Kutya baja, kutya-macska barátság, egykutya, kutya élet, fakutya, kutyahűség, olyan, mint egy kivert kutya, kutyakomédia, kutya kötelessége, kutya dolga van, kutya élet, kutya hideg, kutya rossz idő, kutya éhes, kutyafáját!, kutyafuttában, kutyafüle!, kutyafülű, kutyagol, kutyaházi, kutya kötelessége, kutyálkodik, kutyaszorító, kutyatej, kutya teremtésit!, kutya természete van, kutyaütő, kutya világ, nagykutya, kutya nehéz, olyan, mint a veszett kutya, a kutya mindenét!

Nézzünk néhány szólást, közmondást is:

Tehát a szavak erejével is igazolható, hogy ezer szállal kötődünk egymáshoz.

Hogy melyik ember milyen érzelemmel gondol, fordul az állatvilágból az emberhez legjobban kötődő, hozzá az utolsó leheletéig hűséggel kitartó nagyszerű lényhez, a kutyához, az leginkább olyan apróságokon múlhat, hogy egy kutya adott esetben szeretetet ébreszt-e a gyermekben. Nekem is volt egy görbelábú barátom kiskoromban. Imádtam őt, amit a következő történet bizonyít a legékesebben: tíz évesen a határban gondolkodás nélkül ugrottam az önfeledten szimatoló keverék házőrző és a hirtelen megjelenő, az őt rögvest lelőni akaró, merev arcú vadőr puskacsöve közé – cingár testemmel ekként oltalmaztam kurtalábú barátom egyszeri életét.

Ám egy gyermek életében az is könnyen megeshet, hogy a kutya félelmet kelt benne. Ennek kapcsán pedig egy olyan történettel hozakodnék elő, ami mindenki számára meggyőzően fogja bizonyítani, hogy a gyermekben a páni félelmet másodperceken belül fel lehet oldani, ha az adódó alkalmat jól megragadjuk: éppen végeztünk a szakorvosi rendelőben. A német juhász vakvezetővel, Kicsivel lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk. Egy anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével, s éppen a szűk kanyarban futottunk össze velük. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be. – Gyere, simogasd meg a kutyust – szóltam a kisfiúhoz. Ám ő ahelyett, hogy tutujgatni kezdte volna Kicsit, behúzódott a sarokba és remegni kezdett. A gyermek mamája észbe kapott és gyorsan felvilágosított: a fia rettenetesen fél a kutyáktól, mert egy már megharapta őt. – Ez a kutya nagyon szeret téged! – fordultam a sarokban reszkető gyermekhez. – Be is bizonyítom neked! És meg sem várva a fiúcska válaszát, azt mondtam a német juhásznak: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott Kicsiről, hogy imádja a gyerekeket, azon mód leült. Tovább folytattam: – Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy a kutya akarta a simit. Ekkor biztatóan szóltam a hátam mögött lévő kisfiúnak: nyugodtan simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. – Nem kell biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi – mondta elhűlt hangon a meglepett édesanya.

Mit is mond a közmondás? Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják. Remélem, hogy a jól nevelt, kiképzett vakvezető örökre kiűzte a rettegést a kedves, megszeppent kisfiúból, és talán egyszer neki is lesz egy kutyusa, akit nagyon fog szeretni.

Húsz évvel a mezőn történtek után, egy három évtizeden át tartó látásromlás vége után hét évvel lépett szorosan lábam mellé a német juhász szuka, hogy az addigra fénytelenné vált szemem helyett még a sasénál is élesebb szememmé váljon. Ha az előbbiekben közreadott két rövidre fogott összegzés alapján akarnék mérleget vonni a Picinek tett, magától értetődő gesztus, és az időközben Kicsitől kapott, szintén magától értetődő segítő magatartás összevetéséből, akkor nem vitás, bőven én maradtam az ő kettejük adósa.

Az Ezermester kutyák című kötet alapvetően az általam fellelt, legkülönbözőbb kutyafoglalkozások részletes bemutatásán alapszik, valamint a kutya-ember kapcsolat egy humánus, számomra alapvető szegmensének érzékeltetésén. A kutyakiképzés területén dolgozó elismert magyar szakemberek osztották meg velem szakmai tudásuk legjavát. A kötet anyagának zöme közvetlen beszélgetések alkalmával került a birtokomba, de más kötetekből vett és az internetről származó, magyar és külföldi cikkeket is közreadunk az alábbiakban.

Jó olvasást kívánunk!

Reményik László és Kicsi (www.extra.hu/remlac)

I. rész TERMÉSZET ADTA

1 Természet adta

dr. Thuróczy Julianna (Ph. D., egyetemi adjunktus, klinikavezető)

A kutya ivar-és tenyészérettsége két különböző fogalom. A nőstény kutyák ivarérettségüket a pubertás idején, az első ivarzás után érik el. A kisebb testű fajták hamarabb, fél-és egyéves koruk között, míg a nagyobb testűek később, egyéves koruk után válnak ivaréretté. Kanoknál ez a folyamat hasonló korban zajlik, de klinikai jelei kevésbé látványosak. A tenyészérettségüket mind a nőstények, mind a hímek idősebb korban érik el. Ebben az életkorban már elérték végleges testméretüket és a nőstények ivari ciklusa is szabályosan jelentkezik. Ez az életkor szukák esetében másfél-két év, egyes nagytestű fajtáknál valamivel több.

Az egészséges szuka ivarzása hathavonta, rendszeresen követi egymást. Ebben bizonyos mértékig egyedi változatosságok lehetnek. A rendszeresen, négyhavonta jelentkező ivarzás már normálisnak mondható, bár egyes egyedek vagy meleg égövön található fajták, mint például a basenji évente csak egyszer mutatnak ivarzási tüneteket.

Olykor, bizonyos betegségek hatására az ivari ciklus hossza megváltozik, rövidül vagy megnyúlik. Ilyenkor mindig a rendellenesség hátterében fennálló betegség megállapítására kell törekedni.

A kutya ivari ciklusa négy szakaszból áll. Az ivarzás első jelei, a petefészek tüszőinek falában termelődő, női nemi hormon (ösztrogén) hatására kialakuló élettani változások következtében jelentkeznek. Az egész szervezetre jellemző az érfal áteresztőképességének növekedése, így folyadék és vörösvérsejtek lépnek ki az érpályából. Ennek látható jelei a péra duzzanata és a hüvelyben a savós-véres jellegű váladék megjelenése. Az ivarzás ezen kezdeti szakaszát proösztrusznak nevezi a szakirodalom. Ebben az időszakban az ösztrogén hatására a kankutyák számára vonzó, feromon hatású anyagok szabadulnak fel, mely anyagokat a szuka vizeletével is igyekszik séta közben lehetőleg a legnagyobb területen elhelyezni és így a kanok figyelmét felkelteni.

A tüszőérés során a tüszők falában nem csak ösztrogén, hanem egyre nagyobb mennyiségben a progeszteron nevű hormon is termelődik. Az ösztrogén mennyiségének csökkenése és a progeszteron koncentráció emelkedése együttesen az ivarzás jeleinek megváltozásához is vezet. Csökken a hüvelyváladék mennyisége és elveszti véres jellegét is. A nőstények fogamzó képessége az érett tüszők megrepedése és az érett petesejtek kiszabadulása után közvetlenül éri el csúcspontját. Egészséges nőstényekben a fogamzó képes időszak 3-5 napig tart. Lehetnek egyedi eltérések, olykor ez az időszak csak néhány órára korlátozódik.

A hormonális változások laboratóriumi módszerekkel pontosan nyomon követhetők, így a fertilis időszak meghatározható. Ez az alapja a szukák olykor távoli országokban történő fedeztetésének, vagy a messziről érkező hűtött spermával történő termékenyítésnek, mikor nincs lehetőség a pároztatás többszöri megismétlésére. A hormonmérések mintegy tíz évre visszanyúló meghonosítása következtében számos olyan nőstény is tenyésztésben maradt, amely a korábban, az ivarzás 9-13. napja között végzett pároztatással nem fogamzott. Ennek oka az ovuláció eltérő időpontja, vagy nagyon rövid fertilis időszak volt. Az ovuláció időpontjának meghatározása segíthet a vemhesség korának a meghatározásában is és így egyes fajtáknál a császármetszés megfelelő időben elvégezhető.

Az érett petesejtek kiszabadulásuk után a petevezetőbe jutnak. Itt olyan érési folyamatok zajlanak le, melyek felkészítik a megtermékenyülésre. Párzás után a hímivarsejtek kémiai ingerek vonzó hatására jutnak a petesejt felszínéhez, ahol minden petesejtet egy hímivarsejt termékenyít meg. Természetes körülmények között a nőstény igyekszik a domináns hímmel párzani, azonban előfordul, hogy egy ivarzás alatt több kan is fedezi. Ez alapján előfordulhat, hogy egy alomban minden kölyöknek más az apja. Háziasított körülmények között erre igen kicsi az esély, azonban a fertilis időszakban a szukához bejutó idegen hím szintén sikeresen fedezhet, minek következtében fajtatiszta és keverék egyedek egyaránt születhetnek.

A megtapadás után megkezdődik a placenta és a magzati függelékek kialakulása. Ezek az embrió táplálásában és védelmében játszanak fontos szerepet. A magzat táplálásának legfőbb szerve a placenta, amelyen azonban nemcsak tápanyagok és oxigén juthatnak keresztül, hanem káros anyagok, így gyógyszerek is. Ez a magyarázata annak, hogy rendkívül sok gyógyszer, illetve különböző káros környezeti hatások súlyos károsodásokat idéznek elő a magzati szervezetben.

A vemhességet ultrahanggal a huszonegyedik naptól tudjuk kimutatni. Ilyenkor apró, pici, folyadékkal telt kerek hólyagot látunk az ultrahang képernyőjén. A vemhesség első időszakában, az első néhány napban, a vehem növekedése rendkívül gyors. Gyakorlatilag nem lineáris, hanem exponenciális növekedés látható. Egyik napról a másikra megháromszorozza, megnégyszerezi méretét. Ilyenkor az embrió szervei még nem felismerhetők, sűrűsége kisebb a magzatvízénél, így annak felszínén úszik.

A 40. nap után már a belső szervek, a gerincoszlop, bordák is felismerhetők. Látható a folyadékkal telt húgyhólyag és gyomor is.

Ha egy szukát állandóan fedeztetnek, annak az lesz a következménye, hogy a méh nem tud felkészülni, nem tud pihenni a következő vemhességre. Mivel a méhfal nem tud regenerálódni, ezért egyre kisebb alomszámban, egyre csököttebb kölykök születnek, amelyek egyre kevesebb és rosszabb minőségű táplálékhoz jutnak, mivel egyre kedvezőtlenebb környezetben fogannak meg, illetve fejlődnek ki. Mivel az ivarérettség nem egyezik meg a tenyészérettséggel, ezért a szuka kétéves kora és hétéves kora között a legalkalmasabb a vemhességre. Ez idő alatt négy-öt alomnál többet várni tőle nem szabad.

A vemhességet a progeszteron tartja fenn, amit a harmincadik naptól a prolaktin szekréciója is segít. A prolaktin elsősorban majd a laktáció, a tejelválasztás kialakításában hordoz jelentős szerepet. A progeszteron a vemhesség végéig viszonylag magas koncentrációban van jelen; ennek a központi idegrendszer hő-központjára van stimuláló hatása. Amikor a stimuláló hatás a vemhesség végén megszűnik, a progeszteron koncentrációja hirtelen csökken, és ezzel párhuzamosan a kutya testhőmérséklete hirtelen és rövid időre (pár órára) néhány fokkal a fiziológiás érték alá csökken - harmincnyolc-harminckilenc fokról harminchat fokra. Ha ezt a folyamatot hőmérővel nyomon követjük, akkor a kutya ellésének az előrejelzésére jó diagnosztikai jel áll rendelkezésünkre. Az ellés megindulásával a szuka testhőmérséklete visszaáll az eredeti szintre, tekintettel arra, hogy a méhizomzat összehúzódása hőt termel.

Az anyakutya is készül a szülésre. Biztonságot nyújtó helyen vackot készít magának és az alom számára, majd oda elbújik. Nyugtalansága már néhány nappal megelőzi az ellést. Beindulnak a jósló fájások és a tejelválasztás is. Első lépésként a vemhesség alatt a méhszájat elzáró nyálkadugó oldódása következik be – ez egy közepes mennyiségű, tojásfehérjéhez hasonló váladéknak az ürülése --, ami közvetlenül a méhszáj megnyílását előzi meg. Az ellés során megkezdődik a lágy és a csontos szülőút tágulása, amit részben a magzatburok is segít. Ekkor kezdődik meg a kölykök születése. Egymást követően jönnek világra. Az ellés néhány órán belül, de maximum egy nap alatt lezajlik. A kölykök megszületését közvetlenül vagy néhány órán belül követi a magzatburok, illetve a méhlepény megszületése. Amennyiben ez nem következik be, akkor az súlyos, kóros állapotokhoz vezethet.

Az anyakutya minden egyes megszületett kölyke után érdeklődik. Általában kibontja őket a burokból és elrágja a köldökzsinórt – ha ezt nem teszi, úgy azt a segédkezőnek kell megtenni (ellenkező esetben a kölykök megfulladnának). Az anyakutya folyamatosan mosdatja és tisztogatja kölykeit, valamint elfekszik és őket emlőire engedi. A szoptatás közben felszabaduló oxitocin serkenti a méh összehúzódásait, ami a további kölykök, illetve a magzatburkok világrajövetelét segíti elő. Abban az esetben, ha valamilyen probléma adódik – kölyök vagy magzatburok marad vissza --, akkor az anyakutya általában nem foglalkozik az alommal: nem szoptat, fájlalja a hasát, a környezete iránt nem érdeklődik, esetleg magas láza van. A kölykök természetes módon napjában többször, igényük szerint szopnak. Mesterséges táplálás során két-három óránként kell őket etetni. A kölykök energiaháztartása rendkívül instabil, csupán néhány órára elegendő energiatartalékkal rendelkeznek.

A szopóreflex már a vemhesség ötvenedik napjában megjelenik a magzatban: ez magával hozott képesség. A szemek és fülek kinyílása kb. két hetes koruk körül következik be. Az érzékszervek használatához azonban tanult folyamatok vezetnek. A kölyköknek meg kell tanulniuk a különböző ingerek jelentését. A tájékozódásban elsősorban a szaglásuk segíti őket, látásuk nem éles még felnőtt korban sem. A látás és hallás felnőttkori elvesztését, különösen ismert környezetben, szaglásukkal olyan jól pótolják, hogy felületes szemlélő nem is veszi észre a mozgásukon. Anyjuk és a fészek szagát már újszülöttként felismerik, így képesek visszatalálni az alomba. Az anyakutya a születés pillanatától kommunikál kölykeivel, annak ellenére, hogy a hallás is egy hosszabb, tanult folyamat eredménye. A szemek és fülek kinyílása után tanulnak felállni, bár újszülött koruktól képesek kúszó mozgással haladni.

A méhlepényen az anyai szervezetben jelen lévő ellenanyagoknak csak 5 százaléka jut át. Ezek a viszonylag nagy molekulájú fehérjék nem képesek a magzat szervezetébe jutni, viszont a különböző vírusok igen. Ezért a vemhesség ideje alatt beadott oltások, mivel nagyrészt gyengített kórokozókat tartalmaznak, inkább károsak, sőt a magzatok elhalásához is vezethetnek. Az újszülöttek saját ellenálló képességük kifejlődéséig az anyatejjel, a születés után 48 órán belül felvett ellenanyagokkal védekeznek a fertőzések ellen. Ezt a nagy ellenanyag tartalmú tejet kolosztrumnak hívjuk. Az ellenanyagok átjutása a bélfalon 48 óra alatt lezajlik, ezután a bélfal “záródik” és többé nem képes ezeket a molekulákat átengedni. A későbbiekben a szoptatásnak elsősorban a kölykök optimális fejlődése szempontjából van jelentősége. Egyhónapos koruk körül kezdenek fokozatosan érdeklődni anyjuk tápláléka iránt, bár a szoptatás időszaka hat-nyolc hétig tart.

A kutyák tenyésztése eleinte munkacélból történt: pásztor, őrző-védő stb. Az elmúlt ötven–száz évben a külalak változtatása vált a tenyésztés fő irányává, az egyes fajták fokozatosan elvesztették eredeti munkájukat. A tenyésztés különböző szőrtípusok, színek, méret és a testforma kialakítására irányult. Ezeknek a kívánatos jellemzőknek a megteremtéséhez a külső jegyeket hordozó egyedeket egymással pároztatták, ami a kívánt külalak mellett egyes örökletes betegségek gyakoriságának növekedéséhez is vezetett.

II. rész VADÁSZKUTYÁK

A Nemzetközi Kinológiai Szabályzat szerint a vadászkutyák a következő

fajtacsoportokra oszlanak:

Terrierek

Az egészen kis termetűeket, mint például a yorkshire terriert egér és patkányfogásra tenyésztették ki. A rövidlábúak föld alatt dolgoznak, rókát vagy borzot hajtanak ki az üregből, például: foxterrier, welsh terrier, míg hosszúlábú fajtatársaikat vaddisznóhajtásra használják, mint például az airedale terriert, ír terriert stb. Manapság a népes terrier fajtacsoport legnagyobb részét kedvtelésből tartják, talán egyedül a német jagd terrier maradt meg a mai napig is vadászkutyának.

Kopók és vérebek

A kopókat a vadak felhajtására és a vadász elé terelésére veszik igénybe. Magyarországon a jelenlegi törvények értelmében vadászatra nem használhatók, mert hajtással nem szabad vadat elejteni. A használhatóságuk bemutatása képességvizsgálat útján történik. A vérebek a vérnyomon követik a megsebzett nagyvadat, és annak megtalálásával segítik a vadászt. Több napos nyomon is képesek elmenni és célt érni. Munkájuk segítségével a sebesült vadat mielőbb megváltják szenvedésétől, azonkívül egy-egy értékes trófeás vad esetében milliós hasznot hajtanak.

Vizslák

A vizslák között vannak specialisták, ezek az angol vizslák (például pointerek, szetterek), és vannak az úgynevezett mindenes vizslák, ezek a kontinentális, az Európában fellelhető vizslák (például magyar és német). Az angol fajtákról elmondható, hogy szinte mindegyik specialista, a kontinentális vagy mindenes vizslák a vadászat összes ágát kiszolgálják, kezdve onnantól, hogy megkeresik és állják a vadat, a vízi munkán át, egészen a vércsapa munkáig.

Retrieverek és spánielek

A retrievereket kifejezetten a lövés utáni munkára, a vad visszahozására tenyésztették ki, bár egyes vadászati kultúrákban a vad megkeresésére és kiugrasztására is használják őket. A retrieverek között sok fajta kimondottan alkalmas vízi vadászatra.

Agarak

2. Terrierek – német vadászterrier

Vidovic Jovica A német vadász terrier című kötete alapján

A faj keletkezése. A XX. század elején, pontosabban az 1900-1920-as években Németországban a foxterrierek igen közkedvelt fajta volt. Ekkortájt kezdődött a szétválás a tenyésztésben. Egyik irányzat a szép, az angol szabványnak megfelelő kutyákat helyezte előtérbe, a másik irányzat pedig a jó vadásztulajdonságokkal rendelkező kutyákat kedvelte. Foxterrierekkel egyre többet lehetett találkozni a kiállításokon s ez nagyon tetszett az angol bíráknak. Ami a vadászokat illeti, azok igen nehéz helyzetben voltak emiatt. Németországban a foxik nagyobb hányada drótos típusú volt. Akkortájt ez volt a közkedvelt szőrminőség a használhatóság szempontjából. Az egyik legismertebb és legtapasztaltabb vadász, aki foxikkal vadászott, egy idős úr volt, Walter Zangenberg. Vadászatok alkalmával sokszor megtörtént, hogy olyan kotorékot találtak, ahol öt-hat borz élt. Ilyen esetben előfordult, hogy harc közben a kemény, fogós kutyák elpusztultak a föld alatt. Az ilyen jellegű vadászatokkal megkezdődött a kutyák edzése, felkészítése a műkotorékokban: rókával és borzzal. A német vadászok a már jól bevált foxijaikat és ó-angol terrierjeiket keresztezték: igen jó vadászebeket kaptak belőlük. A további fedeztetések alkalmával csak a sötét színű kutyákat engedélyezték, a sok fehér szín kizáró oknak számított. Fontos tulajdonságként vették figyelembe a vörös színt a fejen és a lábakon.

A német vadász terrierek munkájára vonatkozó szabályzat a következő vizsgafeladatokat tartalmazza: az öröklött tulajdonságok felmérése, mindenes munkavizsga, földalatti munkavizsga, földfeletti munkavizsga vaddisznóval.

Az öröklött tulajdonságok vizsgáján azok a kutyák vehetnek részt, amelyek betöltötték a kilenc hónapos kort, és pozitív osztályzatot kaptak a küllem vizsgán. A vércsapa előkészítéséhez őz vagy szarvas friss, higított vérét lehet használni. A kotorékmunka folyamán esedékes vadkihúzáshoz használható: róka, borz vagy vadmacska.

A vad kihúzására alkalmas kotorék legalább négy méter hosszú (ajánlott az öt méter hosszúság). A kotorék feletti felületet ki kell betonozni, deszkákkal beborítani. A kotorék hátsó végét lemezzel kell befedni, ahol annak a kötélnek a kifeszítéséhez készül egy nyílás, melyre megkötik a vadat. A kotorék magassága 20 cm, a szélessége 78 cm. A kotorék enyhén lejt lefelé. A vad kihúzására szolgáló kotorékrész a kotoréktól legalább ötven méterre helyezkedik el. A munkára előkészített kotorékot másfél méter magas kerítéssel kell körülvenni. A műkotoréknak legalább 30 m hosszúnak kell lennie, három lejtőt kell biztosítani és szélességében egy 16 cm-est, hosszúságában 50 cm-est, magasságában pedig egy 18 cm-es beszűkítést kell kiépíteni benne, A műkotorék többi részén a magasság 20 cm, a szélesség pedig 18 cm. A kotorékhoz ki kell építeni egy 45x45 cm méretű és egy 300x60 cm-es katlant. A kotorékot be kell fedni deszkákkal és el kell sötétíteni.

Öröklött tulajdonságok vizsgája.

Keresés a kotorékban. A munka kezdetén a kutyát ösztönözni, bátorítani lehet a vad keresésére. A tapasztalt és jó kutya nem kezdeményezhet keresést egy vad által nem használt kotorékban. A rókát vagy a borzot be kell hajtani a kotorékba a legelején, hogy az végigmenjen egészen a katlanig, amit majd rázárnak. A kutyának két perc áll rendelkezésre a kereséshez. A vad meglelését a kotorékban a kutya rács előtt kitartó és szüntelen ugatással jelzi.

Állhatatosság a kotorékban. Az állhatatosságot és kitartást a kotorékban a vad megtalálásától kezdve vizsgálják.

Mezei munka. Nyúlcsapa követésén vizsgálják a kutyák nyombiztosságát. Osztályzásnál mindenképp figyelembe kell venni azokat a körülményeket, amelyek uralják a pályát – például erős szél, felázott terep, árnyékoltság, mező, út a pályán stb. A kutya munkáját olyan nyúlnak a csapáján osztályozzák, amelyet a kutya saját szemével nem látott és amely egy réten át halad. Az orrminőség vizsgálatához használhatnak fácán vagy fogoly csapát is. Az orrminőséget a látványra hangos kutyáknál is vizsgálni kell. A fent megnevezett vizsgaszakasznak nagyon nagy jelentőséget kell adni, mivel a mezei munka eredményét a mindenes munkavizsgán figyelembe fogják venni.

Állhatatosság a nyomkövetésben. Magában foglalja a nyomcsapa kitartó követését, a kutya szüntelen igyekezetét, hogy az esetleg eltévesztett csapát újra megtalálja. A vizsgaszakasz a kutya nyomkövetésen tanúsított állhatatosságáról szól. A nyomkövetésben tanúsított kiemelkedő állhatatosság nem befolyásolhatja a kutya irányíthatóságát.

Hangerősség a nyomkövetésen. A nyomkövetéshez kapcsolódó hangerősséget a mezőn nyúlcsapán mérik. A kutyát akkor teszik a csapára, ha a nyúl a látóhatáron kívül van. Csak azok a kutyák vehetnek részt ebben a versenyszámban, amelyeket a bírók kijelöltek.

Vízi munka. Ez alkalommal a kutya vízi munkára való öröklött hajlamát vizsgálják. A vízfelületnek álló vagy nagyobb kiterjedésű folyók vize is megfelel, ha könnyen megközelíthető. A kutyának úsznia kell a vízben, nem szükséges, hogy apportírozzon. A vízi kiképzést szigorúan el kell határolni a vízi munkára való hajlamtól.

Irányíthatóság. A kutya az egész vizsga időtartama alatt tanúsított szófogadó viselkedésében és általános magatartásában nyilvánul meg. Az öröklött tulajdonságok vizsgáján hosszas távolmaradás, valamint a hosszadalmas keresés nem befolyásolhatja a kutya irányíthatóságát.

Lövésállóság. A vizsga kezdetén végzik ezt az ellenőrzést, mégpedig abból a célból, hogy kizárják az ijedős, a lövéstől ideges kutyákat. Azokat a kutyákat, amelyek a lövésre ijedtté, idegessé válnak és el akarnak menni a gazdától, póráz nélkül külön is vizsgáztatni kell.

Mindenes vagy összetett munkavizsga.

Tetemkihúzás a kotorékból. A kotorék végén egy vadtetem van elhelyezve (róka, borz, macska), fejjel a kutya felé fordítva. A vezető eldöntheti, hogy ezt a versenyszámot hosszú póráz segítségével vagy a nélkül végezteti a kutyával.

Mezei munka.

Vadkeresés fedett területen (fiatal fenyves, kukoricás). Egyszerre csak egy kutya vizsgázhat. A vezető a kijelölt helyen marad, kutyáját csendes biztatással küldheti a sűrűbe, ahol feltételezhetően vad tartózkodik. A szőrmés vadat ki kell hajtani a tisztásra, hogy az felismerhető legyen (nyúl, őz, disznó). Minden ebnek még le nem dolgozott szűz területet kell biztosítani. A kutyának a meghatározott időn belül vissza kell térnie a vezetőjéhez, hogy a többi kutyát ne zavarja a munkában.

Dermedtre ugató és vadmegmutató munka. Ugyanazon a csapán vizsgáztatják, mint a vércsapa munkán, csak 550 méterre meghosszabbítják a csapát.

Lövésállóság, póráz nélkül. A kutyák külön végzik a feladatot. A feladat elvégzése közben a vezető döntése szerint pórázzal vagy anélkül vizsgázik a kutya. A vezetőnek el kell távolodnia a kutya látóköréből. Ezek után kettő lövést adnak a levegőbe. A kutyának a vezető visszatéréséig nem szabad elmozdulnia a helyéről.

Keresés fedett vízterületen, vadkacsa alkalmazásával. A vadkacsát vízre engedik és megjelölik a helyet – az előkészületet a kutya nem láthatja. Miután a vadkacsát beengedték a vízbe, a bírák a vezetőt a megjelölt helytől negyvenöt méterre állítják, és megmutatják a kacsa beengedésének irányát. A vezető keresést parancsol a kutyának. A kutyának csendesen kell vízbe menni és megkeresni a vadat. Amint a kutya kihajtja látható helyre a kacsát, a bírák utasítására lehet lőni, ha a biztonsági feltételek ezt lehetővé teszik - a lelőtt vadkacsát a kutyának önállóan kell kihoznia a vízből.

Speciális kotorék verseny.

Vizsganemek: helyben maradás lövést követően, tetem kihúzása a kotorékból, kotorékmunka (keresés, kitartás, hang, fogósság).

Speciális vaddisznós munka.

Vizsganemek: keresés, kitartás, fogósság, hang.

A vaddisznós munkát egy 100x240 méter alapterületű, bekerített terepen vizsgálják. A terep sűrűn fedett növényzettel, pontosan olyan mint a vaddisznó természetes rejtekhelye. Ezen a terepen, többek között egy magasles van, amelyről a bíró figyeli a kutya munkáját. A keresésre megszabott idő 7,5 perc; a kutya összesen 15 percet dolgozhat.

Egyedválasztás és a kutyával való foglalatosság.

A kutya megvásárlását követő napokban látható már, hogy milyen felnőtt kutya lehet belőle. Tudni kell azonban, hogy a kutyus másképpen is viselkedhet, mint amilyen a szülői alomban volt. A kölyök magatartása a folyamatos szűköléstől és a sarokba húzódástól egészen a vidám, játékos magatartásig terjedhet. A kis kutya nevelésében az első fontos lépés a mielőbbi kapcsolatteremtés, amely a mindennapos barátkozással, sétával érhető el. A séták alkalmával, amikor kiengedjük a kutyust a rétre, megfigyelhetjük, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik. A német vadász terriernek nagyon jó orra van és ezt az adottságot megfelelően fejleszteni kell, mégpedig úgy, hogy a kölyköt rá kell vezetni a vadcsapára: hagyni kell, hogy kövesse a csapát, de ha túlságosan eltávolodik, azonnal vissza kell hívni. Amikor a kutya visszaért, le kell ültetni, megdicsérni és megsimogatni. Ezt követően folytatódhat a vad keresése. Ha ezt a folyamatot gyakran megismételjük, a játékon keresztül a kutyus jó kapcsolatba kerül a vezetőjével. Helytelen a kutyát hosszasan pórázon vezetni, mert ha az ilyen kutyát elengedik, nem fog visszatérni a gazdájához. Természetesen pórázon tartósan haladni is meg kell tanítani, de csak lassan és fokozatosan. A szabadon mozgó kutya a mezőn meg fogja találni a vadcsapát és a jól végzett munka után elégedetten vissza fog térni a gazdához. A szabadon engedés nagyon hasznos dolog, ha van rá lehetőség: nagy kiterjedésű mezőkön kell futtatni a kutyát, amely bátran fogja keresni a vadat és nem fog vágyódni a gazda lábához. Az a kutya, amelyiket kezdettől fogva szabad mozgásra nevelnek, idejében kezdi az egyébként az öröklött tulajdonságok vizsgakategóriájába tartozó hanggal kísért nyomkövetést, hiszen korábban felébred benne az ösztönös viselkedés, mint egy olyan kutyában, amelyet pórázon vezetgetnek. A helyesen nevelt kutya gyorsabban megtalálja a vadat, tökéletesen összpontosít a csapára és nem retteg a gazda büntetésétől. A német vadász terriert úgy kell nevelni, hogy a vadászatot segítse.

A tizenkét hónapos kutyának már biztonságosan kell dolgozni a mezőn. Arra mindenképpen figyelni kell, hogy ne hajtsák túl a kutyát a kiképzésben. A kutya fegyelmezett keresőképességét más vizsganemben, mezőn és vízben egyaránt kamatoztathatja.

Fél év múlva, amikor már az állandó fogak kibújtak, kezdődhet a kotorékmunkát előkészítő gyakorlatok sorozata.

Az első gyakorlat a kotorékba bújás és a mászás. Nem szükséges azonnal versenypályára vinni a fiatal ebeket: kezdetben egy kis karámmal ellátott, kisebb és rövidebb pályán kell gyakorolni. A kutyának önként kell bemennie még a legsötétebb kotorékba is. Helytelen a kutyát betolni a kotorékba, inkább ösztönözni, bátorítani kell az indulásra. Az első alkalommal a kotorék és a folyosók tetejét fel kell nyitni, hogy a kutya világosban végigmenjen az útvonalon, majd lassan kell csukogatni a fedlapokat, hogy a kutya megszokja a sötétséget. A bemenetelt addig kell gyakorolni, amíg a kutya nem jut el a rácsig és nem ugat.

A tavaszi alomból származó kutyákat öthónapos kortól már megpróbálhatjuk vízre vinni. Könnyebben megy a kutya a vízbe, ha mi vele együtt bemegyünk és megpróbáljuk fenntartani a víz felszínén, amikor úszni kezd; ezzel ugyanis megelőzzük a víztől való félelem kialakulását.

Amikor a fegyelmet gyakoroljuk, egészen másképp kell viselkednünk a kutyával. A kiképzés ebben az esetben is játékon keresztül valósul meg, de szigorúbbnak kell lenni és nem engedékenynek.

Az öröklött tulajdonságok vizsgáira való felkészülés. A vizsgára való felkészítéshez a kutyának be kell töltenie a tízhónapos kort, a fogváltáson túl kell lennie, ezenkívül egészségesnek és kiképzésre felkészültnek kell lennie. Felkészültség alatt azt értjük, hogy a kutya szellemileg stabil, és érdekli a mezei munka. A kutya belső pszichikai egyensúlyát lövéssel kapcsolatos viselkedésén figyelik meg. A versenyen vagy vizsgán a kutya közelében lövést adnak le és figyelik annak viselkedését. A jó kutya már tudja, mi következik lövés után és annak megfelelően áll meg. A lövés alkalmával megijedhet a kutya, ilyenkor jól meg kell vizsgálni, hogy ez öröklött tulajdonsága-e, vagy csak rosszul lett nevelve. Az erre vonatkozó kiképzést úgy kell csinálni, hogy a kutyát póráz nélkül futtatjuk és amikor valami felkelti az érdeklődését, nagy csattanást (hangos taps vagy fadarabok összeütése) kell produkálni. Ilyen bevezetéssel a kutya érdeklődését nem zavarja meg a csattanás, tehát megfeledkezik a félelemről. Ha már erre a hangra semmiképp nem reagál, leadható a lövés a riasztó pisztolyból, majd később a vadászpuskából. Ha a kutya négy hét elteltével sem szabadul meg a lövés hallatán érzett félelmétől, egy olyan idősebb kutyával kell együtt felvezetni, oktatni, amelyik nem fél a lövéstől.

A kotorékmunka alapvető szabálya, hogy a kutya jó kedvvel dolgozzon. Amikor a kutya először találkozik a kotorékkal, elég, ha egy méter távolságig bemegy. A kotorékban történő kereső munka fél óráig tart és megismételhető minden nyolcadik napon mindaddig, amíg a kutya nem kezd ugatni a rácsnál. Ezek után ezt a vizsgát nem kell megismételni. Ha a kutya biztonságosan, határozottan támad a rácsra, ki kell őt venni és újra indítani a rácshoz.

A fent leírt kiképzéssel párhuzamosan kell képezni a kutyát nyúlcsapa követésére, mégpedig úgy, hogy meg kell mutatni a nyulat ahhoz, hogy a kutya azonosítsa a szagot. Ezzel a módszerrel felébreszthetjük a kutya hanggal kísért nyomkövetési képességét. Ez a képesség általában a fogcsere idejében, tehát hat hónapos korban jelentkezik. A kiképzést úgy kell kezdeni, hogy a nyulat friss nyomra vezetjük, de azonnal nem szabad megmutatni neki a nyulat. A gazda pórázon vezeti a kutyát a csapán, mindaddig, amíg nem bizonyosodott meg, hogy póráz nélkül is a csapán marad a kutya. Ha a kutya eltéveszti a csapát, nincs értelme visszatérni az elejére, mivel a csapa már kihűlt, így nem lesz eredményes a nyomkövetés. Kezdetben nem az a lényeg, hogy a kutya ugat-e vagy sem, hanem az, hogy jó kedvvel keressen és, hogy használja az orrát. Természetes akadályok esetén –– például utak, víz –– a kutya vezetője azzal segíthet, ha pórázon rávezeti a kutyát a csapára. A munka folyamán távcsövet kell használni ahhoz, hogy a nyúl haladási irányát követni tudjuk és hogy a kutyát a keresésben kiigazítsuk. Ha tavasszal a kutya nagy ugatással zavarja kétszáz méteren a nyulat egy bokros terepen, nem kaphatja meg a legmagasabb osztályzatot. Ha azt akarjuk, hogy a kutya maximális pontszámot érjen el, akkor a csapakövetést körülményessé kell tenni, hiszen a versenybírónak meg kell mutatnunk, mire képes a kutya a csapakövetésben, be kell mutatni a kutya orrminőségét, valamint a követési készségét, kedvét.

Ha a kutyát ősszel tanítjuk a nyomkövetésre, meg kell különböztetnünk az őszi száraz fűben történő nyomkövetést a tavaszi nyomkövetéstől. Amennyiben kutyánkkal a legmagasabb osztályzatra pályázunk, nehéz terepre kell vinni és régebbi nyom követésére kell ösztönözni. A hanggal történő csapakövetés veleszületett tulajdonság, persze a kutya képes lehet a látvány alapján történő nyomkövetésre is. A kölykök kiválasztásánál ezt a hiányosságot kiszűrhetjük a szülők képességeinek vizsgálatával. Alapvető szabály a csapakövetésben az, hogy a kutyának soha sem szabad őz vagy szarvas csapát mutatni, őt csak a nyúlcsapával szabad megismertetni.

Vízi munka. A kutyával kicsi korától kezdve meg kell szerettetni a vizet. A vízből elhozás gyakorlása alkalmával elegendő, ha a kutya mindössze kétszer kihozza a sportfát a vízből, még abban az esetben is, ha nagyon szereti a vizet. Amennyiben a kutya nem kedveli a vízi munkát, meg kell próbálni kacsával a vízbe csalni, azzal a feltétellel, hogy a kutyának induláskor látnia kell a szárnyast. A kacsa lábára hosszú sárga spárgát kell kötni, hogy ne tudjon elszökni.

A vízi munka folyamán nagy szerepet játszik a kutya vezetője is, hiszen bár az a kutya, amelyik fogós, hangosan kíséri a csapát és kedveli a vadász munkát, nem sokat ér, ha nem tartja a kapcsolatot gazdájával vagy a felvezetőjével. Csak akkor lesz használható a vadászatban – például önállóan kidolgozza a nyúlcsapát –, ha a saját nyomvonalán vissza is tud menni a gazdájához.

A kutya felkészítése az összetett vagy mindenes versenyre.

Lövésállóság. Mielőtt ezt a képzést elkezdenénk, a kutyának pórázon vezethetőnek kell lennie és hallgatnia kell a “pihenj!” parancsra. Az “ülj!" vezényszót akkor gyakorolta be a kutya tökéletesen, ha a parancs elhangzásakor a gazdája előtt leül és figyeli a további utasítást. Amikor a kutya leül, a vezető eltávolodik két-három lépésre, majd a "maradj!" vezényszóra kinyújtja a kutya felé a karját. Amennyiben a kutya a helyén marad, a vezetője visszatér hozzá és megdicséri. Jó eredményt akkor érünk el, ha a kutya a helyén marad öt percig, amíg a vezető a közelben mással van elfoglalva. Amikor a vezető visszatér a kutyához, egy-két alkalommal megismétli a “maradj!” vezényszót, szóval is megerősíti a kutyával kiépített kapcsolatot. A lövésállóságnál az a legfontosabb, hogy a kutyát soha sem hívjuk magunkhoz, hanem minden esetben mi megyünk vissza a kutyához.

Apportírozás. Ez a képesség nagyon fontos, gyakorlására naponta vissza kell térni. Lényegtelen az, hogy hány hétig gyakoroljuk, fontos az, hogy a kutya biztos legyen a feladatában. A gyakorlás a tárgy megismerésével kezdődik. A gyakorlás alkalmával könnyebb apportfát használjunk. Kezdetben az apportfát egy ronggyal kell betekerni, később pedig szőrmével. Először a kutyát leültetjük, bal kezünket a fejére tesszük, jobb kézzel pedig az apportot mutatjuk, majd az “apport!" vezényszót ismételgetjük, hiszen ez a kutya számára ismeretlen szó. A tárgy felvételét úgy gyakoroltatjuk a kutyával, hogy bal kezünkkel kinyitjuk a száját, a jobb kezünkkel pedig behelyezzük a tárgyat oda, miközben tovább tartjuk azt az eb szájában. Ismételgetjük az "apport!" vezényszót. A kutya ebből a helyzetből szeretne elmenekülni, de egy kis ügyesség és erőszak segítségével meg fogja a tárgyat tartani a szájában. Amennyiben nyugodt marad és tartja a sportfát, a "tartsd!" vezényszó mellett elengedjük kezünkkel a fát. Ezt a pillanatot a kutya ki fogja használni és kiengedi a tárgyat a szájából, ekkor a "pfuj!" vezényszót használjuk, majd megdorgáljuk a kutyát. Egy percnél hosszabb ideig nincs szükség tartani a sportfát. Naponta lassan növeljük az apport megtartásának idejét, de csak annyival, hogy a kutya ezt ne vegye észre. A kutya ülő helyzetben biztosan tartja a sportfát, a vezető pedig két-három lépésre távolodik el tőle, majd magához hívja a kutyát. Ekkor a kutya vagy ülve marad, vagy kiengedi a sportfát, és odafut a gazdához. Ha ez történt, akkor vissza kell tenni a sportfát a szájába és spárgával a szájához kötözzük azt. Amikor a kutya odajön az apporttal, nagyon megdicsérjük. Néhány ismétlés után a kutya meg fogja érteni a feladat lényegét. A kutyának azt is meg kell tanulnia, hogy csak vezényszóra engedheti el a tárgyat. Ezt általában könnyen elsajátítják a kutyák, mert alig várják, hogy letehessék a tárgyat a szájukból. A vezető a kutya álla alá helyezi a kezét és az “elengedi!” vezényszóra a kutyának el kell engednie az apportfát.

Ezek után át lehet térni a sportfa felvételére a földről. A kutyát le kell ültetni és elé kell tenni az apportot. Ahhoz, hogy a kutya felvegye az eszközt, fel kell keltenünk az érdeklődését és meg kell értetni vele, hogy mi a szándékunk. Ezt a következőképpen érhetjük el: nyúlnunk kell a sportfáért, mintha el akarnánk azt venni, és ezt a mozdulatot megismételjük néhányszor. Ezek után, amikor lehajolunk a fáért, a kutya pórázát is meghúzzuk a sportfa felé, hogy a kutya is közelítsen. A gyakorlatot néhányszor meg kell ismételni, mert a kutyának meg kell értenie, hogy a sportfát fel kell venni a földről.

A következő feladat az, hogy a kutya felveszi a sportfát és odaviszi a gazdájához. Ezt a képességet a következő feladatsorral tudjuk begyakoroltatni: a kutyát ültessük le, a látóterébe helyezzük el a sportfát, majd távolodjunk el tőle. Ezt követően a kutyának fel kell vennie az apportot és oda kell vinnie a vezetőhöz. Ha a kutya első alkalommal szabályosan behozza a sportfát, meg kell jutalmazni és dicsérni őt. A kutya akkor örül legjobban, ha a vezető kiviszi magával a rétre. A finom falatok mint jutalom a nagy testű kutyáknál fontosak, a kis testű kutyáknak nem ez a legmegfelelőbb megoldás a jutalmazásra.

A gyakorláshoz változó súlyú sportfát használjunk: Kezdetben észrevehető, hogy a kutya a nehezebb sportfát nem akarja a szájába venni, mivel ez új számára. Mivel a kutya ismeri a dorgálás és a pórázra kötés jelentését, így gyorsan átáll az egyik szakaszról a másikra, hiszen azt kell neki csinálni, amit már megtanult. A jagd terrier elég erős ahhoz, hogy madarakat és kisebb súlyú szőrmés állatokat behozzon. A sportfa súlya nem lehet három kilónál nehezebb.

A gyakorlás folyamán nagyon fontos a bekerített terület, mivel a kutya pórázon ritkán dolgozik, így szeretne szabadulni a munka alól. Amikor már a nehezebb apportot is behozza a kutya, betekerhetjük a fát macska- vagy nyúlprémmel. Ez az átállás két-három napig tarthat. Az utolsó szakaszban meg kell tanítani a kutyát, hogy a vadat testközépen ragadja meg. Amennyiben nyulat akar apportíroztatni és annak egyik oldalát ragadja meg, megtörténhet, hogy a szabadon hagyott oldalában, lábában megbotlik a kutya. Mivel botladozik a vadban, könnyen megeshet, hogy ott fogja hagyni a vadat. A vezető feladata az, hogy még mielőtt hasonló esetekre kerülne sor, a vadat a kutyával a megfelelő helyen fogassa meg. A legtöbb kutya ilyen esetben ösztönösen a gazdához megy, de ha mégsem, a hosszú póráz használatával néhány nap alatt megtaníthatjuk erre.

A fentiek elsajátítása után áttérhetünk a homokkal megtöltött szőrme zsákra. A vad behozásának tanítása következik. A vezető leülteti a kutyát, a vadat elviszi öt méterre és leteszi azt a földre. Visszatér a kutyához és apportot vezényel. A kutya feladata, hogy elmenjen a vadért és átadja a vezetőjének. Amikor ezt már jól csinálja, kimehetünk a kutyával a rétre a szabadba. A gyakorlat lényege, hogy a kutya felszabaduljon és az igazi vadászat hangulatához közelebb kerüljön. Lehetőleg kaszált réten kezdjünk gyakorolni, később pedig magasabb fák közé vigyük, mivel a behozás távolsága is nő. Amikor a vezető elviszi a vadat, észrevehető nyomot kell hagyni a kutyának a kereséshez. A használt vad lehet frissen lőtt vagy kiolvasztott, amelyet előzőleg fagyasztóban tároltunk.

A következő gyakorlat előtt a nyulat 30 méter távolságra tesszük le, letépünk egy szőrpamacsot a (kiolvasztott) nyúlról, majd visszatérve a kutyához, megszagoltatjuk vele, és csak ekkor vezényeljük apportra. A kutyának meg kell találni a nyulat és vissza kell hoznia. Ha már biztosan behoz póráz nélkül, fokozatosan növelhetjük a távolságot.

Ha a kutya biztosan apportozza a nyulat, áttérhetünk a szárnyas vad behozására. A kutyát kivisszük a rétre és az “apport!” vezényszó előtt leadunk két lövést. Ezt azért tesszük, hogy a kutya a versenyen, a lövés után nyugodtan várja meg az “apport!” vezényszót.

Tetemkihúzás a kotorékból. Az apport gyakorlása után a vízi munkára kellene áttérni, de mivel ez a legnehezebb feladatok közé tartozik, célszerű utoljára hagyni. A gyakorlásnak a célja elsősorban a vezényszavak betartása és a minél jobb kapcsolat kialakítása a kutyával. A vízi munkát arra az időre kell elhalasztani, amikor a kacsázás megkezdődik. Ezt az időszakot tehát arra kell kihasználni, hogy a kutya megtanulja eredményesen kihúzni a ragadozót a kotorékból. Sokan meg vannak győződve, ez egy ösztönös tulajdonság és hogy ennyi elegendő a kutya munkájához. Ez nem így van, mivel az apport egy különleges fajtájáról beszélünk, hiszen a kutyának behozáskor nyújtott lábakkal hátrafelé kell haladni. Mivel a kutya megtanulta az igazi vadat behozni, ugyanazzal a vaddal kellene ezt a munkát is gyakorolni. Vadtetem hiányában bőrdarabbal is gyakorolhatunk. Ehhez a gyakorláshoz egy egyenes, katlan nélküli kotorékra van szükség, melynek a hosszát változtatni tudjuk. A kotorék belső méretei: 24x18 cm széles és négy méter hosszú. A kotorék végére egy lyukkal ellátott deszkát helyezzünk el. A lyukon keresztül vezetjük át azt a zsineget, melyet a ragadozó lábára kötünk. A kotorék bejárata elé egy bemélyedést ásunk, amely kilenc méter hosszú és harminc centi széles.

A gyakorlást úgy kezdjük, hogy a vadtetemet mindössze öt méterre, fejjel a bejárat felé helyezzük el. A hátsó lábára pedig ráerősítjük a zsineget, amely hosszabb, mint a kotorék. A zsineget minden méteren láthatóan jelöljük meg, mert segítségével meg tudjuk állapítani, mennyire húzta ki a vadat a kutya. A gyakorlás megismétlésekor a zsineg segítségével húzzuk vissza a vadtetemet.

A gyakorlatot úgy kezdjük, hogy a kutyát pórázzal a nyakán lefektetjük a kotorék bejárata elé, majd apportot vezényelünk neki: a kutya bemegy a kotorékba és megáll a vad előtt. Ezt meg is figyelhetjük, hiszen ilyen távolságról még látszanak a kutya hátsó lábai.

Akkor érünk el eredményt, ha a kutya a tetemet úgy húzza ki a kotorékból, hogy a fejét lehet látni. Ha a kutya jól végzi a gyakorlatot, napról napra növeljük a távolságot. Amikor a pórázon lévő kutya sikeresen kihúzta a tetemet, áttérhetünk a póráz nélküli gyakorlásra. Fontos, hogy a pórázon lévő kutyát soha se húzzuk kifelé, hanem csak egy kicsit segítsük.

Nyúl vércsapa. A gyakorláshoz művér-csapát kell készíteni. A feladat gyakorlásához szükség van egy segédre. A vércsapázást a reggeli órákban kell gyakorolni. A versenyen negyven méter hosszú vércsapát állítanak fel, ahol két éles kis ágjelzést alakítanak ki. A vércsapa kialakítása után két órával kezdődhet a gyakorlás vagy a vizsga. A kutyára mellkas hámot helyezünk, mivel a nyakörv zavarná a munkában.

A kutyát a vércsapától tíz méter távolságra kell lefektetni. A vezető megfigyeli a nyomokat, majd a kutyát a vércsapa kezdetéhez vezeti és azt a kutyával megszagoltatja. Ha a kutyát öröklött tulajdonságai miatt érdekli a csapa, kezdődhet a gyakorlás. Arra kell ügyelni, hogy a vércsapa követése folyamán a kutya a csapáról ne térjen le más, friss nyomvonal miatt. Ha a vezető észreveszi, hogy a kutya eltévesztette a csapát, rögtön meg kell állítani a munkát. Ilyenkor a vezetőnek meg kell jelölnie azt a két utolsó vércseppet, amelyeket a kutya még észlelt. Ilyenkor legjobb visszatérni a csapa elejére és újra kezdeni a munkát. Amikor a kutya jó irányt vesz, figyelni kell, hogy a csapát követi-e, vagy csak sejti a jó irányt. A vezetőnek meg kell figyelni, hogy a kutya hogyan viselkedik a vadtetem megtalálása után, mert vannak kutyák, melyek megrágják a vadat. A gyakorlás alkalmával nem szabad megengedni, hogy a kutya nyalogassa, mivel az a vad tépéséhez vezethet.

A kutyát először olyan helyre vigyük, ahol sok vízimadár tartózkodik. Az ilyen területet legkönnyebben csónak segítségével közelíthetjük meg. A víznek mélynek kell lennie, ahol a kutya úszni is tud. A kutyának munka közben találkozni kell vadkacsákkal és más vízi madarakkal, hogy a különböző szagokkal megismerkedjen. Ha a csónakban ülve észre vesszük, hogy a kutya vadat észlelt, akkor a mellénél fogva óvatosan a vízbe engedjük. A kemény és a vizet kedvelő kutyák bátorítás nélkül is a vízbe fognak ugrani. A feladat teljesítése céljából mi semmiképpen nem dobhatjuk a kutyát a vízbe. Amikor a kutya a vad irányába úszik, őt a vezető a csónakkal lassan követi. Ez biztonságérzetet ad a kutyának. Néhány perc vízi munka után a kutyát kivesszük a vízből és a csónakban pihentetjük. A későbbi gyakorlások folyamán a kutya önállóan indul a munkába és önállóan tér vissza a csónakba megpihenni. Ha csónak nem áll rendelkezésre, mindezt a partról kell gyakorolni. Amikor ki akarjuk hívni a kutyát, hogy megpihenjen, egyszerűen távolodjunk el a parttól, majd hívjuk a kutyát.

Most már elkezdhetjük az élő kacsával a gyakorlást. Ehhez annyi vadkacsát kell beszereznünk, ahány edzést szeretnénk tartani. A kutyával az előre kiszemelt vízpartra megyünk, a parttól távolabb lefektetjük, majd a kacsát levisszük a vízre és két-három vonszalékot készítve, egy madzaggal a vízbe engedjük. Ezután visszatérünk a kutyához és a “keresd!” vezényszóval a kacsa után engedjük. A jó öröklött tulajdonságokkal rendelkező eb előnyei igazán most jutnak kifejezésre. A vizet kedvelő, jó orrminőségű kutyák rögtön fogják venni a szagot és nagy kedvvel vetik magukat a vízbe a kacsa után. Most jut igazán kifejezésre az állhatatosság, kitartás, amikor a kutya ugatva, csaholva igyekszik utolérni a madarat.

Amennyiben az eb ezt a feladatot többször is sikeresen elvégezte, jöhet a következő lépés. A kutyát pórázra tesszük, láb mellé ültetjük és a kacsát messzire vízbe dobjuk, majd utána küldjük a kutyát. Az így betanított kutyákkal öröm versenyezni és vadászni.

3. Kopók

Kovács Ágnes (vadgazda mérnök, MEDE vadászkutya munkabíró)

A kopók és az agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, ill. óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük. A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophón mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten a finnugorok és a türkök lajkái, illetve más hajtó ebei kereszteződésével jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. A kopók, melyekkel már az Árpád-házi királyok és az őket követő uralkodók, fejedelmek vadásztak, nagy becsben éltek, egy-egy kiváló kopóért akár egy jó csikót is megadtak. A jó kopót sohasem a képzettsége után ítélték meg, hiszen az emberi segítség nélkül dolgozó kutyák kizárólag képességeikre, tapasztalataikra hagyatkozhattak.

1886-ban a Magyar Vadászeb Törzskönyvben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, ám az első világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiirtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, s nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is változatos, egészséges állomány megőrzéséhez. Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban "kimenekített" két példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem jelentett elég nagy számú tenyészanyagot, így elkerülhetetlen volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl nagy létszámú, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó minőség indokolja a néhány éve behozott kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés értelmében "megmentettnek" tekinthető, a következő feladat, hogy biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse el használati jelentőségét.

A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amelyek meghatározták kialakulásakor.

Alaptulajdonságuk az önállóság; az irányítás elfogadásának készségét nem volt érdeke kialakítani a kopókban a régmúlt vadászainak. Ha a kopók a kürt hangjára visszatértek, illetve füzéren vezethetők voltak, már minden képzettséggel rendelkeztek, melyekre az embernek szüksége volt. Ami viszont vadászati tudományukat illette, egy tapasztalt, jó kopótól, az erdőt és vadat jól ismerő vadásztól és főleg saját élményeikből gyűjtötték be mindazt a készséget, amiért uralkodók, fejedelmek ragaszkodtak hozzájuk.

A kopó igen jóindulatú, vidám alaptermészetű kutya. A vadászat végeztével a hajtókhoz, vadászokhoz csapódik, már első vadászatán is egyértelmű számára, hogy akikkel együtt vadászott, azokhoz tartozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kopó nem kötődik gazdájához, de ezt is olyan sajátságos módon érzékelteti, hogy a vizslához, pásztorkutyához szokott ember kissé mellőzöttnek érezheti magát. Rendkívüli tájékozódó képessége sokszor hasznára válik, és ezt nem csak az erdőn, de városban is számtalan példa bizonyítja. Ha megértjük, hogyan alakult, honnan "jött" az erdélyi kopó, könnyebben együtt élhetünk vele, megtaníthatjuk a jelen kor szabályai szerint élni. A kopók nem képezhetetlen fajták, példa erre számos jól képzett, mutatványok egész sorát tudó kopó, de hogy ez nem csak a jelen kor igénye, azt bizonyítja Nikolits György 1941-ben a Vadászati Útmutatóban megjelent írása a tacskókopóról: “Egy jól vezetett tacskókopó mindenkor engedelmes és ez nála valami természetes tulajdonság. Tehát ez a tanítási eredmény nem valami ritka dolog vagy művészet annál inkább, mert dacára, hogy például a nyulat szenvedélyesen hajtja és keresi, mégis köteles az erdőn póráz nélkül is gazdáját nyugodtan követni a cserkészeten, akárcsak les ülésen, a lent hagyott hátizsák mellett nyugodtan feküdni.” Természetesen figyelembe véve, hogy a német vagy osztrák nép már ősidők óta a fegyelmet mint legelső erényt megbecsülte és megkövetelte, nem véletlen, hogy kutyáik s így kopóik is híresen fegyelmezettek voltak. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy ezek a kutyák mégis szenvedélyes vadászösztönük miatt váltak népszerűvé a világ vadászai körében. Ez lehet iránymutatója az erdélyi kopó tenyésztésének is, hiszen ma már igen kevesen vállalhatják őseink kopó-tartási szokásait (úgymint kopókonyha, pecérek, biztosan bekerített udvar, korlátlan vadászati lehetőségek és határtalan vadászterületek).

A kopóval való foglalkozást célszerű minél korábban elkezdeni, így a kialakult szoros kapcsolat megkönnyíti a későbbiekben a dolgunkat. Ha az alom nálunk születik, úgy óvatos teszteléssel már a kiskutyák öthetes korára kiválaszthatjuk a legjobb szaglású, legönállóbb vagy legjobban kommunikáló egyedet. Ezek vizsgálatára a kölyköt különítsük el testvéreitől és anyjától, és eleinte csak figyeljük viselkedését. Négy-öthetes korban (néha már előbb is), ha a kölyök már nem csak szopik, hanem ismer és szeret más ennivalót is, készítsünk neki rövid csapát, figyeljük, milyen gyorsan, milyen magabiztosan halad a csapán. Ezek a gyakorlatok azért megfelelőek a kölyök számára, mert a legjobb és kezdettől fogva használt érzékszervére kell hagyatkoznia. Tesztelhetjük öt-hathetes korban azt is, mennyi érdeklődést mutat a vad szaga iránt. Vaddisznó csülökkel, vagy szarvaslábbal próbáljuk minél jobban felcsigázni kíváncsiságát, majd korának és tapasztalatának megfelelő hosszúságú csapát készítve segítsük hozzá minél nagyobb sikerélményhez. Nagyon jó, ha a kopó egész kiskorában megismeri és megszereti a keresést, csapázást és a vad szagát, de mindez felnőtt korban is elkezdhető. A kölyökkutya kíváncsisága, játékossága azonban olyan nagy segítség a képzési folyamatok elsajátításában, hogy ezt az előnyt mindenképpen célszerű kihasználni. Egy erdélyi kopó rendszeres gyakorlás után 68 órás, 500 méteres csapát is kidolgozott.

1989-90 között három erdélyi kopóval vérebvezető tanfolyamon vettünk részt Mezőkövesden, ahol a gyakorlások alkalmával mindhárman jól szerepeltek, de sajnos a vizsgát már csak az egyik kopó érte meg, aki 1991-ben sikeres vizsgát tett és a 12 vizsgázó véreb közül is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Ezek a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az erdélyi kopók sem igényelnek több és fáradságosabb kiképzést más, csapázásra használt fajtánál ahhoz, hogy megbízhatóan alkalmazhatóak legyenek a sebzett vad utánkeresésénél.

A kopók fegyelmezéséről minden szakkönyv úgy nyilatkozik, hogy igen "keményen" kell bánni ezekkel a kutyákkal, mert önfejűek, figyelmetlenek, szemtelenek. Közelítsük meg azonban a kérdést az alapvető tulajdonságaik felől és ezekből kiindulva lássunk hozzá a kölyök neveléséhez. Mikor kopónk ideálisan 8 hetes korában hozzánk kerül (vagy ha nálunk születik, akár korábban), kezdjük olyan helyre hordani, ahol nagy, biztonságos terület és kevés idegen kutya van. Az állatorvosi vélemény, miszerint az utolsó oltásig ne vigyük ki a kertből, a lakásból, természetesen megalapozott, de egy négy hónapos kölyköt már sokkal nehezebb szocializálni vagy kötődését minden körülmények között kialakítani. A kopóknál pedig a feltétel nélküli kötődés, egy ember követése olyan tulajdonság, ami az egészen kis kutyában még benne van, de ahogy korosodik, úgy lesz egyre önállóbb, makacsabb. Ezért sok későbbi bosszúságtól megkímélhetjük magunkat, ha a 8-10 hetes kölyköt naponta szabadon sétáltatva hozzászoktatjuk ahhoz, hogy minket kövessen. Egy pásztorkutya vagy vizsla esetében ilyen intenzív szoktatás nélkül is boldogulunk, ám a teljes önállósághoz szokott kopó, vagy amelyik csak 6-8 hónaposan ismeri meg tágabb környezetét, minden rossz szándék nélkül otthagy majd minket akár a város közepén is, csupán kíváncsiságától hajtva. Egy ilyen túl önálló, magának való kopó nem éppen ideális társa a városi kutyatartónak, de a vadásznak sem. Éppen ezért tekinthetjük a legfontosabb dolognak a kötődés kialakítását, ami minden további képzés alapja lesz és amit kölyökkorban még nagyon könnyen kialakíthatunk. Ha kopónk jól ismeri közelebbi és távolabbi lakókörnyezetét, megszokja, hogy rendszeresen, viszonylag szabadon bejárhatja a "területét", akkor valószínűleg nem fog veszélyes, önálló felfedező körutakra menni. A többi gyakorlat tanításánál arra kell figyelni, hogy ne "egzecíroztassuk" túl sokat a kis kopót, mert elveszíti érdeklődését az értelmetlenül sokat ismételt feladatoktól. Tanítsuk meg pórázon menni, ülni, feküdni. A helyben maradást is elkezdhetjük 3 hónapos kor körül gyakorolni, de csak annyira, hogy a kutyát meg tudjuk kerülni, hogy ismerje a vezényszót. Egyéves kora körül néhány perces helyben maradást már elvárhatunk a kopótól és fokozatosan egyre hosszabb ideig már úgy is kifektethetjük, hogy nem látja gazdáját. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez a gyakorlat inkább testhezálló az egyébként is nyugodt vérebeknek, a kopók tanításánál ilyenkor sok türelemre, következetességre van szükség.

Sokkal inkább bevezetésről, mint képzésről beszélünk a kopók hajtóösztönének tesztelésénél, használatánál. A klasszikus kopózás idején a füzéren vezetett kopók közül általában először a legtapasztaltabbat engedték el, a fiatal kutyák akkor mehettek, mikor az öreg hajtani kezdett. Így az idősebb kopó után mentek a többiek, míg világossá vált számukra a feladat. Hazánk vadászati törvényei szerint a kopók használhatósága kizárólag a vaddisznó-hajtásokra és a sebzett vad utánkeresésére korlátozódik. Így lehetőségeinket szem előtt tartva arra kell törekednünk, hogy kopónk csak vaddisznót hajtson, és ennek elérésében nagy szerepe van a vadászatba való bevezetés módjának.
Ha valaki vadászni szeretne erdélyi kopójával, vadászismerősein vagy a Kopó Klubon keresztül ezt megteheti. A kutyák mindig a hajtósorból indulnak, így a kopó vezetője részt vesz a hajtásban. Vaddisznóhajtásra lehetőleg olyan kutyát célszerű vinni, amelyik már legalább gyakorlókertben találkozott vaddisznóval. Szintén nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a kutya idegrendszerének stabilitásával. Egyrészt ismernünk kell, hogyan reagál a lövésre, mert a hajtóvadászatokon nagyon sokat lőnek, egy gyenge idegrendszerű kutya pánikba esik és elmenekül. Másrészt a hajtókkal szemben is közömbösnek kell lennie, mert azok hangoskodva, fákat ütögetve egy agresszióra hajlamos kutyából könnyen támadást válthatnak ki. A kopó első vadászatának lehetőleg zárt kertben kell történnie, mert így minimális az esélye annak, hogy a fiatal kutya elvész, és valószínű, hogy főleg vaddisznóval fog találkozni. Annak is megnő az esélye, hogy éppen előtte ejtik el a vadat, így a kopónak már hamar lesz sikerélménye, előbb megszereti a vaddisznóhajtást, mint ahogy megismerné például az őzhajtás szenvedélyét.
A kopó (és minden disznóskutya) bevezetésekor törekedni kell arra, hogy a fiatal kutya ne hibázhasson, esetünkben ne váljon belőle szarvas- vagy muflonvadász. A zártkerti vadászatoknál a kopó megszokja, hogy a hajtó sor előtt mozogva keressen, hogy mekkora távolságra hajtsa a vadat. Szabad területen célszerű a hajtósor elindulásakor a fiatal kopót a terepviszonyoktól függően 30-50 métert még pórázon vezetni, mert az érzékenyebb szarvas, őz sokszor a hajtás legelején visszatör. Jó, ha ilyenkor addig el sem engedjük a felbőszült kutyát, amíg tapasztaltabb "kollégái" nem akadnak rá vaddisznóra. Ilyenkor a felhangzó hajtóhang szinte megrészegíti a többi kopót, és főként a fiatalok árkon-bokron át igyekeznek a hang irányába. Ilyenkor oldjunk le mindent a kopóról, nehogy fennakadjon egy erősebb ágban vagy kerítésen. Ha jó képességű, edzett kopónk van, első alkalommal sem fogja túlterhelni egy egész napos vadászat. Minden esetben célszerű azonban a vadászatba vétel előtt edzeni a városi körülmények között sokszor ellustult kopót.
A kopózás, így az erdélyi kopóval való vadászat is maximum öt kopóval történik, a vadászok gyalog mennek, bár régi feljegyzések beszámolnak a lóhátról történő kopózásról, amikor a sűrűből nyílt, lóval járható terepre hajtották a kopók- nem egy falkányi kopó! - a vadat. A sűrű erdőből kihajtott vadat azután vagy a kopók állították meg, a lovas pedig lándzsájával ejtette el, vagy agaraikat engedték utánuk, amelyek lefogták vagy megölték az űzött vadat. Mindkét esetben a vad terítékre került, legalábbis az eredeti szándék szerint, mert a kopók és az agarak ha tehették, sokszor kikezdték, megették az elejtett zsákmányt. Később gyalog várták a kopókat, a vad váltóit, "forgóit" jól ismerve álltak fel, és a menekülő állatot itt lőtték meg. Ekkor a kopók hamar szíjra kerültek, és természetesen a vad bontásakor részesültek a zsákmányból. Az alapvető különbség a kopászat (falkavadászat) és a kopózás között, hogy míg az egyik csupán erőpróba és kedvtelés, addig a másik fő célja mindemellett a zsákmány megszerzése, a vadászat. Az agarak számára kielégítő helyettesítés a pályán futtatás a műnyúl után, vagy a vadászatot jobban megközelítő "coursing" versenyek, ahol a nyúl menekülését utánozva nem körbe-körbe, hanem cikk-cakkban futtatják a kutyát, és a falkakopók is örömmel szaladnak az ánizsolaj-csapán, de mi maradt az erdélyi kopónak?

Kétségtelen, hogy a fiatal, tapasztalatlan kopó mindent hajt, ami elé kerül, és addig űzi, amíg el nem fárad, de ez nem korrigálhatatlan tulajdonság. Gondoljunk csak a vizslák közt is mindmáig meglévő "beugrásra", vadűzésre! Mennyi fárasztó munkájába kerül a vadásznak, mire az ilyen – nem is ritka – hibát kijavítja, míg végül teljesen megbízható lesz vadásztársa. Ugyanígy kell a kopót is módszeresen bevezetni a vadászatba: "bevadászni". Bár a régi írások más szokásokról tanúskodnak, ha munkát akarunk adni az erdélyi kopónak, úgy megfelelő képzésben kell részesítenünk. Ennek módja, hogy a fiatalon csapázásra és fegyelemre szoktatott kopónak ne legyen alkalma az "elvadulásra". A jól bevezetett kopó a hajtásban legfeljebb néhány tíz métert szalad a megriasztott szarvasrudlival, majd folytatja a keresést a vaddisznók után. Sokkal nehezebb feladatnak tartom a kopót arra nevelni, hogy mindenkor behívható legyen, mint hogy csak a vaddisznót hajtsa. Az elmúlt tíz-tizenöt évben rendszeresen hajtottunk erdélyi kopókkal a Börzsönyben, Cserhátban, Zalában. Évről-évre visszahívják ugyanarra a területre a kopósokat, ami egyértelműen bizonyítja, hogy az ott élő vadállomány nem látja kárát a kopós vadászatoknak, míg eredményessége és nem utolsó sorban hangulata miatt igen nagyra értékelik mind a magyar, mind a külföldi vadászok. Vannak olyan esetek is, ahol a kutyáknak sikerült minden "vádpontnak" megfelelni, mert ahányan voltak, annyi fele szaladtak ki-ki őz, muflon, vagy szarvas után. Ha jól bevezetett, összeszokott kopókat mutatunk be, ma ezek is törzshelyeink lennének, és nem rémülne meg a fővadász az erdélyi kopók láttán.
A kopó nagysága hátrány lehet a sűrű bozótosban a vaddisznóval szemben. Erre a veszélyre minden új helyen figyelmeztetnek a hajtók, mondván, hogy "felvágja ezeket a disznó!". Az országban erdélyi kopóval vadászók többségét ismerve elmondhatom, hogy bár előfordulnak sérülések, a halállal végződő balesetek nagyon ritkák. Ez főleg annak köszönhető, hogy a kopók általában nem kapaszkodnak a zsákmányba, így a kellő távolságot megtartva vigyáznak magukra. Igen jó tulajdonsága még a kopóknak, hogy viszonylag sokukban erős a dermedtre csaholásra való hajlam, és ez jól fejleszthető és hasznos. A sebzett és sűrűbe behúzódott vaddisznót pontosan és kitartóan kell jelezni, amíg megérkezik a vadász.

A kopó nagy területhez szokottsága, illetve az, hogy gyakran elvész a vadászaton nem igazolódott be. Mert valóban nem minden hajtás után találkozunk ugyanannyi kopóval, mint amennyivel elindultunk, de a vadásznap végére a kopók visszajönnek. Persze nem cél, hogy kutyánk egyedül járja az erdőt, de a vadászatok mai menetébe fiatalon beleszokott kopó megérti és betartja a hajtások határait. Elveszni pedig csak igen szélsőséges esetekben szoktak, mivel bámulatos a tájékozódó képességük. Sebzett nagyvad utánkeresésére nagyon kevesen használnak erdélyi kopót. Ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetéseket levonni merészség lenne. Azonban a csapázókészségre viszonylag nagy számban letesztelt erdélyi kopók igen jó eredménye azt mutatja, hogy érdemes foglalkoztatni a kopót a vérebmunkában is. Nehézséget jelenthet, hogy hajtóösztöne felülkerekedhet a fegyelmen, de igen értékes tulajdonsága a fent leírt dermedtre csaholó hajlam, amit nagyra értékelnek a vérebes szakemberek is.

Mind zártkerti hajtóvadászatokon, mind szabad területen az erdélyi kopók jól vizsgáztak. Úgy vélem, használhatóságuk vaddisznóhajtásokon ma már nem lehet kérdéses, sokkal nagyobb feladat megteremteni a feltételeket a kopók teszteléséhez, tanításához, bevezetéséhez. Ugyanilyen fontos a kopózás, kopóvezetés hagyományainak megteremtése, hiszen a jó vadászkutya csak jó vezető mellett öregbíti a fajta hírnevét.

4. Vérebek

Buzgó József ( a Magyar Véreb Egylet elnöke)

A jelenlegi nyugat- és közép-európai vadászkutyafajták őse az időszámításunk kezdete óta az ugyanezen a területen vadászatra használt kelta kopó. A kiváló vadásznépként ismert kelták az egészséges vad felkutatására a “Segusius” kutyát használták, mely feladata a hagyományos vadászeszközök - íj, lándzsa, szarvasgyilok, stb.- használata idején abból állt, hogy a falkavadászatok előtt nyomkereső kutyaként az egészséges vad hideg csapáját a vad nappali tanyájáig követte. A vadászkutyák használata idővel kettévált, a hajtóvadászatok előtt a legjobb orrú, legkiegyensúlyozottabb kutyákkal felkutatták a vadat, melyet aztán a gyors és kitartó kopó jellegű kutyák segítségével ejtettek el. Nagy Károly frank uralkodó idején (i.u. 800 után) kezdtek az önálló kereső vadászkutyafajta tenyésztéséhez, amely a többi kopótól erőteljes felépítésével, valamint erős, tompa pofájával különbözött. Ugyancsak Nagy Károly idejére tehető a nyomkereső kutya vezetési módszerének – hosszúvezetéken - kifejlesztése és annak első leírása is. A XVII. - XVIII. századbeli ábrázolásokban gyakran előfordul a fehér szín is, míg a fekete szín az ardenneki Szt. Hubertus apátság híres fekete kutyáinak az öröksége. A Hubertus kutyák voltak több kereső kutyafajtának, így az angol vérebnek, a bloodhoundnak is az ősei.

A lőfegyverek vadászatban történő megjelenésével a nyomkereső kutya munkája fokozatosan átalakult, hiszen a hangsúly az egészséges vad tartózkodási helyének felderítéséről az igencsak kezdetleges, lőporos fegyverrel rosszul meglőtt, sebzett vad megkeresésére tevődött át. Ez a változás a tenyészcél módosulását eredményezte, hiszen a lassú, megfontolt nyomkövetés mellett a véreb feladatává vált az elugró sebzett vad kitartó üldözése és erőteljes csaholással történő megállítása is. E cél elérése érdekében keresztezték az ősi fajtát kopó jellegű ebekkel, míg kialakult a ma ismert véreb fajta, illetve fajták. E tenyésztésben kiemelkedő szerepet játszott a Hannoveri vadászudvar, melyet több fejedelemséghez tartozó vadászközpont (udvar) egyesítésével 1772-ben hoztak létre.

A véreb megalapozott tenyésztési- és kiváló munkaeredményei miatt terjedni kezdett. A magashegyi vadászathoz a robosztus felépítésű véreb túlságosan nehéznek bizonyult, ezért a tiroli kopóval történt keresztezéssel kialakították a lényegesen könnyedebb bajor hegyi véreb fajtát, és hogy a két fajtát jól el tudják különíteni, az ősi véreb alak 1885-ben megkapta a “hannoveri véreb” nevet. Ez utóbbi fajta tenyésztésére és a régi vadászati szokások ápolására 1894-ben megalakult Németországban “Hirschmann Verein” néven az első véreb egylet.

Az elmúlt évtizedekben több nemzet csatlakozott a mozgalomhoz. Magyarországra osztrák közvetítéssel jutott el a véreb, amit jól példáz, hogy immár több mint száz éve, 1901-ben alakult meg az Osztrák-Magyar Véreb Egylet, mely esemény tiszteletére jubileumi vérebversenyt rendeztünk az évben.

Magyarország tenyésztési és munkaeredményei a hannoveri véreb vonatkozásában kiemelkedőek. A múlt század elejétől kezdve, mikor is gróf Esterházy László és Thurn Rumbach István felkarolták a véreb tenyésztését és tartását, kiváló vadászati szakemberek, neves vadászok egész sora öregbítette – és öregbíti ma is - a vérebezés hírnevét.

A jól-rosszul meglőtt vad megkeresését és a sebzett vad utánkeresését ketté kell választani. Sok esetben még a jól meglőtt vad is kisebb-nagyobb távolságra elugrik – gyakran vér nélkül – a rálövés helyéről. A lövést követően szinte azonnal, vagy alig 1-2 óra elteltével a meglőtt vad keresésére indulni az egyik eset, és egy egészen más kategória az előző napi vagy uram bocsá’ még egy nappal régebbi lövés után elindulni. E két típusú feladat többnyire meghatározza a vad keresésére alkalmazható kutya fajtáját is, hiszen az azonnali keresések feltételezik egy fogós eb részvételét. Az ilyen típusú munkák során többnyire vezeték nélkül, szabadon dolgozik a kutya. A tíz órás vagy annál is régebbi sebzést kidolgozni már csak kevés fajta tud, hiszen ez a feladat már más tulajdonságokat feltételez, és más ismereteket követel a kutya vezetőjétől is, hiszen ezt a munkát mindig hosszú vezetékkel végezzük és a kutya és vezetője sokkal jobban egymásra van utalva, mint az azonnali kereséseknél.

Mely fajták használatosak Magyarországon a sebzett vad keresésére?

A tacskót említeném először, hiszen sokoldalúságára jellemző, hogy az egyéni vadászatok résztvevőjeként szinte állandóan jelen van. Remek orrával, fogósságával, intelligenciájával igen eredményes lehet, különösen az esti vadászatban meglőtt vaddisznó felkutatásában. Jól használható a tacskó a klasszikus utánkeresésre is, tehát egy előző napi csapa hosszú vezetéken történő kidolgozására is alkalmas, és társas vadászatok hajtókutyájaként is megállja a helyét. A sok eredmény ellenére elmondható, hogy a tacskó inkább a vadászat idejéhez közeli, viszonylag friss sebzéseknél nyújt segítséget. Bármily intelligens és kiváló is tud lenni a tacskó, egy-két gondot az alkalmazhatóságával kapcsolatban el kell mondani. Nehéz, sűrű terepen a túl fogós kutyát gyakran megtámadja a vad, ami a kutya sérülését, sőt sajnos akár pusztulását is okozhatja. Meredek hegyi terepen, vagy vízállásos, mocsaras részeken, valamint hóban a kutya teljesítménye nagyban lecsökken.

Vizsla. Ez esetben végül is inkább egy fajta-csoportról van szó, hiszen jómagam is, vadászbarátaim és hivatásos kollégáim is különböző fajtájú vizslákat vezettünk eredményesen. Elég gyakori, hogy magyar vizsla dolgozik sebzett vad nyomán, mégpedig eredménnyel. Talán még több német vizsla eredményes az utánkeresésekben, hiszen ez a fajta jellemzően keményebb, fogósabb, mint a magyar vizsla. Ismertem német vizslát, amelyik éjszaka képes volt bármekkora sebzett disznót a legnagyobb sűrűben vagy éppen járhatatlan nádrengetegben is leállítani nem sokkal a lövés után. A vizslák alkalmazhatóságának korlátait itt is a méret jelenti, mint a tacskó esetében, csak itt éppen ellenkező előjellel. Ezek a fajták túl nagyok ehhez a munkához, hiszen egy disznó után a szederindába vagy galagonyabokorba bújt kutyában a hirtelen, a vackából felugró, vagy visszaforduló sertevad nagy kárt tehet. Leggyakrabban és legeredményesebben a sebzett őz keresésére használjuk ezeket a mindenes fajtákat.

Felsorolásra méltó fajtának tartom a kopót, a griffont, a szettereket, a lassan elterjedő münsterlandit, annak kis- és nagy változatát egyaránt.

Szót kell ejteni a fajtatiszta kutyák mellett azok keverékeiről is, amelyeket szokás ugyan korcsként emlegetni, de aki megtapasztalta már az ilyen származású kutyák “tehetségét”, az nem sérti meg őket ezzel a lebecsülést sugárzó titulussal.

Sokszor már a fajta megválasztásánál eldőlhet, hogy a vezető és kutya alkotta páros eredményes lesz-e, avagy csak hosszantartó bosszúságban lesz-e egymás mellett részük. Egy kemény kezű, akaratos vadász, hasonló temperamentumú kutyával népiesen szólva “nem sok sót eszik meg” a munkában. Egy fajtán belül is jelentős különbség mutatkozik az ivarok között, mert a nőstények általában lágyabbak, kezelhetőbbek, a férfikézhez jobban igazodnak, mint az önfejűbb kanok. Fontos az embernek tisztában lenni azzal, hogy ha kutya tartására vállalkozik, akkor arra esküdött fel, hogy annak lelkével is minden nap kell foglalkoznia.

A klasszikus utánkeresést végző ebeknél feltétlenül kölyköt kell választani. Itt ugyanis olyan feltétlen bizalomnak, mondhatnám bensőséges kapcsolatnak kell kialakulnia kutya és vezetője között, amely felnőtt korú kutya esetében rendkívül ritka. Az alom igen sokat változhat az első egy-két hónapban, ezért érdemes, ha lehetőségünk van rá, többször is megnézni a kölyköket a választás előtt. Napjaink egyik legtehetségesebb hivatásos vadásza, Ny. Andris négyszer volt alomszemlén, míg kiválasztotta a számára legszimpatikusabb vérebkölyköt, Körcsönyei Ellát, mellyel mára az ország egyik legeredményesebb, hazai- és nemzetközi versenyeken bizonyított párosát alkotják. Volt, hogy két óra hosszán át ült vagy éppenséggel állt a kertben szaladgáló, játékosan egymással böllenkedő, vagy éppen az etetőedény köré gyülekező kölykök között. Néha, mintegy véletlenül leejtette a kulcscsomóját, figyelvén a kölykök spontán reakcióját, vagy beszélt hozzájuk, figyelvén a kapcsolatteremtő képességeket. Végül is, a negyedik alkalommal, mikor már ismerős volt a kölyköknek, az egyikük mintegy “kiválasztotta” magának, és a friss vadvérrel bekenődött vadászbakancsáról szinte nem lehetett a kis szukát levakarni. Mikor mégis elfáradt, odagömbölyödött a bakancs mellé, így fejezte ki bizalmát jövendő gazdája felé. Mielőtt a kiválasztott kölyköt elhozzuk, kérdezzünk rá a tenyésztőre, hogy mivel etették és napjában hányszor a kölyköket, mivel a radikális táplálékváltás problémákat okozhat – az oltáskönyvet pedig ne felejtsük elkérni.

A kölyök tényleges bevezetésével még kicsit várnunk kell, hiszen a legfőbb teendő ilyenkor az, hogy a kölyköt megismertessük új családjával, annak emberi és esetleges négylábú tagjaival egyaránt. Ha ebben előrehaladtunk és a kölyökkutya kiigazodik új környezetében, komfortérzése kezd kialakulni, elkezdhetjük végre a rég várt betanítást. Ne számítsunk gyors sikerre, a vérebet gyakran még hároméves korában is tanítani kell. Fontos szempont, hogy a gyakorlások során szakítsuk ki kedvencünket az otthoni környezetből, mert akkor sokkal jobban figyel ránk, hisz az ismeretlen környezetben ránk van utalva. Szokja az autót, az idegen embereket, más kutyákat és környezetet. Szerencsés, ha minél előbb megismerkedik az erdei környezettel, ezért minden konkrét cél nélkül is vigyük magunkkal.

A legtöbb négyhónapos kölyökkutya élénken érdeklődik a számára ismeretlen, markáns illatok után, ezért sokszor elég egy szarvaslábat vagy egy vad fejét madzagon elhúznunk úgy, hogy a kutya azt semmiképp ne lássa, majd mintegy véletlenül arra sétálva, úgy intézzük, hogy a kölyök orra beleakadjon a nyomba. Ha érdeklődik, izgatottá válik az új ingertől, nagyon dicsérjük meg és bíztassuk. Az első csapa hossza ne legyen több 10 m-nél. Ha véletlenül azt tapasztalnánk, hogy az ismeretlen szag nem érdekli a kölyköt, húzzunk neki a kedvenc ételéből (leginkább a főtt hús alkalmas erre) csapát, azt minden bizonnyal örömmel fogja keresni – a jutalmazás nem maradhat el. A fegyelmi gyakorlatok közben pedig ügyeljünk arra, hogy a vérebtől nem kell elvárnunk, hogy a jól idomított vizslához hasonlóan kézemelésre vagy síphangra droppoljon (hasaljon) vagy a behívó parancsra vágtában közeledjen felénk, de az mindenképpen szükséges, hogy a maga, kissé nehezebb felfogású módján, minden feladatot megértsen és végrehajtson.

Amikor már örömmel dolgozik a kölyök a neki húzott vonszalékon, akkor fokozatosan nyújthatjuk annak hosszát és növelhetjük a nyom fektetése és kidolgozása közötti időt. Figyelnünk kell a kutya terhelhetőségére, mert a túlzásba vitt, átmenet nélkül nehezülő, éppen ezért sikerélményt, örömet nem adó gyakorlásokkal nehezen helyrehozható hibát követhetünk el. Bella nevű szukakutyám 5 és fél hónaposan 36 órás, mintegy 400 m-es csapafektető bottal készített nyomot dolgozott ki.

Miért emeltem ki, hogy “csapafektető bot”? Az első csapa készítésénél vonszalék húzásáról beszéltem. A vonszalék kidolgozása azonban egy bizonyos tapasztalat megszerzésével túlságosan könnyűvé válik. A vad négy lábon járva (ami néha három) pontszerű nyomfüzért hagy maga után, amely lassú jármódban eléggé folyamatos ugyan, de a menekülő vad vágtaugrása semmiképp nem hasonlítható a vonszalék szagfolyosójához.

Mi is az, ami tulajdonképpen a sebzettet megkülönbözteti az egészséges vadtól, és aminek az egészséges csapák közül való kiválasztását elvárjuk kutyánktól? Az interdigitális mirigy igen jól látható csülkös vadfajaink hátsó lábai alsó részének belső oldalán: egy kisebb, tízforintos nagyságú kiemelkedő szőrcsomó, amely az állat izgalmi állapotában figyelhető meg leginkább. Ilyenkor olyan képet mutat, mintha más színű lenne ott a szőrzet. Ez alatt a felálló szőrfodor alatt található a korábban leírt mirigy, amely stresszhatásra válik aktívvá, és kezdi termelni azt a váladékot, ami csakis és kizárólag arra az adott vadra jellemző. Sokféle izgalmi hatás érheti a vadat (egymástól is megijedhetnek, más állattól vagy ismeretlen hangtól, távoli lövéstől stb.), de ezek hatása viszonylag rövid időn belül elmúlik, a mirigy váladéktermelése leáll. Más a helyzet viszont a megsebzett vadnál, hiszen az első ijedtség elmúltával ott marad a szúró-égő fájdalom, amit néhány óra multával csak fokoz a vérveszteség és a lázas állapot. Az ilyen állatnál nem múlik el a stresszhatás, hanem fokozódik, ami a kutya számára lehetővé teszi a többi, egészséges vad nyoma közül való kiválasztást. A vonszalékok közül a legjobb a vad lábával készített, mert ez a testrész rendeltetésszerűen érintkezik a talajjal és az ujj közötti mirigy váladékát itt már tudja érzékelni a kutya.

A csapafektető bot használata során egy nyélre szerelt vascsőbe rögzített szarvasláb lépésenként való földhöz érintésével alakítjuk ki a nyomfűzért. A botot, melynek végéből csak a szarvasláb csülkös vége áll ki, olyan erősen kell minden alkalommal lenyomni, hogy a csülök lenyomata a puha talajon meglátszódjék. A bot használata esetén vért is csöpögtetünk a nyom készítése közben, hatszáz-nyolcszáz m hosszú csapára mintegy 2,5 dl alvadásgátlóval összekevert vért használjunk fel. Praktikus szarvas vért használnunk, ha eleinte ezen a vadfajon kezdjük a bevezetést.

A “rálövés” helyét intenzív szaganyaggal, vágott szőrrel, apró bőr- vagy csontdarabokkal és sűrű vércseppekkel szoktuk jelölni. A “meglőtt” vad megugrását utánozva legtöbbször egyenes vonalban hagyjuk el a helyet, miközben a csapafektető bottal, illetve a másik kezünkben lévő csöpögtető alkalmatossággal utánozzuk a vad nyomát. A csapa vonalvezetése során törekedjünk arra, hogy a fiatal kutya találkozzon minden olyan élethelyzettel, mint amilyen a természetes munka során előfordulhat. Szoktassuk a kutyát ahhoz, hogy ezeket az intenzív csapajeleket az orrával mutassa nekünk. A bevezetés során növeljük a csapa nehézségét azzal, hogy derék- vagy hegyesszögű töréseket és úgynevezett visszatöréseket alakítsunk ki, vagyis tegyük azt, amit a sebzett vad gyakorta megtesz. A csapát igyekezzünk domborzatilag és növényzet szempontjából változatos helyeken fektetni.

Eleinte ügyeljünk arra, hogy a vezető tudja, merre vezet a csapa, hiszen idő kell ahhoz, hogy a kutya és vezetője megismerje és megszokja egymást, és a vezető már a kutya magatartásából, faroktartásából vagy izgalmi állapotából következtetni tudjon arra, hogy jó nyomon vannak-e. Megfelelő gyakorlat után már nem szükséges a vezetőnek ismernie a csapa pontos vonalvezetését, hanem kénytelen-kelletlen rábízza magát a kutyára, és innentől a dolog majdnem olyan izgalmassá válik, mint a tényleges utánkeresések.

Általánosságban elmondható, hogy húsz-harminc csapa után elvárható egy kölyöktől, hogy egy előző este fektetett nyomot már ki tudjon dolgozni.

Legcélszerűbb kölyökkortól arra szoktatni a kutyát, hogy minden alkalommal fektessük el a “rálövés” helye” közelében, tehát 10-15 m-en belül úgy, hogy jól láthasson bennünket, amint a lőjeleket lehajolva-leguggolva vizsgáljuk, s az “elugrás” irányában pár métert előrehaladunk. A tavaszi kiskutyákkal nyáron elkezdett munka eredményeképp ősszel már próbálkozhatunk a már kizsigerelt, száz méter távolságon belül “elfekvő vad” kerestetésével. Amennyiben hozzájutottunk egy-két rövid “valódi” munkához, utána mindenképpen gyakoroljuk a már ismert mesterséges munkát is, lehetőleg minél hosszabbat, hogy a kölyökben ne rögzüljön a gyors és könnyű siker.

Általában nyolc-tízhónapos kor körül megtörténhet az első “éles” munka. Első feltétel, hogy a vad mindenképpen “meglegyen”, vagyis olyan lövést kapott, ami biztosítéka annak, hogy a rálövés helyétől párszáz méteren belül kimúlva fekszik. A megtalált vad mellé érve hagyjuk, hogy kutyánk örömét és izgalmát kifejezhesse, roppant módon dicsérjük meg és engedjük, hogy zsákmányát módján birtokba vegye.

A rálövés helyének vizsgálata: Ezt megelőzően már tisztáztuk a lövést leadó vadásszal, hogy milyen szituációban dördült el a fegyver, miként jelzett a vad, s azt, hogy ki mit követett el ezek után: a vad hogyan oldott kereket és a vadász mi mindent tett meg eddig annak kézre kerítésére. Mindezek után először is megkeressük, majd megvizsgáljuk a rálövés helyét. Megtaláltuk, majd megkeressük az elugrás nyomát. A hirtelen zajra, dörrenésre minden közelben tartózkodó vad megugrik, de amelyiket találat ért, az sokkal nagyobbat ugrik a többieknél, ezért a talajon jól elkülöníthető mélyebb csülökbevágást hagy maga után. Innentől kezdve az utánkeresést végző már néha többet tud a meglőtt vad fajára, korára, néha ivarára vonatkozóan, mint maga a sebző. Ezután tüzetesen meg kell vizsgáljuk a rálövés helyén fellelhető vért, szőrt, csontokat.

A sebzett vadat kereső kutyát munkája során az esetek jelentős részében a vezetőnek, érzékszervei csökevényesedése miatt, nem áll módjában a rendkívüli koncentrációt igénylő tevékenységében segíteni, főként a teljesen egyedül végzett hajsza során. A kutyának a vezető feltétlen bizalmát kell éreznie a kutya akkor, mikor már több száz méter óta vér nélküli csapán dolgozik, s abszolút biztosnak kell lennie abban is, hogy amikor a sebzett vadat több kilométeres hajsza után leállítja, a gazdája mindent elkövet azért, hogy az ő hívó hangjára mielőbb megjelenjen. E miatt a feltétlen bizalom miatt csahol olyan kitartóan a kutya néha 10-12 órán át is.

ÉLETKÉPEK

Az általam ismert, sok kiváló tacskó közül a Maszat névre hallgató zsemlesárga színű szálkás szukámat említeném példaként, aki amellett, hogy a disznóhajtásokban sokszor egyedül tartotta “szóval” a hajtást, az esti vaddisznóvadászatok résztvevőjeként a lövés után elugró konda nyomára engedve teljes biztonsággal választotta ki a meglőtt vad csapáját. Ezen aztán eliramodva vagy kegyelemlövésig állította a beteg vadat, vagy jellegzetes tompa hangon jelezvén a kimúlását, dermedtre csaholt, megkímélvén bennünket a kefesűrű erdőben éjszaka bemutatandó cseppet sem veszélytelen “szabadon választott gyakorlattól”, melyet hétrét görnyedt testtartásban, egyik kezünkben zseblámpával, másik kezünkben a fegyverrel a sebzett nyomán bujkálva szoktunk volt előadni. Abban az esetben azonban, ha a vadat a vadász “kegyelemben részesítette”, vagyis elhibázta, akkor a disznó nyomára tett kutya 5-10 perc elteltével visszajött hozzánk, így jelezvén az aznap esti vadászat sikertelenségét. Maszat kutyám több lábon lőtt szarvas, köztük nem egy bika kézre kerítésében is közreműködött, igen hamar megállt a szarvas a nem túl agresszívan, de ragadáncs módjára lerázhatatlanul ugató kutyának. Élete két és fél éve alatt 25 sebesült – ebben a gázolt is benne van – őzet keresett meg!

Egy vércsapa verseny bíróiként fektettük a nyomot, amikor hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltuk, hogy nejlonzacskóban fogjuk magunkkal vinni a vért, mert az igen praktikus, nem dugulhat el, kis helyet foglal stb. Hát el valóban nem dugult, de hogy volt akinek a kabátzsebében durrant szét, volt akinek a kökénybokor hasította ki a “zacskóját” az szentigaz, így esett aztán, hogy egyik csapát sem tudtuk tisztességesen vérjelekkel befejezni.

A közelmúltban a Zselici Erdészetnél vettem hasznát tacskómnak, amikor egy, a kollégák által rég óta ismert öregedő bak elejtését kaptam lehetőségül s a bak majdhogynem sötétben jött meg, ráadásul a legkevésbé várható irányból s ezért meglehetősen kifacsart testhelyzetből adtam le a lövést a kb. 130 m-re a repcében csipegető vadra. M. Attila kollégám, aki jelezte nekem a bakot s akivel a bakvadászat ürügyén jól kidolgoztuk magunkat a lesen, a lövés után rögtön jelezte, hogy kissé hátul érte a találat a bakot. Mivel erősen sötétedett, rövid várakozás után a vad keresésére indultunk. Bélsárral és májdarabokkal szennyezett vért találtunk az elugrás helyén. Minekutána egy hosszú és fárasztó irodai napot követően mentünk ki a területre, ezúttal nem volt velem Darázs kutyám, aminek az lett a következménye, hogy zseblámpával keresgéltük az aljnövénnyel jócskán fedett szálerdőben a nagybeteg bakot, míg nem kb. 200 m. után felmértük, hogy ide bizony kutya kell! Mobiltelefonon keresztül sikerült nejemet rábeszélnem, hogy a tacskót hozza el fele útig, a másik felét mi vállaltuk magunkra. Darázs kutyám ezen praktikáknak köszönhetően egy órán belül a helyszínen volt és a sebzett vadat alig egy-két perc multán, már kimúltan fellelte. A beteg állat gyakorlatilag addig ment előttünk az első kereséskor, amíg erejéből futotta; attól a helytől, ahol abbahagytuk a keresést, alig 50-60 m-t ment el. Persze ez a vad kutya nélkül is terítékre került volna, de nagy a valószínűsége, hogy csak másnap reggel indultunk volna el a sebzett vad nyomán, ami figyelembe véve az éjszakai 20-22 fok meleget, egyet jelentett volna a vad húsának befülledésével.

A hétfő délután háromkor megsebzett szarvastehén csapáját először egy hannoveri véreb próbálta meg követni. A sebzett a bal hátsó combján, valamint a hasaalján kapta a lövést, és a rudlival együtt ment el. A rálövés helyén vágott szőrt és bőrdarabot találtak, később vért is. Az éjszaka leesett 6-8 centis hó betakarta a csapát. A véreb egy darabig követte a nyomot, majd amikor azt egy frissebb, egészséges csapa keresztezte, átváltott arra. Vezetője nem is tudta rávenni kutyáját, hogy kövesse ismét a sebzett állatot, így feladta a versenyt. Ezután következett a tartalék, amely a bíró utasítására nem a rálövés helyétől, hanem az utolsó vértől vette fel a csapát. Betyár, a hároméves bajor véreb kan, nagyon szépen követte a nyomot, amely egy patakba vezetett. A kutya a patak két partján felváltva haladt előre. Vezetője, Sz. J. sportvadász – és élete első vérebe – már-már feladta a reményt, szerencsére a bíró jóval nagyobb rutinjával látta Betyáron, hogy fogja a nyomot. Körülbelül 400 méter után a szarvas kiváltott a patakból, s mintegy hatszáz méteres csapázás után a véreb elérte a már dermedt tehenet.

5. Angol vizsla

Az eb lassú, nehézkes mozgású volt. Nem véletlenül. Akkoriban még hálóval ejtették el a vadat - a vadász odalopózott hozzá és hálójával együtt rávetette magát. A puskák megjelenésével és modernizálódásával a pointerek egyre karcsúbbá és gyorsabbá váltak. A mai pointerek, illetve szetterek az 1800-as évek második felében alakultak ki olyan formára, ahogy manapság kinéznek. Ekkor már versenyeket és kiállításokat is rendeztek számukra.

A pointerek, illetve a szetterek mezei munkája a szárnyas vad megkeresése. Nagy kiterjedésű, sík vidéken - egyedül vagy párosával elengedve -, a kutyák széllel szembefordulva, óriási sebességgel, a vadász előtt kígyóvonalban keresik a vadat, szisztematikusan vizsgálva át a terepet. Amikor a vad szagcsóvája az orrukba csap, szoborrá merevednek, az orruk iránya mutatja a vad helyét (az angol point szó magyar jelentése: mutatni). Az "állás" képessége annyira rögzült bennük, hogy addig állnak mozdulatlanul, amíg akár nagy távolságról is odaér a vadász. Ha a kutya netán a kelleténél távolabb állna meg az észlelt vadtól, úgy az elszaladna, ha pedig túl közel kerülne, akkor felreppentené. Az orrába jutó vadszag erősségéből meg kell éreznie, hogy mennyi az a köztük lévő legkisebb távolság, amely még meglapulásra készteti a vadat. Ehhez rendkívül kifinomult orra, precíz agymunkára, tapasztalatra van szüksége. Alapvetően a terep- és időjárási viszonyoktól függ, hogy milyen távol áll meg a kutya a vadtól, ez általában tíz és húsz méter között van - sűrű takarású helyen akár három méterre is megközelítheti, de feljegyeztek már nyolcvan méteres állási távolságot is. Amikor a vadász a kutya közvetlen közelébe ér, akkor az lassú, óvatos léptekkel "ráhúz a vadra", míg el nem ér egy olyan távolságot, amikor a vadnak elfogy a bátorsága, és felrepül, illetve elfut. A vadász ekkor kiváló célponthoz jut (a közelről leadott lövés biztos találat, a távoli viszont okozhat súlyos sérülést, azáltal pedig szenvedést a vadnak).

A fácán vagy fogoly felrebbenésekor az angol vizslának szigorúan egy helyben, mozdulatlannak kell maradnia, ami jelenthet állást vagy fekvést. Ez saját biztonságát és a vadászat eredményességét is szolgálja. Az angol vizslákat is tanítani kell annak ellenére, hogy nagyon sok mindent örökletesen tudnak. Ahhoz pedig legalább egy év, hetente két-három nap kemény munka kell, hogy versenykutya váljék belőlük.

Az angol vizslák részére rendezett vizsgák és versenyek:

Az angol vizslák első vizsgája, amely pointer esetében a tenyésztésbe vétel feltétele is, a képességvizsga. A képességvizsgát a fiatal vizslák örökletes, /nem tanult/ képességeinek elbírálására fejlesztették ki. Vizsgálják a keresési stílusát, orrjóságát, gyorsaságát, vadálló készségét, és viselkedését a lövés hangjára. Elbírálják a kutya kezelhetőségét, viszonyát idegen emberekhez, kutyákhoz. Itt viszont még nem vizsgálják az idomítottságát, fegyelmezettségét.

A felnőtt, kiképzett angol vizslák versenye és a tenyészkiválasztás bázisa a mezei verseny vagy Field Trial.

A field trialon az angol vizsláknak teljesítményük, idomítottságuk maximumát kell adni. A kutyáknak szédítő gyorsasággal, a fajtájukra jellemző stílusban kell keresni a vadat, szoborszépen és fixen kell állni azt, amint megérezték, egészen addig, amíg gazdájuk oda nem ér, majd a gazdával együtt lépésről lépésre megközelíteni a lapuló vadat, s annak kirepülésekor mozdulatlanul maradni. Ezeken a versenyeken nem lövik a vadat, csak a levegőbe lőnek, elbírálandó, hogy a kutya lövésre nyugodtan helyben marad-e.

Ez a sport Európa szerte nagyon népszerű, már nálunk is űzi maroknyi lelkes angol vizsla tulajdonos.

Az összes fajtára vonatkozik!

A vadászkutyák nagyon szépek és okosak, ezért az utóbbi évtizedekben sokan városokban, családi kedvencként tartják őket. Ezen az új területen is remekül megállják a helyüket, de emiatt, generációkon keresztül nem vizsgálták képességeiket. Nagyon fontos, ha valaki vadászkutyát, versenykutyát szeretne magának, akkor alaposan nézzen utána, hogy honnan veszi a leendő kölyköt. Olyan szülőktől vásároljon, amelyeknek közeli őseit használták vadászkutyának, de mindenképp legyen képességvizsgájuk.

A jövendő gazda a következőkre figyeljen oda: a kölyök érdeklődő és barátságos legyen, de ne izgága, és ne tűnjön nehezen kezelhetőnek, ne féljen a zajoktól, hamar találja fel magát új körülmények között.

Miután beszereztük jövendő vadászkutyánkat, pár heti magunkhoz szoktatás után meg kell ismertetni vele azt a területet, ahol majd végezni fogja munkáját. Erdőn-mezőn ismerkedjen szagokkal, a különböző vegetációval, más kutyákkal, emberekkel, autóval, és egyre közelebbről a lövészajjal. Emellett intenzív fizikum-erősítésre kell befogni. Ez napi egy órás, póráz nélküli futást, játékot jelent. A kutya temperamentumától függően úgy nyolc-tizenkét hónapos kora között lehet elkezdeni a célzott, fajtának megfelelő, rendszeres tréninget.

Az angol vizslák, de legfőként a pointer az a fajta, amelyből az összes kontinentális fajtát kialakították, modernizálták. Mai formájukban az 1900-as évek táján alakultak ki, és akkor már rendeztek nekik versenyeket is. A mai kontinentális vizslák a XX. század közepére érték el véglegesnek ismert formájukat. Munkájukkal a vadászat teljességét felölelik, de annak egyik vállfaját sem művelik olyan magas szinten, mint a specialisták. Hazánkban a két legismertebb fajtája a magyar és a német vizsla.

Ami a kiválasztásban eltér az angol vizsláktól: egy kontinentális vizsla esetében előnyös, ha jó apportkészségű. Szívesen vegye fel a földről a tárgyat, elejtett vadat, és vigye oda gazdájának. Ez öröklött, vele született tulajdonsága: ezt természetesen lehet tanítani, de sokkal jobb, ha a kutya ezt már a génjeiben hozta magával. A kölyök kiválasztására mindaz igaz, ami az angol vizslák esetében - ez kiegészül az apportkészségre figyeléssel.

A mezei munkájuk különbözik az angol vizslákétól. Mivel a kontinentális vizslák “puska alatt keresnek” (csak olyan messzire távolodnak el a vadásztól, ami a puskalövés távolsága), ezért ezekkel a kutyákkal már fiatal korban gyakorolni kell, hogy ne menjenek messzire a tulajdonostól. Ugyanúgy meg kell állniuk a vadat. A különbség az, hogy a lelőtt állatot vissza kell hozniuk. Lényeges, hogy minél finomabban fogják meg a vadat - azt ne cibálják, ne tépjék. A kutyának az ez iránti képessége alapvetően öröklött. (A képességvizsgán – amelyen csak az örökletes adottságait vizsgálják – kizáró ok, ha a kutya rágja, tépi, vagy elássa a vadat.) Az apportirozás /vadvisszahozás/ gyakorlásánál fontos, hogy a fiatal vizsla minél több tárggyal, majd vaddal ismerkedjen meg.

Kétféle vadkeresési metódus van, az egyik a légszimaton alapul (a levegőben terjedő szag alapján keres), a másik pedig a vonszalék munka (a meglőtt vad földön hagyott szagnyomán kutatja fel). Ha a kutya látja, hogy hová esett le a lelőtt szárnyas – rekettyésbe, nádasba stb. –, akkor annak irányába szalad és a vad közelében annak a levegőben terjedő szaga alapján fogja megkeresni. Amennyiben nem láthatta a vad leesésének helyét, úgy őt a vadásznak irányba kell küldeni. Elszaladó állat - szárnyán megsebzett fácán vagy meglőtt nyúl - esetén a kutyának meg kell mutatni a vad menekülésének feltételezett irányát, aki földre szegzett orral elindul keresni a nyomon, a vad földön illetve a növényi részeken hagyott nyomán.

Erre a munkára tanítani kell őket. Versenyen a vadat visszahozó kutyának le kell ülnie a gazda elé, vadászaton pedig kezébe kell adnia azt.

Vízi vadászat. A vizslák vízi munkája két részből áll. Az egyik, hogy a nádasban megtalálja és felhajtsa a vadkacsát (nádi kajtatás). A beküldött kutyának szisztematikusan át kell fésülni a nádast, fel kell rebbentenie a vadat, és figyelnie kell, hogy lelövése után az hová esik le. A felkutatott vadat vissza kell vinnie gazdájának. A vízi munka másik fajtája, amikor a tó közepéről vagy annak túlsó feléről kell begyűjtenie az elejtett állatot. A vadásznak tehát nem csak szárazon, de vízen is különböző irányba kell küldeni a kutyát– egy jó vadászkutyát szárazon és vízen is a vadhoz lehet irányítani. A vízi vadászat specialitása a vízicsapa munka: a meglőtt, sérült vad szagát vízen követi a vizsla, majd ha megtalálta, megfogja vagy puska elé hajtja.

Erdei munka: vércsapa- és erdei vonszalék munka. Az erdőben kétféle munkája van egy vizsla fajta kutyának: a meglőtt, de elszaladó apróvad követése és visszahozása, illetve a megsebzett nagyvad – vaddisznó, szarvas, őz - vércsapán követése. Ez utóbbit nem szabadon, hanem egy hét méter hosszú vezetéken (pórázon teszi). Ez véreb munka: ha nem is olyan magas szinten, de egy kontinentális vizslának is tudnia kell pár órás, nem túl hosszú vércsapát követni, a sebesült vadat megtalálni.

A hivatásos vadász mellett – télen-nyáron – dolgozó, már fiatalon befogott vadászkutya nagy igénybevételnek van kitéve. Tízéves korukban már megérettek a nyugdíjazásra: addigra hallásuk, látásuk és szaglásuk mellett az izületeik is megkopnak. A nyugdíjba vonulás előtt álló tapasztalt vizsla még nagy szolgálatára lehet gazdájának. A helyére szánt fiatal kutya betanítása ugyanis sokkal könnyebben megy, egy nagy tapasztalatú “öreg” mellett. A tanítás ideje körülbelül egy év, ám a már kiképzett kutyán is élete végéig van mit csiszolni.

7. Spánielek és retrieverek

Gyárfás Marianne (aranykoszorús mestertenyésztő és mestervezető, a Vadászkutya Teljesítmény Bírói Testület tagja és a Magyar Pointer Klub elnöke)

A spánielek elsősorban Nagy-Britanniában számítanak specialistának. Ellentétben a pointerrel, nem a nagy kiterjedésű mezőkön használják, hanem a bozótos, fás, sűrű növénytakaróval fedett területeken. A kutya puskalövés távolságon belül dolgozik. Munkáját kígyóvonalban keresve végzi, a megtalált vadat nem állja meg, hanem felriasztja és helyben marad. A leterített vadat megkeresi és a gazdájához viszi. A spánielek egyre inkább házi kedvenccé váltak és kiállítási kutyák lettek, ami miatt Nagy-Britanniát kivéve, Európa más országaiban szinte alig használják vadászatra.

Retrieverek (retrievering magyar jelentése: visszahozni). Ezeket a kutyákat kifejezetten a már elejtett vad visszahozására tenyésztették ki. Több fajtája is van. Magyarországon a golden- és a labrador retriever a két legismertebb. Mindkét fajtára igaz, hogy eredetileg kiváló vadászkutyák voltak, manapság a legelterjedtebb családi kutyák. A goldenretrieverek között már alig találni olyan vérvonalat, amelyek jól vadásznának. A labradorok tekintetében valamelyest más a helyzet. Nem olyan régóta mondható “kiállítási” kutyának, ezért még nem veszítette el kiváló vadásztulajdonságait. Külföldi kitekintésben a labrador még ma is az egyik legjobb és leginkább elterjedt vadászkutya.

Munkájuknak megfelelően küllemükben és vérmérsékletükben is mások, mint a vizslák. Hozzájuk képest nehézkes, hengeres testű kutyák, ami miatt nem alkalmasak a mezőn száguldozásra, de órákon át képesek behozómunkát végezni. Vastag bundájuk miatt a téli vadászatokon is számítani lehet rájuk. Mivel testüket fedőszőr fedi, ami alatt vastag aljszőrzet található, ezért vízi vadászkutyának is kiválóak. Hosszú időt kell eltölteniük télen a vízben ahhoz, hogy bundájuk teljesen átázzon. Nyugodt, kiegyensúlyozott vérmérsékletű kutyák, békésen elülnek gazdájuk lába mellett – várva a munkára -, de amikor elérkezik a dolog ideje, fáradhatatlanul végzik feladatukat. Jó tulajdonságuk, hogy szépen, finoman fogják szájukban a vadat. A többi fajtával szemben speciális tulajdonságuk: a jelölőképességük és nagyszerű irányíthatóságuk.

Jelölő készség: a kutya ül a gazdája lába mellett. Folyik a vadászat, a lelőtt vadak potyognak le. A retriever jó memóriájának köszönhetően hihetetlen precizitással emlékszik a vadak fellelési helyére, amit szakszóval jelölésnek mondunk. Amennyiben a meglőtt vad sebesülten el tud menni, úgy a kutya az állat maga után hagyott nyomát követi. A retrievernek a megsebzett állatot nem szabad megölnie, a versenyen úgy kell visszahoznia a vadat, hogy a fogoly esetében annak egy bordája sem törhet el (pedig az igazán törékeny alkatú madár).

A spánielek és a retrieverek esetére is érvényes: az abszolút engedelmesség, az irányíthatóság, a sípra megállás és fordulás, valamint a vízi jártasság megléte a legfontosabb ahhoz, hogy vadászatra vagy versenyre használni lehessen őket. Emellett fontos, hogy a visszahozó feladatát a legrövidebb úton a legnagyobb gyorsasággal végezze. Mivel a retriever nem kívánja széltében-hosszában beszáguldani a mezőt, ezért őt egy kisebb alapterületű helyen – nagyobb kertben, futballpálya nagyságú helyen is ki lehet képezni.

A retrieverek se tartásra, se takarmányozásra nem kényesek. Rettentően jó evők, könnyen elhíznak. Ha fiatal korban a tápláló anyagokat nem megfelelő arányban kapja, csontosodási és izületi problémák adódhatnak. Imádja a hideget, szívesen fekszik ki a hóra. A meleget nem szíveli, nyáron hűs tartózkodási helyet és sok vizet igényel. Természeténél fogva szinte lehetetlen vele úgy elmenni egy tó vagy folyó mellett, hogy abba bele ne menjen fürödni.

8. Agarak

A magyar agár története homályba vész. Az biztos, hogy az ország földrajzi adottsága kedvezett az agárvadászatnak. Több írás is beszámolt a Mátyás király udvarában falkaszám tartott agarakról és kopókról. A nagyobb vadászatokon száz agár is részt vett. E kor agara még tiszta vérű volt. Két fajtáját különböztették meg: a sima- és a drótszőrűt. A későbbiekben nemesi kiváltság lett az agarászat, erről több helységnév is árulkodik: Agárd, Bolhás. A földesurak cigánypecéreket foglalkoztattak, akik együtt laktak az ebekkel és gondozták őket.

A török hódoltság alatt az oszmánok hozták magukkal agaraikat is, és azok keveredtek az őshonos fajtával. A további századokban érkezett még néhány keleti agár is, mint pl. az orosz hortaja, amely nem elismert fajta. Ennek ellenére elmondható, hogy a magyar agár a XVIII. század végéig megmaradt ősi állapotában.

Az 1800-as években hazánkfiaira rátört az anglománia. Megkezdődött az angol agár behozatal, amiben élen járt gróf Széchenyi István. Az importagár a magyarnál sokkal gyorsabb volt, viszont a honi vadászatokra teljesen alkalmatlannak bizonyult. A honi vadász egykor lóra pattant, kilométereken át ügetett a vad után, miközben agarai futva követték. Amint vadra akadt, máris ráindította a mozgásban lévő kutyákat, akik sebességet váltva üldözőbe vették és elejtették. El lehet képzelni, hogy milyen fizikumúak voltak ezek az agarak. A vékonyabb csontozatú és nagyobb izomzatú angol agarak nem bírták a kitartó futást. Tehát meg kellett változtatni a vadászat módját. A villám lábú kutyákat szekérre tették, télen még pokrócba is csavarták őket, nehogy megfázzanak, és kikocsiztak velük a terepre. A hajtók eközben a szekér felé terelték a nyulakat, és a pihenten leugró ebeknek már könnyű dolguk volt. Az istenített angol agár törékeny alkatú volt és mivel közös tenyésztésbe vonták a magyar agárral, annak vadászértékét fokozatosan lecsökkentette.

Az 1900-as évek elején már nem különböztették meg egymástól a két fajtát. Amelyikük Magyarországon született az (magyar) agár lett még akkor is, ha az alom tagjai két frissen behozott angol agártól származtak.

Az 1800-as években kezdődött el a díjagarászat. Télen, tarlón rendezték meg a versenyeket. A kutyákat kettesével engedték rá a nyúlra. Azokat nekik el kellett fogniuk. Az ebek párviadalát a kutyák gazdái és a versenybíró lóhátról figyelte. A későbbiekben az agaraknak már nem kellett megfogni a nyulat. Ekkor már az esztétikus futás vált a verseny fő céljává, a kutyákat pedig a nyúlfordítás száma szerint pontozták. A nagy sebességre képes angol agárnak kimondottan kedvezett ez a változás, mert hamarabb utolérte a vadat, mint a nála jóval kitartóbb, de lassabb magyar agár. A XX. században jóformán csak importból származó angol agarak nyerték ezeket a versenyeket.

A II. világháború alatt szinte teljesen kipusztult a hazai állomány. Parasztoknál, illetve rabsicoknál maradt még néhány példány belőlük. A régi hagyományokon alapuló vadásztatással némileg sikerült javítani rajtuk.

1963-ban Makk Károly forgatni kezdte Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? című kosztümös filmjét, amihez korhű magyar agarakat keresett. A filmesek nehezen találtak ilyen kutyákra, és ez valamelyest ráirányította a figyelmet az eltűnőben lévő fajtára.

A magyar agár mind a mai napig magán viseli az angol agár vérvonal károsító hatását. A mai szűkös vadásztatási lehetőségek pedig tovább konzerválják ezt az állapotot.

Egykor farkasra, vaddisznóra, sőt medvére is vadásztak agarakkal. A nádasban rejtőző ordasra négy-öt kutyát is ráküldtek, és bár ők nem bírták leteríteni a fenevadat, de tudták állni. A kutyák csaholására odaérkező pecérek feladata volt a ragadozó leterítése. A vaddisznóra kopókat engedtek rá, nem egyszer agarakkal együtt (őket előzetesen egymáshoz szoktatták). Bár ritkán, de előfordult, hogy a kopók lefogták a sertét, ám a magyar agárnak van egy specialitása: hatalmas fogaival ráfog a vaddisznó fülére. Kisebb példány esetén (ötven-hatvan kiló) ez akár eredményes is lehet, de egy kifejlett vaddisznó a rajta csüngő kutyát egy jól irányzott oldalvágással, az agyarával könnyen halálra sebezheti (éppen ezért ma már orvvadász körökben sem használják ilyen feladatra az agarat). A medvét is kopókkal és agarakkal hajttatták fel az erdő mélyéről. Ha a kutyák hozzáfértek a bundáshoz, már támadták is, de vele nem bírtak el. Mivel a medve tőlük csak egyféleképpen szabadulhatott meg, fára mászott. A bundást végül is az odaérkező vadászok terítették le.

Még manapság is legendának tartják, hogy szarvasbikát fognak az agarak. Nem az. Erről a saját szememmel győződhettem meg (csak nagy sokára sikerült elérni, hogy a rabsicokkal mehessek). Öt agár (harminc kilósak voltak) kényszerített földre egy kifejlett, hatalmas agancsú bikát (vele nem végeztek). A kutyák elölről támadták. A fejét leszegő, agancsával védekező bika orrába egyiküknek sikerült belecsimpaszkodnia. A nagyvad orra rendkívül érzékeny, és levegővételre is szolgál. Emiatt ez a leggyengébb pontja.

Az agárvadászat lényege: az agár szemmel észleli a vadat, majd gyors üldözéssel el kell fognia. Egyes esetekben, mint pl. szarvasvadászaton, nem kell vadat terítenie, hanem meg kell állítania azt és a vadász érkezéséig tartani kell. (Magyarországon a legális agárvadászatra – sok évtized tilalom után – csak néhány éve van lehetőség és az is csak nyúlra és rókára korlátozva engedélyezett. A vadászat mint elfogó vadászat, továbbra is tiltott. E mellett el kell mondani azt is, hogy az agárvadászat csak úgy maradhatott fent, hogy mindig is voltak orvvadászok, akik előszeretettel vadásztak agárral. Az ilyen vadászatokon használt kutyák megőrizték és genetikailag tovább örökítették ősi tulajdonságaikat.)

A vadászati szezon szeptembertől áprilisig tart – nyáron a nagy hőség és a terület fedettsége miatt (kalászosok) nem érvényesülhet az agár gyorsasága. A honi vadászatok első számú elejtendő vada a nyúl, ezen kívül: róka, őz, szarvas, és még vaddisznó is szerepel zsákmánynak (Ausztráliában kengurura, Amerikában prérifarkasra is vadásznak velük). Mivel az agarak különböző nagyságú és gyorsaságú vadat képesek elejteni, ezért vadászfeladatuknak megfelelően más és más elvárásoknak kell megfelelniük, például a magyar agárnak a megfogott nyulat vagy rókát be is kell hozni. A vadászat formájától függetlenül az agárnak erős fogazatúnak kell lennie.

A magyar agár nemcsak szemmel vadászik, fejlett a szaglása is. Ritkás erdőben vagy nádasok szélében nemcsak a felugró vad után veti magát, hanem a vadszagot követve is ejt zsákmányt. A többi agárfajtához képest kiváló az apportkészsége is. Ennél fogva, ha egy nyulat a rástartolás helyétől mondjuk két kilométerre kap el, akkor az elejtett vadért gazdájának nem kell utánamenni. Fajtatulajdonsága még a rendkívül erős bőr és talp, hatalmas, kemény körmökkel.

A kölyökválasztás elsődleges szempontja, hogy mire akarunk vadászni – mindenes vagy specialista kutyára lesz-e szükségünk?

Nagyvadra: őzre, szarvasra, illetve kopó mellett vaddisznóhajtásra erőteljes, rövidebb derekú, vastag csontú és izomzatú, szilárdabb felépítésű egyedre van szükség, amelynél feltétel az erős állkapocs és fogazat. Mivel a vadfogás általában közös bukással végződik, ezért a kutya bőrvastagsága sem mellékes. A Dél-Dunántúlon tenyésztett agarak kimondottan nagyvadra alkalmasak – marmagasságuk hetven centi felett van, súlyuk harmincöt kiló.

A temperamentumos kölyök könnyen kiválasztható: védi játékát, bátran verekszik, és ha megharapják, nem vinnyog fel. Mihamarabb falkakutyává kell válnia, ugyanis vadászat közben az agaraknak egymással összhangban kell dolgozniuk. Nemcsak az alom vagy gazdája idősebb kutyáival kell kijönnie, hanem idegen ebekkel szemben is békésen kell viselkednie. A nem szocializálódott – magányosan, ingerszegény környezetben felnövő – agár alkalmatlan a falkavadászatra.

Az öthónapos kölyköt vaddal megkapatják: a mezőre kivitt kutyát sikerélményhez kell juttatni. Vele már a gyors fordulásokat is lehet gyakoroltatni. A pecabot damiljára nyúlbőrt kell kötni és azt a kutya orra előtt jobbra-balra kell mozgatni. A himbálózó zsákmányt olykor-olykor meg is szerezheti magának. A féléves kölyköt már ki lehet vinni terepre és két tapasztalt agár mellé harmadiknak el lehet engedni. Az agár hajlamos a vadtépésre, erről mihamarabb le kell szoktatni. Erre régen egy úgynevezett “védagarat” használtak, aki egyben falkavezér is volt. A jó fizikumú és már betanult kutya a vadejtés után morgással állta útját a nyúl- vagy őzhúsra éhes társainak. Nagyobb vad elejtése esetén hamar oda lehet érni a terítés helyére, ahol a kutyát a sikeres vadászatért azonnal meg kell dicsérni, de ha a zsákmányt tépni kezdi, akkor pofáját erősen össze kell fogni, és cselekedetéért meg kell szidni – ezek arányára rá kell érezni. A vadat agresszívan tépő vagy azt elfogyasztó kutyákat nem szabad tovább vadásztatni, illetve tenyésztésbe vonni.

Az első vadászat időpontját illetően viták vannak agarászkörökben. Az egyik oldal váltig állítja, hogy meg kell várni a kutya teljes kifejlődését, a másik nézet szerint a féléves agarat két tapasztalt társa mellett már lehet használni. Mint mondják: a fiatal agár a vadászatban járatos társai munkáját figyelve megtanulja a vadejtés fortélyát. Csupán néhány alkalomról van szó, de az átélt események beleolvadnak a tudatába. Egyes agarászok a tavaszi alom tagjait azért szokták fagyos terepen futtatni, mivel véleményük szerint az edzi és egyben keményíti is a kutya talpbőrét.

Nyúlvadászat: az agárnak a nyúl a legméltóbb ellenfele, nem is mindig sikerül elfognia. Általánosan használt módszer: egy tapasztalt (legalább hároméves) és egy tapasztalatlan (minimum másféléves) kutya párba állítása. A kezdő agár még nem ismeri a nyúl leleményességét: vágta közben képes megfordulni és az ellenkező irányban, valamint cikk-cakkban futni. A tapasztalt kutya ráfut a nyúlra, aminek következtében az élesen útirányt változtat. A fiatal agár az idősebb társa mellett fut (tőle egy-két méterre) és tőle kissé lemaradva – egy sorban sohasem futhatnak. Mozgásával, mozdulataival gyakorlott társát igyekszik utánozni. A fogásra tanításkor a kutyának (kutyáknak) a felvezető lába mellett kell haladni – úgynevezett corkán is vezethetőek (páros, önkioldó póráz). A rejtekhelyéről felugró nyúlra azonnal rá kell startolniuk. A két kutyának egymás testközelségét meg kell szokni, illetve a fiatal kutyának azt is, hogy felemelt fejjel, előretekintve haladjon – a corka csak ilyen fejtartás mellett oldódik ki, ha futásnak indul a kutya. Minél előbb iramlik a nyúl után, annál nagyobb a siker esélye. A figyelés mellett a fogás technikáját is meg kell tanulni. Ehhez pedig már a nyúl fordulása előtt rá kell fognia, máskülönben eredményt sosem fog elérni. Az Alföldön élő nyulak kevésbé félénkek, mint a Dél-Dunántúlon lévők, ezért az agarak számára könnyebben elejthetők. A kutya ez irányú felkészítése egyben sportértékű kiképzés is.

Rókavadászat. A kutyának ez esetben is fejét előreszegve, a mutatott irányba, élénken kell figyelnie. Kétféleképpen lehet rókát ugrasztani. A kopó bemegy a nádasba, felveri a lompos farkút, mire az rejtekhelyéről kimenekül. Eközben az agárnak úgy kell helyezkednie a nádas szélén, hogy szagát ne érezhesse meg a ravaszdi. A nyílt terepre ért vadat a kutya üldözőbe veszi, és bár a róka képes oldalirányú váltásra, de az agárral szemben még így is esélytelen. A kutyának meg kell tanulni, hogy melyik testrészén fogja meg az áldozatát. Ha rossz helyen fog rá, úgy a róka őt könnyen orron vagy fejen haraphatja, tehát nem érdemes farkon ragadni. Rókalyukból terrier is ugraszthat rókát. Az ilyen esetekre is igaz, hogy bokros, dús aljnövényzetű terepen az agár nem képes rókát fogni. A nyúl és a rókaejtés után a kutyát meg kell tanítani a behozásra. Mielőbb oda kell érni a leterített vadhoz és azt a kutyával utánunk kell hozatni. Hamar meg fogja érteni, hogy az elejtett állatot tépni és megenni nem szabad.

Nagyvad. A magyar agarak közül néhány egyed, vérvonalbeli adottsága révén a nagyvadat egyszerűen becserkészi! A kutya itt is szemmel keres – vagy figyelmét a vadra kézjelzéssel fel kell hívni – és a kutya mindaddig cserkelve (lapulva) halad előre, míg a kiszemelt állat futásnak nem ered. Ha a vadat huszonöt-harminc méterre meg tudja közelíteni, és már elég ügyes vadász, akkor azt képes állni. Erre őt nem lehet tanítani. Az ilyen kutya a vadászatokon is csak egymagában használható.

Tartása és táplálása. Az agár nagyfokú mozgásigényét mindvégig szem előtt kell tartani. Nagy területű, homokos vagy füves talajú, bekerített udvar alkalmas rá. Nyugodt természete miatt a családdal is együtt élhet – természetesen mozgásigényét akkor is ki kell elégíteni. Az átlagos kutyánál több törődést nem igényel. Táplálására a nagy fizikai igénybevétel miatt magas kalóriatartalmú és tápértékű takarmányra van szüksége. Arra viszont vigyázni kell, hogy a jellegzetes elvékonyodó agár has megmaradjon, ezért a nagy mennyiségben bevitt híg táplálék adása kerülendő.

ÉLETKÉPEK

Mekkorát tud ugrani egy agár? Fáklya kis testű szuka volt. Mivel kutyáimat akkor még csak szüleim házánál tudtam tartani, ezért kennelben voltak. A szűk környezetben a szuka csak úgy tudta kielégíteni mozgásigényét, hogy egész nap a kennelt körbevevő kerítés magasáig ugrált. Túl voltam az építkezésen, a kutyák visszakerültek hozzám. Több macskánk is volt. Azok idővel megszokták, hogy a hátsó épület ereszmagasságában (kb. kétszáznyolcvan centi) nyugodtan ellehetnek a kutyáktól. Kinyitottam a kennel ajtaját, mire a macskák máris felmenekültek oda és ott peckesen le és fel sétáltak. Fáklya az eresz alá ment. Felnézett, majd ugrott egyet, elkapta az egyik macska lábát, és a cirmost leszedte a tetőről. Az esetnek közeli szemtanúja voltam. Odaugrottam a szukához és szájából kimenekítettem a macskát. Mi volt érte a hála? A cirmos átharapta az egyik ujjamat, úgyhogy mehettem az orvoshoz egy tetanuszoltásért.

Az RTL Klub forgatott nálam. Menjünk ki a határba, és természetes környezetükben vegyük fel az agarakat, javasolta a rendező. Találtunk egy minden szempontból ideális helyet és a kamera előtt elengedtem az öt kutyát. Magam köré ültettem őket, amikor tőlünk mintegy hetven méterre három őz kelt fel a barázdából és futásnak eredtek. A póráz nélkül lévő kutyákat elkapta a vadász szenvedély és üldözőbe vették a sutákat. A kamera pedig vett mindent. Fürkész kutyám száguldott az élen (többszörös Európa és egyszeres világbajnok volt). Az őzek útirányukat egy mellékforgalmú aszfaltút felé vették, amit mindkét oldalról árok szegélyezett. A vadak tétovázás nélkül átrobogtak rajta, de az élen haladó kutyán egy pillanatra észre lehetett venni, hogy gondban van. Tempóján nem változtatva az árokszél előtt egyet dobbantott és repült, egészen a túl oldali árok túlsó partjáig. Az őzeket azonban nem tudta utolérni, mert azok a közeli nádasba menekültek. A számomra is elképesztő produkció után a stáb tagjaival együtt elmentünk a műúthoz és lemértük az ugrás hosszát. Az kerek tíz méter volt!

Mivel Fürkész magasat is szeretett ugrani, ezért fejem fölé gyakran tartottam egy karikát, hogy azon át kedve szerint ugorhasson. Ahhoz pedig legalább két métert kellett átvinnie, mivel száznyolcvanegy centi magas vagyok.

Milyen természetűek az agarak? Ismerősöm pajtájában róka kölykezett (tizenegy utódot hozott világra). A barátom értem üzent, és tőlük egy rókakölyökkel a hónom alatt térhettem haza; jól tudta, már sok árván maradt vadkölyköt neveltem fel: őzet, nyestet, baglyot. Nem az első rókám lett az épphogy kinyílt szemű apróság, Mogyoró. Vele egyidős agárkölykeim voltak. Együtt cseperedtek fel (a kis ravaszdit eleinte még cumiztatni kellett). Jó testvérek lettek. Hatalmasat kergetőztek az udvarban. A rókafi macska módjára ugrott az agarak hátára. Együtt ettek-ittak. Végérvényesen betagozódott a két agár közé. Teltek múltak a hónapok. Mogyoróból felnőtt róka lett. Futóláncra kötöttem, úgy szaladgált és játszott az udvarban. Akkoriban sokan kopogtattak be hozzánk, hogy csodájára járjanak a róka és a vadászagarak barátságának (az agarak akkortájt már rókára is vadásztak). Mikor Mogyorót már képesnek tartottam az önálló életvitelre (két és fél éves volt), biciklire pattantam és a két agár kíséretében kilométerekre elkarikáztam vele. Egy erdőszélen elengedtem, majd nem nézve hátra, haza indultam. A falu szélénél tartottam már, mikor is lassítottam és visszapillantottam: a két agár mögött ott kocogott Mogyoró. Mi mást tehettem volna, újra befogadtam. Telt az idő. Egyik éjszaka a róka valahogy kiszabadult a ketrecéből és az egyik öreg agaram, amelyik nem ismerte őt, megfogta.

Hogyan viselkedik egy verseny- és egy vadászagár terepen? Kaptam egy szenzációsan gyors angol agarat. Triton azért kerülhetett hozzám, mert bár jó sportkutya volt, de futás közben oda-odakapott a többi agárnak, ezért őt a versenyből rendre kizárták. Magyar agaraimmal együtt Tritont is kivittem futni a határba. Már két kilométeren voltunk túl, mikor egy belvizes kukoricaföld mellett megálltunk, hogy a kutyák fürödjenek egyet és lehűtsék magukat. Alig hogy elengedtem őket, a tócsa mögött lévő egyik bokoraljból felugrott egy nyúl, a kutyák meg utána. Az angol agár gyorsasága révén élre vágott, pillanatokon belül utolérte a vadat és már fordította is. Elkapni viszont nem tudta, mert ahhoz nem értett. A tapsifüles átfutott egy földúton, majd az azt határoló gazoson is, a kutyák meg utána. Amikor a távoli lucernásban újra feltűnt a nyúl és az utána vágtázó kutyacsapat is, az angol agár már nem volt közöttük. Keresésére indultam. A gazosban több akácfa kivágott, földből kiálló tuskójára bukkantam. A versenypályák akadálymentességéhez szokott Triton teljes sebességgel nekifutott az egyik ilyen facsonknak és összetörte magát (a magyar agarak rutinosan vették a magas növénytakaróban megbúvó váratlan akadályt és a dombtetőn megfogták a nyulat).

Milyen az agárösztön? Kutyáimat mezei utakon szoktam futtatni, volt, hogy hármasával, volt, hogy nyolcasával. A vadőrökre és a vadakra tekintettel őket szájkosárban szoktam tréningeztetni. Forró nyári nap volt. Kutyáimmal egy kis halastó felé igyekeztünk, hogy futás után abban lehűthessék magukat. Azon a területen addig nyulat még nem láttam. A kutyák egy kisebb tócsából lefetyeltek, amikor is a földúton átszaladt egy tapsifüles. Váratlanul ért az eset. Nem voltam rá felkészülve. A pórázt nem fogtam elég erősen és Dinamit pórázzal és szájkosárral a nyúl után eredt. A tapsifüles egy nyílt, sík terepre futott ki, a kutya viszont hiába érte többször is utol, a rajta lévő szájkosár miatt nem tudta megfogni. Öt percbe is beletelt, mire egy bokrosban oltalmat talált magának a tapsifüles. A kutya az üldözés vége felé már jól láthatóan kezdett lassulni, majd a szemem láttára összeesett a mezőn - teljes erőből, végkimerülésig kergette a nyulat. Hozzárohantam és már kaptam is ölbe Dinamitot, hogy felhevült szervezetét minél előbb lehűthessem. Szerencsére esős napokon voltunk túl. Az egyik traktorkerékvágásban megállt a víz, abba fektettem bele a kutyát. Félóra is eltelt, mire a légzése helyreállt és Dinamit tudatához tért, megmenekült a váratlanul rátörő végtől.

9. Német fürjészeb

Varga Aladár (munka-bíró)

A fürjészebek a középkorból származnak, úgy a XVII. századból. A fürjvadászat módja akkoriban az volt, hogy a fürjészeb a mezőn légszimattal megkereste a megbúvó madarat. A betanítás eredményeként lefeküdt előtte, ezzel jelezve, hogy ott fürj rejtőzik. A vadászok egy borító hálóval, oldalról megkerülték a kutyát és a madarat, majd a hálót óvatosan mindkettőjükre ráborították, mivel a fürj egészen közelre bevárja a kutyát.

Napjainkban Németországban található a legtöbb fürjészeb. A Német Fürjészeb Klubnak jelenleg háromezer ötszáz tagja van, a kutyák száma ennél jóval több. A fajta terjed Dániában, Svédországban, Svájcban, Ausztriában, Luxemburgban, Szlovákiában, Csehországban, és újabban Magyarországon is. Hazánkban 1996-ban alakult meg a Magyarországi Német Fürjészeb Klub, a Meoe Sárvári Szervezet keretében. Jelenleg mintegy húsz példány található belőle Magyarországon.

Annyira kevés fürj van Európában, hogy már nem szabad vadászni. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a német fürjészeb a mai vadászatokon ne jutna szerephez. Munkája a spánielek és a vizslák munkája közötti átmenetben hasznosítható. A fürjészeb ezért nem sorolható sem a spánielek, sem a vizslák közé (az FCI– Nemzetközi Kutyás Szövetség - szerint a fürjészeb nem alkot külön fajtacsoportot).

Sokoldalú vadászatra használatos kutyafajta. Erős, közepes nagyságú, hosszú szőrű kajtató eb. Alkata a hannoveri vérebhez hasonlóan hosszú, robosztus. Magassága ötven centi körüli, a kanok néhány centivel magasabbak, mint a szukák. Színe minden lehet, csak fekete nem (barna, barnás szürke, vörös, vöröstarka).

A fürjészeb többféle vadra használható, mindenes kajtató eb. A vadat nem állja, bár vannak köztük vadat megálló egyedek is. Használatos a mezőn: nyúlra, kopó jellegű munkára, az erdőben nagyvadra: őzre, szarvasra, illetve vaddisznóhajtásra, valamint vércsapázásra is. Vízen kajtat az élő réce után, a lelőtt madarat behozza.

Erdőn, bokrosban és másfajta magas takarású területen – kukoricásban –, a fürjészebet nem mindig látni, de csaholása rendre elárulja hollétét. A vad csapáját mélyen tartott orral dolgozza ki. Vércsapázásnál biztosan dermedtre csahol, ill. dermedtre vezet – ezek a vérebekre jellemző tulajdonságok. A kisebb ragadozókat, mint például a rókát, macskát megfogja és behozza. Társasvadászatokon is használják, de ő jellemzően a magányosan dolgozó vadász kutyája.

Kölyökválasztáskor a standard leírást kell alapul venni: kissé kos (hajlott) orr, farok kurtítása, láb tartása. Oda kell figyelni a diszpláziahajlamra (szülők vagy régebbi ősök a betegségtől való mentességére). A farkaskarom kerülendő, de egy fiatal kutya lábáról az még könnyen leoperálható.

Az orrjóságot már három hónapos kölykök esetében is egyszerű módszerrel ki lehet próbálni: a kerítésen belül tíz-tizenöt méterre elhúzott szalonnadarab csapáját melyikük tudja precízebben lekövetni. Fontos, hogy mindegyik kölyöknek egyenlő feltételeket biztosítsunk, és érdemes őket többször is tesztelni. Az sem mellékes, hogy hogyan reagál a rátalálására: elugrik, megtorpan, meglepődik, magabiztos. Az idegrendszerét sem árt megvizsgálni: erősebb csettintés, kulcscsomó leejtése. Ha egy kölyök ideálisnak tűnik, de egy apróbb hiányosságot mégis tapasztaltunk nála, az a későbbiekben következetes munkával korrigálható.

A kiválasztott egyeddel minél többet menjünk közösségbe, emberek és kutyák közé, ahol a világról jó tapasztalatokat kell szereznie. Ellentétben másokkal, én annak a híve vagyok, hogy a kölyökkel játékos formában lehet, sőt kell is “gyakorolni”. Párhuzamos példának ilyenkor a kisbabákkal való foglalkozás szükségességét szoktam felhozni. Azzal a gyerekkel, akivel mondjuk hat éves koráig nem foglalkoztak kellően, bizony sok gond lesz a későbbiekben.

A hozzám került kölyköket már az első pillanattól kezdve tanítgatni kezdtem. Az első feladat a névhez szoktatás. Tízhetes korában vele a pórázon való haladást és a behívást is lehet gyakoroltatni. Ha pórázon haladás közben a kutya lemarad vagy túl előre megy, azt azonnal enyhe pórázmozdulattal kell korrigálni. A mindennapos élet adta szituációk erre természetes alkalmat adnak. A kutyával való együttélés lehetőséget teremt számára, hogy alaposan megismerje gazdáját – ez fordítva is igaz. Az összeszokott kettős egyike adott esetben a másikhoz könnyen tud majd alkalmazkodni.

A helyben maradás képessége alapvetően fontos a fürjészeb esetében – vadászatok alkalmával akár három-négy órán át is egy helyben kell maradnia. A kölyköt a földre dobott póráz vagy a gazda letett hátizsákja mellé kell szoktatni. A fokozatosság elvét betartva, a kezdeti egy perc helybenmaradástól egészen az egyórás fektetésig el lehet jutni a kutyával annak egy éves koráig ( eredményt erőszakkal sosem, csak következetességgel lehet elérni). A későbbiekben a kutya már letett tárgy nélkül is helyben fog várakozni.

Nagyvadra vadászás esetén a kutyával szemben alapvető elvárás a helyben maradás. A kutya a cserkelés, a vadejtés ideje alatt várakozik. Őt a vadásznak nem szabad magához behívni, hanem amikor a munkájára szükség lesz, érte kell mennie. Ez két okból is fontos. Egyrészt, a vadászat során a kutya nincs “láb alatt”, másrészt pedig így továbbra is rögzül benne, hogy kijelölt helyét csak az érkező gazda engedélyére hagyhatja el.

A magyar vadászati törvény lehetőséget ad rá, hogy egyéves kutyával ki lehessen menni vadászni. Ekkor egy egyéni vadászat keretében lehet rávezetni, hogy az addig megszerzett tudása alapján, nyugodt körülmények között dolgozhasson. A kétéves kutya már “közösségben” dolgozik, és nemcsak a gazdájának. Egy vadászat akkor szép, ha a vad lelövése után addig megállnak a vadászok, míg egy kutya be nem hozza az elejtett állatot. A német fürjészebet a mai kor vadászkutyájának azért merem mondani, mert egy vadász ezzel az egy kutyával végül is minden munkát végre tud hajtatni (méreténél fogva a kotorékmunkára természetesen nem alkalmas).

Kétféle vadászvizsga van számukra:

Másfél éves koráig kerülhet az A-vizsgára. Bírálati szempontok:

Mezőn: orr: orrérzékenység, orrhasználat. Csapázás: csapahang, csaholás, csapán való kitartás, csapabiztonság, csapatartás nyúlra.

Vízi munka: vízkedvelés, vízi vad elhozása.

Ezen kívül még a lövéstűrést is vizsgálják.

Régebben nem, de ma már abszolút híve vagyok a kutyák száraztáppal etetésének. Egy mindenes munkakutyának való táppal takarmányozom kutyáimat. Ha kondíció- vagy netalán szőrproblémák jelentkeznének, úgy kikérem az állatorvos tanácsát.

Több mint három évtizedes kutyás tapasztalatom szerint tizenkét-tizenhárom éves koráig lehet munkára fogni egy vadászebet. A tíz évnél idősebb kutyától természetesen már nem szabad elvárni a nagyon megterhelő munkát (kajtatás), elég, ha láb mellett jön és a behozást végzi. A kutya fizikai képességét szem előtt tartva, ilyenképp biztosítani lehet az “örök” elfoglaltságot számára.

ÉLETKÉPEK

Ha a kutya egy általa ismert területen veszti el a vadszagot, akkor saját szagnyomát követve visszatalál a kiindulási helyére. A hannoveri véreb és a német fürjészeb viszont toronyiránt megy vissza. Kilométeres távolságokból, ötven-hatvanméteres pontossággal.

Hannoveri vérebem egy alkalommal hosszú hajszára kényszerült, hiába vártam vissza, nélküle kellett hazamennem. Elválásunk helyére letettem a pulóveremet. Minden nap kimentem az otthagyott ruhámhoz, de kutyámat egyszer sem találtam. Már egy hét is eltelt elveszése óta, mikor a közeli falu egyik lakójával összefutottam. Tőle tudtam meg, hogy kutyám a faluba minden nap bejárt kosztolni, és pechemre én őt mindig épp akkor kerestem a levetett ruhánál.

Nyáron, a hajnali órákban, úgy nyolc-kilenc óráig, nagyon szépen lehet csapamunkát végeztetni. Az elkövetkező négy órában viszont a kutyák szinte teljesen képtelenek a szagkövetésre: a levegő egyszeriben nyomottá válik, a talajról a szagpára nem áramlik felfelé. A tapasztalt vadász tudja ezt, és saját érdekében ki is használja. Ugyanis, ilyenkor a vad, így például a róka, az őz sem érez szagot, ezért óvatlanul bukkannak fel a vadászles környékén. Vérebemmel ezért délelőtt sosem kerestettem tovább a csapaszagot, hanem délután folytattuk a félbehagyott munkát. A nyári hőség idején végzett keresőmunka során nem árt tudni, hogy a kutya orra hamar szárazzá válik, és azzal arányosan csökken a szagérzékenysége is. Ilyenkor ajánlatos az orrát benedvesíteni, őt megitatni és nyugtatgatni.

Tudomásom van egy hannoveri véreb szinte hihetetlen szagmunkájáról. A kutya közreműködésére egy bizonyítási eljárás részeként került sor. Gyilkosság áldozata lett egy személy. A nyomszakértők a tetthelyen, a feltételezett elkövető szagát egy ott fellelt ruhadarabon tudták rögzíteni. A bizonyításra bírósági tanúk jelenlétében az eset elkövetése után nyolc nappal került sor. A kutya az orra alá dugott szagnyom alapján a csapát húsz perc elteltével tudta felvenni. A hannoveri véreb műúton és patakvízen át, a tetthelytől mintegy másfél-két kilométerre egy ház ajtajában állt meg. A “célba érés” után a kutya pszichésen és fizikailag is annyira ki volt fáradva, hogy gazdája az ölébe véve tette be az autóba.

A német fürjészeb, Astor kölyökként került hozzám. Eleinte bent a házban lakott. Bár nem neveltük rá, teljesen szobatiszta volt. Felnőttként is meglepett intelligenciájával. Vele a munkavizsgára az ausztriai Passaun keresztül autóval mentünk. Miből érezte meg, hogy hosszú út előtt áll, nem tudom, de az utazás előtt, de még közben sem evett és nem is ivott. Ha őt ilyenkor megkínálnám vízzel, nem fogadná el. A továbbiakban sem akarom misztifikálni kutyámat, de olykor elcsodálkozom rajta. Nem egyszer fordult elő a következő eset: a kutya a kocsi első ülése előtt, a padlón fekszik. Az öt-hatszáz kilométer út után, mikor az utcánk elejében lévő emlékműnél autómmal befordulok a házunk felé – annak környékén szoktam futtatni –, felül és kikéredzkedik a kocsiból (az autó ablakai zárva vannak).

Március-április hónapban érkeznek hazánkba a szalonkák. Nappali rejtekükből este, az utolsó lővilág húszpercében szállnak fel. Német fürjészeb kutyám szépen elfekszik a neki kijelölt helyen. A szalonka sajátos hangját, illetve reptét kiválóan felismeri. Fülét ilyenkor “meghegyezi”, és éberen figyel a madarak érkezési irányába. Ilyenképp segít a vad fellelésében, a találat után pedig behozza.

A tapasztalt vadász a vadnak a meglövés pillanatában tett mozdulatából következtetni tud arra, hogy az állatot milyen tájékon érte a golyó. A halálra sebzett vad még egy utolsó nyolcvan-százméteres, úgynevezett halálvágtát fut be. Lövés után tíz perccel a kutyát vérnyomra lehet tenni, és az elejtett vadat lehet zsigerelni (kereső kutya hiányában gyakran elvész a vad).

A vadászterület végében fácánra vadásztunk. Tiszteletbeli elnökünk meglőtt egy madarat. Kutyámmal a hajtóvonalban voltunk. A madár földre érésének helyére mentünk, a kutya felvette a csapát. A szagfolyosó a közeli műúthoz vezetett, ami a vadászterület szélső határa volt (puskás vadásznak azon nem illik túlmenni). Feleségem minden vadászatra elkísér. Mivel ő nem “puskásként” volt jelen, vállalkozott rá, hogy kutyámmal tartva, tovább keresik a meglőtt madarat. A műúttól mintegy kétszáz méterre lévő kis kazalig vezetett útjuk. A kutya a fácánt a farkánál fogva kihúzta alóla és behozta nekem (a madár akkor még élt). A vadász a feleségemnek kézcsókkal, a kutyának pedig puszival köszönte meg a szép munkát.

Fürjészeb fővizsgára mentünk Astorral. Pénteken 9-órakor, esőben fektették le a másfél kilométer hosszú csapát egy őzbőrrel. Mikor sorra kerültünk – huszonnyolc órával a szagfektetés után – még mindig esett az eső. Ilyen mostoha időjárási viszonyok között Astor a csapát úgy dolgozta ki tökéletesen, hogy közben egy elhullott őztetem és egy lovas karám mellett is elhaladtunk (az utóbbi esetben a kutyáról a pórázt le kellett csatolni, hogy a külső, “zavaró” vadnál a viselkedését meg lehessen figyelni. Az őzbőrre találáskor azt dermedtre csaholta, amíg a bírók neki meg nem köszönték a közreműködést.

III. rész MUNKA-TÁRS

10. Szarvasgomba vadász

Szarvasgombának általában a föld alatt termő gombákat nevezik. Ez ugyan nem a tudományos elnevezésük, a célnak mégis megfelel. Magyarországon jelenlegi ismereteink szerint a föld alatti gombák mintegy hetven faja fordul elő, ám ezek közül alig tíznek van gasztronómiai szempontból jelentősége. A szarvasgombák rendszerint egy fával, annak gyökérzetével élnek szimbiózisban, úgynevezett mykorizza kapcsolatban. Nem minden erdőben van esélyünk szarvasgombát találni. Lelőhelyként Magyarországon elsősorban a tölgyesek jönnek számításba, egyes bükkösökben is érdemes keresgélni. Az egyes fajok környezeti igénye jelentősen eltér egymástól. Az úgynevezett nyári szarvasgomba és általában a fekete szarvasgombák a meszes talajt kedvelik, a fehér szarvasgomba inkább a savanyú talajhoz kötődik. Magyar specialitásnak számít a homoki szarvasgomba, amely homoki akácosokban fordul elő. A szarvasgombák leginkább talán gumókhoz hasonlíthatóak, színük fehér, sárgás, sötétbarna, sőt fekete is lehet. Felszínük sima, vagy épp jellegzetes rücskök borítják, alakjuk változatos. Súlyuk a néhány grammostól kivételes esetben egészen a félkilósig terjed. Illatuk is különböző, azonban egy-egy faj illata nagyon sajátos, jellegzetes, például főtt kukoricára, eperre, fokhagymára stb. emlékeztető. A szarvasgombákat elsősorban fűszerként használják, önálló étel csak ritkán készül belőlük. Rendkívül finom, karakteres illatú és aromájú fűszernövények. Jól harmonizálnak májjal, tojással, garnélarákkal, illetve egyes sajtokkal is kiválóan társíthatók. Tészták is készülhetnek szarvasgombás öntettel. Felhasználásuknál fontos szempont hogy erős, jellegzetes ízük és illatuk miatt nem valók erős fűszerek mellé, valamint hagymás ételekbe. A szarvasgomba aromája rosszul viseli a főzést, ezért azok közé az alapanyagok közé tartozik, amelyeket az ételkészítés utolsó stádiumában használnak föl. Hogy a gomba íze megfelelően érvényesüljön, hártyavékony szeletekben teszik a kész sültre, illetve lereszelve adják az ételhez, például mártásokhoz.

Magyarországon a szarvasgombászás legújabb kori története egy akadémiai pályázatra készült munkához, Hollós László 1911-ben megjelent, Magyarország földalatti gombái című monográfiájához kötődik. Ezt a kötetet azzal a céllal írta a szerző, hogy felelevenítse a már-már elfelejtett hagyományokat, felhívja az erdőjáró emberek figyelmét az erdő talajában megbúvó kincsekre. Idézzünk egy témánkhoz illő rövid részletet a műből: "Eleink már felismerték, hogy a sertést csak olyan területen lehet sikeresen használni, ahol a szarvasgomba bőven terem. Ahol a szarvasgomba nincsen sűrűn, s a felkutatásához nagyobb területeket kell bejárni, ott jobb szolgálatot végez a fáradhatatlan, fürge kutya, mint a lassú járású disznó. A kutyával való keresés később fejlődött ki. Feljegyzésekből tudjuk, hogy II. Ágost lengyel király 1720-ban Olaszországból tíz gombakereső kutyát hozatott, s darabjáért száz tallért fizetett. A szarvasgombát kutyával gyűjtik Itáliában, Franciaország egyes vidékein, Németországban és hazánkban. A szarvasgomba keresésére Piemontban kis, fekete uszkárokat képeznek, Németországban kisebb fajta uszkár, vagy mopsz, ritkábban juhászkutya használatos. Nálunk közönséges házi kutyát tanítanak be. Általában bármilyen faj használható." Magyarországon a modern, kutyával való gyűjtés elterjedése még jó ideig váratott magára. Újabb munka született valamikor az 1960-as években, Szemere László tollából, aki lényegében befejezte a Magyarországon található földalatti gombák rendszerezését. A kutatók azonban még ekkoriban is kapával járták felderítő útjukat a rengetegben, és mondhatni, vakon keresték a gombákat. Az elmúlt évtizedben kezdődött el a "gombavadászatra" használatos kutyák szervezett képzése. Megalakult az Első Magyar Szarvasgombász Egyesület, amely szarvasgombász és keresőkutyás tanfolyamokat is szervez. Az erre a feladatra kiválasztott kutyák mellett számos szarvasgomba-kereső kutya került ki más munkakutyák átképzéséből is.

Erre a munkára minden olyan kutya megtanítható, amely megfelelő kereső kedvvel bír és jól fegyelmezhető. Jól használhatók a vadászkutyák, különösen bevált a labrador retriever. A kutyával szemben a következők az elvárások: legyen engedelmes, ne legyen érzékeny az erdőben előforduló zavaró tényezőkre, legyen közömbös az állatokra és persze nagyon szeressen keresni.

Ha szarvasgombászásra szeretnénk a kutyát nevelni, legyen szó akár házi kedvencről, aki "másodállásban" végzi ezt a munkát, akár professzionális gombászkutyáról, a kiválasztásnál vegyük figyelembe az élénkséget és az apportkészséget. A kutya legyen stabil idegrendszerű, és ne legyen félős. Ezen kívül jó, ha kíváncsi, azonnal az elgurított labda után veti magát. Mutassa mindazokat a tulajdonságokat, amelyekből a későbbiekben feltehetőleg komoly apportéhség alakul ki.

Az első év a szarvasgombász-kutyáknál is a szocializálódás időszaka. Ekkor kell megtanulnia a más állatok iránti közömbösséget, azt hogy semmiképpen nem léphet fel támadólag velük szemben. Nagyon jó, ha sikerül cicával összebarátkoztatni, és ha rendszeresen lát lovat, kecskét, birkát, mindenféle jószágot. Soha nem szabad megengedni a kutyának, hogy ezeket az állatokat kergesse, űzze. Ezen kívül amennyire csak lehet, érdemes az apportot, mint játékot szenvedéllyé fokozni a kutyában. Ebben a korai időszakban lehet ugyan ismerkedni magával a gombakereséssel is, de ennek valójában nincs nagy jelentősége. Inkább az előzőekben említett közömbösség elsajátítása lesz az, ami el fogja dönteni a kutya későbbi használhatóságát.

A kutyát a gombakeresésre megtanítani rendszerint könnyű. Ugyan magának a gombácskának a szaga a kutya számára közömbös inger, ám bármilyen pozitív megerősítéssel, jutalomfalattal, labdával gyorsan ki lehet váltani a kutyánál, hogy ezt a szagingert szívesen keresse. Egyszerű és közkeletű módszer hogy egy olyan rongylabdát készítünk, aminek a belsejébe egy szarvasgombát helyezünk el, és ezzel apportíroztatjuk a kutyát. Ezt a labdát aztán be lehet dobni magasabb fűbe, és a kutya gyorsan rá fog jönni, hogy orra segítségével könnyebben felfedezheti kedvenc játékát a sűrű növényzetben. Amikor a játékos keresés már jól megy, akkor a gombakeresés vezényszavának tanítása következik. El kell érni azt, hogy a kutya egyszeri szóbeli ingerre tudja a feladatát. Ennek tanításához vegyük pórázra a kutyát, dobjuk el a gomba szagú labdáját, majd rövid szünet után, vezényszó kíséretében engedjük el keresni. Növelve a szünetet egyre inkább a szóbeli utasítás lesz majd a keresés kulcsingere. Ha ez mégsem sikerülne hibátlanul, akkor sem szabad ingerültnek lenni a kutyával szemben. Inkább ajánlatos visszatérni a játékos formájú tanításra. Csak ha már a vezényszó elhangzására is megbízhatóan megy a munka, akkor érdemes tovább nehezíteni a feladatot a keresett tárgyat néhány centivel a föld alá süllyesztve. Ezt ajánlott védett helyen, mondjuk egy kertben gyakorolni. Később már ne a labdáját, hanem csak védő tokokba, például átlyuggatott Kinder-tojásokba vagy filctoll kupakokba helyezett szaganyagot rejtsük a föld alá. Mikor a kutya ezeket megtalálja, kerüljön elő a labda, mint jutalom a jól végzett munkáért cserébe. Ha a kutya lelkesen apportírozik, engedelmes és készséges, akkor mindezeket egy-két hónap alatt elsajátíthatja. A kezdők a fő feladatnak többnyire azt tartják, hogy a kutyát megtanítsák gombát keresni, pedig rendszerint ez a kiképzés könnyebb része. Ami az igazi problémát szokta okozni,az az erdőben rejlő sokféle, a kutya számára izgalmasabbnál izgalmasabb szaginger.

Amit a kutya mesterséges körülmények között gond nélkül megcsinál, az gyakran nem sikerül a rengetegben. Kezdéshez érdemes egy parkot, gyümölcsöst, később olyan erdőt - például egy nyárfást - kiválasztani, amelyben biztosan nincs szarvasgomba. Ilyen körülmények között remekül megfigyelhető, hogy miként viselkedik a kutyánk. A magunkkal hozott és az erdőben számunkra jól azonosítható helyre elrejtett gombácskák felkutatásakor szemmel kísérhetjük a szimatot kapó kutya viselkedését. Ez a praktika még abból a szempontból is hasznos, hogy már a rátalálás első pillanatában dicsérni tudjuk az okos, ügyes kutyát. Csak ha már ily módon sikeresen dolgozik a kutya, akkor menjünk olyan terepre, ahol valóban találhatunk gombát. Nem véletlenül hívják ezt a munkát gombavadászatnak. A kutya munkája leginkább a vadászatra emlékeztet, mert szimatmunkáról van szó, és ha a kutya kellőképpen motivált, ugyanazt az izgalmat mutatja, mint egy vadat kereső kutya. A kutya akár ötven-hatvan méterről szagot foghat légszimattal, majd ahogy közelít a gombához és erősödik az illat, úgy tartja az orrát mind közelebb a talajhoz, és mint egy nyomkövető kutya, úgy dolgozik a "zsákmány" megtalálásáig. (A kutya farok-csóválásán is megfigyelhető ez a változás: ahogy egyre közelebb jár a gombához, úgy fokozódik a kezdeti bizonytalan legyezgetés vad, örömteli, már-már eufórikus csóválássá.) Hogy mi módon jelezze a kutya a találatot, arra több bevált megoldás is van: a jel lehet kaparás, leülés, lefekvés stb. De ha sikerül, akkor érdemes a kutyát megtanítani a gomba behozására is. Erre persze csak az ún. "puha szájú" kutyáknál van esély, amelyek szájukkal finoman tudnak fogni: ilyenek pl. a retrieverek. A nevelésen is sok múlik. A gombász munkára szánt kutyának kölyök korában sem szabad hagyni, hogy megrágja apportra használt játékait. A játékot ezért csak addig szabad a kutya számára hozzáférhetővé tenni, amíg azzal a gazdájával közösen játszanak, utána el kell zárni előle.

Labrador retriever fajtájú, Labda névre hallgató kutyám a gombát kiássa, majd apportírozza nekem. Ilyenkor csak úgy nevet a kutya teste, mozgásából sugárzik a boldogság. Előfordulhat, hogy a gomba olyan helyen van, ahonnan a kutya nem tudja épségben és hiánytalanul kiszabadítani. Ha nem tudja sérülésmentesen kiemelni a gombát, akkor megáll a munkában és átengedi nekem a terepet. Ehhez egy olyan kicsiny csákányra emlékeztető botot használok, amelynek kihegyezett végű nyele könnyen leszúrható a földbe, a foka pedig acélból van. Ezzel a szerszámmal könnyen fellazítható a föld, eltávolítható a kő és félretolható az akadályozó gyökér. A szarvasgomba a talajszinttől harminc centi mélységig fordul elő az erdő talajában. Ha én tudom csak kiemelni a gombát, kutyám folyamatosan ellenőrzi, amit csinálok. Végül megszagolja, megböki orrával az eredményt és persze ugyanúgy jár neki a jutalom, mintha ő hozta volna elő a gombát. A keletkezet lyukat természetesen már az én dolgom befedni. A gyökérzóna védelme érdekében ez elengedhetetlen.

A keresőmunka idejének növelésében is a fokozatosság elve érvényesüljön. Egy kiváló keresőkutya teherbírása vetekszik az emberével, képes egy álló napig kutatni. Ugyanakkor egy kezdő nagyon jól teszi, ha kezdetben alig tíz percet gyakorol, mert a kutya óhatatlanul figyelmetlenné válhat. Különösen akkor, ha ez alatt az idő alatt nem jut sikerélményhez. Mindenképpen javasolt tehát a kezdeti, erdei bevezetésnél, hogy a gazdánál legyen olyan minta, amit végszükség esetén el tud rejteni a kutyának. Mindenféleképp alakítsa úgy a keresést a gazda, hogy tíz perc elteltével a kutya felkutathasson egy gombát. Ezzel számára megadatik a sikerélmény, ami további keresésre fogja ösztökélni. Az úgynevezett üres keresés időtartamát fokozatosan lehet növelni, de természetesen továbbra is sikerélményhez kell juttatni a kutyát, mert különben a figyelme lankadni fog.

Ha egy kutya tanítását akkor kezdjük el, amikor az első minták a rendelkezésünkre állnak, vagyis nyáron vagy kora ősszel, annak a termőidény végén, december táján már eredménye lesz, és meg fognak születni az első saját találatok. De ez még nem jelenti azt, hogy a kutya igazán érett kereső lenne! Valószínűleg csak a második, esetleg harmadik évadban fog kiderülni, hogy az lesz-e valaha. A gazdának addig még rengeteg türelemre lesz szüksége, nagyon oda kell figyelnie arra, hogy kutyájára semmiképp ne szóljon rá dühösen; attól ugyanis annak elmegy a kedve a kereséstől, és szenvedélyes gombakeresővé már soha nem válik. A kutyán mindig jól meglátszik a jókedv, de a fáradtság apró jelei is. Fontos, hogy ezeket időben észrevegyük és pihentessük a kutyát. Mint mindenféle keresőmunkát, így a szarvasgomba felkutatását is nehezíti a hőség. Ilyenkor jelentősen romlik a kutya teljesítőképessége. Hűvösebb időben intenzívebbek a szaghatások, és persze a kutya is felélénkül. Ez a munka olyasmi a kutyának, mint embernek a biciklizés: ha egyszer megtanulta, többé már nem felejti el. A következő idény első néhány sétája lesz a visszaszokás időszaka. A kutya hamar ráérez megint a keresés ízére. Ha egy kutya jól elsajátította a gombászást, akkor ez számára már vadászat lesz, ami szenvedélyévé fog válni. A városlakó gazdának sem kell, hogy fájjon a feje, hiszen az esetleges hosszabb kihagyás után is van lehetőség játékos gyakorlásra, emellett a városi parkok öreg fái alatt is nem egyszer előfordulnak szarvasgombák. Szívem szerint én minden nap az erdőt járnám; sajnos ezt a legtöbben nem tehetik meg. De a kutyát is óvni kell! Az intenzív keresőmunkát végző kutyának két dolgos nap után mindenképp jár egy pihenő. Ahhoz, hogy a kutyát az erdőben a vadászok és az erdészek elfogadják, és ne gondoljanak a kereső kutyák láttán semmi rosszra, az Első Magyar Szarvasgombász Egyesületben egy vizsgát vezettek be, amely a kereső munkán túl a kutyákon számon kéri az alapvető engedelmességet, és a biztonságos erdőjáráshoz szükséges legfontosabb tudnivalókat. A vizsgázott kutyák megkülönböztető jelzést, egy messziről is jól látható "gombakereső" mellényt kapnak, kis pergővel. Ez utóbbinak az a "feladata", hogy a vadakat már távolabbról figyelmeztesse az eb közeledésére. A kutyák ennek köszönhetően rendszerint nem is kerülnek közvetlen kapcsolatba az erdőben élő állatokkal. Ez az egyik módja annak, hogy az erdőben biztonsággal mozogjunk a kutyával, de ettől függetlenül a gombakereső kutyákat úgy kell nevelni, hogy tökéletesen közömbösek legyenek mindenféle négy- és kétlábúval szemben.

Mivel ezek a kutyák az erdőben dolgoznak, ugyanazok az ápolásbeli kérdések merülnek fel velük kapcsolatban, mint a vadászkutyák esetében. Vigyázni kell szőrük tisztaságára, gondoskodni kell a kullancsok eltávolításáról, sőt, lehetőleg a kullancsok megtelepedését is meg kell előzni a kereskedelemben kapható hosszú távon is hatásos kullancsriasztó-szerek valamelyikével (nyakörv, spray, csepegtető, ultrahangos készülék). A séta után ajánlatos a mancsok ellenőrzése, a hosszabb szőrű kutyáknál a bogáncsok eltávolítása és a kefélés. Igen fontos a fül rendszeres ellenőrzése, hiszen erdei, bozótos utakon könnyen akadhat valami a kutya fülkagylójába, és ha valami oda bejut, az nagyon veszélyes lehet. A gombakereső kutyákra leselkedő speciális veszély a férgekkel való fertőződés lehetősége, az erdei talajjal való érintkezés kapcsán. A rendszeres féregtelenítést ezért jóval sűrűbb időközökben kell elvégezni, mint más kutyák esetében: a havonkénti féregtelenítés sem túlzás. A gombakeresésre gyakran alkalmazott labrador retrieverről tudni érdemes még, hogy falánk és egyben hízásra hajlamos fajta. Én úgy etetem Labda nevű labradoromat, mintha életünk egyetlen összefüggő fogyókúra lenne.

ÉLETKÉPEK

Labda kutyám kezdő gombászkorából való az első történet. Hosszabb ideje jártuk már az erdőt, minden eredmény nélkül. Persze, mint bárki hasonló helyzetben, én is aggódtam, vajon komolyan keres-e a kutyám, vagy csak mímeli, amikor egyszer csak néhány lépés távolságra berohant a bokrok közé, és vad iramban nekilátott ásni. Egy pillanat alatt kiásott vagy egy harminc centi mély gödröt, majd nagy lelkesen jött hozzám. Szemmel láthatóan boldog volt. Én el nem tudtam képzelni, hogy minek tud ennyire örülni. A kutya azonban csak csóválta a farkát s közben ott nyámnyogott előttem éppen úgy, ahogy az ember szokta a nyelvével piszkálni a lyukas fogát. Mikor már végkép nem értettem a dolgot, egyszer csak kidugta nyelve hegyét és legnagyobb meglepetésemre kiadott a szájából egy pirinyó, legföljebb két milliméter nagyságú szarvasgombácskát. E gombácska, amit azóta is őrzök, gyűjteményem igen kedves darabja, s arra emlékeztet, hogy tökéletesen megbízhatom kutyám jelzéseiben!

Labda kutyám egyébként, mint a jól nevelt gombász kutyák általában, teljes békében él a macskákkal. Az ismerős macskákkal összeszimatol, a kölyök cicáinkat, mikor voltak, napjában többször leellenőrizte a kosarukban, és az anya ezt teljesen normálisnak tartotta. Csak a kamaszodó cicusoktól tart egy kicsit... Ennek története a gombászáshoz is kötődik. Egyéb célból autóztunk át a Bükkön, de hazafelé, mikor már ráértünk, próbát tettünk gomba- ügyben is néhány helyen. Egyszer, ahogy megálltunk, keserves sírással az autó mellett termett egy növendék cica. Ahogy kiszálltunk és nekiindultunk sétálni, csatlakozott hozzánk. Szép kis állat volt egyébként, de látszott, hogy az egyik lábával baj van. A mozgásban mindenesetre nem nagyon akadályozta, tartotta velünk a tempót. Azt hiszem, egyedülálló látvány lehettünk: a kedvesem, aki a kalapos gombáival volt elfoglalva, a kutyám, akit a gombázásból szintén nem lehet kizökkenteni, és én, aki árgus szemmel figyeli a kutyát no meg a kiscica, aki hol egyikünkhöz, hol másikunkhoz, hol a kutyához szaladgál. Nem volt hosszú séta, mert nem sok mindent találtunk. Visszatérve az autóhoz, a macska még mindig velünk tartott, úgyhogy alaposabban szemügyre vettük. Rendkívül kezes volt, és mint látszott, születése óta egyik lábára kacska. Történetét illetően csak találgatni tudtunk: bizonyára a közeli faluban lehetett egy gyermek kedvence, de a szülők nem akarták, hogy nyomorék állat legyen a háznál, úgyhogy inkább kihozták az erdőbe. Úgy véltük, nincs más választásunk, minthogy magunkkal vigyük, de erről ő is hasonlóan gondolkodhatott, mert amikor kinyitottuk az autó ajtaját, hamarabb beugrott, mint a kutya. Mi sem akartuk másképp, gondoltuk, jól el lesznek együtt a hátsó ülésen. Néhány perccel indulás után azonban az én híresen fegyelmezett kutyám valahogy egyre nyugtalanabb lett, és amit soha nem tett meg, röviddel később a két ülés között előre préselte magát. Már épp hangot akartam adni mérhetetlen felháborodásomnak, amikor megjelent utána a macska is, akit nyilvánvalóan egy cél vezérelt: elszántan próbálta újra és újra birtokba venni rémült kutyám emlőit! A cicának egyébként végül jóra fordult a sorsa. Befogadta egy néni, akit csöppet sem érdekelt, hogy a macska három lábon szalad, annál inkább értékelte szelídségét. Kutyámban azonban mély nyomokat hagyott az ügy, mert azóta, ha kölyök macskák közelítenek a hasához, pánikszerűen menekülőre fogja a dolgot.

11. Állatok körül

Van egy program, melyet Aranyos Szegelet Életmód Rekonstrukciós Programnak hívnak. Többen – fiatalok, gyerekek, barátok, változó létszámban és változó aktivitással vesznek részt benne, ami alapvetően az én nem kis kiterjedésű családomat jelenti. Fizikálisan és mentálisan is ki tudom próbálni magamat, és ezt szeretném tenni a továbbiakban is. Egészen másképpen látom a világot. Nem hiszek a mátrixba ágyazott, úgynevezett emberi világban, mert ez már egyre kevésbé kultúr-jellegű. Nem szeretném, ha gyermekeim csak egyféle lehetőséget kapnának az élettől. Ez a tevékenység főként a Szentendrei szigeten zajlik, de az ország több helyén is megvalósul – legtávolabb Tokaj-hegyalján, Tarcalon. Ott tenyésztjük például a hucul ősmagyar lovat, de Kazahsztánból származó zsábi fajtájú lovakat is.

Megpróbálunk azon értékrend alapján, valamint olyan gazdasági alapokon létezni, ahogy elődeink léteztek – ugyanis nem lehet úgy hagyományt őrizni és feleleveníteni semmilyen régmúltban lezajlott eseményt, hogy ha nem az egészet rekonstruáljuk, csak az elemeit. Nem lehet csak úgy hagyományt ápolni, hogy mondjuk népitáncolunk vagy valamiféle kézműves technikával foglalkozunk, hanem ezt úgy lehet jól csinálni, hogy ha azok a körülmények mind fennállnak, vagy legalábbis a legtöbb eleme fennáll, mint ami annak idején meghatározta az egész működést. Tehát mi állatokat tartunk, mégpedig külterjesen. Úgy és olyan körülmények között élünk, ahogy eleink éltek – nyilván mai ésszel. Lakóhelynek a magunk által készített jurtát használunk. Tizenegy van belőle, a legkisebb átmérője öt méter, míg a legnagyobbé nyolc. A jurta nem más, mint egy kerek nemez ház. Olyan eszközökkel és tárgyakkal van berendezve, amelyeket mi magunk készítettünk. Ismerjük a bőrkikészítés módjait, a tejfeldolgozás, a hús- és a tejtartósítás fortélyait is, és el tudjuk készíteni azokat az eszközöket, amelyek ezekhez kellenek. Az állattartásban is olyan eszközöket alkalmazunk, amelyek arra a korra, a magyar honfoglalás korára voltak jellemzőek. Ez több ezeréves életforma, amely a mai napig létezik, hiszen Ázsiában rengeteg nép él így magas civilizációs szinten mind anyagi, mind kulturális tekintetben. Mi ezt próbáljuk rekonstruálni. Ázsiából próbálunk tapasztalatot szerezni – Kazahsztánban, Mongóliában gyűjtő utakon, sőt most egy mongol mester is van nálunk, aki ezt tanítja. Ezen kívül megpróbálunk a magyar hagyományrendszerben, a néprajzban kutakodni, hogy mik lehettek azok a pontok, amelyeket ma az ázsiai tudás alapján lehet rekonstruálni. Ebben a tenyészetben ezernél több juh van, száznál több ló, valamint szarvasmarhák és tevék. Ennek megfelelően, ebbe az életmódba, ebbe a ritmusba bekapcsolódva tizenöt-húsz kutya van a négy nyáj mellett. Közöttük vannak keverékek és tiszta vérű egyedek is.

Gyerekkorom óta kutyatenyésztéssel foglalkozom; jelenleg ezt a foglalatosságot egy ideje szüneteltetem. Tizenhárom évesen magyar agárral kezdtem, aztán jött a kuvasz, majd amikor a mudi kiveszőfélben volt, vele. Mivel a kutyákat volt módomban nyáj mellett kipróbálni, ezért jó egyedek kerültek ki kezem közül és úgy érzem, idővel sok jó tenyésztő is kikerült mellőlem. A tenyésztéssel felhagytam, helyét a természetes kiválasztódás vette át. Elsődleges értékmérővé a kutya munkakészsége vált: területi szilárdság, fegyelmezhetőség, használhatóság – nálam a küllem másodlagos szempont. A jövőt tekintve az egyetlen járható útja a magyar kutyafajták valódi fenntartásának (fennmaradásának) a munkára való megfelelés elsődlegessége – mert egyébként elvesztjük a fajtákat, úgy, mint a pulit.

Az általam követett életmód a kutyák szempontjából egy nagy jelentősége van, a folyamatos együttlét. A kutyák igazából nem is velem vannak együtt, hanem a pásztorokkal. Ez állandó és kiegyensúlyozott kapcsolatot jelent. A kölykök kiválasztása eleve úgy kezdődik, hogy melyikük marad életben a teljesen nomád feltételek mellett. Ez a kemény, de természetes szelekción átesett kutyák közül pedig azok az egyedek fognak munkakutyának kiválasztódni, amelyek feladatukat tökéletesen el tudják végezni. Csak azok maradhatnak meg, amelyek a legkevesebb bajjal a legkönnyebben kiképezhetők, és a legjobban elvégzik a munkát. A kiválasztódott kutyák folyamatosan ott élnek a működési körzetükben, a nyáj, valamint a pásztor mellett, akivel együtt dolgoznak. Így nagyon könnyen és hamar tanulnak, ugyanis maga az élethelyzet adja a teendőket a kutya számára. Konkrét kiképzésről nincs szó, a kölyökkutya a másiktól játékos formában eltanulja a feladatot. A későbbiekben pedig a pásztor formálja tovább a kutya tudását. Ezek a kutyák hihetetlenül kemények, gyorsan reagálnak, nem félnek semmitől. A hosszú szelekció, a valóságos helyzetben való tevékenység nagyon fejlett kommunikációt alakít ki a pásztor és kutyája között. A jó terelőkutya folyamatosan figyel gazdájára: szemkontaktus.

Külterjes állattartással foglalkozunk, lovas-nomád életmód rekonstrukciót végzünk. Ez a magyarság alapvető foglalkozásai közé tartozott a honfoglalás idején, illetve az azt követő rövid időszakban, bár már némi növénytermesztéssel is foglalkoztak. Az élet valamennyi területén a kutya komoly szerepet játszott. Egyrészt maga az állattartás és az a körüli teendők ellátásában, másrészt pedig a vadászatok alkalmával. Nyájak mellett alapvetően kétféle kutyára van szükség, a nagy testű, őrző-védő pásztorkutyákra, és a kis testű terelőkutyákra, bár meg kell mondani, az ázsiai mintákat figyelembe véve, ott ezek a terelőkutyák hiányoznak. A terelőkutyák vélhetően akkor kezdtek kialakulni, az ember segítségére lenni, amikor már szűkebb területek álltak rendelkezésre, amikor a szántók miatt már nem lehetett szabadjára engedni a nyájakat. Ez az időszak a középkor második felére teendő. Vélhetően a magyar terelő kutyafajták ekkor alakultak ki. Időrendi sorrendben: puli, pumi és a mudi. Ezen fajták kialakulásának időrendi sorrendjét a használhatóságuk határozta meg. Ma a leghasználhatóbb terelőkutya fajta a mudi, pumi, majd – sajnos utolsónak – a puli következik. Nagyon rossz szelekcióval, nagyon elrontott, küllem alapján történt válogatással a puli munkajellegét teljesen elvették. Ha a puli standart leírását veszem alapul, az a következőképp kezdődik: “a puli egy terelőkutya fajta…”, akkor ma már nincs puli. Mai “utódai” gyakorlatilag megtaníthatatlanok a terelésre.

A középkorban, illetve azt megelőzően is a magyar kutyafajták alapvetően az őrzőkutyák sorából kerültek ki. Három nagy testű pásztorkutya létezett: kuvasz, komondor, szelindek – ez utóbbi fajta sajnos már nem létezik. Mindezeknek megfelelően az összes párhuzamot megtaláljuk, kivéve talán a komondort, mely teljesen egyedülálló fajta (a kuvasznak több ázsiai párhuzama is van, például Mongóliában és Kazahsztánban, a szelindek mai fajtatársai például a dogok, masztiffok, kaukázusi pásztorkutyák). A szelindek ma már csak festményről csodálható meg. Mongóliában még manapság is csak egyfajta kutya látható a nyájak körül. Érdekes módon a kipcsák török népeknél (a kazahoknál és a kirgizeknél is) a kuvaszhoz hasonló kutyák találhatók meg, mint őrzőkutyák.

Van egy zseniális kutyám, Bogáncsnak hívják. Erről a mudiról soha senki nem tudta azt, hogy milyen fajta, míg nem egyszer majdnem elütöttem, mert átszaladt előttem az úton. Megdöbbenve láttam – már akkor is olvasgattam a magyar kutyafajtákról –, hogy az általam elérhetetlennek tartott mudiból ott szaladt el egy az orrom előtt. Megnéztem, melyik ház portájára fut be a kutya, majd utána mentem. A kutya gazdája váltig állította, hogy az ő kutyája puli. Bogáncs végül is hozzám került, beneveztem egy kiállításra, és törzskönyvet kapott. Tenyésztésbe lett fogva.

Miből is áll Bogáncs egyedisége? Fergeteges munka készségű, hihetetlen felfogással párosulva. Első alkalomra kiválasztotta a kért tárgyat, kiválóan apportírozott. A víz alól felhozta a követ és ha kellett, fára mászott. De ennél sokkal okosabb dolgai is voltak. Olyan tanyaudvaron élt, ahol többféle állat is élt: szamár, kecske, juh, szarvasmarha, sertés, és csirke. Bogáncs mindegyiküket névről ismerte. Ezen felül még azt is megjegyezte, hogy például melyik koca melyik ólba való. Amikor este jöttek be a kocák, amelyek szabadon legeltek, ő ezt a folyamatot önállóan felügyelte, és ha a koca nem a saját helyére ment be, akkor addig acsarkodott vele, míg elvárása szerint el nem rendeződött az ügy. Mindenféle külön beavatkozás nélkül önmaga elrendezte, hogy minden állat bekerüljön a helyére, és attól kezdve már nem jöhettek ki. Az ólak ajtaját akár hajnalig is nyitva lehetett volna hagyni. Bogáncsból remek bemutató egyed lett, őrző-védő munkája tökéletes volt, keményen csibészelt, nagyon fegyelmezhető volt. Ha lefektettem egy tárgy mögé, és elmentem, majd szóltam: gyere ide! – akkor a tárgy nélkül jött oda hozzám. Ha viszont úgy hívtam magamhoz: hozd! – akkor behozta a tárgyat. Százból százszor. Képes volt arra, hogy ha menekült valaki egy bugyorral a kezében – bemutató alkalmával –, és úgy küldtem utána a kutyát, hogy: hozd vissza! – akkor a táskával a szájában tért vissza. Ha pedig: csibész! – akkor ráfogott a szaladóra. Mindemellett a kutya küllemileg is nagyon szép. Ő volt a Babérkoszorús Magyar Champion. Sajnos mivel nagyon heterogén tenyésztési folyamat előzte meg őt, ezért kölykei nem tudtak ilyen jól dolgozni.

A mudi már nem úgy van veszélyben – bár úgy sem a legrózsásabban áll –, mint a puli, hogy a munka jellege nem kerül előtérbe. Mivel már konszolidálódtak a nyájaink melletti állapotok (nem kellő gazdálkodási helyzet, szűkös anyagi feltételek), ezért újra indul a muditenyésztés. A jelenlegi állományból megpróbálunk az “én” régi vérvonalaimból szerezni kutyákat. Ezekből több egyedet is kipróbálunk, és újra kezdjük!

12. Emberek között

Bodó Attiláné, Ica

Szeretném megemlíteni, hogy 1983 és 1998 között egy fehér szőrű fiú pulikutyám volt, akit a törzskönyvében beírtak szerint Góbékának hívtunk, mely név azt jelenti, furfangos. 1983-ban, az akkor tizenhárom éves kislányunknak vettük. Egyébként a kutya és a kislány egymást választották, tekintettel arra, hogy a gödöllői kertünk végében egy fehér szőrű pulikutya tenyésztő élt. Kislányom kivárta a kölykök születését. Lement az alom tagjaihoz, és a kis Góbé azonnal hozzá szaladt. A kis kutyát gyermekem felhozta hozzánk, és attól a perctől elválaszthatatlanok lettek egymástól. Nagyon okos, hűséges kutyus volt. Családtagként élt köztünk.

1990-ben húszévesen elgázolták egyetlen gyermekünket, aki sajnos belehalt a sérüléseibe. A tragédiát Góbé is megérezte, hulló könnyeivel jelezte, hogy mennyire szenved ő is gazdija elvesztése miatt. A kislány halála után, több mint hét éven át vigasztalt bennünket ragaszkodó szeretetével. A lábunk elé feküdt, bebújt mellénk az ágyba – kis eszével így próbálta enyhíteni fájdalmunkat. Kislányunk elvesztése miatt, 1998-ban nagyon megbetegedett Góbé. Szívelégtelenség lépett fel nála. 1998. február 21-én sajnálatunkra belehalt betegségébe. Mi is szörnyű fájdalmakat éltünk át elvesztése miatt.

A leonbergi, akinek nem csak a szőre, de a szíve is arany, a XIX. század 30-as éveinek elején jelent meg Németországban. Egy Leonberg nevű városban élt Heinrich Essig, tekintélyes városi tanácsos és nagy állatbarát. Udvarában mindenféle állatot megtalálhattunk: rókát, kutyát, macskát, galambot és varjakat. Egy szép napon a tanácsos fejébe vette, hogy kutyái kereszteződéséből létre hoz egy olyan kutyafajtát, mely leginkább hasonlít városának címer állatához, az oroszlánhoz. Egy fekete-fehér újfundlandi szuka és egy Nagy Szent Bernát Menedékházból származó, Barry nevű kan nászából felnövekedett egyedeket keresztezte pireneusi hegyi kutyákkal. Így jött létre a fajta, amelyet németül leonbergernek hívnak, és amelynek első egyede hivatalosan 1846-ban látta meg a napvilágot.

A leonbergi rengeteg kitűnő tulajdonságot örökölt őseitől, így a hegyi kutya éberségét és kiegyensúlyozott kísérő, védő természetét. A bernáthegyi és az újfundlandi jámborságát és emberközpontúságát. A kiinduló fajták hatalmas termetét, impozáns megjelenését, és a kimagasló intelligenciát. Mivel Essig nem csak állatbarát, de kitűnő üzletember is volt, a leonbergi karrierje hamarosan magasra ívelt. Királyok kutyája lett, és ára a magasba emelkedett. Kilenc hatalmas, ezüstszínű leonbergit tartott Ausztria és Magyarország legendás királynéja, Erzsébet királyné, Sissy. Leonbergiek népesítették be III. Napóleon francia császár, I. Umberto olasz király udvarát, és még Oroszország cári udvaraiba is eljutottak. Ilyen kutyája volt Richard Wagnernek és Garibaldinak is. A XIX. század végén származási helyén Németországban a leonbergit alapvetően paraszt kutyának tartották.

A leonbergi nagy, erős, izmos, ám mégis kifejezetten elegáns kutya. Harmonikus testfelépítéséhez öntudatos nyugalom, ugyanakkor élénk temperamentum társul. Impozáns nagyság párosul benne a tökéletes arányossággal, és ez teszi elegánssá az óriásokat. A kutya színe vörös, vörös-fekete szőrvégekkel, oroszlán sárga, homok színű vagy krémszínű, ezek minden kombinációja mindenkor kötelező, mélyfekete maszkkal, amely az egész arc-orr részt takarva a szemek fölött végződik. A fekete maszkban szinte elvesző, sötét szemek teszik a leonbergi intelligenciát, barátságot sugárzóvá, kölcsönzik neki azt az arckifejezést, amely minden kutyabarátot megragad jellegzetes, a lógó, nagy háromszög alakú fekete szegélyekkel szegélyezett fül résszel együtt.

A “leo” lelke. A leonbergi hatásossága hatalmas testében, harmonikus arányaiban és mindenek előtt természetében rejlik. Felépítése magabiztosságot kölcsönöz a kutyának. Kiegyensúlyozott nyugalmából nehéz kibillenteni a szelíd óriást. Több évtizedes német tenyésztői munka eredménye a mai leonbergi természete. Így jött létre a kutya, akiben valóban “vakon” bízhatunk. Magabiztos kiegyensúlyozottsága és rajongása az ember iránt tökéletesen megbízhatóvá teszi. Napjainkban is kötelező, és a német klub által szigorúan felügyelt tenyészvizsgán a következő tulajdonságokat követelik meg: magabiztosságot, nyugalmat, és a teljesítő készséget.

A leonbergi valódi családi kutya, csak a családdal együtt tud élni. Kennelben vagy egyedül, elzártan nem tartható. Aki azonban testi-lelki jó barátot akar, aki lesi minden gondolatát, akivel minden problémáját megoszthatja, akit minden gond nélkül mindenhová magával tud vinni, akiben a végsőkig megbízhat, aki családjában szeretne szeretetet adni és kapni vágyó új tagot, az ismerkedjen meg a fajtával személyesen, s aztán nem lesz nehéz dolga a döntés meghozatalával. Bár sokat emlegettük a “leo” emberszeretetét és alapvetően barátságos természetét, egy kísérő-védő kutya esetében magától értetődik, hogy családja veszélybe kerülésekor azonnal és félelem nélkül támadásba lendül anélkül, hogy erre tanítanunk kellene. Ugyanez az intelligencia biztosítja, hogy ok nélkül soha senkit nem fog megtámadni. Bár óriás testű az eb, bőséges mozgásra van szüksége, szívesen tesz nagy sétákat, úszik, és a kutyasportra is alkalmas. Előnyös tulajdonsága miatt a leonbergit használjuk katasztrófa-kutyaként, vízi mentésre, de bevált vakvezető- és sportkutyaként is.

Nem közhely, gyermekbarát. A család védelme természetes a leonbergi fajtának, és külső támadóval szemben minden esetben habozás nélkül fellép. Egyetlen dolog, mellyel zavarba lehet hozni, az a családon belüli veszekedések esete. Így például előfordul, hogy a haragos szülőre ráugrálva próbálja őt eltávolítani gyermekétől, akit éppen dorgál. A gyermekek mindenekelőtti szeretete a “leo” esetében nem elcsépelt frázis, mely bizonyos mértékig minden kutyára ráhúzható, hanem valóban igaz, éppen a szigorú német tenyészvizsgák és az állandó családban élés eredményeként.

Az előzőekből is kitűnik, hogy mennyire családszerető a leonbergi, akinek, mint már mondtam, nemcsak a szőre, hanem a szíve is arany. A fajtáról leírtak jó benyomást keltettek bennünk. E fajta mellett döntöttünk. 1998. februárjában felvettük a kapcsolatot a tenyésztők egyikével, H. Zsolttal. Megtudtuk tőle, hogy március végén várják a kis leonbergiek születését. Március 25-én hét darab leonbergi csemete született, többek között a mi kis Rocky kutyánk is – családi nevén: Csitármenti Julián barát Rocky. Én a férjemmel előre megbeszéltem, hogy amikor majd megyünk Szombathelyre a kis kutyacsemetéért, nekem az a kutyus kell, aki engem választ magának. 1998. május 19-én megérkeztünk a tenyésztőhöz, aki kinyitotta annak a helyiségnek az ajtaját, ahol a kölyköket tartotta. Volt nagy futás, ugatás, öröm. Rocky hozzám szaladt, és kérte, vegyem az ölembe. Össze-vissza csókolt, de én is őt. Akkor néztük meg a fülén lévő törzsszám alapján, hogy ő fiú, és Rocky. Ő volt az összes közül a legapróbb, akiről azt mondta a férjem: de hát ő a legkisebb! Nem bánom, mondtam, hisz megegyeztünk abban, hogy aki hozzám jön először, és ő választ engem, az lesz a miénk. Így lett a miénk Rocky – egyébként három fiú és négy kislány volt az alomban.

Nagyon boldogan jöttünk haza Szombathelyről, mind a hárman, ugyanis az akkor nyolcvanhét éves nagymama anyósom is eljött velünk; ő is Rockyhoz ragaszkodott, mivel őt is megcsókolta, az ő ölébe is felkéredzkedett. Elég hosszú volt az út a nagymamáig – mi közel két hétre Görögországba utaztunk utána. Amikor visszajöttünk a nyaralásból, már egy “nagyra” nőtt Rockyt láttunk viszont. Meghallotta a hangunkat, s máris szaladt elénk, nem felejtett el minket. Nagyon boldogok voltunk mind a hárman.

Az eltelt öt év alatt nagyon sok örömet, szeretetet és boldogságot adott nekünk. A termeténél csak a lelke nagyobb. Nagyon tanulékony – bár azzá kétéves kora körül válik (későn érő fajta). Rendszerető, és nem követelődzik. Minden reggel “kezet csókol”, ha velünk reggelizhet. Ő is kap egy “katonát” – olyat, mint amilyet mi is eszünk. Nem lehet becsapni. Ha én például mézes kenyeret eszem, neki pedig májkrémet teszek a kenyerére, a fejével, a szemével és a lábával jelzi, hogy ő is olyat kér. Akkor meg kell neki mondani, meg kell neki mutatni, hogy ebből neked nem szabad enni – megérti. Ha az evést befejezte, odahozza a szájtörlő ruháját, hogy töröljük meg a száját. Imád sétálni. Gyakran elvisszük a gödöllői erdőbe. Útközben pontosan tudja a helyeket, hol szokott megpihenni gazdijával, már előre szalad, és mutatja a helyet, hogy oda üljenek le. Nagyon okos, nagyon hűséges társ. A gondolatunkat is kitalálja, mindig a kedvünkbe jár – mi meg az övébe. Imád autózni. Gyakran visszük magunkkal, vagy ha nem jöhet, megmondjuk neki: te most nem jöhetsz, vigyázol a házra! Ő pedig elfoglalja helyét a neki elhelyezett szőnyegen, és szomorú arccal néz ránk. Akkor őt meg kell puszilni, s máris minden rendben van, mehetünk. Azt a boldogságot nem lehet leírni és elmondani, amikor mi megérkezünk. Hozzánk szalad, ölel, csókol, szó szerint, az első két nagy erős lábával átölel minket. Sokszor felér egy emberrel – ez nem közhely, hanem való igazság.

Június közepétől augusztus végéig úszni járnak a gazdival a Domony-völgybe. A vízparton megállva megvárja férjemet, aztán előre szalad: ez meg van engedve neki, megnézi a vizet, hogy jó-e. Visszaúszik és várja a gazdit: minden rendben. Amikorra a férjem is partot ér, mindkettőjük számára kiterítem a fürdőlepedőt, de még véletlenül sem feküdne a gazdiéra. Szárazra töröljük a kutyát, aztán ő is kap egy szendvicset. Vissza az autóba. Rocky előre hajolva figyeli az utat, közben többször is arcon- és fülön nyalja férjemet, így köszöni meg a fürdést. Egyébként gyakran húzza ki a vízen háton fekvő gazdáját a tóból – mindketten remekül úsznak. Vízi mentésre kiváló fajta a leonbergi. Életének legmeghatározóbb momentuma a gazdának, a családnak önfeledt szeretete, segítése, védelme. Alaptermészete mindig kiegyensúlyozott, hiszen vakvezetésre csak a legmegbízhatóbb idegrendszerű kutyákat használják. Csodálatos társa lehet minden olyan embernek, aki szeretettel és odafigyeléssel fordul feléje. Idős korban épp úgy megőrzi kedvességét, szívesen játszik. Az igaz, hogy kölyök korban neki is minden szeretetet meg kell kapnia: simogassuk, dicsérjük, s mindezt azért tesszük, hogy növeljük az önbizalmát, hogy az emberekkel bizalmas és félelemmentes kapcsolata alakuljon ki. Nagyon szeret másfajta kutyákkal játszani. Nagyon békésen játszik, de ha látja, hogy a másik fél, vagy durva, máris kilép a játékból. Ha a másik vele szemben goromba, máris figyelmezteti: mellső lábával odaüt a másik kutya orrára.

Nagy szeretettel fogadja a hozzánk érkező vendégeket. Imádja a gyerekeket. A vendég gyerekekkel játszik, labdázik, a csemeték keze gyakran félig bent van a kutya szájában. Rocky ilyenkor önfeledten boldog. De ha az egyik anyuka rácsap rosszalkodó gyermeke fenekére, a kutya kettőjük közé fekszik, testével oltalmazva a gyermeket. Ha netalán közöttünk van vita, akkor közénk fekszik mindaddig, míg úgy nem érzi, vége a közöttünk kialakult nézeteltérésnek. Rockyt gyerekként szeretjük. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajtát.

Az első vakvezető vagy vakot kísérő kutyára utaló nyom egy jó állapotban fennmaradt falfestmény. Az ókori Görögország Herculaneum városának helyén folytatott ásatások során került elő. A városokat – Pompeii és Stabiae sorsához hasonlóan – a Vezuv emlékezetes kitörése pusztította el i. sz. 79-ben. A feltárt freskó idős férfit ábrázol, aki baljával botra támaszkodik, jobb kezével egy zsinórra kötött kutyát tart. Egy asszony alamizsnát nyújt feléje, és mivel a férfi nem nyúl utána, feltételezhető, hogy vak. A vakot kísérő kutya alakja később az irodalomban is jelentkezik. A német monda szerint az Odran kelta király által megvakított Helmhold germán fejedelem egy hűséges kutya segítségével jut át a Taunus sűrű őserdején.

A középkorban a közgondolkodás a testi fogyatékosokkal, így a vakokkal szemben is – a rokkantságot az égi hatalmak büntetésének tartván – ellenséges, jobb esetben közönyös volt. A vakok elhagyatottan, alamizsnán tengődve vándoroltak városról-városra és szinte természetes, hogy egy-egy hozzájuk csapódó kutyában leltek társat, barátot. Ezek a kutyák minden tanítás nélkül is sokat segítettek a vakoknak a közlekedésben, hiszen a kor gyér és lassú forgalma mellett ösztönösen is kikerülték az akadályokat, a tömeget vagy az útjukba kerülő szekereket, állatokat.

1685-ben Nürnbergben, J. G. Endter betűivel könyv jelent meg. A címe: Sajátos Cynographia, azaz a kutya leírása, egyben módszerek és törvények furcsa, tréfás és ostoba megfigyelésekkel, titkokkal és kérdésekkel, kiegészítve Joh. Cajus Libell De Canibus Britannicus és Joh. Henr. Meibon De Kynosophia című munkáival. Szerzője Christiana Franciscus Paullini. Így ír a IV. fejezet 1. §-ában korabeli hivatkozások alapján: “Németországban és másutt vak koldusok kutyát választanak maguknak, mely őket hűségesen vezeti.” A XVIII. század végén már felbukkannak – feljegyzések tanúsága szerint – a “valódi” vezetőkutyák. 1780-ban, a már akkoriban is híres párizsi vakmenhely, a Des quinze-vingts lakói kutyáikat vakvezetésre tanították. 1797-ben A. F. J. Tréville így ír a Híres kutyák története című könyvében: “Az a mód, ahogy a kutya a vakok bizonytalan lépéseit vezeti, valóban csodálatot kelt és elismerést érdemel. Micsoda okosság, türelem és gondosság van ebben a jótevő állatban! Sohasem tévesztik el, hogy megálljanak annak az ajtaja előtt, aki alamizsnát szokott adni gazdájuknak. Nagyon gondosan kerülik ki az útjukba kerülő taligát, málhásállatot és teherszállítmányokat, és pedig már a lehető legnagyobb távolságból. Láttam már néhányat…, amelyek nem mentek végig egy sima és egyenes úton csak azért, mert mély, vagy vízzel telt árkok voltak rajta. Ezért ezek az óvatos állatok másik, görbébb földutat választottak, ahol viszont gazdájuk nem volt veszélynek kitéve.”

Az első céltudatosan és módszeresen felkészített vakvezető kutya tanítómesterének egy német iparos legényt, Josef Reisingert tekinthetjük, aki vándorlása során 1780-ban, húszévesen veszítette el szeme világát és spicc fajtájú kutyáját olyan eredményesen tanította meg a vezetésre, hogy ismeretlenek gyakran látónak vélték. Johann Wilhelm Klein, a bécsi Blindeninstitut alapítója 1819-ben megjelentetett, Tankönyv a vakok oktatására című művében nem csak megemlíti a vakvezető kutyát, de már néhány tanácsot is ad a kiképzésükhöz. Ő volt az első, aki először használt merev vezetőkantárt és ezzel lényegesen pontosabbá és érzékelhetőbbé tette a vezetőkutya jelzéseit. Egy svájci vak, A. Birrer 1847-ben könyv alakban kiadott életrajzában külön fejezetet szentel a vezetőkutyákkal szerzett tapasztalatainak ismertetésére és a legnagyobb elismerés hangján méltatja a kutyák ilyen irányú képességeit.

Az első világháború tömeges szemsérülései juttatták Senfelder osztrák orvost arra a gondolatra, hogy a megvakult katonák rehabilitációját vakvezető kutyák segítségével könnyítse meg. Az osztrák-magyar állam azonban nem tartotta fontosnak a problémát annak ellenére, hogy a magyar ebtenyésztő egyesületek és az Österreichsche Polizei und Sanitatshundeverein támogatták és kutyák felajánlásával közvetlenül is segítették az elgondolást. Az első vakvezető kutya-iskola végül is Németországban kezdte meg működését 1916-ban Oldenburgban. Megszervezése Stalling titkos tanácsos és a Deutscher Verein für Sanitatshunde érdeme. Az iskola sikerein és eredményei ellenére nem sokáig működött, mert anyagi nehézségei támadtak és nem volt képes magát adományokból fenntartani. Az általa elért vitathatatlan eredmények viszont a vakvezető kutya kérdést világszerte az érdeklődés előterébe állították. A felmerülő problémák megoldásában a kutyatenyésztők gyakorlati tapasztalatai mellett egyre jelentősebb szerepet kaptak a tudományos igények alapján meghatározott módszerek. Az első világháború után különösen Dr. J. V. Uexkuell és munkatársa, dr. Sarris kutatásai és gyakorlati eredményei voltak nagy jelentőségűek a vakvezető kutyák kiképzésében. Az általuk konstruált úgynevezett tankocsi, amelyet később dr. Brüll tökéletesített a ma is használatos formájára, hazai gyakorlatunkban is a kiképzés egyik alapvető segédeszköze.

A vakvezető kutyaképzés technikai-kinológiai fejlesztésében kiemelkedő eredményeket értek el az Egyesült Államokban. Először 1942. elején a Littermann Hospitalban, az amerikai hadsereg egyik szemkórházában vetődött fel egy ilyen kutyákat biztosító intézmény létrehozásának gondolata. Megalakult a Guide Dogs for The Blind Inc. és 1942 májusában hivatalosan bejegyezték, mint a vakoknak vezetőkutyát biztosító emberbaráti egyesület. A kutyakiképzést kezdetben Los Gatos-ban (Santa Cruz), majd 1946-tól a mai napig San Rafaelben (Kalifornia), az ott erre a célra épült iskolában folyik. A kutyák iskola előtti nevelésére a mezőgazdasági kormányzat felügyelete alá tartozó ifjúsági szervezetet hoztak létre 9-19 éves fiatalokból, akik vállalták a kutyák felnevelését és szakszerű előkészítését. Az intézet anyagi helyzete lehetővé tette egy tudományos kutatási program beindítását is, amely a vakvezetésre alkalmas kölyökkutyák kiválasztásának kidolgozására irányult. A kutatási program végrehajtását megkönnyítette, hogy 1942 óta az iskolán megforduló valamennyi kutyáról részletes és kinológiai szempontból értékelhető adatokkal, feljegyzésekkel rendelkeztek.

Világhírre tett szert az angol iskola is, különösen a forgalomban végzett kiképzési munka rendszerének kidolgozásával, de a nyugat-európai országok is szinte kivétel nélkül megszervezték vakvezető kutya-képző intézményeiket.

Hazánkban a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége irányítása alatt dolgozik a Vakvezető Kutyakiképző Iskola. Az intézmény szükségességét hazánkban elsőnek Rithnovszky János – baleset következtében egyik karját, hallását jórészt, és mindkét szeme világát elveszítette - vetette fel, aki 1961-ben a vakvezető kutyával való közlekedéshez szükséges alapfokú ismereteket litografált könyvében is összefoglalta. Kezdeményezésére indult meg az iskola felépítése. A Vakvezető Kutyakiképző Iskolát teljes egészében önzetlen társadalmi összefogás teremtette meg. (Kerti Krisztina mezőgazdasági főiskolai diploma munkája alapján - állattenyésztési szak.)

A vakvezető kutya feladata, hogy a nem- vagy gyengén látó gazdáját biztonságosan vezetve, segítse őt az utcai közlekedésben. Az ember a kutyát parancsszavakkal irányítja, illetve a munkáját útközben folyamatosan kontrollálja.

Leginkább bevált fajták: a labrador- és a golden retriever, valamint a német juhász szuka. De előfordult már leonbergi, magyar vizsla, airdale terrier, rottweiler, újfundlandi, kuvasz, angol szetter, ír szetter, német dog, és bernáthegyi is. A vakvezetők között jelentős számban vannak keverékek, de azok vérvonalában jellemzően dominál a három fő fajta valamelyike. A kutyákat nemüktől függetlenül ivartalanítva adják át gazdáiknak.

A vakvezető kutyával szemben támasztott követelmények: jó egészségi és idegállapot. Ne legyen se félős, se ingerlékeny, támadó. Az emberhez ragaszkodó legyen, könnyen és gyorsan tanuljon. Megfelelő fizikai erővel kell bírnia, mert gazdáját húzással vezeti. Emiatt a kutyának legalább húszkilósnak kell lennie.

Kölyökválasztás, és a vele való teendők. Hogy egy adott egyedből válhat-e majd vakvezető, az a kutya egyéves kora után fog kiderülni. A Csepelen lévő Vakvezető Kutyakiképző Iskola (VKI) saját tenyészállománnyal rendelkezik, de célzott, körülbelül egyhónapos tesztelés után elfogad vagy vásárol is egy-másfél éves kutyákat. Ettől függetlenül, a vakvezető segítségére szoruló személy kérheti az iskola vezetőjétől, hogy számára az ő saját kutyáját képezzék ki. Ha az egyed megfelel a tesztkövetelményeknek, akkor annak betanításának további akadálya nincs. A saját kutyában gondolkodó látássérültnek azzal a lehetőséggel is érdemes számolni, mi lesz akkor, ha a kölyök korában kiválasztott és már megszeretett kutyából nem válhat vakvezető. Ha ennek ellenére is kitart az általa választott és felnevelt kutya mellett, akkor a következőkre érdemes figyelnie: a kölyök ne legyen hipermozgékony, de éber, és kifogástalan egészségi állapotnak örvendjen – a választás előtt érdemes kikérni a kutyaiskola vezetőjének tanácsát.

A VKI törekszik rá, hogy a saját tenyészállományából kikerülő kölykök közül minél több kerüljön nevelőszülőhöz. Ez a kölykök három hónapos korától lehetséges. A nevelőszülő feladata, hogy a kölyköt rendszeresen vigye emberek közé, ismertesse meg a város zajával, vele gyakorta utazzon tömegközlekedéssel. A kutyát nem kell tanítania, csak biztosítania kell a normális kapcsolat és tartás feltételeit. Az iskola biztosítja a kölyök számára szükséges tápot és orvosi ellátást. A nevelőszülőnek a kölyköt havonta vissza kell vinnie a kutyaiskolába, és ott róla referálnia kell. Az erre vállalkozók mindezt önzetlenül teszik.

A kutya kiválasztása. Ezt a feladatot a VKI szakemberei végzik. A kutya nem félhet: odahívják például egy asztalhoz, és amikor odaér, pálcával rácsapnak az asztallapra, vagy a kutya mellett működésbe helyeznek egy porszívót. Ha a kutya hanyatt-homlok elszalad, nem alkalmas vakvezetőnek: az utcán megijedne egy hangos csattanástól, szirénahangtól. Szűk helyre is be szokták zárni őket. Ha elkezd vonyítani, vagy ki akar törni, az azt jelenti, hogy nem szívesen menne be például a liftbe. Ha támadja fajtársait, az sem jó előjel. A leendő vakvezetőnek orvosi vizsgálaton is át kell esni, betanítása csak ezután kezdődhet el.

Minden vakvezetőnek tudnia kell az alapengedelmességet (ülj, állj, fekszik). Ezen felül behíváskor, ha a leendő gazda jobbkezes, akkor a kutyát bal láb mellé tanítják bejönni – a látássérült a jobb kezével fogja a fehér botot. A “fordulj” vezényszóra a kutyának ekkor jobb felé kell indulnia, és úgy kell megkerülnie száznyolcvan fokban az egy helyben megforduló kiképzőt (menet közben is megvalósítható feladat). Fontos, hogy a kutya megtanulja a különböző irányokba való haladást (jobbra, balra, előre), ami által őt majd irányítani lehet. E feladatok tanításakor pórázt kell használni, és jó teljesítés esetén a kutyát dicsérni, jutalmazni kell – ez a továbbiakra is érvényes. E munkára elegendő két hónap.

A vakvezetéshez szükséges feladatok betanítása. A vakvezető egyik alapfelszerelése a hám, mely a kutyára simul. A kutya húzással vezeti gazdáját, ugyanis annak számára az jelenti az akadálymentes közlekedést. A kiképzőnek a kutyát rá kell venni, hogy lépjen előre az ember mellől, akinek szorosan a lába mellett áll, és őt vontatva haladjon tovább. A már húzó kutya mellett lépkedő kiképzőnek a hámot fogó keze könyökben kissé be van hajlítva. Ennek célja, ha azt hirtelen kiengedi, a kutya megijed a váratlanul megszűnt súlyhiánytól, és megáll. Ez a módja a kutya menet közben történő megállításának. Ha ez már megy, akkor lehet újabb feladatokat gyakorolni. A kutyát úgy szoktatják, hogy az a járda közepén haladjon. Fontos, hogy minden szintbeli különbséget megállással jelezzen, például a járdáról le- és fellépést, és ugyanez vonatkozik a lépcső esetére is. A kutya a járda végén automatikusan le fog lépni az úttestre. Ekkor a hámot fogó kiképző megbotlást mímel, mire a kutya megijed, és felfigyel; ilyenkor egy “pfuj!” vezényszó, illetve a kézben lévő bottal a járdaszél megcsapkodása szükséges.

A kutya mellett haladó személynek szélessége és magassága is van, amire fel kell hívni a vakvezető figyelmét. Erre egy keréken guruló tankocsit szoktak igénybe venni az oktatók. Az eszközt a kutyának ahhoz az oldalához erősítik, ahol majd haladni fog mellette a gazdája. A szélesség és magasság figyelésének tanításához még szükség van egy magasugró akadályra is. A két függőleges oszlop egymáshoz viszonyított távolságát egyre szűkebbre veszik, mígnem a kutya az oldalához erősített guruló eszközzel már nem fér el közöttük, így a tankocsi oldalán lévő oszlop fel fog dőlni. Sok-sok gyakorlással a kutya már szemmértékre fogja tudni, hogy milyen szűk helyre mehet be – ilyen például a parkoló járművek közötti áthaladás esete. A tankocsira idővel egy embermagasságú, függőleges állású rúd lesz erősítve, a magasugró oszlopokra pedig keresztbe téve felkerül egy léc. Eleinte a verőléc olyan magasan ível át a kocsival elhaladó kutya felett, hogy azt nem fogja leverni a kocsira szerelt rúd. Aztán igen. A léc csörögve fog a kutya orra elé esni, amitől ő megijed. A kiképző feladata, hogy felhívja a vakvezető figyelmét a magasban rejtőző akadályra (a kutya magától csak a legritkább esetben néz felfelé), például fejmagasságban lévő faágra, alacsonyan lévő napellenző rúdra. Ennek megtanulásához sok időre van szükség.

Akadályok kerülése. Cél, a kutya úgy kerülje az akadályt, hogy mellette ő haladjon el közelebb – a későbbiekben a kerülés irányát belátása szerint dönti el. Ha az akadály túl nagy ahhoz, hogy a járdán továbbhaladva azt kikerülhesse, akkor, ha van rá módja, ne az úttest felől kerülje. Ha erre nincs lehetősége, akkor jelezve a lelépést, lépjen le az úttestre, és az akadály vonalán túlhaladva, a lehető leghamarabb térjen vissza a gyalogjáróra. A le- és fellépést csak kiképzője utasítására teheti meg. A gyakorlott vakvezető a kerülhető akadályt menetlassítás nélkül, rutinosan veszi.

A kutya számára kerülendő akadály a tócsa is – némelyik még a nagyobb kutyagumit is kikerüli. A kutya eleinte minden teketória nélkül belevezeti kiképzőjét a vízbe. De erről könnyen le lehet szoktatni. Az oktató megáll a tócsa közepén, és gumicsizmába bújtatott lábát a tócsába csapkodja. A kutya utálja a fröcskölést, tehát néhány kényszerfürdőzés után kerülni fogja az újabb alkalmat.

Tömegközlekedés. Az utcai közlekedés tanításakor a kiképző együtt fogja a hám- és a pórázfogót. Ezen két esetben változtat. Ha várakozik – például járműre –, akkor a hámfogót elengedi, mert az a kutya számára munkaszünetet jelent, és akkor leül vagy lefekszik. A másik a járműre való fel- és leszállás esete. A kutyát ezzel kapcsolatban meg kell tanítani az ajtó és a lépcső felismerésére, például “balra, ajtóhoz!”, “keresd a lépcsőt!”. A tömegközlekedési jármű nyíló ajtajához kell küldeni a vakvezetőt, aki az előtt megáll. Ekkor a hámfogót ki kell ejteni a kézből, és máris felhangozhat: - Előre! A kutya felugrik a járműre: a póráz és az azt fogó kar hossza elegendő ahhoz, hogy a kutya ne rántsa magával a kiképzőt. A leszálláskor viszont először a személy száll le, a kutya pórázát fogva, majd amikor már az utcaszinten van, maga után hívja a kutyát. Ennek megtanítása egyszerű feladat.

A vakvezető ismeri a “megállóhoz!” vezényszót is. A megállóban lévő oszlopra általában fel van szerelve egy műanyagból készült, színes hulladékgyűjtő edény. A kiképző arra tanítja meg a kutyát, hogy az két mellső mancsával a szemetesre feltámaszkodva jelezze gazdájának a megálló helyét – a mindennapos gyakorlatban ez nem használt tudása a kutyának.

Egyéb közlekedési szituációk. Alapvető a felfestett gyalogos átjáró, a zebra felismerése is. Általános és téves vélekedés, hogy a vakvezető kutya ismeri a jelzőlámpák jelzését. A vakvezető nem azért áll meg a járda végén, mert pirosat mutat a jelzőlámpa, hanem mert szintbeli különbség van. A látássérült dönti el, hogy mikor mondja kutyájának “tovább, előre!”. A kiképzés során baleset elhárításra is tanítják a kutyákat – a sofőr felkért személy. A kiképző az érkező autó elé indítja a kutyát, és amikor a vakvezető lelép az úttestre, az érkező járműt hangos fékcsikorgással blokkolja a sofőr. A tényleges baleset lehetősége kizárt! A vakvezető kutya utazhat metrón, de a mozgólépcső használata kerülendő (a kutya talpa könnyen becsípődhet az összezáródó lépcsőfokok közé) – a VKI tiltja is. Az álló mozgólépcső viszont használható.

A kutyák jelzései. A szabadon szaladgáló, szaglászó kutya helyét a nyakörvén lógó, karikába fűzött pergő csilingelése jelzi. A gazda hívására hozzárohan a kutya. Ha ilyenkor a vakvezetőn nincs pergő, akkor, ha nem ér a gazdájához, az őt akár észre sem veszi. Ezért a vakvezetőt arra tanítják be, hogy megérkezését testkontaktussal valamiféleképpen jelezze: orrával bökje meg gazdája kezét vagy lábát, testével dőljön gazdája lábának, esetleg lábával taposson gazdája cipőjére. Amennyiben a kutya helyes jelzést ad le egy akadály kapcsán, de azt gazdája nem érti meg, akkor a kutya viselkedése nyugtalanná válik, amit egy rutinos gazda azonnal felismer.

A vakvezető önállósíthatja-e magát? Igen, amennyiben a gazdája sehogyan sem látja át a kialakult szituációt, és annak megoldásában nem tud kutyája segítségére lenni. Ilyenkor a gazda szájából elhangzik a “keress utat!” vezényszó, és ekkor a kutya egymaga kényszerül megbirkózni a feladattal.

A VKI a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) alá tartozik. Állami költségvetési pénzből működik. Magyarországon mintegy 150 vakvezető dolgozik, a létszámuk állandónak tekinthető. Vakvezető kutyát az a magyar állampolgár igényelhet a VKI-tól, aki tagja az MVGYOSZ-nak. A már nem az első kutyájukért jelentkező tagtársak eleve annyi pontelőnnyel kerülnek fel a várólistára, hogy a még kutyával nem rendelkezők elé kerülnek – a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya közreműködésével készült a hatályban lévő pontrendszer. A várólistán 40-50 fő szerepel folyamatosan; évente tizenhat-tizennyolc vakvezető kutyát adnak ki, az először jelentkezők átlagos várakozási ideje két év.

A kutyaigénylés beadása után minden jelentkezőt behívnak a kutyaiskolába, hogy ott elbeszélgessenek vele, illetve egy próbautat tegyen egy már majdnem kiképzett kutyával. A leendő gazdának lehetősége van, sőt, számára kimondottan ajánlatos, hogy minél előbb, és lehetőleg minél gyakrabban keresse fel leendő kutyáját. Róla a kiképzés kezdete körül tudomást szerez. A már kiképzett kutya egy kéthetes, bentlakásos átadó tanfolyam keretében kerül az igénylőhöz, ha a vizsgán megfelelnek. Az első alkalommal jelen lévő igénylőket az oktatók megtanítják a vakvezetővel való közlekedésre, míg a már tapasztalatok birtokában érkező öreg kutyások számára igazából már csak a kutyával való összeszokás a kérdés. A vizsga hitelességét kutyához értő, meghívott külső szakemberek is igazolják aláírásukkal. Az a vizsgázó páros, amelyik bármelyik fél hibájából nem tudott eredményes vizsgát tenni, az egy újabb vizsgán kényszerül megjelenni. Előfordul, hogy olyan jelentkező vagy vizsgázó is akad, aki végül is nem képes a vakvezető kutyával való biztonságos közlekedésre. A vizsgát eredményesen letevő személynek jelenleg 10 ezer forintot kell fizetni egy kiképzett vakvezetőért. A kutyához többek között teljes menetfelszerelés (hám, póráz, nyakörv, szájkosár, pergő, vöröskereszt ábrájú jelvény) és egy vakvezető kutyaigazolvány is jár. Az új kutyásokat néhány napon át segíti a hozzájuk kijáró kiképző. A vakvezetőknek további tanulásra nincs szükségük; amennyiben utólagos hiányosságot észlel nála gazdája, úgy természetesen szívesen segítenek neki a kutyaiskola dolgozói.

A Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya és a Vakvezető Kutyakiképző Iskola dolgozói minden évben közösen klubnapot szerveznek. A késő tavasszal vagy kora ősszel megtartott rendezvény fénypontja az ügyességi-gyorsasági verseny, amely az iskola területén lévő nagy tanpályán szokott lezajlani. A verseny értékelése: a teljesen hibátlan munkáért járó kétszáz pontból levonják az akadályoknál vétett hibák összpontszámát, a páros egymással nem összhangban lévő munkájáért járó büntetőpontokat és a szint idő túllépéséért levonandó pontokat. Az elmúlt évek tapasztalata alapján a győzelemre törő párosnak száznyolcvan pont feletti teljesítményt kell produkálnia. A klubnapi rendezvény nyilvános.

A vakvezető kutya erős szellemi és közepes fizikai terhelésnek van kitéve. Ajánlott, hogy számára több órai munka után pihenést biztosítson gazdája. A nem kellő rendszerességgel dolgozó kutya felejt, ezért folyamatosan kell velük foglalkozni. Elengedhetetlen, hogy gazdája szeresse a kutyát, törődjön vele, beszéljen hozzá, játsszon és kiránduljon vele, rendszeresen ápolja. A kutyát évente kétszer kell ellenőrző orvosi vizsgálatra vinni, amiről írásos jelentést kell küldeni a VKI részére. Mivel a vakvezető talán az összes kutya közül a legtöbb időt és a legszorosabb kötelékben tölt gazdája mellett, ezért még ha lehetőség lenne is rá, nem ajánlatos udvaron tartani. Ő legjobban úgyis a gazdája mellett szeret lenni. Táplálása nem igényel semmiféle különlegességet – egy közepes terheltségű munkakutyának ajánlott, teljes értékű táp elegendő neki – de ismerve a gazdák kutyaszeretetét, a vakvezetők minden jóban dúskálnak.

Általánosságban elmondható, hogy munkájukat tíz-tizenkét éves korukig el tudják látni, persze fiatalos gyorsaságukból és reagáló képességükből fokozatosan veszítenek. A munkából kiöregedett hűséges segítő további sorsa gazdája kezében van. Az idős kutyákra jellemző, hogy ha gazdája nyúl a hámért, még akkor is lábra áll és elindul feléje, ha már rendre az új kolléga nyakába kerül a hám…

ÉLETKÉPEK

Kicsi német juhász szuka. Mindketten szeretünk gyalogolni. Egy rendezvényre voltunk hivatalosak. Tempósan indultunk a lakástól körülbelül öt kilométerre lévő székházig, ahol azelőtt még soha nem jártunk. Változatos útvonalon haladtunk odáig. Az út egyharmadát tettük meg, amikor az ott lévő általános iskola kapuja előtt megállt a német juhász. – Most nem ide jövünk! – mondtam a vakvezetőnek, aki erre tovább indult. Sok-sok útkereszteződés után jobbra fordultunk. Újabb kilométer megtétele után áttértünk a főútvonal túloldalára, bementünk az onnan nyíló mellékutcába, és rövidesen azon is átkeltünk. Ekkor már erősen figyeltem, mivel tudtam, hogy a keresett épületnek a második keresztutca előtt kell lennie. Utunk során másodszor is öntevékennyé vált a vakvezető. Hirtelen jobbra fordulva felvezetett egy lépcsősoron, egészen az épület kapujáig. Az ott álló, kapóra jövő embertől a keresett házszám után érdeklődtem. – Épp ott vannak! – felelte nem kis meglepetésemre. Felsétáltunk az emeletre. Mivel Kicsi illemtudó kutya, ezért miután pergőjét kiakasztottam nyakörvéből, nyugodtan szabadon engedtem, s nem is akárhol, hanem a zenés műsorral egybekötött könyvbemutató helyszínén. A közönség a fal mentén körben foglalt helyet. A kutya pedig idővel tőlem nem túl távol leheveredett a terem közepe táján. Elkezdődött a sajtóbemutató. A műsorvezető bejelentette, Bizet Carmen operájából a Virágária fog felhangzani. A folyosóról határozott léptekkel érkezett az előadó, aki a vakvezetőtől alig két méterre állt meg. Az ária érzelemdús és egyben szenvedélyes is. Tág skálahatárok között adható elő. Hogyan reagált az előadásra a kutya? Fejét két mellső lábára hajtva, becsukott szemmel feküdt. Az ária leghangosabb részénél a vakvezető fejét megemelte, és érdeklődve előbb rám, majd körbe nézett. Mikor látta, hogy továbbra is mindenki nyugodtan ül a helyén, fejét visszahajtotta két előrenyújtott lábára, és tovább szundikált.

Kicsi szervezetében egy máig beazonosíthatatlan allergia kering. A kór látható jele hol a bőrén, szemén, száján, vagy épp a fülén ütközik ki. A szükséges gyógyszercsöpögtetéstől legjobban a fülét félti. Leültem a szőnyeg végébe, és magamhoz hívtam a német juhászt. Ő ahelyett, hogy hozzám szaladt volna, nekem háttal, a szőnyeg másik végében foglalt helyet, és tekintetével a vele szemben lévő szekrényajtó tükrébe meredt. A tükör játéka által a háta mögött lévő teret tökéletesen belátta. Vajon érti-e, amit benne lát? – vetődött fel bennem. Jobb kezemet a kutya fejmagassága fölé emeltem, és mutatóujjamat kissé begörbítve, az ismert módon őt magamhoz hívtam. A nekem továbbra is háttal ülő kutya ekkor fejét erősen balra fordította, rám nézett, majd farkát lengetve hozzám sietett.

Kutyasétáltatáson történt. Én a járdán haladtam, fehér botommal pásztázva az utat, mialatt Kicsi úgy öt méterrel a hátam mögött a parkoló autók között szimatolt (nem volt munkában). Lassan ahhoz a szakaszhoz értem, ahol bal felé elágazik a járda – utunk általában arra szokott továbbvezetni. A vakvezető egyszer csak hátulról a bal oldalam mellé vágódott, hosszúkás orrát a fehér bot jobb oldalához nyomta, és azt egy erőteljes fejmozdulattal bal irányba kilendítette. A következő másodpercben a német juhász már szaladt is a jelzett irányba, és velem mit sem törődve, tovább szaglászott.

Napi sétánk útvonalát egy már nem használt iparvágány is keresztezi, amelynek nemrég kezdték meg a felszámolását. Fülsiketítő robajjal dolgozott a légkalapács. Kicsi elért a járda végébe, ahol két útvonal között választhatott: távolról vagy közelről kerüli meg a bontás helyét. Ő a rövidebb utat választotta. Mintha dallamos madárcsicsergéstől zengett volna a munkaterület, olyan nyugalommal vezetett el engem, úgy egy méterre, a hatalmas hangerővel munkálkodó légkalapács mellett, miközben én majd megsüketültem.

Az egyik metróállomás peronján haladtunk. Bosszantott a kutya cammogó tempója, ezért többször is gyorsabb haladásra nógattam. Mindhiába tettem. Aztán végre valahára megvilágosodtam: Kényelmes léptekkel két idős hölgy haladt előttünk. Felismerve a helyzetet, fehér botom kemény műanyag végét többször is nekiütöttem a burkolathoz, mire a két hölgy hátra nézett, és Kicsi közöttük máris tovarobogott. Nem sokkal később megálltunk. Hamarosan megszólított engem az egyik idős hölgy: – Miért néz ránk olyan haragos szemekkel a kutyája? – erről a tényről persze fogalmam sem volt. Azért, feleltem neki, mert a lassú haladása miatt éreztettem vele, hogy neheztelek, és ő a rajta esett sérelem okát magukban látja. A hölgy ekkor elnézést kért tőlem. – A hibát természetesen nem önök, hanem én követtem el, mert nem figyeltem eléggé! – válaszoltam.

Kutyámmal rendszeresen eljárunk egy gyermekeknek szervezett barlangász-túratáborba, ahol egymagam szoktam lenni nem látó. Legutóbb gyakran jelent meg egy kantáron vezetett ló a táborban. Kicsi mindig hangos csaholással jelezte a paripa érkezését. Egyik nap – messze a tábortól – alkalmam nyílt szőrén megülni a lovat. A barátom kezébe nyomtam a kutyapórázt, és elindultam a paci felé. Kicsi azon mód elkezdett nyüszíteni. Felpattantam a lóra, az pedig kantáron fogva körbeindult. A német juhász továbbra is nyüszített. A lóháton úgy éreztem magam, mintha derekasan be lennék rúgva, miközben alattam erősen rengene a föld. Tíz perc lovaglás után lekászálódtam a paripáról, és elindultam a még továbbra is egyfolytában nyüszítő kutyához. Mikor odaértem hozzá, megsimogattam. Lábam köré csavarodott a vakvezető, és Kicsi azon mód felhagyott a nyüszítéssel (a későbbiekben már nem ugatta meg a lovat).

A táborozó gyerekek mindig nagy érdeklődéssel fordulnak a vakvezető felé. Bevált játék: az egyik gyerek beöltözik vakvezetőnek (hám, póráz, nyakörv pergővel), kutyaként négykézlábra áll, míg egy másik gyereknek mindkét szemét bekötjük, majd egyik kezébe a hámfogót nyomjuk, a másikba pedig a fehér botot. Ez az alkalmi páros pedig elindul a falu főutcáján népes, vihogó társaság kíséretében. Az egyik “kutya” hamar lebuktatta a gazdáját. Az útjába eső kocsma ajtaját engedély nélkül célba vette, és azon át gazdáját bevezette az ivóba – az majdnem hasra esett a lépcsőben –, majd se szó, se beszéd, az újdonsült vakvezető a másik kocsmaajtón át őt visszavezette az utcára. Az asztal mellett sörözgető emberek megjegyezték: szegény kutya! Ám a “kutya” az út vége felé fáradni kezdett, és mire a tábor közelébe ért, már alig bírta vonszolni magát. Mármint négykézláb. Közderültséget keltve felhagyott a kutyasággal, és valóságos nyusziugrásokkal tette meg a hátralévő útszakaszt.

Mint közismert, a vakvezetőket a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége alá tartozó Vakvezető Kutyakiképző Iskola szakemberei képezik ki. A hűséges vakvezetők egész életükön át odaadó szeretettel és szorgalommal viseltetnek gazdájuk iránt. Ám ha a gazda vakvezetőjével el szeretne menni nyaralni a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége tulajdonában lévő balatonboglári üdülőbe, azt csak kutyája nélkül teheti meg: ugyanis oda nyaralási céllal vakvezető kutya nem teheti be a négy lábát!

dr. Gácsi Márta (a Kutyával az Emberért Alapítvány kiképzésvezetője, etológus)

A II. világháború során rengeteg amerikai katona szenvedett maradandó mozgáskorlátozottságot. Az Egyesült Államok egyik polgárában felvetődött, hogy a vakvezető kutya mintájára mozgássérülteket segítő kutyát is lehetne képezni. Az elgondolás támogatásra talált. Az európai országok közül elsőként a hollandok honosították meg, majd az angolok, és utána már egész Nyugat-Európában elterjedt. Tőlünk délre és keletre még nem képeznek ki mozgássérülteket segítő kutyát, bár alapítványunkat kapcsolatteremtés céljából már felkeresték Romániából. Csehországban pedig mostanság kívánják beindítani a képzést.

1996-ban jött létre a Kutyával az Emberért Alapítvány, azzal a céllal, hogy az általunk kiképzett kutyák révén segítségére legyünk a magyar mozgássérülteknek. Az első évek tapasztalatgyűjtéssel teltek, az osztrák és az angol iskola munkáját kísértük figyelemmel. Jellemző a különböző országokban folyó munkára, hogy az mindenhol egyedi elképzelésen és metodikán alapszik. Egységes leírása nincs. A begyűjtött sokféle tapasztalatot a kollégákkal átbeszéltük és összegeztük, majd adaptáltuk. Nagy-Britanniában például idegen személy nem nyúlhat a kiképzett, munkáját végző kutyához – ettől mi eltekintettünk. Viszont nagy örömmel vettük át az angol iskolától az úgynevezett Clicker-módszert, amelynek azonban nem ők voltak a kitalálói. Az Egyesült Államokban – többek között – delfinidomítással is foglalkoznak. A feladatát jól végző emlőst nem lehet azonnal jutalmazni, ezért egy úgynevezett klikkerhanggal jelezték neki, ha a tőle elvártak szerint hajtotta végre a gyakorlat egyik köztes elemét. A pozitív hangmegerősítésre jól emlékezett a delfin, és amikor befejezte a produkciót, már úszott is a medence széléhez, hogy mielőbb megkapja a jutalomhalat. Az e módszerben rejlő lehetőséget mi is nagy szeretettel használjuk a képzésben.

Más jellegű normát is szívesen elfogadtam volna a hazai munkához. Ez pedig az intézmények és a magánszemélyek nagyfokú toleranciája a kiképzés alatt álló kutyával, és a mozgáskorlátozott-segítő párossal szemben. Az egyik angol kórházban a lifthívás gyakorlása folyt. Az arra vetődő orvosok, ápolók és betegek nem kezdtek el szentségelni a kutya láttán, hanem nagyrabecsülésük kinyilvánítása után kerestek maguknak egy másik felvonót. Nem volt ez másként az áruházban sem, ahol a polcról történő árulevételt gyakorolta az egyik kutya. Ha a szájával megfogott tárgy kiesett belőle, akkor azt zokszó nélkül – akár tízszer is – az eladók visszatették a polcra. Nálunk azért korántsem mennek ennyire gördülékenyen a dolgok. A kasszánál való fizetés gyakorlására csak a Skála áruházban adtak lehetőséget. A Lurdy-ház vezetői és dolgozói is minden dicséretet megérdemelnek, mert ők mindig készségesen állnak rendelkezésünkre. A mozgáskorlátozott ember kutyával történő munkába állása területén is óriási még a különbség. Míg Nagy-Britanniában – ha ott egyáltalán előfordul olyasmi – netán egy vezető vagy alkalmazott akadékoskodik az új “kutyás” kolléga felvétele ellen, úgy a többi munkatárs egyként lép fel a diszkrimináló személlyel szemben. Ezzel szemben mi van nálunk? Ha a láthatáron megjelenik egy kutyával érkező, munkára jelentkező mozgáskorlátozott, máris körlevelet küldenek szét a cégnél, hogy van-e ellene bárkinek is kifogása.

Alapítványunk sem kiképzésre alkalmas telephellyel, sem a kutyák számára állandó szálláshellyel nem rendelkezik. A kölyökkutyákat egyéves korukig nevelőszülőkhöz adjuk ki, akik a hivatásos kutyakiképzők irányítása mellett alap- és speciális feladatokra is megtanítják a náluk lévő kutyát. Nagyon fontos, hogy a kutya már kölyökkorától kezdve megtanulja és használja is a kétirányú kommunikációt. Ezáltal valósulhat meg, hogy a kutya társként lesz jelen a gazdával való kapcsolatban. Az egyes mozgáskorlátozott emberek más és másféle betegség által váltak azzá. A kutyák általános alapfelkészítése azonos, de utána már speciális képzést kapnak, a leendő gazda állapotát alapul véve.

dr. Topál József (etológus)

Az első segítőkutyát 1999-ben adtuk ki. Szervezetünk csak önkéntes munkatársakból áll, akik szabad idejük rovására, ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül foglalkoznak a kiképzéssel. Az alapítvány évente három-négy kutyát képez ki. Számos oka van annak, hogy nem igazán vagyunk arra kényszerítve, hogy jelentősen növeljük az évente kibocsájtott kutyák számát. Bár a mozgássérültek között nagyon sokan szeretik a kutyát és sokan is jelentkeznek, a jelentkezők túlnyomó többsége (esetleg a hozzátartozójuk) vagy irreális elvárásokat támaszt a kutyával szemben, vagy nem képes vállalni azt az erőfeszítést, mely a kutyával való együttműködés elsajátításával jár. Fontos, hogy a sérült ember teljes értékű társa, gazdája legyen a kutyának, mely magába foglalja a kutya gondozásával járó felelősség vállalását is. A segítségre szorulók szájából gyakran hangzik el: majd a családtagom fogja sétáltatni és etetni a kutyát. Ez alapvetően helytelen elgondolás, hiszen ha más látja el a gazda szerepét, akkor a kutya átpártol hozzá és hiába kapott magasszintű speciális kiképzést, nem fog a sérült embernek dolgozni. A rászoruló személy számára sokszor nagy fizikai leterheltséget jelent a kutyával való labdázás, mégis az ő kötelessége lesz csakúgy mint a sétáltatás, és az etetés is. A másik tényező, mely alaposan megrostálja a jelentkezőket szintén egy széles körben elterjedt tévhiten alapul. Többen úgy gondolják ugyanis, hogy a már kiképzett kutyát bárki automatikusan képes használni. Ez távolról sem igaz. Ahhoz ugyanis, hogy a leendő gazda képes legyen a kutya segítő képességeit kiaknázni, neki magának is rengeteget kell tanulnia. Nem elég elsajátítani az egyes vezényszavakat, tudni kell azt is, mikor mit és hogyan kell a kutyának mondani ahhoz, hogy az állat megértse, mit akarunk tőle. Végül pedig sok törődést és szeretetet kell befektetnie kettejük kapcsolatába, mert a jó munka alapja a szoros érzelmi kötődés. A kemény tanulás és gyakorlás nem minden igénylő álma-vágya. Az említettek miatt tíz jelentkezőből jó, ha egy megfelel és le is tud vizsgázni. Ezért ma még sokszor jelent problémát számunkra, hogy egy jól felkészült, jó adottságú kutyát megfelelő gazdához tudjunk társítani. Pedig meggyőződésem szerint a mozgássérült-segítő kutya mással nem pótolható segítséget jelent a mozgáskorlátozott személyek számára.

Ami a fajtakérdést illeti: nem lehet egyértelműen meghatározni azoknak a fajtáknak a körét, amelyek alkalmasak komplex segítőmunka elsajátítására, hiszen nagyon nagy szerepe van az egyedi képességeknek, készségeknek. Általánosságban mégis elmondható, hogy bizonyos fajták között nagyobb valószínűséggel lehet alkalmas kutyát találni, míg más fajták között kisebb eshetőséggel. Alapvetően a juhász- és vadászkutya fajtákon belül sok alkalmas egyedet találhatunk. Alapvetően belga juhászokkal és retrieverekkel dolgozunk, de több országban keverékeket is betanítanak mozgássérültet segítő munkára. Végül is minden fajtában lehet alkalmas egyedre találni, mert az ilyen típusú képzés alapvetően más, mint az a fajta munka, melyben egy konkrét célfeladat kerül elvégzésre. A mozgássérültet segítő kutyát ugyanis arra kell megtanítani, hogy problémát oldjon meg, mégpedig olyan módon, hogy gazdája viselkedését “leolvasva” próbálja meg a problémahelyzetet felismerni és a speciális kiképzés alatt kapott eszköztár révén azt megfelelően értelmezze.

A kutyák intenzív tanítása egyéves korukban kezdődik meg, és körülbelül három hónap alatt kiképezhetők. Az “intenzív” nem azt jelenti, hogy napi huszonnégy órán át gyakoroltatunk velük, hanem napszaktól és helytől függetlenül rendszeresen végrehajtott, korlátozott idejű tanulást. Ennek révén a kutya megszokja, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben is képes legyen az elsajátított ismeretek szerint viselkedni. Bármilyen típusú és bármelyik konkrét feladat tanítására igaz, hogy egy alkalommal az 5-15 percnél hosszabb ideig nem tarthat. A kiképzés során az oktatótól a jó feladat végrehajtása esetén pozitív megerősítést kap a kutya. Csak végszükség esetén szabad az enyhe fenyítés vagy a mértéktartó kényszerítés eszközével élni. Ha a kiképző kemény rábírással oktatná a kutyát, az hamar megbosszulná magát, mivel a kutya nagyon hamar felméri a mozgássérült személy fizikai korlátozottságát, és máris tisztában van vele, semmit sem tud rákényszeríteni. Emiatt minden dugába dőlne. Szívesen és örömmel kell dolgozni a kutyának és nem utolsó sorban azért, hogy gazdája kéréseinek meg tudjon felelni, ami bizony nem könnyű. A külső szemlélő számára lassú “mozgásúnak” tűnnek a mozgássérültet segítő kutyák mozdulatai – úgy látszik, mintha sokat hibáznának -, ez azonban amiatt van, hogy bonyolult információcsere játszódik le gazda és kutya között egy-egy feladat végrehajtása közben.

A könnyebben megtanítható feladatok sorába tartoznak a navigációs feladatok. A tanulás komplex feladat, így nehéz konkrétan kijelenteni, hogy egy-egy feladatot hányszor kell gyakorolni egy kutyának ahhoz, hogy azt már végleg tudja. Általánosságban elmondható, hogy 5-10 alkalom szükségeltetik hozzá. A nehezebben megtanulható feladatok közé tartozik, ha mondjuk egy tárgyat fel kell venni a földről és azt egy másik tárgyba kell helyezni. Legyen rá két gyakorlati példa: kiesik a pénztárca a kosárból és azt vissza kell tenni, vagy a földön lévő szemetet el kell juttatni a hulladékgyűjtő edénybe. A kutya számára mindkét feladat értelmetlennek tűnik, mivel a “tárgyat” nem a gazdához kell vinnie. Akár több hónapig is eltarthat, mire bekattan a kutya fejében, hogy mit is kell tennie. A kutya számára “furcsa” dolgok megtételére kiváló tanítási lehetőség a Clicker-módszer. Lényege, hogy a kutyát egy mesterséges, úgynevezett klikkelő hang segítségével pozitíven megerősítenek a feladat jó végrehajtása közben. Ilyen módon az ember nagyon gyorsan és pontosan tud visszajelezni a kutyának, hogy annak mozdulata helyes vagy sem.

A kutya a kiképzése során mintegy 50-60 vezényszót tanul meg, amivel a gazdája őt majd irányítani tudja – közel, távol, testpozíció beállítása stb. –, továbbá megtanulja, hogy számára fontosak a gazdája kommunikációs jelei – merre néz, hová és mire mutat, merre bólint stb. -, ugyanis majd abból kell kikövetkeztetnie, milyen feladatot kell végrehajtania, melyik tárgyat kéri tőle a gazda. A kiképzés korántsem arról szól, hogy például a “hozd ide a telefont” feladatot úgy tanítanánk meg, hogy a “telefon” szó jelentését valamiképpen beleverjük a kutya fejébe. A kutyának ugyanis a telefon szó ismeretére egyáltalán nincs szüksége a feladat sikeres végrehajtásához, ráadásul elmeműködésének sajátosságai miatt eleve reménytelen feladat lenne számára különböző tárgyak neveit nagy számban megtanítani neki. Teljesen más elven működik a képzés. A gazda test- vagy hangjellel a megfelelő irányba elküldi a segítő kutyát, miközben folyamatos oda-visszajelzés van a két fél között, ami által állandó –pozitív vagy negatív – megerősítést kap a kutya, hogy megfelelő irányba tart-e és a megfelelő tárgyat vette-e a szájába. Tehát a kutya alapismereteket tanul meg és problémamegoldó stratégiát sajátít el a kiképzése során, ami a specialitása lesz. Valójában nemigen lehet és érdemes őt felkészíteni a legkülönbözőbb szituációkra, hiszen abból rengeteg adódhat a mozgássérült ember számára, helyette egy apport és egy kommunikációs képességen alapuló tudásra (képességre) épül a tanítás stratégiája.

A kiképzés másik része a gazda megtanítása a kutya megfelelő irányítására és annak jelzéseinek az értelmezésére. Korántsem egyszerű feladat, hiszen ez nagyon bonyolult, folyamatos interakciós kapcsolat. Ha a mozgássérült ember nem képes a kutyával való gördülékeny kapcsolattartásra, akkor az ugyanolyan probléma, mintha a kutya lenne alulképzett. Tehát a segítségre szoruló embert is fel kell készíteni – kiképezni -, éppúgy, ahogy a kutyát.

A konkrét feladatok egy része tipikusan apportírozó munka. A tárgyak behozását olyan módon tanítjuk meg, hogy a kutya megtanulja a megfogott tárgyat nem csak odavinni a gazdához, hanem tetszőleges ideig a szájában tartani – tetszőleges szögben és magasságban –, hiszen sok mozgássérült nehezen és lassan tudja mozdítani a kezét. Vezényszóra pedig a kutyának ki kell ejteni szájából a behozott tárgyat. A tárgyak neve persze semmit sem mond a kutya számára. De, ha azt hallja, hogy “hozd ide az újságot”, abból a “hozd” vezényszót ismeri, általa fogalma lesz a tőle elvárt feladatról, és a “keresőmunka” közbeni folyamatos gazda-kutya kommunikáció révén előbb-utóbb el fog jutni az újsághoz. Ha rossz tárgyat választ ki – ajánl fel elhozásra -, akkor elutasító jelet ad számára a gazda. Látszólag ez a módszer alacsonyabb szintű megoldást eredményez, mintha a kutyák tudnák a tárgyak nevét. A kutyák nehezen tanulnak tárgyakat névről, az számukra alig értelmezhető feladat. Helyette megtanul kifinomult módon kommunikálni a gazdájával.

Az apport kapcsán nemcsak az a fontos, hogy a kutya különböző módon hozza és tartsa a tárgyat, hanem hogy különböző anyagú és nagyságú tárgyat is behozzon. Legyen rá példa egy tízforintos érme és a kerekes szék. A pénz esetében azt lényegében fogaival felcsippenti, vagy nyelvével “felnyalja” a földről, majd tartja a szájában, kérésre pedig a gazda tenyerébe ejti. A kerekes szék valahová való odahúzása is fontos segítség lehet. A segédeszköz elakadhat egy gödörben, meredekebb kaptatóra kellene feljutni vele, vagy az ágyból felkelni akaró gazdának szüksége van rá. E feladatból logikusan következik, hogy a segítőkutyának megfelelő erősnek kell lennie, hiszen a kerekes székben ülő gazda összsúlya akár 70-100 kiló is lehet. A kutya a szájával húzza a tőle megkívánt irányba a segédeszközt. Az ágyból való felkelés kapcsán más irányú segítséggel is rendelkezésére tud állni gazdájának. Az ágyból a fekvőhely mellett álló kerekes székbe való eljutás sem mindig egyszerű feladat a mozgáskorlátozott számára. Az átmászás művelete közben a kutya a támasz szerepét is betöltheti. Gazdája ugyanis akár teljes testsúlyával is ránehezedhet a kutyára, annak lába nem fog berogyni, mereven fog állni. A teljes testsúllyal történő ránehezedés persze nem tarthat “órákig”, de pár másodpercig károsodás nélkül is terhelhető a kutya. Bármilyen apportfeladat betanítására érvényes, hogy az játéknak tűnjön a kutya szemébe és ne kényszerű feladatnak. Mivel csak bátor és nyitott szemléletű kutyák jöhetnek szóba segítőkutyának, ezért akár fémből készült vagy nem középsúlypontú tárgy (seprű, partvis) szakszerű hozására is meg lehet tanítani őket. Fontos, hogy ne ijedjen meg, ne essen kétségbe, ha a hozott tárgy beleakad valamibe útközben, esetleg kiesik a szájából és zajt csap.

A feladatok másik típusa a tárgyakkal való manipuláció. Ilyen például a lámpa felkapcsolása, amire akkor képes a kutya ha a villanykapcsoló “billenős” típusú, a lift hívása, ami orral való gombnyomással történik és az ajtó nyitása illetve csukása –itt a kilincses változat a legpraktikusabb. De ugyanolyan fontos feladat a fiókok kihúzása és visszatolása is. A tanítás lényege a feladat megértetése és hogy a tanultakat bárhol alkalmazni tudja a kutya.

A kiképzés harmadik része a jó navigálhatóság megteremtése. A gazdának a feladat kijelölésekor - vezényszóval vagy kéréssel - megfelelő pozícióba kell állítania a kutyát. Ez lehet párhuzamban végrehajtott haladás, láb mellett (mankóval történő közlekedés esetén) vagy kerekes szék mellett. Előreküldés vagy lemaradás, kerekes szék kerülése. Adott irányba való beállás, illetve testpozitúra elfoglalása (ülés, fekvés). Ezek tudása alapfeltétele a közös, biztonságosan végrehajtott utcai közlekedésnek.

Mikor a segítőkutyák elérik a mintegy nyolcvan százalékos tudásszintet, az előre kiválasztott gazdák bekapcsolódnak a munkába. Az első találkozások alkalmával a kutya természetesen jóval nagyobb konkrét tudással rendelkezik, mint a leendő gazda. Eleinte egy-két hetente találkoznak, jellemzően hétvégeken és akkor pár órát együtt töltenek. Aztán beindul az oktató jelenlétében és irányítása mellett történő összeszokás és tanulás. A végső szakaszban pedig a gazda már haza is viheti a kutyát, amikor nap mint nap gyakorolhatnak. Három-öt hónap gyakorlás után következik a vizsga, amely előre meghatározott feladatokból áll. A vizsga ideális helyszíne a mozgássérült lakóhelyén az adott település egyik nagyobb kereskedelmi egysége. Tíz-tizenhárom feladatot kell teljesíteni a vizsgázó párnak, míg a vizsgabiztosok tíz-tizenöt méter távolságból követik őket. Végrehajtandó feladatok: lifthasználat, mosdóhoz való eljutás – a kutyának az ajtó előtt kell maradnia –, asztal mellé helyezkedés, leejtett tárgy felvetetése a kutyával, ennivaló földre ejtése – azt a kutya nem eheti meg –, idegen emberrel történő kutyasimogatás – nem szabad ellenségesen viselkednie az emberrel –, váratlan zajjal való megijesztés stb. A vizsga másik része a mozgássérült lakásában zajlik. A várhatóan minden nap adódó feladatokból kell teljesíteni néhányat, például behozza az etetőtálját, villanyt kapcsol, ajtót nyit és zár, néhány tárgyat a megfelelő helyre visz stb.

A mozgássérültnek sem a kutyáért, sem a vizsgáért nem kell fizetnie. A levizsgázott kutya továbbra is a Kutyával az Emberért Alapítvány tulajdona marad, de a vele kapcsolatban felmerülő összes költségeket és egyéb terheket a gazda viseli.

ÉLETKÉPEK

A Kutyával az Emberért Alapítvány meghívást kapott az Európai Unió PHARE (Együttműködés a Hátrányos Helyzetű Emberek Társadalmi Beilleszkedéséért) elnevezésű konferenciájára, amely Brüsszelben, az EU fővárosában került megrendezésre. Az Alapítványt Kubinyi Enikő, Réthelyi Barbara és Filip nevű kutyámmal mi képviseltük. (Az indulás előtt a legtöbb problémát a kutya kiutaztatásához szükséges papírok beszerzése okozta.)

Korán reggel értünk ki a reptérre. Izgatottan tanakodtunk: valóban tudnak-e az érkezésünkről, és Filipet felengedik-e a fedélzetre, ahogy ígérték. Végül is egy segítőkész magyar pilóta szervezte meg kis csapatunk utazását: amikor az EU által megbízott belga légitársaság arra hivatkozva, hogy járatainak fedélzetén csak vakvezető és hallássérültet segítő kutya utazhat, elutasított bennünket, akkor ő elintézte, hogy a MALÉV járatán ingyen utazhasson Filip, mégpedig mellettem. Más miatt is izgatott voltam: hogyan viseli majd az utazást a kutya? Bár tudtam, hogy nagyon fegyelmezett, de kiképzése során nem volt mód a repülés gyakorlására. Kiléptetéskor nem kérték a belga juhász papírjait, pedig azok beszerzése mennyi utánajárásba és idegeskedésbe került! Elsőként engem vittek fel a gépre, Filip szemlátomást aggódott értem, talán – juhászkutya lévén – attól félt, hogy elveszítjük egymást (a hölgyek mindvégig mellette maradtak). Miután velük együtt a belga juhász is megérkezett az utastérbe, gyorsan megkeresett, és a lábam elé feküdt. Felzúgtak a hajtóművek, és a gép futása annyira felgyorsult, hogy az ülések alatt Filip elkezdett hátracsúszni, de Barbara még időben elkapta őt, megnyugodtam. A repülés és a leszállás is eseménytelenül telt el, Filip végigaludta az utat.

A brüsszeli vámos sem kérte el a kutya papírjait, pedig az alapítványnál három nyelven írtak igazolást róla: Filip mozgássérültet segítő kutya. Megkerestük csomagjainkat. A belga juhász szájába vette kosarát, amiben az etetőtálja, a tápja és a bemutatóhoz nélkülözhetetlen kellékek voltak. Kis csapatunk nagy feltűnést keltett: mosolyogva mutogattak ránk az emberek, és közben úgy bámultak minket, mintha még nem láttak volna fess belga juhászt – legalábbis kosárral a szájában. Néhány belga megjegyezte: de szép ez a malinois! Önérzetesen javítottuk ki, őket: – Tévednek uraim, Filip egy tervueren! Az, hogy Magyarországon nem ismerik fel, az még hagyján is, de, hogy az óhazában összekeverjék a különböző belga juhászokat, ezt azért nem vártam volna tőlük.

Külön busszal érkeztünk meg Brüsszel központjába, a szálloda elé. A szobafoglalás nem kis izgalommal járt, ugyanis elsőre egy olyan szobát kaptam, amely ajtaján nem fért be a kerekes szék. Reklamálás után máris egy kimondottan mozgássérültek számára kialakított szobát kaptam – utána Filippel rögtön felderítettük a legközelebbi zöld területet. Már minden el volt rendezve, amikor városnéző sétára indultunk. Éhesek voltunk, és ráakadtunk egy gyorsétteremre. Előtte megállva hosszasan tanakodtunk: Hogyan csempésszük be oda, Filipet? – a hazai viszonyok belerögzülnek az ember zsigereibe. Beosontunk az étterembe, és gyorsan leültünk az ajtóhoz legközelebb eső asztalhoz, a kutyát pedig az alá rejtettük. Pár perc múlva, amikor egyáltalán körül mertünk nézni, láttuk, hogy a mellettünk lévő asztalnál egy stafford szuka figyeli falatozó gazdáját. Utána persze jót nevettünk, magunkon! Míg megebédeltünk, három kutyát láttunk ki- és bejönni az étterembe gazdáikkal. Városnézés közben több épületben is megfordultunk: kisebb-nagyobb üzletekben, könyvesboltban, és egy múzeumban is – a négylábú segítő jelenléte miatt egyik helyen sem szóltak. A kutyákhoz “értő” belgák Filipet most is malinoisnak nézték, és amikor kisérőim felvilágosították őket, hogy egy tervuerennel van dolguk, értetlenkedtek. Lehet, hogy itt az óhazában, a belgajuhász malinois? Természetesen Brüsszel egyik-másik nevezetességét is felkerestük. A Grand Place – Brüsszel főtere – a régi idők hangulatát idézte. Innen nem messze, az egyik utcasarkon látható a Manneken Pis. Elég furának találom, hogy egy pisilő kisfiú legyen egy város jelképe – most fel volt öltöztetve, de ez sem segített rajta.

Másnap esett az eső. Enikővel mégis abban maradtunk: elmegyünk az egyik múzeumba. Bőrig áztunk, mire odaértünk, és lám: a múzeum már öt éve nem üzemel. További sétánk során észrevettünk egy “Kutyát bevinni tilos” táblát is – egy internetes kávézó ajtajára volt kifüggesztve. Talán a szűk hely miatt? Délután ismét a közeli gyorsétteremben vacsoráztunk meg. Enikő elment rendelni, ezalatt helyet foglaltunk. Kisvártatva mellénk lépett egy alkalmazott, és franciául kezdett beszélni. Szavából egy kukkot sem értettem. Megijedtem: most dobnak ki bennünket! Aztán csak megoldódott a nyelvi probléma: – Hozhatok vizet a kutyának? – tudakolta a hölgy.

Este egy fogadáson vettünk részt a hotel éttermében a konferencia többi résztvevőivel együtt. A szervezők bevallották: tartottak Filip viselkedésétől, de látva békés természetét, megnyugodtak. Még jó! Az előbb simogatta őt végig a fél szálloda. Sokak érdeklődését felkeltette. Ilyenkor rögtönzött bemutatót tartottunk: pórázt vagy a ledobott pénzérmét vetettem fel vele, amivel osztatlan sikert aratott, de a simogatáshoz való ragaszkodása még annál is jobban tetszett a körülöttünk állóknak. A spanyol szervezet képviselői lázasan érdeklődtek a segítőkutya téma iránt (ők is kerekes székesek voltak).

A konferencia másnap 9,30-kor kezdődött. Több mint százhúsz meghívott, hatvannégy szervezet képviselője adott egymásnak találkozót: angol, francia és német nyelven. Erre a tanácskozásra azok a civil társadalmi szervezetek kaptak meghívást, amelyek az EU Mozgáskorlátozott és Hátrányos Helyzetű Emberek Társadalmi Beilleszkedését Segítő programjain dolgoztak. Számos előadás hangzott el a különböző kelet- és közép-európai országokban megvalósult programokról: a litvánok például tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek és felnőttek iskoláztatását segítették elő, a románok vak emberek munkához jutásának módszerét dolgozták ki, Bosznia-Hercegovinában pedig rámpákkal, liftekkel, és speciális mosdókkal szerelték fel a főváros egyik egyetemét, és még sorolhatnám. Ezalatt Filip az asztal alatt szunyókált. Rajtunk kívül mások nem foglalkoztak segítőkutya képzéssel. A program egyik vezetője külön kiemelte: mi voltunk a PHARE történelmének legolcsóbb projektje, noha ugyanakkor mi valósítottuk meg az egyik legragyogóbb munkát, amit minden országban meg kéne honosítani! A konferencia időbeosztása alapján arra számítottunk, hogy délután bemutatót tarthatunk, ezért a szüneteket gyakorlásra használtuk fel. Izgatottan vártuk a lehetőséget, mégis kellemetlen meglepetés ért bennünket. A kinézett programpontnál a munkacsoportok beszámolóinál is kisebb csoportokra oszlott fel a társaság, ráadásul külön termekbe vonultak. A mi kis csoportunk előtt Enikő röviden bemutatta az alapítványunkat és jelezte, hogy néhány perces bemutatóval is készültünk; ez a csoport minden tagját érdekelte volna, de a csoportvezető rendre elutasította. Lelombozódtunk, hiszen az napra már csak egyetlen programpont volt hátra, ami a programelőzetesben Napi Összefoglaló címszó alatt szerepelt, amelyen a konferencia tanulságait szokás levonni. Elhatároztuk: ha végképp nincs mit tenni, akkor a kávészünetben tartjuk meg a bemutatót, de azért teszünk még egy utolsó kísérletet a konferencia vezetőjénél. Enikő elment őt megkeresni, és boldogan jött vissza, hogy engedélyezték a bemutatónkat, mégpedig a napi záró plenáris ülés kezdetén!

Mikor a hosszú asztaloknál mindenki elfoglalta a helyét, belekezdtünk. Enikő angol kommentálása mellett és Barbara segítségével számot adtunk tudásunkról: előreküldtem Filipet és az: Ül!, Fekszik!, Hempi!, és az Ül! Köszönj! fegyelmező gyakorlatokkal melegítettünk be. Behívás után az ölbe ugrás következett: nem kellett kétszer mondani, máris pattant a kutya. A felhangzó elégedett morajlásra és a fényképezőgépek kattogására körbenéztem: mindenki minket figyel! Előre tudtam: ez a gyakorlat lesz a legnépszerűbb. A nagy érdeklődés láttán megijedtem. Filip mintha megérezte volna, és odabújt hozzám, majd megnyalta a kezemet. Az emberek ekkor felálltak, és körénk sereglettek. Mi pedig tovább Folytattuk: sapka-kesztyű levétele, pénzérme-kesztyű felvétele, tárgybehozás – Barbarától kapott újság – messzebbről, csörgő telefon behozása messzebbről, majd a behozott telefont utasításomra Filip belerakta a tőlem távol lévő kosárba, majd azt behozta nekem. Utolsó feladatként egy lámpa fel-lekapcsolását mutattuk be. A végén megkérdezte Enikő: ki kér az alapítvány bemutatkozó prospektusából? A jelentkezőknek a lapokat Filip a szájában hordozva kézbesítette ki. Óriási tapssal és ovációval gratuláltak nekünk. A fórum hivatalos rendje egyszeriben felborult. Mikor mindenki visszaült a helyére, az ülésvezető egyszerűen bezárta a konferenciát: – Úgy gondolom, nem kérdéses, hogy ki volt a mai nap legjobb előadója. A mai nap konklúzióját majd holnap levonjuk, és most még egyszer tapsoljuk meg Filipet, ezt a nagyszerű ebet! Ezután elárasztottak minket az érdeklődők. A nap végére a prospektusunk kevésnek bizonyult – belőle fénymásoltatni kellett.

Este újabb sétára indultunk Enikővel, kipihenni a fáradalmakat. Ám eltévedtünk, ráadásul egy rossz kinézetű környéken bolyongtunk. De csak hazataláltunk. Filip eddig is épp elég simogatást kapott a szállodában, de azért cserébe már pacsit vagy épp puszit kértek tőle az “adakozók”, vagy adtak neki! Már név szerint ismerték őt, és “Have a nice evening. See you tomorrow!” (Töltsék kellemesen az estét, holnap találkozunk) köszönéssel búcsúztak tőle.

Reggel megtudtuk, hogy a résztvevők közül az előző nap néhány hölgynek ellopták az útlevelét és a pénzét is. Ráadásul egyiküket még le is ütötték az utcán. Enikő elmesélte, nekik, hogy előző este milyen kétes helyen sétáltunk és megegyeztek benne: jó, hogy velünk volt Filip. Aznap nem került sor bemutatóra, de a tanácskozás záróbeszédében az elnök nem mulasztotta el megköszönni – mindenki részvétele és munkája mellett –, Filip fáradozását. Derültség és taps kísérte szavait. A konferenciát követő búcsúzáskor odajött hozzánk egy bosnyák fiú, aki az elmúlt napokban többször is érdeklődött a kutyával kapcsolatban, és örömmel mesélte: nagyon félt a kutyáktól, de hála Filipnek, már megváltozott a véleménye róluk. Eleinte nem értettem: miért akarja Filip magát annyira simogattatni ezzel a fiúval, hiszen szemmel láthatóan a srác fél tőle (így utólag: lehet, hogy Filip érezte a fiú bizonytalanságát). A srác fényképet is készíttetett, amelyen Filip szájában fogva viszi neki a prospektust – bizonyítékként a barátnőjének.

A brüsszeli reptéren most sem kérték tőlünk a kutya papírjait, pedig reménykedtünk benne, ugyanis egy szigorú arcú vámosnál jelentkeztünk. Egyik rendész meglátva Filipet, odajött hozzánk, és megállapította: elég nagy testű a tervueren – végre egy szakértő! Mint kiderült, őt otthon 5 belga juhász várja. Érdekes, hogy a négy nap alatt csak egy belga juhásszal találkoztunk, az viszont valóban malinois volt, egy rendőr oldalán bandukolt. A fedélzetre lépéskor ugyanaz a kapitány fogadott minket, aki idejövet is vezette a gépet. – Szevasz, Füles! – üdvözölte a belga juhászt. A személyzet tagjai most is kedvesek és segítőkészek voltak. A légikisasszonyok külön menüt szolgáltak fel Filipnek, amit csak a földetérés után adtam oda neki. A visszautat ismét végigaludta a belga juhász, én meg az előzőnél már jobban viseltem az utazást. A magyar vámosok sem voltak kíváncsiak a kutya papírjaira...

Filip imádja a teniszlabdát. Ha tehetné, egész nap csak futna utána, és hozná vissza az ölembe. Ám az is igaz, hogy nagyon szeret dolgozni. Eleinte riadtnak tűnt és szolgamód szaladt hozzám, ha megmozdultam. Talán attól félt, hogy mellőlem is elkerül? Most, több év elteltével is ugyanúgy pattan és jön velem, mintha össze lennénk kötve. Sok időt, energiát és figyelmet kellett fektetnem ebbe a kapcsolatba, hogy ilyen kiválóan együtt tudjunk működni. Egyebek között meg kellett tanulnom, hogy megfelelően használjam azt a több mint ötven vezényszót, amit már ismert. Hála a kölcsönös szimpátiának, napról napra jobban megértettük egymást. Már nem próbáltam görcseimmel birkózva kiülni a kerekes székbe, hogy eljussak az ágytól a csörgő mobilhoz (amit mindig rossz helyen hagyok). Nem kellett segítséget kérnem akkor sem, ha az asztalon felejtettem a tévé távirányítóját, vagy ha fáztam, és takarót kívántam volna magamra húzni. A segítségemre sietett akkor is, ha a fürdőkádban jutott eszembe, hogy nem érem el a három méterre lévő törülközőt. Mellettem termett akkor is, ha elgurult mellőlem a kerekes szék, amikor az ágyra csusszantam, és akkor is, ha nem tudtam felvenni az elgurult aprópénzt vagy a leejtett kulcsot.

Lecsúszott a kerekes székem a járdáról, és elakadt a házunk melletti homokpadon. Megkértem Filipet, hogy hozza ki a telefont a házból. Bizonytalanul adtam ki az utasítást, mert addig még egyszer sem gyakoroltuk, hogy a házból hozzon ki valamit. Nagy lelkesen benyitott, és az újsággal a szájában tért vissza. Ékes szóval elmagyaráztam a farkát csóváló kutyának, hogy én a telefont kértem. A dolgos kedvű eb visszaszaladt, és nemsokára megjelent egy könyvvel. Rájöttem, hogy Filip az éjjeliszekrényem tetejét lomtalanítja — a telefonom is ott szokott lenni. Tovább kértem tőle a mobilt, ő pedig engedelmesen hordta ki egymás után az újabb újságot, a kenőcsöt, két kispárnát, a kosarat, a szerszámos ládát és cipőimet – páratlanul. Miután már a saját etetőtálját is kihozta, leállítottam az egyre nagyobb lendülettel serénykedő blökit. Szorult és kínos helyzetem ellenére nevettem és megdicsértem Filipet. Végül is feleségem anyukája jött át a szomszédból, mert gyanúsnak találta a látottakat.

Heti rendszerességgel járnak hozzánk kutatók az ELTE etológia tanszékéről. Azt tanulmányozzák, hogyan működik a kutya elméje. Filipnél is a problémamegoldó képesség érdekli őket. Az egyik kísérlet roppant érdekes volt. A mobilt kellett elhozatnom Filippel. Átmentem egy másik szobába és onnan kértem a telefont. A kísérletvezető azonban látványosan zsebre vágta a készüléket, úgyhogy a kutya nem tudott megfelelni óhajomnak. A megelőző kísérletekben mindig a helyén volt a mobil, ezért könnyen és gyorsan hozta. Most eleinte bökdöséssel jelezte az etológusnak, hogy nagy szüksége lenne az elvett tárgyra, de nem kapta meg. Berohant hozzám, és kérdően nézett rám. Továbbra is ragaszkodtam a telefonhoz. Erre kiszaladt és “üzletet kötött” a kutatóval. Bevitt neki egy, a közelben fellelt tárgyat, és cserébe megkapta a telefont. Boldogan rohant hozzám, szájában a mobillal. A kísérlet elején a kutatók úgy állapodtak meg, hogy a kísérletvezető átadja a mobilt Filipnek, mihelyt a kutya valami jellegzetes, újszerű viselkedést produkál, erre a csereberére azonban egyáltalán nem számítottak; ilyesmire sohasem tanítottuk. Hasonló viselkedést korábban csak emberszabású majmoknál figyeltek meg.

Az elmúlt évek alatt Filip szinte észrevétlenül megváltoztatta az életemet. Új kapukat nyitott a világra. Önállóságot adott nekem, emellett új kapcsolatokat, életkedvet és a paragility nevű sport lehetőségét.

dr. Topál József (etológus)

Igen népszerűek a “halló” kutyák – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Ausztriában, valamint az Egyesült Államokban, és Ausztráliában. Magyarországon azért nincs még hallókutya, mivel a Kutyával az Emberért Alapítvány tagjaiként úgy gondoltuk, a mozgássérültet segítő kutya sokkal többfunkciós feladatot lát el – és kiképzésük egyben nagyobb kihívást jelent számunkra – ezért a hallókutyák képzése háttérbe szorult.

A kutyák kiválasztásában fajtakorlátok nincsenek. Mindössze annyi a kritérium, hogy képesek legyenek a különféle jelzésekre.

Elég jól behatárolható az a szerep, amelyet a halló kutyának be kell töltenie.

Elsődlegesen azzal segítenek, hogy a hallássérült emberek számára a nekik nem hallható hangokat jelzik – pl. ajtócsengetés, telefoncsörgés, mikrohullámú sütő jelzése stb. A kutyákat úgy tanítják be, hogy a különböző eredetű “zaj” hangokat más-más vizuális jellel jelezze gazdája számára – megböki, elé áll –, így abból egyértelműen tud következtetni a siket, hogy a lehetséges négy-öt hangforrás közül épp melyik hallható vagy volt hallható a közelben. Hogy erre képes legyen a kutya, ezért őt a konkrét hangjelek egyedi jelzésére kell betanítani. Másrészt viszont, mivel a hallássérült emberek jelentős része egyensúlyzavarral is küzd – épp a hallószervi sérültségük miatt –, ezért szükségük van (lehet) rá, leginkább az utcai közlekedés során, hogy adott esetben a póráz segítségével egyensúlyban tudjanak maradni vagy erősebb billenés esetén meg tudjanak támaszkodni a kutyába.

dr. Topál József (etológus)

Arra vonatkozó információim, hogy egyes kutyák képesek gazdájuk közelgő epilepsziás rohamát felismerni és jelezni, Angliából, baráti beszélgetésből származnak. Ezek szerint ma még csak kutatási részeredményekről lehet beszélni. Úgy találták, hogy néhány egyed valóban képes volt felismerni az epileptikus rohamot megelőző állapotot, és viselkedésével a gazda “tudomására is hozta” a közelgő veszélyt. Erre a spontán jelenségre alapozva néhány esetben sikerült olyan tréninget ráépíteni, melynek révén a kutya nagy hatékonysággal képes volt a rohamot megelőző, még tünetmentes, korai állapot felismerésére és jelzésére. Valószínűnek tartom, hogy a roham előtt hirtelen átalakul a beteg agy kémiai tevékenysége, ezáltal az illető élettani funkciói is megváltoznak, és ezt érzékelheti a kutya a beteg bőrén át, vagy a leheletéből kicsapódó szagok alapján. Az is lehetséges, hogy a kutya érzékeli a gazda viselkedésének számunkra észrevétlen és a beteg részéről sem tudatos apró megváltozásait és erre reagál.

Újabban olyan híreket is lehet hallani, hogy egyes kutyákat sikerrel alkalmaznak a rák bizonyos fajtáinak diagnosztizálására. Köztudott, hogy a rákbetegségek gyógyíthatóságának egyik legfontosabb előfeltétele a korai felismerés. Ugyanakkor azonban nagyon sok esetben csak a betegség előrehaladottabb állapotában jelentkeznek olyan tünetek, melyek egyértelművé teszik, hogy a betegség kialakult. Sajnos ebben a stádiumban általában már jelentősen romlanak a gyógyulás esélyei, a korai felismerés pedig csak bonyolult műszerekkel és laboratóriumi eljárásokkal lehetséges. Ebből a szempontból nagy jelentősége lehet annak, hogy a kutya rendkívül kifinomult szaglása révén képes lehet felismerni az ember által kilélegzett levegőben azokat a kémiai anyagokat, melyek a rák következtében megváltozott anyagcserét jellemzik. A módszer még kísérleti stádiumban van, de meglehet, hogy elsősorban a tüdőrák diagnosztizálásában sikerül a kutya bevonásával költséges diagnosztikai módszereket helyettesíteni.

Ezzel azonban még nincs vége a kutyában rejlő “diagnosztikai” lehetőségeknek. Egyes kutyák képesek a cukorbetegeknél a normális mértéktől eltérő inzulinszint észlelésére és jelzésére is. Ahogyan az feltehetőleg a rákos beteg felismerése esetében is történik, a cukorbeteg által kilélegzett levegő kémiai összetétele egyértelműen jelezheti egy erre a célra kiképzett kutya számára az anyagcsere kóros megváltozását. Ennek jelzése adott esetben életet is menthet, hiszen a súlyos cukorbetegségben szenvedők esetében akár végzetes is lehet, ha például elfelejtik beadni maguknak a szükséges inzulint.

A kutyát kifinomult szaglása, az emberi viselkedésre való rendkívüli érzékenysége egyedülállóan alkalmassá teszi arra, hogy speciális kiképzéssel ilyenfajta egészségmegőrző szerepet is vállalhasson. Sajnos az még nagyon távoli lehetőség, hogy ilyen kutyákat nagy számban alkalmazzanak. Ennek oka, hogy még nem vagyunk pontosan tisztában azzal, milyen mechanizmusok révén ismeri fel a közelgő epileptikus rohamot, rákos állapotot vagy a kóros inzulin szint eltérést a kutya. Márpedig ahhoz, hogy kutyákat nagy számban lehessen kiképezni ilyen feladatokra, ezek az ismeretek elengedhetetlenek.

17. Terápiás

dr. Topál József (etológus)

A tudatosan végzett állatterápia 1980 körül kezdett elterjedni az Egyesült Államokban. Az ötletet hamarosan átvette a nyugat-európai országok többsége, de Magyarországon csak az évezred végén kezdték el alkalmazni. Így például a Rex Kutyaotthon Alapítvány éveken át biztosított kutyákat terápiás foglalkozások keretében idős, magányos emberek részére. Szombathelyen a Korai Fejlesztő Központban mentálisan sérült gyerekek fejlesztésének elősegítésére vesznek igénybe kutyát, és az utóbbi időben a budapesti TETRA 2002 Alapítvány kezdett bele többféle terápiás, fejlesztő programba is. A Kutyával az Emberért Alapítvány az autista és a halmozottan sérült vak gyerekek foglalkoztatásához biztosít kutyákat. Segítő szándékunkat a kutatómunka is ösztönzi, szeretnénk ugyanis megismerni azt, hogy pontosan milyen hatásmechanizmusok révén működik az állatterápia.

A közhiedelemmel ellentétben ahhoz, hogy egy kutyából terápiás kutya legyen, nem kell túl sok kiképzési ismerettel rendelkeznie, de ugyanakkor meglehetősen egyedi “személyiségjegyekkel” kell bírnia. Alapvetően emberszeretőnek és magas ingerküszöbűnek kell lennie. Nem ijedhet meg a szokatlan, váratlan ingerektől, és a furcsa emberi viselkedést (artikulálatlan hang, koordinálatlan mozgás, vad simogatás) is jól kell tolerálnia. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kutya a rászorulók kényére-kedvére ki lenne szolgáltatva, hiszen a terápiás foglalkozáson a kezelt személyen kívül mindig jelen kell legyen a terapeuta és a kutyáért felelős kiképző is. Ha az állat számára kellemetlen vagy fájdalmat okozó a terápiás munkában való további részvétel, a kutya kivonulhat a szituációból. Jellemzően vadász- és juhászkutyák végeznek ilyenfajta feladatot, de mindig az egyedi tulajdonságok döntik el az alkalmasságot. Mivel az egész “gyógyító folyamatban” fontos szerepe lehet a kellemes tapintási ingereknek is, ezért a tömött, meleg érzetet keltő, selymes bundájú kutyák előnyt élveznek. A jó érzetet kiváltó tapintás speciális, pozitív agykémiai elváltozást okoz az embernél. Kellemes érzést ad, ami depressziócsökkentő hatást eredményez.

Az állatterápia lényege, hogy a különböző pszichés problémákkal küzdő és értelmi fogyatékos emberek számára jótékony hatással van, ha a terápiás foglalkozásba (legyen az valamilyen készségfejlesztő avagy egyszerűen csak depresszió csökkentő) bevonnak valamilyen állatot. A kutya az állatterápián belül kiemelt helyet foglal el, éppen azért, mert a kutya nagyon jól kommunikáló, fejlett szociális intelligenciával rendelkező lény. Nagyon érzékenyen képes lereagálni az ember érzelmeit, kikényszeríti az emberből a vele való kommunikációt. Például az autizmussal élő gyermekek esetében jellemző lehet, hogy teljes mértékben elzárkóznak a terapeuta munkájától és nem kommunikálnak vele. Ebben az esetben – meglepő módon – egy kutya, a maga “erőszakosan” kommunikációra felhívó viselkedésével és provokálásával ki tudja billenteni az apatikus állapotban lévő gyermeket, aki elkezd kommunikálni a kutyával. Ezt a nyitott állapotot pedig ki tudja használni a terapeuta a maga fejlesztő céljaira. Banális dolgokról van itt szó. A terapeuta által eldobott labdát lelkesen visszahozza a kutya és további játszadozásra akarja rábírni a gyermeket, például a kezébe adja a játékot. Ugatással, böködéssel vagy nézéssel erősíti meg óhaját (akaratát) és ez a látványos és eseménydús produkció kibillenti elzárkózó, passzív állapotából a terápiában résztvevő gyermeket.

Alapvetően kétféle kutyaterápiás eljárás van. Az egyik az úgynevezett simogatásos terápia. Idősek otthonában, depressziós, pszichésen sérült személyeknél vagy hospitalizált betegek esetében alkalmazzák. A kutya ilyenkor alapvetően passzív szerepet tölt be, egyszerűen csak örül a simogatásnak, amit különféle módon ki is fejez – nézéssel, törleszkedéssel, kéznyalással. Mindez olyan érzelmi plusz motivációt jelent az illető kezelt személy (személyek) számára, ami segíti a fizikai, a lelki és a szellemi állapot javulását, a frissesség megtartását. A terápiás foglalkozások másik típusában a kutya aktív, cselekvő szerepet tölt be. Ilyen esetben a terapeuta különböző gyakorlatokat mutat be a kutyán keresztül – apportírozás, különböző testhelyzetek felvétele – és ezek a gyakorlatok szerves részévé válhatnak egy-egy fejlesztő foglalkozásnak.

Például ha a szellemi fogyatékos gyerekekkel olyan szavak jelentését, használatát kell elsajátíttatni mint az alatt, felett, akkor a kutya bevonása nagy segítséget jelenthet. Az asztal alá vagy az asztalra dobott labda mozgásra készteti a kutyát és már lehet is kérdezni a gyerekektől: hol van a kutya? A szellemi fogyatékos gyerekek nehezen motiválhatók tanulásra, de maga az állat jelenléte olyan mértékű motivációt vált ki belőlük, hogy jobban odafigyelnek a pedagógusra – és általa a foglalkozásra – s már egymást túlkiabálva fogják mondani: a kutya az asztal alatt van! Az effajta katalizáló, rásegítő hatás révén sokszor meglepő eredményeket lehet elérni.

Miért van ilyen aktivizáló hatással az adott embercsoportokra a kutya? A kutya evolúciós múltjában keresendő és található meg a felelet. Évezredek óta él az ember társaságában, és a nem kis idő alatt a két faj egymásra hangolódott. Az ember speciális élettani változásokkal reagál a kutya jelenlétére, amit például a keringésében beálló változás is mutat; ezt tudományos kutatások eredménye bizonyítja. Ez nem azt jelenti – mint sokan gondolnák –, hogy a kutya jelenléte csökkenti a vérnyomást, hanem általa megnő az ember stressztűrő képessége. Például a veszekedő vagy érzelmi stresszhelyzetben lévő személyek esetében hamarabb helyreállt a normális alapállapot, mint azoknál, akik mellett nem volt ott a kutya. Ez azt jelenti, ha hosszú távon valaki folyamatosan stresszhelyzetnek van kitéve, a kutya jelenléte a szervezetre rótt megterhelést csökkenti és ilyen módon lehet élethosszabbító, egészségmegőrző szerepe is. Ez egy biológiai mechanizmus, amelynek megvan a maga biológiai oka. Ám mindez fordítva is igaz! A stresszhelyzetben lévő kutyára sokkal kevésbé van megnyugtató, stresszcsökkentő hatással egy másik kutya, mint az ember. Kölcsönös, oda-vissza hatásról van tehát szó.

ÉLETKÉPEK

“Két évvel ezelőtt döntöttem el, életem hátralévő részét idősek otthonában fogom eltölteni. Szeretett feleségem halála után rám szakadt a magány és a nyolcvanadik életév küszöbén már nehéz elviselni a csendet. Szeretet és társaság után vágytam. Már gyermekként is erősen vonzódtam a gazdaszerető, hűséges kutyához. Életre szóló barátság lett belőle. Életemnek egyetlen éve sem telt el kutya nélkül. A hosszú sorban a legelső egy bernáthegyi volt, Úrfinak hívtam. Utána különböző fajták és az általam csak “parlagi”-nak nevezett, keverékkutyák következtek. Az utolsó két évtized alatt viszont csak német juhászom volt. Fogékony, okos kutyák. Sok mindenre rá lehet venni őket. Én például egyiküket megtanítottam létrára mászni. Mancsával ügyesen megkapaszkodott a létrafokokban és a végén már macska módjára mászott föl rajta. A nagyobb gond a lejövetellel volt. Türelmesen tanítgattam technikájára. Mivel bízott bennem, tette, amit mutattam neki. Tudtam, a kutyának nem szabad magasról leugrani, mert könnyen meghúzhatja, esetleg eltörheti a lábát. Az utolsó kutyám lebénult. Hátsó lábaira már nem bírt támaszkodni. Azt mondta az állatorvos, ne hagyjuk tovább szenvedni…

Könnyen beilleszkedtem az otthon lakói közé. Szobatársaim is elfogadtak. Megbecsüljük, tiszteletben tartjuk és szeretjük egymást. Közös a sorsunk. Fél évvel az ide kerülésem után látogatott meg bennünket először egy a “hivatását” végző kutya. Az otthonnak van egy kis zárt udvara. Ott vártunk az érkezőkre. A hölgy gazda bemutatta és mesélt kutyájáról, a szakállas skót juhász Meloriról, és elmondta, terápiás céllal jöttek. Mintegy húsz-harmincan lehettünk az udvaron. Szeretetünkkel elkényeztettük a kutyát. Kapott kekszet, és tömérdek simogatást is. Aztán előkerült egy labda. Boldogan futott utána, majd hozta vissza és kézbe adta. Ekkor már vagy tizenöten hívták közülünk egyszerre magukhoz a kedves, pajkos kutyát. Úgy vettem észre az otthon lakóinak azon részén, akik a terápiás kutya foglalkozáson rendszeresen részt vesznek, hogy azt kedvelik, számukra kikapcsolódást jelent. A kutyaterápiára hetente egy alkalommal, pénteken délután kerül sor. A másfél óra hamar eltelik. Az otthonnak sok lakója ágyhoz kötötten éli napjait. Hozzájuk szobáról szobára látogatva érkezik meg Melori.”

“Unokám kilenc évvel ezelőtt párkapcsolatra adta a fejét. Bár munkás éveimet én és a fiam is szorgos munkával töltöttük el, unokám és barátnője számára az első lakhely mégis az albérlet lett volna. Úgy gondoltam, kenyerem javát már megettem, a fiatalok ne a más, hanem az én lakásomban kezdjék el élni a közös életüket. Egyik magára maradt barátnőmmel egyeztetve, bevonultunk az idősek otthonába. Egy szobába kerültünk. Az évek múlása már a sokadik otthonlakót sodorta mellém. Mostani szobatársam nehezen tudja megfogalmazni gondolatait. A beszédet alig érti. Ezért inkább leírom neki a mondanivalómat. Úgy egyszerűbb. Az eltelt 92 év sok emléket hagyott maga után. Fiam betegsége nem tette lehetővé számára, hogy önfeledten játszhasson pajtásaival. Mégsem volt magányos. Kutyánk személyében hű barátra lelt. Odaadó szeretettel voltak egymás iránt. Egy anya ezt sosem feledheti. Én nemcsak a kutyákat, de az embereket is szerettem. Bár nem egyszer megesett, hogy közülük egyesek megbántottak, de a békesség kedvéért túltettem rajta magam. Sokat olvastam és kedvtelésből verseket is írogattam. Némelyiküket még el tudom mondani fejből, a többit olvasgatni szoktam. Amikor hírét vettem a terápiás kutyafoglalkozás beindulásának, felidéződött bennem az elmúlt évek sok-sok kutyás emléke. Hálával és nagy tisztelettel gondoltam vissza kutyáinkra. Mivel már jó ideje ágyhoz kötötten telnek el a napjaim –csak a mosdóba szoktam kimenni -, ezért a szobánkban tudom fogadni Melorit és a gazdáját. Egy reszketeg, idős kéz számára a puha, meleg érzetet adó kutyabunda sok mindent jelent. A simogatás által pedig szeretetet adok ki magamból. Aki tiszteli és megbecsüli az életet, annak vannak érzelmei és azt ki is akarja fejezni. Ám nem szabad megfeledkezni a szem szerepéről sem. Nekem elég ránézni Melori bájos arcára és máris elönt a melegség, amire neki is oly nagy szüksége van, nemcsak a magamfajta idős asszonynak. Igaz, a kutyaterápiás csoport hetente csak egyszer látogat el az idősek otthonába, de a mi szobánkban már állandóan jelen van Melori. Még karácsonykor kaptam róla egy fotót a gazdájától. A képet az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényre tettem, hogy közel legyen hozzám, hogy jól láthassam. Időközben a sok gyógyszer helyet követelt magának a kis szekrényke tetején, ezért a kutyafotó a szobában lévő asztalra került. Onnan is jól látom. Tekintetem naponta többször is oda vetődik. Kicsit megpihen rajta, lelkem feltöltődik szeretettel, és segít elviselni a gyakran rám törő fulladásos köhögésrohamot.”

Mlinkó Renáta (gyógypedagógus)

A csoportosan végzett gyógypedagógiai munkát a későbbiekben – immár egy éve – a Tetra Csoport terápiás kutyái segítik. Rajtuk kívül még egy Léna nevű sziámi cica is besegít. Az eltérő színű és nagyságú négylábúak látványa különböző élményekhez juttatja a kicsiket, akik kedvencüket ez által, illetve hangjuk, tapintásuk, nagyságuk alapján választják ki maguknak.

A terápiás foglalkozásra megfürdetve érkeznek a kutyák, és mielőtt belépnének a csapatmunkának helyet adó terembe, lábukat tisztára törlik. A gyógypedagógiai munka egy alaposan kiérlelt terven alapszik; annak lépcsőfokai a gyerekek fejlődésére épülnek (egyrészt mozgást és értelmi fejlődést céloz meg, másrészt pedig inger- és érzelmi töltést kíván adni). Az apróságok a földön ülő gyógypedagógusok ölében ülnek; legtöbbjüknek törzsét és fejét meg kell támasztani. A kutyákat név szerint sorra bemutatjuk; a gyerekek tekintetét közben az épp soron lévő állat felé irányítjuk. A tapintásos érzékeltetés alapvetően simogatást, tapogatást jelent, de a kutya bundáján a gyerekek meztelen talpát is végighúzzuk, sőt, egész testükkel a kutyához bújhatnak. A simogatás révén megpróbáljuk fogásra késztetni a gyerekeket; arra ugyanis nagyrészük képtelen vagy alig képes. A fogás tanítására sokféle játék keretében sor kerülhet. Például ilyen gyakorlat, amikor egy kisebb karikát fogatunk meg a gyerekekkel. Erre őket úgy próbáljuk rávenni, hogy az egyik terápiás kutyát ráharaptatjuk a gyűrűre; őt gazdája erre előzetesen betanítja. A mozgásra való motiváltság megteremtése is fontos szempont. A megfelelő idő elérkeztekor a kutyák már kúszni is tudnak. A négylábú kedvenc mozgása utánzó kéz- és lábmozdulatokra készteti a gyerekeket és ők képességeik szerint próbálkoznak. Ez által az önálló mozgást próbáljuk elősegíteni. Amennyiben egy erősebb testalkatú kutya is jelen van, úgy ő a felülésben is segítheti a gyerekeket – a kutya szájában tartott segítő eszközben a gyerekek megfogódzkodnak –, és még a “hátasló” szerepét is betöltheti. Ilyenkor a kötött izomzatú gyerekek meztelen combja, lábszára hozzásimul a puha, meleg érzetet keltő bundához. A gyerekek vizuális koncentrálóképessége széteső. A számukra érdekes és ingergazdag élményanyag előbb-utóbb odavonzza tekintetüket, azt rásegítéssel próbáljuk fokozni. A kutya testrészeinek megnevezésével, megmutatásával, majd azok megfogatásával, valamint a kutya és a gyerekek azonos testrészeinek beazonosításával fejlesztjük a gyerekek testképét, énképét. A csoportos foglalkozásokon részt vevő gyerekek létszáma maximum hat-hét fő. A közösség működési elve – egymásra odafigyelés, az egyén sikerének közösen meg- és átélt öröme, a változatos cselekvéssor –, inspirálóan hat az óvodásokra. A gyakorlatok között közös énekléssel biztosítjuk az átmenetet, amely idő alatt kipihenhetik magukat a fáradékony gyerekek. A hétfőtől csütörtökig előre begyakorolt készségfejlesztő játékos feladatokat erősíti meg a pénteki kutyaterápiás foglalkozás. A kutyának inspiráló szerepe van. Lényéből adódóan pozitív érzelmi hatást kelt és vált ki az emberekből – így a gyerekekből is –, ezt a képességét használjuk ki. Általuk lehetővé válik a társas interakciók, érintések, gesztusok gyakorlása, ami hasznos a kortársakkal való kapcsolatteremtés során.

Az elmúlt egy év tapasztalatát a következőkben tudnám összegezni: nőtt a gyerekek odafigyelő és koncentráló képessége, a nehezebben megnyíló gyerekek oldottabbá, befogadóbbá váltak, a csoport tagjai egymásra nagyon odafigyelnek, és a tanult nagy- és finommozgásokat is eredményesebben, pontosabban hajtják végre.

A foglalkozásokat fényképek és videofilm készítésével folyamatosan dokumentáljuk, hogy azok által nyomon lehessen követni, és bizonyítani lehessen a gyerekek fejlődését. A terápiás kutyák jelenléte erős motivációt jelent számukra. A fejlesztőmunka eredménye alapján úgy gondolom, hogy még sok kiaknázatlan lehetőség rejlik a kutyákban, más típusú és súlyossági fokú sérülések esetén, különböző életkorokban. További terveinkben szerepel, a különböző egészségi-, mentális-, és pszichés problémákkal küzdő embertársaink részére megfelelő fejlesztőprogramok kidolgozása az állat-asszisztált terápia keretében.

V. rész GAZDÁK KUTYÁIKÉRT

18. Vak

Kassai Ágnes

Nyolchetes korában került mellém az angol cocker spániel. Pedro szófogadó és tanulékony kutyának bizonyult. Hamar megértette: a járda végén meg kell állni – míg oda nem értem, leült –, és az úttestre csak akkor lépett le, ha azt kézintéssel jeleztem. Kezdeményező is volt. Magától ment be a vízbe és ennek megfelelően imádott úszni. Az étkező tálja előtt is aktívnak bizonyult. Nem volt verekedős fajta – mindig ő húzta a rövidebbet.

Nyolc éves lehetett, amikor jobb szemén szürke hályog keletkezett; annak beérésével, három év alatt fokozatosan elveszítette látását. Ez idő alatt derült ki, hogy másik szemével sem lát. Addigi virgoncságát alábbhagyva, egyre óvatosabban közlekedett – a parkban már nem rohangált, inkább csak bóklászott. Mára már teljesen elbizonytalanodott. Nem játszik kutyákkal, és a vízbe is épp, hogy csak bemegy úszni, néhány tempó után már jön is ki onnan. A többi kutya nem támadja őt. Azokat csak akkor veszi észre, ha szagukat megérzi - a másik kutyát körbeszaglássza, “megnézi”, hogy az milyen nemű. Szárazföldi közlekedése során szaglására támaszkodik. Útközben orra végig a földet söpri. A lépcső irányát úgy állapítja meg, hogy orrát egyre lejjebb nyomja, és ha annak hegye talpa vonalánál alább van, akkor tudja: le kell lépni. Ellenkező esetben pedig felfelé vezet az út. Utcán csak pórázon sétál. Óvatosan, megfontoltan lépked. A lakásban megszokásból közlekedik. Az útvonalakat ismeri, bátran halad. Ha egy tárgyat – széket, szemetes edényt, ajtót – véletlenül nem teszünk a helyére, nem nyitjuk ki, és az a kutya szabadnak tudott útvonalába esik, annak nekimegy. Az egyik ajtót elfelejtettük sarkig tárni. Pedro a maga tempójában a szobába be akart menni, ám a zárt ajtón nagyot koppant. Viselkedése bizonytalanságot tükrözött: talán nem jó felé mentem? A hozzánk való viszonyában is beállt némi változás: sokkal “gazdisabb” lett. Más kutyákkal már nem barátkozik, velünk viszont egyre többet akar játszani. Minden este odajön hozzám és a lábával elkezdi lehúzni rólam a zoknit. Kezemmel azt annyira letolom, hogy annak végét Pedro szájával meg tudja fogni. Nagy morgással szerzi meg zsákmányát. Boldogan viszi a helyére és azt mindenkitől védelmezi. Ha el akarom venni tőle a zoknit, akkor szájába kapja és mutatja: ez az enyém! Végül is, ha továbbra is nagy szükségem van a zoknira, úgy azt odaadja nekem – soha sem harapna meg.

Látásának gyengülésével egy időben hallása is kezdett romlani. Hiába hívtam őt magamhoz, nem reagált rá. Az éles hangokra egy ideig még felfigyelt, de hallása is teljesen elveszett. Mivel Pedro világéletében szófogadó volt, ezért hallásromlásának legelején nem feltételeztem róla, hogy szavamat nem akarja meghallani.

Két évvel ezelőtt történt. Sétálni indultunk volna. Pedro az ajtó előtt állt, mikor hirtelen oldalára dőlt és elkezdett rángatózni. Szája nem habzott. Sokáig maradt ebben az eszméletvesztett állapotban – a kutya mereven feküdt, feje féloldalt felfelé ágaskodott. Az állatorvos agyérgörcsre vagy epilepsziás rohamra gyanakodott. Az utóbbi változat jött be. Pedro nyugtatót kap rá: időjárási front esetén belőle negyed szemet kell bevennie. Kutyám izületei is megkoptak. Első jele az volt, amikor a nagy melegben hideg kövön feküdt és amikor lábra akart állni, már nem volt képes. Betegségére zöldkagyló kapszulát kap, ami tünetmentessé tette.

Pedro ma már tizennégy éves. A sok baj ellenére köszöni szépen, jól van.

19. Mozgáskorlátozott

dr. Kapás Sándorné, Katalin

Kinéztem a virágüzlet ablakán. Egy sárgás-vöröses, félhosszú bundájú kutya haladt el előtte. Fürgén szedte lábát. Mind a hármat. Imádom az állatokat – kutyám és kanári madaram is van –, a sorsa nem hagyott nyugodni. Az állatorvos segítségét kértem. Azt, hogy a keveréknek mitől csonkolódhatott térdtől lefelé az egyik mellső lába, nem tudhatom, mondta az orvos, de hogy a seb szépen be van hegedve, az egészen biztos (az orvos csak méterekre tudta megközelíteni a német juhász forma ebet).

Minden nap egy tál ételt tettem ki a sorsverte kutyának. Csaba – ez lett a kutya neve – rendkívül bizalmatlan volt. Magához közel senkit nem engedett. Viszont az ételt elfogadta. A közeli bokor aljában gödröt ásott magának. Elmúlt a nyár, egyre hűvösebb szelek fújtak. Aggódni kezdtem: mi lesz vele télen? Egyik barátnőm révén egy fából ácsolt kutyaól került az üzlet mellé. Bár Csaba középtermetű volt, a ház mégis alacsonynak bizonyult. Egy ügyvéd vette magának a fáradtságot és megmagasítatta, kipofoztatta a kutyaólat. Esőálló tető került rá, azt hungarocellel bélelt falak tartották, és belül törölközővel kibélelt lakosztály várt rá. Ám ő oda nem volt hajlandó bemenni még az ételért sem. A szabadsághoz szokott világfi nem kért a bezártságból. Egy cukrászda üzemelt a közelben. A főnök minden nap adott nekem egy pohár tejszínt, és azt testvériesen elosztottam a két kutya között. Csabi adagját egyre közelebb tettem üresen árválkodó házához, míg végül oda betettem. Hogy az orrcsiklandó finomság mellett mennyire volt rá unszoló hatással a novemberi cudar idő, nem tudhatom, de amikor odanéztem, egy kutyaorr lógott ki a házikóból.

Eltelt egy év is, mire hagyta magát megsimogatni. Egyre közkedveltebb figurája lett a Vizafogó lakótelepnek. Ha néhány napra távol maradtam, nem maradt ellátatlanul. Volt, aki télen, éjjel egy órakor meleg húslevest hozott le neki csirkemájjal, mert azt Csabi nagyon szerette. A bőségtáljába került: disznótoros, pörkölt, bejgli, és még ki tudja, mi minden. Az ól lakója egyre jobban gömbölyödött.

A lakótelepen lakó, dr. Havas Ottó állatorvos elvállalta a kutya szakszerű ellátását. Jött is a kötelező oltás szérumával, ám láttára vagy talán szagára Csabi kereket oldott. Nem maradt más: reggelijébe nyugtatótablettát kevertem, amitől elálmosodott. De még így, fél éber állapotban is, az orvost észrevéve futásnak eredt, mi pedig loholhattunk utána. A fél lakótelepet befutkosta már, mikor egy parkoló autó alá hasalt. Én jobb felől toltam ki alóla, balról pedig injekciózta őt az orvos. Sorra nyíltak ki az emeleti ablakok és ellentmondást nem tűrő hangon szóltak le onnan az emberek: az a lakótelep kutyája, ne merjék bántani! – De hát én a virágboltos Kata vagyok, aki őt befogadta – válaszoltam. Ja, az teljesen más, drága Katikám, hallottam, és sorra becsukódtak az ablakok. A következő évben – okulva az előző év tapasztalatából – Csaba a virágboltban lett beoltva, ugyanis bódult állapotban könnyen egy autó elé szaladhatott volna.

Nagy kujon és csavargó volt. Egy tüzelő szuka után akár még a Lehel piacig is hajlandó volt elmenni, nem egyszer hozták őt onnan vissza az ismerősök. De gyakran nézett szét az Árpád hídi aluljáróban is. Félteni mégsem kellett. Csodálatosan tudott közlekedni. Leült a járda szélére, és türelmesen nézegette a robogó járműforgalmat. Amikor az utolsó gépkocsi is elsuhant az orra előtt, átbandukolt az úttest túloldalára.

A második év közepére oldódott fel benne az emberek iránt érzett félelme. Akkor már bárki megsimogathatta őt, és magától bejött az üzletbe is. Ám autóba továbbra sem volt hajlandó beszállni – ebből arra következtettem, hogy talán mégis csak balesetben veszíthette el a lábát. A környék-szerte kedvelt ebre egyesek mégis szúrós szemmel néztek. Egy pedagógus mindenféle nyomorék, undorító mocskos dögnek elmondta. És ha egyszer magával is történne ilyesmi? – szegeztem neki a kérdést.

Egyik télen történt. Cefetül hideg volt. Közeledett a hétvége. Törtem a fejem, mi legyen Csabival? Szombat délután tettem be neki vizet és élelmet az üzletbe, majd másnap délelőtt megint. Hétfőn reggel nyitom a boltot és megdermedek a látványtól: ami odabent mozdítható volt, az mind a földön hevert, a függöny széttépve terült el a vázákon. Valaki kívülről ingerelhette őt, vagy rátört a klausztrofóbia? – ki tudja. Többé nem lett oda elkvártélyozva (utána hozzám sokáig nem volt hajlandó bejönni). A zord tél fagyos szele továbbra is süvítve söpört végig a Duna parton. A közelben lakó Ildikó befogadta volna Csabit, csakhogy a lakására őt sehogyan sem tudta felcsalni, mígnem kiötölte: egy tüzelő szukával fogja megtenni! Csabi barátunk az orránál fogva lett vezetve. Eltelt az éjszaka, légyottról persze szó sem lehetett. Ildikó reggel leindult a kutyával, hogy az elvégezhesse a dolgát. A jóakaró befogadó nem volt bikaerős alkat, ezért bár a befogadott pórázon volt, mégis bemászott az első útjába akadó autó alá. Négy órán át könyörögtünk az alváz alatt kuksoló ebadtának. Ránk sem hederített. Ildikóval mi meg kezdtünk összefagyni. Nincs más megoldás, megkerestük a gépjármű tulajdonosát, és kértük volna tőle, hogy ijesztésül indítsa be a jármű motorját. Igen ám, de közel negyvenegy fokos lázzal, nagybetegen az ágyat nyomta. Végül is az egyik családtag megkönyörült rajtunk, és a felberregő motorzaj előcsalta Csabit.

A keveréket egyáltalán nem zavarta a negyedik láb hiánya. Magabiztosan ment vagy futott. Nemcsak a felnőtt kutyákkal játszott szívesen, hanem a kölyökkutyákkal is, vitte magával játszani őket. Nászának tanúja egyszer sem voltam, de ismerve vérmérsékletét, biztosan nem volt magányos. Vígan élte napjait, oda se neki. Egy fiatalember nyitott be a virágboltba: a barátaimmal összedobjuk a lábprotézisre valót, ha meg tetszik engedni, mondta. – Ő nagyon jól megvan a hárommal is, a protézis csak zavarná – feleltem.

Egyik nap egy szukakutyával jött fel a Duna-partról – airdale terrier és német juhász szülőktől származhatott. Van kaja meg pia, gondolhatta Csabi, bútorozzunk össze, ajánlhatta neki még ott a vízparton. Keménynek kellett mutatkoznom a kedves kis szukával szemben, hisz a közelben lakók nem mindegyike nézte megértő szemmel kutyamániámat. Hiába keményítettem meg szívemet – nem adok neki enni és inni –, olyan szép szemekkel nézett rám, hogy attól elolvadtam. Fáni itt ragadt. Csaba házába nem ment be – a bokor tövében vackolta el magát –, de hozzám az üzletbe azért belátogatott. Záróra után három kutya kísért haza. Fáni jött is volna fel hozzánk, de azt nem akartam; az én saját kutyámat sem szíveli mindegyik szomszéd.

Ildikóval egyre többet tanakodtunk azon, hogy Dorogon lakó szüleihez miként kerülhetne le Csaba? Sok problémát vetett fel a terv: ki helyettesít engem az üzletben, míg leviszem, az állatorvos épp ráérjen (az altatás miatt), úgyhogy volt mit egyeztetni. A kijelölt nap reggelén épp a bolt közelében őgyelgett a keverék. Megkapta az altató szurit, és még mielőtt Dorogra lett volna fuvarozva, az orvos leszedte a fogkövét, kinyomta bűzmirigyét, beadta a kötelező oltásokat. Mire az autó megállt a családi ház előtt, már ébredezett kábulatából a kutya. A nagyszobában tért magához – Alex kutyám és egy spániel szuka keverék is volt ott –, de ő egyszeriben megzavarodott. Össze-vissza rohangált, dülöngélve persze. Teljesen pánikba esett. Kiengedtük a kertbe. Ott pisilt egy nagyot, majd jobb kedvre derült és elbóklászott a zöldben.

Csaba évek óta Ildikó szüleinél lakik, a konyhába már bemegy, de abba a szobába, ahol ébredt, a mai napig sem! A Jézuska gyapjútakaróval bélelt, kacsalábon forgó kutyaólat hozott neki, amelyben sokadmagával is kényelmesen elférne. Ildikó – bár nem veti fel a pénz – igencsak megnézi, hogy az eladó milyen húsárút csomagol kedvencének. Otthon megfőzi és fagyasztva viszi le a szülői házba. Csabi ugyanis csak az ő főztjéből ehet!

Fáni a megürült kutyaólba nem volt hajlandó beköltözni. Hiába próbáltuk újjá suvickolni a házat, a szuka tiszteletben tartotta Csabi “tulajdonjogát”. Jött a tavasz, az pedig a tüzelés időszaka. Könyörögtem anyukámnak, fogadja be Fánit. Egy feltétellel vállalta, ha ivartalaníttatom a szukát. A műtőasztalról a barátommal vittük hozzá. Jó természetű, hűséges párának bizonyult. Teltek az évek. Húsvét volt. A kutya napok óta nem evett és ivott, de egyre terebélyesedett. Doktor úr, Fáninak nagy baja van – fordultam az ügyeletes állatorvoshoz. A kutya cukorbeteg, állapította meg. A májfunkció vizsgálat eredménye egyértelműen jelezte, Fáni mája már teljesen szétesett. Fáni utánozhatatlanul meleg és gyönyörű szemével még elbúcsúzott tőlünk – anyukám öt napig bírta kutya nélkül.

Talán már egy éve is volt annak, hogy Csaba Dorogra került. Nagy örömömre találkozásunk első pillanatában rám ismert. Vinnyogva rohanta körbe-körbe a birodalmát, boldogan mutatva meg nekem. A szukakutyával azóta puszipajtások lettek, és egymástól elválaszthatatlan barátok. Mikor a hosszúra nyúlt beszélgetés után kijöttem Ildikó szüleivel a házból, odavágódott mellém Csaba. Kiléptünk a kapun, Csabi a lábamhoz dörgölődzött. Elkísért a ház sarkáig, majd ott lefeküdt, ezzel jelezve nekünk: nagyon szeretlek benneteket, nem felejtettelek el, de én már ide tartozom (Csabi a túlélés bajnoka!).

Schopper Ildikó

Dorogon szeretettel fogadták Csabát. Az intelligens, jó alkalmazkodó képességű kutya hamar beilleszkedett az új környezetbe. A szintén befogadott, ivartalanított spániel szukával jól megvannak. Míg a lakótelepen félénknek bizonyult – többször is hasba rúgták, saját szíjával elverték (belső vérzése lett a rúgásoktól), addig mára karakán házőrző lett belőle. Az utolsó év telét már a konyhában vészelte át, de a jó idő kezdete őt az udvaron fogja találni.

Fél évvel megérkezése után a kerítésen egy maga alakította lyukon átfúrva magát, kiszökött az utcára. Elment a város nagy forgalmú útkereszteződéséig, ott leült és míg rá nem akadtunk, egyfolytában az autóforgalmat nézte. A nosztalgiázó kutyát haza vittük, és azóta nem szökött el, imádja a kert természetközeli világát.

A lakótelep újabb kutyát fogadott be, igaz, Kóbit már nem szeretik annyian, mint a régit. Negyedik éve lakik a panelházak árnyékában. A nagy testű kutya egy külön neki készített kutyaólban lakik. Kóbit több kutyásgazda is rendszeresen kiviszi sétálni a szigetre. A kutya póráz nélkül tart velük. Míg egészségügyi sétáját végzi, azalatt Margit néni lemegy a kutyaólhoz, kitakarítja, rendbe teszi. A munka végeztével pedig egy tál ételt hagy ott. Kóbi jól tudja, este fél hét órakor – órára nincs szüksége az idő megállapításához – már terített asztal fogja várni. Fürgén érkezik meg. Orrát a csajkához dugja és lemeózza az ételt. De nem nyúl hozzá. Megvárja, míg odaér első számú kegyeltje, Gina. A szuka nekilát a falásnak. Kóbi ezalatt tíz méterre áll házától és védi a területet. Mikor a szuka száját nyalogatva arrébb áll, csak akkor kezd neki az evésnek (két kutyának való étel van a tálban).

20. Siket

Dezmand Éva

Bagira fekete színű, amerikai cocker spániel. Sok fajtatársával és egy vizslával együtt él nálam. Bagira ifjú korában minduntalan kihasználta a nála nagyobb termetű vizsla védelmét. Előszeretettel rohant ugatva a nála termetesebb kutyák felé, majd oltalmat keresve száguldott vissza a vizsla háta mögé. Annak mentalitása érdekes volt: ha őt egy kutya megtámadta, nem védte meg magát, de ha a spánielre vicsorgott rá egy másik kutya, annak nekiment, még akkor is, ha az nála kétszer akkora volt.

Három évesen ellett Bagira. Kölykei már négy hetesek voltak, amikor elkapta őt az eklapsziás görcs – ez ellés után két héten belül szokott előfordulni. Ez a kór egy szájgörcs, ilyenkor a kutya száját mielőbb szét kell feszíteni, máskülönben megfullad. A kalcium hiánya okozza. Orvosi kivizsgálás követte az esetet, ami szívbetegségre utaló jelet állapított meg nála – többé nem is pároztattam Bagirát. Egyik pillanatról a másikra tört rá a szívgörcs. A kutya szeme hirtelen kimerevedett, oldalára dőlt, mint egy zsák, a lábai megfeszültek. Eközben alig kapott levegőt, egy-két percig tartott az eszméletvesztett állapot. Szíve tájékát masszírozni kezdtem és hideg vízzel lelocsoltam. Hamarosan éledezni kezdett, talpra pattant, megrázta magát és mintha mi sem történt volna, boldogan szaladgált. Élete végéig, évente kétszer-háromszor tört rá a szívelégtelenség.

Nyolcéves lett a spániel. Ha halkan szóltam hozzá a füle botját sem mozdította, ha hangosan tettem, azonnal odajött hozzám. Az orvos fülcseppet írt fel neki, de megmondta: a kutya fokozatosan el fogja veszíteni a hallását. Eleinte még meghallotta éles füttyömet, de később már azt sem. Egyre többször keresett meg szemével, így pótolva a hallás hiányát.

Szeme tükrén nem vettem észre, hogy romlik a látása; ekkor úgy tízéves lehetett. Erre úgy figyeltem fel, ha a széket nem toltam vissza a helyére, nekiment. Eleinte értetlenül toporgott körülötte, majd óvatosan kikerülte és tovább ment. Sajnos a látását sem lehetett megmenteni. A kutyát viszont naponta többször is le kell vinni. Második emeleten lakom, a házban nincs lift. Bagirát pórázra vettem és a körfolyosón elindultunk a lépcsőhöz. Előtte megálltam – a pórázt kissé visszahúztam –, majd elindultam és ő követte a vezetőzsinór irányát. Hasonlóképpen történt a járdáról való lelépéskor is. A parkban eleinte még elengedtem – tíz-tizenöt méterre elbóklászott tőlem –, de a későbbiekben már nem mertem szabadon engedni, nehogy baja essék. Együtt sétáltunk a füvön, a fák között. Magabiztosan lépkedett mellettem, mintha makkegészséges volna. Teljesen megbízott bennem. A többi kutya egyszer sem támadta meg őt.

Ez a sokféle baj nem változtatta meg Bagira alaptermészetét. Anyjával és öt testvérével jól kijött, nem idegenkedtek tőle. A hozzám való viszonya is változatlan maradt. Szívesen ugrott fel mellém az ágyba. Bár nem hallott, de valahogyan mégis csak érzékelte lépteim zaját. Amerre mentem – a lakásban vagy a szabad ég alatt -, ő egyenletes tempóban követett. Látható jele nem volt, de a tájékozódásban egyre inkább támaszkodhatott orra segítségére.

21. Epilepsziás

Király Zita

Amigo másfél éves korában került hozzám. A labrador vidám alaptermészetű és kiegyensúlyozott vakvezetőnek bizonyult. Gyengénlátó vagyok, vele nagyobb biztonságban érzem magam az utcán. Az emberek nem kellő odafigyeléséből mégis bekövetkezett néhány kellemetlen esemény. Esett az eső, amikor villamosra szálltunk. Egy ingatag lábakon álló, bizonytalan beszédű nő megjegyezte: miért jön fel kutyával, teljesen összepiszkolja az utasteret? Az egyik közelemben lévő férfi a nő felé fordult és megszólalt: nem látja, hogy milyen kutya fekszik a hölgy lába mellett?

–Látom én, hogy vöröskereszt jelzés van rajta – felelte a megkérdezett.

–Na és az mit jelent?

Szomorúan vettem tudomásul a szeszgőzös választ. Továbbra is vigyáztam Amigo testi épségére. Mégis mi lett a vége? A kutyával az álló mozgólépcső igénybevételével a metró peronszintjéről gyalogosan haladtunk fel az utcaszintre. Az út felét már megtettük, amikor valaki elindította a lépcsőt. Megijedtem, mivel a labrador nem volt a mozgólépcső használatához szoktatva. Amint a talpa alatt lévő fokok vízszintbe rendeződtek, azok a kutya bal hátsó lábának talpáról az összes párnát letépték. Hetekbe telt, mire felgyógyult – bár volt áfás számlám, akiknek kellett volna segíteni, nem tették. A labrador továbbra is talpraesett kutya maradt, de már nagy ívben kerülte a mozgólépcsőt.

Kétéves múlt a kutya. Munkahelyemen voltam. Amigo váratlanul feszültté vált, mellső lábai kimerevedtek. – Mi a baj, Amigo? A labrador lábaival dobbantott egyet, majd oldalára dőlt és elkezdett rángatózni. Vagy tíz perc telt így el, közben vizes ruhával borogattam, mikor végre nagy erőfeszítések árán lábra kapott és tántorogva elindult. Ami útjába került, annak nekiment (ezért az öntudatlanul haladó epilepsziás kutya útjában lévő tárgyakat előle el kell húzni). Öt perc öntudatlan bolyongás után (a kutya fejét lehetőleg le kell fogni, nehogy beüsse valamibe) Amigo újra elvesztette az eszméletét. (A kutya száját ilyenkor szét kell nyitni, nehogy a nyelve a torkán akadjon és megfulladjon). Az állatorvos – a vérvétel után – megállapította, hogy Amigo epilepsziás. Elvittem őt a Vakvezető Kutyaképző Iskolába is, ahol az állatorvos egy EEG – agyi hullámokat mérő – műszerrel megvizsgálta a labradort. A kapott pirulák nyolc hónapra tünetmentessé tették, de utána öt hónapon át, hetente újra és újra rátört a roham. Azok viszont teljesen másként zajlottak le, mint a betegség kezdetekor. A kutya hátsó lábai elkezdtek remegni – olyan volt, mint aki épp készül megfagyni. Közben pedig nagyokat nyelt. Tíz-tizenöt percig tartott nála ez az állapot – ez alatt a kutya egyszer sem vesztette el az eszméletét –, hidegvizes borogatást tettem rá. Újra állatorvoshoz vittem, mégpedig egy harmadikhoz. Az orvos nyugtató- és vitamintablettával egészítette ki az addigi két gyógyszert. Belőlük naponta háromszor kell adni a kutyának. Az eltelt másfél év alatt a labradorra egyszer sem tört rá az epilepsziás roham.

A betegség kezdete óta alaposan megváltozott a kutya. Ugyan továbbra is szeret vezetni, de nagyon lelassult. Ha egy autó hirtelen fékez, a csikorgástól megriad. Régebben mit sem törődött a durranó petárdák hangjával, ma már elkapja ilyenkor a reszketés. Amigo idegei teljesen tönkrementek. Gerincében keletkezett egy idegbecsípődés; gyógyszert kap rá. A labrador magányossá is vált, azóta még jobban ragaszkodik hozzám, mint az előtt. Kezemet állandóan puszilgatja (nyalogatja). Ha leülök, úgy fekszik mellém, hogy testével lábamhoz érjen; azelőtt elég volt neki, ha a közelemben telepedett le. Régebben, ha a nagyszobából kimentem a konyhába – onnan a kutya nem láthatott – nem jött utánam. Mióta epilepsziás lett, az előszobáig jön utánam, hiszen onnan szemmel tud tartani. A gyógyszereknek köszönhetően naponta sokszor vizel, három óránként le kell vinni, máskülönben megtörténne a baj. A parkban sétálva már ki nem állhatja a macskákat, de a dogot sem.

A kutyaiskolában felajánlották nekem, hogy adjam le a kutyát. Azt nem, feleltem. Én arra képtelen lennék!

22. Rákos

Gál Andrásné Nagy Ibolya

Az angol szetter – szokatlan kutyafajta a vakvezetők között – másfél évesen került mellém. Másban is rendkívüli teremtés volt. Imádta a nyers burgonyát, sőt a hámozatlan sárgarépát is. Ezt a sarki zöldséges sehogyan sem akarta elhinni, és próbaként egy sárgarépát dugott a szetter orra alá, aki a neki csemegének számító zöldséget jó ízűen befalta (két kiló ajándékba kapott sárgarépával térhettünk haza). Ezek után kutyámat már csak Nyuszinak hívtam. Mellesleg, megbízhatóan végezte napi vakvezető munkáját: gyorsan és határozottan vezetett. Mellette tanultam meg biztonságosan közlekedni.

Ami nagyon jól esett tőle – nem is mertem volna gondolni rá –, hogy az állatokkal is rendkívül barátságos lesz, így hullámos papagájunkkal, Robi úrral is, “aki” ki tudta mondani a saját nevét. Amikor első alkalommal hazaértünk, Nyuszi leült a szoba közepére, és nézte a körbe-körbe repdeső madarat. Odavittem hozzá a papagáj kalitkáját, megszagoltattam a szetterrel, majd rámutattam a köröző madárra: nem szabad bántani! Eleinte a kutya még felkapta fejét a madár után, ilyenkor ujjammal Nyuszi kobakjára koppintottam. A későbbiekben akár már rá is szállhatott Robi úr, a szetter békésen tűrte.

Idővel lett egy macskánk is. Nyuszi és az ő barátságát korántsem a “kutya-macska” perpatvarviszony jellemezte. A cirmos viszont nagyon szerette volna megkaparintani a papagájt. Ám drága kiskutyám mindig résen volt, és azonnal rámordult a tilosban járóra.

Beregfürdőn, egy kutyás táborban nyaralt a család. Megkértem a Vakvezető Kutyakiképző Iskola vezetőjét, hogy nézze meg Nyuszi emlőjét: csomókat észleltem benne. Ha visszautaznak Budapestre, mondta a szakember a tapintás után, keressék fel az Állatorvosi Egyetemet. A vidám, pajkos kutyát szeptember 24-én műtötték először daganattal, éppen a házassági évfordulónk napján. Nyuszi akkor hatéves volt. Pár hónappal később a lábain, majd az oldalán is megjelentek a kóros dudorok. Utána már sorra követték egymást az operációk.

Az orvos a szetter három lábát és a hasát vágta fel. Műtét után a kutyát még bent akarták tartani az egyetemen, de neki mehetnékje volt: amint az altatásból felébredt, máris keresett és nem volt hajlandó békén megmaradni. Az állatmentő hozta haza, a fiúk már úgy ismertek bennünket, mint a tenyerüket. Volt is nagy öröm. Letettük Nyuszit az ágyára. Valamivel később, elővigyázatosságból szóltam neki: maradj nyugodtan, kiugrom a postáért, mindjárt jövök, kiskutyám! Mire perc múltán visszatértem a konyhába, a kutya már annak küszöbéig csúszott-mászott.

Mikor egy-egy műtét után talpra állt, kifogástalanul vezetett. Ha akadályt észlelt, fejét bal lábam elé fordította, és ha nem figyeltem fel erre, akkor képes volt teljes testtel elém állni. Mindenfelé mehettem vele, csak az egyetem felé nem. Ha a közelében lévő troli megállóba értünk, megmakacsolta magát és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább menni. Mondhattam én neki bármi “finomat” és kedveset (sárgarépát vagy labdát), semmi foganatja nem volt.

Fulladni kezdett Nyuszi a rátörő légszomjtól. Asztmagyógyszert kapott rá. Áttételesnek bizonyult a rák, megtámadta a máját is. Már támolyogva vezetett az utcán, de minden akadályt precízen bejelzett – ekkor nyolcéves volt.

Már a húszadik műtét után lehettünk. Nemrég jött ki a klinikáról. A közeli téren sétáltunk. Odajött hozzánk egy család és megszólítottak:

–Milyen piros van a kutyámban? – tudakoltam meglepve.

–Hát piros az oldala, meg a háta is!

–Ja, az nem a színéhez tartozik, hanem csak jód – feleltem.

Tíz évesen már nagy beteg volt. Ennek ellenére sohasem nyüszögött. Ha fájdalmai már végképp kibírhatatlannak bizonyultak, bement a fotel és az asztal között lévő szűk területre, és a lábával erőteljesen kaparni kezdte a szőnyeget – az ki is lyukadt. Máskor meg a piros rongyát húzta körbe a lakásban. Egyszer kérdem tőle: mi bajod van, kiskutyám? – mert olyan csendben volt. Odajött hozzám, és megfogtam a fejét. A szetter merő remegés volt, de meg sem nyikkant (a hüvelyéből egy nagy, kacsacsőr formájú daganat türemkedett ki).

A Béres csepp valamelyest meghozta Nyuszi addig nem létező étvágyát. Igaz, épp hogy csak evett valamit, de az is több volt a semminél. Az állandóan nálunk vendégeskedő keverék szuka, a kis Dorka is segítségünkre volt. Férjem átvitte Nyuszit a klinikára. Én addig otthon voltam a ránk bízott kutyával. Az egyszer csak felpattant, kirohant a konyhába és elkezdett nyüszíteni. Mi a baj, kis Dorka? Nem sokkal rá hazatelefonált a férjem: nagy a baj, siessek a szülészetre!

Az orvosok sorra nézték meg a kitüremkedő daganatot, addig olyat még egyikük sem látott. Közel négy órán át tartott a műtét; az altatás kezdetén azt mondta nekünk az orvos: a kutyán múlik, hogy életben fog-e maradni. Ha élni akar, akkor élni fog. Az altatás után haza indultunk gyengénlátó férjemmel – el is tévedtünk az egyetem területén. Nyuszi nagyon szeretett minket, ezért életben akart maradni. Négy nap után térhetett haza. Boldog volt, rohangált a lakásban, senki sem akarta elhinni, milyen nagy operáción van túl.

Az első műtéttől kezdve az utolsóig Csillik Zoltán doktor hajolt az angol szetter fölé. Biztos kézzel operálta. Abban az évben, hónapokon át Hollandiában, egy szakmai konferencián tartózkodott. Várjuk meg, míg visszajön a doktor úr, tanácsolták a kollégái Nyuszi daganatokkal teli teste láttán.

A kutya már nem evett, nem kelt fel, nem akart az utcára kimenni. Ám továbbra sem panaszkodott. Csak az én ágyam mellé volt hajlandó lefeküdni. Mivel már alig mozdult, és ráadásul nagy meleg is volt, kimentem a konyhába, és onnan hoztam neki egy tál friss vizet. Belelefetyelt kettőt – az udvariasság kedvéért –, majd kivánszorgott a konyhába, és ott, a saját táljából teleitta magát.

Teljesen tanácstalanok voltunk. Már nem vécézett, igaz, nem is evett. Férjemmel ketten emeltük fel és vittük ki őt a levegőre. Nyuszi hasán hatalmas, millió színben játszó daganat éktelenkedett. A hasának háromnegyed részét el kellene távolítani, mondta az egyik doktornő. A beavatkozást talán túlélné a kutya, de a sebet aligha. Porig sújtva mentünk haza.

Nyuszit összesen huszonnyolcszor operálták meg daganattal.

23. Cukorbeteg

Stefi amerikai cocker spániel. Esetében következményes cukorbetegségről van szó, mivel hasnyálmirigy gyulladás előzte meg. Eredete mindmáig tisztázatlan, lehet, hogy az ellés után felborult a hormonháztartása, de az is lehet, hogy valamilyen táplálkozási szokás váltotta ki. Az akut időszak megviselte Stefit: hányt, émelygett, lázas volt. Egész nap feküdt és egyfolytában nyöszörgött. Az erős görcsök miatt minden kijött belőle, még a víz is. Mindez kisebb-nagyobb visszaesésekkel három hónapig tartott. Az orvos infúziós- és antibiotikumos kezeléssel próbált rajta segíteni, a hányást pedig hányáscsillapító gyógyszerekkel és kúpokkal igyekezett mérsékelni. A betegség tönkretette a hasnyálmirigy szövetállományát, ezért az már nem volt képes megfelelően inzulint termelni. (A cukorbetegségről akkor még nem tudtunk.)

A pontos kórképet az István utcában, az Állatklinikán diagnosztizálták, s azt mondták, talán meg is kell műteni a kutyát, mert előfordulhat, hogy az ivarszervei okozzák a gyulladást, de erre mégsem került sor. A klinikán megpróbálták Stefi inzulinadagját beállítani. Egy hetet töltött kórházban és mikor bementünk érte, már nagyon sovány volt, a gyengeségtől remegett, nagyon elesett állapotban volt. Stefi kölykei ekkor már egyévesek voltak. Hat kölykéből négy életképtelennek bizonyult, egyet elajándékoztunk (róla nincs információm), a meghagyott kölyök, Betty lumbágós.

Stefi hazakerült. Naponta kétszer adtunk neki inzulint, de mivel egységét csak hétköznapi körülmények között lehet pontosan beállítani (a mozgás és a táplálkozási habitusa otthon másként alakul, mint egy kórházban), így az hosszadalmasabb folyamat volt állandó megfigyelés mellett. Az adag egyszer kevésnek, máskor meg soknak bizonyult. Ha kevés volt, a kutya rosszul lett (alig volt tudatánál, reszketett, mozgáskoordinációs problémái voltak, nyüszített, a teste hidegnek mutatkozott). A cukorszint megemelkedésére a sok vízivás utalt (kirívóan magas érték esetén a kutya eszméletét veszti), illetve az állat hiperaktív módon viselkedett. Az akut időszakban a kutya csak pépes ételeket kaphatott. Pár hónap eltelte után sikerült stabilizálni Stefi állapotát.

Egy kutya esetében ezt a betegséget sosem lehet olyan előírásszerűen kezelni, mint az embernél. Sokszor fő a fejünk a kutya étkeztetése kapcsán. Minél kevesebb zsírt és meghatározott mértékű szénhidrátot kell kapnia, viszont fehérjéket (húst és sajtot, zöldségféléket) bőségesen fogyaszthat. A szénhidrát az inzulin beadása után fél órával szükséges, és ideális esetben a napi szénhidrát adagot ötszöri étkezés alkalmával kellene elosztani. Ha Stefi épp akkor nem akar enni, amikor feltétlenül muszáj lenne (fél órával a hosszú hatású inzulin beadása után), akkor erőszakkal kell a szervezetébe táplálékot juttatni (tejet például fecskendőben). Az emberhez hasonlóan, naponta ötször kéne ennie, de nála ez sem betartható. A hasnyálmirigy gyulladása miatt az emésztőenzim termelése elégtelen, ezért azt tablettával kell elősegíteni. Minden étkezés előtt a gyógyszert porrá zúzzuk és belekeverjük a kutya ételébe, mert így képes kifejteni maximális hatását.

Stefi figyelmét az inzulin beadás idejére nem kell felhívni. Szervezete azt előre jelzi neki, de a látható, hallható előjelekből is ki tudja “szimatolni”. Abszolút nem foglalkoztatja az injekciótű bökése, utána már megy is ki a konyhából a dolgára. Betegsége nem befolyásolta mindennapi kutyateendőinek ellátásában. Ha volt mit megugatni, megtette, ha nem, csinált helyette mást. A magához vehető tápanyag összetétele mellett azért is állandóan éhes Stefi, mert finnyás – talán gazdájának köszönhetően? Olykor még a húst is hosszasan szimatolja, majd otthagyja. Talán ettől, talán nem, de kissé nyugtalan.

A diagnosztizálástól eltelt öt év alatt a cukorbetegség teljesen tönkretette a kutya látását (szürke hályog alakult ki szemén), talán a fényt valamennyire még érzékeli. Mozgása látásának csökkenésével arányban lelassult. Kertes házban lakunk. Stefi orrát a földhöz nyomja, így indul ki a konyhaajtón. Lassan, óvatosan lépkedve halad előre. Nemcsak az előkertbe szokott kimenni, hanem a hátsóba is, gyakran fekszik ki a kapuba és ugatja meg az arra járókat. Naponta bejárja megszokott útját. Ha magunkhoz hívjuk, akkor sem sietős a dolga. Útközben néha nekimegy egy ottfelejtett, váratlan tárgynak – locsoló kanna –, ilyenkor koppan egyet, majd komótosan folytatja útját.

24. Depressziós

dr. Király Péter és Floki – állatorvos, a Rex Alapítvány alapítója

Flokit, a fekete-fehér foltos vizsla méretű keverék kutyust néhány évvel ezelőtt drámai lelkiállapotban, hatalmas, duzzadó emlőkkel hozta be a Rex Kutyaotthon Alapítványhoz egy jólelkű állatbarát. Elmondása szerint nem sokkal a szülés után a kutya szeme láttára lapáttal verték agyon a kölykeit, majd egy jól irányzott oldalbarúgással kihajították az utcára. A szerencsétlen állat minden zajra és a legkisebb kézmozdulatra is vonyítva menekült, és kifli alakba kucorodva remegte át az első napokat. Úgy gondoltuk, hogy egy szerető családban sokkal gyorsabban elfelejti majd a vele történt szörnyűségeket, ezért magunkhoz vettük. Ennek most már lassan négy éve. Azóta már képes önfeledten szaladgálni, de egy-egy hangos szóra még most is összerezzen: tudja, hogy az emberek alapvetően jók, de tudnak szörnyűségesek is lenni. És ezt a bevésődést a legnagyobb szeretet sem feledteti el vele.

Már a XVI. század elejétől maradtak ránk írásos, képi, és történeti emlékek a lavinakutató kutyáról (hegyi mentő). Az ősök a legkülönbözőbb hegyi keverékek voltak, azok leszármazottaiból alakult ki a bernáthegyi fajta. Magánházaknál és kolostorokban egyaránt tartottak kutyát. Adottságait felismerve, a hegyek között eltévedt, eltűnt személyek felkutatására is igénybe vették őket. Kiváló volt a szaglásuk (az ember szagérzékelésénél körülbelül kétszázszor erősebb a kutyáé). Keresőmunkájukat télen-nyáron természetes ösztönük szerint végezték.

A mai lavinakutató kutyák céltudatos kiválasztáson és felkészítésen esnek át. A klasszikus lavinakutyát – bernáthegyi, rumoshordóval a nyakában – el kell felejteni, hiszen már a XX. században sem ők teljesítettek mentőszolgálatot a hegyekben. Tömegüknél fogva (70-80 kiló) váltak alkalmatlanná a téli keresőmunkára. Az ilyen tömegű kutya mélyen belesüpped a laza szerkezetű hóba és hamar kifárad. Mellőzésüknek másik oka is van. A mai mentőalakulatok már másként érkeznek meg a katasztrófa helyére, mint a régiek. A sílécen sikló keresőemberek haladását jelentősen lecsökkentené a termetes és súlyos kutya lassú tempója; a mai harminc-negyven kiló súlyú kutyákat a sível haladó a két lába között, kissé megemelve futtatja, esetleg hátára veszi. A helikopteres kiszállás esetén is körülményes lenne bernáthegyivel érkezni a hóra. Helyette német juhász, belga juhász, gordon szetter, alaszkai malamut, óriás schnauzer, és különböző retrieverek, tehát középtermetű fajták vették át a szolgálatot.

Magyarországon lavinakutató vizsga megszerzésére nincs lehetőség. A környező országokban, Szlovákiában, Ausztriában és Szlovéniában viszont igen. A különböző hegyi mentő szervezetek hirdetik meg a lavinakutató tanfolyamot, ami után vizsgát lehet tenni. Egy ilyen felkészítésen vettem részt – a négy magyar egyikeként – Szlovákiában, a Magura hegyen. A négy képesítést szerzett kutya között volt belga juhász Kevin kutyám is, aki ma már nyugdíjas napjait éli.

A lavinakutató kutya kiválasztása sem egyszerű dolog. Jó mozgáskészség, jól motiválhatóság, kifejezett keresőkedv és atletikus anatómiai felépítés a célszerű erre a feladatra. Ezeket a kutyákat lehetőség szerint már kiskoruktól szoktatják a “munkahelyükhöz”, azaz a havas hegyvidékhez. Sok mozgatással jó fizikai kondícióban tartják őket, hisz a hóban való közlekedés komoly izomzatot feltételez. A lavinakutató vizsga letételéhez több hónapos munka szükséges, és minimum 18 hónapos kortól lehet letenni.

Hegyi menedékházban laktunk. A vizsgára készülés egy hétig tartott, hisz már előképzett kutyákkal mentünk ki, mindegyikünk kutyájának volt már terület vagy romkutató vizsgája. Elméleti felkészítést kaptunk a lavina természetével kapcsolatban. A lezúduló lavina állhat porhóból, de jeges hóból is. Ezeket a terepviszonyok ismeretével kombinálva, következtetni lehet a lavina alakjára: nyújtottabb, esetleg szélesebb háromszög, trapéz – ha egyenes terepen szakadt le a hó. Ezek az alapismeretek elengedhetetlenül fontosak az eltűnt személy keresési helyének beazonosításához. Keresés közben a szerencsétlenül járt személy valamely használati tárgyának megtalálása nagyban elősegíti a kutatók hatékony munkáját. A katasztrófa bekövetkeztekor elveszített síléc, síbot, sí szemüveg, sapka és kesztyű arra utal, hogy a megtalálás helyétől távolabb kell keresni az eltűnt személyt – ezek a tárgyak a hó felszín közelében lelhetők fel. A hátizsák viszont a hó mélyebb rétegéből kerül elő, ami arra utal, hogy annak közelében érdemes keresni a tulajdonost. A kutyákat ezért kell betanítani tárgyfelkutatásra is, ami számukra jóval nehezebb feladat, mint a személykeresés.

Keresendő tárgynak csak olyan ruhadarabot vagy felszerelési tárgyat praktikus használni, amely szervesen kapcsolódik a sízéshez vagy túrázáshoz. A gyakorlás legelején az egyik kedvenc tárgyával célszerű apportíroztatni a kutyát. A későbbiekben a kutya szeme láttára kell előbb kis, majd nagyobb, míg legvégül akár méternél is mélyebbre elásni a különböző tárgyakat. Aztán mindezt a kutya szeme elől elrejtve kell megtenni. A kutyát minden sikeres akció után jutalmazni kell.

A személykeresés tanításakor Kevin szeme láttára beástak a hóba. Félelmetes volt, hogy még a tíz-húsz centi vastag hótakarónak is óriási a súlya, alatta megmoccanni szinte lehetetlen. Másodszorra még mélyebbre kerültem. Utána megnehezítették Kevin dolgát. Látótávolságon kívülre vezették, és ismét beástak a hóba. Utolsó alkalommal pedig két és fél-három méter mélyre lettem eltemetve. Hátborzongató érzés volt odalent. Figyelembe véve a jelen lévő, tapasztalt hegyimentők tanácsát, egy megfelelő nagyságú, gömb alakú teret alakítottam ki a fejem körül, hogy körülbelül egy órára elegendő oxigént biztosítsak magamnak. Kevin rám talált, és ezzel véget ért a gazdakeresés feladatsora. A továbbiakban már egy idegen személyt kellett felkutatnia.

Zaj és szagterhelés nem éri a lavinakutató kutyát. Munkáját – legalábbis ebből a szempontból – nyugodt körülmények között végzi. A hó kiváló szigetelőanyag. Minél régebben temette be áldozatát, annál inkább telítődik szagával. Nem kívánom senkinek sem, de ha valakit mégis elsodor egy lavina, és közben valamelyest sikerül megőriznie lélekjelenlétét, próbáljon meg folyamatos mellúszó mozdulatokat végezni. A hómozgás leálltakor a keze így nem kerül a testével párhuzamos helyzetbe, és képes lesz életmentő teret képezni. Hogy a földhöz képest épp milyen testhelyzetben van, azt a nyálának kicsurgatásával tudja megállapítani. Ha sikerül egy kisebb üreget kialakítani, az fél óra biztos esélyt ad a megmenekülésre. Egy óra múltán szinte alig marad rá esély.

A hegyek között felnőtt, kiképzett és nagy gyakorlattal rendelkező kutatókutyák is hetente legalább öt napot gyakorolnak. Az egész éven át tartó foglalkoztatás teszi lehetővé számukra a – teljes koncentrálóképességet igénylő – megbízható szimatmunkát. Ha nincs lefagyva a hóréteg, az alatta három-négy méterre lévő embert a kutya közel száz százalék biztonsággal fogja megtalálni. Lefagyott hóréteg alól élve ritkán kerül elő ember. A kutyák hallótávolságon belül dolgoznak. Rossz időjárási viszonyok esetén pedig látótávolságon belül – pórázt nem használnak a felvezetők. A nyomra akadó kutya körözve halad a célpont felé, odaérve kaparni kezd, és szinte extázisba esik: őrült iramban kezd ásni, és közben eszeveszetten vinnyog. A hangrezonáció előidézhet hócsuszamlást, ezért a lavinakutató kutyákat nem tanítják ugatásra.

A lavinakutató kutya igazi vizsgája az éles bevetés. Az osztrák, a szlovén és a szlovák gyakorlat a következő: a lavinakutató kutyák gazdái többnyire a területi hegyimentő egyesület tagjai, így riasztás esetén elsőként ők kerülnek bevetésre. Riasztáskor a keresendő személyek számáról már van számadat, így az ügyeletes annak tudatában határozza meg a keresőcsapat létszámát. Mire az ügyeletes bevetési parancsnok csoportjával együtt megérkezik a helyszínre, a központból újabb csoportokat értesítenek, és azok indulásra készen állnak. Szükség esetén újabb és újabb egységek vethetők be óraműpontossággal.

Egy-egy kutya – ideális időjárási viszonyok esetén – húsz-negyvenméteres sávot kutat fel. Ennek szélességét a terepviszonyok is jelentősen befolyásolják. A kutyás keresőcsapat csatárláncba áll fel, őket egy másik, “technikával” felszerelt társaság követ, a szondásoké. A szonda nem más, mint egy három-négy méter hosszú ruganyos bot, amellyel a hó alatt lévő terepet lehet érzékelni. Ezt a keresőtechnikát tanfolyamon tanítják. Egy ilyen felállású csapat három-négy órán át kutat, utána felváltják őket. Ha nehezen közelíthető meg a lavina helye, vagy ha zord időjárás uralkodik a mentés helyszínén és a felmentő csapat nem érkezik meg időben, a terepen lévő egység mindaddig folytatja a munkát – pihenés közbeiktatásával –, míg megérkezik a váltás, de csak maximum egy napig. Amennyiben a kutya határozottan jelez, akkor a helyszínt átvizsgálják szondákkal – van teleszkópos és nem kihúzható rúd is. Ha a bot ruganyossága által érzékelt jel nem utal egyértelműen emberi jelenlétre, akkor egy másik kutyával kontrolláltatják az első munkáját. A kontrollkutya jelzésére a hátizsákokból előkerülnek az alapfelszerelésnek számító ásók, és őrült iramban folyik a menekítés. A hó fogságából kiszabadított személy mentésének további folyamata sok mindentől függ. Ideális esetben érte mentőhelikopter érkezik, de ha viharos szél fúj, vagy erős havazás áll be, akkor előkerül a szintén alapfelszerelésként jelen lévő, könnyű szerkezetű mentőágy, amelyen a hegyimentők leszállítják a sérültet a legközelebbi településre.

A különböző járművek használata mentés közben elkerülhetetlen, ezért a kutyákat szoktatni kell: a helikopter rotorzajához és a katonai szállítójárműveken való utazásra is. Mivel ilyen esetekben kis helyen sok személy és sok tárgy zsúfolódik össze egy légtérben, ezért a kutyáknak nyugodtnak, közömbösnek kell lenniük. Mivel a lavinakutató munka a kutyáktól nagy állóképességet és erős koncentráló készséget igényel, ezért táplálásukra oda kell figyelni. Vannak kimondottan nagy igénybevételnek kitett munkakutyák részére kifejlesztett száraztápok. Az ideális minőségű táp esetén kondíciójuk feljavul, mozgékonyabbá válnak, szőrük kifényesedik, szükségüket rendszeresen fogják végezni, székletük jó és teljes emésztésről fog árulkodni. A tápok adagolásánál elsősorban a kutya fizikai állapotát veszem alapul. Az én mércém: a kutya bordája szemmel ne legyen látható, de kézzel jól lehessen tapintani, és ugyanez vonatkozik az ülőcsontjára is; a túlsúly tönkreteszi a kutya izületét. A lavinakutató kutyák esetében – a rideg időjárásból adódóan – némi plusz súly megengedhető.

A lavinakutató kutyák nyolc-tízéves korukig dolgoznak: ezt leginkább az állóképességük határozza meg. A gazda számára figyelmeztető jel, ha hívó szavára már nem érzi ugyanazt a lelkesedést a kutyán, mint korábban.

A katasztrófamentő csoportok közül a lavinakutatók vannak leginkább magukra hagyatva. Feladatukat az infrastruktúrától távol végzik, munkakörülményeik zordak, és nem utolsó sorban életveszélyes terepen kutatnak.

ÉLETKÉPEK

Megtörtént a riasztás. A kutatócsoport egy futballpálya nagyságú terület láncszerű átfésülésébe kezdett. A negyven-ötven főből álló csapat háromszor járta végig a völgyet, de keresőszondájukkal nem találtak nyomra. Valami ok miatt a szokásosnál később érkezett meg a két lavinakutató kutya. Azonnal munkához láttak. Egyikük negyedórán belül jelzett. Hiába iparkodtak az ásók, a szerencsétlenül járt sízőt már nem tudták élve kiszabadítani. A szondával kutatók is bejárták azt a területet, ahol a kutya a betemetett ember szagát megérezte. A hajlékony rúddal azonban csak egy kidőlt fenyőfa törzsét tudták beazonosítani, ráadásul a lavina által elragadott ember teste fölött fenyőágak voltak. A kutya pedig úgy is rátalált…

Kanadában történt. Lavinaveszély állt be. Ennek ellenére az egyik bányatulajdonos a barátjával felment az üzemhez, hogy annak kapuját megerősítsék. Már lefelé igyekeztek, mikor a hóomlás elsodorta őket. A bányatulajdonos nem veszítette el lélekjelenlétét. A lavinában úszómozdulatokkal haladt a völgy felé. A hótömeg alázúdult és megállt. Mivel a férfi keze a feje előtt volt, maga körül üreget tudott képezni, majd sziszifuszi munkával tíz óra alatt kiásta magát. Csakhogy, mire kijutott a felszínre, már öreg este volt. Úgyis fogják keresni, gondolta, a sötétben nem érdemes nekiindulni, határozta el, és visszament pihenni a lyukba. Tehette, melegen volt öltözve. Reggel, amikor felébredt rájött, éjszaka egy újabb lavina temette be! Kezdhette elölről! De kiásta magát, s miközben mindenki az első lavina helyén, a hegy teteje közelében kereste, ő békésen besétált a faluba. Eközben a fél város őt és a barátját kereste. Közel egy napot raboskodott a hó fogságában a magát végül is szerencsésnek mondható bányatulajdonos. Ez az eset egyedülálló a világon, ilyen sokáig és ráadásul két lavinát még nem élt túl senki.

26. Romkutató

Szalánczi Gábor

Minden ma létező katasztrófa-mentő munka a lavinakutató kutya munkájából származik. Ott jöttek rá az emberek, hogy a kutya orrát (szaglását) fel lehet használni a bajba jutott emberek mentésére. Az 1960-70-es években az Egyesült Államokban kezdtek el romkutató kutyák képzésével foglalkozni, hogy a földrengés miatt vagy más okból összedőlt épületek romjai közül kimenekíthessék az embereket. A kezdeti lendület a hetvenes évtized közepére felerősödött: Nagy-Britanniában, majd Európa más országaiban is elkezdtek foglalkozni ezzel. Az első magyar Mentőkutyás Egyesület 1993-ban alakult meg. A romkutatás történetének még nincs írásos, összefoglaló dokumentációja, de nem is fontos. Az idevágó szakirodalom csak a kutyák képzésével és metodikájával foglalkozik.

Mentőkutyának elméletileg minden kutya alkalmas, amely tanítható. A következő képességekkel kell rendelkeznie: legyen intelligens és tanulékony, valamint jó szimatmunkát végezzen. Előnyös, ha kreatív; korábbi tapasztalataiból ismeretlen feladatot is képes legyen kikombinálni. Testfelépítése ne akadályozza a törmeléken való biztonságos mozgásban.

Ha fajtákra bontjuk, akkor: a német juhászkutya, a belga juhászkutyák (malinois, tervueren vagy groenendael), a border collie, a vadászkutyák közül legjobban a golden és a labrador retriever vált be. Ezek olyan fajták, amelyek népesek, sok van belőlük, sokukat eleve munkaképességük alapján tenyésztik - van miből kiválasztani a jobb egyedeket.
Egy mentőkutyának szánt kölyök kiválasztásakor a legfontosabb, hogy az élénk, érdeklődő és motiválható legyen. Ha arra szoktatjuk, hogy milyen jó a labdával játszani, akkor a későbbiekben könnyű lesz vele a dolgunk, mert a labdáért cserében nagyon sok mindent hajlandó lesz megtenni. A kutyák zsákmányért dolgoznak: ez a munkakutyák esetében labdát vagy jutalomfalatot jelent. Én jobban szeretem, ha a kutya a játékért dolgozik, mert az a kiképzés vagy a bevetés során nem fogy el. A kutya rendkívül érdekes lény: egy idő után már azért is dolgozik, mert annak örül a gazda. A falkavezér feldobott állapota, öröme kielégíti őt, és már nem igényli a jutalmazást. A kutya teljes fizikai kifejlődéséig nem kell vele komolyabban foglalkozni. A későbbi motiváltság érdekében viszont sokat kell vele játszani, és érdemes neki megtanítani az alapfegyelmezési feladatokat: ül, fekszik, áll, gyere ide!

Mindenféle keresés tanítása azzal kezdődik, hogy eldöntjük: hogyan jelezzen a kutya – valahogy jeleznie kell a megtalált személyt (vagy apportot). Ez leggyakrabban a kutya ugatásával történik. Ehhez először meg kell tanítani a vezényszóra felhangzó, erőteljes hangadásra, majd, ha bizonyos testhelyzetben lévő személyeket is így jelez, akkor megkapja "zsákmányát". Ennek tanítása a következőképp történik. Egy személy a kutya szeme láttára kezébe vesz egy labdát, előbb leguggol, majd később le is fekszik azzal. A kutya menne a játékáért, de mivel pórázra van kötve, nem teheti. Erre ideges lesz – egy kis hergeléssel még be is lehet segíteni neki –, mire egyszer csak ugatni kezd. Abban a pillanatban oda kell adni neki a labdát. A tanítás további célja, hogy minél hosszabban ugasson és tanulja meg: ha olyan személlyel találkozik, aki ül vagy fekszik (tehát nincs életszerű helyzetben), és ha őt hosszasan megugatja, akkor játékot kap. Azért fontos a hosszú és kitartó ugatás, mert egy katasztrófa helyszínén könnyen előfordulhat, hogy gazdájától messze kell dolgoznia, és míg hozzá odajut, addig eltelik egy kis idő. A kutyák számára nagy igénybevétel a kitartó, erőteljes hangadás, erős légzést igényel, ami fárasztja őket. Saját kutyámat, Bocit is a hosszan tartó ugatásra tanítom, akár két percig is ugat folyamatosan, erre körülbelül két hónap alatt tanítottam meg.

A későbbiekben a labdát magánál tartó személyt egyre jobban elrejtjük a kutya szeme elől, például egy romos épületben. Budapesten még van pár lebontatlan, omladozó épület, amelyek az összeomlás különböző fázisaiban vannak. Ezeken a helyeken úgynevezett búvóhelyeket építünk ki, ahova segítő személyt rejtünk el. Eleinte még csak félig fedjük el, fahulladék vagy ajtó alá rejtjük, csőbe helyezzük, téglarakás mögé bújtatjuk. A végén már a kutya semmit sem lát az imitált áldozatból, csak a szagát fogja érezni. Ilyen módon végül is a játékát keresi, mert tudja, hogy van egy ember a terepen, akinél ott van a játéka. A kutya gyakorlatilag végigrohan a romos épületben, orrát bedugja minden helyiségbe és már tudja is: van-e ott ember, és ha igen, akkor megkeresi. A félig-meddig elrejtett személytől a teljes fedésben lévő ember megtalálásáig körülbelül négy hónap gyakorlással lehet eljutni. Az épületeket, illetve a területeket váltogatjuk, hiszen fontos, hogy a kutya minden szituációval találkozzék.
Nemcsak törmelék alá rejtünk személyt, hanem a kutya normál keresőszintjéből kieső területen is, így például fejmagasságban: kiszögellésre, párkányzatra, de föld alá is, például egy aknába. A kutya feladata: amilyen közel csak tud, férkőzzön oda a keresendő személyhez, hisz ez a romeltakarítást végző emberek munkáját nagyban megkönnyíti, nem kell fölösleges bontómunkát végezniük. Elméletileg kaparással is lehetne jeleztetni a kutyát, de nem praktikus. A nagyon instabil helyen ekként jelző kutya akár még egy újabb omlást is előidézhet.
A keresendő személyt mind jobban elrejtjük a kiképzés során. Attól kezdve, hogy letakarjuk egy hullámbádoggal, eljutunk odáig, hogy egy műanyag csőbe bújtatjuk az illetőt, annak végeit frissen odahányt földdel elfedjük, majd az egészet téglahalom alá rejtjük; a műanyagcsövön ütött két lyukon keresztül kap levegőt a vállalkozó kedvű személy. A Népligetben van egy valamikor volt vendégfogadó, amelynek tulajdonjoga máig tisztázatlan. Oda is nagy előszeretettel járunk, a pincerésze kiválóan alkalmas a sötétben gyakorlásra. A teljes sötétben nem dolgozik a kutya, de a szeme gyorsan hozzászokik a sötéthez (gyorsabban mint az embereké), de amíg nem lát rendesen, addig csak az orrára támaszkodhat. Máskor pedig egy építési törmelék lerakóhelyre megyünk, ahová például a leégett Budapest Sportcsarnok elbontott, nagy méretű betonelemeit is szállították. Mindkét hely igazán életszerű. Erre nagy szükségünk is van. A kutyának ugyanis nagy biztonsággal kell mozogni az ilyen területeken. Ha nem képes erre – vagy nem eléggé begyakorolt –, akkor nem fog ugatni, ugyanis csak a minden szempontból magabiztos kutya adhangjelzést! A romhalmon történő gyakori munka rutinossá teszi.
Felvetődhet: mi védi a kutya lábát? Létezik bőrből készült lábbeli a mancsukra, de attól idegenkednek, mivel zavarja őket mozgásban, nem tudnak benne kapaszkodni. Ezt a problémát mi, emberek oldjuk meg. A gyakorlás vagy az éles bevetés helyszínét előbb átnézzük, és a kutya számára esetleg sérülést okozható tárgyakat – cserépdarabokat, üveggyapotot – eltávolítjuk az útjából. A kutyának persze sokkal jobbak a reflexei, futtában is jól látja, hogy mire, vagy hova lép, a talpát pedig vastag bőr védi. A romkutató vizsgának van egy idevágó feladata: a gazdának ölbe kell kapni a kutyát, néhány méteren át cipelni, majd átadni egy másik, a kutya számára teljesen ismeretlen személynek, aki a kutyát ölben tartva elviszi még egy darabon. A kutyának ezalatt a legnagyobb nyugalomról kell tanúskodnia – ezt rendszeresen gyakoroljuk. A Széna tér közelében, a volt Ganz-Mávag épületének felrobbantott romjai között már hasznát vehettük ennek, a föld ugyanis tele volt üvegcseréppel.
Nekem border collie-m van, Boci névre hallgat. Nagy-Britanniában átlagos munkakutyának számít (szinte minden munkára alkalmas, kábítószerkereső, mozgássérült segítő, vakvezető, mentőkutya, stb.), az egyik legjobb terelő fajta, és egyben a világ egyik legintelligensebb kutyája. Tudatosan választottam ezt a fajtát, mert tudtam: munkakutyának fogom képezni. A fajta még remekül őrzi őseinek eredeti tulajdonságait, jól képezhető, és az sem utolsó szempont, hogy kiállásában és esztétikailag is szép. Két évesen vizsgázott le "A"-szinten, egy évre rá megismételte, két évvel később letette a "B"-kategóriájú vizsgát is. Most ötéves – ő hazánkban az első border collie, aki B-vizsgával rendelkezik. Büszke vagyok rá még azért is, mert a fia az idén teljesítette az "A"-vizsgát.
Azért dolgozom juhászkutyával, mert az igényli az emberrel való kontaktust. Visszanéz rám, és úgy kéri a következő parancsot; erdőben sétálunk, eltűnik az egyik kanyarban, majd kisvártatva visszajön, és rám néz. De ha keresés közben megakad, akkor is felveszi velem a szemkontaktust. A találatot ugatással jelzi, de gyakran megteszi, hogy közben rám emeli tekintetét, majd utána ismét a romra néz, ami alatt ott van a személy. Ez a tulajdonsága egyszerűen lenyűgöz! Mivel a különböző irányokba – le-fel, jobbra-balra, előre-hátra – gyorsan és pontosan kell irányítani a kutyát, ennek magas szintű módja a szemmel irányítás technikája. Ez lett az én kedvenc foglalatosságom, fokozottan gyakoroljuk.
Gyakorlás közben nem használok pórázt. Élesben viszont elképzelhető, mert az ismeretlen terep esetleg veszélyes: amíg a romon haladok, addig nem tudok a kutyára figyelni, és ez fordítva is igaz. Póráz nélkülözésével is el lehet érni mindezt. Amíg én haladok a romhalmon, addig megállítom a kutyát, majd amikor már stabil helyre érek és ott megállok, továbbküldöm. A sok munka kialakítja a kutyákban, hogy szisztematikusan és széliránnyal szemben keressenek. A vadászkutyákat nem kell tanítani a szélirány hasznosságára, a vadászkutya versenyen kiválóan megfigyelhető, amint épp ráfordulnak a szélirányra, a juhászkutyáknak viszont tanítani kell a megfelelő keresést. Ha netalán egy kisebb területet kihagyna a keresésből, úgy húsz-harminc méter távolságból vissza tudom irányítani.
A magasban való keresés nem a kutya ösztöne szerint van, tehát meg kell rá tanítani a romkutató kutyát. Míg az ember három dimenzióban gondolkodik, addig négylábú barátja csak kettőben. Egy magasban lévő faágra rá kell ültetni egy embert, és őt kerestetni kell a kutyával. Az eb körözni kezd a fa törzse körül, egyre közelebbről és közelebbről, a végén pedig felböki az orrát, meglátja a személyt és elkezd ugatni. Ha számára addig ismeretlen módozatokat is megtanul, úgy annál sokoldalúbb lesz a kombinatív készsége. És jöjjön rá egy példa. A "B"-vizsga előtt centiről centire feltérképeztük a romos házat és úgy hittük, mindent kipróbáltunk a kutyákkal. A bíró mégis tudott olyan helyre személyt tenni, ahova nem is mertük volna gondolni. Olyan kis, rozsdás tűzhely mellett kezdett el csaholni Boci, hogy biztos voltam benne: oda teljes képtelenség valakit bepasszírozni. Ennek ellenére hittem a kutyám szimatának. Szétbontottam a kupacot és valóban, alóla előkerült egy cingár, "hat lapra" hajtogatott srác.
Fontos, hogy a legkülönbözőbb állagú talajon is mozoghasson a kutya: erdőben, mezőn, nádasban, ártéri erdőben, sziklás talajon stb. Emellett a legváltozatosabb járművekkel is meg kell barátkoztatni őt, mindenekelőtt a tömegközlekedési járműveken utazást kell vele gyakorolni. Ha hozzászokott ezekhez, kerüljön bármilyen helyre, nyugodtan fog viselkedni.
Gyakorlással a legextrémebb helyzetekre is megpróbálunk felkészülni. A kutyát hámba bújtatjuk, majd a gazdájával együtt vagy egyedül egy sziklafalról kötél segítségével leeresztjük – ennek gyakorlásában alpinisták voltak a segítségünkre. Az előgyakorlat az volt, hogy a szintén hámban lévő kutyát – egy faágon átvetett kötél segítségével – előbb egy, majd több méter magasra felhúztuk, közben persze nyugtatgattam Bocit.
Egy kutya keresőmunkája sosem száz százalékos, bármi előadódhat, a kutya nem gép. A jó romkutató kutyák kilencven-kilencvenöt százalékos találati pontossággal végzik munkájukat. Éles helyzetben, ha a keresőkutya jelez, lehívjuk onnan, és odaküldünk egy második, egy kontrollkutyát. Elméletileg ha az első kutya kilencven százalék biztonsággal jelzett, akkor a második kutya a fennmaradó tíz százalékot is ugyanolyan arányban biztosan jelzi, így kettőjük jelzése szinte száz százaléknak tekinthető.
A keresés nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is erősen leterheli a kutyát, rohan, mászik, ugrik, és az intenzív levegővétel is (szimatolás) megterheli állóképességét. Romkutatás esetén kilencven-százhúsz percen keresztül végzi munkáját megbízhatóan, utána ugyanannyi pihenő jár neki. Ennyi idő alatt körülbelül két-három tizenkét lakásos, négyemeletes, súlyosan megrongálódott épületet képes átvizsgálni. Sok mindentől függ, hogy a törmelék alatt milyen mélyen lévő embert képes megtalálni – így a törmelék anyagától és nagyságától, a legkülönbözőbb időjárási összetevőktől is –, de szerintem tíz méterig biztosan.
Boci szakmai munkáját erőnléti tréningezéssel is kiegészítem. Napi egy-másfél óra kerékpározás nekem is egészségemre válik, meg az utánam vagy épp előttem loholó kutyának is. Másrészt pedig biciklizés közben remekül lehet gyakorolni a kapcsolattartást. Míg taposom a pedált, addig Boci csak engedélyemmel léphet le a járdáról. Agilis kutya lévén
imád rohanni, így gyakorta ő ér előbb az adott járdaszakasz végére. Kell is a jó kondi: volt, hogy hóval borított hegyvidéken, éjszaka tíz órakor kezdtük meg a mentést, hegynek föl - völgynek le, és egészen másnap délig folytattuk (persze pihenők közbeiktatásával). Kutyám visszales rám, és egy szóra vagy az intésemre már át is szalad az úttesten. Én csak akkor jelzek, ha már belátom az útkereszteződést.
A megfelelő élelmezésnek is fontos szerepe van a kutya jó kondíciójában. Én hiszek a garantáltan jó minőségű, teljes értékű kutyatápban: támogatási szerződésünk van az egyik tápszergyártó céggel, én csak az ő termékeikkel etetek. Kutyám magas kalóriatartalmú, kifejezetten munkakutyáknak készült tápot kap: a húszkilós kutya harminc dekát. Az étkezés terén is nagyon okos a kutya. Ha gazdája hozzászoktatja a házi koszthoz, úgy máris el van rontva. A kutyának nincs szüksége a változatosságra, de ha ahhoz szoktatják, akkor azt igényli majd.

Az ilyenfajta táplálásra ugyanis nincs szüksége, arra csak a gazdának van, mert sokszor így akarja kifejezni a kutya iránt érzett szeretetét. A kutyatáp gyártó cégeknek pedig jó a szimatuk és már kínálják is az ilyen meg olyan extrém dolgokkal kevert eledeleket. Kutyám tehát egyfélét kap és eszik, azt mindig jó étvággyal falja be, és mivel erőnléti és szellemi képessége egyaránt kitűnő, ezért nem áll szándékomban felhagyni az ez idáig bevált étkeztetéssel. A táp ráadásul praktikus is, könnyen szállítható, viszonylag kevés helyet foglal a csomagban, nem romlékony.
A már mindkét romkutató vizsgán túl lévő kutyámmal csak szinten tartó kiképzést folytatunk, napi átlagban tíz percet gyakorolunk, és nem is minden nap. Hetente egyszer viszont mindig tartunk keresés-gyakorlást, amit a többi mentőkutyással együtt végzünk. Egy hónap teljes leállás esetén már szembetűnő változásokat lehetne tapasztalni rajta, bár erre még nem adtam neki alkalmat: kevésbé lelkesen, nem azzal az odafigyeléssel keresne, precízségéből és szisztematikusan végzett keresőmunkájából is veszítene.
Más a helyzet az első vizsgájára készülő, jó képességű eb esetén. Alapkiképzés után, heti két kereső, és napi tizenöt perc egyéb munkával egy év alatt neki lehet vágni a vizsgának, a megmérettetésnek.
Kétféle vizsgát különböztetünk meg egymástól, az "A" és a "B"-szintűt, amelyek a keresési szint nehézségében különböznek egymástól. A vizsga három részből áll: fegyelmező, ügyességi- és szimatmunkából. Az utóbbi fontosságát jelzi, hogy az összesen adható háromszáz pont kétharmada ott kapható, mármint hibátlan teljesítés esetén. A fegyelmi- és ügyességi munkáért ötven-ötven pont kapható. Minden egyes fázisban legalább hetven százalékos teljesítmény kell ahhoz, hogy eredményesen záruljon a vizsga.
A fegyelmi vizsga alapjában véve megegyezik a többi munkakutya esetében elvártaknak: láb mellett követés – lassú, közepes, és gyors járás közben –, menet közben ültetés és fektetés. Csoporton áthaladás: a kutya láb mellett követi gazdáját. Fektetésből és állításból behívás,
sík terepen és akadály felett apportírozás, valamint helyben maradás és előreküldés. Míg ezeket a feladatokat végzi a kutya, őt különböző hanghatásokkal, tudatosan próbálják folyamatosan zavarni: lövés, sziréna, ütvefúró, fűnyíró gép, autómotor zajával stb.
Az ügyességi munka sok akadályból áll. Ezek azokat a szituációkat modellezik, amelyekkel a kutya keresési munka közben találkozhat. Ezáltal lemérhető a fizikai képessége, a fegyelmezettsége, és a gazdával való együttműködése.
Pallóakadály. Két hordó van lefektetve, azokra egy öt méter hosszú és negyven centi széles deszkát helyeznek. A kutyának fel kell rá ugrani, mire az egész akadály megmozdul. A kutya azonban csak gazdája parancsára indulhat meg a pallón és ugorhat le róla. Mérleghinta. A kutyának fel kell mennie rajta egészen addig, míg az át nem billen a másik oldalára.
A kibillenés pillanatában viszont azonnal meg kell állnia, és tovább csak utasításra mehet. Fekvő létra. Fél méter magasan, vízszintes helyzetben van. Rá egy pallón megy fel a kutya. A létra négy méter hosszú, a fokai negyven centi távolságban vannak egymástól. A kutya csak
a létrafokokra léphet, a két oldallécre nem. Szerintem ez a legnehezebb feladat, mert a kutyától nagy koncentrálást követel. A hátsó lábával pontosan ugyanoda kell lépnie, ahová az elsővel, miközben a feje előrébb van, tehát nem látja a helyet, ahová lép. Távolugrás. A kutyának 20-40 cm magasban elfektetett lécek fölött másfél métert kell ugornia, a talajérés pillanatában pedig meg kell állnia, nem szabad onnan elmozdulnia, csak engedélyre. Áthaladás idegen anyagon. Ami lehet: fa- fém- műanyaghulladék, autógumi, nejlonfólia, kerítés rács, tehát bármi, ami idegen anyag számára, mozog, csörög, zörög. A kutya a gazdája lába mellett halad át a labilis terepen. A bíró közben figyeli: mennyire magabiztosan lépked a kutya, mutat-e félénkséget. Mikor átérnek a lomakadályon, a vizsgázók megfordulnak és a visszaút felénél a gazda erre a kellemetlen anyaghalomra ülteti le a kutyát – ez azért fontos, mert a kutya csak olyan helyen ül le szabad akaratából, amelyet biztonságosnak tart. Kúszóakadály. Egy fél méter átmérőjű és három méter hosszú csövön kell átkúsznia, amiből kiérve fekve kell maradnia. Irányba küldés. Három, egyenként fél méter magas, hatvan centi oldalhosszúságú, stabilan álló asztalból áll, melyek egy képzeletbeli egyenlő oldalú háromszög csúcspontjai. A másik kettőtől való távolságuk negyven méter. Mértani középpontjukban egy bója van. A kutyavezető kutyájával megáll az akadályon kívül, és a bíró utasításának megfelelően, a középpontba küldött kutyát arra az asztalra irányítja, amelyet számára kijelölt a vizsgáztató. Mikor már mindhárom asztal tetejére felugrott a kutya, akkor őt behívja gazdája. Utolsó a kutyavivés. A gazdának ölbe kell kapni ebét, vele tíz métert kell haladni, ott egy vadidegen személynek átadja ölbe a kutyát, aki a gazdától újabb tíz méterre viszi. Ott leteszi az ebet, akinek vissza kell futni a gazdájához.(a rom-, a területkereső és a nyomkövető kutyák e két vizsgája egy és ugyanaz.)
Szimatmunka. A romterület nagysága meg van adva – ez kb. három-négyszáz négyzetméter. Az "A"-típusú vizsgán a kutyának két személyt harminc perc alatt kell megtalálnia, míg "B"-szintű vizsga esetén dupla akkora területen öt embert negyven perc alatt. Ekkor egy-egy személy felkutatására kevesebb az ideje, és jóval nagyobb területet kell befutnia. Hogy ekkora területet átvizsgáljon, a keresési idő felét futással kell eltöltenie, közben pedig intenzíven szimatol. A cél persze az elrejtett személyek megtalálása, és annak biztonságos módja. A "B" vizsgán Boci tizennyolc perc alatt találta meg az öt személyt. (Magyarországon pillanatnyilag három "A" és hat "B" képesítésű, érvényes vizsgával rendelkező romkutató kutya van.)

ÉLETKÉPEK

Hivatalosan, szervezett formában csak úgy működik a mentés, ha egy katasztrófa sújtotta ország nemzetközi segítséget kér, és ha azzal az országgal van a magyar államnak kölcsönös segítségnyújtási szerződése. A Külügyminisztériumon keresztül értesítést kap a Polgári Védelem, amely értesíti a mentőcsapatokat, megszervezi és irányítja a mentést. Kína és az Egyesült Államok a maga erejében bízva szokta megoldani a mentést, de például Törökország mindig nyitott a romkutatók előtt.
Mivel romkutatás közben (földrengés) akár többnapos hullával is találkozhatunk, erre is felkészülünk. A mentőápolói tanfolyam és a földrengéssel kapcsolatos elméleti képzés mellett több boncolást is végignéztünk. Kis társaságunk minden tagja jól bírta, ezzel pszichésen készültünk fel a tragédiára.

Az elmúlt öt év alatt romkutatásra egyszer adódott lehetőség hazánkban. A Váci úton egy gyárfalat bontottak, és az rádőlt a feladatát végző két munkásra. Hogy közülünk ki és hova mehet kutatni, az sok mindentől függ. Ha eltévedt vagy elveszett embert kell keresni erdőn-mezőn, mindenkit riasztanak, akit elérnek. Ilyenkor mindent magunk után hagyva sietünk a
bajbajutott megsegítésére. A romkutató kutyákkal területkeresést is gyakorolunk, hiszen Magyarországon jellemzően ilyen esetre hívnak keresőkutyákat; az ilyenfajta munkából évente egy-két tucat fordul elő.

A Mátrában egy osztály kirándult. Tagjai úton voltak, ennek ellenére közülük hárman még bújócskáztak is. Egyikük lemaradt, és miközben a társai után sietett, egy útelágazásban elvétette az irányt. A tizenegy éves, városban lakó fiúnak halvány fogalma sem volt arról, mit tegyen. Ez délután négy órakor történt, először az osztálytársak keresni kezdték őt, de hasztalan. Az esetet bejelentették a Polgári Védelemnek, a riasztás este húsz-huszonegy óra környékén érkezett hozzám. Gyors egyeztetés a társakkal, a mentőcsapat az M3-as autópálya egy meghatározott pontján találkozott, és már úton is voltunk. Recsken pontos információkhoz jutottunk. Átnéztük a térképet, szektorokra osztottuk magunk között az átfésülendő területet, stratégiát egyeztettünk, és elindult a keresés. Hajnali négy óra volt már, amikor az egyik kutya rátalált az összegömbölyödve alvó fiúra. Úgy öt kilométerre találtuk meg a kiindulási ponttól. Október vége volt, szerencséjére egy melegfront miatt a hőmérséklet csak plusz öt fok körül járt.

Keresés közben az összes kutya ugyanolyan precizitással végzi munkáját – mezőn 60-80, erdőben 40-50 méterről is megérzik az emberszagot. Ez a munka igazi csapatmunka. A kutyák többsége romkutatásból vizsgázik, de rendszeresen gyakorlunk velük területkutatást is, ahol ugyanolyan jó munkát tudnak végezni. Az eltűnt személy utolsó ismert tartózkodási helyéről indul a keresés a feltételezett irányba, majd koncentrikus körökben folytatódik. A kutya a terepen széles, “S” alakban fut előre, fejét közben felszegi, légszimatot keres.

2001. szeptember 11-én társaimmal egész nap néztük a tévét. Amikor New Yorkban leomlott a két ikertorony, tudtuk: az épületkomplexumban a dolgozókon kívül több száz tűzoltó, mentős és katasztrófavédelmi szakember van – szörnyű érzés volt látnom ezt a tragédiát. Ráadásul éppen aznap minket is riasztottak. Délután megcsörrent a telefon, és már indultam is. A keresés elkezdése után fél órával csoportunk rátalált az eltűnt személyre.

Nem vagyok gazdag. Fotós vagyok, kutyákat fotózok újságoknak és tenyésztőknek. Van egy kis lakásom, egy rozzant kocsim. Nincs sok pénzem, annyi semmiképpen sem, hogy adakozhassak. De így, a kutyámmal, a munkámmal tudok másokon segíteni. A fotózást is azért szeretem, mert amikor a kutyatulajdonos meglátja a képeket, és így kiált fel: szebb, mint az életben!, akkor jól dolgoztam. Adtam valamit, amit csak én adhattam, és örömet szereztem embereknek. Sokat utazom, sok barátom van. Sokan segítettek nekem, amikor szükségem volt rá. Nem tudom éppen nekik visszaadni azt a segítséget, amit nekem nyújtottak. De én is segítek másokon, akiknek én tudok. És ha ők is segítenek másoknak, ez, akár egy lánc, körbeérhet. Az az álmom, hogy ha mindenki akár csak egyvalakinek segít, az összességében már nagyon sok segítség, és akkor sokkal jobb lesz az élet ezen a bolygón.
Sokan idealistának neveznek, hogy önzetlenül, saját szabadidőmben megyek másokon segíteni. Igen, az vagyok. Egy bölcs zsidó barátom mondta, a Talmudban az áll: aki egy életet megment, a világot menti az meg. Ez lett az én mottóm is. Ha életem során akár egy embert is megmentek, nem éltem hiába.

27. Területkutató

Magyarországon 1993-ban indult útjára a mentőkutya-kiképzés, amikor a Magyar Katasztrófakutyás Egyesület a megalakulását követően felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Mentőkutyás Szervezettel (Internationale Rettungshunde Organisation – IRO). Az IRO kiképzői Ausztriából érkeztek hazánkba és egy pár napos tanfolyam keretében szakmai előadásokat tartottak nekünk. Az elkövetkezőkben mindegyikünk az ott hallottak és az addig megszerzett saját tapasztalatok alapján kezdett a területkereső kutyák képzésébe. Mindez olyan jól sikerült, hogy a 2000. évben megrendezett világbajnokságon született egy magyar bronzérem is. A kutya Zénó névre hallgatott, a fajtáját tekintve német juhász volt, nem igazolt származással. Ezen kívül számos éles bevetésen sikerült visszaadni eltűntnek hitt hozzátartozókat az őket kereső családoknak a képzett kutyák segítségével.

Magyarországon jelenleg tizenöt olyan szervezet van, melyeknek neve arra utal, hogy foglalkoznak mentőkutya-kiképzéssel, de tudomásom szerint ezek közül eddig mindössze három rendelkezik vizsgázott mentőkutyákkal. A mentőkutya kiképzés egész embert kíván, aki valamennyi szabadidejét hajlandó kutyájának kiképzésére áldozni. Az olyan megszállottaknak való, akik kielégülést találnak kutyájuk viselkedésének jó értelemben vett manipulálásában, és képzett kutyájuk segítségével szívesen vesznek részt mentési akciókban.

Egyik kutyafajtáról sem mondható el, hogy e szakterület specialistája lenne. Legfeljebb azt lehet kijelenteni, hogy bizonyos fajtákon belül egyes populációk között nagyobb létszámban vannak olyan egyedek, amelyek alkalmasak e feladatra. Fajta és méret szerint a spánieltől egészen a német juhászig bezáróan bármelyik fajtából kerülhetnek ki alkalmas példányok (a túl rövid, vagy éppen túl hosszú szőrű kutyák nem praktikusak). Nem szabad megfeledkezni a keverékekről sem, mert közülük többen is kiváló munkát végeznek.

Ami viszont mindent megelőzve a legfontosabb, hogy rendkívüli zsákmányösztönnel (apportkészséggel) rendelkezzen a kutya. Ezen felül természetesen emberszeretőnek, jóindulatúnak és nyitottnak is kell lennie. Fontos szempont még a jó problémamegoldó képesség és a terhelhető idegrendszer is. A kutyának jó mozgáskoordinációval kell rendelkeznie, mélyben és magasban biztonságosan kell tudni mozognia.

A kölyökválasztás az első és legfontosabb szempontja a kiképzés elkezdhetőségének. Egy jó kiképző arról ismerhető fel, hogy ha nem is száz százalékos biztonsággal, de nagyon jó eséllyel ki tudja választani, mely kölykök rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megfelelő nevelés mellett alkalmassá teszik őket a mentőkutya kiképzésre. A legfontosabb tulajdonság az ún. zsákmányösztön, amelynek meglétéről néhány egyszerű teszttel meggyőződhetünk. Egy nagyon olcsó és egyszerű módszer segítséget nyújt ennek pár hetes korban történő vizsgálatára. Egy papírgalacsint a kölykök közé gurítva szembetűnő különbségek szoktak mutatkozni a viselkedésformák között.

Az alom tagjai közül több alkalommal történő megfigyelés után kiválaszthatók a legerősebb zsákmányösztönt mutató egyedek. Ahhoz, hogy az alkalmasságról pontosabb képet kapjunk, még nagyon sok különféle tesztet kell elvégeznünk. Példaként néhány: tegyük fel a kiskutyát egy lapos doboz tetejére és figyeljük meg a viselkedésüket: bátorság, oldott viselkedés, kiváltható zsákmányösztön: ezek mind pozitívumok. A félelem, vagy az egyébként szívesen játszó kutya visszafogott játékkészsége kizáró ok. Remek tesztelési lehetőség a zuhanyozótálcába vagy az alapjáraton járó autó alá bedobott játék, stb. A zsákmányát bátran megszerző kölykök viselkedése a kívánatos. A tesztelési lehetőségek skálája végtelen, mindenkinek csak a saját lehetőségei és fantáziája szab határt, természetesen a kölyök egészségének és testi épségének szem előtt tartásával. Figyelembe kell venni a kiskutya tanulási képességeit. Semmi esetre sem szabad kizárni a kiképzésből azokat az egyedeket, amelyek első alkalommal nem szerezték meg a zsákmányt, de miután felmérték a valós veszélyhelyzetet, már képesek voltak megoldani a feladatot. A teszteken való megfelelés nem bizonyítja azt, hogy az egyedből feltétlen mentőkutya válhat, de a meg nem felelés mindenképpen kizárja azt. A kiképzés későbbi szakaszában még nagyon sok más probléma adódhat.

Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy figyeljünk oda a kölyök táplálkozására is. Ha hazavisszük és otthon nem hajlandó ugyanazt az élelmet magához venni, mint azelőtt, az mindig utal valamire: szervi vagy pszichés problémára. Ha meg csak idegen helyen nem eszik, az meg azért dilemma, mert többnapos bevetés esetén az ilyen kutya akár csontsoványra is lefogyhat.

Eckhardt Lind osztrák kiképző bizonyította, hogy a tízhetes német juhász kölyök ül, fekszik, láb mellett szabadon követ, behívást és láb körül kerülést hajt végre anélkül, hogy tanulása során bármilyen negatív élmény érte volna. A gyakorlatok megértetését a kiképző instrumentális tanítási módszerrel érte el. Ez a módszer a spontán cselekvés élelemmel vagy zsákmánnyal történő megerősítését jelenti. Vegyük példaként a legegyszerűbb gyakorlat, az “ül” vezényszó ilyen módon történő tanítását: a kölyök elé egy falatkát tartok úgy, hogy azt ne érhesse el. Minden bizonnyal ugrálni fog, és a legkülönbözőbb módon igyekszik megszerezni, míg végül fáradtan leteszi a kis fenekét. Ez az a pillanat, amikor meg kell, hogy kapja a falatkát, amiért küzdött. Ha ezt következetesen ismételgetjük, a leülések mind gyorsabban következnek be. Ezen a ponton beépítem az “ül” vezényszót, és minden sikeres gyakorlatot élelemmel jutalmazok. Rövid kondicionálás után a vezényszót hallva a kiskutya automatikusan ülő testhelyzetet fog felvenni. Jürgen Zank neves német kutyakiképző azt a módszert részesíti előnyben, hogy először kialakít a kölyök testén úgynevezett érintési pontokat. A nyolchetes kiskutyát egy kiképző-asztalra teszi és ott etetgeti. Néhány alkalom után a kiskutya a kapott pozitív élmények miatt örömmel veszi, ha felkerülhet az asztalra. Ekkor az első alkalommal lenyomjuk a kutyus farát úgy, hogy ülő testhelyzetbe kerüljön, amit azonnal élelemmel jutalmazunk. A gyakorlat többszöri ismétlésével a kutya hátsó részén kialakul egy érintési pont, amelyet ha megérintünk, azonnal le fog ülni. Később, amikor az érintésre már a kutya gyorsan reagál, az érintést megelőzően beiktatjuk az “ül” parancsot, majd hozzáérünk a kialakított érintési ponthoz. Így a kutya rövid idő alatt kondicionálódik a gyakorlat gyors és tökéletes végrehajtására, tehát az "ül" vezényszó elhangzása után már nem várja meg, hogy hozzáérjünk, hanem automatikusan végrehajtja a feladatot. Ugyanilyen módszerrel tanítható a fektetés és az állítás is. Láthatjuk tehát, hogy a kutya tanítása már egészen pici korban is lehetővé válik megfelelő módszerek alkalmazásával.

A kiskutyát először is arra tanítom meg, hogy a nálam lévő labdát ugatással meg akarja szerezni. Így aztán vérévé válik, hogy felnövekvése során mindig ugatnia kell, ha labdához kíván jutni. Leguggolok és játszadozom a kezemben lévő labdával, úgy, hogy a kutya ne érhesse el a számára oly ismerős játékszert. Az erős ösztönökkel rendelkező kutyákban általában perceken belül olyan magas szintre fokozódik a megszerzési vágy, hogy mindent elkövetnek azért, hogy a labda a birtokukba kerülhessen. Eleinte ugrálnak a gazdára, később, ahogy veszni látszik a remény, egy-egy vakkantással jelzik elégedetlenségüket. Ez az a pillanat, amikor lehetőséget engedünk arra, hogy a kutya is játszhasson a labdával, hogy üldözhesse és birtokolhassa azt. Az ilyen módon történő kondicionálás azt eredményezi, hogy az ülő, guggoló pózban lévő ember látványa mind könnyebben, és mind hamarabb váltja ki az egyre folyamatosabbá és kitartóbbá váló ugatást.

A következő lépcsőfok tanításakor pórázra veszem a kutyát és a nálam lévő labdát átdobom a velem szemben álló segítő kezébe, aki guggoló testhelyzetet vesz fel és a labdát úgy tartja, hogy a kutya ne férhessen hozzá. A kutya felismerve a szituációt, amit előzőleg a gazdájával már megtanult, örömmel fogja ugatni az idegen személyt, aki a kitartó ugatást eleinte rövid, később egyre hosszabb idő után a labda játékba hozásával jutalmazza. A későbbiekben a segítő fokozatosan növelve a távolságot, egyre távolabb és távolabb fut el a labdával, míg végül eltűnik a kölyök szeme elől egy bokor, vagy bármilyen tereptárgy mögé. A kutya eleinte a látottak alapján könnyen megtalálja az elbújt személyt, de később, ahogy egyre nehezebb feladat elé állítjuk, szüksége lesz, hogy használja az orrát, amelynek érzékenysége összehasonlíthatatlanul jobb az emberénél.

Az elkövetkezendő tréningeken egyre távolabb és távolabb kell a személynek az erdőben elbújnia, betartva persze a fokozatosság elvét, alkalmat adva a kutyának arra, hogy keresési tapasztalatokat gyűjtsön. Amikor már 100-150 m-re az erdőben elbújt személyt a kutya rutinosan fel tudja kutatni anélkül, hogy én egy lépést is tennék utána, és azt számomra egyértelmű, kitartó ugatással jelzi, áttérhetünk a két segéddel történő gyakorlásra. Első lépésként helyezkedjünk el az erdő szélén egy úton úgy, hogy tőlünk jobbra és balra is kb. 30-30 m-re egy-egy segítő áll. Először az egyik, majd azt követően a másik is a labda pattogtatásával és megmutatásával hívja fel magára a figyelmet, és rejtőzködjön el az erdőben lehetőleg a vezetőtől és kutyájától nem túl távol. A kutya emlékezetében ez esetben az marad, hogy mindkét irányban találhat személyt. Így a gazda bármelyik irányba küldi, szívesen fog arra keresni, majd amikor a jelzést követően megkapta a labdáját, örömmel fut a gazdához, aki a labdát elvéve a másik személy felé küldi. Eközben az első személy néhány m-rel beljebb ment az erdőbe. Vele párhuzamosan a gazda is befelé halad, majd újra felé küldi a kutyát. Miközben az első személyt másodszorra is megtalálta, a második személy is bentebb haladt és újabb rejtekhelyet keresett. Ezután a kutyát újra a második személyhez küldjük, és miután elérte a jutalmát, és azzal hozzánk fut, nagy, kielégítő játéknak kell következni. A későbbiekben a rejtőzködések számát és távolságát fokozatosan növeljük.

Ezzel a módszerrel tréningezve hamarosan elérünk arra a szintre, hogy az erdőben haladva a kutyát jobbra és balra tudjuk irányítani úgy, hogy ne egyszerűen elfusson a jelzett irányba, hanem személyt keresve tegye ezt, és biztosak lehetünk benne, hogy ha jól tréningeztünk, akkor minden megtalált személyt folyamatos ugatással fog jelezni számunkra.

Egy megfelelő tanulási szint elérése után azt is gyakorolnunk kell, hogy ha a kutya nem talál személyt egy bizonyos területen, térjen vissza a vezetőhöz. Ezt azonban csak nagyon ritkán, sok sikeres keresés után szabad beiktatni. Mivel a sikertelen keresés után behívásomra a kutya hozzám “eredmény” nélkül tér vissza, ezért őt visszaérkezése után azonnal jutalmazni kell. Erre legjobb egy pár korty hideg víz – ekkor már úgy is “földig lóg a nyelve” (pozitív megerősítés a behívás teljesítésére).

Az igazán magas szinten képzett mentőkutyákat tanítjuk az úgynevezett feltétlen engedelmesség megtagadására is. Ez azt jelenti, hogy amikor a vezetőjétől távol lévő kutya már érzékelte szaglásával a keresendő személy közelségét, de még nem tudta pontosan behatárolni azt, nem hathat rá a kutyavezető hívó parancsa. Ilyenkor döntenie kell, és a hívó parancs ellenére is a személy felkutatását kell választania. Ez azonban csak sok éves gyakorlás után várható el. Ezáltal el lehet kerülni, hogy éles helyzetben egy majdnem megtalált emberről lehívjuk kutyánkat.

Ugyanez a sokszínűség igaz a terepgyakorlatok színhelyének (domborzati – mező, dombos, hegyvidéki, sziklás; növényzetének – gazos, bokros, fával sűrűn benőtt terület; épületének – romos, elhagyatott építmények; ill. talajadottságainak – felszántott föld, mezőgazdasági tábla, lápos mocsaras terület) megválasztására is. Egy kutya ugyanis csak akkor mondható jó területkeresőnek, ha feladatát minden körülmények között el tudja látni, ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha mindenhol gyakorolunk vele.

A kutya mindennek úgy másfél-két év tanulás és gyakorlás után fog a birtokába kerülni, és öt-hatéves korára érik be. Az ilyen korú kutya már szinte mindenféle helyzettel találkozott, mégis adódhatnak számára olyan feladatok, amelyek megoldása csak a kutya fejlett problémamegoldó képességére hagyatkozva képzelhető el.

A területkutató vizsga az IRO vizsgaszabályzatban foglaltak szerint történik.

Egy alapfokú területkutató vizsgánál a teljesítendő feladat egy egyhektáros – növényzettel, romos részekkel, szakadékkal és más tereptárgyakkal fedett – terület átkutatása, amelyen a felvezető gyakorlatilag egy U-alakot leírva haladhat, vagy ha a terület nem szélesebb hetvenöt méternél, akkor annak a közepén mehet végig. Ez esetben a felvezető hang- és kézjelekkel irányítja kutyáját, akinek a területen két személyt kell megtalálnia.

Mindkét vizsga természetes környezetben zajlik. Az alapfokú területkutató vizsgán a két személy megtalálására – a jelző gyakorlat teljesítését is beleértve – húsz perc áll a team rendelkezésére, míg az emelt szintű vizsga esetében ez az idő negyven perc.

Következőképpen néz ki egy vizsga a gyakorlatban. A bíró elmondja a körülményeket: például eltűnt két gombászni indult nénike. Megmutatja a feltételezett helyet (egy hektár kiterjedésű területet). A tényleges keresés előtt a kutyának a jelzőgyakorlatot kell teljesítenie. Itt tudja a bíró felmérni közvetlen közelről látva, hogy a kutya jelzési stílusa megfelelő-e, hogy nem jelent-e veszélyt az eltűnt személyre, és, hogy megfelelő kitartással képes-e jelzést adni. A vezető elindítja a kutyát a kb. harminc méterre guggoló segédhez, majd annak előtte megállva – hozzá nem érve – az embert egyértelmű ugatással kell jelezni. Ezt követően a bíró engedélyére a kutyavezető a kutyájához megy, lefekteti. A személyt fölsegíti, majd a kutyát hozzáengedi, jelezve ezzel a kutya személy felé irányuló jóindulatát. A bíró jelzésére a kutyavezető a már újra láb mellett lévő kutyával elindul, a bíró követi a párost. A gazda jobbra-balra küldi a kutyát, akinek mindkét elrejtett személyt időn belül kell megtalálni, és azt kitartó ugatással kell jeleznie. Az elvégzett munkát a teljesítmény-bíró kritikus szemmel pontozza, és összehasonlítja a vizsga követelmény-rendszerével. A sikeres vizsgához minimum az előírások 75 százalékát kell teljesíteni.

Az emelt szintű vizsgán a háromhektáros területen öt személy van elrejtve. A vizsga az “A” szintnél sokkal tagoltabb terepen zajlik. A célja itt is az elrejtett öt személy időn belüli megtalálása. Extrém esetben előfordulhat, hogy csak négy személyt talál meg a kutya, de még így is – igaz, a legminimálisabb pontszámmal – átmehet a vizsgán. Én úgy gondolom, ha a kutya időhiány miatt nem talált rá az ötödik személyre, akkor megfelelhet, ha a többi jelzése kifogástalan volt, de ha a teljes terület átvizsgálását követően nem jelzett akár csak egy személyt is, úgy a kutya nem teljesített megfelelően.

A vizsgának van még egy úgynevezett pályamunka része is, ami engedelmességi és ügyességi gyakorlatokból áll – ez a területkutató, a nyomkövető és a romkutató kutyák vizsgáján egy és ugyanaz (a Mentőkutya-vizsga fejezeten belül részletesen olvasható róla – a szerző).

A kutya tartásával kapcsolatban különböző vélemények alakultak ki. Van, aki a lakóházban, kennelben, és van, aki az udvarban tartásra esküszik. Én a kennelben való tartást részesítem előnyben, mert egy jól elkészített, kényelmes kennel biztonságot és nyugalmat jelent a kutyának. Az idő alatt, amíg ő itt tartózkodik, nagyon kevés inger éri, és így tökéletes pihenést tesz lehetővé. Az így élő kutyák kontrasztos életet élnek, mivel a kennelben lévő abszolút passzivitás után a munkában teljes aktivitást mutatnak. Természetesen vannak egyedek, amelyek nehezen viselik a kennelben tartást, nekik más megoldást kell választani.

A két törökországi mentésnél a Magyar Speciális Mentőkkel együtt dolgozva a Fővárosi Központi Rendeltetésű Mentőszervezet logisztikai hátterével összesen 12 napot dolgoztunk a romokon. Több mint 100 holttestet és 15 élő személyt jeleztek kutyáink. Közöttük több gyermek is volt. Az egyik ilyen egy 9 éves kisfiú, akinek hangját egy angol mentőcsoport fedezte fel a rengést követő harmadik napon, kb. 14:00 óra körül. A több emeletes épület, ahonnan a hang kiszűrődött, oly mértékben károsodott, hogy egy-egy szint plafonja és padlója mintegy 60 cm közelségre került egymáshoz. A megmaradt szűk helyet az összetört bútorok, berendezések és a közfal anyaga töltötte ki. A túlélési esély minimális volt. Ez a fiú szerencséjére mégis olyan helyre került, ahol nem sérült, csak kisebb zúzódásokat szenvedett, de erről csak a mentés legvégén tudtunk megbizonyosodni, ugyanis az angol mentőcsoport a hang alapján azonnal bontani kezdett, de kb. éjfélig tartó munkájuk még mindig eredménytelen volt. Ekkorra az irányt adó hang teljesen megszűnt, és a bontó csoport segítségért fordult hozzánk. Az általuk létrehozott nyíláson a szűk üregbe küldtük be Rexit. Általában Zénó és Rexi egymást kontrollálták, de ez esetben Zénó a bázison maradt, hogy takarékoskodjunk energiájával. Kontrollkutyát a mellettünk lévő sátorban táborozó német csoportból rendeltek ki. Rexi jelzése rendkívül határozott volt, tehát biztosak voltunk abban, hogy érzi a közelben lévő sérültet. Testtartása azonban a megszokottól eltérően nem utalt arra, hogy hol érzi pontosan a kipárolgó szagot. Percekig figyeltük, hogy talán felfedezünk viselkedésében valamit, ami egy bizonyos helyet jelöl meg, de ő továbbra is csak az üreg közepén ugatott. Kezdtünk elbizonytalanodni, amikor észrevettük, hogy Rexi feje fölött néhány cm-rel egy repedés látható, és akkor megvilágosodott, hogy a hang, amit az angolok hallottak – csakúgy, mint a szag, amit Rexi érzett – egy emelettel fentebbről jött. Mivel a plafon és a padló közötti szűk hely miatt Rexi nem tudta felemelni a fejét, nehezen értettük meg, mit akar közölni velünk. Ezen a ponton azonban biztosan tudtuk, hogy hogyan folytassuk a keresést. Egy újabb mentőcsoportra volt szükség, amely endoszkópos kamerával volt fölszerelve, és a szűk nyíláson a kamerát bevezetve megláttuk a már eszméletlen, de még lélegző kisfiút. A bontócsoport még további két órát dolgozott, amíg sikerült kiemelni és kórházba szállítani a kis sérültet.

2001. október 30. este 10 óra. Éppen lefekvéshez készülődtünk, amikor megcsörrent a telefon. A Heves Megyei Rendőrkapitányság más mentőkutyás egységekkel együtt minket is riasztott egy eltűnt gyermek felkutatásához. Mindössze annyi információt kaptunk, hogy egy 14 éves budapesti fiú még a délután folyamán leszakadt egy kirándulócsoporttól a Mátrában. Bővebb információ a recski benzinkútnál. Kb. 25 percbe telt, amíg az 5 kutyavezető kutyájával indulásra készen állt. 23 óra 20 perckor a helyszínen voltunk. A miskolciak után másodikként érkeztünk, nem sokkal utánunk a budapesti és hevesi mentőkutyás egységek is megjelentek. A rendőrség és a katasztrófavédelem vezetői már vártak ránk. Elmondásuk alapján kiderült, hogy kb. 15 óra óta 70 emberrel keresték az eltévedt fiút. A térképek segítségével felosztottuk a területeket, hogy minden mentőkutyás csapatnak nagyjából azonos feladat jusson. Éjjel kettőkor – bár már sok-sok hektárnyi erdőt, hegyet, völgyet, szakadékot átkutattunk – még mindig semmi eredmény nem volt. Közben megérkeztek az aggódó szülők és az ajkai mentőcsoport is. A kutatás folytatásához olyan emberre volt szükségünk, aki jól ismeri a környéket és lehet elképzelése afelől, hogy arról a helyről, ahol a fiút utoljára látták, merre indulhatott még. Ez egy rendőr törzszászlós volt, akinek az információi alapján egy dózerútra bukkantunk. A csapat egy tagja a mentőautóval a hegyet megkerülve annak túloldalára ment, ahová a térkép szerint a dózerút vezetett. Négyen pedig kutyáinkkal folytattuk a keresést. Úgy gondoltuk, hogy az utat szándékosan nem hagyta el a fiú, tehát ha nem tud közlekedni, annak valószínűleg az az oka, hogy vagy kimerült, vagy a csúszós erdei avaron a sötétben botorkálva becsúszhatott egy patakmederbe, vagy az arrafelé nem ritka kisebb szakadékokba, és megsérülhetett. Szerencsére nem ez történt. Úgy határoztunk, hogy az utat és annak két oldalát vizsgáljuk át. Kb. 2 óra múlva az út Y-ba ágazott szét, de egy pillanatra sem maradtunk tanácstalanok, hiszen a 4 kutya teljes biztonsággal az Y jobb ágán indult el. Viselkedésükön rendkívüli érdeklődés volt megfigyelhető. Aktív szaglászással és fokozott farok csóválással jelezték, hogy a levegőben már érzik egy közelben lévő ember szagát. A fáradtságtól kimerült legénykét ettől a helytől kb. 100 méterre találtuk meg. A lámpáink fényére és az általunk keltett zajokra ébredt. Elmondta, hogy már minden reményt feladott, csak abban bízott, hogy nem hagyják abba a keresést, ugyanis délután többször hallotta a tőle több km-re lévő rendőrautók szirénáinak hangját, de visszajelzést adni nem tudott.

Csodálatos érzés visszaadni valakinek az elveszett családtagját. Reméljük, hogy minél kevesebbszer lesz szükség a munkánkra, de ha már menni kell, szeretnénk mindig ilyen eredményesen dolgozni.

Van úgy, hogy nem találjuk, akit keresünk. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés: vajon mi hibáztunk, vagy valahol máshol van? Csak nevek nélkül, röviden egy furcsa eset: történt egyszer nemrégiben, hogy egy lakossági riasztásra 5 kutyás csapattal vonultunk ki egy eltűntnek hitt 72 éves bácsi keresésére. Mintegy 12 órás kutatás után, amikor már minden lehetséges helyszínt átvizsgáltunk, fájó szívvel adtuk fel, és hagytuk abba a keresést. A hazaúton próbáltuk nyugtatgatni magunkat, hogy valahol biztosan él, és hamarosan hírt kapunk róla. De ott volt a kétség is bennünk, hogy hol, hiszen az összes rokonnál, ismerősnél, kórházakban, sőt a halottas házban is érdeklődtek az elkeseredett családtagok. Akkor hol lehet? Két nap múlva, amikor a bácsi fia a reményt még mindig nem feladva szórólapokat osztogatott a városban, egy, az út mellett álló rendőrautóhoz lépett és mutatta a járőröknek az édesapja fotóját azzal a szándékkal, hogy talán látták, vagy látják majd valahol. Szerencséje volt. A reagálás őt is meglepte: pár napja mi vittük be a pszichiátriára, mondták a rendőrök. A bácsi ugyanis súlyos érelmeszesedésben szenvedett, és nem tudott semmilyen információt adni önmagáról. A történet érdekessége, hogy bár minden lehetséges helyen érdeklődött a család, abban a bizonyos kórházban és a rendőrségen is, mégis a véletlenen múlott, hogy a bácsi végül megkerült.

Pécs mellett egy kis faluban történt. Egy nénike eltűnt otthonról. Mivel Mindenszentek ünnepe volt, a család feltételezte, hogy a közeli temetőbe ment ki. Tán elfelejtett lefordulni a temető felé vezető útról és így az erdőbe jutott – vélték a rokonok. Valóban így is volt. Csoportunk ezt a logikát követve kezdte meg a kutatást. Keskeny ösvényen haladtunk, amelynek egyik oldalán mély árok húzódott. Abban bíztunk, hogy a néni önszántából nem hagyta el az utat. A csapatot két részre osztva az út két oldalát vizsgáltuk át. Nem kellett messzire mennünk. Kola és Zénó szinte egyszerre futottak az árok egy mélyebb pontjához, megváltozott viselkedésükkel, érdeklődő magatartásukkal magukra vonták figyelmünket. Ám amikor lent a mélyben rátaláltunk az idős asszonyra, sajnos már nem lehetett rajta segíteni.

A nyomkövetés nem kifejezetten a mentőkutyák feladata. Ilyen munkára kutyát leginkább a rendőrség vett (vesz) igénybe a tanyai lopások és a víkendházfeltörések tetteseinek felderítésekor, de motorizált világunkban egyre kevesebb olyan eset adódik, amelyek szükségessé teszik bevetésüket. Szinte csak olyan területeken tudnánk alkalmazni őket, ahol járókelők nem, vagy csak elvétve járnak, ha a keresett személy gyalog haladt az új tartózkodási helyig, ha a kiindulás helye pontosan behatárolható, és az eltűnés 6 órán belül történt. Lakott területen a nyomkövető kutya használata szinte lehetetlenné válik; tízéves praxisom során még nem találkoztam olyan esettel, amikor bevetették volna őket. Ezért a kutya nyomkövető tudását szinte csak sportcélokra használjuk. A fentiek ellenére a mentőkutya képzéshez a nyomkövetés tanítása szorosan hozzátartozik.

A fajtaválasztás szempontjai és a kutyától elvárt veleszületett tulajdonságok, megegyeznek a területkutató fejezet idevágó részében foglaltakkal.

A tanításához szükségünk van a talaj színéhez hasonló élelemre. Erős ösztönű kutyák esetében megfelel a száraz táp is, mert ezeknek ez is elég motivációt biztosít ahhoz, hogy a nyomhoz kötődjenek. Oktatási helyszínként kezdetben legcélszerűbb egy puha szántást választani. Körülbelül egy négyzetméter területet alaposan be kell járni, rajta saját szagnyomot hagyva. Utána ott egy marék száraztápot kell szétszórni. Ezt követően a pórázra vett kutyát odavezetjük és hagyjuk, hogy a földön lévő eledel egy részét felszedje, de még mielőtt az egészet felcsipegetné, óvatosan elhúzom őt onnan – ösztöne nem elégülhet ki teljesen. Miközben eszeget, néhányszor kimegy a letaposott négyzeten kívülre és megtapasztalja, hogy ott nem talál élelmet. Néhány gyakorlat után a kutya fejében a szagnyomom és az élelem megszerzésének lehetősége azonosul. Amikor ezt elértem, az egy négyzetméteren hagyott nyomból elindulok valamerre és minden egyes lábnyomba teszek egy-egy darabka élelmet. A szimatmunkát odáig kell fejleszteni, hogy a kutya több száz méter nyomot tudjon úgy követni, hogy minden egyes lábnyomban van élelem.

Az egyed felkészültségének megfelelően, fokozatosan csökkentve, lábnyomomban egyre ritkábban hagyok élelmet. Fontos, hogy azt más-más kihagyási sorrendbe tegyem. Ilyenformán akár több kilométer távolságba is el lehet jutni – annak végén a kutyát bőségesen meg kell jutalmazni. Ezt a módszert alkalmazva, kitartó gyakorlás mellett néhány hónap alatt biztonságosan nyomkövető kutyánk lehet. Azt viszont senki se gondolja, hogy amikor a kutyát kiképeztük, minden további munkától mentesülhetünk. Éppúgy, ahogy a képzés más területein, a munkánk csak akkor marad eredményes, ha a kutyát egész életén keresztül tréningben tartjuk.

A kutyának a nyomkövető útja közben talált legkülönbözőbb tárgyakat is jeleznie kell. Erre a legkülönfélébb módszerek állnak rendelkezésünkre. Például: élelmet rejtünk egy gyufásdobozba, amit a nyomvonalon helyezek el. A feladatát végző kutya nyomkövetés közben megérzi az élelem szagát és orrát a skatulyához nyomja. Felhangzik a “fekszik!” vezényszó, mire a kutya hasra vágja magát – ekkor megkapja a jutalmát, és már indulunk is tovább. Megfelelő számú gyakorlás után a kutya minden, a nyomon talált tárgynál parancs nélkül le fog feküdni, mert megérti, hogy ha tárgyat talál és lefekszik mellé, egy falat finomsághoz juthat. Közben a feladatot egyre nehezebbé tesszük. Mind hosszabb és hosszabb nyomokat fektetünk, mind több és több időt hagyunk ki a nyom fektetése, és kidolgozása között. Egy-két év alatt akár a hat órát is megközelíthetjük az időkiesésben.

Számtalan tréningen keresztül el kell jutni odáig, hogy a kutya ne csak egyfajta területen – gyepen, szántáson stb. – hanem ezeknek az egymást követő váltásában is tudjon egy bizonyos nyomot követni. Nyilván ilyen körülmények között a követett szag megváltozik, hiszen ha gyepen haladt a követett személy, annak szaga a gyep illatával keveredett, ha utána pedig szántáson haladt, akkor annak illatával. Nincs tehát könnyű feladata szegény nyomkövető kutyáknak.

Ahhoz, hogy egy nyombiztos kutyát képezzünk ki, legalább másfél-két évre, és egy egész életen át tartó tréningezésre van szükség.

A nyomkövető-A vizsga engedelmességi és ügyességi gyakorlata megegyezik a rom- és terület-kutató kutyák vizsgájával. A szimatmunka részben ezer lépéses, idegen személy által hagyott terepváltós nyomot kell a kutyának kidolgoznia, melyen öt törés és öt tárgy található, a nyom végén pedig az ülő vagy fekvő testhelyzetben lévő személyt jeleznie kell. A nyom fektetése és kidolgozása között 90 perc időkiesés van.

A B-szinten legalább kétezer lépéses, idegen személy által hagyott, többszörösen terepváltós nyomot kell a kutyának kidolgoznia úgy, hogy azon hét törés és hét tárgy található, a törések közül kettő hegyesszögű, a nyom végén ülő vagy fekvő személlyel, akit a kutyának jeleznie kell. A nyom fektetése és kidolgozása között 180 perc időkiesés van.

A nyomkövető vizsgán a bíró a nyomkövető teamet követve pontozza a biztonságos szagfelvételt, a kutya nyomtartását, a tárgyak korrekt jelzését és a személy-jelzést is.

Az 1980-as évek elején az Egyesült Államokban kezdtek el először kiképezni kutyákat vegyianyag kutatásra. Rájöttek, hogy a kutyák nemcsak a kábítószereket és a robbanóanyagokat képesek megtalálni, hanem egy tűzeset helyszínén is megtalálják a gyújtogatásra alkalmas anyagokat. A veszélyes anyagokat kutató kutyák segítenek abban, hogy tűzesetek színhelyét gyorsan átkutassák, így sok időt megtakarítanak, melyet a hagyományos eljárások igényelnének. Ez az értékes kutya segítséget nyújt mind a laboratóriumnak, mind pedig a tűzeset okát kutató tűzoltónak abban, hogy lehetséges bizonyítékokat kutasson fel. Ő csak ESZKÖZ, mely a tűzoltó munkáját segíti a tűzeset színhelyén. A kutyák a tűzvizsgálókkal dolgoznak együtt, de vannak olyan országok, ahol a rendőrség keretein belül dolgoznak. Nemzetközi gyakorlat szerint csak azok a kutyák végezhetik ezt a munkát, amelyek a vizsgán 91,6 százalék feletti eredményt produkálnak – más területen a hetven százalék is elegendő. Nem véletlenül magas a velük szemben támasztott követelmény. Sok országban bizonyítékként fogadják el a kutyák jelzését, ezért a tűzeset utáni munkájukat videofilmre rögzítik, majd jegyzőkönyvezik, és ha jelzik a gyúlékony anyag jelenlétét, azt a bíróság bizonyítéknak fogadja el. Európában Nagy-Britanniában, Svájcban, Németországban, Ausztriában és Szlovéniában, valamint Dél-Afrikában is rendszeresítettek ilyen munkakutyákat. Magyarországon két éve képeznek ilyen célra kutyát.

Ha egy tűzeset után felvetődik a gyújtogatás eshetősége, a tűzvizsgálók ebben az irányban is vizsgálódnak. Megpróbálják azonosítani a tűz keletkezésének helyét, a megolvadt anyagokból pedig következtetnek a tűz intenzitására. Ha a jelek alapján szándékos tűzokozásra gyanakszanak, akkor a leégett területen mintát gyűjtenek, amit laboratóriumban vizsgálnak meg.

Tételezzük fel: gyújtogatás következtében lobbant lángra egy lakás. A benzinnel lelocsolt fotel gyulladt meg. A kiérkező tűzoltók vegyszeres vízzel oltják a tüzet. Az oltás után még sokáig ebben a vízben ázik a lakás berendezése, így a felgyújtott bútor is. Tehát rengeteg egyéb szaggal itatódik át az ominózus tárgy, de a környezet is. A tűzfészek kutató kutya szerepe az, hogy jelezze az égésgyorsító jelenlétét. A konkrét vegyület – benzin, aceton, gázolaj, alkohol, stb. – azonosítása természetesen nem az ő feladata, az labormunka eredménye. Ha a fotelből vett mintán a vegyészek kimutatják a benzin jelenlétét, úgy feltételezhető a szándékos károkozás. A vizsgálati eredményt a nyomozás érdekében átadják a tűzvizsgálóknak és a nyomozást végző rendőröknek.

A tanítás kezdetén egy kilyuggatott műanyag csövet dobálok a kutyának, annak szagát beazonosítja, és tudja: azt a tárgyat kell keresnie. A továbbiakban már elrejtem a műanyagot – például egy téglarakásba –, és úgy kerestetem a kutyával. A sikeres szimatmunka után a kilyuggatott csőbe tiszta pelenkát teszek, amire fecskendőből egy csepp ötven százalékban elpárologtatott benzint csöppentek. A kutya első alkalommal még a műanyag cső szagát keresi, de egy idő után már az erősebb szagot árasztó anyagot fogja keresni. Természetesen mind a tizenkét gyúlékony anyag megkeresését gyakorolja a kutya, közben a vegyületek töménységét fokozatosan csökkentem. Az elrejtés helyét úgy választom ki, hogy az a kutyát egyaránt késztesse le és fel irányú munkára. A kutyának egyértelműen kell jelezni. Én a mozdulatlan ülést kívánom meg tőle, ilyenképpen nem semmisíthet meg bizonyítékot. A mintavételhez szükséges pontos helymeghatározás érdekében a “mutass” parancsra lábával enyhén kaparni kezd, de ez a legtöbb mozgás, amit a felderítés helyén végezhet. A temperamentumos, hiperaktív kutya épp az elevensége miatt nem igazán alkalmas a tűzfészek kutató munkára, illetve nagyfokú technikai felkészítést követel alkalmazása.

Mivel tűzoltó vagyok, ezért magam is kijárhatok a tűzesetekhez, vagy megkérem kollégáimat, hogy a legkülönbözőbb elégett anyagokból gyűjtsenek be számunkra mintát. A gyakorlás második, haladó szakaszában már az elégett tárgyakat használom fel. A következőképpen gyakorolunk: az égésgyorsító folyadékból rácseppentek egy cseppet – idővel mind a tizenkettőből – az égett anyagra, és azt az egymás mellé felsorakoztatott égett tárgyak közé teszem. Legvégül pedig már csak olyan tárgyakat jelölök meg szaggal, és azokat csak olyan tárgyak közé teszem, amelyek már érintkeztek tűzoltóvízzel. Ha még ezek után is nagy biztonsággal választja ki a kutya a megfelelő tárgyat, úgy alkalmas lesz különböző vegyületek felkutatására. Ennek a munkának is a rengeteg gyakorlás az alapja.

A kutya szempontjából a gyakorlás és az éles bevetés egy és ugyanaz. Mindkét esetben az ismert szagot kell megtalálnia. Nemrég voltunk egy leégett bőrdíszmű kereskedésben. Az üzlet a legkülönbözőbb alapanyagokból készült termékkel volt tele. Bokáig gázoltunk maradványukban. Az egyik kupac előtt megállt a kutya, és hosszasan szimatolta az egyik táska maradványait. Munkája megkönnyítése céljából a figyelmét felkeltő darabot kivettem a többi közül, majd öt-tíz perc pihenőt engedélyeztem Sam-nek, és közben elvittem sétálni. Visszaérve újra munkához látott, de érdeklődését már nem keltette fel a táska. Tehát a szag emlékeztette valamelyik tanult szagra a többi illatanyag között, de kiemelve már nem adott érdeklődésre okot. Ezen a területen érdemes egy kontrollkutyával is megvizsgáltatni a terepet, így abszolút biztosak lehetünk a kutyák jelzésében. Sam mellett még csak egy alapfokon begyakorolt labrador áll rendelkezésre, Tonic, Sam fia.

A bevetésnek két feltétele van: ha a tüzet már eloltották, és a keletkezési ponthoz vezető útvonalat biztosították, mivel a kutyavezető nem teheti ki kutyáját veszélynek. A felderítés során a kutya nyugodt körülmények között dolgozik; átlagos időjárási körülmények mellett a tűzeset után tizennyolc órával még képes felvenni a szagot. A veszélyt jelentő tárgyaktól – például törött üvegcserepektől – ha lehet megtisztítom a terepet, bár Sammy lassú és óvatos mozgása miatt még sose sérült meg. Hosszú, laza pórázon bejárja a helyszínt, a lábán bőrből készült mancsvédő csizma van, én csak kísérem. Fejét jobbra-balra forgatja, és beleszippant a levegőbe. Gyanús jel esetén elindul annak irányába. Kezdődhet az aprólékos munka. Leszegett fejjel, komótosan halad, orrával analizál. Körkörös haladással keresi meg az árulkodó hely gócpontját. Mikor biztosra veszi az égésgyorsító szagát, leül, rám néz, és kéri a jutalomfalatot.

Figyelemreméltó tény: a laborba került, ember által vélelmezett vizsgálati anyagok ötven százaléka volt pozitív, míg a kutyák által jelzett égésminta esetében ez már kilencven százalék volt. Ha figyelembe vesszük, hogy a kutyák munkája során lényegesen kevesebb mintaazonosításra került sor, az eredmény még szembetűnőbb. Mindez nem véletlen: a kutya szaglószerve képes érzékelni egy anyag minimális nyomatait is. Nagyjából 0,01 mikroliter petróleum mennyiséget tud észlelni normál körülmények között.

Mint minden fajta, az újfundlandi története is az idők homályába nyúlik vissza. A fajta történetével összefüggő első dokumentált időpont 1497, amikor John Cabot felfedezi Új-Fundland szigetét. Ettől az évtől számíthatjuk a fajta történetét. Az észak-amerikai indiánoknak mindig is voltak kutyáik. 1547-ből származik az első feljegyzés, mely az indiánok ebeit is leírja. A beohut indiánok kutyái közepes méretű, sötét szürke vagy fekete, de mindig egyszínűek voltak. Karcsúbbak voltak a mai újfundlandinál, csontozatuk és fejtípusuk is gyengébb volt. Ezeket a kutyákat az indiánok vízi vadászatra használták tavakban és mocsarakban. Az őslakók által tartott kutyák fontos jellemzője az egyszínűség, ugyanis közvetlen leszármazottai az amerikai fekete farkasnak. Az indiánok bevett szokása volt, hogy tüzelő kutyáikat éjszakára az erdőben egy fához kötötték, azt remélvén, hogy a farkasok befedezik őket.

Az amerikai kontinensre érkező európai telepesek a kutyáikat is hozták magukkal, masztiff, illetve hegyi kutya jellegű tarka (!) egyedeket. A telepeseknek értelemszerűen nagy és erős kutyákra volt szükségük. A bevándorlók ebei keveredtek a bennszülött kutyákkal, így fokozatosan hosszú szőrű, sűrű, tömött aljszőrzetű, "időjárásálló" kutyák alakultak ki. Lokálisan bizonyos mértékben eltérő típusok jöttek létre. A fajta kialakulására nagy hatással voltak a spanyol masztiff-, illetve pireneusi hegyi kutya-szerű ebek, akárcsak az ír vízi kutya. A XVII–XVIII. századon végighúzódó folyamat révén a XIX. századra kialakult az újfundlandi mint fajta, ekkortól beszélhetünk tenyésztésről.

Az európai kutyák közreműködésével kialakult fajta egyedei a XIX. század folyamán meg-, illetve visszaérkeztek a kontinensre, azon belül is Angliába. Ezek a kutyák nagyok voltak és fehér-fekete színűek. Méretük és fogyasztásuk révén az arisztokrácia körében váltak igazán ismertté és kedveltté. Ezeket a fehér-fekete példányokat a bernáthegyi tenyésztésébe is bevonták. Bizonyára sokan ismerik Sir Edwin Henry Landseert, aki lelkes festőművész volt, s annyira megszerette a fehér-fekete újfundlandikat, hogy e kutyák minden képén szerepeltek. Sir Landseer 71 éves korában, 1873-ban hunyt el. Ekkor kezdtek Európában is megjelenni az egyszínű fekete újfundlandik, így a fehér-feketéket megkülönböztetendő, a főnemes festő emlékére landseernek nevezték el. Amerikában a fehér-fekete újfundlandikat manapság is landseernek hívják, de a színváltozatok között típusban nincs különbség. Csak a kontinensen, az FCI országaiban saját standarddal rendelkező külön fajta a landseer.

A fekete újfundlandik korábban valamivel kisebbek, így használhatóbbak, igazi mindenes kutyák voltak. Vadásztak, halásztak, őrizték a házat, kocsit húztak, télen szánt. A vízből mindent kihoztak, hajókötelet, vízbe esett tárgyakat, a halászoktól elszökött halakat, bizonyos esetekben élőlényeket is. Az újfundlandi született mentési képessége azonban csak legenda. Ezzel a kutyával valóban nem lehet együtt fürödni, de nem azért, mert az embert minden áron kimenti a vízből, hanem éppen ellenkezőleg: csupa szeretetből inkább vízbe fojtja gazdáját, miközben hatalmas testével ráúszik, vagy csak több kilós mancsát helyezi az emberre. Régen a tengerészek gyakran hajóikon is magukkal vitték kutyáikat, az újfundlandi minden szituációban helyt állt, de emberek mentésére csak előzetes kiképzés után alkalmas. Amerikában ma is nagy hagyománya van a dolgozó újfundlandinak, számtalan klub foglalkozik szán- és kocsihúzó versenyek rendezésével, de más engedelmességi és ügyességi vizsgák is léteznek.

A vízben bajbajutott emberek kimentése az újfundlandi legismertebb és legnagyobbra tartott képessége, amellyel egyetlen egy fajta sem veheti fel a versenyt. Ösztöneinek és adottságainak – vízhatlan szőrzet, úszóhártyás lábujjak, erős testalkat és állóképesség – köszönhetően ezt a feladatot tökéletesen képes ellátni és a történelem folyamán rengeteg embert mentett meg a biztos vízbefúlástól.

A vízben bajba jutott emberek kimentésére két fő technikát alkalmaznak attól függően, hogy a fuldokló tudatánál van-e vagy sem. Az első esetben a kutya a fuldoklót hátulról közelíti meg, majd a bajba jutott mellé úszik, így lehetőséget adva az embernek, hogy a kutyába kapaszkodjon, ezután pedig erőteljes mozdulatokkal kivontatja a vízből. Az utóbbi esetben, amikor a bajba jutott már elvesztette eszméletét – és csak ebben az esetben – a kutya megragadja az ember karját a könyökénél és így kezd neki a vontatáshoz. Ez a speciális fogás alkalmas arra, hogy az ember feje a vontatás alatt kiemelkedjen a vízből és így megakadályozza a fulladást. Előfordulhat, hogy a mentéshez két kutya érkezik, ilyenkor a két kutya két kart fog és így végzik a mentést.

Az újfundlandi remek tulajdonságának köszönhetően a vitorlás kereskedelmi hajók korában bevett szokássá vált, hogy a fedélzeten legalább egy újfundlandit tartottak, "aki" a legénység megbecsült tagja, kabalája volt. Ezek a kutyák számos emberéletet mentettek meg a háborgó vizeken, elsősorban akkor, amikor a hajó nem túl messze a parttól zátonyra futott. A feljegyzések szerint egy újfundlandi képes volt egy kisebb csónakot a partra vontatni vagy a vízben lévő legénységnek jelezni, hogy merre van víz alatti földnyelv vagy zátony, amelyre a hajózók kiúszhattak.

A csoportok kiképzési anyaga között szerepel a légszimat munka elsajátítása, amely alkalmassá teszi a kutyát arra, hogy a nem látható, bajba jutott embert megtalálja. Ez a tréning arra alapoz, hogy az embereknek jellegzetes a szaguk amikor bajba jutottak vagy sérültek.

Szárazföldi kutatómunka: a vadonban, lakott helyektől távol bajba jutott emberek felderítése. A kutatandó terület nagysága pár száz métertől egy-két hektárig terjedhet.

Vízi mentőmunka: A kutyákat kiképzik az emberek felkutatására és kimentésére a vízben, illetve a hajóról vagy csónakról történő mentőmunkára.

Lavinák kutatása: A lavina által eltemetett emberek felkutatása, kimentése, illetve holttestek vagy testrészek megkeresése.

Természeti és egyéb más jellegű katasztrófa helyszínek felkutatása, pl.: földrengés, földcsuszamlás, autó-, vonatbalesetek stb.

Az újfundlandi a vele született víz iránti szenvedélyének köszönhetően a született vízi mentőkutya. Testi adottsága miatt a vízben más fajtájú kutyával szemben előnyben van. Szőrének vastag, erősen zsíros az alsó rétege. Sokan ismerik olyannak az újfundlandit, amely nyugodt, szinte már lustának is tűnik, mert naphosszat csak fekszik. De a víz közelében, és főleg benne a temperamentuma megváltozik. A kutyák – képességük és tudásuk figyelembe vétele mellett –, különböző szinten edzenek. Alapvető szempont, hogy nem szabad őket munkára kényszeríteni.

Németországban kevés professzionális vízi mentőkutya van. Az edzéshez tartozó feladatok: csónakvontatás, egyedül vagy kettesben, gyakorlóbaba (dummy) apportírozása a vízből, a mentőövvel a kijelölt helyre kell úszni.