Georgia (2025)


A Kaukázus hegyei között �" Felső-Szvanétiben �" alig elviselhetően pörköl a nap. A többnyire fenyvesekkel borított hegyek világában, a völgy legmélyebb pontján, a kövek között zúgó Enguri gleccserfolyó, és egy pár éve elkészült országút kígyózik. 10 kilométerre tartózkodunk Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott településétől, Usgulitól (2100-2200 m). Szállásunktól Vichnashitól (1700 m) Khe falu kilométer távolságban található. Három lakóház és a parányi Szent Borbála kápolna alkotja. Benne XII. századi freskó, mellette temető, tucatnyi fejfával. Vele szemben, az országút másik oldalán, zöld hegy tör 1870 méter magasba. Kilométer hosszú piros jelzésű turistaút vezet a tetejére. Odafent Kala - Lagurka a Kalai Szent Kvirike és Szent Ivlita templom vár ránk. Zarándokhely, Szvanéti legfontosabb temploma. Július 28-án mindenki számára látogathatóvá válik a ma már használaton kívüli épület, és közszemlére kerül a templom híres ikonja. Addig hátra van még néhány nap. Nézzünk szét a környéken.








A tágabb térség központjának számító Mesztia település és a tőle 45 kilométerre fekvő Usguli között csak néhány éve épült ki a keményburkolatú országút, betonlapokból. Ez részben jelzi a terület elzártságát, és egyben utal a természeti környezet viszontagságaira is. A Kaukázus esetében palakő hegyekről beszélhetünk, amelyek a hőingadozástól töredeznek, és a törmeléket a felhőszakadások lemossák a völgyekbe. Ennek számtalan jelével találkoztunk Usguli felé gyalogolva. A kétszer egysávos országút felét gyakran zárta el méter vagy annál is magasabb omladék halom. A szabadon maradt sáv másik szélében pedig 4 méter mélységben a kövek között zúgva áramlott a gleccserfolyó. Máshol nem terítette be az utat földlavina, csak éppen a folyó mosta alá és vitte el az út másik felét. Dróthálók közé kőzúzalékot öntve, és azokat a hegyoldalhoz vagy éppen a partoldalhoz erősítve próbálják óvni az utat, a szvánok. Heroikus küzdelem, csak ideig-óráig hozhat eredményt. Többször is átlábaltunk az úttestet keresztező vízátfolyásokon: az elmúlt hónapban naponta 10-50 mm eső áztatta a vidéket.




A Mesztiából Usguliba tartó turistautat négy szakaszra bontva járják a világ öt kontinenséről érkező természetjárók. Az utolsó szakasz egy ponton rátér az országútra. Nos, mi ott rákanyarodtunk a turistaútra, hogy visszafelé irányban szétnézzünk rajta. Autóval járható meredek földút fogyasztotta az erőnket. Ahogy egyre magasabbra törtünk, úgy nyílt meg előttünk a táj látványvilága. Eleinte a zöld hegyek sokasodtak meg, majd a távolból ránk mosolyogtak a havas ormok is. Üdítő látványnak jól jöttek ugyan, de a fejünk felett szikrázó nap hevét nem bírták feledtetni velünk. A meredek még meredekebbre váltott és átment szerpentinbe. Nem álltunk meg, tovább tapostuk az utat. A szűkebb környezetben nyitott oldalú romos istálló, teteje alatt marhák deleltek. Ekkor már jóval magasabban jártunk, mint amilyen magasra épült a Lagurka. 3 kilométer után lankásabbra váltott a terep. Megjelentek Iprari szélső házai. A falvak kapcsán nem érdemes százas lélekszámra gondolni, pár ház, és vége a településnek. Ezen a helyen jóformán az összes ingatlan átalakult szállássá: helybe érkezik a hátizsákos turista. Templomában történelmi jelentőségű ikont őriznek, de isten házát zárva találtuk. A mellette lévő temető viszont nem várt gondolatisággal szolgált. Az egyik márványsír mellett megbontott félliteres vodka, mellette üvegpohár: lehet inni az elhunyt egészségére.




A következő település 2 kilométerre. A földúton tenyérnyi tócsa és aljából mintha valami bugyogna. Leguggolva néztük és igen, a föld alól buborékok törtek fel. Az egyik kis kavicsot kezével elmozdította Kati, és ha nem is gejzírként, de már erősebben áramlott fel a víz. Ekkor tűnt fel, hogy a hegyoldal tele volt kaukázusi medvetalppal, amelynek karógyökerei 4 méter mélyre is lehatolnak. Egy földalatti vízérre találtunk, amely mentén oly remekül érezték magukat a százszámra burjánzó, emberre is veszélyes fehér virágú gyomnövények: a földút szélében a mélyen futó völgyben a patakpart tele kaukázusi medvetalppal. Nem messze tőle az árnyékban férfi hűsölt, a földút túloldalán személygépkocsija: turistákra szakosodott alkalmi fuvaros. A következő falu, Khalde még az előzőnél is pirinkóbb. Az egyik házban sajátos vendéglő: hűtőből kivehető italok, kérésre házi készítésű sajtos- vagy húsos lepény, édesszájúaknak süti. Az árak csillagászatiak. Nem kis meglepetésünkre, odabent fiatal magyar párra találtunk. Hátukon sátorral járták az Usguli Mesztia útvonalat, nem irigyeltük őket. A következő falu Adishi, további 15 kilométerre, visszafordultunk. Ezen a szakaszon egy szervezett hazai csoporttal is találkoztunk még.






Visszaérkeztünk az országúthoz. A tájat tavaly fordított irányból haladva láthattuk, most hegynek felfelé tartva. Egyszer csak megállt Kati és lenyűgözve nézte a gleccserfolyó túloldalán lévő égnek szökő meredélyt: a rajta lévő fák, bokrok, mohák, az aljnövényzet és a kövek harmóniáját egyszerűen a leírhatatlanság szépségeként adta tudtomra. Csak állt és nézte megbűvölten, nem bírva betelni vele. Egy másik ponton az út szélében a hegy meredeksége állította meg, emlékeztetve egy minapi kalandunkra. Szállásunkról Vichnashiból indultunk kirándulni. A falu szélső háza mellől rugaszkodtunk neki a hegyoldalnak. A közeli Khe falu felé igyekeztünk, de a hegyről most szélesebben aláömlő patak, valamint a szarvasmarhák patáitól sarassá dagasztott vízpart dagonyája visszafordulásra bírt minket. Az ellenkező irányban a töredezett és gurulós palatörmelék állta utunkat. Irány vissza a szállásra, de az egyszemélyes csapást már bikával megtámogatott tehéncsorda bitorolta. Kelepcébe kerültünk. Nem maradt hátra más, toronyiránt a faluba. De a bozótos több helyen is olyan meredeknek bizonyult, hogy talpon nem volt járható. Előbb négykézlábra ereszkedve hátrafelé irányba tartva igyekeztünk alá, majd váltottunk, és pókjárásban folytattuk utunkat. Nos, egy ilyen meredek hegy mellett álltunk meg a feleségemmel: az előző napi kirándulás végeztével visszatérve a szállásra, onnan nézve úgy ítélte meg Kati, hogy az a hely, ahol négykézlábra ereszkedtünk, ránézésre járhatatlan. Folytassuk utunkat. Két-három helyen nem készült el teljes egészében az úttest. Ennek oka lehet a hegyről gyakran alázúduló vízáradatok romboló hatása. Állandó vízesések mellett is elhaladtunk. A műút és az Enguri folyó közötti fél méter széles padkára több szakaszon is villanyoszlopokat telepítettek: itt-ott a tartóoszlopok már régóta a folyómederben hevernek. A hegyoldal felé eső részre is lehetett volna kiépíteni a hálózatot, de akkor a hegyomlás söpörte volna el azokat. Nincs jó megoldás, marad a foltozás. Szerpentinessé vált az országút, egyre magasabban jártunk. A távolban feltűnt a Georgia és Oroszország határán lévő Shakra 5201 méter magas hófedte palástja. Ritka alkalom az ilyesmi, mert jellemzően pára vagy felhő takarja a szem elől. A betonról földútra váltottunk, hogy végigsétálhassunk Murkmeli főutcáján, az egyetlenen. Kétoldalt egyszerű palaházak és szván-tornyok. Padon ülve három idős ember beszélgetett, közelükben kölykök ricsajoztak, arrébb teknőben ruhát mosott egy asszony. A földúton szemből nyergeletlen ló érkezett. A pár éve megépített, de üresen álló szállás mellett, egy újabbat húznak fel. Néptelen a kávézó is. Mielőtt visszatértünk volna az országútra, egy autó kanyarodott le a faluba. Tavalyhoz képest jelentősen megnövekedett a személygépkocsik száma. A sofőrök jellemét embere válogatja: volt, aki önmagától ajánlott pénzes fuvart nagy mellénnyel, majd a lehetőséget visszautasítva, gunyorosan reagált; mások ingyen fuvart kínálva álltak meg mellettünk. Népes marhacsordát kerülgetve érkeztünk meg Usguliba.






Tavalyhoz képest tovább gyarapodott a szállások száma, de az elmúlt évhez képest �" akkor szeptemberben szálltunk meg itt �" alig találkoztunk turistával. Több lett a market is, de inni és ropogtatnivalón kívül más nem bővíti a kínálatot, például kenyeret vagy gyorsételt sem lehet kapni. Az ideérkező turista vagy hoz magával élelmet vagy rászorul a szállásadója kénye-kedvére. Az egyik market asztala mellett letáboroztunk: egy üveg félliteres jó minőségű helyi sör 3,5 euró, 2 liter kóla ugyanannyiba került. A szomszéd asztalhoz német apuka kamasz fiával érkezett. Lesétáltunk a tenyérnyi óvárosba, amelynek bokaficamító utcái tele tehénlepénnyel. Meglepő, hogy erre a szégyenfoltra mennyire nem figyel oda a település vezetősége. Pedig néhány éve itt forgatták a falu közelmúltját bemutató játékfilmet, a Dede című alkotást (Mesztiában megnéztük a filmet, róla bővebben majd ott). Tettünk egy nagyobb kört a településen: kevés turista, sok üresen álló szállás, a sóderbánya felé nem igyekezett egy billencs sem, a tavaly hűtőmágnest árusító papa is bezárta a kóceráját. Néhány nyitott platójú teherautón fiatalok énekeltek a 8 kilométer távolságban lévő „Gleccser-büfé” felé tartva. Onnan mintegy 2 kilométer távolságban �" kőről kőre mászva és ugrálva �" érhető el a gleccsertorok: ott ered az Enguri folyó. Míg a völgy egyik oldalában a hegyet fenyőerdő takarja, addig a vele szemben lévő másikon csak fű terem. Szép a táj, szép az idő, szép a völgyet a messzi távolban lezáró havas hegyvonulat látványa.






Most pedig térjünk rá a Lagurkáraa. A templomot a Római Birodalom mártírjainak Szent Kvirike (Quiricus) és édesanyja, Szent Ivlita (Julitta) tiszteletére szentelték fel, majd nevezték el. A lagurka a X-XI. század emléke és mivel a szenteket ábrázoló freskó 1112-ből származik, feltételezhető, hogy legkésőbb a XI. század végén épült. A Kvirike templom különleges jelentősége a szenteket ábrázoló ikonokban rejlik. Felső- és Alsó-Szvanéti legfontosabb vitáit és kétértelműségeit a lagurkai templomban rendezték, az ikonokra esküdve. A templom freskói nem kevésbé fontosak, mint a táblaképek, mivel azokat Építő Dávid király uralkodása idején, 1112-ben festette Thevdore királyi udvari piktor. Szent Ciricus és Szent Julitta vértanúságának két jelenete látható a freskókon. A sziklás kiemelkedésen lévő helyszínt a lagurka és kincseinek védelme érdekében választották. A sárgás kőből épült templom kiterjedése 5x2,7 méter. Építészetileg egy X-XI. századi csarnokbazilika. Északon és délen melléképületek, nyugaton egy kétszintes harangtorony határolja. A lagurkát egykor magas kőfal vette körül, amely jelentős részben tönkrement. A templom alatt ebédlő, szobák és cellák kaptak helyet, a hegy tetején lévő lejtőbe építve; aligha felejthető panoráma nyílik a környező tájra. A középkorban Lagurka egyben kolostorként is szolgált. Nemesi családok gyermekei apácaként éltek benne. A XVIII. század elején Tekla, Bagrat nyugat-grúz király lánya is itt teljesített szolgálatot. Elérkezett a jeles nap reggele. Mint ötletadó, az indulást besózva várta, Kati. Szállásunk teraszáról panorámarálátás nyílt a kilométerre lévő hegy tetején apró pontként megjelenő Lagurkára. Az orom mögött további hegyek, és tiszta időben láthatóvá vált egy havas csúcs is. Akadálytalanul sütött a nap. Kiböjtölve a reggeli csúcsot, valamennyivel 11 óra előtt keltünk útra. Hosszasan parkoló autósor és az útszéli árusok standjai mellett elhaladva érkeztünk meg a hegyre felvezető piros jelzésű turistaúthoz: kezdőpontjánál adománygyűjtő láda, amely tavaly még az ösvény harmada táján volt kihelyezve. Sort alkotva vonult fel és le a tömeg. A karon ülő kisgyerektől az időseket segítő fiatalokon át még kecskével és juhval is találkozhattunk. Jócskán fent jártunk már a szuszogtató csapáson, amikor fentről lefelé érkezve összetalálkoztunk egy 80 év körüli pópával, akit három izmos karú férfi segített le a hegyről. Az egyházi ember megállt mellettünk és kezet nyújtott mindkettőnknek. A tömeg miatt kényelmes tempóban haladtunk tovább, ami nem is volt baj, mert így is izzadt a homlokunk. Oda kellett figyelni, mert a szűk turistaútnak kétirányú forgalmat kellett lebonyolítania. A hölgyek térd alá érő szoknyát viseltek és hozzá illő felsőt, míg a férfiak jellemzően farmer póló öltözékben voltak jelen. Az egész napos összkép alapján állította Kati, hogy a zarándoklat egynegyedét külföldiek tették ki. A plató közelében hosszas sor alakult ki az általam „teknősbékának” elnevezett domború szikla előtt: ahányan lefelé tartottak, annyian mentek tovább. Az egyenetlen felületű kőkitüremkedést én például négykézláb jártam meg, mert egyik oldala mellett szakadék tátongott. A kétirányú forgalom a továbbiakban tömegjelenetbe ment át. Ezen csak rontott, hogy a Lagurkába több méter hosszú márványsíkosságú sziklán át, és további egyenetlen domborzati terepviszonyok mellett lehetett bejutni. Kész csoda, hogy nem történt baleset. A tavaly masnira kötött madzaggal zárt szent helyre most csak nagy nyomulást követően érkezhettünk meg. Meglepetésre, a benti tér terep szempontjából igen csak nehezen volt vehető: a hegy ősi eredeti állapotában leledzett az udvar. Mondanom sem kellene talán, de alig lehetett mozdulni odabent. A kapu mellett egyszerű kőház �" itt laktak az apácák. A lak ablaka a tájra nyílt. A kis kápolna külső és belső falaiba égő gyertyákat szúrtak a zarándoklat résztvevői. Olyan irdatlan tömeg volt jelen, hogy a bejutásról lemondott, a feleségem. Átlátva a reménytelen közlekedési lehetőséget, egy fal árnyékában maradtam, hogy egyedül kelhessen felfedező útjára. Első körútjának végeztével a következőket újságolhatta: lepényekre lehetett licitálni adománygyűjtés céljából. Az időnként felhangzó harangkondulás lehetett akár erőpróba eredménye is, de nem látott belőle semmit sem. A templom körülbelül 15 nm alapterületű. Benne egy nagy kereszt, emelvényen a XI. századi ezüst ikon, amely jóval nagyobb és látványosabb, mint amilyennek a neten látható fotó alapján gondolná az ember. A falakon a freskók színesek és az alakok elég jól kivehetőek. Az udvaron többek között található egy fészer is, hátoldala és teteje van, benne padok és asztalok, ahol a főtt marhahúst osztották. Egy kőépületben férfiak énekeltek, ahol az asztalra ételeket helyeztek, de oda nem mehettek be a nők. A kolostorból kilátás a tájra: zöld hegyek, kék ég, fehér bárányfelhők és a távolban havas hegyek �" mint a mesében. Mielőtt első körútjára elment volna Kati, előtte főtt marhamájjal, kenyérrel és pohár borral tért vissza, amelyet ajándékba kapott a sokadalomban: a vodkát meghagyta a kínálónak. Míg egymagamban várakoztam, jóízűen megebédeltem, de alighogy lenyeltem az utolsó falatot, valaki újabb porciót nyomott a kezembe. Megszagoltam, és a főtt marhahúst a többi után küldtem. Rövid eszmecserét követően ismét kereket oldott a feleségem. Míg a második körét futotta, azalatt valaki valamit a számhoz nyomott. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, de a sajtos lepény rám maradt. A visszatérő Kati fasírttal, kenyérrel és uborkával állított be. Nem maradt hátra más számunkra, mint a falak közül kijutni. Araszolva értük el a kaput és ekkor jött a neheze: a több méter hosszú csúszós sziklán csak többek önkéntes segítségével bírtam biztonságosan lejutni. Pár méter és kisebb tisztáshoz érkeztünk. Egymással kedélyesen beszélgető emberek, néha-néha megpendült egy húr. Bizakodva telepedtünk le a hátizsákból előhorgászott pelerinre. Vártuk a zenei produkciót, de csak néhány dalhoz támadt kedvük. Minden alkalommal megtapsoltam őket, de a helyiek fülük botját sem mozdították, nemhogy a tenyerüket. 14 óra körül lassanként elkezdett oszladozni a tömeg. Egy testes férfi felérve a platóra végkimerülésében eldőlt. Homlokára vizes zsebkendőt tett, Kati. Ezt észlelve, fiatalemberek keltek a segítségére. Egy órával később összepakoltunk, és leindultunk a hegyről �" közben egy középkorú pópa érkezett szuszogva. A szállás felé tartva arról beszélgettünk, hogy amíg odafent tartózkodtunk nem találkoztunk egyházfival. Nem volt ceremónia, nem voltak vallási jelképek, sima népünnepély volt az egész. Ennél több aligha lehetett volna. Becslésem szerint, mintegy kétezer ember vehetett részt a zarándoklaton.




























Vichnashiban töltött utolsó napunk programját az egyik kirándulásunk közben tett felfedezés motiválta. A Lagurkához felvezető turistaúttól fél kilométerrel távolabb egy másik ösvény is nekiment a hegynek. Mi is ezt tettük. Hamarosan egy tisztáshoz érkeztünk, ahol egy személygépkocsiból öt harmincas utas kászálódott elő. Készségesen mutatták, hogy merre kell továbbhaladni, de egyben azt is tudomásunkra hozták, hogy kőkemény kaptató vár ránk. Igazuk lett. Felfelé lihegve váltogatva előzgettük egymást, addigra ők hárman maradtak. Egyik találkozás alkalmával tudtukra adtam, hogy nem látok. Hármuk közül az egyik jobban bírta a teljesítménytúrát, így ő mindannyiunk elé vágott. Nagyon meredek sziklás terephez érkeztünk. Megcsóválta fejét Kati. Gondban volt a hogyan tovább kapcsán. Az elől haladó férfi úgy akart önszántából a segítségemre lenni, hogy a feléje nyújtott kezemen néhány erőteljeset ránt, aztán valahogyan majd csak fent leszek a biztonságos helyen. Hamar megértette a segítségnyújtás helyes módját, és miután minden további lépésbe beleálltam, fizikai erővel segített nekem. A végén pedig gratulált az extrém sportteljesítményhez. Ekkorra megsejtette a feleségem, hogy az út végén a Lagurkánál fogunk kikötni, amelynek nem nagyon örültem. A Tbilisziből érkezett forgatócsoport tagjai zárva lévő templomról tudtak. Letelepedve a már ismert platón, feleségem elsétált a kolostorhoz, melynek kapuja tárva-nyitva. A hírre úgy megörültek a grúzok, hogy azon nyomban talpra pattantak és már indultak is forgatni. Az is meglepő volt számomra, hogy a stáb tagjai nem is tudtak a híres XI. századi ikon létezéséről: a templom ajtaján két lakat is csüngött, tehát lemaradtak róla. Kamerával és drónnal dolgoztak. Ahogy egyikük mondta: a Kaukázusnak ezt a táját járják és forgatnak róla. Beszélgettünk népekről, politikáról meg miegymásról, mindenben egyetértve egymással. Végül mégiscsak jól jött, hogy ide keveredtünk. Harmadik alkalommal kétszer is bejárhatta az üres épületegyüttest, Kati ( csupán egy biztonsági őr volt jelen).






Visszatértünk a Felső- és Alsó-Szvanétia központjának számító Mesztiába. A mindig mosolygós szállásadónk kétezer főre becsülte a település lélekszámát, amely hivatalos helyi adat szerint, a tenger szintje felett 1306 méter magasan éli mindennapjait. Kétszer Jorgiéknál húztuk meg magunkat, ezúttal Irinánál. A falu fölé tornyosuló apartman nagy kedvencünkké vált: panoráma a falura és a környék hegyeire, egész nap hűs és bútorozott terasz, makulátlan tisztaság mindenhol, valamint meglepően alacsony bérleti díj (10 euró/nap).


Tavaly óta megtriplázódott a marketek száma, épülő szállások tucatja (de sok az üresen álló és a félbehagyott ingatlan is). Itt nincs más lehetőség az anyagi kitörésre, mint az idegenforgalom. Idén is akadt boltos, aki az árengedményes terméket eredeti áron blokkolta volna. A lehetőségekhez képest megújult a buszvégállomás is. Innen a következő nagyvárosokba lehet elutazni: Zugdidi, Kutaiszi (repülőtér/magyar fapados), Batumi (Fekete-tenger melletti üdülőváros, amely közkedvelt a magyar utazók körében is), Tbiliszi (főváros). Újdonság erejével hatott, hogy a Koruldi-tavakhoz is közlekedik menetrend szerinti járat (naponta egy). Az állami standdal szemben vert tanyát a maszek szállítási vállalkozás. Áraik csillagászatiak, például az innen 17 kilométerre és 1200 méterrel magasabban lévő Koruldi-tavakhoz 95 euró az oda-vissza fuvar ára. Bár nem semmi az odáig kanyargó földút viszontagsága, de mégis. Aki taxit szeretne fogni, érdemes tudnia, minden utasnak ki kell fizetni a személyre szabott tarifát.


Mivel eddigi útjaink során a környék turistalátványosságait sorra kivégeztük, ezúttal egy igazi tervünk volt: a Koruldi-tavak felé igyekező dzsipek nyomvonalán haladva a kilátópontnál lévő kereszthez, és az annál valamicskével magasabban lévő büféhez felgyalogolni. Oka, hogy tavaly a piros jelzésű turistaútvonalon keltünk útra odáig (2,9 km és 600 m szint), de ezt csak egyszer és soha többé. Onnan persze folytattuk egészen a Koruldi-tavakhoz (4,7 km és 600 m szint). Tehát az új útvonal megismerése inspirált minket, amely révén még részletesebb tereptérkép állhat össze a fejemben. Mivel nap mint nap dög meleg telepedett a tájra, korán indultunk. 6 óra körül startoltunk és irány a belföldi járatokat kiszolgáló repülőtér felé (3,5 km), amelynek túlsó vége után 160 méterrel balra át a folyó feletti hídon, és az emelkedő után a földút balfelé visszafordul a falu irányába, majd folyamatosan emelkedik. A hátralévő út egynegyedénél az ég körbedörgött minket és villámok cikáztak körülöttünk, nyakunkba pedig eső szakadt. Visszafordultunk. Az útszéli esőházba nem tudtunk bemenekülni, mert az előtte lévő autónyi széles földúton egy bika ácsorgott: az esőház mögé kerültünk, de a domborzati viszonyok miatt nem lehetett megkerülni. Itt jegyezném meg, hogy a helybeli emberek szükség esetén kővel megdobással bírják rá a marhákat a távozásra. Kisebb imádkozást követően mégis csak sikerült lejutni a 180 fokos kanyarhoz, amikorra eltűntek a zord fellegek és felragyogott a nap. Fordultunk volna vissza, de Kati kezében eltörött az alkalmi túrabot: felmosófa-nyél. Másnapra pótoltuk a technikai hiányt és végig verőfényes napsütésben gyalogolhattunk. Amennyit a falu központjától a repülőtér utánig megtettünk (3,5 km) majdnem síkon, annyit kellett kanyargós földúton a célig visszafelé megtenni a hegyen (8,5 km) ami pontosan a település központja felett 600 méterrel magasabban volt. A szarvasmarhák által okozott izgalmakon túl más nem forralta Kati vérét. Az erózió itt is végezte a munkáját: leszakadt útszélek, vízátfolyások, hepehupák és néha meglóduló meredekségű méterek. Az út egyik oldalát eleinte végig szakadék követte, olykor még a bakancsos turistának is oda kellett figyelnie. Nekem régen esett olyan jól a hegynek felfelé menet, mint ekkor. Szinte légiesen haladtam előre. Hétszemélyes dzsipek búgtak el mellettünk, majd idővel jöttek szemből vissza: a sofőr mellett egy-két utas üldögélt (főleg japánok). A hátizsákomban lévő 4 liter víz szépen apadt �" víz mindig rátartással van nálunk. Rátaláltunk a balról érkező piros turistaút becsatlakozási pontjára, ahol tavaly mi is rátértünk erre az útra, de akkor azt hittük, hogy addigra letértünk a helyes útról. Emiatt is hasznos volt az autós úton elstartolni. Arra is hamarosan rájöttünk, hogy miként kerülhettük el a büfét, amelynél jóval magasabbról rálátva tértünk vissza oda. Az ipszilon elágazásnál ezúttal balra, a meredekebb útvonalon indultunk tovább. Pár száz méter, és levegőt alig kapva megérkeztünk a kilátóhoz, a kereszthez. Nem megállva nekiveselkedtünk a kőkemény meredeknek: a dzsipek egy része is erre tart, nem kis teljesítmény egy utasokkal tele járgánytól. Kifulladva cövekeltünk le az elfogadható árszínvonalú büfé előtt és letelepedtünk az egyik asztal mellé. A 12 kilométer távot és 600 m szintet 3 óra alatt tettük meg napfürdőzve. Élményturistává váltunk: 4 óra hosszat nézelődtünk, beszélgettünk vagy csak úgy elvolt ki-ki magában. A havas hegyek itt már jóval közelebb voltak hozzánk, mint lent a faluban. A három újonnan felhúzott faház rontotta az érintetlen természet érzetét (a büfé most nem számít annak). Lassanként megérkeztek az első hátizsákosok is, többségük harminc alatti. A zöme betért egy italra, de többen is megállás nélkül vágtak neki a további 4,7 kilométernek. Aki idáig a piros turistajelzésen érkezett, annak a további szakasz könnyebb volt, aki mint mi az autós úton, annak jóval nehezebb. Idővel az asztalunk fölé napvédőt húztak ki a vendéglősök, így a combom bőre már nem égett tovább. Látván a száznál is több turista igyekezetét, megelégedve gondoltunk vissza a tavalyi évre, amikor végig a piros jelzésű turistaúton mentünk fel a Koruldi-tavakhoz (7,6 km 1200 m szint), és az autós úton tértünk vissza (17 km), Mestiába.










A lefelé vezető út kapcsán kissé másról. Külföldi turisták személygépkocsival is próbálkoztak felfelé. Centizgetve araszolgattak, egyikük járgányának alja minduntalan súrolta a földutat. Mivel mi tisztában voltunk az előttük álló terepviszonnyal, jeleztem, kár a gőzért. Tovább haladva lefelé dzsip állt meg mellettünk. Ingyen fuvart ajánlottak, elfogadtuk. Orosz család utazott benne, két georgiai lány volt a segítségükre. Nem csak velük próbálkoztunk elbeszélgetni oroszul és angolul, hanem azzal az ukrán családdal is, akik Vichnashitól Mesztiáig ingyen fuvaroztak minket. Utóbbi családdal mélyebb témákat is érintettünk. Az nap este Mesztia központjában összetalálkoztunk velük. Jól érzékelhetően megörültek nekünk. Vacsorára bevásárolva igyekeztek szállásukra. Kissé más. A rendőrség előtt lévő padon hűsöltünk, amikor egy korosabb férfi odalépett hozzánk. Frissen elkészült húsos kubdarit kaptunk tőle, ajándékba. Mivel csípős volt, felajánlottuk a szállásadó Irinának, aki köszönettel elfogadta. Később behűtött görögdinnye szeletekkel hálálta meg. Itt emlékezem meg róla, hogy a szálláson krumplit főzött, Kati. Ekkor rajtunk kívül egy horvát férfi és egy pisai illetőségű hölgy tartózkodott a szálláson. A főtt krumpliból egy hámozatlan darabbal megkínáltuk az olasz nőt, aki héjastól befalta Hazatérve a szállás oldalán kommentben megjegyezte, hogy: "A szálláson volt egy kedves magyar házaspár, akik megkínáltak főtt krumplival, ami jól esett, mert nagyon éhes voltam. Utolsó előtti napon betértünk a helyi moziba, ahol megnéztük a 2017-ben forgatott Dede/Dina választása című, minimális mértékben színes filmet. A történet 1992- ben játszódik, erre a fekete-fehér televízió, a kurblival beindítható autó és a hókotró kinézete utalt �" isten háta mögötti hely. Dióhéjban: egy fiatal nő dacolása a hagyományokkal. Főszereplők: Dina, a nő; Gegi, a szerelme; David, akihez a szülők hozzáadták volna a lányukat;Girshel, akihez végül kényszerből hozzáment a nő. Ők mindannyian hivatásos színészek voltak, Tbilisziből. A mellékszereplők pedig Usguli lakói. A történet kivonatosan. Dina nem mehetett feleségül a szerelméhez, mert mást választottak ki számára, a szülei. Gegi és a kijelölt férj közötti konfliktus végén a film utalása szerint David öngyilkos lett. Gegi Dinával mintha valahol máshol éltek volna boldogan, kisfiukkal. Autót vezet Gegi, és egyszer csak mint halott megjelenik a faluban, Usguliban. Kényszerből férjhez ment Dina, de három évig nem engedte magához közel a férjét. Télen nagy havazás közepette megbetegedett Dina Gegitől fogant kisfia. A faluból hókotró indult gyógyszerért, de a magas hóban elakadt. Élete kockáztatásával Dina férje vállalkozott az útra, és erejének utolsó leheletével visszatért a patikaszerrel, majd a végkimerüléstől elájult. Így maradhatott életben, a kisfiú. Ezért Girshelt Dina elfogadta férfiként, és családdá váltak. A zárójelenet: a havas tájban elől a férj, nyakában ül a kisfiú, Mózes. Mögöttük egy lovat kantárszáron vezet Dina, az állat oldalára szánkót kötöttek.




(Hangfelvétel minősége: nem készült hangfelvétel.)