A nem látásnak nemcsak hátránya, hanem előnye is van. Mire gondolok? A falu szélén lévő strandon rengeteg ember nyüzsgött. Hatalmas ricsajt csaptak maguk körül. Az általunk tervezett és kivitelezett napsátor árnyékában hűsöltünk a barátnőmmel — aki látóként semmit sem vett észre a következőkből. Felfigyeltem a tó felé haladó nagymama és a vele tartó unokája halk lépteire és csendes beszédjükre — egy nagy társaságból váltak ki az imént. A gyerek belegázolt a tóba, az őt kísérő felnőtt pedig megállt a parton. Az ötéves forma kisfiú elmélyülten játszott a vízben. Hamarosan léptek neszét hallottam a fülem mellett — a nagyi visszament a többiekhez. Az unoka pedig tovább játszott. Vödrével önfeledten merte és öntötte a vizet. Egyszer csak megszűnt a csobogás. A kölyök magabiztosan odakiáltott a tőle mintegy tizenöt méterre lévő hangoskodó csoporthoz: Pista bácsi, ugye szép vagyok! Hangja határozott és lelkes volt. Válasz azonban nem érkezett rá. A gyerek vödréből újra csobogni kezdett a víz. Már kezdtem pilledni, mikor egy újabb: Pista bácsi, ugye szép vagyok! — röppent fel a kisfiú ajkáról. Igaz, már valamivel halkabban, mint az imént, de lélekben nem meginogva tette. És azok a fránya felnőttek, élükön Pista bácsival, továbbra sem hederítettek rá. Teltek a percek. És valahonnan távolról, a végtelen bizonytalanság tavából, suttogó esengés hangja szállt fel: Pista bácsi, ugye szép vagyok? — a vödör ekkor már tétlenül lógott a gyerek kezében. Most is néma csend volt rá a felelet. Majd fájdalmas döbbenettel, remegő hangon, és szinte csak magának, újra megszólalt a kisfiú: csúnya vagyok — életem egyik alapélményévé vált ez az eset. Lehet-e tökéletesebben megélni és átélni tíz perc alatt azt, amihez máskülönben egy egész emberöltő kell? Kedves Pista bácsi: ugye, szép az a kisfiú!

De mást is adott nekem a nem látás. Mégpedig elvszerűséget. Barátnőmmel a szüleihez tartottunk. Degeszre tömött hátizsák húzta a vállamat. Amikor felszálltunk a buszra, az már jócskán tele volt utasokkal. Egy szabad kapaszkodóhely azonban mégis kínálta magát. Lecövekeltem ott, épp egy ülés mellett. Kisvártatva felállt a rajta ülő, és hellyel kínált. Köszönöm szépen, de csak egy pár megállót utazom — mondtam neki kedvesen. Már elindult a busz, amikor a mellettem álló barátnőm megkérdezte: miért nem ültél le? Az ülőhelyet azért ajánlotta fel nekem az utas, mert nem látok, és nem azért, mert hátizsák húzza a hátamat. Mivel a nem látás nem gátol az állásban, ezért nem fogadtam el a felkínált ülőhelyet. Máskülönben is: lehet, hogy az illető fáradt, hadd üljön. Félúton jártunk már, mikor leszállt a figyelmes utas. Akkor viszont kérés nélkül is leültem a megüresedett helyre, mert még messze volt a végállomás.

Pár évvel később történt a következő eset — akkoriban képezhették ki vakvezető kutyának Kicsit — , azáltal pedig a kérdés: mi szúrja a vaksi szemét? Kapcsolatunk még bimbódzó szakaszában volt, amikor a lakásomon beszélgettünk a hölggyel. A vakos takarítás fortélyairól esett szó. Távolabb ültünk egymástól. A fotelből hangtalanul felállt a barátnőm, majd előttem két méterre elhaladva, nesztelenül elment a szoba másik sarka felé, ahol ujjával megnézte: mennyire poros a kisszekrény teteje. Nézésirányommal, de mással sem árultam el neki, hogy észrevettem a titkolni kívánt cselekedetet. Mikor végzett az ellenőrzéssel, hangtalanul visszalopózott a helyére, és leült a fotelbe. Majd mintha mi sem történt volna időközben, elkezdett csacsogni. Nem sokáig fogsz te itt énekelni, madárkám! — döntöttem azonnal. Megtanultam mértékkel mérni, és határozottan szabni, ha kell. Tudom, ez vajmi kevés vigasz az elvesztett képekért, de mégiscsak ostobaság lenne tőlem a már végleg elveszett után sóhajtozni.

Nem csak a magam okán és által tanultam sokat a látásvesztés óta. Süsü elévülhetetlen érdemeket szerzett világlátásom kiszélesedésében. Édesanyám naponta százszor is elmondja: legalább csak egy percig láthatnád, fiam, hogy milyen szerelmes szemekkel néz rád a kutya. Egy nő nem tudna úgy rád nézni! És ezért mit tettem? Ha munka van, akkor szigorúan követelek tőle, és ha okot látok rá, megszidom. Ha pedig rájövök, hogy mégiscsak neki volt igaza, nem nekem, elnézést kérek tőle — megérti a bocsánatkérést, és azt nyugtázza is! Máskülönben meg: a józan ész által korlátolt szabadságot élvezheti mellettem. Bárhol is legyünk. Úgy tartozunk szorosan eggyé, hogy közben mindketten megőriztük a szabadságunkat. Ezt pedig egymástól tanultuk meg.

Mára már szokásává vált Süsünek, hogy ha nem velem megy le sétálni az utcára, akkor a házhoz való visszaérkezésekor felnéz a lakás ablakára. Meg az is, hogy jókat focizik a teniszlabdával. Egyszer hason feküdt a nagyszőnyegen. Eléje ültem, és két kézzel ütögettem a lasztit, aztán váratlanul az egyik tenyerem alá rejtettem, és a nyitott kezemmel körözgettem a szőnyegen. Ezt a trükközést éberen figyelte. A vége az lett, hogy a két mellső lábával elkezdte rugdosni a labdát, és nagy örömmel rohant utána. Ez még hagyján, de azután fekvő helyzetben rátette az első tappancsát a labdára, és körözni kezdett. Ha megunta az egyedül játszadozást, szájába kapta a labdát, és féloldalról az ölembe vágta. Ne lazsálj, gazdikám! Elég gyakran gurult be a labda a kanapé alá. Napok múlva is emlékezett rá Süsü, hogy a kedvenc játéka ott van rabul ejtve — hosszasan állt leszegett fejjel előtte. Amikor erre rájöttem, gondoltam egyet, az ággyal párhuzamosan oldalára fektettem Kicsit. Elülső lábával benyúltam a fekhely alá úgy, hogy onnan kipöckölődjön a labda. Bitangul örült a játék kiszabadulásának Süske. És mi történt azután? Ha újra szorult helyzetbe került a gömbölyű játék, azonnal oldalvást feküdt az ágynak, és lábával bekalimpált a labda után!

Esküvőre lettünk hivatalosak, Kicsivel — az Életbajnokok kötet kapcsán már tettem említést róla. Most más okból hozakodom elő vele. Kerthelyiségben tartották a lagzit, így Süsü szabadon lófrálhatott. Tudtam: semmit sem fog levenni az asztalról, maximum kitartóan szemez a lakmározókkal. Egyedüli nem látóként voltam jelen a nagy eseményen, és a menyasszonyon kívül senkit sem ismertem a jelenlévők közül. De ha már itt van a remek alkalom a táncra, vétek lenne kihagyni. És szép sorjában felderítettem a szalma nőket, vagy a férjük mellől vágyakozóan a táncparkett felé meredő asszonyokat. Bármerre mentem, Kicsi állandóan a sarkamat taposta. A lassú tánc közben egykedvűen sétált a teremben, vagy bekukkantott a konyhába: van még valami a kondér alján? Viszont amikor gyors hejehujázásba fogtak a táncolók, azonnal hozzám rohant a kutya, és ellökdösött a táncpartneremtől. A számára rendszertelenné vált mozgásomból arra következtethetett Süske, hogy bajba kerültem, és rögvest menekíteni akart.

A tartalék kutyatápot a pincében tárolom. Együtt szoktunk lemenni érte Kicsivel. Egyszer arra gondoltam, kipróbálom, mit tesz a kutya, ha nem gyújtok villanyt. Becsuktam magam mögött a pinceajtót. Teljesen sötét lett. Leindultam a tizenhét lépcsőfokból álló lépcsősoron. Süsü eközben egy tapodtat sem mozdult. Már majdnem leértem a pinceszintre, mikor magam után hívtam őt. A szokásosnál lassabban, de jött utánam. Kinyitottam a vaslemez ajtót, és befordultam a pincébe. Kicsi utánam poroszkált. Aztán kinyitottam a pincerészem lakatját is, és a magammal hozott műanyag vödröt teletöltöttem kutyatáppal. Kicsi oda-odaszimatolt a kajához, de nem vett belőle egy megveszekedett szemet sem. Aztán visszaindultunk. Egész idő alatt a legnagyobb nyugalommal viselkedett a sötétben.

Egyszer ritkán látott, özönvízszerű mennyiségben ömlött alá az égi áldás. Este volt, este volt, ki-ki nyugalomba... Hiába ültetném rá az ülőkére Kicsit, dolgavégezetlenül ugrana le róla. Nincs mese, le kell menni vele egy kis körre, és már a főútvonalra nyíló kapu előtt álltunk, a lépcsőházban. Iszonyatos hangja volt az esőnek, amit még félelmetesebbé tett az orkánerejű szél bömbölése. Kinyitottam a kaput. Kicsi abban a pillanatban hátraugrott vagy másfél métert — annyira megijedt a lépcsőházba bezúduló víztől. Mi tagadás, én is alaposan elámultam. De ha már felöltöztünk — rajtam gumicsizma, rövidnadrág és egy vízálló dzseki volt, na meg egy sildes sapka a fejemen —, akkor nincs hátra arc, csak előre — és már kint voltunk a tisztára mosott utcán. Elnevettem magam: ilyen bolond időben csak a hozzá hasonló megy ki sétálni — gondolja az emberek többsége. Én viszont másként vagyok ezzel: ha elázik is a ruhám, pár órán belül megszárad a fregolin, és kész. E kis pluszmunka árán viszont egy életre szóló élményhez jutunk, igen, jutunk, mert kétlem, hogy Kicsi azt az utat valaha is elfeledné. És vallom, a szép emlékek mindig ki fogják segíteni az embert, amikor a feje fölött csapkodnak az élet villámai. Eleinte kelletlenül lépkedett mellettem Süsü a hosszúpórázon. Aztán, amikor már bőrig ázott — úgy öt másodperc kellett hozzá —, már alig törődött a kényszertusolással. Kedvenc pisilőhelyén, dolga végeztével nem kellett lehúznia a vécét… Én a járdán lépkedtem — a nadrágom teljesen átázott, a lábamat pedig már réges-rég tisztára mosta az eső. Elértünk az első keresztutcához. Mivel ilyen ítéletidőben lehetetlen meghallani a közeledő jármű hangját, ezért előrenyúltam, és hosszasan, vízszintes helyzetben magam elé tartottam a fehér botot, majd leléptem az úttestre. Meghökkentem. Ugyanis negyven centi magasan állt rajta a víz. Csizmám azonmód tele lett. Ez már döfi! — valóban érdemes volt lejönni! Én átgázoltam a folyamon, Süsü pedig átúszott rajta. Amikor kikecmeregtünk az áradatból, rám sandíthatott Kicsi: te sem vagy normális, fiacskám! Ide figyelj, Süske: legalább ezt is átéljük, ennyivel is gazdagabb lesz az életünk. Újra már nem tekintett rám a kutya, inkább szedte a lábát. Befordultunk a parkba, aminek nem füves területe apró szemű, folyami sóderrel volt felszórva. Húsz centi vastagon állt rajta a víz, de végig! Féltem, nehogy ránk dőljön egy, a szélviharban gyenge törzsűnek bizonyuló fa. Szó mi szó, alaposan kijutott a pokoli időjárás viszontagságaiból. Ráadásul Süske is jól járt, hiszen a városi levegőtől poros, és minden bizonnyal szennyezett bundája patyolat tisztaságúvá lett, mire hazaértünk.

Fotózásra mentünk az Árpád híd végébe, melegen sütött a tavaszi nap. A megbeszélt időpont előtt értünk oda — mint mindig. A zebra közelében álltunk meg, a járda belső szélén. Botommal észrevettem, hogy közvetlenül a lábam mellett egy kő virágedény vagy valami afféle van, és miért, miért nem, jobb lábamat feltettem annak szélére. Teltek a percek, és hamar rájöttem: forgalmas helyen álltunk meg. Mivel amúgy is elég szűk itt a hely a sok elhaladó ember számára, ezért fogtuk magunkat, és arrébb mentünk vagy tíz méterrel. Itt már jó lesz — fordultam Kicsihez. Botom legvégével továbbra is érzékeltem a kő jelenlétét, jobb lábamat újra felemeltem, majd talpammal keresni kezdtem vele a “virágtartó” tetejét. Ám az sehol sem volt, ezért a lábam erőteljesen lecsapódott a földre, és mivel ott már egy meredek domboldal kezdődött, elveszítettem az egyensúlyomat. Szerencsére még időben magam mellé tudtam kapni a bal lábamat, és már robogtam is le a lejtőn. Jobb térden csúsztam le, a bal lábammal pedig lépkedtem. Muris látvány lehettem! Egész úton az járt a fejemben: ha a meredek végén egy kőpad áll, és annak fejjel nekirontok, nekem annyi! A pórázvégen lévő Kicsi eközben szótlanul kocogott mellettem. Végre-valahára sík lett a talaj a térdem alatt, fellélegezhettem: megúsztam! Két lábra álltam. Kezemmel végigtapogattam a nadrágomat: térdtől lefelé totálkáros lett a jobb szára. És épp az Akik a sötétben is látnak című könyv hátsó borítójára készülő fotó felvételére jöttünk ide. Na, ez remek! — gondoltam a délutáni napfényben fürdőző tavaszban. Ekkor egy férfi lépett mellém: Segíthetek valamit, fiatalember? — szólt hozzám. — Köszönöm szépen, nem, ugyanis épp arrafelé tartok, amerről az imént érkeztem ide, úgyhogy a visszafelé vezető utat már alaposan ismerem. A pár perccel később elkészült fotó végül is az Életbajnokok kötet hátsó borítójára került, érdemes megnézni.

Farokbeszéd. Na, ki mit gondol e váratlan szópárosítás kapcsán? Én azt, amit megfogalmaz. Az én dolgom nagyon egyszerű, ha valamit akarok Kicsitől: megmondom neki, és kész. De mi van akkor, ha őkelme akar valamit közölni velem, és sem a delejező nézésére, sem a mindent eláruló mozdulatára nem válaszolok? Akkor elkezd farokbeszédet tartani nekem. Az meg mi fán terem? Hát, farokvégen! Gyakran állítanak meg az utcán részeg emberek: milyen csodálatra méltóak a vakvezető kutyák! És mondja, fiatalember, tud magának valamit segíteni a kutya? Én szoktam a türelmesebb lenni velük szemben, és nem Kicsi. Ő általában öt-tíz percen belül megunja a kérdezz-felelek szópartit. Addigi fekvő testhelyzetéből feláll, és bal lábam mellé helyezkedik, szorosan. Farka végét félkörívben bekunkorítja, azt odapasszítja a bal lábszáramhoz, és elindul: gyere már innen, fiacskám, úgy unom ezt a sok süketelést! És máris továbbmegyünk. Előfordul, hogy vezetés közben hibázik Süsü. Miért nem figyelsz! — és egyre csak dohogok rá. Az első szóra kissé megrezzen, aközben szorosan mellém áll — jelzi a tökéletes koncentrálást. Ám én tovább dohogok, amit előbb-utóbb megun, és azt tudtomra is adja: farka végét többször cirógatóan végighúzza a bal lábamon, középmagasan: jól van már, jól van már, vettem a lapot, hagyd már abba végre! Erre nagy bölcsen belátom, túlságosan is ráripakodtam Kicsire, és kiengesztelésül elengedem a parkban, hadd rohangálja ki magát. Szélvész módjára száguld le és fel, elhaladtában olykor meglegyint farka végével: itt vagyok, gazdikám, látod, milyen ügyes vagyok? Véget vetek a gyermeknapnak, és továbbsétálunk. Ám Süske váratlanul megáll. Miért nem mész tovább? — kérdem tőle. Na, gyerünk, gyerünk már, tovább! — biztatom. Kicsi ekkor erőteljesen és egyben intenzíven kezdi el csapkodni farkával a lábamat. Ebből kristálytisztán látom, nehezen átlátható feladat elé került Kicsi: ne bosszants már a tudatlanságoddal, épp azon töröm a fejem, hogyan fuvarozzalak haza baj nélkül! Jótett helyébe jót várj, és: kérsz kekszet, Kicsi? Ekkor elkezdi lengetni a farkát, van, amikor mélyen és lassan, van, amikor annál magasabban és gyorsabban: ne szónokolj már annyit, Laci, ide azzal a ropogtatnivalóval! Furfangos és egyben humorral is megáldott kutya Süsü. Ha valamire nagyon beindul — például látja, hogy nyúlok az előszobafogason lógó hámért, de azt szerinte lassan teszem —, elém rohan, farkát magasra csapja, és annak végével olyat pöccint épp oda, hogy még szóhoz sem tudok jutni a fájdalomtól: ne tökölj már annyit, fiacskám, gyorsabban, gyorsabban!

Férfiasan mondva: gatyarohasztó meleg volt aznap is — ezért úgy gondoltam, hogy a padlóra heveredve kéne aludni éjszaka. Eme elgondolásomat a barátnőm is támogatta, és mivel nem az egész napon át újságolvasó férfitípus vagyok, ezért öntevékenyen nekifogtam az ágyazásnak. Alulra került a szétnyitott hálózsák, rá a lepedő, majd a két párna, és a két plédet is elhelyeztem rajta. Ez igazi férfimunka volt — csaptam egymásnak a két tenyeremet —, és a barátnőm megkeresésére indultam. Telt-múlt az idő, és a szebbik nem jeles képviselője — valamilyen magánjellegű ok folytán — elindult a nagyszoba, úriasabban fogalmazva a nappali felé. Még be sem lépett éjszakai hálóhelyünkre, máris hangosan felnevetett, és magához hívott. És már hallottam is: na csak nézd meg, hogy mit művel az a drágalátos kutyád!

— Mi az, mi az? — léptem mellé érdeklődve.

— Nem is tudtam, hogy ilyen úri kutyád van, persze gondolhattam volna rólatok, hogy egyikőtök kutya, a másikótok pedig eb.

— Na, bökd már ki végre, mi a fenét művel Süske!

— Az a nagyokos kutyád persze a földre megvetett ágyunkra feküdt le pihenni, mégpedig úgy, hogy teste oldalán fekszik — két-két lába egymással párhuzamban van —, míg nyaka és a feje a párnán nyugszik. Úgy látom, itt már nincs is szükség rám, mert kitúrt mellőled az ágyból a négylábú barátnőd! — mondta nevetve a kétlábú. Én viszont azon gondolkodtam el ennek kapcsán: csakis tudatos cselekedetről lehet szó. A következő is csak tudatos viselkedéssel magyarázható. Amikor észleli, hogy szája szélét kenőccsel akarjuk bekenni, akkor száját széthúzza, a fejét kissé féloldalra fordítja, és billenti is. És még egy példa, igaz, az már az ösztön megnyilvánulása. Megveszekedett forró nyári napokon is rákényszerül a magamfajta, hogy kutyájával útnak induljon, valamilyen halaszthatatlan ok miatt. Amikor hazaérünk, Kicsi már hasal is a kőre. Friss vizet öntök a műanyag táljába, de csak egy óra múlva megy oda, és akkor is épp csak belelefetyel. Ahogy hűl a szervezete, úgy iszik egyre többet. Az ember meg milyen? Nekiesik a vízcsapnak, és teleissza magát, majd retteg, nehogy tüdőgyulladást kapjon.

Egyik ismerősömtől jövet rendre a Forgách utcai megállóban szoktam leszállni a metróról, és a peron elején lévő kijáraton jövök. Egy üres saroktelek felé vezet a bal kézre eső lépcső, ahol mindig vidám gyermekricsajra találtam. Már az első alkalmakkor is felfigyeltek rám a játszó kölykök: Szia, Laci, a Hunyadiból ismerjük egymást! És akár hőgutát okozó nyár volt a városban, akár gallérösszerántó hideg telepedett a Váci útra, mindig elbeszélgettünk egy kicsit. Üde színfoltjaivá váltak azok a tíz-húsz percek a napomnak. És mindez a “visszájakor” is igaz volt. Épp egyik ismerősömhöz igyekeztem, és a metróállomás túloldali peronján várakoztam az érkező szerelvényre. Szia, Laci! — rikoltott rám harsány hangon egy hunyadis ismerős a túloldali peronról. Fel sem vetődött bennem, hogy ne én lennék az a Laci, akinek szól az üdvözlés, és már emeltem is a fehér botot tartó kezemet, hogy köszöntsem a figyelmes fiút. De mára az is mindennapossá vált, legalábbis a környéken, hogy az utca másik oldalán haladó gyerekek átkiáltanak az úttesten: Szia, Kicsi! És mivel ez a köszönés engem is név szerint illet, hát én is átkiáltok a túloldali járdára: Sziasztok, gyerekek! Ám van, hogy szembemegyünk egymással az utcán. Kezdődhet a traccsparti. Hogy mélyenszántó gondolatok, vagy netán tréfálkozások fogják jellemezni, mindig a véletlen műve. A déli kutyasétáltatás vége felé az iskola kerítése mellett vezet el az utunk, Süsüvel. Nem véletlenül. Mert arrafelé szoktuk meg. Nem véletlenül. Ugyanis, akkortájt rendre kint tobzódnak az udvaron a gyerekek. Dobhártyát szaggatóan kikiabálják, és cipőtalpkoptatóan kirohangálják magukból a tanórák fáradalmait. Ha épp nem a kerítés mellett múlatják az időt egymással, akkor a futballpályáról vagy azon túlról rohannak a kerítéshez, ha pedig ott beszélgetnek, akkor szembefordulnak a kerítéssel. — Itt jön Kicsi! — aki már nyomja is a fejét a rácsok közé, ameddig csak engedi a nyaka. A gyerekek nemsokára morogni kezdenek egymásra: menj már arrébb, hadd simogassam meg én is Süsü selymes fejét, és azt a csodálatosan finom pelyhű fülét. Elcsitítom a fenekedést — mindenki kedvére tenni nem könnyű feladat. Az egyik kölyök felém fordul, nem rég koptathatja vállát az iskolatáska szíja: Miért alszol? Elnevetem magam, nevet velem a többi gyerek is. Nem alszom én, csak, mivel nem használom a szememet nézésre — kacsintásra persze igen —, ezért mindkét szemhéjam megereszkedett, és így van, akinek úgy tűnik, hogy még az utcán haladtomban is szunyókálok — erre újabb nevetés harsan fel. Fél óra múlva búcsút intünk egymásnak a kerítés mellett, és az élet megy tovább a maga rögös, de mégiscsak kitaposott útján.

Kicsi: A tudásért a leendő vakvezető kutyának is keményen meg kell dolgoznia. Ránk is igaz a mondás: amit egyszer megtanulsz, fiacskám, azt már nem veheti el tőled senki. Laci még a mai napig sem tud napirendre térni afelett, ahogy akaratára azon minutumban megállok az utcán — még akkor is, ha gyorsan haladunk. Amikor hámban közlekedem, akkor a gazdám hámfogót markoló bal keze könyökben enyhén be van hajlítva. Ha menet közben meg akar állítani, hirtelen kimerevíti a karját, és én úgy torpanok meg, mintha egy kiló pillanatragasztóba léptem volna bele. Miért állok meg a kar kiengedésekor? Mert akkor hirtelen megszűnik az általam addig érzett, húzott súly terhe, és annak hiánya miatt megrettenek: vajon mi történhetett Lacival? Tanításunk során arra alapoznak az oktatók, hogy ijedtséget okozzanak, mert tudatában vannak az irántuk érzett szeretetünknek: a kutyahűségnek. Módszerükért nem szabad elítélni őket. Vakvezető tudásunk legalapvetőbb eleme az irányok megtanulása, és azoknak pontos végrehajtása a gyakorlatban. A fojtólánc elengedhetetlen kelléke a kiképzésünknek. Annak megrántásával kell rábírni a “kopaszt”, a tanoncot a helyes irányba fordulásra. Amint megteszi, máris dicsérni és jutalmazni kell érte. A felfestett zebra felismertetése hasonlóan történik, mint az irányok megtanítása. A lényege, hogy egy jól felfestett gyalogosátjárót kell kiválasztani a gyakorlás céljára. A pórázon sétáló blöki mit sem sejtve bandukol oktatója lába mellett. Egyszer csak mit hall a zöldfülű? Zebrához! Eleinte “jobbra” vagy “balra” szavakkal való rásegítéssel és enyhe pórázrántásokkal folyik a tanítás. Néhány nap gyakorlás után már menni fog a zebra felismerése — a járdáról persze nem szabad lelépni. Ezt sem ördöngösség megtanulni. Sokkal komolyabb agymunkát kíván tőlünk a szélesség és a magasság figyelése. A megfelelő távolság betartatására úgy is meg lehet tanítani a négylábú nebulót, ha az oktató bottal ráüt arra a tárgyra, ami őt akadályozza a továbbhaladásban. Tanításának másik fortélya, ha tankocsit (emberszélességű járgány) kötnek a kutya oldalához (arra az oldalára, ahol majd helyet foglal mellette leendő gazdája), és ha a kocsi a kutya által áthaladásra alkalmasnak vélt helyen megakad valamiben, annak a térnek a szűkössége már rögzül a blöki fejében. Gazdámmal az első hetekben csak az előírtaknak megfelelően közlekedtünk. Ám az elsők között épp a szélesség tantárgy alapjait rúgatta fel velem Laci. Két autó parkolt egymás után. Elhangzott a balra irányszó, ám a járművek között lévő hely túl szűk volt kettőnknek. Szembeálltam a réssel, de nem mozdultam. Ekkor botjával nézni kezdett a gazdám, és vele feltérképezte az autók között meghúzódó hézag szélességét. — Nem baj: azért is itt fogunk átmenni! — mondta. Maga elé könyörgött, amire nehezen voltam kapható, hiszen egymagam is alig fértem el a két jármű között. A hátam mögé besoroló gazdám pedig oldalazva jött utánam. Sok más szabályt is felrúgunk közlekedés során. Bár mindegyik gépjárművezető tett KRESZ- és gyakorlati vizsgát is, mégis nehéz lenne közöttük két egyformán vezető és szabályt betartó személyt találni. Ezzel így vannak a vakvezető kutyások is. Ha kutyát cserélnének direktbe, elég kutyául éreznék magukat. A következő példa megtörtént eset. Két vakvezető kutyás találkozott az utcán. Leálltak dumcsizni, kutyáik azalatt szaladgáltak egyet a fűben. Kibeszélték magukat a régi cimborák, és magukhoz hívták a kutyáikat. A két blöki azonos fajtájú volt. Beálltak láb mellé, a gazdik megmarkolták a hámfogókat, és mindketten mentek a dolgukra. Ám egyikük útja sem volt sima. A kutyák mintha azt sem tudták volna, merre járnak. Ahol be kellett volna kanyarodni, tovább baktattak, ahol egyenesen kellett volna haladni, ott viszont bekanyarodtak. A gazdáik pedig téphették a hajukat. Hazaérve egyikük rögtön a telefon után nyúlt, és nemsokára teljes egyetértésre jutottak abban, hogy mindkét kutya teljesen elbutult. Eközben megérkezett egy látó hozzátartozó, aki rögtön észrevette, hogy nem az ő kutyájuk ül a fotel mellett. Amikor megtudta a két gazdi, hogy az utcai beszélgetés után a másik kutyájával tértek haza, megnyugodtak. No de lépjünk tovább, mit és hogyan tanítanak még a leendő vakvezető kutyáknak. A magasság figyelésének megszoktatására a legmegfelelőbb módszer a két oszlopra keresztbe tett magasugró léc leveretése. A lécnek a kutya elé kell esnie, amitől megijed szegény pára. Miért esik le a léc? Kis kerekes kordé van mellénk kötve, amin egy embermagasságú rúd van. Ballag a zöldfülű a tanpályán, látszólag sehol semmi vész — mígnem a fejére, de inkább az orra elé hull zörögve egy léc, amitől majdnem szívbajt kap. Persze arról fogalma sincs a komának, hogy mi a fenétől potyog léc az égből. Az oktató feladata az, hogy a második kísérlet során a nála lévő bottal jelezze a magasban keresztbe húzódó lécet. Megjegyezni kívánom: ezt sokszor kell gyakoroltatni a kutyával, és mivel ijedtséget okoz a hiba következménye, sokat kell simogatni a kis szorgalmast. A magasság általunk való figyelésének akkor veszi igazán hasznát a gazda, ha embermagasságon belül lévő kiálló tárgy kerül az útjába. Ez lehet faág, napernyőrúd, vagy reklámtábla. Ezt a fajta akadályt is megállással, netalán azonnali kerüléssel jelezzük. Ha megtorpanunk, a gazdinak a kezében lévő bottal fel kell derítenie, hol leselkedik rá a veszély. Mert az lehet lent is, fent is. Azok a hivatásos vakvezető kutyák, akik a belvárosban laknak, és nap mint nap koptatják a flasztert a gazdájukkal, idővel leszoknak a magasság figyeléséről. Mert nincs rá szükségük. Ám ha újra olyan helyre érnek a gazdájukkal, ahol sok fa ékíti a környéket, egy azonnali gyorstalpaló tanfolyammal fel lehet frissíteni a már elfeledett tudományt a kutya fejében. Előszeretettel ugatok, ha kedvem szottyan rá. De arra sajna nem tanítottak meg a suliban, hogy adott jelre tátsam el a számat — persze nem ásítás céljából. Pedig nagyon hasznos lenne a vakkantás megtanítása. Bármelyikünk gazdája kerülhet szorult helyzetbe — pláne a fiatal és csinos hölgyek —, és akkor igencsak hatásos lenne, ha egy apró jellel kiválthatnák belőlünk a csaholást. Ráadásul könnyen megtanítható feladatról van szó. A tanítandó kutya egyik kedvenc játékát, vagy jutalomfalatot kell a blöki elé tartani, a magasba. Közben pedig azt a szót kell ismételgetni, amivel ki akarják váltani az ugatást. Hanggal és mozdulatokkal fel kell izgatni a blökit — nem árt, ha türelmetlennek mutatkoznak tanítás közben —, aki előbb-utóbb elvakkantja magát. És amikor ez megtörténik, abban a másodpercben oda kell adni neki a magasban tartott tárgyat, vagy a falatot. A minél gyorsabb tanulásra még azzal is rá lehet segíteni, hogy a betanítandó szó szajkózása közben az üresen lévő kéz mozgásával egy ugató kutyaszájat utánoznak. Ennyi az egész, és nem több. A végére maradt a gyorsulás és a lassulás tanulásának felidézése. Az egészen rövidke tananyag adja magát. Gyorsítás esetén a póráz vagy hám előrebillentése szükségeltetik, és lelkes biztatás jár hozzá. A lassításnál az oktató visszafogja lépteinek ritmusát, és szomorkás hangon szól a kutyához. Na, van egy idevágó viccem. Miért nem váltak be a vakvezető majmok Afrikában? Mert a fáról fára ugráló állatokkal már nem bírtak lépést tartani a gazdik. És legvégül egy jó tanács azoknak, akik maguk kívánják elérni, hogy még okosabb legyen a kutyájuk. A blökit kiképzésének elején legfeljebb harminc percig szabad egyhuzamban gyakoroltatni. Ha ásítani kezd a kedvenc, az nem az álmosság jele, hanem az idegrendszer kifáradásáé. Ezt játékkal vagy pihenéssel egyaránt fel lehet oldani.

Végeztünk a szakorvosi rendelőben. Lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk. Anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével. Épp a szűk kanyarban futottunk velük össze. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be Lacival. — Gyere, simogasd meg a kutyust — szólt jóindulatúan a gazdám a kölyökhöz. Ám ő ahelyett, hogy tutujgatni kezdett volna, behúzódott a sarokba, és remegni kezdett. A gyermek mamája észbe kapott, és gyorsan felvilágosította Lacit: a fiam rettenetesen fél a kutyáktól, mert egy már megharapta. Ez a kutya nagyon szeret téged! — fordult gazdám a sarokban zizegő gyerek felé. Be is bizonyítom neked! És meg sem várva a fiúcska válaszát, ekként szólt hozzám: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott rólam, hogy imádom a gyerekeket, ezért azonmód leültem. Laci folytatta: Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy akartam a simit. Ekkor biztató hangon szólt gazdám a háta mögött lévő kisfiúhoz: nyugodtan simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. Nem kell biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi — mondta elhűlve a meglepett édesanya.

A hozzánk tudományos alapossággal értő emberek azt állítják rólunk, kutyákról, hogy maximum egy hároméves gyerek agykapacitásával rendelkezünk. Biztosan úgy van, ahogy mondják. De azt is állítják, hogy az ember után mi vagyunk a legintelligensebb élőlények a Földön. És rengetegen vallják a kétlábúak közül még azt is: sokszor többet ér egy kutya, mint sok ember. Most valahogy nem vagyok vitatkozós kedvemben.