Vajon ki mire gondolhat a „Szeptember végén”- verscím hallatán? Petőfi alighanem a keserv édes emberi élet végére, a feleségemmel mi pedig a közelgő nyaralásra. Hogy szívesen kelt-e volna útra Ciprus felé a költő, talán egy bizakodó igennel lehetne megválaszolni, mert nem a fenekén hosszasan elüldögélő típus volt. Viszont, a cipője százszor elkopott volna az odáig tartó úton.
Ki mit kezd egy tengerparti nyaralás lehetőségével? Óriási szerencsénkre a sors tálcán kínálta a „hallgass bele jó mélyen a ciprusi zenészek fejébe” fesztivált. A programfüzet egy napos késéssel került a kezünkbe. A kiemelt vendégeknek fenntartott szektorba határozott léptekkel érkeztünk meg. A szervező nem kért tőlünk semmilyen igazolást sem. Befutott még két pópa is. Négyen tömeget alkotva képviseltük a vendég klérust. Személyenként kaptunk egy-egy flakon behűtött ásványvizet. Ezzel talán beérte volna Petőfi is, de egy kancsó bornak biztosan jobban megörült volna. Hogy a népzene vonzotta-e volna jobban magához a költő figyelmét, vagy inkább a pópák hátul copfba font lófarka, az már kissé necces. A tüzes ciprusi bor hatására, másnap értetlenkedő tekintettel bámulta volna meg a hétvégi piacon fagylaltot árusító egyházfit.
Tágra nyitott fülekkel és a műanyag széken egyre inkább feszengve üldögéltem végig a három napos koncertet. Nagy lelkesen vártam a kedvemre való hangmorzsákat, mi több, az egymásba fonódó dallamokat. Hiába. Pedig az ilyen nem tömegzene iránt szoktam bizakodó lenni, mert leginkább innen lehetne gyöngyszemeket orvhalászni. A műsoron népzene, modernkori dallamok, világzenei válogatás (akrobatikus tánchoz), komoly zene és másfélék szerepeltek.
Akár lett volna térképe Petőfinek, akár nem, magától is könnyen rátalálhatott volna a koncert helyszínére. A nagy templom mellett volt. Isten tornyos háza közelében pedig mindig és mindenhol akadt egy-két ivó, tüzes szemű kocsmárosnéval. A nagy templom tőszomszédságában magas kőfal és domb karéjában búvik meg a 15. századból való kápolna. Félkör alakú kőkupola teteje még a helyén, ám a harangok a gravitáció áldozatává válva a szent anyaföldön nyugodtak. Az udvaron belül az enyészeté a főszerep. Mindezeket a dombra felkapaszkodva lehet megszemlélni, mert az emlékmű lakattal zárva.
Közelében a Tenger múzeum, vagy valamilyen hasonló elnevezésű objektum. Utoljára friss levegő akkor áramolhatott koromfekete belső falai közé, amikor a nyithatatlan ablakú épület tartófalaira véglegesen feldobták a tetőt. Kerüljünk beljebb a természet kriptájába. Lelkem felragyogott a papiruszhajó részletes feltérképezése közben. Eszembe jutott a skandináv Thor Heyerdalh dicséretes példája, aki 1970-ben ilyen lélekvesztővel átkelt az Atlanti-óceánon, bizonyítandó, hogy már az eleink is képesek lehettek erre. Cápák is követhették az úttörő vállalkozót. Kitömött példányai által ujjaimmal alaposan megnéztem a még a szárazföld belsejében is méltán hírhedt fogazatukat. Mindezeken túl a ciprusi állatvilág kitömött példányai mellett, kisebb halászbárkákkal is szembesülhettünk a fénypont lámpák gyér megvilágításában.
Friss levegő tódult a tüdőnkbe. Egy régi vízvezeték felfedezése várt ránk. A dombról aláfutó kőkerítés tetején vájat, melyből itt-ott, kisebb kőmedencékbe áramlott szét az éltető nedű. Ahogy közeledett a part felé a kőfal, úgy növekedett magassága, néhol már-már a bárányfelhők hasát csiklandozta. Nem nagy durranás, de tiszteljük őseink iparkodását.
Mivé is lennénk ivóvíz nélkül? A Törökország és Jordánia partjaitól nem messze fekvő szigetország remek példa erre. Ha hinni lehetne a magyar népmesének, akkor a ciprusiak egyik ősi eledele a kőleves kellene, hogy legyen. A földeken errefelé ebből a termékből a legbőségesebb a választék. A vöröses földekben előfordul azért más is. A boltban megvásárolt burgonyán ugyanolyan színű a rátapadt anyaföld. De térjünk vissza az ivóvízre. Nos, ezen a holdbéli tájon, melyen akadt egy-két satnya leander bokor, a megkérdőjelezhetetlen király egy öt méter magas, dús lombkoronájú fa volt. Alája kényelmes padokat helyeztek ki. Mindez a széles határban. Igazi turisztikai látványosság. Ennek a fának a gyökere, azaz a nyelve, a mélyben rátalált egy csermelyre, és már bátran fütyülhetett, a szűzies felhőkre, a földet szárító szélre, a valóban tüzesen pörkölő napra.
Vegyük számba az elemeket. Az eső oly ritka errefelé, mint a koldus útjába akadó kolbászból font kerítés. Nekünk sikerült öt percig találkozni vele. Némileg meggyűlt a bajunk a nappali csillaggal. A levegő szerencsénkre megenyhült, árnyékban 26 fokban hűsölhettünk. Onnan kilépve viszont, mintha a hátunkat a kályhában megtüzesített piszkavas vége égetné. Lépjünk tovább egyet. Vegyünk elő egy ide való találós kérdést: mit tesz a szél, ha nem fúj? Az apró gyermek elgondolkodik rajta még, humorosan tódíthatunk egyet: egy faágon ül, és lógáz a lábával. Errefelé nem tesz ilyesmit, hanem ide-oda szaladozik. Napkeltével kerekedik fel, egyre bőszebben hajtja a tajtékot, hogy estére elfáradva megpihenjen. Nála nincs hét vége, vagy szabadnap. Mókás kedvű legény. Történt, hogy egy padon pihentettem a hátsómat. Szél pajtás ott kavargott körülöttem, majd egyszer csak huss, szőrén szálán kereket oldott. Beleolvadtam a környezetbe, régi jó szokásom. Váratlanul, nyolcvanas tempóval úgy lökött oldalba, mintha három hellyel arrébb akart volna taszítani. Szerencsére, értem én a fekete humort is.
A gyász, az gyász? Értelmetlennek tűnő kérdés, igaz? De nem az. Öt hónappal ezelőtt az innen ötven km-re lévő Larnakában szálltunk meg. Akkor már zajlott az orosz-ukrán csetepaté. A sok áldozat egyike egy ukrán kislány volt. A larnakai plázs szélében húzódó sétány mellett mécsesek, babák, és papírlap a kislány nevével. Most is arrafelé sétáltunk. A kegyelethely kinézete ugyanaz. Pár méterre voltunk tőle. Egy nyugdíjas házaspár sétált el előttünk, a hölgy tagja a földön lévő papírlapot gyorsan felkapta, széttépte, és a legközelebbi kukába a cetliket beledobta. Vajon vannak-e nekik gyerekei? Milyen nemzetiségűek lehettek? Mi többiek pedig megkérdőjelezhetetlenül valljuk: teljesen mindegy a nemzetiség, mert a gyerek, az mindenhol gyerek. Arrébb egy fagylalt kedvéért mi is gyerekekké váltunk. Később elsétáltunk a tengerparton fekvő várhoz, mellette a müezzin, mellyel átlósan a kedvenc kis vendéglőnk. Áprilisban halat ettünk ott, most gyroszra támadt kedvünk. Akkor egy idős házaspár vitte a kócerájt, most hiányzott a „papa”, aki erősen húzta a lábát. Fia helyettesíthette őt, ő is hasonlóképpen üzemelt. A ritka nagy adag és ízletes eledelnek ketten ültünk neki. Nem mellesleg, az ára nevetségesen karcsú, hét euró. Az előző események képezték a látképet, most a keretet rajzolom fel köré: amikor Larnakába megérkezve leszállva a buszról a tengerpart felé vettük az irányt, az egyik fodrászüzlet ajtajában idős figaró ácsorgott. Amikor a tengerpartról a visszafelé vezető úton sétáltunk, az iménti hajszobrász már az üzletben volt, a fodrászszékben ücsörögve békésen szundikált.
Vajon előfordulhat-e görögkeleti szertartás pópa nélkül? Képzeljünk el nagyosan egy pingpongütőt. A nyele Ayia napa főutcája, annak végében a busz balra kanyarodik, és úgy a kör negyedénél találjuk Paralimnit, ahol leszállunk a 102-es körjáratról. A kies főtéren üdvözölhetjük magunkat. Három templom kínálja magát. Megközelítve a legnagyobbik szentéjt, mintha ceremónia folyna odabent. Sildes sapkámat levéve lépek be. Ám odabent nagy a sürgés-forgás. Idős emberek csevegnek egymással, az újonnan érkezők sorban csókolgatják a szentképeket, és ahogy jöttek, úgy távoznak. A hangszóróból pedig egyfolytában, nekem „szent szövegekre” emlékeztető mondatok áradata. Csak állok, és csodálkozom. Mise pópa nélkül? De könnyen meglehet az is, hogy zöldfülűként nem értek semmit sem az egészből. A méretben és korban is középső templom zárva. Kár érte, felújításért kiált. Utolsónak marad a Szent Anna kápolna. Körbejárjuk, a végén megtaláljuk a bejáratot, mely nyitva. Idős hölgy látja el a jelképes portaszolgálatot. A falakon látványos falfestmények, és üveglap mögé elhelyezett, az 1800-as évekből származó ikonok. Itt tipp-topp minden. Ha kiüresítenénk a közepét, ötven ember ülve elférhetne benne. Ifjú korában ennyi hívőre lehetett számítani.
Jó érzéssel lépünk ki a térre, melynek szélében kávézó, teraszán férfiak osztják az észt, mintha fütyülnének a szentélyekre. A ciprusiak azonban erősen vallásosak. A közeli élelmiszer bolt bejáratánál kalitkában színes madárkák csicseregnek. Jó a kedvük, de a kevésbé forgalmas utca járműforgalmának zajával aligha vehetik fel a hangversenyt. Erről a településről állítólag rengetegen járnak el a környező üdülő településekre dolgozni. Lehet, hogy így van. De, hogy lakótelep jellegű utcákat nem láttunk, az holtbiztos. Ugyanilyen valószínűségű, hogy az utcák telis tele vannak lime fákkal. Két gyümölcsöt mi is szakítottunk, a szálláson üdítőnek elkészítettük, elfogyott valahogyan. A főtéren visszaszállunk a 102-es körjáratra, és megtesszük az út hátra lévő részét. Könnyű lesz a környezet mérnöki pontosságú megrajzolása. Fehér színű apartman házak, és szállodák, megszámlálhatatlan mennyiségben. Egyik-másik megállóban néhány strandra igyekvő utas is leszáll, de árnyékban reménykedni?
Ha Ayia Napában nyaralunk, nézzünk szét itt alaposabban. Felfedező sétánkat kezdjük a kriptaként jellemzett múzeum épületétől nem messze, egy dombra megálmodott szobor- és kaktuszparkban. Petőfi értett a gondolatok sorokba rendezéséhez, én viszont kézügyesség tekintetében nem vágyakozhatom képzőművésznek, de kortárs szobrásznak, akár világhírű is lehetnék. Gyerekként, ha lovat akartam rajzolni, ember lett belőle, ha embert akartam rajzolni, ló lett belőle. Vagy még azok sem. Ebbéli szomorúságomat méltányolta a rajz tanár. A gyurmázás eredménye visszaigazolta mindezt. Ahogy sétálva próbáltunk ismerkedni a kortárs alkotásokkal, egyre inkább ráéreztem a kézügyesség hiányának behozhatatlan előnyére. A remekbe induló alkotásokon valamit én is el tudnék rontani. Eme humorosnak szánt bevezető után, kissé komolyabbra véve a szabadtéri tárlókat. Számos alkotást sikerült megfejteni, nem egyszer éppen az alábecsült botkezem érzékelése által. Néhányuk szemre is adta magát, ám a többségük mondanivalóját elvakította a fényességes nap. Arrébb mentünk. A kaktuszpark inkább „elfekvőnek” bizonyult, mintsem virágos kertnek, pedig kígyózó locsolóslag is került elibénk.
Pár perc séta után a városközpontnak számító jelzőlámpás kereszteződésnél rátérünk a Nissi avenue főútra. Elő a fényképezővel. Az esti forgalom idején szószátyár arákkal egy euróért lehet fotózkodni. A mellékutcában 17-től hangoskodik a vidám park. Ilyen helyre bő három évtized elteltével tettem be a lábam ismét. A zabolázatlanul dübörgő zene orgazmus hatásos gyógymód a depressziósoknak, vagy az ingerhiányosoknak. A vad káosz ritmus még a hajszálerekbe is életet pumpál. Elgondolkodtató, hogy az eltelt évtizedek mennyire más és más életkódot ültetnek el az ide látogató kölykök búrájába. Ők már ettől is egy, az enyémtől teljesen más világ biotermékei. Akadtak itt körben járó lovacskák, dodzsem, kosárlabda meg efféle múltbeli nyalánkság, de legalábbis nekem, újdonságok sora is. Itt van például a „polip”, karjainak végében beülők, melyek körkörös forgás közben hirtelen a mélybe alázuhannak, vagy éppen felcsapódnak a magasba. A hullámvasút robog, mint az inter city. A rakétakilövést imitáló játék sem kutya. Kétszemélyes a beülő, mely egy lyukon át előbb a föld alá vonódik, majd jön a több méter magas acélrudak árnyékában a kilövés pillanata. Nem marad idő felsikítani. A földre visszaérkező gyermek asztronauták csendben pihegve várták a „szkafander” öltözéktől való megszabadulás örömteli pillanatát. Mindezek nem csak érdekességnek hatottak, hanem tanulságul is szolgáltak a számomra. Na, és hol kalandozik Petőfi barátunk? Nos, az ő idejében a vidám park feszültségét és izgalmát a ló tolvajlás közben érezhette át leginkább.
A főúton két vendéglőt emelnék ki szemre vételezésre. Egyikük előtt a Flinstone család kőkorszaki, károsanyag kibocsájtástól mentes járgánya parkol, az arra járóknak lehetőséget teremtve a kocsiba való beülésre és fotózkodásra. A másik vendéglő mellett életnagyságú állatok teremtődtek szoborcsalinak: elefánt, zsiráf, víziló és társaik.
Az autókölcsönző kínálata széles választékú, ám az üzlet előtt a Mercedes mellé letett babakocsi reklámtábla csillagos telitalálat.
A „mindenki álma” tengerről nem esett szó eddig. Szeptember végén 25 Celsius fokos, védettebb helyeken ennél jóval melegebb is lehet. A levegő hőmérséklete hasonlóképpen alakul. Miután elutaztunk, Tíz fokkal emelkedett. A strandok kékzászlósak, a víz kristálytiszta. A Nissi beach különlegessége a homokos part közelében lévő köves-sziklás sziget, ahová féllábszárig érő vízben lehet átgázolni. Ez a centrum. A kikötő felé haladva több fürdőzésre alkalmas partszakasz is letelepedésre csábít. Remek példa erre a Sandy beach, ahol a szálloda előtt kerekes székesek számára fürdőhely lett kialakítva. Egy harmincas férfi segítséggel vízbe jutva percekig úszkált a partközelben. A kikötő felé tartva a sziklás parti sáv miatt egyre körülményesebb vízbe csobbanni.
Pár kilométerre az üdülő településtől, ahová a 101-es körjárattal juthatunk el, három természeti látványt érdemes felkeresni. Mi a szállástól idáig 10 km-t gyalogoltunk. Ha eszünkbe jut Petőfinek A Tisza című verse: „ Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelébe”, akkor ezeken a helyeken is bizton megfordult volna. A főúttól egy-két km-t kell gyalogolni. Az első buszmegálló érdekes színfoltja a bezárt zöldséges által ott hagyott autó/napellenző sátor kombináció, mely remek hely az árnyékba húzódásra. Elsőnek a tengeri barlangok adják magukat. A vízmosta vájatok önmagukban is érdekesek, de a vízből függőlegesen kimagasodó kőzetfal hármas színrétegződésben pompázik: fehér, sárga és barna. Egy buszmegállóval odébb egy kilátópont adja magát. Létráról elrepülő sirályok műalkotás ékesíti a magaslatot, melyen a könyörtelen nap elöl fedett tetejű pihenőhely alá menekülhetünk. A buszmegállóba visszatérve gyalogosan továbbhaladunk, a második jobbra betérő úton kijuthatunk a félsziget végébe. Innen megfigyelhetjük az előbbi kilátót, a másik oldalon pedig egy csodaszép öböl vízében megmártózhatunk: a part erősen köves, sziklás. Visszatérve a főúthoz, kissé előrébb bandukolva, a tengerben egy sziklakapura találunk. A sétahajók orral előre megközelítik ugyan, de alatta a sziklák miatt rázós lenne átjutni. A nyaralásra való visszaemlékezés ezzel véget ért. Mini pezsgő helyett miniatűr tűzijátékkal búcsúzunk.
