Afrodité - lírai regény

Prológus

Hahó barátim! Jóestét kíván

e röpke szókban itten ím tinéktek

alázatos és hűséges cselédtek

Robin pajtás, a csintalan, vidám

lurkó, szövője sok csinos dolognak

s szerzője száz derűs históriának.

Hahó barátim! Új szerepre támad

a sok mese alakja. Most forognak

elmémben új történetek, miket

el még nem mondtam senkinek soha.

Épp most eszeltem őket itt, noha

hallhatná más is, aki nem süket

és láthatná ha hályog nincs szemén

közületek is bárki más.... Csupán

figyelni kéne! Őszi délután

az esőcsepp az eresz peremén

hogy álmosan csepegve mit beszél

és mit sóhajt a halk lombzörrenés,

s ha alkonycsöndben ablak csörren és

kint felkacag a fázós őszi szél;

suttog, liheg, zubog és bőgve bömböl,

ablakot zúz és ajtókon dörömböl

Figyelni kellene és hallanád

a legfönségesebb melódiát,

a létezésnek bőkezűn mi ád

ízt, illatot és tarka színeket:

a Természet szent, szűzi dallamát.

Megtudhatnád: a pille min eped,

az árvácska a kertben min kacag,

a rózsák illatot mért hintenek,

pacsirta mért dalol, ha kél a Nap,

és harmat mért ragyog a rét füvén,

mit traccsol a patak és mentibe'

a bágyadt bókkal hajló fürtű vén

halódó fűz mit súg a semmibe?

A mogyoró barkája mit üzen

sárga porával, mit a szél sodor

és miről álmodik a kék vízen

tovaszökkenő hullámfodor?

Mit tudtok hát ti? Miért a kérkedés

tudásotokkal hogyha szívetek

e dalt nem érti? Kincsetek kevés,

koldusok vagytok, vakok, süketek!

Látjátok: én ma is, akárcsak hajdan

nyolc-tíz-tizenkét ezredév előtt,

bekóborlom a végtelen világot

és részt váltok magamnak harci zajban,

vidám tréfában. Járom a mezőt,

erdőknek sűrűjét, s szemem mit látott

belédallom vidáman a tavaszba!...

Ím elhoztam magammal köntösömben

a napszagú mezőknek illatát

és megraboltam széles örömömben

a menny legfényesebbik csillagát.

E fénysugár, amit ruhámra tűztem,

onnan: a Vénusz fényiből való;

kilencszáz fáradtságos éven űztem,

de most itt van a markomban. Hahó!

Akarjátok, varázsom hogy idézze

Hellász napjának kék, derűs egét?

Hogy lelketek majd mámorral igézze,

tavasz fuvalma lenge, lágy lehét

küldöm felétek és míg szívetek

a langy zefír majd álomba ringatja,

Robin, alázatos kis hívetek

szavára indul a mesék patakja....

A prológus után a háttérben csörgedező patak jelenik meg,

Robin e szavakkal folytatja:

Picinyke sáv csak, fürge mint a gyík,

Ott született a Parnasszusz tövén.

Majd dús erdők, ligetek közt jövén

kiszélesedve fut tovább a csík.

Ahogy zuhog sziklák mohos kövén

cseveg, csobogva csurgat száz mesét.

A csík, a csacska fürge ér

vidítja nárciszt, önszerelmesét.

Be' régen értem én e zuhatag szavát

mely száz szfirinksszel is felér,

hol örvénybe ringva megdagad

a mélyben lent kereng milljónyi kép.

Mi futása útján meggyűlt, kitükrözött,

ott gyűl mind a sok szép emlék

kavics, kagyló, moszat között.

Változz horoggá hát varázsbotom!

Titkát ne rejtse ringva a patak.

Miként a gyöngyöt, kincsét felhozom

horgom hegyén, mely mélyébe csap.

(Aztán itt változik a kép, sajnos a további szöveget nem őrizte meg az emlékezet.)

Miskolc, Budapest (1923-1929.)