52. Terelő

A legeltetéses állattartás kialakulása és elterjedése után az emberek eleinte még csak őrzőszerepet szántak a kutyának. Az állatlegeltetéssel megbízott embereknek bőven volt idejük megfigyelni a kutya, de akár a farkas falka vadászmódját is. Valószínűleg ezek a viselkedési normák szolgáltak alapul a juhászoknak, hogy a kutyát nyájterelésre betanítsák. (A terelés során a pásztorkutya ugyanazokat a módszereket alkalmazza, mint a farkas, amikor vadászik, csak a végén nem ejt zsákmányt.) Ahogy egyre több népcsoport tért át a nomád életmódról a földművelésre, úgy vált egyre fontosabbá az általuk tartott legelő állatok szakszerű őrzése. Igazából ekkor érkezett el a kutya szerepe, hiszen ő jóval hatékonyabban tudta irányítani az állatok mozgását, mint a két lábon járó ember a bottal.

A XIX. században Nagy-Britanniában és Ausztráliában – a hagyományokra alapozva – már rendeztek terelőversenyeket. A gazdáiknak dicsőséget szerző kutyák nagy megbecsülésben részesültek, azok kölykeit célirányosan továbbtenyésztették. (A sportcéllal tartott kutyák sorsa elvált a legeltetésnél alkalmazott fajtatársaikétól.) A versenyeken jól szereplő kutyák iránt nagy érdeklődés és piacorientált kereslet alakult ki. A tudatosan beindult tenyésztés és a célorientált foglalkozások nagyban elősegítették a kutyafajták és egyedeik specializálódását.

1970-től hazánkban rendszeressé váltak a mezőgazdasági eredetű juhászversenyek (például Hódmezővásárhelyen, a hagyományosan Szent György napján megtartott kihajtás népi ünnep). Ezeken a speciális megmérettetéseken nem a pásztorkutyák adnak számot felkészültségükről, hanem a juhászok a szakmai tudásukról. Zsíros Csaba nevéhez fűződik a honi terelősport megteremtése, meghonosítása és elterjesztése. Csaba az 1990-es évek elején létre hozta a Nyíregyházai Terelőkutyás Sport Klubot. Azóta több hasonló céllal megalakult egyesület jött létre, így ma már több száz olyan kutya van Magyarországon, amelyek letették a terelőösztön próbát – enélkül nem vehetnek részt versenyen (minimális engedelmességi szint és határozott jel a terelőösztön meglétére).

A terelőversenyek célja a terelőkutyák munkaképességének megőrzése és fejlesztése, a szervezett teljesítmény-minősítés és a kutyás sport ezen formájának népszerűsítése. A legnevesebb honi versenyeken negyven-ötven kutya indul el. Öt versenyből álló sorozaton mérik össze tudásukat. Nemzetközi terelőversenyeket eddig azért nem rendeztek, mert a különböző országok terelőhagyományai jelentősen különböznek egymástól. A közeli jövőben mégis létre szeretnénk hívni egy közép-európai versenyt, hiszen a Kárpát-medencében alapvetően azonosak a terelőhagyományok. A legnívósabb és a legtöbb indulóval az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Ausztráliában megrendezett versenyek szervezői büszkélkedhetnek.

A hazai terelőversenyekre az őshonos magyar pásztorkutyák a legalkalmasabbak: a puli, pumi és a mudi. Európában, illetve a világ más pontjain, az angol border collie és az ausztrál keltie (az angol terelőkutya és a dingó keveréke) a legnépszerűbb fajta, amelyek szinte egyeduralkodók a mezőnyben. A német juhászkutyát jóformán csak hazájában indítják terelőversenyen. Viszont a német versenyek a legaprólékosabban szabályozottak.

Lehetőleg olyan szülőktől érdemes kölyköt választani, amelyek aktív múlttal rendelkeznek. Ennek nem kell feltétlenül a terelést jelentenie, kiváló ajánlólevél lehet a sportkutya múlt is. Az pedig nemcsak a fizikai képességekre, hanem a szellemi kapacitásra is utal. Minden egyedválasztásra igaz, hogy többször is el kell menni a tenyésztőhöz és szemügyre kell venni az alom tagjait, de nem közvetlenül az etetés után. Az élénk, rámenős, és mozgékony kölykök maguktól adják magukat. Érdemes elidőzni a közelükben. Azt kell megfigyelni, hogyan reagálnak a számukra új és meglepő dolgokra. A nyolchetes kölyök már elválasztható a mamájától, és már kezdődhet is a szoktatás.

A terelésre szánt kiskutyákat mihamarabb érdemes háziállatok közelébe vinni, hogy azok szagát és látványát szokja. Közben nem árt az óvatosság. Ugyanis ha valamelyik háziállat rátámad vagy alaposan megijeszti a pórázon lévő kiskutyát, annak akár életre szólóan is elmehet a kedve tőlük. Az ízig-vérig terelőkutya már kölyökként is megugatja a körülötte tartózkodó állatokat, jelezve elszántságát. A gazda szerepe ekkor még csak a bátorításra vagy épp a nyugtatásra korlátozódik. Ha a két fél között kialakul a konstruktív együttműködés, akkor a munkára való felhíváskor mindig tettre kész lesz a kutya. Ennek kiépítése a szeretetben rejlik.

A pásztorkutyával szemben alapvető követelmény a jól irányíthatóság. A jobbra és balra irányváltásokra, a küldésre és a megfelelő helyen való megállásra meg kell tanítani. E tananyag apránként adagolt befogadására már alkalmas a három hónapos kölyök agykapacitása, de a kiskutyát csakis játékos formában szabad tanítgatni. Ez ugyanis nála még a játék időszaka, és nem a képzésé. A labda eldobásakor be kell mondani annak röpirányát, az hajítható bokor mögé is, így a kerültetés is gyakoroltatható. (Az emberi derék nem kedveli a sok hajolást, ezért a labdára érdemes kötni egy hosszabb zsinórt.) Naponta öt-tízpercnél többet még ilyen játékos formában sem szabad gyakorolni. A hosszabb ideig tartó koncentrálásra még alkalmatlan a kölyökkutya idegrendszere. A rosszul teljesítésért semmi sem jár, még korholás sem, a jól végzett munka viszont mindig dicséretet és jutalomfalatot érdemel.

Amikor kialakul a teljes magabiztosság a kutyában, elkezdődhet a képzése. Ennek ideje teljesen egyedi, van olyan kölyök, aki három hónaposan is duzzad az önbizalomtól, míg a másik még egyéves korában is félénk. Az addig játékos formában gyakorolt elemeket most élesben kell tanítani. Ennek elengedhetetlen feltétele egy nyáj.

A terelőkutya munkája a következőkből tevődik össze: különböző irányokban való kerülés, az ellenszegülő állat kordában tartása, nyájmegállítás. A kutya alapközlekedése egy rövidszárú U-alakú útvonalra korlátozódik. (A pásztorkutyák többsége ezt a mozgást folyamatosan végzi.) Ezzel az ide-odajárkálással biztosítja a nyáj egyenletes haladását. Ha balra kell kanyarodni, akkor a képzeletbeli U-alak jobb szárán továbbhalad a kutya és így készteti irányváltásra a legelő állatokat. A nyáj megállítása kétféleképpen történhet. A jobbik esetben egy körbefutás is megteszi, de ha nem, akkor a nyáj elé kell vágnia és markáns, de nem durva viselkedéssel az ellenszegülő állatok fölébe kell kerekednie. Versenyen tilos a kiugró állat űzése, kergetése, azt eléállással kell jobb belátásra bírni.

A felvezető feladata, hogy a kutyában működő ösztönöket és a kutya tevékenységét kordában tartsa, őt irányítsa. A jó adottságú pásztorkutyán is adódhat csiszolni való. A durváskodó, az állatokat indokolatlanul ingerlő kutyákat az általános fegyelmező gyakorlatok által jobb belátásra kell bírni. A régi juhászok ezt még a süvítve repülő kampósbottal érték el. Ez a módi mára divatjamúlt lett. Helyette tízméteres futópórázt alkalmazunk. Segítségével korlátozni tudjuk – például a juh űzésére irányuló – kutyamozgást. Terelés esetén pedig a két szélső oldal két legtávolabbi pontját tudjuk érzékeltetni vele.

Két versenyformát különböztetünk meg. A hagyományos verseny a mezőn végrehajtott természetes munka leképezése – a nyáj, a kutya és a felvezető együtt halad. A másik pedig a speciális – a border collie-ra kitalált – verseny. A felvezető a verseny ideje alatt egy fix, mozgásra lehetőséget alig adó, köralakban behatárolt területen tartózkodik. Onnan kell irányítania a tőle akár száz-kétszáz méterre dolgozó kutyát. Ez a versenytípus az Ausztráliában és az Egyesült Államokban honos ridegtartáson alapul.

(A több száz hektáros területen legelő nyájak, csordák mozgását pásztorkutyák felügyelik. Ilyen távolság esetén távmunkát végeznek.)

Minden verseny első mozzanata – így a hagyományos versenyé is –, hogy közös pályabejárás alkalmával a bíró a feladatokról pontosan tájékoztatja a felvezetőket. A pálya nagysága változó, a kézilabdapálya nagyságú területtől akár a hektáros nagyságig is terjedhet. A verseny a negyven-ötven állatból álló nyáj karámból történő kihajtásával kezdődik. A felvezető kinyitja a karám ajtaját – onnantól kezdve tetszése szerint mozoghat a pályán –, és eldönti, a kutyával együtt bemegy a karámba és vele úgy hajtatja ki a nyájat, vagy kívülről irányítva teszi ugyanazt. A nyájnak egyenletes, természetes sebességgel kell haladnia. A pályán három-öt különböző akadály van felállítva. Belőlük kerülésre okot adó lehet: egy oszlop, egy fa, egy gémeskút, netán egy szalmakazal. Nemcsak a kerülés iránya van meghatározva, hanem a kerülendő tárgy és a nyáj közötti legkisebb távolság is. Azt a felvezetőnek szemmértékkel kell megbecsülnie, kutyáját annak megfelelően fogja irányítani. A hídon való áthajtás nehéz feladat. Különösen, ha az a pusztában van felállítva. Ilyenkor a tereptárgy nem adja önmagát, hiszen patakmeder vagy árok nem indokolja ott létét. A hídra való felvezetést egy V-alakban kiépített szűkítő folyosó-elem jelzi. A korlátok a nyáj egyes tagjaiból ellenkezést szoktak kiváltani, ki akarnak törni. Ilyen esetben a terelés mellett a nyáj egyben tartása is teendőjévé válik a kutyának. Speciális feladatnak számít a szalaggal, felszórt salakkal, vagy bármi mással jelzett úgynevezett “tilos terület” előtt történő nyájmegállítás, ilyenkor egy autóforgalommal jellemzett úton való átkelés imitálódik. A felvezető parancsára a kutya a haladó nyáj elé kerül és – őket továbbra is egyben tartva – megállítja. A felvezető ekkor a nyáj elé megy, majd “szétnéz”: jön-e autó? Ezután a nyáj mögé küldi kutyáját, és folytatódik a terelés. A feladatsor utolsó előtti mozzanata a nyáj karámba érkezése, a karámajtó becsukásával pedig befejeződik a verseny. A verseny nem időre megy, az ugyanis ellenkezne a hagyományos tereltetés gyakorlatával.

A versenyen való részvétel egyes feltételei. A versenyeken csak az FCI tagszervezetek által rendezett terelési képességvizsgákon “megfelelt” minősítést szerzett terelő-pásztorkutyák, vagy a hivatásos pásztorok kezén lévő terelőkutyák indulhatnak. A versenyen egy párosnak számít az adott felvezető és kutyája. Egy versenyen vagy versenyfordulóban egy kutya csak egy felvezetővel alkothat párost. Tüzelő szukával a versenyen csak abban az esetben lehet részt venni, ha a tulajdonos a verseny szervezőit erről előzetesen értesíti a kutya elkülönítése érdekében. A kutya ebben az esetben is csak utolsónak indulhat. A versenyeken 9 hónapos kort betöltött kutyával lehet részt venni.

A hagyományos terelőverseny főbb szabályai: A terelőversenyek négy osztályban kerülnek megrendezésre: Kezdő (kisbojtár), Haladó (bojtár), Nyílt (öregbojtár), Hivatásos (számadó).

Az értékelést a terelés során kapható pontok összege adja. A Kezdő osztályban engedelmességi munkát kell bemutatni. A versenyző csak az engedelmességi gyakorlat “megfelelt” minősítése esetén indulhat a terelési munkán. Ha a pályán egy akadály leküzdése 5 perc elteltével is sikertelen, a bíró a versenyzőt a következő akadályhoz küldi, a kihagyott akadályra a páros nem kap pontot. Kizárást von maga után, ha a kihajtás 5 perc után sikertelen.

KEZDŐ osztály: A pályán összesen öt akadályt kell leküzdeni, beleértve a karámból ki- és behajtást is (ez a következő fokozatoknál is igaz). HALADÓ osztály: A pályán összesen hat akadályt kell leküzdeni. NYÍLT és HIVATÁSOS osztály: A pályán összesen hét akadályt kell leküzdeni.

Kihajtás: A kihajtás kezdetén a versenyző kinyitja a karám kapuját. Az állatok kihajtása történhet oly módon, hogy a felvezető a kutyát kívülről küldi a karám mögé, illetve beküldi a karámba, vagy pedig a kutyával együtt mozog. Hibák: a kutya engedetlensége, indokolatlanul támadja, tépi az állatokat, a felvezető a kutya közreműködése nélkül hajtja ki az állatokat.

Haladás a pályán: A felvezetőnek a verseny során a terelt állatok felesleges zaklatása nélkül, nyugodt, egyenletes tempóban kell haladnia. Hibák: a szükséges beavatkozás során a kutya háttérben marad a gazda mögött, a felvezető futva irányítja a nyájat, a kutya elhagyja a pályát, illetve kikerül a vezető irányítása alól, a nyáj nem a bíró által meghatározott útvonalon halad egyik akadálytól a következőig.
Akadályok: kapu, szűkítő, híd, behajtás.

Az akadályokon való áthajtás során kerülni kell az állatok felesleges törését, azaz megfelelő időt kell hagyni számukra a szűk helyen való áthaladáshoz. Amennyiben az állatok egy része nem a kijelölt helyen halad át, ismételten meg lehet kísérelni az áthajtást a rendelkezésre álló időn belül. Hibák: a nyáj, vagy annak egy része nem a kijelölt helyen halad át, a szükséges beavatkozás során a kutya háttérben marad a gazda mögött.

A speciális – border collie – versenyen a felvezető a karámhoz közel, egy kör alakú területen tartózkodik – ahol egy oszlop is van –, annak területét nem hagyhatja el. A juhok a verseny kezdetekor a felvezető pozíciójától a pálya legtávolabbi pontján helyezkednek el. A kutya a felvezető lába mellett áll. Számára az első feladat az állatok felvétele. Ebben a feladatban az a nehéz, hogy az álló nyájnak az első lépéseit a felvezető felé kell megtennie. Ennek érdekében a kutya hatalmas ívet kerülve igyekszik a nyáj háta mögé, hogy a békés állatokat ne riassza meg. A sikeres kerülés után, a felvezető jeladására elkezdődik a már felvett állatok terelése. A felvezető a nagy távolság miatt még csak fütty- és kézjelekkel tudja irányítani kutyáját. Annak a nyájat egy kapun kell áthajtania, ami két, körülbelül három méter hosszú léckerítés-imitáció között lévő terület, majd tovább haladva a felvezető közelébe érnek. Ott adott irányból és egy adott távolságon kívül meg kell kerülni a kör közepén lévő oszlopot, és a nyájat be kell hajtani a karámba. A felvezető becsukja a karámajtót, és ezzel véget ér a verseny. Mindez egyszerű feladatnak látszik, de korántsem az. A távirányítással végzett precíz munka hallatlan összhangot kíván meg ember és kutya között.

A texasi az egyik legnagyobb terelőverseny. Az Egyesült Államok egész területéről érkeznek oda versenyzők. Főként border collie-k, ausztrál keltie-k, és azok keverékei versenyeznek. A pálya egy mélyen süppedő, vörös homok borítású, fedett lovarda területe. A kutyáknak juhok és birkák helyett egy háromfős, fiatal bikákból álló csapatot kell terelni. A fél tonna súlyú állatok ridegtartáson nevelkedtek – azokat közvetlenül a verseny előtt tréleren szállítják a lovardához –, ezért emberrel az idáig nem volt kapcsolatuk. Velük, de a kutyákkal szemben is bizalmatlanok a fiatal állatok, emiatt nehezen kezelhetők.

A felvezető és a kutya egymás mellett áll. A három bikát a pálya ellentétes oldalán eresztik be a lovardába. A kutyának első lépésként itt is a kapcsolatfelvétel a feladata. A pálya különböző alakú és kialakítású pályaelemekkel van megtűzdelve, ezek vételi sorrendjéről és más tudnivalókról a versenybírók idejében tájékoztatják a felvezetőket. A karám lehet U-alakú. Oda kell behajtani az ehhez nem sok kedvet érző, engedetlen bikákat, majd a felvezető által kinyitott karámajtón át a kutyának ki kell hajtani őket. A felvezető csak akkor nyithatja ki a kaput, ha a bikák már bent vannak a karámban. Az ember közelsége menekülésre készteti a szilaj állatokat. Ezt a terelőkutyának minden áron meg kell akadályoznia. A bikák sakkban tartására kiváló technikája van a rendkívül gyors és ügyes mozgású pásztorkutyának. Hátulról megközelíti az ellenszegülő bikát, egy vetődéssel annak egyik hátsó lábához dobja magát, és máris bokán harapja. Az akció után a kutya azonnal hátra veti magát, mert amint a bika megérzi a harapást, már rúg is. Marhaszállításra használt tréler is szerepel akadályként. A kutya a bikákat egy rámpán felhajtja a járműre, majd a tréleren végighaladnak, átsétálnak a jármű végén lévő ajtón, ott pedig nem túl magasról leugrasztja a bikákat. Létezik L-alakú folyosó is. A feléje terelt állatok nem látják, hogy a karám végében egy kijárati szakasz kezdődik, úgyhogy a karámba eszük ágában sincs bemenni. A különböző karámelemek minden alkalommal riasztóan hatnak a bikákra és ez jelentősen megnehezíti a terelőkutya dolgát. A texasi verseny szépségét épp ez adja. A három féltonnás állatra úgy kell ráhatni a húszkilós kutyának, ahogy azt tőle elvárja a gazdája.

Egy vemhes ausztrál keltie-vel esett meg a következő történet. Elérkezett az idő az ellésre. Két kölyköt világra hozott, majd se szó, se beszéd, elrohant otthonról. A meglepett gazda igencsak elcsodálkozott a kutya viselkedésén. El nem képzelhette az okot, amiért otthagyta kölykeit a kutya. Telt-múlt az idő. A kétségbeesett gazda arca nemsokára mégis felderült. A második kölyök világra jövetele után éppen eljött az idő, amikor ki kellett menni a nyájért, és haza kellett terelni az állatokat. A kötelességtudó keltie pedig tette a dolgát. A birkákat annak rendje és módja szerint beterelte a karámba, majd visszament a kölykeihez és megszülte a még benne lévőket is.

Texasban történt, a még nyeretlen kutyák versenyén. Az egyik versenyző születési rendellenesség következtében már gyermekként kerekes székbe kényszerült. Hangot alig tudott kiadni a száján, kezét is csak korlátozott mértékben tudta mozgatni. De felnőttként is kezdeni akart magával valamit. A terelősportot választotta. A férfi, mi sem természetesebb, egy elektromotoros kerekes székben jelent meg a lovarda mély homokján – egy kísérő segítette a kocsi mozgását, és ő segédkezett a karámajtók nyitásában és csukásában is. A versenyző két combja felett egy terminátor volt keresztben, tele nagy méretű gombokkal. Azok mindegyike egy sajátos hangforrás – hang és füttyjel – nyomógombja volt. A terminátor össze volt kötve a kerekes szék alá rögzített hangdobozzal. A kutya az onnan felhangzó különböző hangjeleknek megfelelően terelte a három bikát. A texasi illetőségű férfi kutyájával sikeresen fejezte be a versenyt – számukra nem volt érvényes a hétperces limitidő. (A verseny bevételét – a mozgáskorlátozott versenyzőt is rehabilitáló – Rehabilitációs Központ javára fordították.)

A rokkant férfi versenyprodukciója bemutató jellegű volt, utána elementáris ünneplésben részesült. A férfi egészségi állapota miatt arcmimikára képtelen volt, de mivel néhány szót tudtam váltani vele, ezért tudom: nagyon boldog volt, örült annak, hogy eljutott idáig, és hogy a versenyt eredményesen befejezte.