Börtönöm

Szűk kicsi cella, igazi börtön

ahol napjaim kínokban töltöm.

Nyirkos falak közt fetrengek éjjel,

könyvek, újságok hevernek széjjel.

Egy szakadt zsák a szmirna-pokrócom,

csillárom egy szál körte a dróton.

Sarokban apró, repedt vaskályha,

meleget ritkán lehel a szája.

Fületlen lábas, meg csorba bögre,

rongyos kabátom akasztom szögre.

Tovább mesélem, ha nem untatlak:

ajtóval szemben egy szimpla ablak.

A Napot innen soha se látom,

ablakomban csak jég a virágom.

Függöny sincs rajta, csak könnyű pára,

függönnyé fagy az majd az éjszakára.

Fényes nappal is mindig homály van,

így élek én itt örök homályban.

És bordó brokát baldachin helyett

száradó ing leng az ágyam felett.

Kis rádiómat már rég eladtam,

akár tótágast állhat miattam

a mindenség, én már azt se bánom;

muzsikát, filmet rég nem kívánom.

Az újságomból mást nem olvasok,

csak időjárást, meg gyászrovatot.

Ismert neveket naponta látok,

sorra itt hagynak a régi barátok

és irigykedve gondolom: "Bárcsak

én is mehetnék már, boldog kortársak!"

Kutya se nyit rám hétszámra ajtót,

nem várok dámát, sem végrehajtót.

S ha kopognának sem kell kinyitnom,

csak kiszólnék, hogy "nem vagyok itthon!"

Mit se kívánok, mire se vágyom,

heverek bénán a koszos ágyon

és ha szememre libben az álom,

kicsit mindig a halált próbálom.

Ez a szűk cella jó nekem, ez kell,

míg fölcserélem -- egy még szűkebbel.