Fiatal felnőttkorom óta érdeklődéssel fordultam Albánia felé. A szocialista érában a szocializmust építő baráti országoktól is távol tartotta népét és államát Enver Hoxha elvtárs. Egyedül csak itt nem nyithatták ki kapuikat a templomok: ateista ország. Magánszemély tulajdonában nem lehetett személygépkocsi és televízió. A szomszédos országokkal vasúti személyforgalmat nem bonyolított. A nép fiai nem utazhattak külföldre.
Ehelyett a nép hétszázezer egy vagy több személyes betonbunkert építhetett magának: az elitnek pedig hatalmas földalatti luxus labirintusokat. A vidéket ellátták villannyal és felszámolták az analfabetizmust. Úgy ahogy működtek az egészségügyi intézmények is. Az ország lakossága nem értesülhetett a külföldi eseményekről. Az 1991-es változások mindezeket fenekestől felforgatták. Ezt én is szívesen megnéztem volna anno „szem közelből”, de ez akkorra már nem volt lehetséges. Közel három évtizednyi fejlődés után jutottunk el párommal Albániába.
Modern és tiszta repülőtér fogadott minket. A huszonöt személy szállítására alkalmas iránybusszal a tiranai Szkander bég térre negyvenöt perc a menetidő. Mivel külföldi útjainkat Google Maps segítségével megtervezzük, ezért a térről már célirányosan tartottunk a Bookingon foglalt szállásra.
-sszes ellentmondásai ellenére Albániát nem volt nehéz megkedvelni. A hatszázezres főváros telis tele van szebbnél szebb parkkal. A belvárosi főútvonalak lombkoronás fasorok alkotta lugas alatt futnak. Igaz, a járművek iszonyatos bűzt eregetnek. A kutaknál nagyon rossz minőségű 95 oktánszámú benzin kapható. Nem vitás, autóimádók az albánok: a Bentley-től a nyugdíjas kort bőven meghaladó mercin át a limuzinig mindenféle-fajta járgánnyal találkozhattunk. Eléggé öntörvényűen vezetnek errefelé az úrvezetők. Az utak és a járdák minősége irigylésre méltó.
A belvárosban békésen megfér egymás mellett a modern üvegpalota és az összedőlés határán rogyadozó viskó. Nagyarányú lakásépítést tapasztalhattunk. A régi építésű többemeletes lakóházak téglafalai vakolatlanok: az egykori hiánygazdálkodással és a kevésbé hideg telekkel magyarázható. Gyakori az egy ház több színből álló variációk sora. De bizony találtunk a magas házak árnyékában garázsból varázsolt három bejáratú vityillót is. Egy másik kulipintyó tetején a bádoglemezt nagy darab kövekkel rögzítették az erős szél ellen. De legyen bármilyen szegényes is egy lak, mindenhol törekednek a parkosításra: tenyérnyi fűoázis közepén is cseperedik egy-egy facsemete.
Mindösszesen két hajléktalannak vélt alakkal találkoztunk össze: a főtér közelében egy hatvanas éveit koptató szegényesen öltözött hölgy feküdt a járdán. Egy szedett-vedett belvárosi viskó udvarán a drótkerítésbe kapaszkodva néhány mosdatlan purdé bámészkodott az utcára. Mindezektől eltekintve bárhol lehettünk volna Kelet-Európában. Kedvesek és segítőkészek az emberek. Sokan beszélik az angolt és az olasszal sem állhatnak hadilábon. Mindenkire igaz errefelé, hogy csapvizet nem isznak, csak palackozottat.
Néhány nem várt meglepetés is fogadott. A buszokon kalauz teljesít szolgálatot, és nincs hiány ellenőrökből sem. A tömegközlekedési járatokat nem számozzák vagy csak elvétve. Ha egyáltalán van megállást jelző oszlop a buszmegállóban, korántsem biztos, hogy ahhoz képest hol fékez le a beérkező jármű sofőrje. Menetrendről tájékoztató tábla errefelé csak a népmesékben létezik. A rendszerváltás után feloldották a magánszemélyek személygépkocsit nem birtokolhatnak szabályt. Az addig jelentősnek mondható vasúti személyszállítás mennyisége idővel odáig apadt, hogy 2019-ben mindösszesen négy vonal működik: egy-egy irányba naponta egy-egy vonatpár közlekedik. A közutak mentén pedig közlekedési rendőr nyúl síp után, ha megköveteli a kaotikussá váló forgalmi helyzet: gyermekkori emlékeket idézett fel bennem.
Pár napi barangolás után arra a következtetésre jutottam, hogy az utcazenészek csak szabályozott körülmények között válhatnak közszereplővé. A Szkander bég téren, a szóba jöhető két helyen egyazon időben mindig ugyanazokkal a figurákkal találkozhattunk: szabad volt kalapozniuk. Máshol egyetlen eggyel sem. A parkokban és a csendesebb mellékutcákban sokan társasjátékoznak, kivétel nélkül férfiak: sakkozókat is megfigyelhettünk. Meglepő volt a számomra, hogy bár igaz csak egy alkalommal, hangfelvételt szerettem volna készíteni a kockázókról, de rajtuk kívül még vagy tízen mordultak rám egyszerre. Arra gyanakszom, moszlimok lehettek és ezért reagáltak elutasítóan.
Az utcán kevés beöltözött moszlimot figyelhettünk meg: találkoztunk ultra konzervatívan öltözött nővel (csak a szeme sávja látszott ki), és „merész” öltözetűvel is (a ruhán mélyebb nyakkivágás, de az is takarva). A fiatalabb fehérnép lábán rózsaszín sportcipő, fején ugyanolyan színű kendő. A moszlim férfiak a mindenki által követet utcai viseletet öltik magukra. Egyébként, moszlim öltözet kapható a turiban is: mi mást vásároltunk ott.
Az egyik dzsámiban alaposabban szét szerettünk volna nézni. Mivel a nők csak a külön imaszobában áhítozhatnak, a férfiak pedig a szentélyben, ezért nem látásom okán én nem tudtam volna odabent körbenézni, a párom pedig nem az imaszobára volt kíváncsi elsősorban.
Terveztem a müezzin hangját rögzíteni. Előzetesen annyi információt sikerült összegyűjteni róla, hogy napjában ötször hangzik fel az imára szóló hívás. A fővárosban 12:35 és 18:00-kor, míg Kasharban 05:50-kor sikerült lefülelni.
A Szkander bég téren több látnivaló is akad. Párom felmászott az óratorony tetejébe, ahonnét többek között felfedezte a Pyramidot is: ez később hasznunkra vált. Az Ethem Bey mecsetet tatarozták, oda nem jutottunk be. A Történeti múzeumot, a Bábszínházat, a Levéltárat és egy s mást nem terveztünk be. A tér kormányhivatalok oldalában található a Bunkart 2, ahol hirtelen veszélyhelyzet alkalmára óvóhelyet építettek a fő funkcionáriusoknak: ezt megtekintettük, de róla egy másik „hangképes menetlevél 24”-ben emlékezem meg.
A Pyramid nem más, mint Enver Hoxha építész lányának alkotása: emlékmúzeumnak épült, a rendszerváltozás után kulturális centrummá alakult át. Mellette található egy „múmia” feliratú épület is. Mindkét építmény erősen lepusztult állapotú. Karbantartásáról nem gondoskodnak.
A Pyramid egy hatalmas kör alapon nyugvó, nem magas piramis jellegű építmény, melyet nagyobb részt betonból emeltek, kisebb részt üvegből: márványlapokkal fedhették egykor. Utóbb rácsozott ajtaján jól látható a gyújtogatás nyoma. Ott jártunkkor több fiatal is megpróbált felmászni a tetejére, de a síkos lapokkal nem nagyon bírtak: egy moszlim család apraja-nagyja is ügyeskedett rajta.
A közelmúlt egy másik árulkodó jele egy közeli rozzant házikó udvarán fellelt három személyt ábrázoló, ember nagyságú szoboralkotás: Lenin (karjai hiányoztak), Sztálin és Enver Hoxha.
A parkba visszatérve török kulturális program zajlott. Először az Opera márványból kirakott, kávézó teraszán hallgatóztunk ideillő zene után, utána a parkból az egyik mikrofon a török zenét, a másik pedig a zongorajátékot vette.
Szálljunk fel a Porcelan feliratú buszra és utazzunk el vele a főváros határán túl lévő Dajti express alsó állomásának közelébe. Az ülőkabinos felvonó az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült: a világháború után Albániát elhagyták az osztrák-magyar csapatok. A 4300 méter hosszú kötélpályán húsz perc a menetidő: megváltozott egészségi állapotú utasok ingyen használhatják.
A felső végállomástól a piros jelzés vezet fel az 1600 m feletti csúcsra. A jelzést nem könnyű követni. Mi nagyobb kerülővel jutottunk el a hármas elágazásig, ahol balra indulva fél óra alatt lehet célba érni: jobbra negyvenöt perc egy másik orom, míg egyenesen haladva nem érdemes próbálkozni. Bár odafent verőfényre találtunk, de a fővárost nem lehetett tisztán megfigyelni: a környező hegyeket viszont, igen. Mi körülbelül három óra alatt értünk fel, a jelzést hibátlanul követve két óra lehetett volna a reális idő. A felső végállomás tágabb környezetében rengeteg attrakció közül válogathat a turista: autóval és busszal is elérhető a magaslat. Állítólag turistaút is vezet fel a kötélpálya árnyékában, de az csak az útvonalat ismerő személy vezetésével ajánlott. A Dajti express alsó végállomásától hatszáz méterre járható be a Bunkart 1 labirintus (vele a Bunkart 2-vel együtt jelentkezem majd).
A mosolyt fakasztó Albán vasút sztorink következik legvégül. Évekkel ezelőtt egy útépítés miatt Tiranában lebontották a főpályaudvart, minek következtében a szomszédos településen, Kasharban lett a Durresből induló vonal végállomása kialakítva. Ez a szállásunktól hét km-re található. Mivel a menetrend szerint, a vonat 06:55-kor indul, kellő helyismeret hiányában úgy döntöttünk, taxival utazunk az elővárosba. Igen ám, de ott megtudtuk, nem közlekedik a vonat: a sínek fényesek voltak, a peron frissen épülhetett és a kandeláberek is újnak hatottak. Orrot lógatva visszabandukoltunk a kétszáz méter hosszú, príma minőségű bekötőúton (egy nagyobb kiterjedésű iparterületre vezet be). Ott buszra várakozókkal találkoztunk, akiktől megtudtuk, hogy tömegközlekedéssel könnyen elérhető Tirana (kb. húsz perc). A balul elsült eset után arra gondoltam, hogy a hétvégén a semennyi utas miatt állíthatták le a vonatközlekedést. Ennek a gondolatnak teret adva, hétfő hajnalban kibuszoztunk Kasharba, hiába. Ezen a napon viszont Durres volt a célállomás.
Busszal vissza Tiranába, ott a távolsági buszvégállomásra, ahol sikerült elcsípni egy éppen kikanyarodó járatot. A busz tengerparti végállomása a durresi vasútállomás tőszomszédságában. Meglepetésünkre az épület ajtaja tárva-nyitva. A peronra kiérve a két személykocsiból álló szerelvény előtt egy piros színű csehszlovák gyártmányú dízelmozdony várakozott: körülötte vasutasok nyüzsögtek. A velük folytatott kézzel-lábbal megbeszélésből azt a következtetést vontam le, hogy 07:55-kor innen indul egy vonat Skodrába: ezek szerint ennek kellett volna 06:55-kor indulnia Kasharból. A vasutasok látva a rajtam lógó hangfelszerelést, barátsággal viseltettek irántunk. Bizonygatták, hogy a Skodrából visszaérkező vonat 16:00-kor továbbindul Kasharba: előre dörzsöltem a tenyeremet. A kifutó vonat hangja semmilyen volt, viszont az egyre távolodó mozdony dudája az állomásépületről fantasztikusan visszhangzott: fizikatanároknak a hang terjedési sebességének tanításakor remek illusztrációs anyag lehet.
Addig szétnéztünk a négy km hosszú homokos öbölben, melyet négy-hatemeletes lakóházak és hotelek szegélyeznek (a partszakasz sehol nem volt kisajátítva). Október második fele ide vagy oda, de néhányan úsztak egyet a nekem hidegnek ható, lágyan hullámzó tengerben: a tüzes napkorong nyári hőséget okádott. Vállaink kissé le is égtek a kétórás napfürdő közben. A környező házak néhány ablakában beszédes hirdetés, mennyiért kiadó a kvártély.
Délután háromra visszamentünk a pályaudvarra, ahol négy előtt valamennyivel megérkezett a vonat. Nagy meglepetésünkre a mozdony elment „aludni”, a vagonok ajtaját pedig csattanósan lezárták. Megrökönyödve érdeklődtünk minderről, a válasz pedig egy kurta „meghibásodott a mozdony” volt: ezt a mai napig kétkedve fogadom. Két harmincas cseh fiatalember is savanyú képet vágva távozhatott a peronról.
Később a párommal mi már csak nevettünk az egészen. Tetszett Tirana, nem kevésbé Durres. Jövőre májusban vagy júniusban egy hétre visszajövünk a tengerpartra „világot” látni. Ennyi idő alatt pedig az összes albán vasútvonalat vígan végigutazhatjuk a múltidéző, nekünk nosztalgia járatokkal. Megismerkedhetünk a külső végállomások szűkebb környezetével, és dönthetünk újabb utazási célpontokról. Fő az optimizmus.
