulkán �" tudhattuk meg. Lefelé menet második alkalommal megmártóztam a meleg vizes medencében. Nem tehetek róla, de kiviláglottam a többi fürdőző közül. Feltűnt, hogy milyen szeretettel fordulnak csemetéik felé az apukák.






















Nézzünk szét a fővárosban, Pointe-á-Pitré-ben. A 105-ös távolsági busz végállomása a tengerpart mellett található. A part menti sétányt három-öt emelet magas lakóházak határolják, a buszvégállomástól távolabb esők új építésűek. A korosabbak jól láthatóan leromlott állapotúak. Az épületek között természetes növényszigetek próbálják feldobni a környezetet. Az utcák szemetesek, pedig lett volna hova tenni azokat. Néhány villanymeghajtású autó gurult el mellettünk. A lakótelepiek szükségleteit megkopott szolgáltatóházak próbálják kielégíteni. Egyik helyen néhány szülő csemetéivel. Egy zárva lévő ablak előtt várakoztak jó hangulatban, talán ingyen konyha vagy valamilyen szociális szolgáltató lehetett. A tengerparti sétánnyal ellentétes oldalon a házakat ipartelepek szegélyezik. Sétáltunk egy kört, hátunkban a buszvégállomás, mellettünk a többször is igénybe vett szupermarket: ráérősen dolgoznak a pénztárosok. Gyalogosan indultunk a belváros felé, a séta hasznosságára egy totál kiégett városi busz figyelmeztetett. Vegyes kínálatú piac következett: zöldség, ruha. Nézelődtünk-nézelődtünk, minden eredmény nélkül. A belváros kétarcú. Míg a főútvonal egyik oldalán modern színes lakóházak magasodnak, addig a túloldalon az óváros múlt század elejei leromlott állagú épületei húzódnak meg. Ebben a környezetben szaglásztunk körbe. Az üzletekből visszafogott hangerővel kihallatszó latinos ritmus az egész utcát betöltötte, amely élővé és kimondottan hangulatossá tette számunkra. Lüktető mikrovilág, amelyben csak feketékkel találkoztunk. Az alkalmi árusok a földön ülve nejlonzacskóból kínálták portékáikat. Egy feltűnően terebélyes hátsójú hölgynek három piros tangát mutatott fel az egyik kereskedő, aki nevetve hárította az ajánlatot. �-sszeomlás határán találtunk rá a Bazilikára, gyorsan továbbmentünk. Következett a Viktória tér, amely valamiért nevezetes lehet, de kialakításából nem jöttünk rá a miértre. A következő utcában nyálingerlő sült hús illat csapott az orrunkba, még el is gondolkodtunk a légies ajánlaton. A piacon az asztalokról színes puncsokat, kockás anyagból ruhákat, valamint fűszereket árultak. Ki kell emelni, hogy mindezeket olyan kreatívan mutatták be a kereskedők, hogy azt akár művészinek is lehetne mondani. A legemlékezetesebb pillanatkép mégsem ez lett számomra, hanem másik két, kortársba hajló: a penészes emeletes házat növénydzsungel futotta be; az országút szélében lévő buszmegálló táblát szinte teljesen benőtte a növényzet. Nekem kimondottan bejött az óváros azon része, amelyet latinos zene hangulata töltött be, és utcákon át nyomuló helyiek népesítettek be. Fontosnak tartom megemlíteni az állandóan magas páratartalom kivédhetetlen károsító hatását. A megye legnépesebb városa Les Abymes. Itt vált szembeszökővé, hogy a házak külső falai vastagon penészesek. Más hírforrásból tudom, hogy a műszaki eszközök is az átlagosnál jóval gyorsabban korrodálódnak, és pár évenként a lakások festésére is sort kell keríteni a nagyobb kár elkerülése érdekében.












A Chute du Carbet trió nem más, mint a sziget legvarázslatosabb szárazföldi természeti környezete. Alapvetően annak a turistatérképnek köszönhetjük a hely beazonosítását, hogy a második vulkántúrán az idős francia hölgy nekünk ajándékozta a térképét. Mivel ezt a helyet autó nélkül igen csak nehéz felkeresni és rácsodálkozva ráérősen bejárni, ezért egy-két jó tanács. A 105-ös expresszjárattal Basse-Terre városból és Pointe-á-Pitré-ből is elérhető a Capesterre-Belle-Eau település főútvonaláról leágazó aszfaltozott mellékút, amelyet nem jelez tábla: érdemes a legkorábbi járatra felülni. Mivel nem voltunk tisztában a nemzeti parkig való távolsággal, lendületesen elindultunk hegynek fölfelé. Trópusi esőerdő vett körül minket, banánültetvények között izzadtunk vagy éppen áztunk az esőtől. A magas fűben kipányvázott bivalyok legeltek békésen. Egy földre pottyant kókuszdiót megpróbáltam kettétörni �" jó erősen az aszfaltnak csaptam �" de meg sem nyikkant: megrázva némi kókusztej lötyögött benne. Mivel gyakran haladt el mellettünk személygépkocsi, még az elágazásokban is tudtuk a követendő irányt. Egy óra elteltével egy félig-meddig bedöglött településhez érkeztünk: bolt étterem végleg bezárva, a házak ablakán rács. Itt tudtuk meg, hogy további 7 kilométer van hátra. Ekkor még nem lehettünk tisztában vele, hogy a falu vége után válik igazán meredekké az aszfaltcsík. Számot vetettünk a további minimum 2 óra gyaloglással, és azt hozzáadva a pontos időhöz, a stoppolás mellett döntöttünk. Jól tettük. Francia anyuka kamaszlányával lettek a fuvarosaink. A mama nem azért taposta a gázpedált, hogy száguldhassunk, hanem az út gyakori meredeksége miatt: a meleg időjárás, az erős pára és a kaptató ezen a szakaszon szinte teljesen kivette volna az erőnket. Emiatt jóindulatúan tanácsolnám, hogy az autó nélküli turista mindenféleképpen stoppoljon, ha nem is a bekötőút legelején, de pár kilométerrel távolabb, igen. A nemzeti park belépőjegyének ára 5,45 euró. Ami alapvetően fontos az egész területre vonatkoztatva, hogy lépcső fel és le, sík terület nem létezik errefelé. Belegondolva a kiépítésébe, nem lehetett egyszerű feladat. A bejárathoz közel mosdó várja a látogatókat, az egyik helyiség mozgáskorlátozottak részére van fenntartva: még a legkisebb mértékű mozgáskorlátozottság mellett sem szabad nekiindulni a parknak. A mosdó közelében van egy hely, ahonnét a három vízesésből a két legmagasabb látható:a magas páratartalom, a belógó ágak és a legfelső vízesés messzesége komoly akadályt jelent a jó minőségű fotó elkészítése szempontjából. A folyamatos lépcsőzés miatt tökéletes rálátás nyílik a lentebb elterülő erdőrészletekre: a sziget más pontján erre ilyen első rangú lehetőség aligha adódik. Mélyen bent jártunk a rengetegben. Testközelből figyelhettük meg a fákat, virágokat. Kiváló lehetőség a fatörzsek, a levelek, a virágok tapintására és megszimatolására. Az egyik fa törzséből több eltérő fajtájú parazitavirág nőtt ki. A szemkápráztató környezetet megbabonázva csodálta, Kati. Ilyen gyönyörűséget nem láttam még �" mondta elhűlve. Éreztem, hogy telitalálat lett számára Guadeloupe, és élete végéig emlékezni fog rá. Tábla jelezte a közelben lévő második, 115 méter magas vízesés irányát, és a legmagasabban lévő, 120 méter magas harmadikét is, amelynek elérhetőségét 1 óra 25 percben adta meg. A legalacsonyabban található első zuhatag magassága 20 méter, de egy földcsuszamlás miatt �" tudomásom szerint �" nem látogatható. A legközelebbi vízesés felé indultunk el. Lépcső és lépcső ezúttal is. Megint kezdett fogyni a türelem. A zuhatag közelében kialakított fotós pontnál jeleztem a feleségemnek, hogy én itt maradok, ő pedig menjen le egyedül a vízesés lábához. Amikor visszatért hozzám rákérdeztem, hogy tízből hányast adna az egészre: tizenötöt adott rá. Mint kiemelte, nem csak a magasból szinte függőlegesen aláömlő zuhatag viszi a pálmát, hanem a szinte végtelenségig buja trópusi környezet leírhatatlan fensége az igazán elbűvölő. A folyam vize kövek között hömpölyögve tart a harmadik katarakta felé. Azt is megtudhattam tőle, hogy a szikla tetején, ahonnét alázúdul a Carbet folyó árja, nincsenek növények. Visszasétáltunk a legmagasabb vízeséshez elvezető úthoz. Mivel a park területén egyetlen egy pad sincs, ezért hátsóm alá terítettem hátizsákom esővédőjét és helyet foglaltam a gyökerek szélében. Jó utat kívántam Katinak, aki pát intett. Ezen a helyen a megszerezhető élmények 95 százaléka vizuális. Bárkiben jogosan felvetődhet a magától értetődő kérdés, hogy: nem sajnáltam-e a nem látásomat? Azt kell felelnem rá, hogy nem, mégpedig azért, mert nem látva mégis itt lehettem. Ha sajnáltam volna, akkor azzal a jelen létem értékét lenulláztam volna: bármilyen kis öröm is öröm. A vizualitáson túl engem megtaláló hatások és benyomások lesznek az emlékeim. Ezek hatékonysága pedig 100 százalékos. Mivel fürge lábú leányzó a feleségem, bíztam három órán belüli visszatérésében, de nem kellett rá várni még annyit sem. Félórán belül rám köszönt. Elindult a megszámlálhatatlan számú lépcsők világába és mindaddig gőzerővel tört előre, míg nem egy olyan falépcső-sorhoz nem ért, amelynek vége �" legalábbis első ránézésre �" egy emelettel a mennyország kapuja alatt érhetett véget. További lebeszélő momentumként hatott rá, hogy az ég magasából lefelé tartó látogatók fél lábszárig csupa sarak voltak. Úgy gondolta, ennyit nem ér meg az egész, ráadásul az idő szorítását is figyelembe kellett vennie: bőven elmúlt 13 óra. Aki azt hiszi most, hogy csalódott volt, téved. Igaz, csak egy vízesést látott, de annak élményének foka 100 százalék volt: melléje egy másik százast is behúzhatott volna. A fenti zuhatagnak van egy fürdőmedencéje, de mivel ő általában csak bokáig szokott „fürödni”, így ennek lehetőségének elmaradása nem döntötte romokba. Vettük a nem létező sátorfánkat és elindultunk a kijárat felé: útközben többször is megálltunk és magunkba szívtuk az alattunk elterülő vadregényes tájat. Mire kiértünk a parkolóba eldöntöttük, stoppolni fogunk. Jóval a legelöl álló autó elé sétálva pozíciót fogtunk. Míg hátizsákjával bíbelődött Kati, addig az első érkező autó sofőrjének felmutattam a fehér botot �" életemben először itt használtam fel ilyesmire a segédeszközt �" és lám csoda, máris lett fuvarunk. Amíg lefelé gurultunk azon agyaltam, miként lehetne ide a legtutibb módon feljutni úgy, hogy temérdek szabadidő álljon rendelkezésre, mert egy egész napos kirándulást tuti megér. Arra jutottam, hogy a szállástól taxival kell idejönni, amely a főváros felől és Basse-Terre felől is cirka 50 euró lehet. Ennyit be kell áldozni érte. Visszafelé pedig úgy kell kalkulálni, hogy a végállomásról induló utolsó busz indulásának időpontjára le kell érni a buszmegállóba (19:30 óra), de az érkező járatot mindig le kell inteni: éjszaka a levegő hőmérséklete nem hűl 23 Celsius fok alá.






Mint írásom legelején jeleztem, a magyar fapados menetrend módosítása keresztbe tett nekünk: az átszállásra maradt 1:50 óra időt nem vállaltuk be, átfoglaltunk a másnapi járatra. Egész napos városnézésre indultunk Párizsba, ahol nem jártunk még: Franciaországban először Guadeloupé-n voltunk. Aki hozzánk hasonló paraméterekkel érkezik az Orlyra, azok számára néhány hasznos információ. A repülőtéren négy terminál szolgálja ki az utasokat. A magyar fapados a 2-es terminálra érkezik és indul, bár becsekkoláskor az 1-es terminálhoz irányítottak minket (Guadeloupé-ra a 3-as terminál vonatkozik). A 4-es terminál aluljárórendszerén át közelíthető meg a 7-es villamos, amellyel a belső végállomásig kell tartani. Következik az 1910-ben átadott 7-es metró, amely a mi kisföldalattinkhoz hasonlítható. A Louvre megállónál szálltunk ki. Közelben a Szajna, és annak szűkebb és kissé tágabb környezetére vannak felfűzve a város főbb látnivalói. A Louvré-n túl eljutottunk a Notre Damehoz, a Pont Neufhoz, az Orsay múzeumhoz (impresszionisták), a Nemzeti múzeumhoz, messziről láttuk az Eiffel-tornyot, a Diadalív és a Champs-Élysées pedig kimaradtak. Nem vált jó társnak a degeszre tömött hátizsák. A Szajna egyik hídján helyet foglaltunk. Közelünkben egy fiatalember pengetett rajongói körében �" hangulata lett az egésznek. Mindezek ellenére Párizs közszájon forgó szépségére nem talált rá Kati. A trópusoknak mégis kiváló kontrasztja lett a francia főváros, amely a jövőben egy kulturális célú utazás helyszínévé válhat.






(Hangminőség: nem készült hangfelvétel.)