Repülőre szállva előfordulhat, hogy az elindulástól a célba érkezésig, eltelik fél nap vagy akár huszonnégy óra is. Egyesek számára holt idő, másoknak érdekes megfigyelésre ad lehetőséget. Kezdődött a történet azzal, hogy órás késéssel indult a járat, emiatt nagy levegőt vettünk Katival, mert az átszállásra menetrend szerint százhúsz perc állt rendelkezésre. A franciák nem mindig teszik oda magukat a munkához. A tranzitba való bejutás közben az arcfelismerő rendszer az áthaladásban hosszú ideig meggátolt minket. Fehér botom végével megkocogtattam a plexiajtót, a cseverésző repülőtéri alkalmazott kinyitotta. Mivel a csoportból utolsóknak kerültünk oda, nagyon lemaradtunk. Fürgén szedtük a lábunkat, rátaláltunk az idegenvezetőre. A biztonság kedvéért futásnak eredtünk a feleségemmel, a nálunk jóval fiatalabb nő követett minket. Elértük a csatlakozást.
Minden utas szeme előtt érintőképernyős monitor, melyről számtalan adat leolvasható. Kezdődött a menetidővel, mely Párizsból Buenos Airesbe tizenhárom óra három perc. A háromszázötven fő befogadására alkalmas interkontinentális járatra tizenegyezer-hatszázötvenöt kilométer várt. Legnagyobb sebessége kilencszázötven kilométer/óra lett, legnagyobb magasság tizenkétezer-ötven méter, a leghidegebb pedig mínusz ötvenkilenc Celsius fok. A repülő sebességének ingadozása száz kilométer/óránál is nagyobb lett, a visszafelé úton az oda úthoz képest ötszáz méternél magasabbra is emelkedett. A gép külső részén kamerákat helyeztek el, így azok segítségével is lehetett nézelődni. Az útvonal sem úgy alakult, ahogyan azt egy magának való ember elgondolná. Franciaországból Spanyolországba a Vizcayai-öböl felett érkeztünk meg, Marokkóban az óceántól egészen Marrákesig távolodtunk, hogy Szenegál déli határán, a gép orrát Brazília északkeleti csücske felé fordíthassa a pilóta. A dél-amerikai kontinensen gyakran tartottunk Brazília part menti vizei felett.
A tengerentúli járatba csak a gép elején lehet beszállni. Az első szakasz az első osztály, ahol az ablakoknál egy-egy ülés található, középen kettő, minden ülés előtt asztal. A kabin további részében az ablakoknál három-három ülőhely, középen négy. A lábak számára elegendő hely van biztosítva, viszont az ülés nekem karcsú. Az étkezés mindenki számára a helyszűke miatt kihívást jelent.
Ha nem is Buenos Airest tartjuk a dél-amerikai kontinens világvége helyének " ez Tűzföld csücske a Jóreménység fokkal " de nem a szomszédban van. A Rio de la Plata folyó partján fekszik. Argentína hosszú évtizedek óta küzd a hatalmas méretű inflációval, de ez nem volt mindig így. A húszadik század elején a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott, az exportorientált mezőgazdaságra alapozott gazdaságpolitikája miatt. Ennek a hatása az Argentin fővárosban szembeszökő. Elsősorban a régi középületek pazar kinézetében: tornyosak, gipszstukkóval gazdagon ellátottak, szobrok ékítik, árkádosak, az ablakok melletti falrészek faragottak. A korabeli lakóépületek egy része is hasonló kinézetű. Emiatt Dél-Amerika Párizsának szokták nevezni. A főváros régi forgalmas folyóparti dokkjai az egyre nagyobb teherhajókat nem voltak képesek fogadni, elavulttá váltak. Ez a rozsdaövezet az évezredforduló táján újrarendezésre került. Ma harminc-ötvenemeletes irodaházak, szállodák és lakóingatlanok uralják. A középosztály tagjai, a hetvenes-nyolcvanas években felhúzott, karbantartott nyolc-tizenkétemeletes ingatlanokban laknak. A fővárost tovább jellemzi, a köztisztaság és a hatalmas, gondozott parkok tömege, hullámos papagájostól.
A Caminito utca és környéke ma már nem az a miliő, mint régen volt. Egykor szegénynegyednek számított. Ha akadt egy valamilyen színű doboznyi festék, vele lemázolták a ház egyik külső falát, egy színtől független másikkal a következőt, és így tovább: egy ház több színből, ez lett a negyed egyedi arca. Ezt megfejelték erkélyre kihelyezett viaszfigurákkal: Maradona, Messi. Ma már kiemelt turisztikai terület, kisebb bazárral. Közelében rátaláltunk a Boca Junior futballcsapat stadionjára. Színe a kék-sárga. Hogy ennek van-e köze az ugyanilyen színű arapapagájhoz, titok előttem.
A szűken vett belvárosi részen túl, némi rálátásunk nyílt az agglomerációra is. A főváros vonzáskörzetében háromszor annyian élnek, mint Buenos Airesben: üres térségek, majd óriási lakótelepek ismétlődnek.
A világ tíz legszebb temetője közé sorolták a Recoleta temetőt. A gyanútlan utas legyinthet egyet, biztosan van annál jóval érdekesebb hely. Úgy döntöttünk az asszonnyal, hogy Éva Peron miatt felkeressük. A sírkert viszonylag kis területen fekszik, az ország jelesnek gondolt emberei temetkeztek ide, családostól. A fehér fekete vagy szürke színű, jellemzően márványból megépített kripták sorházként kapcsolódnak egymáshoz a fák árnyékában. Már-már meseszerűnek hat a szobrokkal gazdagított környezet, könnyen megfeledkezhetünk a hely funkciójáról. A világhírű rockopera Evitája a mélyszegénységből tizenöt évesen indult a színésznővé válás rögös útján. A szegények érdekében folytatta munkáját, így vált közismert személlyé. Bekapcsolódott Peron elnökválasztási kampányába, házasság lett belőle. Minden gyerek számára biztosította az ingyenes alapfokú iskolai oktatást, valamint a napi háromszori étkezést, miközben ruhatárát Párizsból szerezte be. Fiatalon mellrákban hunyt el, és a Peron család sírkamrájában helyezték örök nyugalomba. Hamarosan kormányváltásra került sor, jobboldali politikai erők kerültek hatalomba, akik Éva Peron földi maradványát kihantoltatták, Olaszországba szállíttatták és ott eltemettették. Miután újra hatalomba került Peron, elhunyt felesége visszakerülhetett a családi kriptába: vágott virágok csak ennél a sírkamránál voltak elhelyezve. Bár az idegenvezető információja alapján, innen a szállodáig húsz perc az út gyalogosan, de a mi négyes fogatunknak ennél jóval hosszabb időbe tellett úgy, hogy a soron következő újabb útbaigazítások alkalmával, egyszer sem kellett visszafordulni. Ezalatt ismerhettük meg a középosztály életterét.
A főváros központjának a Május 1 tér tekinthető, melytől pár perc sétára magasodott a szállodánk. A szombati nap egy része buszos városnézéssel és a temető magánakciós megtekintésével telt el, vasárnap a pampa felfedezése jutott fakultatívként, hétfő vált szabadnappá, amikor a múzeumok kulcsra zárva. Szombaton délután sort kerítettünk még az ingyenesen látogatható Függetlenségi múzeumra, valamint a közelében lévő fotókat és festményeket elénk táró, mondjuk, galériára. Mivel a fényképezőt a szállodában felejtettük, és ismétlésre nem nyílt alkalom, pár szót erről. A tablók Közép- és Dél-Amerika összes országának függetlenné válásáról megemlékeztek, melyeket tárgyi eszközök egészítettek ki, például díszesen faragott hatalmas utazóláda, kaloda, mesélő festmények. Mindezek mélyebb áttekintésre nem nyújtottak lehetőséget, de nem is lett volna szükség rá.
A Május 1 tér (Plaza de Mayo) közepén áll a The May Pyramid, Buenos Aires legrégebbi nemzeti emlékműve. A hetvenes évek óta vonulnak ide a „Május téri anyák” akik elvesztették gyermeküket a katonai junták idején. A lépcsőkre nevekkel és évszámokkal jelzett köveket helyeznek intő jelként a jelen kor számára.
A Munkaügyi minisztérium előtt ünnepélyes katonai zászlólevonás szemtanúi lehettünk, melynek során a vonóhorogról leakasztott nemzeti színű zászlót csak nagy üggyel-bajjal sikerült szabályszerűen élére összehajtogatni, majd díszlépéssel bekísérték az épületbe, hogy onnan reggel katonásan kihozzák: erősen megcsóváltam a fejemet.
A közeli parkba sétálva nem mindennapi jelenet szemtanúi lehettünk. Az egyik padon hanyatt fekve önkielégítést végzett egy tizenkét év körüli fiúcska, akit közelről figyelt egy nőszemély, akinek arcát hosszú haja eltakarta, ezért életkorát még hozzávetőlegesen sem becsülhettük meg. Másnap reggel egy minket követő hajléktalanra figyelt fel Kati, akinek nyitott sliccén át kilógott a fütyije: hamarosan elhaladt egy posztoló rendőr előtt, aki rá sem bagózott. Másféle emberekkel is találkozhattunk a parkban. Az itt megismert családok három-négy gyereknél nem adták alább. Sok kisfiúnak vállig ért a haja, a kislányok kezdtek szép lassan zsákalakúvá formálódni.
A távolból utcazenésznek hittük a tangómuzsikával előrukkoló ismeretlent, ám másnap fény derült az igazságra. A kerekesszékben tangózáshoz illő ruhában fiatal nő foglalt helyett, előtte két lábon járó partnere a programhoz illő öltözékben várakozott. Kezdődött a zene, mozdult a kerekesszék kereke és a fiatalember lába is. Egyre gyűlt körülöttük a bámész nép, a földön kalap. Elismerésre méltó táncot adtak elő, cserébe hatalmas tapsot kaptak, tánc közben adakoztak az emberek. Ami nem tetszett a feleségemnek, a bemutató végén a férfi a földön lévő kalapot táncpartnere ölébe tette, és őt körbetolta a közönség között. Ez mindennapos kenyérkereső tevékenységük lehetett.
Bár előzetesen eltérő véleményen voltunk az estancia fakultatív program kapcsán, de eredeti véleményéből végül engedett az asszony: fordítva kellett volna történnie. Körülbelül száz kilométerre távolodtunk el a magyarra fordítás szerint, tiszta levegőjű fővárostól. A turistacsalogató program színvonalasnak bizonyult, de nem a mi világunk: negyedórás lóvontatású kocsikázás, terülj-terülj asztalkám minőségű lakmározás, élő zene tangó táncbemutatóval, lovas parádé, a porta épületeinek bejárása. A pincérek és a nyeregbe pattanó alkalmazottak ugyanazokból a személyekből lettek kiállítva. A lovasok útvonalán, a nyeregben ülők feje fölött keresztág húzódott, melyről négy lánc lógott le, végükön egy-egy gyűrű. Ezt kellett a kezükben lévő rövid rudacskával galoppozás közben levenni, a gyűrűket odaajándékozták a vendégkör nőtagjainak.
A másik fakultatív lehetőséget mindketten élből elvetettük: Buenos Airesből Uruguay fővárosába Montevideoba való hajózás (a zárt utastérből nem lehetett kilátni), ebéd, és jutott még egy óra a városnézésre, egy vagyonért.
Térjünk vissza a Paraná folyó tölcsértorkolat északkeleti részéből a délnyugatiba. Sétáljunk egyet Buenos Airesben. A Retiro torony a Bigben helyi mása, melyet a Falkland-szigeti argentin-angol csetepaté után kereszteltek át erre a névre. Igaz, nagy forgalmú főútvonal melletti parkban építették meg, de a londoni híresség hangerő képességére gondolva füleltem délidőben. Nem azért mondom, de majdnem elkellett egy jó minőségű hallókészülék a harangjáték lefüleléséhez. Tovább álltunk. Hatalmas téren monumentális műalkotás következett, melyet a közelmúltban egy vihar alaposan megtépázott. A körülbelül tízméteres alumínium szirmok virágot voltak hivatottak képezni, melyeket gépszerkezet mozgatott a napszaknak megfelelő pozitúrába: reggel kinyílt, estére összezáródott a kehely. A vihar több szirmot letört, de a műalkotást működtető gépezet is kárt szenvedett.
Útba esett a főpályaudvar. Jó állapotú, tiszta, és felügyelet alatt állott: a peronra csak érvényes menetjegy felmutatása után lehetett lépni. Ez alól mindösszesen csak mi ketten voltunk kivételek: így készülhetett fotó például az indulásra várakozó szerelvényről.
Kiléptünk az utcára. Itt jegyzem meg, a főútvonal úgy volt kilencsávos, hogy a két szélén három-három sávban haladhattak a magántulajdonú teherautók és személygépkocsik, A középső három pedig a városi tömegközlekedés gerincét adó buszok számára volt fenntartva, az akadálymentes, gyors közlekedés érdekében. Pár perc sétára hangos kompánia látványa állított meg minket. A nemrégiben megválasztott jobboldali elnök jelentős pénzleértékelő és gazdasági megszorításokon alapuló politikája ellen tiltakozók vonultak fel kihangosítva: két hét múlva időpontra jelentős sztrájkokat ígértek be a különböző szakszervezetek vezetői.
A Bazilika annyira bezsúfolódott a körülötte magasodó épületek közé, hogy megtalálásához rendőri segítséget vettünk igénybe. A padlózatot adó virágdíszítésű apró mozaiklapok szemet szúrtak Katinak, de, mint ismert: a mérték az érték. A belső tér akusztikája kiváló, egyházi zenét is hallgathattunk.
Maradandó emléknek fog megmaradni, amint egy fénykorában pompás sétálóutcában kószáltunk, Katival. Több egykori szálloda romokban, nagy alapterületű épületek lakattal lezárva, néhány lakóház szanálás előtt. Az üzletek még úgy, ahogy tartották magukat. A sétálóutcát hangjukkal pénzváltók töltötték be. Múlt és jelen, dicsőség és hulló csillag.
De találkozhattunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek életfonala megszakadt. A Május 1 tér egyik Vházának árkádja alatt, lakásból utcára kényszerült, magára adó hölgy tengette napjait. Forgószéken ücsörgött, előtte asztal, így olvasott. Aközben kutyája a közeli buszmegállóban nézelődött: a hölgy az árkád alatti részben a négylábú kedvencének alváshoz szőnyeget biztosított. A másik eset még ennél is szomorúbb. Apuka hároméves lányával és kiskamasz fiával várták a csodát. A kislány békés álmát aludta a matracon, bátyja a földön ülve rajzolt: menj oda és vedd meg a rajzot " futott át a fejemben. Valamiért nem tettem meg " az eset később történetfüzérré állt össze.
Másfélórás repülőút után megérkeztünk az Argentína és Brazília határát jelentő Iguazú vízesésrendszerhez. Sokak számára ez jelentette az út igazi fénypontját, mivel a Viktória vízeséssel együtt, a Föld két legkiterjedtebb ilyen látványosságának számítanak: a Niagarát ehhez képest többen is kismiskának tartották. Szubtrópusi környezetben találtam magam. A száz százaléknak gondolt páratartalom mellett a levegő hőmérsékletét negyven Celsius fokosnak éreztem: igazi amazóniai hangulat. Erre ráerősített a tájat beborító liánokkal befutott sűrű rengeteg, mely üde zöld lombtengerével uralta a tájat.
Beléptünk az Iguazú Nemzeti Park területére. Míg a vízesés felé bandukoltunk, a következő állatokkal, vagy azok hangjával ismerkedhettünk meg: kapibara, kapucinus majom, szürke papagáj, tücsökmadár. Errefelé háromféle halálos mérgű kígyó is tanyázik, a legerősebb mérge negyven percet engedélyez a további életben maradáshoz. A tápláléklánc két négylábú csúcsragadozója a jaguár és az ocelot, míg az elejtendő zsákmányállatok között megtalálható a tapír és a sörényes hangyász is. Közben egyre erősebben hallhattuk a távolban morajló víz hangját. A kikövezett csapást rozsdamentes felületű, korlátokkal határolt sétaút váltotta fel. A fejünk fölött összezáródó lombkorona alól kiérve ott találtuk magunkat a látványban is szinte befogadhatatlan szépségű és méretű, szilaj vadságú vízesésrendszernél. Mindenki csak állt és tátotta a száját. Váratlanul ért a lesújtó hír mindenkit, hogy a nyolcvankét méter magas Union zuhatag, mely az u-alakú százötven méter széles és hétszáz méter hosszú -rdögtorok-szakadékba zuhan , egy közelmúltbeli vihar miatt nem látogatható: ugyanis, az odavezető kiépített utat teljesen tönkrevágta.
Az argentin oldalról a brazil oldal nyújtotta a látképet: az argentin oldal nyolcvan százalékban adja vissza a páratlan látványt, a brazil oldal a többit. Bár a ritka természeti környezet részévé válhattam, és a környezeti zajok mindezt hűen visszatükrözték, mégis, ilyen Pazar panorámát nem látva a betűk segítségével élethűen visszaadni lehetetlen vállalkozás: talán látva sem lehetséges. Az Iguazú folyó medre egyszer csak megszakad, hogy hatvan-nyolcvan méterrel alább folytatódhasson: a folyam pedig követi a mederágyat. A szállított víz mennyisége másodpercenként ezerhétszáznegyvenhat köbméter. Kétszázhetven különálló zubogó és kisebb vízesés adja ki az egészet, két egész héttized kilométer szélességben. A vízesést a vadság jelzővel lehet legjobban visszaadni. A párában fürdő táj növényzete harsogott, hatalmas páfrányok szegélyezték a sétautat. A dübögve morajló víz hangja egyhangú tompa zúgás, hosszasan nehezen elviselhető. Nem csak ezért, hanem a magas páratartalom miatt sem próbálkoztam meg hangjának rögzítésével. Én legjobban a szubtrópusi időjárási viszonyt tudtam magamévá tenni.
Rövid buszos utazást követően megérkeztünk a brazil oldalra. Itt található Paraguay és Brazília határán a világ legnagyobb vízerőműve, az Itaipu, legalábbis a megtermelt energia összesített mennyisége alapján. A tározó területe ezerháromszázötven négyzetkilométer, mely két és félszerese Budapest területének. Hogy többek között ez a hatalmas tározó is létrejöhessen, előbb a Paraná folyó vizét el kellett terelni: egy nyolcvan méter mély és két kilométer hosszú elterelő csatornát kellett kiásni. Utána megépíthették a nyolc kilométer hosszú gátat, a támpillérek százkilencvenhat méter magas vízoszlopot képesek megtartani. Magyarország éves villamos energia szükségletének két és félszeresét termeli meg. Buszra szálltunk. Brazil oldalról indulva és oda visszaérkezve, öt perc időtartamára Paraguay területét is érintettük. Kétszer szállhattunk ki a járműből csodát látni. Elsőre hátulról nézhettük meg a gigantikus méretű gátat. Pechünkre a brazil nyár közepén bámészkodtunk, ugyanis a csekély vízmennyiség miatt a túlfolyó nem üzemelt. A vízerőmű hátulját szárazon találtuk. Ide tavasz táján érdemes vizet látni jönni, magyar október-november idején. A második lépre csalás alkalmával, a tározóra és a vízerőműre lehetett rálátni. Itt már szembeszökő volt a hiányzó víz mennyisége. A világ legújabb kori hét csodájának tartott építményt zöld vegetáció fonta körbe.
Számunkra a madárpark meglátogatásával folytatódott a program " mások más irányba széledtek szét. A madarakon túl kővé dermedt teknősök, békésen sütkérező kajmánok és csinos pillangók is gazdagították az állatválasztékot. A madarak tekintetében is bő volt a felhozatal, igaz, a kevésbé fülbemászó hangú szárnyasok jelentkeztek szereplési vággyal: fuvolázó madár, kék-sárga és piros-zöld arák, hullámos papagáj, és egy anonim díszpinty. A madarak többségét nem ismertük fel.
Kijelölt haladási nyomvonalat követve, kacskaringózva mintegy másfél kilométer hosszan lehetett a parkot végigjárni. A rácshálós, sok méter magas és tágas madárházakba az ajtó csak akkor vált belépésre nyithatóvá, ha odabentről távoztak és utánuk becsukódott az ajtó. A zsiliprendszerű áteresztéssel valószínűleg a tömegképződést akarták megakadályozni.
A csoport tagjainak többségét mégsem az előbb felsorolt élmények kerítették hatalmukba, hanem a területet beborító gazdag és színpompás növényorgia. Egyesek fél napig is elnézelődtek volna itt, mások egy napot is rááldoztak volna: egy óránk maradt rá. Leírásával hogyan is állhatnék elő: a banánpálma virága vitte el a jelképes pálmát " ez a fotó nem sikerült, viszont a szállásunk közelében, igen.
Következett az Iguazú vízesés, melynek most az argentin oldalát szemlélhettük meg. A magasból indulva sok-sok lépcsőn lefelé vezetett az út. Az argentin oldal látványa teljesen más volt. Először is, jóval nagyobb panoráma tárult a kíváncsi szemek elé. A vízesés számtalan ágban zúdult alá, köztük szárazon maradt dús növényzetű és lombos fákkal megtűzdelt zöld oázisok emelték a tájkép varázsát. Ezernégyszáz méter hosszú gyalogos út várt ránk. Párafelhőben úszott a környezet, mégis, az argentin oldalon tapasztalt magas páratartalmú levegőt itt nem érzékeltem. Az alárohanó víz hangja is kevésbé tűnt fülsértőnek. A táj okot adott volna a hosszas belefeledkezésre. Most is szépen sütött a nap, panaszra nem lehetett okunk. Szép lassan aláereszkedtünk a lépcsősoron. A legvégén hosszú lábakon álló és a folyó fölé kinyúló teraszos kialakítású mólóra lehetett kimenni. Izgatottá vált Kati, én pedig kellő önmérsékletet tanúsítva hagytam, hadd menjen ki egyedül: a közelben nemzeti parkosok eldobható esőköpenyeket osztogattak, mely még viccből sem jött volna rám. A teraszra kimerészkedő emberek közvetlen közelében a több ágban magasból alászakadó zuhatag, folyamatos áztató vízpermetben fürösztötte őket.
A legbátrabbak raftingolni indultak. A félórásnak beharangozott program húszpercesre sikeredett, de ez ellen egyikük sem emelte fel a szavát. Többen is fürdőruhára vetkőzve szálltak be a vízi járműbe. A személyzet tagjai minden utast az üléshez saját kezűleg biztonsági övvel rögzítettek. A produkció nem a magasból alábukó vízesés közeli megtekintése volt, hanem a széles és hosszú zuhatag közepén hosszanti irányban áthaladni. Ha belegondolunk, hogy egy köbdeciméter víz súlya egy kiló, mely magasból aláesve jócskán megtöbbszöröződik, és ha ehhez hozzávesszük még, az embert háromszázhatvan fokban körbeölelő, teljesen zárt, levegőmentes vízfüggönyt, elképzelhetjük az élmény fokát. Az erről mesélő résztvevők nemtől függetlenül egybecsengően fejezték ki magukat: halálfélelmet éreztek " de egyikük sem bánta meg. Közülük többen is helikopterre szálltak, hogy odafentről is szétnézhessenek: eltekintve a víztől, zöld és zöld mindenfelé.
Visszatérve a valóban pazar szállodába, késő délutáni sétára indultunk, Katival. A település szélében volt a szállásunk. Itt minden értelemben, nagyok a távolságok. Túl sok választék nem adódott a helyi élettér feltérképezésére. A kertvárosi jellegű részben, egyemeletes sorházak miniatűr előkerttel. Újszerűnek hatott a helyi szemeteskuka kinézete. Egy lábon álló, fémből készült rácsos kosár rágcsálók ellen. Az utcákban végig lombos fák. Bezárt üzletekkel is találkoztunk, a diszkó üzemelt.
A pilótát ereszkedés közben égi jelként piros-sárgaszínű villám irányította Rio de Janeiró felé. Talán nem véletlenül alakult így.
Másnap első utunk a Megváltó Krisztus szoborhoz vezetett. Már a buszból észleltük, hogy a hétszáztíz méter magas hegy derékig felhőben fürdőzik. A fogaskerekű jellegű kisvonat " mellyel célunk felé tartottunk " elkészülte után első feladatának a Franciaországból hajóval több darabban ideszállított szoborrészek hegytetőre felszállítását kapta. A szobor súlya ezer tonna, alapzata nyolc méter magas. Statikailag is precíz alkotásról van szó, mert az Atlanti-óceán felöl érkező elemeknek teljesen kitett helyen áll, azokat szélesre tárt karokkal várja. A turistákat is így fogadta, de alakját óvó pára rejtette, a tisztánlátásra vágyakozó szemek elöl. A tömeg csak gyűlt és gyűlt. Amint oszlott a ködpára úgy a várakozással teli emberek egyre bizakodóbbá váltak, míg az egyre sűrűsödő felhő hatására, letargikus hangulat uralkodott el rajtuk. Fél óra alatt ez a jelenet többször is megismétlődött. Hamarosan továbbindult a buszunk. A ködpára felszállt, a távolban fénypontként ragyogott a jelkép. Mindez fontos részévé vált a Buenos Aires-i földön rajzoló kisfiú és az én, tehát a mi közös történetünknek.
A madárpark után felfokozott érdeklődéssel vártuk, a szubtrópusi vegetációt bemutató városi botanikus kert növényvilágát. A Napóleon elöl idemenekülő portugál király kezdeményezésére, a világ számtalan délszaki területéről kerültek ide az örökzöldek " hallhattuk előzetesen. Szerintem mindenki előre dörzsölte a tenyerét. Ám a nagy beharangozás ellenére egy mediterrán városi parknál többre nem volt képes. Egyetlen egy olyan fára találtunk, melynek kinézete és virágzatának édeskés illata osztatlanul elnyerte a tetszésünket.
A következő látnivaló egy chilei ember munkájának eredménye, melyet a brazil nép iránt érzett tisztelete jeléül készített. Hosszantartó munkával kicsempézett egy utcai lépcsősort és annak környezetét " ezt nézhettük meg. De mégsem erre fogunk visszaemlékezni, hanem arra az egyszerű kézműves termékeket árusító, utcákon át hömpölygő tömegre, mely inkább keltett bennünk óvatosságot, mintsem laza hangulatot. Nem favellában jártunk, hát akkor vajon ott mi lehet. Ápolatlan szutykos alakok, többen rasztahajat viseltek, egyiküknek fejéke egészen a térdhajlatáig ért. Mindösszesen egyvalaki akadt közöttünk, aki megmászta a lépcsősort.
A városi katedrálisban ötezer ember képes leülni, teljes befogadóképessége húszezer fő: ez mégis bőven alulmúlja a gigászi méretű mecsetek nagyságát. De itt nem ez a lényeg, hanem az épület szokatlan formája. Ehhez mindössze egy klasszikus fagyi tölcsér fejjel lefordított alakját kell magunk elé képzelni úgy, hogy a beszűkülő csúcs egy helyen vízszintesen elvágva. Pár perc maradt hangfelvételre, melynek tompa zajosságát a városi forgalom beszüremlő zaja okozta.
Erre a napra közös programnak utolsónak a Cukorsüveg-hegy bevétele maradt hátra. A Megváltó Krisztus szobor órákkal ezelőtt fénylő pontként maradt a hátunk mögött. A Cukorsüveg-hegy ezúttal nem sziporkázhatott a napfényben, de a szürke fellegek alól csúcsáról akadálymentesen körbenézhettünk " én aközben a hallottak kapcsán asszociáltam. A négyszáz méterrel alattunk elterülő öbölben többségükben lakatlan szigetek csúcsosodtak, kisebb hajók, jachtok ringatóztak, valamint a fodrot maguk után hagyó partra vetődő hullámok örökkévalósága. A házak tetőrengetege, a magaslatok sivár építményei, az öblöt átszelő híd, mind az emberi paradicsom lehetőségét jelezte nekem: csak rajtunk embereken múlik, hogy miként éljük közös életünket.
Másnap kora hajnalban ébredtem. Hamar megvilágosodtam a Megváltó Krisztus szobor és a Cukorsüveg-hegy üzenetei után. A földön rajzoló argentin kisfiú keze nyoma éppen az én pillanatomat örökítette meg. Mivel nem mentem oda, nem válhatott az én pillanatommá, sima rajz maradt. -rökre elveszett.
Ahogyan az argentin fővárosban, így itt Rióban is biztosítottunk magunknak egy teljes szabad napot. A Copacabana és a mögötte elterülő városrész megismerésére maradt időnk. Kezdjük a partmenti lakóövezettel. A lakóházak nem maiak, de viszonylag jó állapotúak. Az utcákon nem csak természetes növényzet díszlik, hanem különböző formájú és nagyságú virágtartók, dézsák sokaságában is. Az utcák tiszták, ez is emeli a komfortérzetet. Néha éreztem orrfacsaró szagot, például a zöldséges boltok mellett, de másutt is, melynek oka lehetett, a fákról lehullott termés rothadó szaga. Sok a fekete brazil, ők régi motorosok. Újonnan érkező gondolt bevándorlókkal is találkoztunk, főleg egy közel húszfős társasággal, ahol kisbabák is növelték a létszámot. Zárva lévő vendéglő fával burkolt teraszára batyuztak le " amikor ugyanitt visszafelé tartottunk a feleségemmel, már nyitott a vendéglő, a békés társaságra egy másik utcában találtunk rá. A hajléktalanok között nem véletlenül népszerű életcél árkád alá költözni: jó hely a kegyetlenül pörkölő nap ellen, és a szinte naponkénti felhőszakadások kivédésére is. Mint megjegyezte, Kati: itt sokkal jobb hajléktalannak lenni, mint nálunk.
Az italárusító fiatal fekete nőnek felkelthettem az érdeklődését, mert a távolból rám köszönt. Illedelmes fiatalember lévén, a magam megszokott módján viszonoztam: hu-hu. Ez vicces fordításban annyit tesz, hogy: két magyar " mármint, Kati és én. A göndör hajú fekete csillag vette a lapot és viszonzásul nevetve megismételte az üdvözlésemet: színes színfoltként fog megmaradni. Ahogy utcáról utcára bandukoltunk, kibukott az asszonyból: ez olyan, mint egy spanyol város, csak jóval zöldebb.
Padra ültünk az óceánra néző házak aljában. Piszkosul meleg volt. Láthattuk, amint kétkerekű kocsikon felhalmozva napernyőket és nyugágyakat szállítottak a strandra. Figyelmünket nem kerülte el a gyakori rendőri jelenlét, de még posztoló fegyveres katonákkal is találkoztunk: a turizmust nem szabad kockára tenni. Ettől függetlenül, a szálloda ablakából látta a feleségem, amint egy nő felelőtlenül háta mögé csapott válltáskájából egy fehér brazil fickó laza mozdulattal kiemelte a pénztárcát: felkínált lehetőség. Olyan melege lett Katinak, hogy Rio ide vagy oda, de visszamentünk a hotelbe hűsölni. A város kapcsán megfogalmazódott bennünk: a kiemelt látnivalóin és a februári karneválon túl, egy sima város.
Délután öt körül lesétáltunk a Copacabanára fürödni. Ekkor már felhők mögött rejtőzött a nap. A homokföveny lejárók alól vízpermet spriccelt fel a forró homok hűsítésére. Reggeltől sötétedés utánig népes a part. Utca felöli oldalában mozgalmas életű futópálya. Sokan vesznek igénybe napágyat és napernyőt,, de bőven akadnak földre letelepedett strandolók is. Dívik a strandröplabda, a lábtenisz. Meglepetésre, egy kivételtől eltekintve, nem találkoztunk bármilyen zeneforrással, pedig nagyot dobhatott volna a hangulaton.
A homokos részen nem találtunk kitelepült büfére. Fiatalemberek vállukon, mint egy válltáskát hordták, a behűtött limonádét tartalmazó hordókat. Fordítsunk hátat mindezeknek.
Ha nem lenne gömb alakú a Föld, és a szemünk ezer kilométerekre ellátna, keletre Dél-Afrika déli végét pillanthatnánk meg. De be kell érnünk a fehértarajú hullámokkal, melyek dübörögve vetődtek a partra: ilyen volt napokon át. A víz hőfoka legalább huszonhét Celsius fok. A gyerekek azt játszották, hogy megvárták az érkező hullámot, gyorsan rávetették magukat és kivitették magukat a partra, majd uzsgyi vissza. Kati csak bokáig merészkedett a habokba, én térdig sétáltam bele. Az érkező hullámoknak féloldalasan álltam, de még így is egyik-másik hullám akkorát lökött rajtam, hogy terpeszállásban lévő lábaimat egymásutánban kétszer is kimozdították stabilnak vélt helyzetükből. Ezek a fodrok hatvan centisek lehettek. Nyugisabb pillanatokban megmártóztam a vízben. Nagyobb tarajok érkeztek, előlük kijjebb mentem. Érdemes volt. Nemrégiben a felszálló repülő annyira elkezdett rázkódni, hogy kissé belém költözött a félsz. Hazaérve felhívtam pilóta ismerősömet, akitől az ok felöl érdeklődtem. Légköri ellenirányú áramlásokról mesélt. Nos, ezt a szituációt én itt a vízben állva teszteltem le. A sekélyebb részben az érkező hullámoknak féloldalasan álltam. Az érkező tajték a csípő táján taszított rajtam, majd röviddel utána a part felöl hegyi patak sebességével az óceán aljában visszaáramlott. Néhányszori ismétlődés után éreztem, amint az ellenirányú áramlások hatására lábaim berezonálnak.
Ereszkedett a szürkület, sétára indultunk. A kisgyerekesek szedelőzködtek, de a felnőttek alig ritkultak. A part menti utak lámpafényei bevilágították a fövenyt. Nyugodtan kószáltunk a kilométereken át elnyúló homokon: ezzel búcsúztunk a strandtól és lényegében, Riotól is.
Utolsó nap Petropoliszba tartottunk, az egykori portugál származású brazil császár rezidenciáját megtekinteni, valamint a katedrálist, melyet szintén ő építtetett magának és a családjának, méltó sírhelynek. Számomra útközben a pihenőhelyen akadt, a talán jövőbetekintő élmény. Ekkor érett meg bennem, hogy fatörzset kezemmel jó lenne megnézni. Érzete, mintha egy finoman megmunkált bőrt simítottam volna végig. Erre bevillant Amazónia esőerdő rengetege. Fehér botomat elkérte Kati, és vele a fáról levert egy zöld, körteformájú gyümölcsöt " talán, emlékeztetőnek.
