Amigo másfél éves korában került hozzám. A labrador vidám alaptermészetű és kiegyensúlyozott vakvezetőnek bizonyult. Gyengénlátó vagyok, vele nagyobb biztonságban érzem magam az utcán. Az emberek nem kellő odafigyeléséből mégis bekövetkezett néhány kellemetlen esemény. Esett az eső, amikor villamosra szálltunk. Egy ingatag lábakon álló, bizonytalan beszédű nő megjegyezte: miért jön fel kutyával, teljesen összepiszkolja az utasteret? Az egyik közelemben lévő férfi a nő felé fordult és megszólalt: nem látja, hogy milyen kutya fekszik a hölgy lába mellett?

Szomorúan vettem tudomásul a szeszgőzös választ. Továbbra is vigyáztam Amigo testi épségére. Mégis mi lett a vége? A kutyával az álló mozgólépcső igénybevételével a metró peronszintjéről gyalogosan haladtunk fel az utcaszintre. Az út felét már megtettük, amikor valaki elindította a lépcsőt. Megijedtem, mivel a labrador nem volt a mozgólépcső használatához szoktatva. Amint a talpa alatt lévő fokok vízszintbe rendeződtek, azok a kutya bal hátsó lábának talpáról az összes párnát letépték. Hetekbe telt, mire felgyógyult – bár volt áfás számlám, akiknek kellett volna segíteni, nem tették. A labrador továbbra is talpraesett kutya maradt, de már nagy ívben kerülte a mozgólépcsőt.

Kétéves múlt a kutya. Munkahelyemen voltam. Amigo váratlanul feszültté vált, mellső lábai kimerevedtek. – Mi a baj, Amigo? A labrador lábaival dobbantott egyet, majd oldalára dőlt és elkezdett rángatózni. Vagy tíz perc telt így el, közben vizes ruhával borogattam, mikor végre nagy erőfeszítések árán lábra kapott és tántorogva elindult. Ami útjába került, annak nekiment (ezért az öntudatlanul haladó epilepsziás kutya útjában lévő tárgyakat előle el kell húzni). Öt perc öntudatlan bolyongás után (a kutya fejét lehetőleg le kell fogni, nehogy beüsse valamibe) Amigo újra elvesztette az eszméletét. (A kutya száját ilyenkor szét kell nyitni, nehogy a nyelve a torkán akadjon és megfulladjon). Az állatorvos – a vérvétel után – megállapította, hogy Amigo epilepsziás. Elvittem őt a Vakvezető Kutyaképző Iskolába is, ahol az állatorvos egy EEG – agyi hullámokat mérő – műszerrel megvizsgálta a labradort. A kapott pirulák nyolc hónapra tünetmentessé tették, de utána öt hónapon át, hetente újra és újra rátört a roham. Azok viszont teljesen másként zajlottak le, mint a betegség kezdetekor. A kutya hátsó lábai elkezdtek remegni – olyan volt, mint aki épp készül megfagyni. Közben pedig nagyokat nyelt. Tíz-tizenöt percig tartott nála ez az állapot – ez alatt a kutya egyszer sem vesztette el az eszméletét –, hidegvizes borogatást tettem rá. Újra állatorvoshoz vittem, mégpedig egy harmadikhoz. Az orvos nyugtató- és vitamintablettával egészítette ki az addigi két gyógyszert. Belőlük naponta háromszor kell adni a kutyának. Az eltelt másfél év alatt a labradorra egyszer sem tört rá az epilepsziás roham.

A betegség kezdete óta alaposan megváltozott a kutya. Ugyan továbbra is szeret vezetni, de nagyon lelassult. Ha egy autó hirtelen fékez, a csikorgástól megriad. Régebben mit sem törődött a durranó petárdák hangjával, ma már elkapja ilyenkor a reszketés. Amigo idegei teljesen tönkrementek. Gerincében keletkezett egy idegbecsípődés; gyógyszert kap rá. A labrador magányossá is vált, azóta még jobban ragaszkodik hozzám, mint az előtt. Kezemet állandóan puszilgatja (nyalogatja). Ha leülök, úgy fekszik mellém, hogy testével lábamhoz érjen; azelőtt elég volt neki, ha a közelemben telepedett le. Régebben, ha a nagyszobából kimentem a konyhába – onnan a kutya nem láthatott – nem jött utánam. Mióta epilepsziás lett, az előszobáig jön utánam, hiszen onnan szemmel tud tartani. A gyógyszereknek köszönhetően naponta sokszor vizel, három óránként le kell vinni, máskülönben megtörténne a baj. A parkban sétálva már ki nem állhatja a macskákat, de a dogot sem.