Egyik osztálylátogatásunkon megkérdeztem a gyerekektől:

— Szívesen találkoznátok-e a veletek egykorú, nem látó gyerekekkel? Mit szólnátok hozzá, ha alkalmanként egy-egy napot együtt tanulnátok velük az iskolátokban?

Most sem csalódtam a kiskamaszokban. Harsogva felelték:

— Jó lenne!

Az osztályfőnöknek is tetszett az ötlet — erre nem annyira az igenlő válaszból, mint inkább hangszínéből következtettem. Még vagy két osztályban elsütöttem az ötletet, majd puhatolózni kezdtem Juditnál, az igazgatóhelyettesnél. Hamarosan az iskolaigazgató irodájában találtuk magunkat Kicsivel.

— Úgy gondolom, hogy a látó és a nem látó gyerekek sokat tanulhatnának egymástól. A látó iskola megismerése nagyban elősegítené a látássérült diákok beilleszkedését, ha azok gimnáziumban akarnak továbbtanulni. Sokat segíthetne, ha időnként egy-egy napot közösen tanulnának. Elképzelésemről még nem tudnak az Ajtósi Dürer soron, de ha itt most zöld jelzést kapok, akkor megkeresem őket — mondtam bizakodva.

Másnap délelőtt izgatottan nyúltam a telefonkagyló után. Tudtam: tíz perc alatt le kell bonyolítanom a beszélgetést. Szerencsém volt, mert telefonközelben volt Katalin, az intézmény vezetője. Bemutatkoztam neki, majd beszámoltam iskolalátogatásaim tapasztalatairól. Az igazgatónő kedvezően ítélte meg a hallottakat:

— Pár nap múlva újra hívjon fel, addigra kikérem az általános iskola igazgatónőjének a véleményét is.

Úgy is tett. Ha lehet, a második telefon előtt még jobban drukkoltam, mint az első alkalommal. De kár volt annyira izgulni: találkozóra hívtak az iskolába. A beszélgetés első felében rólam, a másodikban elképzeléseimről esett szó. A két igazgató három— vagy négyhetente egy-egy egynapos, közös tanulást tartott célszerűnek, megvalósíthatónak. Engem pedig megtettek koordinátornak. Szokatlan és örömteli volt: addig “vakos” környezetben nemigen találkoztam nyitott, a “külső” gondolatok fogadására kész vezetőkkel.

Kicsi: A vakoda széles folyosóján lépkedtünk a hatodikosok osztályfőnökével. Az osztálytermek előtt jóval kevesebb volt a gyerek, mint a Hunyadiban. Az első osztályos diákok még a fal mellett óvakodtak, de a nagyobbak már a széles folyosó közepén szedték a lábukat (fehér bot nélkül). Tudtam: kétszer két napot töltünk ebben az iskolában: Laci meg akart ismerkedni a gyerekekkel és azzal is, miként tanulnak itt a diákok. Alaposan fel akart készülni belőlük.

Becsukódott hátunk mögött az üvegtáblás ajtó.

— Osztály, vigyázz! — hangzott fel az ofő hangja.

Kicsi: A hetes jelentett, a nebulók visszahuppantak a székre. Ágnes bemutatta gazdámat a gyerekeknek, majd — nagy büszkeségemre — hozzátette:

— Vele van egy csodaszép vakvezető kutya!

Kicsi: Na, erre olyan zsivaj kerekedett, hogy még az utcán is leállt a forgalom.

— Milyen fajtájú az a gyönyörűség?

— Hány éves a kutyuli?

— Fiú vagy lány? — No és persze:

— Hol van az a segítőkész, cuki német juhász, hogy megsimogathassuk?!

Kicsi: Így váltam egy pillanat alatt a kedvencükké. Laci röviden felvázolta a gyerekeknek, hogy miért is jöttünk, majd elkezdődött a tanítás. Gazdám közelébe heveredtem le, úgy figyeltem. Néha fél szemmel Lacira sandítottam: csupa fül volt. Aztán megszólalt a csengő, és a gyerekek rugó módjára pattantak ki a pad mögül, hogy rám vessék magukat. A totális lerohanás közben azért még meghallottam, hogy az osztályfőnök megkérdezi:

— A szünetre bejöttök a tanáriba?

— Inkább maradnánk a gyerekekkel!

Kicsi: Továbbra is csak úgy záporoztak a kérdések — most aztán megint kibeszélhette magát! Nyílt a terem ajtaja, és egy kisebb fiú lépett be. A nyüzsgő sokadalom felé vette útját.

— Vigyázz! — rivallt rá valaki. — Nehogy rálépj a farkára!

— Micsoda…? — tudakolta a paffá vált srác.

— Hát, egy nagyon okos német juhászt dögönyözünk itt. Igazi vakvezető kutya!

Ahogy ez a nem mindennapi eseményeknél lenni szokott, szájról szájra járt a hír, hogy négylábú osztálytárs érkezett a hatodikosokhoz. Jöttek is a többi osztályból seregestől, hogy meggyőződjenek róla, igaz-e a hír, vagy csak egy újabb vaklármáról van szó?

Kevés “civil” figyelheti négy napon át, miként folyik az élet az ország egyetlen, nem látó diákokat tanító iskolájában. Eszembe jutottak saját általános iskolás emlékeim, és összehasonlítottam a két világot. A különbség jóval kisebbnek tűnt, mint azt egy laikus, látó ember gondolná. Miért? A nem látó gyerekek teljes biztonsággal közlekedtek vagy épp szaladgáltak a suliban. Az alacsony osztálylétszám következtében senki sem lóghatott ki végérvényesen a közösségből. Olyannak tűntek, mint egy nagy család — ahol persze szintén vannak viták és összezörrenések.

Hiába nem láttam már vagy nyolc éve, fejben továbbra is látó ember maradtam: a tanulás folyamatát nehezen tudtam elvonatkoztatni a vizualitástól. Csodáltam ezeket a gyerekeket, amint szélsebesen püfölték a pontírógép billentyűit, ahogy huzigálták ide-oda az abakusz golyóit. És ahogy kapásból válaszoltak a kérdésekre. Olvasni persze csak az ujjukkal tudnak. Micsoda agymunka kell mindehhez! — döbbentem rá, mint se ide, se oda nem tartozó fehér botos.

A harmadikosok is mély benyomást tettek rám. Nyitottak, érdeklődők, barátságosak voltak. Szeretetet adtak, mégpedig nagykanállal, de tőlem is elvárták. A negyedik nap után aludtam párat, hogy letisztuljon fejemben a kép. Következő lépésként a két osztályfőnökkel — külön-külön — felkerestük a két érintett évfolyamot a Hunyadiban. A közös látogatást azért tartottam fontosnak, hogy a látó gyerekek fejében véletlenül se maradjanak értelmezési problémák.

Hogy mifélékre gondolok? Álló testhelyzetben sok született, vagy korai látássérült — olykor még felnőtt korában is — előre-hátra dülöngélve hintázik, fejét megállás nélkül jobbra-balra forgatja. Sokan nem “néznek” arra a személyre, akivel épp beszélgetnek. Mi tagadás, ezektől a szokatlan viselkedési formáktól gyakran idegenkednek a látó emberek. Célszerűnek láttam, hogy ezek okait megvilágítsam a gyerekek előtt.

— Ugye, ti is szoktatok kalimpálni a lábatokkal a pad alatt? A kezetekkel meg olykor megpiszkáljátok a fületeket vagy épp az orrotokat, pedig az nem is viszket. Mindezek afféle tudattalan pótcselekvések a belső feszültség levezetésére szolgálnak. A félrenézés pedig nem illetlenség, hanem olyan, rossz beidegződés, amiről irtó nehéz leszokni. Ne higgyétek, hogy közülünk mindenki ekképpen viselkedik, de előfordul!

Közben a harmadikosok osztályfőnöke a táblához lépett, és felvázolta a Braille-írás lényegét. A gyerekek pedig bőszen kérdeztek tőle, hogy felkészüljenek az első találkozásra.

A hatodikos, nem látó gyerekek érdekes programmal fogadták vendégeiket — de haladjunk sorjában!

Megérkeztek a kamaszok, néhány tanár kíséretében. Nem lepődtek meg azon, hogy a fogadó gyerekek többsége magasabb és termetesebb náluk, hiszen már tudták: azok két évvel idősebbek náluk, mivel az első osztály előtt két évig előkészítőbe járnak, hogy megtanulják a pontírást és az olvasást. Hamar egymásra találtak. A vendégek számára érdekes újdonság volt, hogy nem függött tábla a falon, kevesen jártak egy osztályba, és mindenkinek pontírógépe volt. Aztán idegenvezetőnek csaptak fel a helybeli diákok, és négy-öt látó kamaszt maguk mellé véve a pincétől a padlásig bebarangolták a hatalmas épületet. Visszaérkezve a hunyadisok hitetlenkedve mesélték:

— Úgy vezettek minket, mintha látnának!

Mindegyik csapat megérkezett már: jöhetett a beígért show. Mindenki kézbe kapta a tornacsukáját, és irány a tornaterem! Csörgőlabda-bemutató és közös játék várt mindenkire. Először két, háromfős honi csapat állt fel a tornaterem két végében. A játék és egyben paraolimpiai sport lényege: a tornaterem két rövidebb fala a kapu, bő egy méter magasságig. A játékteret több szektorra osztják (az ezt jelző ragasztócsíkok alá vastag madzagot húznak). A kosárlabda méretű labdában apró fémlemezkék csörögnek (a zörgés a labda apró lyukacsain hallatszik ki). A lövést, ami voltaképpen egy erőteljes gurítás, az ellenfélnek vetődéssel kell hárítania, majd rövid időn belül viszonoznia. A nézőknek persze síri csendben kell ülniük a helyükön, különben a védők nem hallanák a labdát. Amikor a hunyadis diákok már értették a szabályokat, maguk is pályára léptek. Hármas csapatokat alakítottak, elslattyogtak a kapujuk elé, és ott annak rendje és módja szerint vakosították őket egy-egy kendővel. A már tapasztalt labdazsonglőrnek számító helyiek óvatosan gurították el a labdát, a zöldfülű hunyadisok pedig hegyezhették a fülüket, és vetődhettek a vaksötétbe, ha a közelben vélték hallani a lasztit. Hatalmas üdvrivalgás csapott fel a nézőközönség soraiból egy-egy remekbe szabott védés láttán, de ha valamelyik társuk mellett épp hogy csak elcsordogált a labda, a potyagól után éppily harsány nevetés harsant. A legnagyobb elismerés azoknak az újsütetű fenomén sportembereknek járt, akik gólt tudtak szerezni. Az ügyességet és állóképességet egyaránt megkívánó sorozat végén zsibongó örömhangok öleltek körbe a tornateremben.

Kicsi: Mielőtt bevonult volna a díszes társaság a tornaterembe, engem bezártak az egyik öltözőbe. Ott kuksolhattam napestig a sok levetett lábbeli között. Micsoda disznóság!

Kicsi valóban kimaradt a jóból. Miért? A játéktér és a tornaterem oldalfala között alig van egy méter. Tornapadokra ültünk le, és neki bizony nem maradt hely. Félő volt az is, hogy egy eltévedt lövés eltalálja a fekvő, védtelen kutyát — ezért hát a cipők őrzésével bíztam meg.

A harmadikosok is eljöttek évfolyamtársaikhoz, és persze az ő viszontlátogatásuk sem maradhatott el. A hunyadisok az iskolájuk előtt várták új barátaikat, és kézen fogva vezették be őket.

Tartsunk a harmadikosokkal! Sok-sok métert és lépcsőfokot kellett megtenniük az osztályteremig. Útközben kellő gonddal jelezték a le- és fellépések helyét: egyetlen botlás nélkül jutottak föl. A gyerekek maguk találhatták ki, hogy mivel foglalják el pajtásaikat. Megmutatták a táblát és a krétát, a füzetet és a tolltartót, az íróeszközöket. A padok is mások voltak, mint az Ajtósi Dürer soron. Zsongott-bongott az osztály, láthatóan jól boldogultak egymással. Néhányan megkérdezték:

— Megmutathatjuk nekik az iskolánkat?

Osztályfőnökük kérdőn nézett kolléganőjére.

— Csak óvatosan vezessétek őket! — felelte Ágota.

A Hunyadi két, különálló épületből áll — hatalmas, körbekerített udvarral. Pár percen belül kiürült a terem: Kicsit is beszámítva mindössze négyen maradtunk. Az udvaron négyfős csapatok tartottak távoli céljuk felé. Nagy részük eltűnt a másik épülettömb valamelyik ajtaja mögött, míg mások labdát pattogtatva haladtak a kézilabdakapu vagy éppen a kosárlabdapalánk felé. Hunyadis diák állt be védeni a kapuba, a büntetőt pedig nem látó barátja lőtte. A kosárlabdapalánk körül a hunyadisok voltak a labdaszedők, kosárra pedig a vendégek dobhattak. Óriási éljenzésbe csaptak a helybeliek, ha egy-egy labda a palánknak csapódott! Egymásnak is passzolgattak: tapssal jelezték a képben nem lévő társuknak, merre is dobja.

Néhányan felszaladtak a tanterembe, hogy elújságolják az udvar eseményeit, a dicséret után pedig rohantak vissza — még boldogabban, mint ahogy érkeztek. Talán másfél óra is eltelt, mire az utolsó csatangolók is visszaérkeztek. Itt is mindent bejártak — az alagsortól egészen a legfelső szintig. Nemcsak a lurkók, de mi, felnőttek is feledhetetlen élménnyel gyarapodtunk. A figyelmes vendéglátók kikeresték a ruhafogason lógó kabáthalomból a vendégek felöltőit, majd újfent kézen fogták őket, és kikísértek minket az iskola elé. Az osztályfőnökök megegyeztek, hogy a harmadikosok tartják a kapcsolatot, a hatodikosok pedig háromhetente egy-egy napot együtt tanulnak.

Kicsi: Most nem én voltam a fontos. De az fontos, hogy mindkét iskola nebulói a barátjuknak neveztek!

Barátnőmmel és Kicsivel sétáltunk a Duna-parton, a Dagály strand mögötti, elhagyatott területen. A kutyasétáltatók és a pecázók paradicsoma az a hely. Van, aki pecázik a budapesti Duna-parton? — merülhet fel a kérdés, jogosan. Mindenki tudja: megszállott emberek a damiláztatók! Az se olyan nagy tragédia számukra, ha egész nap nem fognak semmit: olajoshalat mindig lehet kapni az élelmiszerboltban. Kicsi most is előttünk csatangolt. Orrát a talaj felett vezette, majd amikor elunta a szagmintavételt, egykedvűen bámulni kezdte a szélesen hömpölygő folyamot, a túlpartot.

Apránként becserkészett egy horgászó férfit. Látszólag kényelmesen ballagott, mint aki csak épp arra jár. Amikor vagy öt méterre megközelítette, hirtelen megiramodott, kikapott egy halat a partra tett iszákból, és elszaladt vele. Nem messze megállt, kiejtette szájából a zsákmányt, és alaposan körbeszimatolta. A falatozáshoz azonban nem kapott szagingert, így pillanatokon belül faképnél hagyta a pikkelyest. A megrövidített haltulajdonos csak kapkodta a fejét — mint ahogy mi is.

— Ej, Kicsi! Hogy gondoltad te ezt??!

Dörgedelmes szavaimat hallva hozzám szaladt, lehorgasztotta fejét, orrát a lábamhoz nyomta.

— Nem szégyelled magad? — korholtam, barátnőm pedig visszavitte a halat a pecásnak. Harag nélkül búcsúztunk.

Kicsi: Még én sem vagyok tökéletes. Bizony, néha elfelejtek ezt-azt — persze csak merő véletlenségből. Pedig engem is kitanítottak a kutyaiskolában: nem szabad a földről lakmározni! De ugyan ki bírna ellenállni egy csábosabb falatnak? Az oktató hosszasan sulykolta a fejembe a “kukázás tilalma” című tananyagot. Ha fel akartam venni a nem véletlenül az utunkban heverő falatot, csak úgy csengett a fülem, úgy kiáltotta:

— Pfuj, nem szabad!

Kicsi: Amikor a sokadik ismétlésnél már elmentem a csábító kolbászkarika mellett, megállított, megdicsért okosságomért és jutalomfalatot adott.

Szokásos napi sétánkra indultunk. Ki akartam próbálni: vajon lelép-e Kicsi az érkező jármű elé, ha továbbot mondok neki? Elérkeztünk az alkalmasnak vélt útkereszteződéshez. Személygépkocsi hangját hallottam bal felől, és amikor már csak tíz méterre lehetett, útnak indítottam Süsüt, aki automatikusan lelépett volna a járdáról, ha nem fogom vissza.

Kicsi: Na most aztán jól alám pakoltál, gazdikám!

Nem annak szántam, Süsüke! — mert volt, hogy nem vettem észre a megállóból épp kiinduló HÉV-szerelvényt, és Te még a második biztatásomra sem voltál hajlandó elindulni a túloldali peronhoz!

Akkor most mondjam el, miként tanítják meg nekünk a baleset-elhárítást?

— Nyertél, kiskomám!

Kicsi: A négylábú kopasz tanoncot olyan jármű elé indítják, amit ismerős vezet. A beavatott sofőr padlófékkel állítja meg a kocsit, hogy az éles csikorgással váljon mozdulatlanná — ettől persze majd’ hogy halálra nem rémül a szerencsétlen eb. Ezután — jó esetben — figyel, ha úttesten kel át, és ha kell, értelmesen engedetlenkedik.

Hogy ne kelljen máshova menni újabb történetért, maradjunk ott, ahol Süsü az érkező jármű elé lépett volna, ha hagytam volna!

Egyikünk sem szeret andalogva haladni. Néha azonban a szó szoros értelemben fejbekólintó élményhez juttat, ha megszaporázzuk lépéseinket. Az ominózus sarkon alaposan szétnéztem a fülemmel. Amikor elcsendesedett a környék, indítottam Kicsit, és pár másodperc múltán fel is léptünk a túloldali járdára. Süsü jobbról kerülte az út szélén magasodó fát — ahogy az iskolában tanulta. Mértant azonban nem oktattak neki. A vaskos törzsű fa erősen jobbra dőlt, és én úgy nekimentem a törzsének, hogy csak úgy reccsent — a homlokom pedig tele lett fakéreggel. A frontális ütközésbe még a fa is beleremegett! Iszonyatosan fájt: pillanatokon belül diónyi dudor nőtt a homlokomon. Úgy néztem ki, mint akit épp most szarvaztak fel, és a szégyentől még piroslik is a feje! Tőlem telhető nyelvi bőséggel imádkoztam a Mindenhatóhoz, aki — mint ez kiderült — ért magyarul! Ez abból derült ki, hogy a kifogásolt fát egy év múlva kivágták. Isten malmai lassan, de őrölnek! Addig is: még aznap, visszafelé tartva megmutattam Kicsinek, hogy mi a probléma ezzel a fával. Ettől fogva, amíg a megdőlt fát ki nem vágták, egyszer sem vezetett hozzá két méternél közelebb. Ugye, milyen angyali teremtés?

Teltek-múltak a hónapok. A kivágott fa közelében beszélgettem két hunyadis diákkal. Előbb-utóbb persze szóba került a baleset is — amit igyekeztem ironikus öntettel tálalni. Mire az egyik fiú:

— Én már láttam olyan muris esetet, amikor megpakolt szatyrokkal ballagott valaki a hóban, megcsúszott, és hatalmasat tanyázott.

Értettem, hogy mire akar kilyukadni.

— Az életben is előfordulnak olyan esetek, amiket a filmesek gegnek neveznek. Az elementáris erővel feltörő vidámságnak nem lehet útját állni. Nem ítélem el az olyan embert, akire ilyenkor rátör a nevetés, de arra mindenképpen ügyeljen, hogy a kárvallott ne hallja meg! Ha meg vissza tudja fojtani, még idejében tegyen lakatot a szájára!

Már a látásvesztésem előtti években is alig ültem le tévét nézni. A mindent eltakaró, sötétszürke függöny leereszkedése után pedig még annyit sem. Afféle antitévés lettem. Természetesen nem azért, mert már nem láttam, hanem mert a műsorok többségét érdektelennek tartottam. Azt meg, amit továbbra is szívesen néztem volna, nem ártott volna látni. Hogy hogyan jön ez ide? Úgy, hogy József, a Hunyadi Mátyás általános iskola igazgatója látott a tévében egy érdekes műsort — én meg persze nem. A Fókusz kulturális magazin olyan, nagyon fejlett térképzeletet és fantáziát tükröző alkotásokat mutatott be, amiket egy nem látó, középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiú — T. József — barkácsolt. A művészeti tagozatos általános iskola direktora maga is művészlélek: aktívan fest. Ezért figyelhetett fel a látottakra. És hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy, hogy az igazgató tollat ragadott, és levelet írt Józsika iskolájának, hogy szívesen kiállítaná náluk, az aulában, a kisfiú tárgyait. A levelet — és vele az utasítást, hogy vegye fel a kapcsolatot annak írójával — végül a szövést oktató Krisztina kapta meg. Hamarosan az eredeti elképzelésnél jóval nagyobb ívű kiállítás körvonalazódott a tárgyalófelek képzeletében.

Mi közben osztályról osztályra jártunk Kicsivel. Jó híremet kelthették az igazgató előtt, mert úgy gondolta, én lehetnék a megnyitó egyik szónoka. Megtisztelőnek éreztem, és természetesen elfogadtam a felkérést. Már az is nagy öröm volt, hogy egykori iskolám falai között, az ott tanuló gyerekekkel lehetek, és fontos dolgokról beszélgethetek velük, emberközelbe hozva a másságot. De mindez még alaposan meg is fejelhető! Hiszen egy másik csatornán kézzel fogható, akár művészi alkotásnak is felfogható kézműves munkák jelennek meg az aulában a falakon és a posztamenseken. Vitathatatlanul bizonyítják: nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember!

Meghívtak a vakoda szakiskolájába, én meg azt kértem az oktatótól, hogy találkozhassam T. Józsival.

Barátságos hölgy fogadott az emeleti folyosó állandóan zárt ajtajában.

— Nem biztos, hogy sikerül szóra bírni Józsikát — mondta útközben, és valóban: a szobába lépve hiába köszöntem, válasz nem érkezett.

A nevelő odament a közelben matató fiúhoz és beszélt hozzá — ő pedig alig érthető szavakkal felelt. Kézen fogva indultak felém. Átöleltem a srác keskeny vállát — a nevelő pedig kezembe adta azt a tárgyat, amit a Fókusz nézői láthattak: egy ház makettje volt.

— Senki sem tanította, hogy efféléket csináljon. Még csak nem is ösztönöztük — magyarázta. — Egyszer asztalosok dolgoztak az emeleten. Józsika felfigyelt a fúrógép zajára, a kalapács kopogására. A keze ügyébe került valahonnét egy farostlemez, és késztetést érzett a ténykedésre. Szöget és kalapácsot kért tőlünk, aztán a limlomokat képzeletének kézzel fogható valóságává kalapálta össze.

Hogyan nézett ki a kézbe fogható valóság? A ház alapja úgy két-három felnőtt tenyérnyi volt. A téglalap alakú farostlemez négy sarkából egy-egy farúd állt ki. A ház belsejét néhány imitált választófal tagolta. A szobában volt ágy, asztal — néhány székkel — és egy amolyan szekrényféle. A vizesblokkban pedig fürdőkád, mosdó és vécé. A házikó tetejét egy préselt lap jelezte. A bútorok persze nem voltak kimunkálva.

Adott tehát egy kisfiú. Sohasem látott. Elbeszélgetni is csak nagy ritkán lehet vele. Az átlagos kortársánál jóval kevesebb inger éri. És mégis! Milyen világ lakozik a lelkében? És vajon hány?! Ezt senki sem fogja megtudni, ő meg semmiképp sem fogja elárulni. Csak a keze munkája árulkodik a benne rejlő emberről. Ennyit tudhattam meg róla — meg még azt is, hogy tizenöt évesen erősen nagyothall, és már most aktuális a kérdés: mikor veszti el a maradék hallását is?

Kicsi: Amikor beléptünk a szakiskola elsős osztályába, azonnal lerohantak. Itt már voltak gyengénlátó fiatalok is. — Nekem ilyen meg olyan fajtájú kutyám van — mondták egyesek, míg mások: De selymes a bundád, tündérkém! Hamarosan megtudtam, hogy a fiatalemberek végül is azért vannak itt, hogy megtanuljanak kosarat fonni, szövőszéken szőni, agyagozni, szárazvirágot kötni — és a számítástechnika alapjait.

Hol is kezdjem? Talán az oktatóknál. Van közöttük olyan szakember is, aki tizennyolc éves korában került ide. Temperamentumos nő lévén sokáig zavarták a lassú, olykor tétován mozgó gyermekkezek. Ahogy megismerte a fiatalokat, rájött, hogy a bizonytalan kezek türelemmel és szeretettel ügyesíthetők. A szövés és a kosárfonás tanítása közben testközelbe kerül a tanuló és tanítója. Ez a személyes kapcsolat megteremti azt az intimitást, amire oly nagy szükségük van a látás — és sokszor az érzelmi kapcsolatok — hiányában élő fiataloknak. Az itteni szakemberek abban lelik meg munkájuk szépségét, hogy minden apró munkafázist külön-külön kell megtanítaniuk, de azok idővel egységes egésszé állnak össze. A sok-sok szenvedés mindig meghozza a maga gyümölcsét. A fiatalon odakerülő, még intenzív mozdulatokhoz szokott tanító a hosszú évek során türelmessé válik, mert megérti a nem látó és a gyengénlátó fiatalok sajátos élethelyzetét. Krisztina is odaadó szeretettel szólt a nem látás hátrányát leküzdeni akaró, tevékeny ifjakról. A felkérés nagyon meglepte, de örült is: ezzel a meghívással száz év elszigeteltség korlátját törhetik át, újabb rést nyitva a nem látó embereket elszigetelő falon. A látó és a nem látó emberek közötti szakadékot a nem ismerés hozza létre — ezért fontos számunkra minden alkalom, amikor megnyilvánulhatunk. Ilyenkor a nem látó és a gyengénlátó kézműves tanulók olyan oldalukról mutatkozhatnak meg, amit a közhelyeket halló, látó ember többnyire el sem tud képzelni.

A speciális szakiskolát elvégző tanulók szakmunkások lesznek. Szövésből, kosárfonásból, és számítógép alapkezelésből kaphatnak államilag elismert bizonyítványt. Az oktatók bíztak abban, hogy azok, akik érdeklődőként végignézik a tanulók alkotásait, utána másként gondolnak majd a nem látókra.

Hogy kik ültek a padokban? Gyöngyvér nem lát. A maga huszonhárom évével majdnem túlkorosnak számít. Elmondta, hogy öt évig, amíg külföldön élt, olyan iskolában tanult, ahol nemigen követeltek tőlük semmit. Hazakerülve gimnáziumba került, és ott az alapok hiánya miatt nem tudott megfelelni. Ez a kudarc komoly pszichés törést okozott nála. Felépülése után a szövést választotta, hogy tevékeny, kiegyensúlyozott nővé válhasson. Erősen vonzódik a meleg érzetet keltő, puha gyapjúszálakhoz. Bár önmaga és társai munkába állásának lehetőségét eléggé kilátástalannak ítéli meg, mégsem adja fel.

Okleveles gyógymasszőr és három nyelven beszél a középfokot megközelítő szinten, de mindez kevés volt ahhoz, hogy bárhová is felvegyék dolgozni. Keresi az újabb és újabb lehetőségeket, hogy saját kezébe vehesse sorsát.

Az élet Zolinak sem adott lehetőséget arra, hogy tekintetét valaha is megpihentesse egy kedves arcon. Elsőként a kosárfonás tanulására gondolt, ám végül is a szövés mellett tette le voksát. Keze viszonylag könnyen ráállt az ismétlődő mozdulatokra. Bár a nem látó nehezebben tanulja meg a szövést, mint a gyengénlátó diáktársa, de szorgalommal és kitartással behozhatja a lemaradást. A szakvizsga után otthon, a saját szövőszékén szeretne dolgozni, és bízik abban is, hogy termékeit el tudja adni a piacokon és a vásárokon. Lehetőség számára a tangóharmonika is — mindig örömmel veszi a kezébe, de nem csak önmaga szórakoztatására. Vallja, hogy az embernek kell valamit kezdenie magával, hogy legyen önbecsülése.

Mohón ittam az információkat, sokáig ott maradtam a fiatalokkal. Szükségem is volt rá, hogy “képbe kerüljek”, és őket valamelyest értő emberként nyithassam meg a kiállítást. Csak úgy áradt felém a szóözön. Sajnos, a gyengénlátó fiatalok tanulási és elhelyezkedési esélyei sem könnyebbek. Lányok és fiúk egyaránt választják ezt a képzést, és általában sikeresen be is fejezik. Mindannyian tisztában vannak jövőjük várható megpróbáltatásaival, de próbálnak tenni valamit saját érdekükben, és ez növelheti elszántságukat. Ebbe a szakiskolába nem mindig a legjobb képességű fiatalok jelentkeznek — de olyanok, akik felismerték, hogy lépniük kell, és lépnek is. Tehát: minden megbecsülésem az övék, mert hasznosan akarnak élni!

Hogy miként dolgoznak? A szövőszakma ifjú mestereinek egy átlagos szőtteshez körülbelül negyvenórányi munkára van szükségük. Teljes önállóságra nem képesek: a munka mintegy nyolcvan százalékát tudják önállóan elvégezni. Nehézséget okoz számukra a színes fonalak megválasztása, a minták kialakítása és megformázása. Az őket tanító szakembereknek ötödannyi idő kell ugyanahhoz a munkához.

A kosárfonás kevesebb embert vonz. Erős kezeket kíván, ráadásul megkérgesíti az ujjakat. Egy-két növendék azért minden évben jelentkezik — sajnos, az ő elhelyezkedési esélyük is csekély —, és önálló életkezdésüket nem csak az “objektív” nehézségek gátolják. Számomra már nem volt meglepő, de tudni kell azt, hogy a szülők sokszor inkább visszahúzzák gyermekeiket. Sajnos az a fiatal, aki nem képes felvenni a harcot a szülői hozzá nem értéssel, szinte bizonyosan, egy életre elvész!

Szakköri szinten agyagoznak is — ahhoz, hogy ezt valaki jól csinálja, rendkívül szorosan kell kapcsolódnia az anyaghoz és a formákhoz. A kreativitás kiélésének lehetősége nagyon inspirálja a diákokat. A térben megjeleníthető, tetszőleges forma a szabadság érzetét adja az alkotónak.

Kicsi: Aztán én kerültem szóba — néhány történet erejéig. Mondom is:

Az egyik álló mozgólépcsőn leértünk a metró Kálvin téri állomásának alsó szintjére. Két asszony beszélgetett elmélyülten a peronon; a kezükben tömött szatyor. Épp feléjük tartottunk. Olyan közel haladtunk el mellettük, hogy menet közben az egyik, nyálcsöppentő illatokat árasztó táskához nyomhattam az orrom. Laci ment tovább, és csak úgy mellékesen rám szólt:

— Az orrodat azért ne hagyd a szatyorban, hátha szükséged lesz még rá! — A két hölgy csak ekkor figyelt fel az élelmiszer-meózására: jót nevettek.

Szintén egy metróállomáson történt, hogy amolyan kényelmes tempóban lépkedtem a peronon — hiába akart gyorsabb haladásra bírni a gazdám, nem váltottam sebességet. Egyre mérgesebb lett. Majd nemsokára leesett nála a telefonkártya (tantusz): rájött, miért cammogunk így. Pár méter után lecövekeltünk a fal mellett, és — mi tagadás — roppant bosszúsan néztem hátrafelé. Perc sem telt el, és két, tőlünk pár méterre álló, idősebb hölgy egyike megszólította Lacit.

— Miért néz ránk olyan mérgesen a kutyája?

— Amikor idefelé jöttünk, megszidtam a lassúsága miatt, és csak később jöttem rá, hogy önök miatt nem tudott gyorsabban haladni. Azért néz olyan szúrós szemekkel, mert magukat okolja az igazságtalanságért.

Egyikük sűrű elnézéskérésbe kezdett, mire Laci bevallotta, hogy valójában ő volt a hibás, mert nem figyelt eléggé.

Általában persze nem vagyok ilyen mogorva. Történt egyszer, hogy póráz és hám nélkül haladtam a járdán — gazdám papája lemaradva követett. Három, ráérős nőszemély állt félkörben az aszfalton; trécseltek. Talán valami érdekeset? Megálltam mellettük. Van időm bőven, nem sietek sehová! Leültem a járdára, hogy teljessé tegyem a kört. A farkamat hosszan elnyújtottam magam mögött, és érdeklődve szemléltem, hallgattam az éppen szószátyárkodót. Hegyeztem a fülem — ebből is láthatták, hogy éberen figyelek rájuk. Rám-rám sandítottak a csivitelők, majd elnevették magukat.

— Hát téged meg mi érdekel annyira, kutyuskám? — kérdezte egyikük.

Nyüszögtem vagy kettőt-hármat, mire majd’ elolvadtak a gyönyörűségtől. Addigra már odaért a sétáltatóm is. Ő is jóízűt nevetett, majd megpaskolta a nyakamat, és továbbindulásra noszogatott.

Ha már Kicsi így fél csokorba kötötte, hogy mit is meséltem róla a szakiskolásoknak, hadd rukkoljak elő a másik felével a magam nevében! Ezek a liftes sztorik: lifttel utazunk otthon az első emelettől a kilencedikig. Ilyenkor — akár ül, akár áll, akár felfelé, akár lefelé megyünk, Süsü mindig lenyomja a fejét és lelapítja a fülét. Talán túl gyors neki a négy évtizedes felvonó?

A nagy összpontosítástól ilyenkor kevésbé figyel a külső világra. Egyszer a lefelé tartó kabin megállt nálunk, az elsőn. Az utas kinyitotta nekünk az ajtót, de mivel mi a kilencedikre akartunk menni, nem szálltunk be. Legalábbis én: lenyúltam magam mellé, hogy megsimogassam a kutya buksiját, ám ő már nem volt sehol! Nevén szólítottam, de se híre, se hamva. Uramatyám! Csak nem liftezik??! Közben a kabint fölhívták valahová, és már lefelé jött. Lesiettem a földszintre, és amikor nyílt a lift ajtaja, megkérdeztem:

— Nem látott egy német juhász kutyát a liftben?

— Mintha valamelyik emeleten láttam volna — én meg kezdhettem keresni…

Megtörtént ez fordítva is: egyszer — tán elmélázhattam valamin — ahelyett, hogy előreengedtem volna a kutyát, én szálltam be elsőnek, és már indítottam is. Útközben vettem észre, hogy egy szál magamban álldogálok a fülkében. A kutyamindenét, hát a kutya meg fennmaradt! Ahogy leért a kabin, már indultam is vissza. Süsü roppant idegesen lépett be: farkát majdnem vízszintesen lengette jobbra-balra, keményen. Én meg még korholtam is:

— Miért nem jöttél be utánam, te lökött!

Erősen nyüszögni kezdett: alig győztem simogatni és nyugtatni.

Liftezéssel kapcsolatos utolsó sztorink méltó befejezése lesz az effajta történeteinknek. Eleinte, amikor egy félemeletet lementem a liftajtóhoz, mindig láb mellett követett. Aztán hogy, hogy nem, megállt a lépcsősor előtt, az emeleten. Újfajta szokására nem is nagyon figyeltem fel. Csak később tudatosodott bennem, hogy nem múló hóbortról van szó részéről, hanem másról. Amikor felérkezik a lift a kilencedik emeletre, akkor a fél szinttel feljebb lévő gépházból erős kattanás hallatszik. Kicsi kitapasztalta, hogy a lift az erős zaj hangjára érkezik meg. Akkor én kinyitom az ajtaját, ő pedig úgy sétál le és lép be a komornyikja által szélesre tárt ajtón, mint az Operettszínház színpadi lépcsőjén egykor Honthy Hanna.

Sehová nem szeretek az utolsó pillanatban érkezni. Az iskola aulájában profi módon rendezték el a szőtteseket, a szárazvirág kompozíciókat, a kerámiákat és Józsika képzelt valóságát, a mestermunkát. A tárgyakat szakavatott kísérő mutatta meg nekem: nem árt, ha tisztában vagyok vele, milyen szőttesek függnek a falon, vagy milyen cserépedények állnak a posztamenseken. Eközben folyamatosan érkeztek az alkotók és a házigazda gyerekek is. A vendéglátó gyerekeket meglepte és némileg zavarta, hogy náluk tíz évvel idősebb lányok és fiúk érkeztek tanáraikkal. Kicsi eközben szabadon sétálgatott a sok láb között, mindenkinek volt hozzá néhány kedves szava, simogató keze. Sokan gyűltünk össze — csak T. Józsi nem tudott eljönni a kiállításra. Elcsendesedett a földszint; az emeletre vezető lépcsőn felsorakozott negyedikesek tiszta csengésű énekkel köszöntötték a megjelenteket, majd szót kaptam.

— Bár a történelemkönyvbe nem fog bekerülni ez az esemény, bizonyos szempontból mégis történelmi tett részesei vagyunk. Vannak az életnek olyan apró rezzenései, amik kitörölhetetlenül megmaradnak az emberi szívekben. Száz éve nyitották meg a Vakok Általános Iskolájának elődjét, hogy a nem látó fiatalokat felkészíthessék az életre. Tudásukról és kézművességükről eddig csak az iskola falain belül adhattak számot. Száz év kellett ahhoz, hogy egy látó iskola — jelesül a XIII. kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola — pedagógusai felfigyeljenek arra, micsoda értékek bújnak meg az Ajtósi Dürer sor kincsesházában.

Számomra külön öröm az, hogy egykori iskolám rendezi ezt a kiállítást. Az elmúlt hónapokban vakvezető kutyámmal, Kicsivel bejártuk az iskola összes osztályát. Gyermekek és felnőttek jutottak így olyan információkhoz, amik érthetővé tehették számukra a nem látást és annak szerteágazó problémáit. Képet alkothattak arról a “képtelen” világról, amelyben több ezren élünk. Mióta én is a nem látó emberek közé tartozom, egyre mélyebben próbálom megismerni a hozzám hasonlók életét, és — szerencsére — ezzel nem vagyok egyedül.

Ma már munkahelyteremtő pedagógusok segítik a vakok iskolájában végzett diákokat a munkahelykeresésben. Sajnos elhelyezkedésüket gátolja, hogy integrálódásukat az “egészségesek” nem fogadják el — pedig ők nagyon szeretnék! Azt próbálják elérni, hogy védett környezetben válhassanak vállalkozóvá — önállóan vagy társakkal. Ha egyenrangúnak érezhetik magukat, önállóbb, és ezzel örömtelibb életet élhetnek.

Kedves barátaim! Belegondoltak-e már abba, hogy milyen lehet a szem számára láthatatlan teret kézzel feltérképezni, összefüggéseit precízen megérteni? El tudnák-e képzelni a sötétben megbúvó eszközök felépítését, mechanizmusát? Egyáltalán: képes lehet-e valaki ilyen lehetőségekkel esztétikus és formatervezett alkotások létrehozására? Ezek a válaszok sokunk számára éppoly egyértelműek, mint másoknak az, hogy a napsütésben záporozó eső után az égbolton gyönyörű szivárványhíd ível át!

Engedjék meg, hogy végül elmondjam a magam teljesen szubjektív — talán sajátos — vízióit a kiállított tárgyakról. Mit látok magam előtt, ha az itt közszemlére tett tárgyakra gondolok? Bezárt lelkek kiáltását a tágas térben élők felé!

Hogyan hatott a kiáltás a hunyadis diákokra? Elérkezett a közös tanulás első napja. Nyolc diák bandukolt csoportosan az iskola felé: hátizsákjukban ott pöffeszkedett a pontírógép. Osztályfőnökük és egy nevelőnő kísérte őket. Mi már korábban megérkeztünk az iskola elé Kicsivel, ahol találkoztunk a szintén korán érkező, helyi hatodikosokkal.

— Ott jönnek! — kiáltott fel egyikük. Hamarosan egymásra találtak a régi ismerősök, és most is kézen fogva mentek be a suliba.

Már eddig is nagy hírük volt az új osztálytársaknak a Hunyadiban, de most még nagyobb lett! Megjelenésük híre futótűz módján terjedt el az épületben. Mi felnőttek is követtük a felvezető diákokat — mire beléptünk az osztályterembe, már kibújtak kabátjukból. Mindenki megtalálta a helyét: kikérdezéssel kezdődött a matekóra. Mi hárman — Kicsivel együtt négyen — az osztállyal szemben foglaltunk helyet. A matektanár felváltva kérdezte az “őshonos” és a frissen érkezett diákokat: egynek sem kellett szégyenkeznie. A számolásnál az abakuszok komoly vetélytársaivá váltak a hagyományos íróeszközöknek. Rutinosan mozogtak a begyakorolt ujjak a kis golyócskákon.

Ritkán fordul elő velem, hogy hiányzik a látásom. Akkor viszont mérhetetlenül sajnáltam, hogy nem láthattam a gyerekek tekintetét — de hát a glaukóma harmincegy év alatt tökéletes munkát végzett. Így odaálmodtam magam az egyik közeli padba, és nosztalgiáztam egyet — csekély kárpótlás az elmaradt élményért.

A Hunyadiban kabinetrendszer volt, ezért a kicsöngetés után talpra szökkentek a matekzsenik, kézbe kapták a táskájukat, vállukra csapták a kabátot, és továbbindultak. Ez a vándorlás merő újdonság volt az Ajtósi Dürer sorról érkezetteknek. A folyosón a csúcsforgalomban bizony igen kemény kritikát kapott egy-egy figyelmetlen nebuló, ha nekirohant valamelyik nem látó diáknak. Mi, felnőttek nem kísértük tovább őket: lementünk beszélgetni az első emeleti folyosóra. Ott vártuk meg a tanítás végét, hogy utána közösen ebédeljünk az iskola étkezdéjében.

A második félévben háromhetente egy napot töltöttek együtt a két hatodik osztály tanulói. Lehetett történelemóra, fizika, vagy akár német — egyre ment nekik. Nem vallottak szégyent a vendégtanulók. Sőt! Több hunyadis diák megfogalmazta: — Okosabbak, mint mi!

Ebben azért az is benne volt, hogy magukat képtelennek tartották arra, hogy szemük használata nélkül is elsajátítsák a tananyagot. Nagyon megnőtt szemükben a nyolc gyerek ázsiója. Milyen nagy dolog nem látva megtenni mindazt, amit látva sem könnyű! A sajnálkozás helyét egyre inkább a megbecsülés vette át. A személyes megismerés révén mindegyikük gazdagabb lett emberileg. Teljes joggal bíztam a jövőben, hiszen diák és tanár egyöntetűen pozitívan értékelte az együtt tanulást. Külön hozadéka volt a gyerekek egymásra találásának, hogy az egyik harmadik osztályos nem látó kislány születésnapi bulijára egy hunyadis barátnője is elment.

Kicsi: Közeledett a tanév vége. Az iskola udvarán heverésztem. Melegen sütött a nap. Nem csak én vártam izgatottan a déli harangszó utáni első csöngetést, de a diáknépség is. Miért? A Vakvezető Kutyakiképző Iskola tart bemutatót! A suli udvara hatalmas. Úgy tűnt, hogy akadt némi gond útközben, mert késve érkezett meg a két oktató és velük az egyik fiatal kollégám. Hamar felállították az akadálypályát, amit diákok azonmód körbesereglettek. Sokan az ablakokból is lestek, hogy kellő rálátásuk legyen. A különféle megoldási módozatot igénylő akadályok kikerülését nagy tapssal honorálták. Aztán — hogy, hogy nem — az én nevemet kezdték el kórusban kiabálni. Mi tagadás, belepirultam. A nagy figyelem annyira zavart, hogy nem valami fényesen szerepeltem az akadályok között. Szerencsére a gyermekek elnézőek voltak, így én is vastapsot kaptam a félbehagyott produkcióért.

A kiállítás megnyitója után is tartottuk a kapcsolatot a szakiskolásokkal. A Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai könyvtárában és az Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házban is rendezhettek kiállítást. Egyszer meghívtak az egyik tanórájukra, hogy a pályakezdő fiatalokkal megoszthassam munkával eltöltött éveim tapasztalatait. Nyáron pedig pár napig együtt vakációztam velük a Börzsöny egyik kis falujában.

Elkezdődött a következő tanév. Akárhányszor mentünk el az iskola kerítése mellett Kicsivel, mindig meg kellett állnunk, és kutyám azonmód bedugta a fejét a rácsok közé. Hamar kiderült, hogy ki merre nyaralt a nyáron, melyik a legújabb vicc.

— Mikor jönnek a vak diákok? Jönnek-e a mi osztályunkba is, hogy együtt tanuljunk? — kaptam a kérdést mindannyiszor…