Faro (2024)


Hogyan mentheti át magát hitelesen a jelenbe egy történelmi léptékű kisváros? Az 1266-ban alapított portugáliai Faro esetében ehhez jó meglátású városvezetésre volt szükség. Kezdjük kissé távolabbról. Neve a mórok idejéből származik. A helyi muszlim vezető után, Hárumról kapta. Azóta nevezik Farónak. Az egésznek groteszk fintora, hogy a mórokat 1249-ben itt győzték le III. Alfonz portugál király seregei. Neve az összes latin nyelvben világítótornyot jelent. Az Atlanti-óceántól 4 kilométerre, a Ria Formosa Nemzeti Park keleti partján fekszik a negyvenezer lakosú tartományi székhely. A 170 négyzetkilométer kiterjedésű homokszigetekkel szabdalt öbölből öt természetes eredetű. A hatodik, amellyel megteremtették a belvárosban lévő kikötő és a nagy víz közötti kijárás lehetőségét, mesterséges. Továbbá itt található a várdomb, a Porto-Lisszabon-Faro-Lagos vasútvonal pályaudvarostól, valamint a helyi és távolsági buszok végállomása is. Az óváros jelentős részben lakatlan. Ez nem csak elhagyatott ingatlanokat jelent, hanem kiterjedt szellemutcákat is. Ennek ellenére közkedvelt környezet a turisták körében. Oka rém egyszerű. A földszintes házaktól a két emelet magas épületekig, a homlokzatokat teljesen felújította a városvezetés. Az utcakövezet kifogástalan. Az összes ingatlan homlokzata fehérre mázolva. Igaz, itt-ott akad egy-egy betört ablaküveg. Néhol nyitva az emeleti ablak, erkélyajtó: galambok váltak jóhiszemű lakásfoglalóvá. Mondhatnám, bizarrságával még ez is dob rajta egyet. Az emeleti szobák plafonja deszkaborítású. A tetőcserepek pirosak, vagy napszítta. Az egyik földszintes épület előtt megállunk a feleségemmel. Előveszi a fényképezőt: félig-meddig a régi világ emberei vagyunk. . A szimpla bejárati ajtó betörött üvegén át lő néhány fotót. Rajta túl jelképes folyosó. Közvetlenül jobbra, az utcafront felé, mellékhelyiség nyílik. A ház belső tere az ablaktalan szoba. Tele bútorral. Egy része feldöntve. A földön tányérok összetörve. Talán felszámolatlan hagyaték. Nem értjük az egészet: a bejárati ajtó betörött üvegén át képtelenség bemászni. Szándékos dizájn lenne? A lakatlan utcából sikátorba kanyarodunk ötletszerűen. Pár lépés mindössze, és kisebb tér közepén nézelődünk. Körben vendégektől hangos padok. Szól a zene. Az egységek fölött lévő ingatlanok lakatlanok. Ez már szinte fel sem tűnik. Ahol laknak, ott elmaradhatatlan kellék a cserepes-virágözön, vagy a frontra felfuttatott növényfal. De előfordul dézsába ültetett is. Az elmúlt évszázadok lakásai. A ma embere modernebb után vágyik. A városvezetők az új ingatlanok javára nem sajátíttatnak ki utcákat. Csak a szükséges méretű telket biztosítják az építőipari cég számára. Ennek következtében jöhettek létre azok a nem egyedüli utcaképek, ahol a szemnek nagyon is tetszetős külső megjelenésű két tíz emelet magas lakóház között, földszintes, vagy egy-két emelet magas régi épületek kuporognak, lakottan. Ez a városarculat-tervezés az óvároson túlra is érvényes. Visszatérve az óvárosba, mellékutcában állunk. A két lakott ingatlan között lakatlan ház. Felújított, fehérre festett homlokzattal. A két épület között rést vesz észre Kati, bekukucskál rajta: a ház elülső fala mögött üres telek. Mint az amerikai filmgyárak megépített világa. A lakottabb részekben az utcaszinten üzletek sora. Nyáron közel 50 Celsius fok is beköszönthet. Október közepén fedeztük fel a várost. Nappal 24 Celsius fok volt. Mégis, kerültük a tűző napot. A forróság ellen úgy védekeznek a helyiek, ahogy csak lehet. A szűkebb utcákban az egymással szemben lévő épületek első emeletének magasságában, árnyékvető vásznat feszítenek ki: ez a kétemeletes épületek esetében is igaz. Szállásunk mennyezetén nagy propelleres ventilátor. A kétszárnyas erkélyajtó mögött fatábla ajtó a hőség kizárására. Az erkély kilépős. Minden nap többször nézelődött hosszasan, Kati. Az épület előtt hangulatos sétálóutca. Körlombozatúra nyírt embermagasságú fákkal. Innen hosszúkás tér nyílik. Rajta a tucatnyi dús lombkoronájú fák túlnyúlnak a régi kétemeletes házakon. Alájuk asztalokkal vendéglők települtek ki. A hangulatos látvánnyal nem volt képes betelni. Ismét a várost rójuk. Minő utcakép tárul elénk. A most kivételesen valóban romos ház emeleti erkélyajtaján zöld lombú faág kandikál ki. Kattan a kissé viharvert fényképező. A mellettünk elhaladó fiatal pár kíváncsian körbenéz, majd mosolyogva fotóznak. Az óváros utcakialakítása is hasonlóképpen változatos. Az egyikben egyszemélyes szélességű a járda, ugyancsak egy sáv jut az autósoknak.
















Egyhetes időzésünk másnapjára egész napos esőzést harangoztak be a meteorológusok. Gyorsan elsétáltunk a kikötőbe, hogy jegyet váltsunk a nemzeti parkot bejáró egyik kirándulóhajóra. Ha lúd, legyen kövér alapon, a legdrágábbra fizettünk be. Mivel a lagúna partján nem adta magát a kikötő, rákérdeztünk a jegyárusítást végző hölgynél: a sárga ház felé irányított el minket. Senki ne gondoljon gigászi dokkokra, inkább tavi alkalmatosságok egyszerű kikötőhelyére. A Faróból Lagosba vezető vasútvonal a part tövében kanyarog. Közelben hangjelzésű vasúti átjáró. A kikötő fölé alacsonyabb domb emelkedik. A történelmi városmagot bástyákkal megerősített fal védte. Ezen belül találjuk a legrégebbi házakat, a városházát, a Püspöki palotát, a katedrálist. Algarve tartomány gyakran volt hódító seregek célpontja, de sem a barbárok, sem a mórok, sem az őket kiűző keresztes hadak nem tettek akkora kárt a környező településekben, mint a természet. A történelemkönyvek lapjaira fekete napként vonul be 1755. november 1. A hatalmas szökőárral járó földrengés epicentruma Algarve tartomány nyugati csücskét érintette. Faro épületei megsérültek, sok összedőlt, de a település és az Atlanti-óceán között 4 kilométeren át húzódó homokdűnék sokat tompítottak a hullámverés erején. A közvetlenül a tengerpartra épült gazdag kikötővárosok szinte teljesen megsemmisültek, így például a közel 70 kilométerre lévő Lagos is. Mi pedig akkor követtük el a nagy hibát, amikor az esőnapot követően nem indultunk útnak a harmincezer lakosú város felé. Az utolsó napokra halasztottuk, de akkor is ránk tört egy esős nap, és rejtélyesen, de mindkettőnkre rátalált egy erős, lázzal is járó megfázás. Két fő oka lett volna a felkerekedésnek. A portugálok hódító hőse, a felfedezések korának meghatározó alakja, a puritán életet élő Tengerész Henrik Lagos, illetve a közeli Sagres kikötőjében rakta le a portugál hódítások alapjait. Szerzetesrendhez hasonló szigoráról híres hajósiskolát alapított. Irányítása alatt térképészek, és hajóépítők serege dolgozott. Nevéhez, és szervezési tudásához fűződik, Nyugat-Afrika felfedezése. Munkásságával kijelölte az utat a Jóreménység-fok megkerüléséhez, Vasco da Gama indiai sikereihez, illetve a nagy vízen túli Brazília felfedezéséhez. Nem csak fontos kereskedelmi kapcsolatnak számított Afrika és a Földközi-tenger felé, hanem itt alakult ki a késő középkori rabszolga kereskedelem központja is. Ekkor kezdődött el a történelem egyik sötét korszaka is, amikor Tengerész Henrik király felfedezője, Nuno Tristao 1441-ben meghozta az első rabszolgaszállítmányt Afrikából. Az első európai rabszolgapiac helyét a Rua da Graca árkádjai alatt ma tábla jelzi. A város vízpartja erősen tagolt. Az üledékes kőzetbe meredek partfalakat, csipkés tornyokat, barlangokat és védett öblöket vájt az óceán. A Ponta da Piedade környékén lenyűgöző 20 méter magas vöröses sziklaformációkban, és a hajósok tájékozódását segítő világítótoronyban gyönyörködhettünk volna. A vízi sportok iránt elkötelezettek számára paradicsomi hely �" erről is lemaradtunk.
<>


Ennél csak jobbra sikeredhetett az öt és félórás nemzeti parkos kirándulás. A befutó hajó láttán nem tapsikolt örömében, Kati: erősen hiányolta a nap elleni védelem hiányát, és mint utóbb kiderült, nem volt rajta mosdó sem. A katamarán elejében menetiránnyal szemben tíz fő férhetett el. Hátuk mögött állva kormányzott a napszemüveget viselő ötvenes, Oska névre hallgató kapitány. Mi pedig, további tíz utas, a hajó két oldalában a víznek háttal ültünk. Való igaz, nyáron meg lehet dögleni rajta. A kék vizű főcsatorna sok-sok futballpálya szélességű. A programban három sziget felkeresése szerepelt. Útban az első felé hirtelen lefékezett a kapitány, majd hátramenetbe kapcsolt. Halászbárka mellé kerültünk. A hálók mestere kezében háromkilós octopus (közönséges polip) tartott diadalmasan: a vendéglők étlapján kalamári néven hívja fel a figyelmet magára. Mindennaposnak gondolt sikerének megörültünk mi is, aztán már repesztettünk is: elektromos meghajtású lehetett a vízi jármű. Az óceán felé tartunk. Erős vízfröccsöket kapunk. Okát csak a kikötés után értem meg: a hajót erős lendülettel a homokpadra felfuttatja a kapitány. A jármű orra nem a megszokott v-alakú, hanem egyenes. Ennek megfelelően a hajóról a szigetre le kellett ugrani. Megérkeztünk a fehér homokos Deserta-szigetre. Az érintetlen természeti környezetet egy rövidke fapallós tanösvény, és egy strandolási cikkeket is kölcsönző vendéglő egység töri meg. A kialakított sétány 2 kilométer hosszú, de a sziget annál jóval terjedelmesebb. Itt-ott néhány telepes növény a zöld színfolt, illatnak erős bazsalikom csap az orrunkba. Háromnegyedóra nem nagy idő szigetfelfedezésre. Arra viszont alkalmassá vált, hogy az óceán felé eső végéből megpillanthassuk a következő szigetet, világítótornyostól. Érdekesen alakult az indulás. A hajó tompa orrában ülőket megkérte a kapitány, hogy álljanak fel, majd lépjenek hátra a hajókormány elé. Ekkor hátramenetbe kapcsolva,a vízi járművet lehúzatta a homokos partról: utána vissza lehetett ülni. Farol-szigeten vagyunk. Első látványosság az 1851-ben épült világítótorony. Meglepetésre, zárva. Utána nem remélt látványvilág következett. Mintha egy karibi gyöngyszemszigeten lennénk: az egy szem utca két oldalában fehér apartmanok, káprázatosan dús vegetációval. Két büfé jellegű pavilon árukínálata fogyasztásra, egyik előtt termetes szemigéző kaktusz. A kompjegyet árusító pénztárban készséges hölgy: a téli menetrendben napi négy járat szerepel. Kiérve a sziget Atlanti-óceán felöli végébe, a nagy vízen túl a dugóhúzó alakú hullámtörők széles sora. A nyílt víz felől érkező vad hullámokat csak tompítani képesek. Jó érzés kapott el minket. Megfordult a fejünkben, hogy nem is lenne rossz hely januári időzésre. Indít a kapitány. Homokpad mellett szeljük a habokat. Egy helyen szögesdróttal lekerített terület. Valamit mesél róla, de semmit nem tudunk kibogarászni belőle. A sirály víz alá bukva halat fog ki látvány magáért beszélt. Culatra-szigetre érkeztünk. Három minden külső borításától megfosztott traktor fogadja az érkezőket: egyik mögött utánfutó. Míg az első település lakatlan volt, a másodikon vendégek számára apartmanok, addig ezen a szigeten aprócska falu. A megélhetés fő forrásai az idegenforgalom, és a halászat lehetnek. Lakóépületből kialakított templom szolgálja a hívek lelki békéjét. Az iskoláskorú gyerekek helyi suliba járhatnak. A központi vendéglő csurig német turistával: fogy a sült hering, nyomatéknak néhány sör gurul utána. Már csak a bent uralkodó hangzavar okán is nehéz lenne eltéveszteni a helyet. Mi a helyiek törzshelyének számító ivóba tértünk be két üveg 2 deciliteres helyi sör kedvéért. Sok látnivaló nem akadt a faluban, de a rá adott két óra idő, több mint elegendő: az egész az éttermi fogyasztásról szól. Árnyékos kőpadra ülünk. Gyerekcsapat érkezik. Egyikük kezében vízzel teli zacskó. A kiskamasz már mutatja is a négy tenyérnyi kerek alakú halat. Árát egy euróban jelölte meg. Kati arckifejezése láttán ifjonti kereskedői hevülete jégbe fagyva �" tenyerével gyorsan nyakon csapja a ficánkoló halat. Az ötfős banda tagjai, bár egy kupacban tolongnak, kiabálva beszélgetnek egymással: a farói óvoda udvarán az ovisok is ugyanígy tettek. Már közeledtünk a városi kikötőhöz, amikor a kapitány az utasok figyelmét felhívta a kezében tartott adományládára. Mivel többször is megfordultam a tágabb Tisza-tó világában, ezért bizton állíthatom, a magyar változat nagyságrendekkel gazdagabb természeti környezet. Emberi vonatkozású tanulsággal is szolgált a nemzeti parkos út. Fekete turbánt viselő indiai férfi, és egy harmincas fehér európai kinézetű hölgy is részét képezték az utasoknak. Párt alkottak. A formás hölgy végig fürdőruhát viselt. Az első szigetnél a leszállásban a nő segítségére sietett a kapitány, amelyet elfogadott �" közben jól megnézte. A parton aztán kapott hideget-meleget a fejére, a leányzó �" hevesen kiabált vele a turbános párja. Amíg a szigeten tartózkodtak, elől ment a nő, majd lemaradva követte a férfi. Miután hajóba szálltak, tovább folyt az egymás közti durcáskodás. A második szigeten csak annyit változott a helyzet, hogy séta közben nagyobb volt köztük a távolság. A harmadik sziget meghozta a változást. A falu vége felé, amikor elsétáltunk mellettük, heves szócsata zajlott közöttük. Miután a településen túlról visszafelé tartottunk, már megtörve zokogott a nő, beadta a derekát. A hajóban nagy megelégedettségben kéz a kézben ültek egymás mellett �" nem sajnáltuk, magának keresi a bajt.












Farónak csupán egy igazi látványossága van, mégpedig a Csontok kápolnája. Bizarrul hangzik az elnevezése, a valóságban is az. Az Igreja do Carmo Faro északi részében található, hétperces sétára a kikötőtől. A Szent Ferenc főtemplom hátsó udvarában lévő Csontok Kápolnáját, a főtemplomon keresztül lehet megközelíteni. A XVI. század folyamán a történelmi városrészben emelték a kettős épületet. Az építkezés 3 ferences atya kezdeményezésére indult, akik elhatározták, hogy az embereket emlékeztetni fogják az élet mulandóságára. A kápolnát magába fogadó gótikus stílusban épült Szent Ferenc főtemplom három részre oszlik. Alapja 18,7 méterszer 11 méter. Falai közé a fény kis nyílásokon keresztül szüremlik be. A belső teret és boltozatokat reneszánsz, barokk festmények élénkítik. Témájuk összefügg a halállal: túlnyomó többsége Jézus kereszthalálának különböző stációit, illetve a keresztről levétele utáni eseményeit rögzíti. Kevés hasonmása lehet a Csontok Kápolnájának. A teljes belső falazatot a boltívvel együtt, a kétszer négy méter alapterületű és 4 méter magas kápolnában, koponyákkal és csontokkal borították. Becslések szerint ezerkétszázötven emberi csontváz, vagy más megközelítés szerint, ötezer emberi csontot építettek be. Sormintákba rendezve készült el a belső dekoráció: egy sor függőlegesen elhelyezett csontsort koponyasor követ, és így ismétlődik egészen a mennyezetig. A falat 170 centiméter magasságig átlátszó műanyagfal védi. Mivel két koponyacsontot is megsimogattam ujjammal, ezért engem már ketten is visszavárnak ide. A kápolna aljában tizenegy feliratozott kriptafedél is emlékeztet a percnyi fontosságunkra. Az udvarban egy külső csontoltárt is felépítettek. Erősen viharvert állapotban maradt fent. A szerzetesek úgy vélték, hogy a csontok ilyetén felhasználása egyben megoldást jelenthet a túlzsúfolt temetők problémájára is. A Díszítő elemek egyszerű halandó emberektől származnak (leprások, csatában elesett katonák). Szerintem is jó ötlet volt a Ferences rendi atyák elsőre meghökkentő elgondolása.




„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” �" mondta Hérakleitosz. Nekünk pedig sikerült. A város talán legforgalmasabb főútvonala mentén sétálva sikerült. Az emeletes ház utcára néző falán az ablakok és az erkélyajtók helye befalazva. A homlokzat annak rendje és módja szerint lefestve. Az erkélyek felújítva. Oldalunkat egyre erősebben furdalta a kíváncsiság. Elindultunk megkerülni az épületet. Gyorsan elmúlt a lendület, mert a ház hátulja totál romos. Váratott magára a bontás, és inkább elölről felújították, mintsem városképileg csúful meghagyják. Kevés ország lehet Nyugat-Európában, ahol kávézóban jó minőségű eszpresszó kapható egy euróért. Még sütit is kaptunk hozzá. Közelében pálmafabokor: több pálmafatörzs szorosan egymás mellett nő �" egyik levél hossza másfél méter. Mellékutcában jártunk, ahol hirtelen lelkessé vált a feleségem. Az úttesten a távolban hatalmas testű madarat pillantott meg. Mivel autók is járták az aszfaltot, hosszasabban nem figyelhette meg. Futásnak eredtünk. A vége egy félig-meddig sikeres fotó lett, és egyben bizonyossá vált, a madár egy páva. A kertvárosban lenyugodva fedeztük fel a Madeirán jobb híján „tökfának” elnevezett növény két fajtatársát. A fás szárból egy csomóban akár tucatnyi több öklömnyi nagyságú termés nő ki. Érintése a gesztenyéjéhez hasonló. Ágai nincsenek, mert a törzsből már a levelek sarjadnak. Szót érdemel a szemétbegyűjtés módja. Az utcákon �" mint például a szállásunk előtt is �" kerek alakú, három eltérő színű inox begyűjtőpontok lettek kihelyezve. Éjszakánként érkeztek a szakemberek, és a hosszan tartó motorizációs és egyéb más zajokból arra következtettem, hogy itt valamilyen újdonsággal állok szemben. A kertvárost járva az egyik szemetes tetejét nagy bátran felnyitottam. Az edény üres volt, de nem volt alja sem. A tartály egy körülbelül két és fél méterszer két és fél méter nagyságú, felhajtható rozsdamentes fémlapra volt felszerelve. A mélyben kétszer kétszer kétméteres, két vagy négy füllel ellátott vastartály fogadja a hulladékot. A darus emelővel érkező kukások a fülek segítségével kiemelik a vélhetőleg nyitható aljú tartályt, és az autó rakodóterébe zúdítják. Kati kedvéért felmentünk a „várba” újrázni. Múzeumnak kinéző épületbe tértünk be. Meglepetésre szembe jött velünk az ügyeletes kortárs kiállítás: nem keressük, már magától is ránk talál. Feleségem mesélt a képekről, én meg megpróbáltam címet adni. Eléggé gyatra volt a felhozatal, vagy nem voltam kirobbanó formában, mert csupán két címet sikerült kiötölnöm magamból. Az egyik tusrajzon egy férfi ült, mellette a földön a gitárja, előtte nő áll, és annak kezét fogja: új húrokon �" ez lett az én címem. A másik tusrajzon egy tehén ballag, és pottyant egyet: biológiai lábnyom �" jutott eszembe róla. Ám még ezeknél is jóval érdekesebbé vált számunkra maga az épület. A kortárs kiállításnak helyet adó terem falában templomra utaló jegyek, és tényleg, régen ez egy istenháza volt. Mi több, mint továbbhaladva kiderült, egyben kolostor is lehetett, akár apácazárda is. Engem az lepett meg leginkább, hogy teljesen új funkciót kaphatott az egyházi épület: a további helytörténeti kiállítás újdonsággal nem szolgált. A helytörténet jelenére az utcán találtunk. A feltételezhetően egy belső terű ház ajtaja a járda nélküli utcára nyílt. A házigazda a bejárati ajtó két szélében köveket halmozott fel, továbbá dézsában virágokat helyezett ki.












Egy szokványos sólepárló kedvéért egészen biztosan nem keltünk volna útra. De a Faro melletti Olhao település utunk egyik kiemelkedő célpontjává vált. Buszra szálltunk: 63-as, vagy 67-es. A szokásos módon nyomon követtem az útvonalat, és a környezetet. De micsoda különbség ugyanazt személyesen, esetemben gyalogosan megtapasztalni. Történt, hogy visszafelé a 8 kilométer távolságot az autópálya mentén, néha ide-oda átszaladva rajta, a körforgalmakon és a többszintes kereszteződéseket véve teszi meg a fehér botos. Útközben többször is eszembe jutott, hogy a buszon ülve egyes helyekről és szituációkról teljesen más kép alakult ki a fejemben. Már csak ezért is helyénvaló volt gyalog visszaindulni. Olhao szélében a Bela Mandil megállótól visszafelé indultunk, majd a neten kinézett pontnál balra kanyarodtunk. Stimmelt a neten látott fotókörnyezet. Áthaladtunk az ország első számú vasútvonalán is. Érthetetlen, hogy az autópálya mellett a különleges sólepárlót semmilyen tábla nem jelezte. Néhány lakóház, raktáráruház, ipartelepek jelentették az épített környezetet. Bő kilométer után az út jobb szélében tábla: jobbra 300 méter a sólepárló. Itt már zsákokba lapátolták a sót a melósok. Mindenfelé sóhegyek. Eszembe jutott: milyen jó lehet nyáron a megizzadt homlokra tapadó só. Persze meglehet, éjszaka lapátolnak. Nagy vonalakban hasonló helyen jártunk már, igaz az nem sólepárló volt. Ott csak nyúlfarknyi idő jutott az élvezkedésre, mert az idegenvezető elcseszte az időt. Nyolc euróval szegényebben léptünk be a Salinas Do Grelha telepre, de annál örömteljesebben. Tízen sem lehettünk. Árnyékos padra telepedtünk, és elkezdtük az előkészületeket. Láttuk, hogy amiért jöttünk, azzal minden rendben van. Az illendőség határáig elfogytak rólunk a ruhák. Elindultunk. Az utunkba eső táblán 26-os szám. Magamban sokalltam, de ha úgy igaz, annál jobb. Következett a lépcső korláttal szakasz: én vagyok a férfi, tehát nekem kell elől menni. Hátulról persze folyamatosan jött a még egyet és még egyet lépj, majd most már benne leszel. Benne is voltam, igaz nem nyakig, csak bokáig. Nem a slamasztikában, hanem a Holt-tenger vizével megegyező, 34 százalékos sókoncentrációjú vízlepárló medencében. Egy másik tábla szerint, legmélyebb pontja egy méter, legsekélyebb része 40 centiméter lehetett. Első pillanatban erős túlzásnak éreztem a 26 fokra kiírt vízhőmérsékletet, de azt is tudtam, időt kell hagyni a felhevült test lehűlésére. Erre a helyre egy külföldi oldalon úti beszámolóból szerzett tudomást, Kati. Nagyon is a javára vált, mert a holt-tengeri kudarc alaposan elrontotta a kedvét akkor. Most pedig örömmel lubickolhatott háton fekve: mindenki kapott egy nyakalátétet, hogy a fejének ne kelljen ráfeküdnie a vízre. Itt is felfedeztem valamit. Háton fekve széttárt karokkal süttettem a hasamat. A víz tetején nyugvó tenyeremnek feltűnt, hogy a felső pár centiméter vízréteg az alatta lévőnél jóval hidegebb: akár 5-10 Celsius fokkal is. Ez ellentmondott az édes vízi, de a tengeri tapasztalataimnak is. Legvégül arra jutottam, hogy az erős só koncentráció a hideg vizet a felszínre szorítja: a lakásokban a hideg levegő a meleget a plafon irányába tolja. Mivel nem siettünk sehova sem, és a záróra ideje is arrébb volt még, tettem néhány összehasonlító kísérletet. Megnedvesített ujjbegyemet szám széléhez érintettem: a jordániai élményhez hasonló maró érzést tapasztaltam. Talpra állni itt sem volt sokkal könnyebb, és hanyatt dőlés közben a lábamat mintha nem vetette volna fel olyan lendülettel a víz, mint a Holt-tengernél. A két víz só koncentrációjának összevetésén elmélkedtem. Arra jutottam, hogy: az itteni vízé némileg hígabb lehet. De rögtön eszembe jutott: ez egy sólepárló, amelyből a nap heve vizet nyer ki, az eső meg ahogy képes, pótolja. Ilyeneken elmélkedtem a vízen hanyatt fekve. Tenyeremmel leellenőriztem a felső vízréteg hidegségét: minden rendben. A hátam alá lenyúlva kellemes melegségűnek éreztem a sós vizet: akár 26 fok is lehetett. Automatikusan a hasamhoz nyúltam: merő só. Tehát műszaki problémától mentesen működik a sógyár. Fél óránál tovább a só maró hatása miatt nem ajánlott vízben tartózkodni. Lábra ügyeskedte magát Kati, én viszont ellenszegültem a sós vízben nem szabad úszni ajánlatnak, mert ott és akkor kifejlesztettem magamban a mindenki számára ajánlott úszástechnikát: összezárt lábakkal és széttárt kezek testhelyzetben, a tenyeret kézfejjel a lábak irányába vízbe kell süllyeszteni, és a vizet tenyérrel a fej irányába kell lapátolni: a kanyarodás technikája adja magát. A tusolást követően mindketten elégedetten huppantunk a hátsónkra: a víz színe rozsdás barna volt. A fürdőzéstől amúgy ódzkodó feleségem nagy meglepetésre újabb mártózásra invitált: nélkülem ment be a földmedencébe. Visszaérve azzal lepett meg, hogy a távolabbi környezetben 5 méter magasra saccolt nádas burjánzik: felkaptam a fejemet. A telep kijáratánál plasztik zsákba csomagolt 25 kilogramm só nyolc euróért volt megvásárolható. A nádas szélénél megálltam. Jobb karomat felnyújtottam, és a testmagasságom fölé nyúló karrészt arasszal lemértem. A nád szélébe állva a fehér botot tartó kezemet kinyújtottam, amely kétszer elfért volna a legmagasabb nádszál tetejéig: száraz talajból nőttek ki a hüvelykujj vastagságú szálak. A fehér bot hossza duplán 270 centiméter, fejem fölé kinyújtott karom magasságával, az 5 méterre becsült növény magassága hajszálpontosan stimmelt.






(Hangminőség: nem készült hangfelvétel.)