Nem olyan régen olvastam Titus Livius „A római nép története a város alapításától” c. hétkötetes művét, melyben gyakran esett szó a mai Spanyolország területén vívott öldöklő csatákról. Kíváncsiságból utánanéztem Alicante történetének, amely az i. e. 3. századra nyúlik vissza. A karthágóiak kis falujából Hamilcar Barca (Hannibal apja) vezetésével alapították. Voltak görögök Acre Leuke kolóniájával (Fehér domb) és rómaiak is, akik Lucentumnak nevezték a várost. A mórok, akik itt uralkodtak a 8. század óta, Al Lukantnak nevezték a települést.
Utazásunk alkalmával minket elsősorban nem a régi kor kardcsörtetéses vagy puskaporos emlékei aggasztottak leginkább, hanem az egyhetes időtartamra vonatkozó heves esőzések, melyből a második nap beigazolódott.
Utazásaink alkalmával itt laktunk a legromantikusabb helyen. A várdomb oldalában, az óváros szívében, a parányi Carmen tér közvetlen közelében. Innen indultunk el, hogy körbenézzünk Cervantes országának keleti partvidékének közepén. A városháza mellett, egy a történelmi korok romjai fölé épített irodaházra leltünk. Nem olcsó mulatság építkezni így, de látványos. A viharos eső elöl beszaladtunk a városháza portájára, ahonnét pár perc várakozás után kilenckor kerültünk beljebb. Az előcsarnokban Dali nonfiguratív szobra fogadott minket. Az emeleten pedig a mások által is dicsért Kék szoba. Történelmi korok míves bútorzata arannyal bőven hintve, mely hivalkodó gazdagságával mégsem nyomta agyon a termet. Az alkalmazottak a míves , sokat megélt székeket a márványpadlózaton négy lábon tologatták be az egyik terembe, ahol program vette kezdetét hamarosan.
Szánkat és orrunkat eltakaró maszkban léptünk ki a járdára. Bár itt az utcán már hivatalosan nem kötelező a védőeszköz viselése, de a spanyolok nyolcvan százaléka itt is ragaszkodott hozzá. Feltűnt, hogy az üzletek bejárata elé literes fertőtlenítőszereket helyeztek el.
A városi piac épülete kívülről, akár mint egy korabeli vasútállomás. Három szintje elkülöníti egymástól az áruféleségeket. Legfelül a húsárú választék. Itt vásárlás előtt sorszámot kell tépni, ugyanis, előbb le kell adni a rendelést, szólításra pedig méterekkel odébb kell fizetni. Egy emelettel lejjebb sajtok tömkelege, a legdrágább kilója hatvan Euro. A zöldséges szekcióban is szétnéztünk, de sehol nem vásároltunk. A másnapi híradóból megtudtuk, hogy kereken százéves az épület. Az utcán a viharos széllel párosuló eső várt ránk. A járda sok helyütt kimondottan csúszósnak bizonyult, részben a sikamlós felülete miatt, másrészt pedig a beépített világítótestet lezáró borítás miatt. Hazaugrottunk száradni és harapni valamit, majd irány a Santa Barbara.
Házikónk végében ötven lépcsőfok után feljutottunk a sétányra, ahonnét már rá lehetett látni a párába burkolózó, fehértarajú hullámokkal szegélyezett tengerre. A kanyargó úton továbbhaladva kellemes, édeskés illatot árasztó, virágzó narancs vagy mandarinfához érkeztünk. A tengerszint felett százhatvan méter magasan, hatalmas területen elnyúló várnak a három épülete három különböző korszak árulkodó mementója. A viharos széllel kombinált eső ellen gyorsan behúzódtunk a legközelebbi épületbe. Hosszú folyosókon vándoroltunk, az egyik közepén egy lift. Ami viszont megragadott itt, a magasból hallható viharos erejű szél hátborzongató süvítése. Gondolatban felvetődött bennem a hátizsákban lapuló hangfelvevő összerakása, de nem vitt rá a lélek. A vár területének további bebarangolására nem vállalkoztunk, visszaballagtunk az 1925-ben emelt egyszerű, de komfortos szállásra. Másnap szembesültünk vele, hogy a megszáradt ruhánk foltos maradt az esővel érkező szaharai homoktól.
Nem vagyunk tévénézők, de bekapcsoltuk a készüléket. Itt visszaigazolódott egyik aktuális napi tapasztalatunk: az élelmiszerüzletek üres polcainak oka, a hirtelen égbeszökő üzemanyagárak miatt tiltakozó kamionos sztrájk hatása (orosz ukrán háború).
Murcia Spanyolország hetedik legnépesebb városa. Alicantétől hetvenöt percnyi buszozásra a félsziget belseje felé található. A személyi igazolvány felmutatásával sikerült ingyen menetjegyet váltani. Szerencsére búcsút inthettünk az esőzésnek, melyet az esti híradóban beígértek.
A spanyol iskolás – általános, közép mindegyike legalábbis itt – szürke és bordó színű egyen öltözetet viselt. Ugyanilyen kifogástalan állapotúak errefelé a főutcák házai, igaz a mögöttük húzódó lakóépületek már nem „festették” agyon magukat. Az egyik üzlet kirakatából egy kerek egész sonka mosolygott a járókelőkre: kilencvenkilenc euróért adta magát. Bármerre jártunk, a tisztaság szembeszökő. Ugyanígy a kávézók, étkezdék tömkelege. Murcia nem helye a tömegturizmusnak, mégis sokan fogyasztottak napközben, de még Bagaméri bácsinál is sort álltak a nyalakodni vágyók. Találomra jártuk az utcákat: öt könyvesbolt egymásutánban, felekezeti iskola udvarán visítozó kisiskolások, édenkertnek beillő parkok sorozata, halkan tovaguruló villamos, ápolt helyi nyugdíjasok kvaterkázó csoportjai.
A távolban egy egekig nyúló kék színű épületre figyeltünk fel. A húszemeletes szálloda külső fala mellett üvegliftben utazhattak a vendégek. Az útszéli közlekedési tábla Alicantét jelezte és mivel nem gyalogosan szándékoztunk visszatérni oda, hátraarcot tettünk. Szerencsénkre. Ugyanis, visszafelé ballagva az egyik mellékutcában nyüzsgő piacra leltünk. Volt itt mindenféle: illatozó Laci konyha, egy eurós turi , zöldség-gyümölcs kánaán, konyhatündérek elmaradhatatlan felszerelései, fúró-faragó ember kezébe illő eszközök, meg némi lim-lom. A háziasszonyok előszeretettel vásároltak zöld paradicsomot. Na, ebből már mi sem maradhattunk ki: kissé savanykás, de kellemes aromájú zöldség. Ezt még itt a piacon megtapasztalhattam, a fél grillcsirke mellé harapva egy padon. A figyelmes parkőr egy nejlonzsákot adott terítéknek. Egyébként ezen a környéken sok fekete lakott, melyről az iskolaudvar visongó közönsége is színt vallott.
A buszállomás felé tartva ismét bebizonyosodott, a mosdó használata ingyenes a vendéglőkben. A katedrálishoz érkeztünk. Az utcáról lefelé lépve kellett belépni. A katedrális nem egy klasszikus templom. Itt a fal mellett zárt rácsozatú fülkék sora követi egymást. A hangszórókból egyházi ének szól. Kissé nehezen találtuk meg a kijáratot. Kilépve az utcára, a katedrális épületének kinézetét egy makettről tanulmányozhattam.
A szálláson elkelt volna egy-két szúnyogriasztó, de nem vittünk magunkkal. Viszont ezen az éjszakán nem a fullánkos rovarok döngicsélése ébresztett minket, hanem a várba feljutni szándékozó fiatal pár egymás közti tanácskozása. Végül a vár tiltott éjszakai meglátogatása mellett döntöttek: berúgták a rácsos vasajtót, és végre csend lett.
Talán nem meglepő, de a mi kurta utcácskánk házainak ablakait is rács védte. De akadnak errefelé hajléktalanok bőven és utcai kéregetők is. Közülük nem hiányoznak az egészen fiatal felnőttek sem. Nem így a Santa Cruzból induló száz diák, akik a környezetvédelem mellett tiltakozva skandálták a rigmust,rendőrök biztosították őket.
A nap egy másik szakaszában itt találkoztunk először és utoljára nem látó spanyollal, aki hatvanas lehetett. Viszont olyan fával, melynek ágaiból gyökérszárak nőttek le a föld felé, hármat is megcsodálhattunk, pl. a Miro téren. A második nap a várból tájoltuk be a bikaviadalok egykori arénáját: most kulturális és zenei események színtere. Bejárata előtt fémből készült bikák ácsorognak. A múzeum egyik érdekessége, hogy a tárlók fekete és színes fényképei közelében nevek és évszámok nem olvashatók. Legemlékezetesebb az a fotó, amelyen az egyik bika a közönség soraiban látható, így utólag is gratulálok ügyességéért és remélem, aznap nem került mészárszékre.
A Santa Maria templom közelében beugrottunk a Kortárs Művészetek múzeumába. Itt talányos kérdőjellé formálódhatott át az ábrázatunk. Eszembe ötlött a művészi alkotások előtt fejcsóválva álldogálva, hogy ezekhez képest az általam nem régiben kitalált és folyamatosan megvalósuló „Kortárs gyermek zene” nevű honlap tartalom ezekhez képest mennyire előrevivő kortársi irányzat. Ötven műalkotás mustrájáig bírtuk türelemmel, utána feladtuk. Egyetlen egy tárgyban véltem némi humort felfedezni: a csírázó burgonyába egy periszkópfélét szúrt bele az alkotó. Erre a napra jutott még egy nagyot alkotó labdazsonglőr, mégpedig a Real Madrid színeiben 1:1-nél csereként beállt játékos, Bale. Alighogy beléphetett a pályára, a kapunak háttal állva ollózva csodaszép gólt lőtt a liverpooliak kapujába. Később pedig a félpálya közeléből megeresztett bombájával vált eredményessé.
A bomba gólról eszembe jutott a gomba, arról meg egy utca, Alicantében. Tucatnál is több kétméteres példány akadt belőle utcadísznek, meg néhány picike is, hogy szétnyílt tönkjébe egy szusszanásnyira belecsücsülhessenek a szüleikkel sétáló törpék.
Eelche Alicantétől délre fekszik, határos vele. Fő atrakciója a tízezer pálmafát magában foglaló látványos park. Előre bocsájtom, nem vagyok botanikus. Sok helyen a pálmafák törzsei csupán negyven centi távolságban nőnek egymástól. Több vízesés biztosítja a párát, a vizek patakocskákban folyva tavacskákba gyűlnek. Alkalom adódott a vízesés és a mögötte lévő sziklafal közé beállni: érdekelt az ott hallható hang és vízözön. Lehet itt: sétálni, játszóterezni, focizni, edzőgépeken bikássá erősödni. Örömmel vettem mustra alá az egyik útszéli
kaktuszfát. Más további növények is pompáztak a kertben, melyet hamarosan lágy eső áztatott. Fából összeütött pavilonba húzódtunk vissza. Itt megint szembeötlött a kert egyetlen egy hátránya: hosszában párhuzamosan húzódik a repülőtér és Murcia felé vezető forgalmas országút mellett, ezért viszont ne hagyja ki senki.
Kalandos körülmények után visszaérkeztünk Alicantébe. Az óváros háromemeletes részeit jártuk körbe. Gyakran fordultunk be rövidebb-hosszabb sikátorokba. Egyik-másik ház kiürítve várta a rehabilitációt, de több szépen felújított házzal is találkoztunk a városban. Bár március végét mutatott a naptár, a teraszok hangos nyüzsgése magáért beszélt. Errefelé még a második emeleten is rácsozat védte a nyílászárókat. Akadtak egymáshoz olyan közel felhúzott épületek is, ahol az emeleti szinten a most névtelen Don Juan egy merész szökelléssel bele is vethette volna magát a vele szemben lakó szomszédjának feleségének ágyába.
Erre az estére jutott lakhelyünk – Santa Cruz – kápolnájának felfedezése. Innen a váron át rálátni a tengerre, de nyugat felé is szabad a kilátás. Az óvárosban minden apró üres területet parkká fejlesztenek, egy-két lóca, melléjük pálmafát ültetnek és kész. Alicante tengerpartja. A repülőtér felöl érkező járat megáll a központi buszpályaudvarnál, mi a következő megállóban szálltunk le. A buszpályaudvar és a megálló között húzódik a kikötő. A kikötőtől tovább észak felé helyezkedik el a móló. A móló egy ideig kettő szintű: a magasabbik, hat méter széles része csak a gyalogosoké. Most ez lezárva, mert az északi szél korbácsolta hullámok még afölött is átcsaptak. A mólótól tovább északnak pocsolyásnak tűnő víz, azon túl pedig a szépen karbantartott strand. A strandot a tizenkétemeletes sorházaktól egy kétszer kétsávos főút választja el. A kikötőben a Hajó múzeumba valamiért nem engedett be minket az ajtóálló hölgy, odabent hajó makettek parádéja várt volna ránk. A turistainformáció modern kiállású épülete inkább tűnt pénzkidobásnak, mintsem hasznos pénzköltésnek.
Benidorm. A Luceros térről mégpedig a föld alól indul az L1-es tramjárat a népszerű üdülővárosba. Az egyórás út 3,75 euróba kerül. Érdemes vállalkozni az útra, mert így hosszasan szemlélhetjük a közbenső tájat. A dombok szinte egyöntetűen kopárak. A vidéki házak vegyes képet mutatnak, de udvaraik tiszták. Gazdagék errefelé is a település magasabb részei felé törekednek. Mindösszesen néhány kalyiba hívta fel magára a sajnálkozó rácsodálkozást. Még errefelé is számtalan tizenkétemeletes sorház enyhítette a vélhető lakáshiányt.
A tram végállomástól a város főútvonalán haladva másfél km után értünk le a partra. Alicantétől eltérően itt makulátlanul tiszta a víz. A parti sétány hat km hosszasan nyújtózik végig a fehérhomokos parton. Ahol leértünk a plázsra, jobbra felhőkarcoló magasságú szállodák és lakóházak váltogatják egymást. Volt min elcsodálkozni. Két tizenkétemeletes lakóház egy kétemelet magasságú sziklatömböt fogott közre. Másutt székében békésen szunyókáló szalmakalapos kínai árus láttán elnevettük magunkat, vevő az ablakban. Aki rászánta magát egy fél grillcsirkére, mindösszesen egy euróval kellett többet fizetnie érte, mint Murciában a város peremén, szabadon József Attila után. A mobil mosdó, melyben pelenkázásra is volt lehetőség, makulátlanul tiszta volt. Nem mentünk el spanyolföld legmagasabb szállodájáig, mely szintén itt található.
Inkább tartsunk az óváros felé. Ahol leértünk a partra, balra indultunk.
Eltéveszteni ismeretlenül sem lehet az irányt, mert a közelben magasodó öreg templomocska kérés nélkül is útba igazít. Ez egy olyan üdülőváros óvárosa, melyben nyaranta millióan megfordulnak, ezért csakis elegáns lehet. Az is volt. Sok újdonság itt sincs,bazár, kávézó, vendéglő és szállás. Ami viszont igazi meglepetés volt a számunkra, az a mozgássérültek számára készített kétüléses elektromotoros tandem járgány,hiába, párosan szép az élet. Ráadásul, kettővel is találkoztunk. Errefelé is zsibongott a nép, kilencven százalékuk nyugdíjas korú turista.
Ez volt utazásunk első napsütéses napja. Az óváros mögött tizenkétemeletes házak láncolata sorolódott, csakúgy, mint Alicantében. Lesétáltunk a partra. Szellő hajtotta a fodros tajtékot. A fülemet szerencsére mindig nyitva tartom. Észrevettem azt, melyet mások meg sem hallanak. Jobbfelé tovairamlott a soron lévő hullám, utána rövid csend állt be, és csak azután futott be a következő. Mi történt a csend néhány másodpercében? Az enyhén magasodó homokdombról neszezve alácsurgott a hullám után maradó víz, és én milyen régóta vártam egy ilyen ritka pillanatra! Kaptam le a hátizsákot, elő a felvevőt. Raktam is volna össze a rendszert, mikor kiderült, hogy otthon maradt a két mikrofonkengyelt rögzítő csavar. Régebben ilyenkor „agyvérzést” kaptam volna. Ez az élmény egyben el is döntötte, hogy mi lesz annak az egy hangfelvételnek a témája, melyet csatolok a leíráshoz, a görög tengerparton egy a benidormihoz hasonló időjárási viszonyok mellett, ahogy a hullámok mozgásban tartanak néhány ide-oda sodródó követ.
Visszatérve Alicantébe – vasárnap – este nyolckor úgy igazából megszólaltak a harangok, kissé fájt a szívem értük (Akiért a harang szól).
Elérkezett az utolsó kerek nap, ismét napsütéssel. Santa Cruz. Aki járt már klasszikus görög településen vagy hazánkban Beloianniszon, az már képben van. Utcáról nyíló lakásajtók, belül máris a szoba, oldalra szűk konyha, meg amire telik még. A tehetőseknél van emelet is. Középen az utca, mely itt lépcsőzetesen emelkedik, gyalogosok feltétlenül előnyben. A házak mellett a falak tövét cserepes virágok díszítik, a házfalain virágcserepek sora. Jobbra és balra egy-egy mellékutca nyílik, lépcsők fel vagy le. Aki teheti, háza tetején parányi teraszt alakít ki. Ahol van terasz, ott zárható vasszekrénybe száműzik a mosógépet, a szétnyitható ruhaszárítót. Ahol még ennél is több szabad hely akad, oda pad és pálmafa kerül, dézsában. Igazi romantika ez a magunkfajta nagyvárosi turistának, de másokat egy életre szólóan ide köt az élet, ki cserélne velük?
Közelben a Carmen tér. Két vendéglő, melyben hangoskodnak. Este hétkor a pirinkó téren húsz kiskorú zsibongott vagy beszélgetett megpihenve, ezalatt napi élményeiket megosztották egymással a felnőttek.
Utolsó nap délelőttjén búcsúzóul felugrottunk a várba, ahol az egyik épületben rajzfilmen elevenítették fel a város történetét. Szaladtunk még egy kört a dimbes-dombos területen és búcsút intettünk a pazar kilátásnak. Lefelé jövet megálltunk a vihar által kidöntött óriási kaktuszfa előtt. Leértünk a partra. Két valóban bátor fiatalember arra vetemedett, hogy úsznak egyet a tengerben. Előző nap én is ezt tettem, igaz, csak bokáig merülve lubickoltam a tizenöt fokosra saccolt vízben. Ők a távolban pillangózva szelték a habokat, sokaság figyelte őket a partról. Az óváros háromemeletes házából csak úgy dőlt a füst a bevetésen lévő tűzoltóautóra, a teraszon üldögélő nagyérdemű rá sem bagózott. A Szent Miklós templomban megcsíptünk egy misét. Beültünk az utolsó padsorok egyikébe. A pap meleg orgánuma nagyon kellemesen hatott rám. Figyeltem-figyeltem és rácsodálkoztam, hogy milyen kiváló akusztikájú ez a templom!
