A februári zimankóban Szobtól a főváros felé indultunk el a bicikliúton. Három turistabakancs hagyott nyomot a hóban, meg a német juhász vakvezető tappancsa, Kicsié. Lábunk elé nem kellett figyelni különösebben: akinek kedvére volt, gyönyörködhetett a fehér lepelbe burkolózott Visegrádi-hegységben vagy a széles folyam szürke vízében úszó jégtáblákban. Néha egy-egy sirály is felbukkant, vijjogva. Talán éppen ezek a madarak szolgáltatták az ötletet, hogy nevesítsünk olyan állatneveket, melyek kétértelműek. A szuka kivételével mindannyian szorgalmas résztvevőivé váltunk a szellemi tusának. Szépen gyűltek az olykor nevetéssel díjazott telitalálatok. A móka eredménye pedig nem felejtődött a szürkeállományból.
Hatodik kötetem megírásához készülődtem: „Felvert por”. Főszereplői a kislányból nagylánnyá felcseperedő Hajni, és a hol valóságos, hol fikció kutya, Kóbor. Az egyik fejezet arról szólt, hogy a kutya Hajnit éjszaka magával viszi az állatkertbe, ahol az állatok révén megismerteti őt a felnőttek összetett világával. Az ötlet alapját a téli túra alkalmával összegyűjtött Pazar muníció szolgáltatta. Szívderítő élményt jelentett az állatnevekből kikerekedő történet megírása: időnként jókat nevettem egy-egy kiváltképp poénos fordulaton.
A kötet megjelenése után kezdtünk bele az ország állatkertjeinek felkeresésébe a barátommal, hanggyűjtés céljából. A felvételek karakteres részévé váltak a hangalapú kulturális honlapomnak. Néhány vidéki állatkerten túl voltunk már, amikor bevillant a magától értetődő felismerés: az „állatos” történetet hangillusztrációval kellene ellátni! - az ötletet tett követte.
