Levél

Édes kicsi Szívem

rád gondolok híven

én, a bús száműzött.

Fájó könnyek között

mosolyog az ajkam:

elsuhannak rajtam

a fáradt emlékek,

eltűnt álomképek.

Hívogatom Ámort

és szívem a mámort

olyan mohón issza...

ó, mért nem jön vissza

az a délután?

Soha, soha tán...

Amitől féltem:

magános éltem

zord és sivár,

mint régi vár

mohalepte tornya.

Régi, csonka orma

folyton öregedve,

mégis várja , egyre

az új tavaszt,

hogy majd fakaszt

romok felett

új életet.

A Ma sivár

s jövője bár

reménytelen,

de szüntelen

tavaszra vár

a régi vár...

Szívembe' dér, a régi vér

kereng erembe,

mint nagy terembe’

a báli párok.

És én csak várok,

kétségbeesve;

téged keresve

barangolok,

csatangolok

utcák során:

álmok után

És hull a hó,

a bódító

szűz takaró.

Hull, hull a hó...

Fehér, fehér

S ha földre ér,

remegve, vágyva,

mint régi ágyba,

belétemetem

lázas, vén fejem...

És ha az este

barnán beeste

a vén Budát

és odaát

a pesti uccát

s megkezdi útját

a sárga, holt

bolygó: a Hold;

eljövök Érted

és Te megérted,

bár nem nyílik

ajkam majd szóra,

hogy itt a perc,

eljött az óra...

Ha vágy kínoz,

csak nyújtsd ki a karod

s jövök mesélni,

hogyha akarod...

Bús téli éjszakába'

hó-álmok éjjelén,

holdfényből szőtt ruhába’

eljövök Érted én.

Csak várj híven,

kicsi Szívem!...