VI. A hitetlen

A hitetlen

Régebben is makacsul kerestem és jártam a magam útját — manapság meg még inkább: keresem a bizonyosságot. Valamikor az 1980-as évek elején történt, hogy két, korombeli srác megállított a járdán. Hittérítők voltak a javából: akkoriban számolatlanul rajzottak szét a fővárosban. Türelmesen hallgattam őket, bár szófolyamuk egyik fülemen be, a másikon meg ki. Aztán mégiscsak felfigyeltem: a kétezredik év végén elérkezik a világvége, száznegyvennégy ezren a mennyországba jutnak, a többiek pedig a purgatóriumba, illetve a kondérrotyogástól hangos pokolba. Elkárhoznak saját levükben. Az ok tán csak van annyira súlyos, hogy érdemes legyen felvenni a kenetet? Hosszú hallgatás után megkérdeztem: lenne kedvetek egy kis játékhoz? Rábólintottak. Tételezzük fel — de szigorúan csak a játék kedvéért — hogy a kétezredik év végén mégsem lesz világvége. Azután is vallanátok a mostani hiteteket? Mindketten elgondolkodtak, majd ugyanazt felelték: nem! — én meg biztos vagyok benne, hogy ma is ugyanúgy hisznek, mint akkor.

Az előremutató álmokban sem hiszek, pedig saját példám is van ilyesmire. Hónappal a Békásmegyeri ABC-áruház megnyitása után vasárnap egy reggel ébredve még emlékeztem arra, hogy mit álmodtam: az üzlet magasra csapó lángokban állt, és egy része a tűz martaléka lett. — Micsoda marhaság! — gondoltam ébredés után. Ránéztem az órára: reggel hét volt. Nyújtóztam egyet, és átslattyogtam szüleim szobájába, hogy elmeséljem a fura álmot. Hasonlóan vélekedtek; ennyiben is maradtunk. Már javában ebédeltünk, amikor felvisított a kaputelefon. A cég egyik alkalmazottja szólt bele: kora reggel kiégett az áruház egyik része — tőlünk tíz kilométerre volt.

Van úgy, hogy megjegyzem a nekem mondottakat. “Teológuskám” szomszéd egy nagyívű eszmefuttatás közben azt vetette oda nekem, mint a természetfeletti erőkben nem hívő lakótársnak: ha egyszer nagy bajba kerülsz, majd hiszel benne!

Kellemesnek igazán nem mondható, fagypont körüli hőmérséklet uralkodott a nemzetközi gyors vagonjaiban. Ez nem vicc, valóban kemény mínuszok röpködtek a kupékban, és a folyosót jéghártya fedte. Miként fordulhatott elő mindez? Nagyon egyszerűen. Amíg Magyarországon haladtunk, harminc fok meleg volt a vagonokban — majd’ hogy hőgutában nem múltak ki az utasok. Mivel a szomszéd ország vasúttársasága — mint fentebb említettem — hűtőszerelvényként közlekedtette az országhatáron túlról érkező személyszállító vonatokat is, a lecsapódó pára megfagyott a padlón, és a nem mindig tökéletesen záró ablakok körül is jégréteg vált ki. Bár sokat nem kajánkodtam vele, nagy élmény volt, hogy a sok téli utazás során egyszer sem tudtak mélyhűtött áruvá fagyasztani.

A fülke világítását lekapcsolta valaki, csak az éjszakai lámpa derengett sejtelmesen. Mindenki más aludni próbált, de azok voltak a szerencsések, akik szemére nem borult az álom ködös fátyla, mert ők mesébe illő tájat láthattak a jégvirágos ablakon túl. Frissen hullott, mély, érintetlen hó takarta a lankákat. Zajtalanul suhant a vonat. Tündöklött a csillagos ég, ragyogott a telihold. Eszményi hangulatvilágítás mellett csodálhattam órákon át az ablak előtt elsuhanó tájat. Megleshettem a hegyoldalakon megbúvó parasztházakat — ablaktokostól, kutyaólastól, kerítésestől. Még a kéményből felszálló halovány, apránként szétoszló füstcsíkot is felfedeztem a távolban, pedig éleslátásom akkorra már a csipás saséval sem vehette fel a versenyt. Ahogy a völgyben kanyarogtunk, többször is rápillanthattam a kerek képű, makkegészséges Holdra. Kifigyelhettem az alvó fatelepet, a majdnem teljesen befagyott patakot, a sok apró települést.

Szeretnék sokáig élni: mindaddig, amíg értelmet tudok adni napjaimnak, és fizikai állapotom lehetővé teszi önmagam ellátását. Az idős embernek már van annyi élettapasztalata, hogy bölcsen maga elé vetíthesse, hogyan is végződhetnek az éppen megélt események — de amíg idáig eljut, sok buktatón kell átvergődnie. Az, akinek minden magától adódik, aki mindent készen kap, nem szerez ilyen tapasztalatokat — ezért én a rosszat is hasznosnak tartom, mert az edzi meg az embert. Vallom, hogy csak saját kárunkon tanulunk — ha egyáltalán képesek vagyunk rá. Én mindenesetre törekszem erre.

Hogy miért is jutottak mindezek az eszembe? Tulajdonképpen még bele sem fogtunk igazán a házasságba, az én szememben az máris vakvágányra futott: gyorsan pontot is tettem a végére. Akkorra már a barátaimhoz fűződő viszonyomat is átértékeltem, és lezártam a fokozatosan kiüresedett kapcsolatokat. Mégsem maradtam egyedül, hiszen mindvégig velem volt és maradt is a leghűségesebb társam, a glaukóma. Továbbra is precízen, megbízhatóan végezte romboló munkáját.

Purgatórium

Hiába szerettem volna elolvasni az új lakásba költözés után az ágy mellé némi átgondolás után félretett könyveket — már a nagyobb betűkkel nyomott sorokat sem voltam képes kivenni. Hétmérföldes iramban romlott a látásom. Utoljára ősz elején tudtam kisilabizálni a telefonkönyv apró betűit — akkor is csak úgy egy órácskáig. A klinikai kontroll is egyértelműen tanúsította, hogy a szemnyomásom stabilan nagyon magas. Nem közöltem szüleimmel: nem akartam őket fölöslegesen terhelni. A térlátás jelentős beszűkülése még nem korlátozta számottevően mindennapjaimat, de az éleslátás rohamos tompulása már jelentősen hátráltatott az utcán. A jelzőlámpák fényét már csak este, sötétedés után tudtam kivenni. Ha nem a ragyogóan kivilágított Váci úton jártam, bizony inkább csak botorkáltam, semmint haladtam volna a járdán. A szobakonyhából az Egressy útra költöztem, de ott annyira haloványak voltak a lámpák, hogy szentjánosbogár erejű pislogásukat alig érzékeltem.

Október vége felé újra a szemklinikán találtam magam. Mindenáron el akartam kerülni, hogy a professzor műtsön. Hét vége volt; a szombaton ügyeletet adó tanár vizitált. Tudtam, hogy hétfő reggel dől el végérvényesen a sorsom. Rákérdeztem, és nem lepődtem meg a válaszon. Negyed óra múlva már a porta előtt voltam. — Még nem ment el a tanár úr — tudtam meg, és nem kellett sokáig szobroznom.

Megszólítottam a haza felé igyekvő orvost: azt szeretném kérni, hogy Ön operáljon. Tudom, ez kényes feladat, mert én a professzor úr betege vagyok, de benne már nem bízom. A testes orvos hümmögött néhányat, majd megveregette a vállamat.

— Ígérni nem ígérek semmit, de beszélek a professzor úrral, és megkérem, járuljon hozzá.

A következő hét elején a kórházi ágyat egy félórácskára felcseréltem az egyik éltes műtőasztalra — akkorra már ki nem állhattam az örökös operációk nyűgét. Nem gyerekes berzenkedés volt ez, csak a befolyásolhatatlanul romló állapotom miatt érzett, tehetetlen düh ingerelt. Gyermekként és felnőttként is egyfajta kettősséget éreztem, ha magamra gondoltam. Egyrészt biztattam, győzködtem magam, hogy még nagypapa koromban is fogok látni. Másrészt a lelkem mélyén mindig hallottam a kisördög rikoltását: nem veszed észre, hogy már hányszor műtöttek — mindhiába?! Az újabb operációt is így vártam. Féltem a várható fájdalomtól, mert már azt is egyre kevésbé viseltem — de szerencsémre ez a beavatkozás nem járt gyötrelemmel. A fagyasztástól viszont begyulladt és másnapra hatalmasra püffedt a szemem. Újra megismétlődött a régi eset: amikor lecsuktam, nem ért össze a két szemhéj. Mit tehettem? Birkatürelemmel viseltem az újabb megpróbáltatást. Az egyik adjunktusnő sápadtan nézett rám: ugye, nagyon fáj a szeme, Laci?

— Nem! – feleltem, mert tényleg nem fájt, csak szúrt — bár azt kegyetlenül.

Majdnem kerek egy hónapig voltam bent. Az összeredmény mindössze annyi volt, hogy immár elmondhattam: a két szememet immár tizenkilencszer operálták meg — ha nem számítjuk a lézeres kezeléseket. A szemnyomás viszont fikarcnyival sem lett kevesebb.

— Mindössze egy mentőötletem van — fejtegette a tanár úr, mielőtt elhagytam volna a klinikát. Nyugat-Európában már létezik olyan szilikon cső, amit beültetnek a megnyitott szembe, és azzal szabad utat engednek a magas szemnyomást okozó csarnokvíznek. Magyarországon ilyen beavatkozást még nem végeztek. Az eszközt Nyugat-Európából kell beszerezni, és ehhez idő kell.

Egyre több helyzetben kellett a többi gyalogost figyelve közlekednem. Jó példa erre a Váci úton a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság tornya előtti zebra. Az autósok eszeveszett tempóban hajtanak le az Árpád hídról, és nagy ívben balra kanyarodnak Újpest felé. Bár az úttest itt két sávnyira szűkül, az átkelés gyakorta életveszélyes. A gépjárművezetők egy részének semmit nem jelent a közlekedési lámpa tilosa. Az átkelést úgy tettem biztonságossá, hogy a zebra jobb széléhez álltam, és a lelépő járókelők után iramodtam — akkor is, ha ők is a pirosban indultak neki — így is négy méterrel messzebb voltam az érkező autóktól, mint ők. A Váci úti felüljáró túloldalán, a következő átkelésnél is így tettem — csak éppen fordítva, a felfestett átkelőhely bal széléről indulva. Mivel az úttest itt négy sávosra szélesedik, törekedtem arra, hogy lehetőleg szabályos időpontban induljak. Az átkelésre várakozva már tudatosan füleltem. Mindinkább hiányzó éleslátásomat részben a lassító, majd megálló gépjárművek motorzaja pótolta. Karácsonyra ajándékot kaptam a glaukómától: látóterem közepén egy folt alakult ki — ott már nem láttam semmit.

Január volt. Még nem érkezett meg az annyira várt csövecske a klinikára, de mivel minden pillanatban várható volt, a tanár úr azt javasolta, hogy feküdjek be az osztályra. A müncheni műtétet leszámítva még egyszer sem vágytam a műtőasztalra — most viszont nagyon! Októberben a kivilágított vizus tábla előtt két méterrel állva a legnagyobb számot még le tudtam olvasni, januárban viszont már közvetlenül a tábla alól is csak nehezen tudtam kisilabizálni a negyvenkettest. Épp a huszonnegyedik órában vagyok! Teltek a tétlen napok.

— Nem tudjuk, mikor érkezik meg a csövecske — tárta szét a karját a tanár úr. — Menjen haza nyugodtan: amint megkapjuk, értesítjük.

Február legvége lett. Vasárnap este bekapcsoltam a tévét: rögzíteni akartam az emlékezetemben, hogyan láttam közvetlenül a műanyagcső beültetése előtt. Siralmasan. Másnap kora reggel hasonló megfontolásból vettem szemügyre az előszobafalat borító tapéta mintázatát. Mélyet sóhajtottam, kezembe kaptam a táskát, és elindultam. Az utcán hűs márciusi nyirok csapott az arcomba. Összeszorult a szívem. Szinte alig látok valamit — naponta érzékeltem, miként halnak el a látóidegsejtek a szememben. Az úttest túloldalára indultam, a megállóba. Lecövekeltem a járda szélén, hogy alaposan szétnézzek, ám hiába tekintettem előbb balra, majd jobbra is, mindenütt csak átláthatatlan ködöt láttam — pedig a levegő tiszta volt. A közeledő autókat remekül hallottam, és a motor zajából még a márkájukat is meg tudtam mondani — de csak öt méterről láttam meg őket.

— Na, Laci! Meddig fogsz itt totojázni? — meg sem fordult a fejemben, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Hegyeztem egy kicsit a fülem, majd — lesz, ami lesz — átsiettem a túloldalra. A megállót óvatos léptekkel közelítettem meg, de csak azért nem tévesztettem el, mert sokan vártak a trolira. Felpréseltem magam a túlzsúfolt járműre. Még kapaszkodni sem kellett, annyira stabilan tartott a tömeg. Valaki rám köszönt. Ránéztem, és viszonoztam is a figyelmességet, de fogalmam sem volt róla, hogy ki tisztelt meg üdvözlésével.

A klinika második emeletén amióta az eszemet tudom, ugyanaz a burkolólap fedte a folyosót. Lenéztem a lábam elé, de a színek hónapok óta már csak az emlékeimben éltek. A kőlapok illesztékei is rejtve maradtak előlem, és az elém siető nővért is csak a hangjáról ismertem fel. — Mindegy — gondoltam elkeseredetten. — Még ha csak ennyit is, de legalább valamit látni fogok. A vizus tábla alatt állva már a legnagyobb számot sem ismertem fel. Tejszerű köd vett körül. Hiába néztem ki a kórterem vagy a széles folyosó ablakán, nem sok haszon volt belőle — legfeljebb nosztalgiát éreztem. Arcok már régóta nem léteztek előttem, és az étkezdében is inkább a kezemmel, mint a szememmel kutattam fel az evőeszközt. Már csak egy perc volt hátra a huszonnegyedik órából, amikor értem jött a műtős legény, és belém karolt. Mintha villám sújtott volna:

— Egyedül is tudok menni! — mondtam kissé élesen.

— Akkor jó — felelte, és elengedte a karomat.

Másnap reggel alig vártam, hogy lekerüljön a szememről a kötés. A kezelőben a vizus táblával szemközti széken foglaltam helyet. Az orvos letisztogatta váladékos szememet.

— Látok! – mondtam megkönnyebbülten.

— Hogyan és mennyit?

Tudtam, hogy ez a legtöbb, ami történhetett velem. Nemsokára befutott a tanár úr is. Alaposan belenézett a szemembe, és gratulált a sikerhez. Kisebb gondot okozott orvosi körökben, hogy leragasszák-e a látó bal szememet. — Hagyjuk szabadon, hadd lásson vele — szólt a döntés.

Segítség nélkül mentem vissza a kórterembe. Repesett a lelkem. Eléggé nagy baj, hogy már alig látok, de legalább nem szorulok fehérbotra. — Az utolsó pillanatban mégis csak megmenekültem a vakság rémétől — nyugtáztam, és visszafeküdtem az ágyba. Jobb, ha pihentetem a frissen műtött szememet!

Békésen lapítottam. Betegtársaim zöme csoportba verődve trécselt a kórterem közepén. Amíg fél füllel őket hallgattam, egyre jobban megnyugodtam. — Nem is olyan rossz a helyzet! Ezzel a minimális látással ha körülményesen is, de valahogyan csak folytathatom a bő egy éve kezdett üzletelést. Igaz, az árcédulára felírt számot már nem látom, de a kuncsaftok majd kisegítenek — morfondíroztam.

Amikor eluntam a fekvést, óvatosan felültem. A párnát a hátam mögé állítottam, és nekidőltem az ágy végének. Kinyújtott lábamat paplan takarta. Felnéztem a mennyezetre, de a csillár üveggömbje homályban maradt előlem. A bejárati ajtóból is alig láttam valamit. Elhúztam a szám szélét: ez bizony nem sok. Épp azon mesterkedtem, miként csúszhatnék újra vízszintes helyzetbe, amikor minden elképzelhetőn túli fájdalom hasított a bal szemembe. A másodperc töredéke alatt csuromvizesre izzadtam magam. Se megmoccanni, se megszólalni nem voltam képes. Kővé dermedtem a rémülettől, merő latyakban úszott az egész testem. Pokoli forróság hevített. Mindent érzékeltem, ami körülöttem és velem történt, de semmilyen jelet nem tudtam adni. A szemem úgy zárult be, mintha vasból lett volna, és egy csúcsminőségű elektromágnes rántotta volna össze. Hiába akartam fekvő helyzetbe visszacsúszni: moccanni sem bírtam. Pár percig teljesen magatehetetlen voltam. A számat már ki tudtam nyitni, de a szoba közepén állók nem hallhatták meg suttogásomat. Lassan, kimért mozdulatokkal nagy nehezen vízszintbe helyeztem magam. Az egyik betegtárs felfigyelt halk nyöszörgésemre, és odajött hozzám.

— Mit mondasz?

— Hívd gyorsan az orvost, mert nagy baj van! — nyöszörögtem.

— Annak ne! — suttogtam utána, de már nem hallotta meg.

Minek ide a nővér! Már nem izzadtam, de testem továbbra is verejtékben fürdött. A kegyetlen fájdalom lassacskán tompulni kezdett. A szememet meg se próbáltam kinyitni — éreztem, hogy képtelen lennék rá.

— Pár mondattal elmondtam neki, mi is történt.

— Nem bírom! Hívd az orvost, ő kell ide!

Elsietett a nővér, teltek-múltak az öt- meg tízpercek. Heves zihálásom csitulni kezdett, kezemmel már meg tudtam törölni leizzadt arcomat. Kidugtam lábamat a paplan alatt keletkezett hőkatlanból. Éberen füleltem a doktor lépteit.

— Üljön fel, Laci, és nyissa ki a szemét!

Nagy kínlódva feltápászkodtam, de a szememet épp csak résnyire tudtam nyitni.

— Nyissa ki még jobban! — kérte az orvos.

— Nem tudom — feleltem, mire a kezével segített.

— Jöjjön ki velem a kezelőbe! — invitált a doktor.

— Nem vagyok rá képes. Teljesen legyengített a fájdalom.

— Mi van veled? — lépett mellém a betegtárs.

— Félig már nem látok!

Ebédre nem mentem ki az étkezdébe. A többiek már vígan kanalaztak, amikor befutott a tanár úr. Megkért, hogy nyissam ki a szemem. Amennyire csak képes voltam, megtettem. Mit láttam?

A magyarok Istene

— Jöjjön ki velem a vizsgálóba — kérte a tanár úr. Nehézkesen ültem fel; teljesen legyengített az elmúlt két óra. Remegő lábakkal indultam el, az orvos karon fogva vezetett. Régi épület a szemklinikáé, a férfiosztály folyosójára is a hatalmas ablakokon zúdul be a fény, én mégis egy sötétszürke térben csoszogtam, jobb kezemet magam elé tartva. Hihetetlenül elkeseredtem: reggel még láttam magam körül a nagyobb tárgyak körvonalát — igaz, nagyon elmosódottan, de mégiscsak láttam belőlük valamit. Bizonytalan léptekkel jutottam el a vizsgáló ajtajáig.

Agyamban lázas gondolatok kergették egymást. Rohadt érzés nem látni. Olyan vagyok, mint egy bábu. Fordíthatnám fejem jobbra, vagy akár balra is, de minek? Magam elé meredve, csüggedten léptem be a néptelen kezelőbe. Ej, mennyire nem így gondoltam a mai napot! Bárgyú tekintetem továbbra is a semmibe révedt.

Az orvos megzörgette a forgószék ülőkéjét. — Ide üljön le, Laci! — Kaszáló kézmozdulatokkal kerestem meg az ülőkét, és óvatosan helyet foglaltam rajta. Kezemmel kitapogattam jobboldalt a réslámpát. Szembe fordultam vele, államat az állványra tettem.

Hangosan kattant a műszer kapcsolója, és a réslámpa erős fénye a bal szemembe világított. Mereven néztem előre, az orvos pedig lélegzetét visszafojtva vizsgált. Néma csendben peregtek a percek. Megpróbáltam semmire sem gondolni. Moccanás nélkül ültem — mindössze ennyivel tudtam hozzájárulni a vizsgálathoz. — Vajon hogyan nézhet ki a totálkárossá lett szemem? Nem bánnám, ha láthatnám! — ábrándoztam el.

— Még egy kis fényt sem érzékel? — kérdezte hosszú hallgatás után az orvos. Mivel az államat támasztékra kellett szorítani, zárt szájjal jeleztem neki, hogy nem.

— Te jó ég! — döbbentem rá: életem végéig ezt a ronda, sötét vacakot kell néznem.

— Micsoda felhajtás! Vajon mire jutnak? Sokat tapasztalt szakemberek gyűltek össze: nem létezik, hogy ki ne találjanak valamilyen módszert az állapotom javítására.

Már kezdtem hinni a fattyának. Túlságosan is konok glaukóma szegődött társamul az anyaméhben ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra lerázhassam. Ő az én leghűségesebb társam az életben. Hogy a fene egye meg ott, ahol van! Félórán át tartott a tüzetes vizsgálat. A végére még a professzor is megérkezett: ő is helyet foglalt a műszer túloldalán, majd néhány perc vizsgálódás után a kollégákhoz fordult: kikapcsolhatom a gépet? Újabb erős kattanást hallottam. — Nyugodtan vegye ki az állát a fejtámaszból — mondta valaki. Nyögdécselve egyenesítettem ki meggörnyedt derekamat. A konzíliumot tartó orvosok felé fordultam, de tanácstalannak éreztem őket. Valaki karon ragadott, és visszakísért a kórterembe. Az orvosok szétszéledtek.

Esetlenül tapogattam a vaságy után, és egyáltalán nem dobott fel, amikor rátaláltam. Ráültem az agyongyötört matracra — olyan volt, mint én.

— No, mi van a szemeddel? — jött az egyik szobatárs.

— Már nincs miért aggódni! — feleltem letörten.

— Miért? Mit mondtak az orvosok?

Nem néztem rá, úgy válaszoltam. — Semmit nem mondtak. Éppen ezért nincs már miben reménykedni.

— Bújj a papucsodba, ultrahang vizsgálatra kell menned! —mondta a nővér. — Lekísérlek a földszintre.

Mi történik itt! A figyelmes nővér talpam alá igazította a papucsot. A kórterem ajtaját napközben mindig szélesre tárták, ezért a kijutás nem okozott különösebb gondot. Csendben lépkedtünk a folyosón. Idegesített-e, hogy belém karolt, és úgy vezetett a lifthez? Őszintén megvallva, igen. Mégpedig azért, mert a végletekig kiszolgáltatottnak éreztem magam. A segítő, terelgető kéz nélkülözhetetlenné vált. Bitang rossz érzés! Ezt csak az tudhatja igazán, aki legalább egyszer maga is került ilyen helyzetbe — és én már másodszor éltem át ezt a borzalmat.

— Egy percet se izgulj miatta: nem érdemes — felelte könnyedén. Először belecseppentve érzéstelenítik a szemedet, majd kocsonyás zselét kennek rá, és egy ceruza vastagságú optikát huzigál rajta ide-oda az orvos. Semmilyen fájdalmat nem fogsz érezni… de eléggé sápadt vagy, Laci! — aggodalmaskodott.

— Ne is mondd! Az a fájdalom, amit délelőtt átéltem, tíz kipróbált vasgyúrónak is sok lett volna!

A nővér még sajnálkozott egy kicsit, majd folytatta az ultrahang vizsgálat ismertetését: Amíg a szakorvos a kocsonyás anyaggal síkosított szemeden huzigálja a kis optikát, egy monitoron figyeli, hogy mi is van odabent.

A doktornőt már régóta ismertem. Karon fogott, és az alacsony, nejlonnal takart priccshez vezetett, és diszkréten megpaskolta a lapos vánkost. Minden úgy történt, ahogy a nővér mondta. A precíz előkészületek után nyugodtan, lazán feküdtem a heverőn. Tökéletesen, de mégis fájdalommentesen éreztem, mint siklik fel és le a korong alakú, apró műszer a szememre kent kocsonyán. A doktornő gyakorlottan mozgatta az optikát, és közben feszülten figyelte az ágy végétől balra álló monitort: ezt onnan tudtam, hogy amikor néha megszólalt, tőlem elfelé beszélt. Kopogás nélkül lépett be a tanár úr, és idővel egyre többen lettünk.

Türelmesen viseltem sorsomat — mi mást is tehettem volna? A kezem a testem mellett hevert; olykor megmozgattam az ujjaimat, hogy ne gémberedjenek el, és feszülten figyeltem, mit is beszélnek az orvosok. Előny vagy hátrány ilyenkor az a laikus szemészeti tudás, amit a beteg a kezeléseken magába szív? A tisztánlátás híve voltam és vagyok ma is, ezért örültem, hogy képbe tudom rakni az információmorzsákat. Az orvosok jól hallhatóan tanácstalanul ácsorogtak a monitor előtt. Hiába nézték bal szemem akár vertikális, akár horizontális képét, annak belső szerkezete mindenre hasonlíthatott, csak éppen egy ember szemére nem. Mi lehet ez itt? — tudakolta felettébb feszült hangon a tanár úr, és nagyon idegesnek tűnt. Ott jobb oldalt az a belógó valami, az mi a csuda lehet? — kérdezte elképedve egy másik orvos.

Moccanás nélkül feküdtem; a fejem tökéletesen tiszta és nyugodt volt. Szívem nem kalapált hevesebben a megszokottnál, és levegő után sem kellett kapkodnom. Úgy tűnt, a vizsgálatot végző szakember csak vonogatja a vállát, mert sokáig nem szólalt meg. Helyette inkább bőségesen öntötte szememre a kocsonyás anyagot, és folytatta felderítő munkáját.

— Még nem láttam ilyen kiismerhetetlen képet! — dünnyögte. — Igazi talány ez a látvány. Két dimenzióból megérteni a gömbszerű tér belső szerkezetét már maga is érdekes kihívás, de azzal nem is lenne probléma. Csakhogy itt semmi sincs a helyén. A szerkezeti részeket fel se lehet ismerni. Mintha totálisan összeomlott volna a szem belseje. Ez itt talán a retina lehet, de annak nem itt lenne a helye, hanem ott! Ezt a maszatfélét a monitor szélénél meg az érhálónak vélem, de mit keres itt?

Az orvosok csak tanakodtak, és a tanár úr hangjából továbbra is a riadt kétségbeesés érződött. Rajtam meg akkor uralkodott el a pánik, amikor az üvegtest bevérzésének lehetőségéről és az azonnali műtét szükségességéről kezdtek beszélni. Na, ne! Azt azért már mégse! Mi mindent kell még átélnem, megszenvednem? Én is csak emberből vagyok! Nem elég az nekem, hogy tönkrement a szemem, még ez is? Egyre inkább melegem lett a hűs szobában, piszkosul átkoztam azt a nyomorult zöldhályogot. Az orvosok végülis egyöntetűen kizárták a lehetőségek közül az üvegtest bevérzését. Úgy gondolom, a belső szemnyomás megszűnése miatt összeomlott a szem belső szerkezete — vélekedett a vizsgálatot végző orvos. A retina periférikusan levált, és az érháló is leszakadt a helyéről. Minden alkotórész egymásba zuhant.

Vége lett a kiértékelésnek, és felülhettem az ágyról. Egy fiatal tanársegéd felkísért a második emeletre. Nem kérdeztem tőle semmit — minek is tettem volna? Jól tudtam: ez már a vég utáni állapot.

Mindennek ellenére nem estem kétségbe teljesen — csak egy kicsit. Nem tört rám a pánik, nem omoltam össze. Ha már megtörtént a nagy baj, akkor megtörtént: értelmetlen lenne naphosszat sopánkodni. Bírnom kell a gyűrődést. Ilyen egyszerű lenne tudomásul venni — mi több, elfogadni — az örök sötétséget? Az én helyzetemben egy nagyon halk igen erre a felelet: nem annyira magam, mint inkább a körülmények miatt.

Szüleim két óra múlva megjelennek a kórterem ajtajában, mert látogató nap van — de ha nem az lenne, akkor is jönnének. A szívükben reménnyel érkeznek, és bizakodva állnak elém, úgy kérdik: minden rendben van, fiam? Mit válaszoljak erre? Hogy, igen, minden oké — vagy, hogy idegeskedésre már semmi ok, mert ennél nagyobb baj nem adódhat? Egyiket sem felelhetem. Egyetlen gyermekük vagyok: lassan elérkezne az idő, hogy sokoldalú, stabil támaszukká váljak — és tessék! Mostantól még az eddigieknél is sokkal jobban rászorulok a segítségükre. Micsoda lelki törés lesz: elvesztette látását a fiuk! A saját lábukon jönnek be a klinikára — de vajon hazamenni képesek lesznek-e? Mától az lesz a legfontosabb feladatom, hogy megpróbáljam oldani kétségbeesésüket. Tartanom kell bennük a lelket — sorakoztak fejemben a gondolatok. Beláttam: nincs sok esélyem arra, hogy visszanyerjem a látásom. Szélmalomharcot pedig nem vívok — az nálam jelesebb vitéznek sem sikerült.

Vajon hány óra lehet? Kvarcórám ott lapult az éjjeliszekrény fiókjában — immár mint mihaszna portéka. Szomorúan ültem az ágyon, elmén tovább járt a kitaposatlan úton. Nem akarok egy szerencsétlen vak lenni, akit karjánál fogva ráncigálnak ide-oda! Hogyan érhetem ezt el? Egyáltalán: képes leszek-e rá? Nem tudtam érdemi választ ezekre a kérdésekre, de felül akartam kerekedni a helyzeten. Be akartam bizonyítani — első-, másod- és harmadsorban is magamnak — hogy én vagyok az erősebb, és nem az a nyomorult vakság!

Most is kedvesen, de szomorkásan köszönt rám az osztályvezető adjunktusnő. Laci, legyen szíves, jöjjön ki velem a vizsgálóba! Szeretném megnézni a szemét! Lábammal kotorászni kezdtem: már nem csak a matrac takarta el szemem elől a papucsot. Sosem érdekelt a pecázás. Mindössze egyetlen snecit kaptam ki az egyik tóból — azt is úgy, hogy rám kiáltott az egyik osztálytárs: kapás van, angyalföldi! Köröző talpammal mégiscsak rátaláltam a lábbelire: ezután így megy ez.

Egykedvűen lépkedtem az alacsony orvos mellett. Egyikünk sem szólt semmit. Naná, hogy a vizsgáló közepén belerúgtam a forgószékbe. Nagyot csörrent. Végtére is magamtól találtam rá — ezt akár pozitívumnak is tekinthetjük! Félig előrehajoltam, hogy kitapogassam az ülőfelületet: a franc sem akart melléülni. Helyet foglaltam, és a doktornő elém állt. Óvatosan lehúzta a bal szememet fedő kötést, és felszisszent.

— Nagyon fáj? — kérdezte síri hangon.

Csak sóhajtott. — Már másodszor járja meg, Laci — dünnyögte csendesen. A köpenye zsebéből kivett valamit, és a szemembe csöpögtetett. Megkerülte a réslámpát, és túloldalról nézett valamit anélkül, hogy széthúzta volna a szemhéjamat, majd visszajött hozzám.

— Álljon fel Laci! — szólt együttérzően. — Jöjjön velem! — Egy fotelhoz kísért. — Üljön le ide egy pillanatra! Újra belenéznék a szemébe.

Helyet foglaltam a matuzsálemi korú, nyikorgó ülőalkalmatosságon. A fejem mellett kapcsoló kattant a falon — tudtam, hogy ott egy lámpa van. Arcommal kiválóan érzékeltem az égő melegét, és közben hallottam, hogy a folyosón utcai cipők kopognak: jönnek a látogatók. Nem csak én füleltem, az adjunktusnő is felfigyelt a lépésekre. Anyukám hangja csapta meg a fülemet: a kezelő elé érve biztosan észrevettek apukámmal. Az orvos, aki jól ismerte szüleimet, hirtelen balra nézett, és egy gyors mozdulattal visszanyomta a szememre a tapaszt.

— Mindjárt jövök! — mondta, és kisietett a szüleimhez. Nem sok kétségem lehetett, hogy miről is esik szó odakint. Szegények! Mit élhetnek át most! Nem lennék a helyükben!

Tétlenül várakoztam. A folyosón elhangzó csendes szavakból nem hallottam semmit, pedig füleltem nagyon.

— Tudom — feleltem.

— Jöjjön, kikísérem hozzájuk!

Anyukám meglátott a folyosóról, amikor a fotelban ültem, és éles szemével azt is észrevette, hogy a bal arcom erősen duzzadt, a szemem pedig hatalmasra püffedt, valóságos vörös óriás lett. Abban a pillanatban tisztában volt a helyzettel. Hiába ragasztotta vissza villámgyorsan a kötést az adjunktusnő: elkésett vele. — A folyosón még megpróbálta szépíteni a helyzetet — idézte fel a jelenetet — de mondtam neki, hogy láttam a fiam szemét. Nekem annyi épp elég volt!

Ezzel aztán be is zárták a diskurzust.

Mindhárman leültünk az ágyra.

— Végül is mi történt a szemeddel? — kérdezték szüleim elcsukló hangon. Felelevenítettem a reggeli vizsgálat eseményeit, folytattam azzal, hogy mit és hogyan láttam egy kerek órán keresztül a kórteremben, majd beszámoltam a rám törő borzasztó fájdalomról. Nem feledkeztem meg a déli riadalomról és a délutáni ultrahangról sem. Csendben, lélegzetüket visszafojtva hallgattak. Feléjük fordultam, mégis úgy éreztem, mintha a semmibe merednék.

— Szörnyen néz ki a szemed, fiam! — mondta nagysokára anyukám. A bal arcod borzasztóan duzzadt.

Gondoltam egy merészet: lássuk a medvét! Óvatosan lehúztam a kötést. Szememet hűsítőn simogatta a levegő, de a rémisztő látvány valósággal letaglózta szüleimet. Anyukám részletesen elmesélte, hogyan néz ki a kegyetlenül megviselt szem.

— Mit bánom én, csak ne fájjon! Nagyon rosszul láttam már az utolsó pár hónapban! — kezdtem bele a lelki gondozásba. — Csak nem mondtam nektek. Nem akartalak titeket elszomorítani. Az utcán már csak úgy tudtam biztonságosan közlekedni, ha az előttem haladó járását füleltem. Előbb-utóbb úgyis elvesztettem volna a látásomat.

Szüleim némán zokogtak. Tudtam, beszélnem kell hozzájuk mindaddig, amíg itt vannak. Látniuk, hallaniuk, érezniük kell, hogy nem törtem le, nem esem kétségbe, nem rogyok össze a sötétség átkozott vermében. Halkan szipogtak.

— Ne keseredjetek el! Valahogyan csak lesz. Mások is élnek az örökös sötétségben!

Mennyire hatottak szüleimre mentőövnek szánt szavaim? Nem igazán. Legfeljebb annyit értem el, hogy nem raktam rájuk újabb terhet. Éreztem én ezt nagyon jól, de tudtam: minden erőmmel segítenem kell őket, hogy teljesen össze ne törje őket a váratlanul nyakukba szakadt teher. Lehet, hogy bizakodó szavaimmal csak annyit értem el, hogy a látogatás végén lábra bírtak állni és haza tudtak menni. Már készülődtek az útra, de én még mindig nyomtam a magamét, hogy nem érdekes, majd csak lesz valahogy… Elcsukló hangon felelték: dehogynem érdekes!

A műtét másnapja életem fontos fordulópontjává vált. A harmincegyedik születésnapom előtt két hónappal alapvetően megváltozott minden — mégpedig egy röpke pillanat alatt. Azonnal alkalmazkodnom kellett ehhez — szerencsére tudtam is. A magam túlélő módján tudomásul vettem a dolgokat. Amennyire a szűkös idő engedte, már délután megpróbáltam távolabbra is tekinteni. Sok vagy nem sok mindez? Azt hiszem, ennél többet nem tehettem. Amikor a látogatás végén szüleim elmentek, fizikailag és szellemileg is fáradtan dőltem hanyatt a már biztosan hosszabb időre kibérelt ágyon. Mit tagadjam, alaposan letörtem. Beleképzeltem magam távozó szüleim helyébe. Talán furán hangzik, de nem cseréltem volna velük. Miért? Mert ők voltak a kiszolgáltatottabb és egyben tehetetlenebb helyzetben. Emberhez méltón viseltem a sors csapását, fejemből megpróbáltam kisöpörni a kétségbeesés küldte gondolatokat. Márpedig azokból akadt bőven: épp most válok. Lesz-e még barátnőm? A barátokból is már csak az emlékek maradtak. Mi lesz a gőzerővel beindult sefteléssel? Tudok-e majd önállóan élni? Hogyan lehet nem látva közlekedni a nagyváros forgatagában? Úgy gondoltam, sehogyan sem. De különben is, én látni akarok! Úgy véltem, az állandóan előtörő, megválaszolhatatlan kérdések igen károsan hatnának rám. Ezért a legokosabban akkor cselekszem, ha mielőbb megszabadítom a fejemet ezektől a súlyos gondolatoktól: ezt a technikát neveztem el söprésnek, és a későbbiekben is fölöttébb nagy hasznát vettem.

Az éjszakai álom legfeljebb csak reggelig képes feledtetni a valóságot. A klinika épülete előtt elrobogott az első hajnali troli. Dög unalmas nem látni — állapítottam meg. Máskülönben meg kivert a verejték még a gondolattól is. Hátha valamilyen csoda folytán újra látok — tört fel bennem a csodavárás, és óvatosan lehúztam szememről a kötést. A kuksi erősen váladékozott, szempilláim összeragadtak. Ujjammal szétmorzsoltam a keményre száradt csipát, és óvatosan kinyitottam a szemem. A kórterem éjszakára résnyire csukott ajtaja felé néztem, ahol a folyosóról beszűrődik a takarékvilágítás gyér fénye. Hátha érzékelek belőle valamit! Semmi változás tegnap dél óta — állapíthattam meg csüggedten. Bekapcsoltam az éjjeli szekrényen álló táskarádiót: egészen halkan szólalt meg a fülem mellett. Miért kellett bekövetkeznie ennek a katasztrófának? Kész nyomor így élni! Tiszta őrület! Tegnap még láttam, mára meg már csak emlék a fény. Hamarosan tudatosult bennem egy sürgető felismerés: ki kell mennem oda, ahová a király is gyalog jár. Vagy inkább így lenne helyes: valahogyan mégis csak ki kéne menni oda, ahová a király is gyalog jár. A kaszárnya méretű kórterem bal oldalán, a középső ágyon feküdtem. Persze, hogy emlékeztem a mosdó pontos helyére, de távolról sem olyan egyszerű feladat oda nem látva kibotorkálni. A megoldást az egyik szobatárs ébredése hozta meg.

— Tudott-e aludni éjszaka, Nagy bácsi? Mikor szeretne hazamenni, Kelemen úr? Hogy van, Laci?

— Marha jól! — gondoltam, de nem szóltam semmit. Mit is felelhettem volna a rutinkérdésre? Hogy köszönöm szépen érdeklődését, kedves doktor úr, de szarul vagyok — hát ilyet mégsem illik mondani.

Hamarosan kint találtam magam a vizsgálóban, és szememről lekerült a kötés. Hajnal óta nem jött vissza a látásom — úgy látszik, végleg világgá ment. A jobb szememen mért nyomás immár teljesen hidegen hagyott. Valaki visszakísért a kórterembe. — Lesz min gondolkodnom egész nap — járt a fejemben, amíg az éjjeliszekrény fiókjában matattam. Készülhetek szüleim újabb vigasztalására — no, meg nyalogathatom lelkem fájó sebét. Átgondolhatom azt is, hogy mi lesz a remekül beindult sefteléssel? Ja, és igen — mi lesz a válással? Hűha! Nem fogok unatkozni! Lehet, hogy mégis csak jobb lenne egy újabbat söpörni?

— Jöjjön ki velem a kezelőbe! — Elkerekedett a képem: negyedórája vizsgált meg. Vajon mit akarhat még?

— Ezzel meg is lennénk! — hümmögött elégedetten.

— Nem a kórterembe megyünk Laci! — mondta a fiatal orvos.

— A műtőbe! A két napja beültetett műanyagcsövecskét feltétlenül ki kell venni.

Se köpni, se nyelni nem bírtam a meglepetéstől. Észre is vette rajtam a tanársegéd, és elmondta: a beültetett cső nem csak a magas szemnyomásnak engedett szabad utat, hanem az összes csarnokvíznek is. Megszűnt a bal szem belső nyomása, és emiatt omlott össze a szem belső szerkezete. A csövecske eltávolításával újra elzárják a csarnokvíz útját, a szemcsatornát ismét folyadék tölti fel, és van rá remény, hogy újra lássak. A meghökkenéstől továbbra sem bírtam megszólalni, pedig akkor már az előkészítő felé tartottunk. Mennyit kell még kibírnom? Sohasem lesz vége a megpróbáltatásoknak? Két nappal ezelőtt úgy hittem, hogy már soha többé nem kell a műtőbe mennem, és most újra itt vagyok! Már majdnem leültem a lócára, amikor újra megszólalt az orvos: érzéstelenítő injekciót természetesen most is fog kapni, de mivel a szeme erősen gyulladt, ezért a szérum szinte egyáltalán nem csillapítja a fájdalmat. A műtőasztalon fekve kedve szerint bármit mondhat vagy tehet — csak arra az egyre kérem meg, hogy a műtét közben semmiféleképpen ne keljen fel. Bár a szavak értelmét fel tudtam fogni, mégis értetlenül ültem le a padra. Semmit nem ér az érzéstelenítő injekció? Hát azt bizony kétlem! Úgy akarnak operálni? Hát úgy mégsem lehet! Elképedve ücsörögtem a mázolt padon.

A műtőlámpát még nem kapcsolták be. Csakugyan mindent fogok érezni? Ha igen, vajon mennyire? Éppen hogy csak, vagy annál valamivel erősebben? Ilyen gondolatok foglalkoztattak, amíg rutinos kezek szakszerűen előkészítettek a műtétre. Szegény szüleim: délután újra keserű meglepetés éri őket! Felülről erős meleg áramlott az arcomba: lassan kezdődik a nagy hadművelet. Nem baj! Pláne, ha valóban újra esélyt teremt a látásra. A fejem mögül a tanár úr hangját hallottam.

— Feltétlenül ki kell venni a két napja beültetett műanyagcsövet. Sajnos, a gyulladt szemet nem lehet elérzésteleníteni. Ha műtét közben nem bírja tovább a fájdalmat, azt nyugodtan jelezze! Beiktatunk egy kis szünetet, ami alatt kifújhatja magát. Bármit tehet műtét közben, még káromkodhat is, ha úgy könnyebb magának!

— Ha ezek ennyire közlékenyek, akkor csak lehet valami abban, amit itt sejtetnek. Mennyire fogom érezni a vágást és a varrást? — kavarogtak bennem a gondolatok, de nem sokáig. — Majdnem felordítottam a fájdalomtól, amikor az orvos behelyezte szemembe a merevítő csipeszt. — Hát ezek valóban igazat mondtak! Az égadta világon semmilyen hatása nincs az érzéstelenítő szereknek! Ez így tiszta őrület! — Közben egy újabb széttáró csipesz landolt a szememben. Keményen megfeszítettem a testemet, és újra erősen felszisszentem. Egyre inkább melegem lett. Ennek a fele sem tréfa!

Érzéstelenítő cseppet locsoltak a szemembe, majd steril gézzel törölgették — majdnem betojtam fájdalmamban. Erősen összeszorítottam az ülepemet — annyira, hogy még a zabszem milliomod része sem fért volna ki, vagy be rajta. Az operáció legalább fél órán át tart — jutott eszembe. Képtelen leszek épp ésszel kibírni! A kötőhártya felmetszésén egy éles, mozgékony kis olló szorgoskodott. Mire kellőképp megbontotta a szövet szélét, hogy szabaddá tegye a műanyag csövecskéhez vezető utat, majdnem rosszul lettem. Testem verítékóceánban úszott; úgy sziszegtem, mint ezer kígyó. Nyöszörögtem, mint a halálán lévő, felkoncolt katona. Mindent, de mindent éreztem! Bivalyerősen markoltam a műtőasztal keskeny peremét. Ha egy pillanatra leálltak az orvosok, azonnal kilazítottam mindkét kezemet, és zongoráztam egy kicsit az ujjaimmal. Megpróbáltam lazítani a feszes ívbe merevedett testemet is, hogy a folytatásnál újra kőszoborrá merevedve homorítsak. Fejemben már régóta lángtenger tombolt — mintha milliárdnyi, vörösre hevített tűvel döfködnék az agyamat. A távolból a professzor hangját hallottam, amint ritka szakmai szerencséjének örvendezhetett: a minap a beültetés technikáját leshette el, most meg a kivételét. Fájdalmam a kibírhatatlanságig fokozódott: egyre gyakrabban kértem egy kis szünetet az operáló orvostól. Már csak afféle csillapíthatatlan ideggörcsként voltam jelen a műtőben. Eljutottam a higgadtság, a józan ész határáig, káromkodás azonban továbbra sem hagyta el az időközben teljesen kitikkadt számat.

Hány perc lehet hátra még a kínzásból? Éppen a csövecskét távolította el az orvos. Nyüszítettem, mint a szétmarcangolt kölykét sirató állat; szinte eszemet vesztettem. Újra, és újra szünetet kértem, és a töredék másodpercekben próbáltam egy kissé ellazítani tűzforró testemet, sebzett lelkemet. Nem tudom, a régi korok kínzókamráiban hatásosabbak voltak-e az agyafúrt embergyötrő módszerek, mint az operáció fájdalma? Kétlem. A pokol legmélyebb bugyrát jártam meg ott a műtőasztalon. Szinte elsírtam magam a végletekig kiszolgáltatott helyzetben. Már arra gondoltam, hogy felkelek az asztalról, és egyenesen hazamegyek. Akkor sem fájhatott volna jobban a testem, a lelkem, ha csipeszekkel a szememben sétálok végig az utcán. Legalább hangulatos környezetben szenvedhetnék tovább. A beavatkozás minden mozdulata tovább rombolta egyre kimerültebb idegrendszeremet. Imádkozni kezdtem a magam módján, hogy minél előbb fejeződjön már be a tortúra. Erőm, kitartásom, tűrőképességem rohamosan fogyott — ha egyáltalán volt még valamennyi. Észveszejtően fájt, amint előbb a kivett cső helyén tátongó lyukat húzták össze, majd a kötőhártyát öltötték össze. Fizikai rosszullét környékezett. Erősen kellett koncentrálnom, hogy továbbra is tudjam, mi zajlik körülöttem, és uraljam cselekedeteimet.

Ügyes, fürge kezek hámoztak ki a lepedőhegy alól. Forró testemet frissítette a rázúduló hűs levegő, ám én nem tudtam megmozdulni. Csak segítséggel voltam képes felülni. Jártányi erőm sem maradt. Úgy remegtem, mint száz kondér kocsonya. Betegszállító kocsiba ültettek, és azzal fuvaroztak vissza a kórterembe. Emberroncsként kerültem ki a kínzókamrából. 

Kórházi ágyban feküdtem, netán egy lángtenger közepén? Nem volt hiteles válasz. Senkire és semmire nem voltam kíváncsi, csak a végtelen nyugalomra vágytam. Fejem eszelősen zakatolt. Úgy éreztem, mintha forró tűk milliói ülnének a fejemben, és dölyfösen szurkálnák az agyamat. Bizony, egy ceruzabelet se tudtam volna arrébb tenni a paplanomon. Hatalmas megnyugvást jelentett számomra, hogy már a kórházi ágyban voltam — de továbbra is szörnyű fájdalmak gyötörtek. Kombinált fájdalomcsillapító szérumot nyomtak a faromba, és ettől valamelyest enyhült a szenvedés. Szobatársaim érdeklődő kérdéseire nem feleltem semmit — se erőm, se kedvem nem volt hozzá. Akkor sem szólaltam meg, amikor (úgy egy óra múltán) bejött a nővér, hogy hozhatja-e az ebédet tálcán? Még biccenteni sem bírtam. Iszonyúan éreztem magam. A lehető legszűkebben vettem a levegőt, hogy csak a legkisebbet kelljen mozdulnom. Igazi élőhalott voltam, aki némán zokogott.

Nem tudom, hogy rám ismertek-e a szüleim, amikor délután beléptek a kórterembe. Újból mintha a derült égből csapott volna beléjük a mennykő: szóltak hozzám bánatosan — hogyne szóltak volna? De választ hiába reméltek. Élesen hasított a fejembe minden szó, még ha csak suttogták is. Mintha ipari árammal sokkoltak volna. Az illendőség kedvéért megpróbáltam néhány szót kinyöszörögni, de nem sikerült.

— Nem értem fiam, hogy mit motyogsz — mondta anyukám. — Mondd hangosabban, hogy értsem!

Újra fejembe nyilallt az őrjítő fájdalom, és némán elsírtam magam. Sajnos, többre nem vagyok képes — felhagytam hát a próbálkozással, és továbbra is mozdulatlanul feküdtem. A nővér mondta el szüleimnek mindazt, amit nekem illett volna. Soha nem vágytam annyira a csendre, mint akkor. Se a műtét napján, se másnap nem keltem fel az ágyból. Nem a nem létező lustaságom okán: a fizikai és mentális erőm hiányzott hozzá. Eszembe sem jutott, hogy bekapcsoljam a fülem mellett tétlenkedő táskarádiót. Ha betegtársaim beszédbe elegyedtek, suttogva megkértem őket, hogy inkább a folyosón folytassák. Hosszas keresgélés után ráakadtam egy olyan pozitúrára, amelyben se a fejem, se a szemem nem fájt, ha nem moccantam. Kissé bal felé fordítottam a kobakomat, és békés, nyugalmas ősállapotba kerültem — de ha akár csak egy centivel is errébb vagy arrébb mozdultam, újra működésbe léptek agyamban az izzó, kegyetlenül hegyes tűk. Idegszálaim teljesen tropára mentek a műtét alatt — mint ahogy én magam is. Kész csoda, hogy nem zavarodtam meg a sokkoló, görcsös fájdalmak hatására.

Szüleim továbbra is naponta felkerestek a klinikán. Már értették, miért vagyok annyira szótlan. Egy hét alatt eljutottam odáig, hogy egy óra alatt akár már három percet is tudtam beszélgetni velük. Ez óriási tett volt, ám ők mégis kevesellték a rájuk fordított időt. Ha tisztában lettek volna vele, hogy rajtuk kívül érdemben senki mással nem beszélek a világon, talán nem méltatlankodtak volna annyit. Megszokott, szóvá nem tett jelenet volt, hogy a vizitek alatt ágyban maradtam. Az orvosok megálltak az ágyam végében. Halkan beszélgettek, majd odébbálltak egy ággyal. Mit is nézhettek volna nap mint nap a szememen? A tapasztalt orvosok ha akarták, könnyen elképzelhették, milyen lehet a három nap alatt kétszer műtött szem. Ha közelebb merészkedtek volna hozzám, legfeljebb egy bánatos, kissé eltorzult pofát láttak volna az ágyban. Nem bántam, sőt kimondottan örültem annak, hogy békén hagynak a vizit alatt. Az igazság az, hogy azokban a napokban még a gondolkodásra sem mertem vállalkozni. Hogy miért? Mert az is erős fájdalommal hasított a fejembe. Nem vicc: kipróbáltam. A lehető legkomolyabban mondom.

Csak szép lassan, fokozatosan kezdtem el komolyabb mennyiségű szilárd táplálék bevitelének gondolatával foglalkozni. Az étel számba juttatása, rágása és nyelése mind-mind komoly fejfájást okozott. Idegszálaim továbbra is konokul mozdulatlanságot követeltek — de enni muszáj volt. Annyira elfárasztott egy viszonylag kiadósabb étkezés, mintha mondjuk, húsz kilométert gyalogoltam volna nehéz terepen. Teljesen kimerültem. Olyan idilli volt egész nap mozdulatlanul feküdni, hogy azt el nem mondhatom. A civil életben megszokottá vált napi rohangálás egyáltalán nem hiányzott — még a seftelés sem. Csak feküdni, feküdni és feküdni! Tehettem is kedvemre — amennyit csak akartam.

Már tíz nap telt el a műtét óta. Ritkán, de pár percre már kiültem az ágy végénél álló fotelbe. Próbáltam visszaszokni az ülő testtartás majdnem elfeledett pózába; a röpke viziteken már ott találtak az orvosok. Teltek-múltak a napok. Az ágy körül sétálva minden lépés nehezen ment, de hát ezt is újra kellett gyakorolni. Csak egyvalamitől irtóztam: a hangoktól, bármineműek voltak is! Azoktól újra és újra heves fejgörcs kapott el. Közel három hétig tartott a kemény megpróbáltatás. A gyulladással csökkent idegrendszerem érzékenysége is; lassan-lassan lábra kaptam. Betegtársaimmal csapatba verődve sétáltunk a folyosón, de egy körnél többre még nem vállalkoztam. Kiszolgáltatott helyzetemet bonyolította az is, hogy egyre fogytak az osztályon azok a betegek, akiket még látó korszakomból ismertem — az újonnan érkezettekkel pedig nemigen tudtam mit kezdeni. Szüleimnek már töviről-hegyire elmeséltem a második műtét alatt és közvetlenül utána átélteket — igencsak sajnáltak érte. Továbbra is éberen vigyáztam arra, hogy még véletlenül se rakjak újabb terhet a vállukra. Egyszer sem panaszkodtam nekik, inkább próbáltam oszlatni keserűségüket.

Szüleim a látogatók népes hadát megelőzve, elsőnek nyomultak be a kórterembe, és anyukám mellém ült az ágyra. Retiküljéből egy borítékot húzott elő. Otthon már elolvasta a hivatalos levelet, úgyhogy tudta, mi áll benne. Beidéztek a bíróságra — sóhajtotta. Magam is így reagáltam a váratlan hírre. Papír zörgését hallottam, és anyukám az első betűtől az utolsóig felolvasta nekem a levelet. Nem tudtam, örüljek, vagy inkább bánkódjam-e? Az valóban remek hír volt, hogy gyakorlati fázisába jutott az általam kezdeményezett válóper, de az már nem volt ínyemre, hogy így, látásomat vesztve kelljen a bíróságra mennem. Kényes helyzetbe kerültem. Igaz, a pert halaszthatnám, és erre jó indok, hogy kórházban vagyok, de csak magam ellen dolgoznék vele. Minél előbb bontják fel ezt a házasságot, annál jobb. De hogyan fogok elbotorkálni odáig? Miként tudok mozogni a tárgyalóteremben? Még hosszasan sorolhatnám a nyugtalanító kérdéseket. Nem elég egy baj, tetejébe jön a másik. — Nincs mese, Laci! El kell menned a békítő tárgyalásra — döntöttem.

Elérkezett az új megpróbáltatás napja. Fura érzés volt utcai ruhába bújni. Mennyire nem így gondoltam arra a napra, amikor elhagyom az unalomig ismert klinikát! Hármasban léptünk ki az épületből. Odakint csupa különös dolog fogadott. Nem is csoda, mert nem láttam belőlük semmit. A hangok alapján kellett rekonstruálnom, elképzelnem a mozgalmas utcaképet. Apukám oldalán lépkedtem, anyukám pedig előttünk haladt, hogy védjen a koccanásoktól. Könyökben behajlított bal kezem néhány ujjával enyhén megfogtam apukám jobb felkarját. A járda szélén a le- és fellépés előtt is megálltunk — sőt, még szóval is felhívták rá a figyelmemet, hogy épp milyen akadály következik. Ilyenkor csúsztattam a talpamat az aszfalton — ez a legjobb módszer a botlás elkerülésére. Taxival is mehettünk volna a törvény házáig, de már nagyon vágytam a valóságba. Utazhattunk volna metróval is, de a körúti villamost választottuk. Jöttek a feladatok: fellépni a lépcsőre, megtalálni a kapaszkodót — nem is olyan egyszerűek ezek egy újonc látássérült számára!

A próbatételek sora még korántsem ért véget. Úgy kellett belépnem a szerelvény utasokkal zsúfolt belsejébe, hogy ne taroljak el mindenkit, mint tekepályán a golyó. Mire tapogatva megtaláltam a felkínált helyet, már enyhén gyöngyözött a homlokom. Elfészkeltem magam az ülésen. A menetirány felé néztem, és gyakran fordultam az ablak felé is — hiába, a megszokás nagy úr! Lélekből facsarodott el a szívem. Legalább hazafelé tarthatnék! Mennyi mindent kell kibírnia az embernek! Lassan már világbajnok fakír lehetne belőlem, olyan békés nyugalommal tűröm a sors csapásait!

A pályaudvar előtti megállóban eszembe jutott a sok, külföldi élmény. Vajon mivé kopnak idővel a most még oly élénk, hangulatos emlékképek? Óvatosan lépkedtünk le az aluljáróba. Mindenünnen hangok támadtak rám. Cipőt, nadrágot, millió apróságot kínálva kiáltozott a bazár népe: sefteltek kicsiben és nagyban is. Keresztirányban vágtunk át a sokaságon, és a túloldali rámpán felsiettünk a napfényre. Szüleim szinte egyfolytában sóhajtoztak: miért épp nekünk kellett így járni? Áthaladtunk néhány útkereszteződésen, majd jobbra fordultunk. Személyautók sűrű sora torlaszolta el a járdát, még oldalazva is alig fértünk el a gépjárművek és a fal között. Még ez is! Nehezen, de eljutottunk a bíróságig. A portás útbaigazított minket, és mi gyalog mentünk fel az emeletre. Na, még lépjél ötöt, fiam, aztán jobbra kanyarodunk — kaptam az információkat. Kíváncsian fordultunk be a második emeleti folyosóra — még senki sem volt ott. Teltek-múltak a percek, jöttek-mentek a megegyezni nem tudó peres felek, de szüleim egy ismerős arcot sem láttak közöttük. Izgatott voltam, nem is csoda. A kitűzött időpontban behívtak a tárgyalóba.

Elsétálunk a folyosó végébe, és még túl is megyünk azon — mondtam szüleimnek az egyik látogatáson. Kisebb koccanással ugyan, de szerencsésen átjutottam a lépcsőházba vezető, üvegezett ajtón. Bár hét vége volt, és ezért nem üzemelt a műtő, mégis felfordult a gyomrom, amikor elhaladtunk előtte. Sajátos illatától — vagy inkább szagától — úgy felkavarodott a gyomrom, hogy nagyot kellett nyelnem, különben kidobtam volna a taccsot. Kiértünk a lépcsőházba. A tágas tér és a füstmentes környezet pozitívan hatott rám. Szüleim leültek a korlát elé helyezett padra. Invitáltak maguk közé, de inkább állva maradtam — mondván, hogy már több mint egy hónapja alig vagyok talpon. Szemben álltam velük és az utcára néző üvegfallal — könnyen el tudtam képzelni, hogy mi van előttem: a sokáig látott valóságot nehéz feledni. Talán az időlegesen abbahagyott seftelés újraindításáról beszélgettünk, talán más, semleges témáról, amikor bal szemem felső részében váratlanul megjelent a fény! Abban a minutumban elöntött a forróság. Erősen megszédültem, elkapott a hányinger. Próbáltam a semmibe kapaszkodni. Tétován szüleim felé léptem, hogy mielőbb leülhessek a stabilitást kínáló padra. Szüleim észrevették bizonytalanságomat, de nem értették az okát.

— Hadd üljek le gyorsan! — rebegtem kábán.

— Mi van veled, fiam? — kérdezték riadtan.

A szememet már lecsuktam. Szerencsémre baj nélkül eljutottam a padig, és leültem. A mellemig felhúztam a pólómat, hadd hűtsön a levegő: tiszta verejték volt a testem. Sápadtan meredtem magam elé, csak nagyon lassan nyertem vissza belső egyensúlyomat.

— Mi van veled? Mond már! — idegeskedtek szüleim. — Hívjuk a nővért?

— Nem kell! — feleltem, és óvatosan kinyitottam a szemem. Továbbra is láttam a fényt. — Visszatért a látásom! — adtam tudtukra.

Alig akarták elhinni az örömhírt, de már folytattam is: Gyorsan menjünk vissza a kórterembe! Mielőbb biztonságos, stabil helyen szeretném tudni magam!

Elöntött minket a reménykedés melege.

— Ki is egyeznék vele! — feleltem. — Csakhogy van egy nagy baj. A műanyagcsövet már kivették a szememből, és a glaukómám konokságát ismerve biztosak lehetünk benne, hogy a szemnyomás újra fel fog szökni. Legfeljebb némi időre tért vissza a fényérzékelésem. De így is jobb, mintha nem látnék semmit!

Jól gondoltam: a fénylátás öt évig tartott, azóta teljes sötétben élek.

Én bizony több évtizedes ábrándozásaimra is emlékszem még. Nem voltam még tízéves. Késő tavasz lehetett, rövidnadrágban mentem le játszani. A lakótelepi ház körül szaladgáltam pajtásaimmal. A lemenő nap élesen világított a lépcsőház hátsó frontjára. Rövid időre abbahagytam a játszadozást, és felnéztem. Az egyik, első emeleti lakó éppen kinézett a mienknél majd’ kétszer nagyobb kéglije ablakán. Milyen jó lenne, ha felnőttként akkora lakásban lakhatnék — netán éppen abban! Idővel mindkét értelemben másfélszer akkora lettem — és milyen a gyermek? Továbbra is álmodozik! Milyen klassz lenne, ha munka nélkül elég pénzem lenne a kielégítő életvitelhez, és a nap huszonnégy órájában azt tehetném, amit szeretnék!