Tudomásom szerint Magyarországon első alkalommal az 1900-as évek elején lépett fel kutya cirkuszban. Ez nem volt tudatos elhatározás műve. A komédiások akkor még cirkuszos kocsival járták az országot. Velük utaztak a háziállatok, így a kutya is. Történt egyszer: a publikum előtt dolgozó artistához berohant a kutyája, és valami jópofaságot adhatott elő, mert a közönség tapssal és hahotával jutalmazta. Ez arra sarkallta az eb szemfüles gazdáját, hogy az eset a későbbiekben már egy megtervezett koreográfia szerint történjen. A komédiásnak jó volt a szimata és az immár sztárkutya mellé vett egy másik ebet, és ezzel hosszú távra biztosította magának a biztos megélhetést jelentő szerződést (akkor még tojást, lisztet, cukrot és egyéb más élelmiszert kaptak fizetség gyanánt). Igazából a harmincas évtized második felében terjedt el hazánkban az idomított kutyával való fellépés: akkor már mint önálló állatszám volt jelen a porondon. Ekkoriban Kosányi és Ibisz volt a két legjelentősebb idomár.

Szüleim mindvégig artistaként dolgoztak, de 1945 után már nem gyakorolták hivatásukat. Ennek ellenére nyomdokaikba léptem. Az Állami Artistaképző Intézet elvégzése után a Hortobágyi Ugrócsoportba kerültem középső fogónak. Kilenc év eltelte után a Hergott-csoportban folytattam, de öt évvel később, 1972-ben otthagytam őket. Váltani akartam. Felkerestem a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat akkori igazgatóját és művészeti vezetőjét is, akik egy állatszám létrehozását javasolták.

Az 1973-as évet a felkészülésre szántam. Választásom az őshonos puli fajtára esett, mivel a világszínpadon jóformán csak uszkárok léptek fel, és máskülönben is, szerettem volna magyar fajtával dolgozni. Vettem egy hétfős almot – csupa fehér szőrgombolyag. A változatosság kedvéért egy feketét is kerítettem melléjük. A kutyaidomár szakmában viszont kezdő voltam. Felkerestem a legnevesebb hazai szakembert, a mindenki által csak Szegedi bácsiként ismert öregurat, és a segítségét kértem. Elkezdtük a próbákat, de két hét múlva szívinfarktusban meghalt a nagy tudású ember. Más szakmabelitől nem kérhettem tanácsot – tőlük inkább félrevezetést kaptam volna, mintsem rávezetést. Ennek ellenére év végére mégis elkészült a produkció, igaz, az még csiszolatlan volt. A rákövetkező évadra szerencsére helyet kaptam egy Görögországba induló csoportba. Athénben és Szalonikiben léptünk fel fél éven keresztül. A szezon közepére a napi többszöri próbáknak és a folyamatos előadásoknak köszönhetően elfogadható szintre fejlődött a kutyaszám. A produkciót úgy építettem fel, hogy a kutyák közben rendszeresen “kiszúrjanak” velem, tehát: komikus és egyben eredeti legyen. Bevett szokás szerint a premierekre cirkuszigazgatók és ügynökök is ellátogattak. A következő évadra Norvégiába szóló szerződést kaptam.

Feleségemet 1975-ben ismertem meg, és azóta együtt dolgoztunk a kutyaszámokban. 2003-tól kezdve már nem lépünk porondra. Ennek ellenére nem kellett megválnom a cirkusztól, ugyanis én lettem a Fővárosi Nagycirkusz műszaki vezetője. Feleségem négy kiöregedett kutyával otthon van (a produkciót a még munkaképes kutyákkal együtt átadtam egy fiatal párnak).

Szakmai tapasztalatom szerint: alapjában véve minden kutyafajta alkalmas cirkuszi munkára, így a keverékek is. Máshol kell megvonni a kiválasztás mércéjét, mégpedig a kutya nagyságánál. Általában csak a németjuhásznál kisebb termetű egyedekkel érdemes foglalkozni, ugyanis a szállítás és az etetés nem mellőzhető szempontok. Artista szemmel nézve viszont elsődleges, hogy az előre kigondolt produkcióhoz milyen adottságú, méretű és külsejű kutya illik a legjobban. A kölyökkutyák beszerzésének manapság már komoly anyagi vonzata van – egy kutyaprodukcióban általában hat-nyolc állat lép fel, de már volt példa a tizenkettőre is. Van egy idevágó tapasztalatom: a keverékkutyák talán többre és gyorsabban vehetők rá, mint fajtatiszta társaik. Amikor elmentem kutyát venni, leginkább a megérzésemre hallgattam, az pedig a kölyökkutyával a helyszínen történő kapcsolatkialakításon és -tartáson alapult. Egy öt-hathetes kölyök már érzékelhetően reagál a hangra és játékkezdeményezésre is – a reakció foka mindig utal valamire. A nemek megválasztásakor a következőkre érdemes odafigyelni: egy számban csak egynemű kutyák szerepeljenek, kiváltképp a szukák évenkénti kétszeri tüzelése miatt (a párzásra alkalmas állapot nem rontja a nőstény munkáját). A kan kutyák általában jobban dolgoznak, mint a szukák, de vagányabbak és csibészebbek is, néha még el is mismásolják a munkát. A szukák viszont óvatosabbak és lustábbak, de a kanoknál jóval megbízhatóbbak. (Mindvégig pulikkal dolgoztam, volt kan és szukacsapatom is.)

A cirkuszi munkára kiválasztott kutyákkal egyéves korukig ugyanúgy kell foglalkozni, mint bármely más ebbel. Számukra megfelelő mozgásszabadságot és teret kell biztosítani, és sokat kell velük játszani. Az etetés módja és az éjszakai pihenés a manézs világában megszokott körülményekhez igazodik: zárt helyen és elkülönülten alszanak.

A cirkusz kapcsán nem beszélnék kiképzésről, helyette inkább játékos tanításról, mivel itt nincs szükség olyan fegyelemre, mint a munkakutyáknál. A közönség szórakozni, nevetni és szépet látni tér be a cirkuszba, és ezt minden produkciónak ki kell elégíteni, máskülönben az artista veheti a kalapját.

A kutyával való foglalkozás legfőbb segítője maga az eb: oda kell figyelni rá, és ő sok mindenre megtanítja gazdáját; önfejűséggel semmire sem megy az ember. Két kutyát ugyanazzal a módszerrel nem biztos, hogy jó ugyanarra megtanítani. Adott esetben ki kell találni: mit szeret az egyik, és mit a másik. Ha az egyik módszerrel két-három hétig nem ér el eredményt az idomár, akkor más praktikával kell próbálkozni.

Először is: meg kell tanítani a helyére menni a kutyát (kutyákat). Az ebet kézzel feltettem az ülőkére, és közben mondtam: helyre! Ugyanezzel a módszerrel történt az asztalra ugrás okítása is, ott a “hopp!” vezényszó hangzott el. Ezeknek az alapismereteknek az elsajátításához két-négy hétre van szükség. A soron lévő feladat a helyben maradás. Tanítása dicsérettel és jutalomfalattal történik. Ha ennek ellenére a kutya mégis elmegy a helyéről, azonnal vissza kell irányítani, és jutalmazni kell. Ezután következik az ebek egyenkénti behívása – a többinek közben a helyén kell maradni. A gyakorláshoz érdemes pórázt használni. (Ezekre az alapokra lehet felépíteni a konkrét produkciót.)

A mutatványok betanításához rengeteg türelemre és a gyakorlás közben sok játszadozásra van szükség. A beidegződést szép szóval és következetességgel lehet elérni.

Karikagyakorlat. A kelléket először egészen alacsonyan tartom a kutya elé, annak alja éri a földet. Rajta jutalomfalattal a “hopp” szó kíséretében átcsalom. Mikor a kutya már érti a vele szemben támasztott elvárást, akkor kissé megemelem a karikát, mindaddig, míg az el nem éri a bemutatandó gyakorlathoz szükséges magasságot. Az ugrás tudását másként is lehet hasznosítani: doboz vagy kutya, kutyák átugratása esetében.

Létrára fel- és lemászás. Egy fából készült, körülbelül százhatvan centi hosszú, egyágú létrát nekitámasztottam a falnak. A legtorkosabb kutyát odahívtam magamhoz. Orra elé egy kolbászdarabot tartottam, majd azt a létrafokok fölött húzva, a “föl!” paranccsal csalogattam őt a magasba. A jutalomfalatot minden alkalommal megkapta, ám érte idővel egyre magasabbra kellett kapaszkodnia. Legvégül a csemegét egy csipesz segítségével a létra tetejére helyeztem (oda már a létrától távol állva küldtem őt). A kutyát mindvégig szemmel tartottam. Ha megállt, mert még csak odáig terjedt az ügyessége vagy épp a bátorsága, levettem róla. Lemászni sokkal nehezebb. A létra tetején lévő kutya lábait, egy-kettő-három-négy ritmusban, kézzel segítettem – ezt a gyakorlatot már függőleges testhelyzetben végzi. Három-négy hónapba is beletelik, mire gördülékenyen fog menni. Tapasztalatom alapján adom közre: mikor már tökéletesen megy a fel és lemászás, azt a kutya örömmel teszi. Ezután következik a tényleges attrakció betanítása. Az egyágú létrát a fejemre teszem, leguggolok, és a kutyának fel és le kell mászni rajta. Feleségem a kutya lábait felrakja az alsó fokokra, és onnantól kezdve a kutya már teszi is a dolgát.

Kézenállás tanítása. A “hopp!” utasítást már ismeri a kutya. Kezembe veszek egy pálcát, és azt a kutya előtt fokozatosan emelve egyre magasabbra tartom, hogy átugorja. Minél magasabb akadályt vesz a kutya, annál meredekebb testhelyzetben érkezik mellső lábaira. Ekkor a két hátsó combja alatt meg kell fogni, és vele így egy-két lépést kell tenni (talicskázás). Minél inkább érzi gazdája örömét az eb, annál jobban produkálja magát. Tudni kell: a kutya csak ugrás után képes “kézen” állni, és abból haladni. Ismert kutyás szám: a kutya felugrik a porond szélére, átugorja az eléje tartott pálcát, és mellső két lábon haladva körbesétálja a manézs szélét. Az idomár ilyenkor a kutya közelében tartózkodik: ha az kibillen az egyensúlyából, akkor a pálcájával besegít.

Tell Vilmos trükk. A kutya egy hordóban tartózkodik. Ha hátat fordítok neki, feláll, ha pedig szembefordulok vele, tüstént lefekszik – ekkor nem látható. A kutyát le kell ültetni, a kellékek közül az egyiket – a műanyagból készült almát – a feleségem átadja nekem, míg a könnyített alumíniumhordót azon állva egy kutya begörgeti a porondra. Egy “hopp!” és a szám főszereplője már benne is van az időközben felállított hordóban – az alján mindig talál magának ínyencséget –, és ekkor az almát ráteszem a fejére. Az elkövetkezőkben a kutya számára az lesz a “fekszik!” utasítás, ha vele szemben állok. Erre a farának enyhe lenyomásával lehet megtanítani (a későbbiekben a vele való szembefordulás pillanata lesz a jel). Produkció közben különböző kéz és testjelekkel adtam tudtul a kutyának, hogy mi a soron lévő feladat. Mikor a próbákon feléje megyek, az egyik kezemet a hátam mögé rejtem – abban egy kolbászdarab van –, ha viszont távolodok a hordótól, máris látni fogja a kezemben lévő falatot, és pitiző pózba vágja magát. A produkció alatt a kutya mindvégig ellenem cselekszik, de ebben rejlik a humor. Én, mint Tell Vilmos, a fején almával szolgáló kutyát persze sohasem fogom látni a hordóban.

Nemcsak a gyerekeket, de a felnőtteket is megnevetteti ez a szám. A hordó a porond közepén van. Értetlenkedve kérdem a nézőtér egyik részén ülő gyerekektől: hol van a kutya? – mire azok a hátam mögé mutatnak. Erre elindulok a jelzett irányba; a kutyát persze sem az odáig vezető úton, sem a porond másik végében nem találom. Ott is érdeklődöm utána a gyerekektől, akik persze arra fognak mutatni, amerről épp odaérkeztem. Össze-vissza bolyongok a porondon, mire fülsiketítő kiabálásba kezd az összes apróság. Egy-két kölyök mindig be akart rohanni, hogy “megtalálja” nekem a kutyát. Nem egyszer fordult elő, hogy a berohanó gyerek felkapta a porond közepén lévő hordót, és alóla máris előkerült a békésen heverésző blöki. A Tell Vilmos számot én mutattam be először a világon.

Különböző átugrások és kúszás. Ha az eb már érti a “hopp!” lényegét, akkor már szabadon megválasztható, hogy mit akar átugrattatni vele az ember. Lehet: egymás mellett álló kutyákat oldalról vagy egymás előtt állókat is, jobbról-balról. Akadályokon átjutni a földön kúszva is megteheti a kutya - erre viszont külön meg kell tanítani. Olyan tárgyat kell kiválasztani segédeszköznek, amit a kutya nem tud átugrani, de alatta hason csúszva még átfér. Annak átellenes oldaláról hívom – pórázt érdemes használni – és közben még csemegével is csábítom.

Masírozás (záró poén). Az összes kutya két lábon haladva követi egymást úgy, hogy mindegyikük mellső két lába az előtte lévő hátának támaszkodik – a sor elején lépkedő kutya két mancsát a feleségem fogja – és a szám végén a csapat így hagyja el a porondot. A két lábra állás tanítása egyszerű. Az ínyencséget a kutya orra elé magasan fel kell tartani, közben mondani kell: “áll!”. Az első kutya tehát már áll, amikor annak háta mögött két lábra állítok egy másikat, és annak két tappancsát nekitámasztom az előtte lévő társának. Három-négy lépést teszünk meg így közösen, én ezalatt a második kutyát biztosítom, és így sorjában a többivel is.

A különböző számoknak a végére egységes egésszé kell összeállni. Első alkalommal a hat-nyolc részelem folyamatos végrehajtása akár egy órát is igénybe vehet, ami végül tíz-tizenkét percre fog letisztulni. Eleinte napi két próbát tartottam, amelyeket többször is megszakítottam és játszottam egyet a kutyákkal. A próbák hosszát mindig az ebek aktivitásához kell mérni: a már muszájból dolgozó, esetleg egyvégtében ásítozó kutyától nincs mit várni.

Egy előadás akár három próbával is felér. A közönség jelenléte inspirálóan hat a kutyákra. Erre még rátesz a zene és a világítás serkentő hatása is. Ettől azonban a kutyák nem fognak a betanultnál még jobban teljesíteni. Inkább – ha egyáltalán szabad ilyet mondani –: a próbákon megszokotthoz képest lelkesebben dolgoznak. A kutyák imádnak szerepelni. A nagyérdemű előtt vagányabbá és csibészebbé válnak, a taps és a nevetés feldobja őket. A szó szoros értelmében a kutya produkálja magát.

Amikor a kutyák már túl vannak az első fellépéseken – jó hallásuknak és kiváló megfigyelő képességüknek köszönhetően – pontosan tudják, hogy éppen hol tart az előadás. Már várják érkezésemet. Elengedem őket dolguk végzésére, átfésülöm bundájukat, majd bemennek a ketreces kocsiba, amit a színpadi függönyig húzok. A produkció befejezte után ugyanebbe a szállító járműbe futnak be. Ilyenkor még látszik rajtuk a feldobottság. A jól teljesítőket megjutalmazom, amelyik trehányul végezte feladatát, az szidást kap: szégyelld magad, pfuj! – és nem kap jutalomfalatot. Az értékelést kiválóan értik! A kutyák tizenhárom éves korukig dolgoznak, majd nyugdíjba vonulnak, de azután is nálam maradnak. A kutyacsapatnak mindig van falkavezére, a mi esetünkben ez én vagyok.

A cirkuszi kutyák gondozása nem tér el a kedvtelésből tartott ebek ápolásától. Azt magam szoktam végezni, sőt sok mindent ellestem az állatorvostól, így kisebb baj esetén magam látom el a kutyákat. Táplálásuk terén sincs semmi rendkívüli. Száraztáppal vagy kutyakonzervvel etetem őket, de szoktunk főzni rizst zöldséggel, amit összekeverünk a száraztáppal, majd húsz perc után odaadjuk nekik. A jutalomfalat általában száraztáp szokott lenni.

Szigorúan – a kutya számára kedvezően – van szabályozva a manézsban fellépő állatok tartása, szállítása. A hazai állatvédők gyakran ágálnak az állatok cirkuszi szerepeltetése ellen. Szívesen álltam volna bármelyikük rendelkezésére, de egyszer sem kerestek meg személyesen. Szerintem fogalmuk sincs róla, hogyan történik egy-egy gyakorlat betanítása. Valószínűleg nem ismerik a nyugat-európai állatvédő törvényeket sem, mert azok az állatok számára sokkal jobb feltételeket biztosítanak – így a kutyának is –, mint amilyet sok honfitársunk képes saját magának megteremteni. Szívesen ültem volna le velük beszélgetni, és utána elvittem volna őket a próbákra, de nem volt rá alkalmam.

A mi életvitelünk jól körbehatárolható, szigorúan pontos beosztású. Az évad elején beindul a gépezet, abba még homokszemnek sem szabad kerülni. Ezért a kutyákról és magunkról nincsenek említésre méltó sztorik. Annál inkább a közönségről.

A Tell Vilmos szám nagy sikert aratott Skandináviában. Sikongtak és nevettek rajta a gyerekek. Bulgáriában viszont néma csendben figyelte a publikum. Döbbenetes érzés volt, de nemcsak az én számomhoz viszonyultak így. Éppen egy tengerparti városban dolgoztunk. Az egyik előadásra jóformán csak nyugat-európaiak váltottak jegyet. A hangulat egy csapásra megváltozott: tapsvihar, nevetés, bekiabálás. Mindez feltűnt a bolgár direktornak is. Irodájából sápadt arccal rohant elő: vajon mi történhetett?

A több mint négy évtizeden át tartó cirkuszi pályafutásom alapján állítom – Afrika kivételével az összes kontinensen felléptem –: a világon az egyik legjobb közönség a magyar! A magyar ember ugyanis képes partnere lenni a porondon dolgozó művésznek. Az ugródeszkásokkal ugródeszkázik, a trapézossal fenn van a kupolában, ugyanúgy velem van a kutyaszám közben is. Meleg szívű partner. Egy artistának elsődleges feladata: amint belép a porondra, minél előbb meg kell nyernie magának a közönséget: fesztelen mozgással, határozott viselkedéssel, kifejező arcjátékkal, visszafogott, vagy éppen ellenkezőleg, teátrális gesztikulálással. Míg az olasz vagy német közönség előtt az első percben a nézők ötven százalékával tudom felvenni a kontaktust, addig a magyarok kilencven százalékát megnyerem magamnak: akárhányszor léptem be a manézsba, ott mindig más atmoszféra fogadott.