Trubadúr

 

 

Egy cifra tornyú vén királyi várban

élt hajdanán egy fegyverhordozó.

Első volt ő az apródok sorában

és ajkán dallá olvadott a szó.

Bomlott utána sok szép fehérnép

és minden dala tüzes csókba fúlt.

Meg sose várta, hogy dallásra kérjék,

vígság között ezernyi napja múlt.

Dalolt, dalolt az ifjú trubadúr.

 Szeretni szép, szeretni jó

 míg zöld a föld és kék az ég,

 Szeretni jó, szeretni szép,

 csókolj, dalolj, nevess.

A vár úrnője szép királykisasszony,

a legszebb volt a sok szép hölgy között.

S dalával, hogy ajkán mosolyt fakasszon

a trubadúr hiún erőlködött.

Beléöntötte hő szívét dalába,

ha titkon látta ünnepnapja volt.

Csillagfényes nyári éjszakákon

felhők közül ha kibújt a Hold

szerelmes szívvel csak dalolt, dalolt:

 Szeretni szép, szeretni jó,

 ne űzz el, meg ne vess,

 szeretni jó, szeretni szép

 így élni érdemes.

 

A szép királylány nem hajlott a szóra.

Lantzenére szíve nem vidult.

A trubadúr mit várt, nem jött az óra

s ki se sejté lelkében mi dúlt.

Egy régi kőpad volt a rózsakertben,

itt ült szerelme minden délután.

S ő minden éjjel várta bús keservben,

hogy csodát fog tenni Ámor majd talán,

s dalát a padnak zokogta sután:

 Szeretni rossz, szeretni fáj,

 ha nincs többé remény.

 Mit ér a szende női báj,

 ha szíve zord , kemény.

 

Búját borba fojtá száz tivornyán.

Ivott, dalolt s egy részeg reggelen

piros zászlót látott a vár tornyán,

s a várfokon egy herold megjelent.

A néppel dob szaván tudatta,

hogy a királylány menyegzőt ülend,

a trubadúr egyet jajdult miatta,

utána csend lett, hosszú néma csend,

csak a szíve zokogott odabent:

 Szeretni baj, szeretni gond

 aki szeret az mind bolond.

 Ha szíved társtalan bolyong

 égőbb mint száz pokol.

 

Elmúlt a nyár. Ősz jött nyomába

majd szép fehéren lehullott a hó.

A trubadúr szőrkámzsát vett nyakába

és szerzetes lett, bús tollforgató.

A krónikákat rótta sorra, rendben

Írt, egyre írt fáradhatatlanul.

Két könnycsepp hullt a sárga pergamentre

ha kint az éjben felzendült a húr

és így dalolt egy ifjú trubadúr:

 Szeretni jó, szeretni szép,

 ez legszebb kincsetek,

 szeretni szép, szeretni jó,

 késő ha már lehullt a hó,

 míg ifjú vagy szeress.

 

Egy téli éjben űzte ki a lelke

a kertbe, hol megfagyott.

S hogy rátaláltak, dermedt karja

görcsösen ölelte át a hideg kőpadot.

Titkos mosoly vigyázta néma ajkát,

a mennybe lelke már utat talált.

Hogy betűzgetni kezdték krónikáját

a fóliánsból egy dal muzsikált,

egy dal, mely legyőzte a halált:

Szeretni jó, szeretni szép,

fogjátok meg egymás kezét,

percet se késsetek.

 Szeretni szép, szeretni jó,

 az ifjú szív, ha lángoló,

 forrón szeressetek!