A kutya és az ember között lévő kapcsolat szorossága több oldalról is igazolható. Ezt szemléletesen bizonyítja például a “kutya” szó gazdag szókapcsolat-rendszere a magyar nyelvben:

Kutya baja, kutya-macska barátság, egykutya, kutya élet, fakutya, kutyahűség, olyan, mint egy kivert kutya, kutyakomédia, kutya kötelessége, kutya dolga van, kutya élet, kutya hideg, kutya rossz idő, kutya éhes, kutyafáját!, kutyafuttában, kutyafüle!, kutyafülű, kutyagol, kutyaházi, kutya kötelessége, kutyálkodik, kutyaszorító, kutyatej, kutya teremtésit!, kutya természete van, kutyaütő, kutya világ, nagykutya, kutya nehéz, olyan, mint a veszett kutya, a kutya mindenét!

Egyszer volt Budán kutyavásár. Nem eszi meg a kutya a telet. A kutya ugat, a karaván halad. Amelyik kutya ugat, az nem harap. Egyik kutya, másik eb. Itt van a kutya elásva, eltemetve! Jobb az élő kutya a holt oroszlánnál. Leforrázott kutya az esőtől is fél. Nem csak egy tarka kutya van a világon. Vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó. Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják. A kutyaugatás nem hallatszik az égig. Pénz beszél, kutya ugat stb.

Hogy melyik ember milyen érzelemmel gondol, fordul az állatvilágból az emberhez legjobban kötődő, hozzá az utolsó leheletéig hűséggel kitartó nagyszerű lényhez, a kutyához, az leginkább olyan apróságokon múlhat, hogy egy kutya adott esetben szeretetet ébreszt-e a gyermekben. Nekem is volt egy görbelábú barátom kiskoromban. Imádtam őt, amit a következő történet bizonyít a legékesebben: tíz évesen a határban gondolkodás nélkül ugrottam az önfeledten szimatoló keverék házőrző és a hirtelen megjelenő, az őt rögvest lelőni akaró, merev arcú vadőr puskacsöve közé – cingár testemmel ekként oltalmaztam kurtalábú barátom egyszeri életét.

Tehát gyermekkoromban a keverék házőrző, Pici volt, míg felnőttként a német juhász vakvezető, Kicsi van jelen életemben. Sem időben, sem térben, de még szakmájukat tekintve sem hasonlítható össze egymással a két kutya. Ha mégis közös vonásokat keresnék közöttük, megemlíthetném a külsejüket és a nevük jelentésének azonosságát. De vajon ez csak a véletlen műve?…

Ám egy gyermek életében az is könnyen megeshet, hogy a kutya félelmet kelt benne. Ennek kapcsán pedig egy olyan történettel hozakodnék elő, ami mindenki számára meggyőzően fogja bizonyítani, hogy a gyermekben a páni félelmet másodperceken belül fel lehet oldani, ha az adódó alkalmat jól megragadjuk: éppen végeztünk a szakorvosi rendelőben. A német juhász vakvezetővel, Kicsivel lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk. Egy anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével, s éppen a szűk kanyarban futottunk össze velük. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be. – Gyere, simogasd meg a kutyust – szóltam a kisfiúhoz. Ám ő ahelyett, hogy tutujgatni kezdte volna Kicsit, behúzódott a sarokba és remegni kezdett. A gyermek mamája észbe kapott és gyorsan felvilágosított: a fia rettenetesen fél a kutyáktól, mert egy már megharapta őt. – Ez a kutya nagyon szeret téged! – fordultam a sarokban reszkető gyermekhez. – Be is bizonyítom neked! És meg sem várva a fiúcska válaszát, azt mondtam a német juhásznak: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott Kicsiről, hogy imádja a gyerekeket, azon mód leült. Tovább folytattam: – Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy a kutya akarta a simit. Ekkor biztatóan szóltam a hátam mögött lévő kisfiúnak: nyugodtan simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. – Nem kell biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi – mondta elhűlt hangon a meglepett édesanya.

Mit is mond a közmondás? Kutyaharapást a szőrivel gyógyítják. Remélem, hogy a jól nevelt, kiképzett vakvezető örökre kiűzte a rettegést a kedves, megszeppent kisfiúból, és talán egyszer neki is lesz egy kutyusa, akit nagyon fog szeretni.

Húsz évvel a mezőn történtek után, egy három évtizeden át tartó látásromlás vége után hét évvel lépett szorosan lábam mellé a német juhász szuka, hogy az addigra fénytelenné vált szemem helyett még a sasénál is élesebb szememmé váljon. Ha az előbbiekben közreadott két rövidre fogott összegzés alapján akarnék mérleget vonni a Picinek tett, magától értetődő gesztus, és az időközben Kicsitől kapott, szintén magától értetődő segítő magatartás összevetéséből, akkor nem vitás, bőven én maradtam az ő kettejük adósa.

Az Ezermester kutyák című kötet alapvetően az általam fellelt, legkülönbözőbb kutyafoglalkozások részletes bemutatásán alapszik, valamint a kutya-ember kapcsolat egy humánus, számomra alapvető szegmensének érzékeltetésén. A kutyakiképzés területén dolgozó elismert magyar szakemberek osztották meg velem szakmai tudásuk legjavát. A kötet anyagának zöme közvetlen beszélgetések alkalmával került a birtokomba, de más kötetekből vett és az internetről származó, magyar és külföldi cikkeket is közreadunk az alábbiakban.