A délkelet-olasz Pulia tartomány emberarcú székhelye a maga egyszerűségével egy hétre őslakóvá tett minket. Barit az illírek alapították egy kis félszigeten, amelyen ma az óváros áll.
A Murat-negyed nevét Joachim Murat nápolyi királyról kapta, aki 1813-ban rendelte el felépítését. Vele egészült ki a már szűkösnek bizonyuló óváros. Manapság már csak néhány ingatlan idézi meg a kétszáz éves múltat, mert zömében új építésű lakóházak között lehet sétálni. Az utcaszinten tömérdek családi vállalkozásban üzemeltetett boltocskával, és néhány, inkább elhanyagolt üzletlakással találkozni. A járdák keskenyek, a zebrák akadálymentesek. Itt még száraz időben is csúszósak a járdák, amire érdemes odafigyelni. Ilyen környezetből indultunk el, a hangfelvételben kivételesen gazdag és szerencsés portyázásokra.
Az óvárosban lévő Stauf vár korhűen felújítva magasodott előttünk. Négy emelet magas, renovált falaira nem lehetett felmenni. Kár érte, mert odafentről Pazar körpanoráma nyílt volna a városra, és a tengerre is. Belső udvarának látványos kaktuszain túl az Archeológiai és a Gipsz múzeum várt ránk. A gipsz alkotások néhányuktól eltekintve bibliai eredetűek, a Történeti múzeum tárgyi leletei a szokásosak, de a soron következő egyik ajtót függöny takarta. Beléptünk a terembe. A meglepetés ereje lebilincselően hatott ránk: a falakra és a padlózatra kivetített tíz élő kép folyamatosan pergett, melyeket a számtalan hangszóróból sugárzott hangillusztrációk turbóztak fel. A látványelemek az ókori világot idézték meg, egyedüli kivételnek egy szélmalmot említhetek. A vetített képek legnagyobbika 600x360 cm, mely a padlózatot terítette be, a falakon ennél kisebbek és különböző nagyságúak voltak láthatók. Végre valami életszerű. Mindez annyira elnyerte tetszésünket, hogy az utolsó előtti nap újráztunk.
A várkastély közelében mutatja magát az 1292-ben felszentelt impozáns San Sabino katedrális, melyet egy 1156-ban lerombolt bizánci szakrális épület helyén húztak fel. A templom katakomba szintjén egy kiskamasz méretű, igen nagy tiszteletben álló fiatal hölgy „múmiája” látható: az ide belépő vallásos emberek nagy buzgalommal vetettek keresztet előtte.
Öt percnyi hangulatos séta a középkori házak árnyékában, és magunk előtt találjuk a 110 év alatt megépített, 1197-ben felszentelt bizánci stílusú Szent Miklós bazilikát. A város védőszentje szent Miklós. Története részemről morálisan elgondolkodtató, ugyanis itt nyugszik Szent Miklós, azaz a Mikulás akinek ereklyéit 1087-ben hozták a városba, miután a mai Törökország területéről olasz halászok ellopták azokat egy szentélyből. Emiatt építették fel a bazilikát, hogy a szent ereklyéknek méltó helyül szolgáljon.
A márvány- és homokkőoszlopos imateremhez lépcsőkön lehet lejutni, ahol a falban egy ráccsal védett nyíláson keresztül lehet benyúlni és megérinteni a szent ember csontjait rejtő szarkofágot. Többnyire fiatalokkal találkoztunk odalent. A védőszent történetét eleveníti fel a hangösszeállítás.
Miután az óvárosban megismerkedtünk a lelki béke szent tereivel, nézzünk szét a környék labirintusszerű, régi kövekkel fedett mikrovilágában. A sikátorokat dézsába ültetett növényekkel és fali rácsra akasztható cserepes növényekkel teszik még hangulatosabbá. A karácsonyi fényekkel gazdagon feldíszített utcakép kontrasztja, a lakóházak falán kívül alálógó száradó ruhák, melyek fölött kifeszített nejlonfólia, oltalmul a galambok ellen. Az emeletes házak utcaszintjén miniatűr boltocskák és lakások osztoznak, melyek falait cserepes növények díszítik gazdagon.
Egy-két lakba sikerült bepillantást nyerni. A bejárati ajtó mögött a konyha, vele átellenben asztal székekkel, a belső térben pedig a hálóhely. Másként aligha lehetne. Az egyik lakásból az utcára kezében vödörrel férfi lépett ki, egy kampó segítségével felnyitotta a csatornafedelet, és a vödör tartalmát oda beleöntötte. Ezekből a középkori lakásokból számtalan bérelhető. Ilyen esetekben árulkodó jel, hogy a lakást bemutató fotókon nincs ablak. Pár napra bevállalható,kibírható. A kevés ablak amúgy is jellemző errefelé. Mi 40 négyzetméteren húztuk meg magunkat, a háló előtt erkély, így ablak is dukált hozzá, de ezen túl semmi más lehetőség a szellőztetésre.
A tartomány egyik gasztronómiai attrakciója a füles tészta, mely nevét ráutaló alakjáról kapta. Nem kóstoltuk, viszont pizzát igen, a mélyhűtött változat előresütött. Neve alapján sokat vártunk a Régi piactértől, de keveset kaptunk. Területén új bódék álltak, melyekben kézműves termékeket árultak. Itt egy pizza 4,50 euróba került.
Felfigyeltünk egy utcasarki pirinkó házikóra. Igaz, már csak az enyészet lakott benne, de a pár négyzetméternyi alsó és felső szint magáért beszélt. Az emeletre külső lépcsőn lehetett feljutni. Kár, hogy nem bírtuk bővebben szóra bírni. A fotó a szűk utca miatt nem teljes.
Az olaszokról berögzült kép a fejünkben, hogy gyorsan és hangosan beszélnek. Ezek nyomait itt nem tapasztaltuk. Egyedüli kivételnek az a három asztaltársaságnyi zsugázó nyugdíjas férfi tekinthető, akik a halászkikötőben olyan hangosan beszélgettek, hogy szócséplésüket talán még az Adria túloldalán lévő albániai Durresben is lehetett hallani (itt a legkeskenyebb a tenger, körülbelül 70 km). Ők ugyan söröztek, de a kávézók egyeduralkodók. Elsősorban közösségi térnek számítanak, hiába, azért mégis csak pereg az olaszok nyelve. Az utcákon viszont a kismotorok berregnek, melyek vezetői a KRESZ szabályával vannak legkevésbé tisztában.
Alberobello. Elsőre nekünk is a település nyelvtörő neve ötlött az eszünkbe, de más miatt érdemes ide egy órát buszozni. A világon egyedül itt, Pulia tartományra igaz a trulló ház. Pár összefüggő utca velük, és néhány elszórtan elhelyezkedő épület. Ennyi a rendelkezésre álló készlet. A kőházak fehér színű oldalfalai két méternél nem magasabbak, ezeken nyugszik az oly jellegzetes, süvegszerű fekete tetőzet. Mindez kötőanyag nélkül áll össze. Az egyik lakot leléptem, alapterülete 25 négyzetméter, szemöldökfa magassága 160 cm. Ablakok nincsenek rajtuk, ez alól kivételt jelenthetnek a sarki épületek. Virágos utcák, kis terek. Többükben életvitelszerűen laktak, sok volt a kiadó, néhány romos állapotban árválkodott. Új építésű lakóházak udvarában is előfordultak trullók, látványnak, raktárnak, vagy netán bérleménynek. Sétálva bámészkodtunk. Az egyikben vegyeskereskedés. Az utcán leszólított minket a boltos, gondoltuk, a látványért engedünk az invitálásnak. Ennek eredménye lett, hogy amint kézzel vizsgáltam a felfelé ívelő tetőzetet, észleltem, hogy a réseken át befúj a szél. Kérdésnek már csak annyi vetődött fel bennem: vajon mi van akkor, ha esik az eső, vagy fagyos hideg van odakint? Kijőve az utcára az egyik ház oldalfalán rengeteg cserepes virág pompázott, melyek közül egy piros levelű kaktuszféle szépsége, Kati lábát erősen a földbe gyökereztette. Nagy hezitálás után mégis csak becsengetett a trullóba, ahonnan kis idő elteltével előkerült egy magát pokrócba csavart mosolygós hatvanas nő. Készségesen meghallgatta feleségem kérését, és két gyökereztetésre érdemes levéllel mehettünk tovább, miután elárultuk a nemzetiségünket.
A természet más érdekességről is gondoskodott. Viharos erejű szél űzte a fellegeket. Az utcán reménytelennek tűnt az ismétlődően felbúgó szél sikeres rögzítése, ám utunkba akadt egy módosabb isten háza. Bementünk. Óriási szerencsénkre, a két átellenes oldalon lévő nyitott ablakok kereszthuzatot eredményeztek.
A vasútállomáson vagyunk. Buszjegyet váltanánk Bariba. Nincs pénztár, csak jegyárusító automata. Meggyűlt a bajunk vele. Két fiatalember sietett a segítségünkre, mint később kiderült, ők itt hivatalos emberek, mert a buszra felszállók menetjegyét ők ellenőrzik. Megérkezett a busz. Egy hölgy a telefonját mutogatta hiábavalóan, mert nem engedték fel a járatra. A kisebb vasútállomásokra is igaz, hogy csak automatából lehet menetjegyet vásárolni, melyet még az utazás megkezdése előtt egy másik eszközzel érvényesíttetni kell. Ha valaki magánvasúttal utazik, akkor a pályaudvart elhagyni, csak a menetjegy automatával történő leellenőriztetése után lehetséges. Minket egy ilyen készülék nem akart kiengedni Bari egyik peronjáról, egy vasutas mindenes kulccsal nyitotta ki az áteresztő kaput. A következő hangfelvétel Alberobello vasútállomásán készült, melyen egy vasúti berregő hallható, melynek gyakorlati hasznára nem sikerült rájönni.
Monopoli. Nem a közismert egykori felkapott társasjátékról lesz szó, hanem a település valóban magával ragadó óvárosáról. Én mégis egy rám nézve nem kirakatba való „társasjátékkal” kezdtem a vasútállomás információs pultjánál ülő fiatal hölggyel. Mi történt? Mivel nem beszélem, sem az angolt, sem a helyi nyelvet, elpantomimeztem az „óváros és a barlanglakások” című jelenetet. Mindent beleadtam, de a magas színvonalú attrakcióra nem szólt még egy kukkot sem a hölgy. Mivel nem akartam felsülni, még egy lapáttal rátettem a kifejezőkészségre, és hanggal kísérve eljártam a medvetáncot. De továbbra is néma csend a kuszliban. Feladtam. Útra keltünk. Félhangosan morogtam a hölgyre, hogy ide mindenki a barlanglakások miatt jön, ő meg hallgat, mint a néma levente. Már mélyen bent jártunk a városban, mikor bevillant, mi nem Materában vagyunk, hanem Monopoliban. Mikor ezt a keserű felismerést közöltem Katival, ő felnevetett, és elmesélte, hogy ahogy egyre elszántabban pantomimeztem, úgy a hölgy szeme is egyre jobban elkerekedett, és a végére az arcán teljesen elhatalmasodott a döbbenet. Nos, ennyi volt az én „monopolim” Monopoliban.
A vasútállomástól a tenger felé haladva a konzervatórium első emeletéről kihallatszódó lendületes zongorajáték megakasztotta a lépteinket.
Az óváros szemgyönyörködtető öble Velencét idézte meg a feleségemben. A lagúnában lágyan hullámzott a tenger, ringatóztak a csónakok. Partján palotákra emlékeztető épületek.
Mire visszafordultunk a tenger felé, tizenkét mikulásnak öltözött fiatal legényke deszkákon állva evezett az öböl felé (Bari óvárosi tengerszakaszán is találkoztunk eme népszokás képviselőivel). A kíváncsiság továbbhajtott minket. A nyílt vízfelület felöl keményebb ostromot élt át a parti sáv, ezért hullámtörőnek 3x3x3 méteres mesterséges betontömböket telepítettek. Nekünk a ragyogó napsütéssel, és a 18 Celsius fok meleggel kellett megbirkózni. Az öböl mellett négy emelet magas várfal, a várkapu tárva-nyitva, de úgy határoztunk, majd visszafelé bevesszük. Nem így lett, mert a sok érdekes élménynek is köszönhetően, kiment a fejünkből.
Az viszont jó erősen berögzült, hogy ekkora területen annyi templom, mely itt található, máshol aligha lehetséges. Ez egy igazi templom lerakat. A tévedés jogát fenntartva, a fél négyzetkilométernél kisebb területen legalább húsz szent épület magasodik. Némelyik romos, másik ritkán üzemelhet, de ez azért mégis csak túlzás. Vajon miért építettek ide ennyi házat az úr számára? Ennyire gazdagok voltak az itt élő derék keresztények, vagy muszáj volt adakozni, netán a buzgalom?
Itt is szép számmal akadtak utcára nyíló lakok. Egyikükben tárva-nyitva az ajtó, anyuka főz, a kiskölyök hangoskodik, a papa csendes szóval csitít. A kétemeletes ház legfelső szintjén kiadó, nagyteraszos bérlemény, mely Booking 10-es értékeléssel dicsekedhetett, joggal. Pezsgett az élet a főtéren, és koccantak a kávéscsésze aljak a kis tányéron. Szólt a karácsonyi zene, nyugdíjas férfiak egymást ugratták, szüleire kisgyerek próbálta dacos akaratát ráerőltetni. Egy 16. századi torony is magasodik itt, mely nem látogatható. Díszei, legalul szobor, felette álarc, utána óra, tetejében harang. Errefelé mindegyik ház fehér, a legszűkebb sikátor szélessége kereken egy méter.
A parttól távolabb találtunk rá a városi rendőrség épületére, előtte Alfa Romeo típusú rendőrautó parkolt. Itt jegyzem meg, hogy az úti beszámoló vége után közlök egy hosszabb összeállítást az ezen a környéken tevékenykedő maffiáról. Kétszer is bejártuk az óvárost. Kora délutánra kiürültek a terek. Aztán hosszasan napfürdőztünk a tengerparti sétány kétállású padján, majd lesétáltunk a víz széléhez, ahol Kati odahívott magához, mert érdekes hanghatásra figyelt fel.
Polignano a mare. Előzetesen némi fejtörést okozott a település nevének helyes kiejtése, a megoldást az olasz vasutak hangosbemondója hozta el: polinyáno á máre. Még maradjunk a vasútnál. Ezen az állomáson figyeltem fel a vonatok fordított irányú közlekedtetésére: mintha egy szigetországban lennénk. Másik, hogy a szerelvényekkel együtt utazott a takarítószemélyzet: mosdóhasználat után egyből ment tisztaságot tartani. Személyvonatról van szó.
A fő látnivaló a függőleges falú sziklára épült óváros, és a vele szemközt lévő másik magaslat között elterülő, ugyancsak sziklás öböl, melyet a közút felöl viadukt övez. Eme terület virágzó növényrengeteggel várja az érkezőket. Fürdőzésre alkalmas partszakasz innen kissé távolabb található.
Az óváros miniatűr. A magasból nem csak az öbölre nyílt remek kilátás, hanem az Adriára is. Ezek miatt érdemes leugrani a Monopoliból Bariba tartó személyvonatról. Két óra időzést megér. Nekünk karácsonyi forgatag is jutott ajándékba.
Matera. Ide busszal utaztunk, és ennek kapcsán most néhány praktikus utazási információ. Bari egyik központi tere a főpályaudvar előtt lévő Aldo Moro tér. Innen néhány kivételtől eltekintve csak városi buszok indulnak. Aki távolsági járattal kelne útra, annak a vasúti főpályaudvar csarnokából az aluljárón keresztül át kell sétálnia a vágányok alatt, a túloldalon pedig balra kell venni a kanyart. Klasszikus buszpályaudvarra ne számítson senki se. A menetjegyeket pl. kávézóban lehet megváltani. Busztábla csak egy van, résen kell lenni, hogy melyik busz épp hova tart.
Mi Materába az ITA társaság emeletes buszával utaztunk. A felső szintre szólt a jegyünk, a 170 cm belmagasságú térben meggörnyedve, és morogva közlekedtem. Aki az ablak mellett foglal helyet, annak a vállát a légkondicionáló percek alatt lefagyasztja. Nekem meg arra kellett ügyelni, hogy fejemet ülve nehogy beverjem a csomagtartóba.
Javarészt autópályán haladtunk. Mivel Bari patyolattiszta utcái elkápráztattak minket, ezért annál nagyobb meglepetést okozott az aszfaltcsík szélében folyamatosan tapasztalható szemétdömping. A táj megművelt. Keserű kontraszt: elhagyatott régi és új építésű tanyák, nem egy közülük kúriának is beillene.
Mi más is lehetne Matera fő érdekessége, mint az óváros. A busztól odáig két km-t kellett gyalogolni. A városrész egy völgykatlanban terül el. Kegyetlen meleg lehet nyáron odalent. Lépcsőzetes úton haladtunk lefelé. A középkorból datálható házak oldalfalai és tetőzetük koromfekete, ajtói és ablakzsalugáterei fából. Teljesen korhű a környezet. Autentikus helyszín történelmi filmek forgatásához. A margóra azért odakívánkozik, hogy a fatáblás nyílás-zárók mögött műanyagból készült párjaik is megtalálhatóak. A házak mellett a mély völgyben patak vájt utat magának. Kétszáz ház templomokkal, nem is olyan rossz.
Csakhogy, itt 7000 évvel ezelőtt is éltek emberek, igaz, nem a ma ismert lakokban, hanem barlangban. Itt ez az igazi fő attrakció. A modernkori Olaszország egyik legkiterjedtebb nyomornegyede volt itt 1950-ig, de idővel a legszegényebbek számára is elérkezett a Kánaán. Mára ezek a kőkorszaki kéglik a turizmus szolgálatába szegődtek. Ellenben, azóta innen teljesen eltűnt a növényzet.
Felkapaszkodtunk az egyik hegyoldalba, és egy kényelmes padról szemlélődtünk. Néha-néha ránk sütött a nap, de hiányában erősen összedörzsöltük a tenyerünket. A piactéren rátaláltunk Dali groteszk elefántszobrára (a róla lőtt fotó nem teljes), néhány vásározóra, meg egy ősrégi templomra. Bár belülről is szétnéztünk odabent, de nem is ez az érdekes vele kapcsolatban, hanem ami előtte zajlott. Egy hatvanas, kimondottan elegánsan öltözött úriember középiskolások számára tartott előadást, idegenvezetőként. Annyira jó volt hallgatni a férfi orgánumát, mely egyben felfedte a karakterét is, hogy mi is szájtátva hallgattuk őt, mint ahogyan a fiatalok is tették.
Vajon mi számít felújításnak errefelé? A házak falait megtisztítják a rájuk rakódott szutyoktól, és máris kiderül, homokkőből épültek. Mivel déltájban ismerkedtünk a városrésszel, ezért azzal nem kerültünk tisztába, hogy hányan lakhatják életvitelszerűen. Itt is bőven akadt turisták számára kiadó lakás, és egy kisebb hotellel is szembetaláltuk magunkat. Aki kevésbé szeret cipőtalpat koptatni, annak érdemes az itt menetrend szerint közlekedő kisbuszra összpontosítania.
Bari felé mi is buszra akartunk szállni, de rá órákat kellett volna várni. Közelben a vasútállomás, próba, szerencse. Itt is volt egy kis izgi, de túléltük. Köztudott, hogy innen csak altamurai átszállással lehet eljutni a tartomány székhelyére. Ennek megfelelően, Altamurában a szerelvényt az összes utas elhagyta, de fél percen belül mindenki a nem rég melegen ott hagyott helyén ült már, mert ez a vonat most végig közlekedett.
Visszatérve Bariba sétáljunk el a közeli mellékutcában lévő kisebb templom felé. Odabent misézik a pap. Belülről megtámasztottam az ajtófélfát. Elkészült az első hangfelvétel, és mint aki jól végezte a dolgát, már mentünk is ki az utcára. Csakhogy onnan kétszer is visszatértünk. Miért? A hangulat miatt. Az Archeológiai múzeum video/hang installációját életszerűsége miatt dicsértem, itt ugyanaz a helyzet állt elő. Összevetve a hazai ortodox fejhangon celebrált misékkel, hátamon máris feláll a szőr. Igaz, nem vagyok templomba járó. Itt Bariban viszont magával ragadott minket a lelkes, örömteli hangulat. Jellemzően a fiatalabb korosztály foglalt helyet a padokban.
A katari foci VB-re nem jutott ki az olasz válogatott, így bánatuk vagy épp örömük fokáról nem nyerhettünk képet. A mi utcánkban sétálva az egyik kávézóból a döntő mérkőzés közvetítése szüremlett ki. Odabent néhány nem őslakos ücsörgött csöndesen. Ekkor az argentinok a franciák ellen kétgólos előnyben voltak.
Pár perc elteltével a sétálóutca karácsonyi forgatagába igyekeztünk. Ember emberhátán. Egy középkorú férfi önmagánál nagyobb átmérőjű karikával brillírozott, a produkció vége után pedig kalapozott. Hogy ezen idő alatt került-e Kati hátába, mondjuk Rossini bácsi, nem tudni, de feleségem hátizsákjának egyik cipzárja nyitva. Az enyves kezű nem örülhetett sokáig a zsákmánynak, mert az covid maszkból és papírzsebkendőből tevődött össze: egészségedre, tolvaj szarka!
A sétálóutca egyik palotájában – kívül-belül pazarul kinéző kétemeletes ház – Dali kiállítás hívta fel magára a figyelmet. Mi úgy vélekedtünk odafent, hogy lakáskiállításon veszünk részt. Idős férfi fogadott minket, ő volt itt a meghatározó személyiség, rajta kívül figyelőemberek is köröztek a szobákban. Malagában Picasso, Bariban Dali. A látott alkotásokat sorra átbeszélve történt a mustra. Az általunk érdekesnek tartott művekről készített fotók fognak a tárlatról mesélni.
Az utcákon gyakran találkozni párosan járőröző rendőrökkel, melyek között sok a nő. Jól megfizetik őket errefelé, meg is becsülhetik a szakmájukat. Bevándorlóval elvétve találkoztunk, leginkább fiatal feketékkel. Közöttük többen kéregettek, vagy éppen az utcai szemetes edények legalsó fakkjából használt holmikat nejlonzsákba gyömöszöltek. Feltűnő volt, amikor egy hetvenes olasz férfi egy húszas éveinek elején járó tetszetős kinézetű fekete lánnyal kézen fogva léptek be a sétálóutca egyik üzletébe.
Újszerűnek hatott, ahogy az anyukák a pár éves kislányokat szövetkabátba bújtatták, vagy mint egyiküket, bundába. A negyvenes nőkre volt jellemző még a szövetkabát, a többiek kortól és nemtől függetlenül, inkább sportosan öltözködtek. Egy vagy kétgyermekes családokkal találkoztunk.
Utcakép: a napistennek öltözött élő szobor megmozdult, mire a kislány, aki pénzt dobott a szobor kalapjába, felsikított ijedtében, erre az élő szobor az ölében lévő dobozból csokival kínálta, a szülők és a jelenetet látó korzózók jót derültek rajta. A közelben emeletes körhinta csábítja magához az apró népet, bízom benne, hogy a megmozduló szobortól megijedő kislány anyukájával együtt beültek a most ingyenesen igénybe vehető játékba. A közelben télapó várja az ő kis kedvenceit, hosszú a sor előtte, türelmesek a kölykök, negyed- fél óra várakozást megér egy buksisimogatást, ajándékcsomaggal.
Itt már karácsony előtt elkezdődött az 50-80 százalékos árleszállítás. Ez persze a sétálóutca méregdrága boltjaira igaz, melyekben a leárazott cikkek még így is jóval drágábbak, mint a mellékutcában lévő üzlet ugyanazon portékái.
Elég a zsúfoltságból, keressük fel a városi strandot. A sétálóutcától fél óra gyalog. Útközben érintjük a halászkikötőt is. Szokásos medrében folyik az adás-vétel. Tengeri sünt nyit fel éles késével az árus, a fölös részeket kikanyarítja és félredobja. A kész portéka az eladó áruk közé kerül. Mivel nekem eddig nem volt szerencsém tengeri sünhöz, ujjbegyemmel óvatosan megérintettem az egyik tüskéjét. Maradjunk annyiban, inkább itt találkozzam vele újra, mint a tengerben.
A strand partja homokos, és minő meglepő errefelé, mosdó is található rajta. A víz bár nem kristálytiszta, de fürdőzésre bőven alkalmas. Vize lassan mélyül, így kisgyermekesek is bátran igénybe vehetik. A parttól távolabb a parti sávval párhuzamosan húzódó hullámvédő-falak egymást követő sora, melyek között 50 méter lehet a távolság. Ezekre a műtárgyakra napozás céljából fel lehet mászni. Fürdőgatyára nem vetkőztünk ugyan, de Kati ujját beledugta a vízbe, melyet egyáltalán nem tartott hidegnek: kb. 15 Celsius fok lehetett, ugyanekkor a Balatoné 1 Celsius fok volt. Alaposan kiszellőzött a fejünk, kifújtuk magunkból a városi benzingőzt is.
Záróakkordnak következzen a sétálóutcában játszó fúvószenekar koncertjének a vége.
(Hangminőség: 24 bit, 48-96 kHz.)
Sacra corona unitá - Egyesült szent korona
Ez az írás a Sacra Corona Unitáról szól, a legfiatalabb olasz bűnbandáról, amelyben a hatékonyság fontosabb a hagyományoknál. Drog, embercsempészet, védelmi pénz, prostitúció, korrupció, talán nincs is olyan cikkelye a törvénykönyvnek, amelyet ne lehetne rájuk húzni. Nem is a bűnökről írnék, hanem arról, hogy miért működhet és miért van annyi pénz ebben a Dél-Olaszországban oly népszerű vállalkozási formában, a maffiában. - (2009. november 4.)
Az olasz csizma sarkán Puglia régióban vagyunk, illetve a történelmi Salentoban, a Brindisi-Lecce-Taranto városok határolta területen. A gőgös északiak az itt élőket csak "parasztnak" hívják, míg visszafelé "barbár" a válasz, utalva arra, hogy lent már akkor kultúrnépek éltek, amikor északon még éppen csak kijöttek a barlangból. A normann hatás itt elenyésző, a katolikus neveltetés furcsán keveredik az észak-afrikai erkölcsökkel. Olasz értelemben szegénység van, háááát, azt hiszem a mi fogalmainkkal nyomornak nem nevezném a pillanatnyi helyzetet. Összehasonlításképpen egy olyan munkáért, amely Milánóban ezer eurót ér, errefelé hatszázat fizetnek, otthon meg kétszázötvenet.
Maga Salento és népe annyira békés, hogy még maffiájuk sem volt. Ehhez természetesen hozzájárult, hogy stratégiailag roppant fontos hely ez (ennek még fontos szerepe lesz, itt találjuk például a nekünk olyan "kedvesen" hangzó Otrantot is). A tengerpart telis-tele volt katonákkal (ez azért most is jellemző) és rendőrökkel. Se a fasiszták, se az őket váltó kormányok nem voltak elnézők a bűnözőkkel. Ráadásul a Bari központú Puglia régió valójában két részből áll, a déli Salento központja, Lecce tősgyökeres anarchista város, az uralomnélküliség eszméjébe nem fér bele szervezett bűnözés. Az anarchisták egyébként se tréfálnak errefelé, minden focihuligánon ott virít a nagy "A" betű, és idegengyűlölet helyett pont a bevándorlók teljes jogegyenlőségét követelik!
Míg a három "nagy": a szicíliai, a nápolyi és kalabriai maffia több évszázados múltra tekinthetnek vissza, addig Pugliában a szervezett bűnözés mindössze alig harmincéves.
Hagyományos és nagyon finom bárányalakúra sütött kaláccsal ünnepelték a karácsonyt 1981 biztosan enyhe telén a Trani börtönben, amikor Giuseppe "Pino" Rogoli és Alessandro Fusco főnökök ajándékkal kedveskedtek a többi fegyencnek: mostantól függetlenek a nápolyi Camorrától és a kalabriai 'Ndranghetától (Pino nekik dolgozott korábban), nem fizetnek senkinek és a nevük az Egyesült Szent Korona (Sacra Corona Unita/SCU) lett.
Persze voltak előzmények is, a nápolyi bűnbandák helyi kifutója, bizonyos Raffaelo Cutolo és még két megbízható napolitano társa kap engedélyt először arra, hogy új camorrát (bandát) alapítson, Nuova Camorra Pugliese néven (ez is börtönben történt, így megspórolták az éttermi asztalfoglalás és a spagetti borsos költségeit). Ők a többi alapítótól eltérően a nápolyi Camorrának dolgoztak.
A kezdeményezés rövid idő alatt annyira sikeresnek bizonyult (ezek szerint a maffiára igény volt), hogy mindenki gyorsan összeveszett, a nápolyi és kalábriai srácokat hamarosan túlnőtték a helyi vagányok és a történelmi hagyományoknak megfelelően rögtön kettészakadt a csapat, Salentot az SCU kapta, míg Bariban megalakult a La Rosa (de ettől még az SCU-hoz tartozott), az idők folyamán tovább szakadozott a varrás. Mindenesetre az alapítók innentől hivatalosan nem tartoztak senkihez, bár a maffiák nagyon szorosan együttműködnek, erről később még tanulságos részek következnek!
A nápolyiak és kalábriaiak nem akarták elengedni a kisöcsi kezét, de addigra (1987) már ömlött a pénz, talán több is, mint a régi gengszterek kezébe, nem is szólva a nálunk is ismerős új jövevényekről, de haladjunk sorjában.
A pénz
Miből él az SCU? Persze bűnözésből, de pontosan? Tudni kell, hogy Salento nagyon közel van az Adria másik oldalához, a Jón és a Földközi-tengerek miatt Észak-Afrikához. Nem véletlenül itt volt az otrantoi csata, ez a mediterrán térség egyik legfontosabb stratégiai pontja. Az SCU és a magyarországi szervezett bűnözés históriájában sok az átfedés, erről a Balkán történelme tehet. Nem volt ott igazából semmi az amerikai támaszpontok kiszolgálásán (cigi, lányok, kokain ) és a jó öreg racketten kívül, amikor elkezdett valami mocorogni a keleti blokkban. A helyi kereskedők addig is szépen tejeltek, gyakorlatilag mindenki fizetett, nem volt kivétel, tehát megvolt a terjeszkedéshez szükséges tőke. Megjelentek az albán csempészek és a gengszterek megszimatolták a nagy pénzt. Gyorsan kiépítették a kapcsolatokat, mára a Sacra Corona Unita rendelkezik a legnagyobb networkkel. Albánia után, Szerbia, majd Horvátország következett, nem is szólva Szlovéniáról. Ahogy egyre puskaporosabb lett a levegő, indulhattak a fegyverszállítmányok, visszafelé meg a drog és a lányok. Aztán eljött az a pillanat, amikor az oroszok is jelezték, hogy léteznek. Magyarországgal ellentétben azonban itt nem lehetett átvenni az uralmat, túl sok volt a fegyver és még több pénz, meg a büszkeség. Az SCU mindenkit tárt karokkal fogad a helyszínen, jöhet mindenki, amíg pontosan fizet. Ha nincs tejelés, akkor nem halat raknak a kalapba, hanem golyót a fejbe, és kész, tiszta üzlet mindenek felett.
A SCU óriási hálózat, a jelenlegi számukra roppant veszélyes időkben is 47 klán alkotja, körülbelül 1500 taggal, ausztrál, amerikai és ázsiai leányvállalatokkal. Ne feledjük, hogy Salento nem túlzsúfolt, lakossága talán három-négy magyar megye népességének felel meg, ekkora helyen ennyi gengszter simán elfér. Van is min osztozni, az Eurospes számítása szerint az SCU évente 878 millió eurót húz az illegális javak csempészéséből, 775 milliót prostitúcióból, 516-ot fegyverkereskedelemből és 351 milliót zsarolásból, valamint uzsorából. Nagyságrendileg két és fél milliárd adómentes euró marad a zsebükben. Az adómentes azért lényeges, mert az átlag talján a maffiánál csak az adóhivataltól fél jobban és tényleg.
A maffia Dél-Olaszországban a nyugodt mindennapok része. Hogyan találkozhatunk vele? Persze nem akar senki sem, de ez errefelé elkerülhetetlen.
A maffia
működésének alapja az olasz gazdaság, ezen belül is a családi vállalkozások. Nem akarok mindig hazamutogatni, de ezt érdemes körülírni. Míg Magyarországon enyhén szólva sincs senkinek semmije, addig itt szinte minden családnak van üzlete. Pékség, trafik, olivaliget, szőlő, kisvendéglő, gumis, stb. Valami van, amiből nem túl fényesen, de meg lehet élni. Na ezért nagy biznisz a zsarolás, azaz a védelmipénz. Egy multit elég nehéz megzsarolni, mondjuk pont nem érdekli, ha valamelyik újságos standját felgyújtják. Ha azonban a stand egy kisvállalkozó egyetlen tulajdona, amelyből igen nagy családja, munkanélküli gyerekei stb. élnek, akkor nagyon kell rá vigyázni. És ez így van az összes kis céggel, mert van mit veszíteni. Ezért olyan sikeres a maffia, mert Olaszországban van magántulajdon és a kisembereket könnyű kizsákmányolni.
A hagyományosan zárt déli társadalomnak hála, bizonyos dolgokhoz nagyon nehéz hozzájutni. Bármihez kezdene az ember, rögtön mondják a szomszédok: "Á, ne is próbálkozz vele, maffia." És ez így is van, az érdekcsoportok annyira összefonódtak, hogy csak azt érzed mindenhol ott vannak. A feka menekülttől, a halászokon és az ügyvédeken át a bírókig és rendőrparancsnokokig mindenhol érzi az ember, hogy valami nagyon jól meg van szervezve itt, aki nincs a körökön belül, az semmilyen lehetőséghez sem jut. Gondoljunk bele, hogy milyen könnyen korrumpálhatók voltak (állítólag) a magyar rendőrök. Itt nem, mégis itt a maffia és nem otthon. Tehát mégis lefizethetők, csak rengeteg pénz kell hozzá. Egy rendőr sem kockáztatja akár 3000-6000 eurós fizetését mondjuk száz eurónyi kenőpénzért. Egy jogosítvány elvétele Olaszországban a véget jelenti, kocsi nélkül nem számít az élet. Ilyenkor simán 50-100.000 euró közti csúszópénzek is gazdát cserélnek. Egy átlagos 2-3 szobás ingatlan ára itt nagyon olcsó, meg lehet úszni potom 150.000 euróból. Vajon akkor mekkora haszonkulccsal működik a helyi ingatlanmaffia az otthonihoz képest?
Míg nálunk szinte bármelyik edzőteremben gyakorlatilag szabadon lehet tiltott szerekhez jutni, addig itt súlyos börtönévek járnak érte. Viszont hosszabb a nyár, mutogatni kell a sportos formát. Senki sem tud, senki sem hall illegális készítményekről, de azért 3-4.000 (!!!)euróért, már meg lehet oldani egy kúrát, persze csak annak, aki a brancsban van.
A drog
Annyi drog jön itt be (jegyezzük meg, hogy az olasz hatóságok minden erőfeszítése ellenére), hogy el lehet vele látni gyakorlatilag egész Olaszországot, pedig ez nagy szó. Láthattuk a Piedone című filmsorozat első részében hogyan jelent meg a kábítószer a nápolyi utcákon, és nagyon gyorsan óriási siker lett. Az euró bevezetésének köszönhetően a legális drogok (alkohol, cigaretta) ára a mennyekbe emelkedett, míg a kábítószer továbbra is olcsó. Hogy értsétek ezt mennyire komolyan gondolom, az átlagos helyi fiatal egy kis üveg sörrel mulat át egy éjszakát, amikor rendelek egy átlagos 6.6-os üveget, elismerően néznek rám, hogy ejha ez aztán a férfi, egyedül ennyit iszik. Egyszerűen az árak miatt leszoktak az ivásról, van helyette más. A bulihoz ma már egyértelműen kábítószer kell, fű, hasis, extasy és kokain. A kokain Nápolyból jön, de a kenderszármazékok mind innen, persze a heroin is albán, de az megy feljebb, mert délen alig fogyasztják. A recept nagyon egyszerű, a szűk tengeren annyi halászhajó van, hogy egyszerűen képtelenség ellenőrizni mindet. Brindisi kikötőjéből napi 500-1000 kisebb-nagyobb bárka fut ki halászni vagy vitorlázni és ez csak egy a sok tengerparti településből. Gondolhatjátok, hogy nem nagy kunszt összefutni az albán, montenegrói, horvát, vagy éppen líbiai, egyiptomi, marokkói kollégákkal és átvenni a cuccot. A csendőrség, partiőrség és a pénzügyőrség naszádjai eszeveszetten köröznek, sőt elég nagy fogásaik vannak, de tűt a szénakazalban?
Október 9-én a belügyminiszter, Roberto Maroni "soha nem látott eredményekről" nyilatkozott a szervezett bűnözés elleni harcban. Beszámolt 5,3 milliárd euró elkobzásáról és nyolc maffiafőnök elfogásáról, ezek azonban nem az SCU elleni harc hírei sajnos.
A prostitúció
Míg korábban albán örömlányokat hoztak az SCU beszerző legényei, őket már más nemzetiségűek váltották, rossznyelvűek szerint csúnyaságuk(bajusz) miatt. Ma már orosz, bosnyák, szerb, horvát, román lányok végzik az ipart, mellettük persze sok brazil, szenegáli és szomáliai kéjhölgy is kapja a napi betevőt.
Fegyverek
Az utcákon rengeteg a fegyver, ráadásul az engedéllyel tartott lőfegyverek száma is roppant magas. Csak októberben két komoly botrány is volt amiatt, hogy 15 éves gyerekek Berettával mentek suliba, amit nem a szüleiktől loptak, hanem brahiból vásárolták, aztán mutogatták a csajoknak.
Menekültek
Na, ez a téma külön cikket is megérne. Az albán, illetve romániai roma bevándorlást most hagyjuk, csak indulatokat váltana ki. Nézzük a többieket. Olaszország földrajzi elhelyezkedése és korábbi liberális menekültpolitikája miatt mindenféle gazdasági és háborús menekültek célpontja. Az embercsempészek 2-9.000 eurót kérnek el fejenként a szerencsétlenektől (bár kétlem, hogy ha Magyarországról menekülni kellene, akkor lenne bárkinek is ennyi pénze arra, hogy megpattanjon).
Hová megy a pénz? Természetesen az SCU kasszájába, akik arab és kelet-európai csatlósaikkal szerveztetik a kamionokat és hajókat. Egy kis bárkára felfér kétszáz ember, jó nyolcvan százaléka élve átér a Földközi-tengeren. Miért fontos, hogy élve? Mert ahogy megjött, kezdődhet is a rabszolgaság.
Kis kitérő: Nagyon kedves barátom, nevezzük Nikolának szenvedélyes horgász volt. Kis égei-tengeri nyaralójának kertjében pecázgatott minden reggel, de
örökre elege lett belőle. Egy nyár alatt négy halott nőt és kisgyereket fogott ki. A menekültek hajóin se víz, se élelem. Egy átlagos nyári napon 2009-ben 300 migráns szállt partra Olaszországban, lehet kezdeni szorozni egy évre lebontva. Az idei csúcsnapon Lampedusán 680-an értek partot élve.
Mit csinálnak a Dél-Itáliába érkezett menekültek? Általában semmit (kivéve persze a katlevél rágcsálást). Itt nincs munka még az olaszoknak sem. A szerencsésebbje talál valami cselédmunkát havi négyszáz euróért, ami itt elég az éhenhaláshoz, de a legtöbbjüknek ennyi sem jut. A nápolyi maffia viszont együttműködve a SCU-val ellátja őket munkával. Mindennap tonnaszámra érkeznek a hamis napszemüvegek, táskák, övek, esernyők, cd-k és dvd-k. Lecce városában minden lány és asszony Louis Vuitton táskában pompázik, ezeket 15-25 euró közti áron vesztegetik (szemben a budapesti többszázezer forinttal). Drogot itt délen nem árulhatnak, ez túl nagy üzlet lenne nekik, marad a helyi srácok biznisze. Lehetnek viszont bűnbakok, ha valami rossz fát tettek a tűzre, akkor főnökeik utasítására a dealerek mellett kell maradniuk, ha jön a razzia, akkor önkéntesen ők buknak le, ez a büntetésük. Az észak-afrikai menekültek ráadásul éhbérük nagyrészét rögtön katlevélre költik, ami valamiért Bolognából érkezik ide, de egy szomáliai sem lehet meg nélküle. Ha van, akkor békés tehénként kérődznek a parkban, ha nincs, akkor elszabadul a pokol.
A rendvédelem
A rendőrség, csendőrség és a pénzügyőrség mindent megtesz az SCU ellen. Hatalmas letartóztatási hullámok, razziák, útlezárások és ellenőrzések minden nap. Folyamatos felvilágosító kampány, ingyenes zöldszám, anonim védelmipénz bejelentési lehetőség és még ki tudja mit találtak ki. Olaszország civil mozgalmai is nagyon erősek. Egyre többen emelik fel szavukat a maffia uralma ellen, és csodák csodájára még mindig élnek (persze a túl hangosak nem). Említettem, hogy Puglia nem Szicília, itt nem lehet ugrálni, mert annyi a rendőr, hogy döbbenet, Brindisi lakosságának jelentős része ráadásul katona, csend van és fegyelem. Persze a maffiát nem zavarja semmi, csak nem lehet hepciáskodni, mint mondjuk Nápolyban. Mindenhol ott vannak, gyakran figyelmeztetik a népet, de nem tudják átvenni a hatalmat.
Térjünk vissza az általános helyzetképből az SCU-hoz. Egy maffiának szüksége van hamis romantikára is. A banda neve az Egyesült Szent Korona a misztikus katolicizmust idézi. A "korona" kifejezés a csoport struktúrájára utal, az unita, azaz egyesült kifejezés pedig állítólag arra, hogy a tagok úgy kapcsolódnak össze, mint a rózsafüzér (olvasó) láncszemei. Ezt a szervezet felépítésével együtt, egy Cosimo Capodieci nevű besúgó árulta el a csendőröknek. A hierarchia piramis jellegű, legalul vannak a katonák (camorristi), felettük a megbízhatóbb fiúk, azaz a végrehajtók (sgarristi), a részlegvezetők (santisti), a helyi főnökök (evangelisti), a vezérek (trequartino) és a nagyfőnök (crimine). Más források szerint további tisztségek a medaglioni és a medaglioni con catena
della società maggiore. Nyolc medaglioni con catena alkotja a "Titkos társaságot" és ők parancsolnak a "Halálosztagnak". Érdemes tudni, hogy a hierarchia ellenére, nem biztos, hogy a legmagasabb rangúak végzik a legkomolyabb munkát, az SCU-ban a haszon a fontos és nem a tisztség. A felvételkor van persze eskü is, mint minden titkos társaságban a beavatási szertartást nagyon komolyan veszik.
Az újságírók és rendőrök szerint az SCU központja Brindisiben található, illetve a hasonnevű megye kisebb városaiban, mint Mesagne vagy Ostuni. De ezt a helyiek vitatják, mert a környék összes nagyvárosa klánokra van osztva (Bari, Lecce, Foggia, Taranto és Brindisi). Salento nem Szicília és nem Nápoly, ezért a rendőrség igen súlyos irtást végzett a maffia soraiban, itt nem olyan egyszerű elbújni. Az SCU szinte minden ismert jelentős vezetője börtönben vagy a föld alatt van, a szervezet mégis virágzik. Ha csak a legfrissebb eseményeket nézzük, akkor ugye elég nyilvánvaló meddig ér az SCU keze. Ott van például Giampaolo Tarantini, Berlusconi miniszterelnök stricije, aki egyenesen az elnöki palotába vitte a román prostituáltakat és a kokaint. Ő persze helyi "mafiusu", gondolom nem egyedül szedte össze a portékát. Májusban tömegsírokat találtak, ahol az SCU egymással szemben álló frakciói közötti háború áldozatait temették, nemkönnyű haláluk lehetett, mindegyik meg volt csonkítva csúnyán.
Az EU választást is finom kampánnyal indította a maffia, autóbombával felrobbantottak egy fél utcát Brindisiben, így is helytelenítve az új polgármesterjelöltet. Nyár elején hatalmas balhé volt belőle, hogy a Facebookon az SCU rajongói oldalának már több, mint ötezer tagja volt. A nyári szezonban egyébként minden napra jutott gyilkosság vagy fenyegetés. Kedvenc kávézóm és halboltom is füstté lettek, pedig a halbolt fogatlan 85 éves tulajának biztos semmi köze sem volt a bűnhöz. Kérdeztem tőle a felújítás után, hogy most mi lesz? Mire mondta finom metaforával, a nyugodt alvásnak elég magas az ára.
Szeptember 9.-én az SCU 38 tagját tartóztatták le egy nagy akció keretében, talán a felét sikerül bent tartani. Október elején három üzlethelyiséget foglaltak le a csendőrök, a hétszázezer eurót érő ingatlanokat zsarolással szerezte meg a maffia. A hónap utolsó hetében az SCU egyik legrégebbi főnökét Salvatore Padovano-t, saját öccse nyíratta ki egy szicíliai profival, hogy átvehesse a helyét. Szóval láthatjátok, a negyedik maffia erősebb, mint valaha és szinte minden hétre jut valami botrány vagy gyilkosság.
Az SCU igazi fegyvere a nemzetközisége, már minden kontinensen vannak képviselői (állítja az FBI). Amikor egy albán rendőrrel beszélgettem, aki azért volt itt, hogy azonosítson néhány nehézfiút, csak annyit mondott mosolyogva kérdésemre, miszerint szerinte Magyarországon ott van-e az SCU?
"Kelet-Európában Albánia, Szerbia, Montenegro, Horvátország, Szlovénia, Románia, Bulgária, Ausztria, Ukrajna, Oroszország biztosan fertőzött. Na, mit gondolsz naiv fiú?"
Ha valakinek ennyi nem elég, akkor ajánlom a nemrég mozikba került kitűnő drámát a "Galantuomini"-t, ebben van minden: SCU, rendőr, déli nők, Kalasnyikovok és persze gyönyörű tájak.
