Kicsi: Még idejében el kell mesélnem valamit, nehogy félreértés kerekedjen belőle a későbbiekben. Nem árulkodás — vagy mondjuk finomabban: nem pletyka —, amit mondani fogok, de úgy kikívánkozik.

Rövid felvezetéssel kezdem. Alig néhány napja kezdődött az átadó tanfolyam (nekem már a második volt, Lacinak viszont az első), és épp a tömegközlekedési tudnivalókat kezdtük gyakorolni. A felszálláshoz az autóbusz első ajtajához kell állnunk, a buszon pedig a sofőrfülke mögötti helyhez kell vezetnünk a gazdát. Ehhez a kutyát folyamatos pórázbillentéssel irányítják az üres ülőhely felé. Amikor odatalál, az oktató ráteszi az ülőkére a jutalomfalatot, és rögtön dicsérni kezdi a kutyát. Tán mondanom sem kell, hogy sem az első ajtó, sem a vezetőfülke mögött lévő hely nem igazán kedvemre való. Az első ajtótól csak balra lehet kanyarodni, és a két üléssor között nagyon szűk a hely. A vezetőfülke mögötti terület pedig teljesen alkalmatlan számomra, mert ha keresztbe fekszem az ülés előtt, akkor kilóg a lábam a közlekedőfolyosóra. Gazdám szerencsére gyakorlatias ember, és hamar felfigyelt erre a kényelmetlenségre. Mióta eredményesen levizsgáztunk, azóta már csak a hátsó vagy a középső ajtónál szállunk fel, és Laci az ajtóval szembe, vagy az ajtótól balra lévő kettős ülés mellé áll velem. De miről is akartam beszámolni? Ja igen, megvan!

A buszon utaztunk, gyakoroltunk. Megállt a jármű. Az ajtók nagy szuszogással nyíltak. Nagy csapat diáklány nyomult be. Jé, milyen aranyos kutya van itt! — lelkendezett az egyik. Mire a többi: hol az a tündéri kutyus? Az addig szótlanul üldögélő gazdám ekkor megszólalt:

— Itt fekszik az ülés mellett.

— Jé, tényleg, majdnem ráléptem a farkára — hüledezett az egyik lány, mire a farkam végét gyorsan bekanyarítottam az ülés alá. — Hogy hívják?

— Engem, vagy a kutyát? — kérdezett vissza, Laci. Nagy vihogás támadt körülöttünk.

— Hát persze hogy a kutyát — mondta vidáman a kíváncsiskodó.

— Kicsinek.

— Fiú vagy lány … a kutya?

— Szuka. Ő az én hétfejű házisárkányom, ezért időnként Süsünek nevezem

Rövid csend támadt, majd a fejemnél álló lány nekibátorodott.

— De hát Süsü fiú, és máskülönben is, neki csak egy feje van!

Hű, de ciki volt a gazdámnak! Vakargatta is a fejét szorgosan, és olcsó mentségként csak arra tudott hivatkozni, hogy régen volt gyerek. A lányok gálánsan elnézték neki a malőrt, és amikor leszálltak, kedvesen köszöntek nekem is: Szia, Süsü! Ez a becenév rajtam ragadt, de mint kiderült, nem azért, mintha a szellemi képességeimmel bármi probléma is lenne. Az idő múlásával, ahogy mindinkább egymásra találtunk, Laci finomított a becenevemen. Ma már a Süske, Süsüke és a Süskemüske is dívik — van sok más is, de azokat most hagyjuk.

Kicsi beszámolója után felidézném egy másik emlékünket. Bőven volt szabadidőnk a tanfolyamon, és olyankor gyakran kimentem az udvarra Süsüvel, hogy szabadjára engedjem. Amint észrevett egy, a kerítésen kívül lófráló ebet, fénysebességgel szaladt hozzá. A teletalppal fékező német juhász hatalmasra tátotta száját, és ugatott, ahogy csak kifért a torkán. Mit tagadjam: megtetszett ez a határozottság. Pláne, hogy amikor hámban volt, akkor nemhogy a kutyákra, de még az ingerlésül kitett macskákra sem vicsorgott rá — még a szája szögletéből sem.

Békésen igyekeztünk az Árpád híd pesti hídfőjénél lévő aluljáróban: a lépcső felé haladtunk. A feljáró előtt valamelyest lassított Süsü, én meg kissé előretartottam a fehér botom végét. Az alja úgy öt centiméterre volt a padló felett, így az automatikusan jelezte a lépcső közeledtét. Mivel jól ismert helyen már nem követeltem meg a megállást Kicsitől, folyamatosan haladtunk tovább. Már a lépcső közepén jártunk, amikor váratlan esemény zavarta meg eseménytelen utunkat. Fentről iparkodott lefelé valaki a kutyájával, és a két blöki szorosan egymás mellé került. Süsü egy szempillantás alatt úgy nekitámadt fajtársának, hogy ha nincs kellő lélekjelenlétem és megfelelő fizikumom, hatalmas robajjal gurultam volna le az aluljáróba. Szerencsére gyorsan úrrá lettem a helyzeten — de nem az önuralmamon. Csak érjünk fel a járdára, komám! Ott majd részletesen megbeszéljük a függelemsértést, és elszámolunk! Teljesen elborult az agyam, de mire felértünk a lépcsőn, valamicskét csillapodott bennem az indulat. — Mit gondolnak rólam az arra járók, ha most elkapom a nyakát, és alaposan megrázom a bitangot?

Kicsi: ...

Várj, még nem fejeztem be! Egy másik alkalommal az aluljáróhoz közeli füves rész peremén történt kínos eset, amikor Kicsit sétáltattam. Öt méter hosszú a flexim zsinórja: a karabinert rákapcsoltam a nyakörv karikájára, és dolgára küldtem a kutyát. Nagy lazán álltam, mit sem sejtve. A pezsgő vérű szuka meglódult a közelben bóklászó fajtársa felé. Hatalmasat rántott rajtam a póráz; majdnem elestem.

Kicsi: ...

Nyugi, kiskomám, még nem fejeztem be! Az ilyen és az ehhez hasonló kilengések komolyan gondolkodóba ejtettek. A fő gond az volt, hogy a lakótelepen nem mertem elengedni a kutyát. Mégis, miért? Leginkább, mert amint meglátott egy másik kutyát, vadul lerohanta, és ha tehette, ledöntötte. Na, amit én olyankor hallhattam a két vállra fektetett kutya gazdájától, arról leginkább anyukám tudna hitelesen szólni, mert ilyenkor gyakran kaphatta el a csuklás. Hiába, nagyon különféleképpen fogjuk fel ugyanazokat a dolgokat mi, emberek. Egyszer egy park mellett haladtunk el Süsüvel. Pillanatokon belül három termetes kutya vett körül minket a járdán, és irtózatos ugatásba fogtak. Megálltunk, nyugalomra intettem Kicsit — rezzenéstelenül állt mellettem. Vájt fülű közönség módjára hallgattuk a háromszólamú, fülsiketítő kutyakoncertet. A parkból ordítva érkezett a blökik későn ébredő gazdája. Szitkot és átkot szórt kedvenceire. — Ne bántsa azokat a szegény párákat, nem tettek rosszat! — csitítottam. De a magából kikelt gazdi nem hallgatott rám, és derekasan elpáholta az ebeket.

Kicsi: Elmondhatom már végre, ami kikívánkozik belőlem?

Rendben, de akkor kezdd azzal a bizonyos tornaórával! Ugye, emlékszel még rá?

Kicsi: Nem bánom! A lakótelepen van egy általános iskola — a későbbiekben még bőven esik róla szó. Ha jól emlékszem, egy macska ingerkedett velem a kerítés mögül. Olyan kihívóan viselkedett, hogy nem bírtam cérnával, és ijesztésül felé ugrottam, amikor épp hámban vezettem a gazdámat. Belátom: helytelenül cselekedtem. Meg is kaptam érte a büntetést: ülj, feküdj, ülj, állj! — vagy ötször egymás után. Az egészben az volt a disznóság, hogy épp tornaóra volt az iskolaudvaron, és a gyerekek kajánul vigyorogtak rajtam.

Szólni akartam…

Kicsi: Bocs, de még mindig az én térfelemen van a szólabda. Ha már beszélnem kellett a megalázó engedelmességi tornagyakorlatról, akkor elmondanám, hogyan tanítják meg ezekre a kutyákat.

Kezdem az “ülj!” vezényszóval. Az érzékenyebb idegrendszerű kutyánál a bemutatott jutalomfalatot hirtelen a blöki homloka fölé tartja az oktató, erre az eb hátraszegi a fejét, amitől berogy a hátsó lába, és automatikusan leül. Ha bumfordi a kiképzendő eb, akkor az oktató felrántja a fojtóláncot, és közben lenyomja a kutya farát. A türelmességre tanítás végett érdemes hosszabb ideig ülőhelyzetben marasztalni a kutyát. Mivel a kiképzett kutya parancstól parancsig dolgozik, addig nem szabad felállnia, amíg nem kap rá engedélyt. A leülésre már háromhetes kora után meg lehet tanítani a kölyökkutyát — például úgy, ha csak akkor kap enni. Következzen a “fekszik!” parancs teljesítése — ami ösztönünk ellen való: kiszolgáltatottá, és egyben védekezésképtelenné tesz bennünket. Ezt ülő testhelyzetből kiindulva memorizáltatják. A láncot lefelé rántják, illetve a bemutatott jutalomfalatot egészen a földig leviszik a kutya orra előtt. Csak akkor kaptam meg a nasit, ha teljes testtel, ellazultan feküdtem. Ez a betanítás csak akkor lehet eredményes, ha a kiképző és a kiképzendő fél maximálisan megbízik egymásban. Mi is maradt utoljára? Ja igen: az állj! Ülő testhelyzetből hamarabb talpra szökken a kutya, mint fekvésből. A fekvő blöki mellől ki kell lépni előre, mire az feláll. Ekkor hosszasan simogatni kell a horpaszát — azt nagyon szeretjük —, hogy el ne induljon, hiszen az “állj” vezényszót tanulja. Ez nagyon időigényes, macerás dolog. Persze felkészítenek minket arra is, hogy munka közben ne reagáljunk se macskára, se más kutyára. Ha tanítás közben valamelyikünk figyelme mégis elkalandozott, akkor erőteljes pórázrántás és pfuj! volt érte a büntetés. Na meg némi korholás.

Fél év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és nagyjából értettem már Süsüke viselkedését. Rájöttem: ő egy ízig-vérig német juhász szuka. Vérében őrzi őseinek őrző és területvédő viselkedését. Magyarán: problémáit ösztönösen rendezi. Amikor erre ráébredtem, megbocsátottam neki minden addigi, de mégsem létező bűnét. Mert hát tehet-e róla, hogy városi környezetben kell élnie? Igaz, lehetne “plüssjuhász” is — de minek? Nem létezhet annál remekebb dolog, mint amikor egy lény az ösztönei szerint élhet. Hogy ez nem egészen úgy van? Pláne nem a civilizációban! Bár a mai napig sem vagyok büszke arra, hogy tízévesen a puskacső és a keverék kutya közé helyezkedtem a legelőn futva, de ha nem tettem volna, akkor ma furdalna a lelkiismeret. Az teljesen lényegtelen, hogy valóban lelőtte volna-e a kutyát a vadőr, vagy sem. Nekem, tízéves gyereknek akkoriban szent és sérthetetlen volt a felnőtt szava. Azt hiszem, magam is ösztönösen cselekedtem ott, kis barátom védelmében. Kicsi sem tesz mást, nap mint nap, ha úgy alakul a helyzet: harciasan oltalmaz. Akkor meg nincs miért orrolnom rá… Amikor ráeszméltem minderre, imigyen szóltam hozzá: Te megvédsz a kutyáktól, én meg téged az emberektől!

Tiszta sor, én is így gondoltam. Azóta próbálom fékezni magam, de a génjeim nem halból valók. Gazdámnak bizony sokszor ki kellett nyitnia a száját miattam. Elmondok két esetet. Egyszer egy mellékutcában haladtunk; hámban voltam. Az épület fala mellett egy kutya piszmogott, és amikor mellé értünk, rávicsorogtam. Ekkor a gazdája, aki az utca átellenes oldalán, a járdán téblábolt, átkiáltott: Lelövöm azt a rohadt dögöt! — Mármint engem… A másik balhé estefelé történt. Laci szabadjára engedett a parkban. A távolból két ember jött felénk, kutyával. Gondoltam, fussunk két kört a füvön, és kergetni kezdtem az érkező blökit. Miért nem köti meg a kutyát! — rivallt gazdámra az egyik érkező. Miért, a magáé tán meg van kötve? — kérdezett vissza Laci. Mindjárt odamegyek! — kiáltotta a férfi — Akkor majd megtudja! — Laci csak annyit felelt: Gyere ide nyugodtan! Naná, hogy az invitált nem ment. Én persze belátom, elég lett volna félgőzzel kergetni azt a kutyát… A margó szélére azért hadd biggyesszek én is valamit: Többször is előfordult a Margitszigeten, hogy egy kint felejtett kutya a fehér botjával sétáló gazdám után iramodott. Ilyenkor szó nélkül beálltam hátvédnek, és hangos ugatással feltartottam a hívatlan blökit — azalatt a gazdi lelécelhetett. Na de mindegy — lapozzunk egyet! Tudod, Laci, hogy miről kéne mesélned! Arról, hogy hogyan néztem ki, amikor először találkoztunk — utána meg arról, ahogy évvel később!

Lehet róla szó. Ha nem veszed zokon, akkor egy ideillő emberpéldával kezdem.

Kicsi: Nem baj, de ne feledkezz meg rólam!

Ne izgulj, nem maradsz ki!

Húszéves lehettem, amikor tudomást szereztem a következő esetről (középiskolában tanuló fiatalokról lesz szó).

Heccből kieszelték a fiúk, hogy havonta váltva udvarolni kezdenek az osztály legcsúnyább lányának. A sort az a fiú kezdte, akibe a lány fülig szerelmes volt. Mire eltelt három hét, a leányzó teljesen kivirult, és amikor letelt a hónap, akkor a fiúk összevesztek egymással a gyönyörűvé vált lány kegyeiért (ezt az egyik érintett fiú mesélte).

No és akkor Kicsi: nevéhez méltón kis termetű volt, oldalbordái igencsak kilátszottak. Már majdnem hároméves volt, de úgy nézett ki, mint egy kamasz. Arca, tekintete egyaránt szürke, jellegtelen volt. A kutyasuliban naponta többször is megsimogattam — mindig kezet mostam utána —, és azt hiszem, ezzel az őszinte szeretettel édesgettem magamhoz a kis vadócot. A napi élelmet ekkor már tőlem kapta. Pár hónappal később már minden teketória nélkül hanyatt vágta magát, a fejével oldalvást megtámasztotta a testét, és várta — mi több, kikövetelte —, hogy simogassam a hasát — ez a kutyának a legvédtelenebb póza, így ez a testhelyzet sok mindent kifejez. A szeretet mellett jutott neki törődésből és fajtájának oly szükséges mozgásszabadságból is, miáltal kialakult benne egyfajta biztonságérzet és a gazdatudat — amit előző gazdájával nem sikerült megteremteniük. Bármerre fordulok meg vele a városban, mindenhol — a számomra teljesen ismeretlen emberek is — dicsérik arca báját, szeme varázsát, formás alakját.

Kicsi: Ha simogatsz, elolvadok, de jó lenne, ha még többet beszélnél hozzám. Igaz, ami igaz, évszaktól függetlenül rengeteget voltunk kint a Margitszigeten — legalábbis az első három évben. Hajnali kettő és négy között indultunk. Gyalog mentünk, és ilyenkor sosem volt rajtam a munkaruha. Nem volt rá szükség — gazdám vállra akasztható táskáján csüngött a hám és a póráz is. Még húsz perc sem kellett, és már a hídlejáróban jártunk. Amíg Laci a szálloda parkolóőrével beszélgetett, addig én a hajlott korú, állandó portás keverékkutyával vagy a fiatal német juhász kannal vizslattam a bokrok alját. Gyakran kanyarodtam be önhatalmúan a halastó felé, és ha gazdám engedte, akkor megsétáltattam a brekegéstől hangos medence körül. Külön imádom a vízesés hangját: ez az egyik kedvenc helyem a szigeten. De menjünk csak tovább! Tél volt: a szálloda föld alatti garázsához vezető úton átívelő hídhoz értünk. Egy “unatkozó” faág lekapta gazdám fejéről a kötött sapkát. Mit takargassam, a kobakja ott fönt eléggé tar. Szegény hiába kereste a tökfödőt fehér botjával és a talpával is — engem meg ilyen kereső feladatra nem tanítottak a suliban. Mi tagadás, már deresedett a feje a mínuszoktól, amikor arra kocogott egy sportos öregúr, és megoldotta a problémát. A nagyréten lekerült rólam a hosszúpóráz. A táskából előkerült egy rádiókészülék és egy labda is — no nem télen. Gazdám úgy tette a fűbe a készüléket, hogy a hátoldala párhuzamos legyen a távoli úttesttel, így mindig tudta, merre juthat vissza a járdához. Bekapcsolta a rádiót, és máris kezdhettünk labdázni. Nem azért kapcsolta be a készüléket, mert zenére jobb labda után loholni, hanem azért, hogy utánam tudjon jönni — mert hát időnként azért incselkedtem vele. Még harminc méterre is nyugodtan eltávolodhatott a cuccától, mert a hang alapján visszatalált. Sok labdát veszítettünk el, mert eltűntek a bokrok mélyén. A labdázás után újra mellé álltam, és közösen megkerestük az aszfaltcsíkot. Onnan Laci a járdán kopácsolt a fehér botjával, engem meg az orrom vezetett a gyepen. Szabad voltam. Néha belefeledkeztem egy-egy izgatóbb illatba, és a kutatómunka magával ragadott. Ilyenkor Laci még az állatkert kakasát is túlkukorékolta, úgy érdeklődött utánam. Nagyokat rohangáltam az elhanyagolt állatkert kerítése mellett az ottani, négylábú portással. Mire felhagytunk a száguldozással, már lógott a nyelvem. Odasétáltam a huszonnégy órás szolgálatban lévő ivókúthoz, és abból lefetyeltem. Van egy másik kedvenc helyem is a szigeten. Évszaktól függetlenül olyan orrcsiklandó ott az illat, hogy nem bírok ellenállni a csábításnak. Bele kell feküdnöm a fűbe, és perceken át hempergek, csak hempergek benne. Terebélyesedik arrafelé egy bokor, közvetlenül a járda mellett, a rózsakert közelében. Rigópár talált otthonra ágai között. Pirkadat táján olyan szépen trillázott egyikük, hogy Laci akár tíz percen át is képes volt hallgatni. A Kaszinót őrző kutyák fülébe viszont én “csicseregtem”. Elértünk a szökőkúthoz. Felugrottam a kőperemre, és néhányszor körbeszaladtam rajta. Aztán galádul belelökött a vízbe a gazdám. Brrr… Szeretek úszni, de csak a saját jószántamból.

Hmm… én meg nem bírtam ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. Különben is: nyár volt, kora reggel, amikor még a hajnal melege is nehezen viselhető el. Hadd lubickoljon Kicsi!

Kicsi: Már rég megbocsátottam, nem kell órákon át magyarázkodni! A továbbindulás előtt két útvonal között választhattunk — igen, választhattunk, mert nekem is volt szavazati jogom! Vagy visszafordultunk a sziget Pest felőli oldalán, vagy irány a Margit híd! Ekkor már újra a flexi kötött össze bennünket. Átbaktattunk a Duna felett, elsétáltunk a Nyugati térig, majd balra kanyarodtunk, és hazagyalogoltunk, nagyrészt a Váci úton (nyolc kilométert sétáltunk). Volt egy hosszabb, városi útvonal is (Lehel piac, Lehel utca, Béke út, Frangepán utca) — plusz egy kilométer. Mire hazaértünk, alaposan kimászkáltam magam, és mégsem szívtam tele a tüdőm kipufogógázzal.

— Jó, hogy említetted az úszást meg az autót. Kár lett volna kihagyni a velencei-tavi kirándulást!

Kicsi: Ez volt az első vidéki kiruccanásunk, amit — mint hamarosan kiderül — hármasban tettünk meg.

Barátnőm kedvelte Süsüt, de fordítva már nem annyira — legalábbis az elején. Hogy miért? Süskemüske féltékeny volt! Képes volt nekünk háttal ülni vagy feküdni. És hogy meddig tartott ez a durcásság? Amíg meg nem találtuk a két gyönge pontját. Az egyik — tán mondanom se kéne — a hasa volt. Hiába fordult farral felénk, ha barátnőm megzörrentette mögötte a kekszeszacskót, bizony talpra szökkent, és már dugta is az orrát a bőség tasakjába. Egy csapásra feledett minden féltékenységet! Ahhoz pedig, hogy ezek után le se tudjuk vakarni a barátnőmről, az autó segített. Süske annyira imád autózni, hogy az elmondhatatlan.

Kicsi: Laci barátnője híres arról, hogy még a fürdőszobában is képes eltévedni. Úgy látszik, nagyon hátrányos számára a látás. A Velencei-tóhoz hajnalban indultunk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Meglepően “rossz” formában vezetett a sofőr, hiszen egyből odatalált a tó közvetlen közelébe. Már csak két kilométerre voltunk Gárdonytól, amikor mégiscsak magára lelt valahogy, mert bár a gazdám erősen hangsúlyozta a balkanyart, ő jobbra vette az irányt. Ötpercenként célozgatott Laci a sebesség, az idő és a távolság viszonyára, de mindhiába — az idő meg telt. Ujjongva jelentette be a sofőr: Pákozdon vagyunk, erre még nem jártam! Én sem — válaszolta rá a mitfárer dühödt mosollyal. Mi meg mentünk tovább. Kezdett derengeni a nap, és végre valami a barátnő fejében is. A tó háromnegyedét már megkerültük, mire rájött a lényegre. Már nincs sok hátra — így Laci —, csak a negyede. — Inkább visszafordulok, mert azt az utat már ismerem! — Az én gazdám meg csak fogta a fejét, és közben azon mélázott, hogy nem véletlenül kopaszodnak olyan korán a férfiak. Én persze nem bántam, hogy fölöslegesen furikázunk a tó körül — legalább láttam azt a vidéket is. Roppant kellemesen telt a nap, annak ellenére, hogy egyszer zuhogott az eső, máskor meg a nap sütött. Hajnövesztésre mindenesetre ideális idő volt…

Hogy félreértés ne lehessen belőle: a barátnőm tündéri lény volt. Az idő meg, ahogy Kicsi mesélte: fél óra eső, ekkor az autóban kuksoltunk, egyébként meg a vízparton süttettük magunkat. A szabad strand végében fából ácsolt csónakleeresztő csúszda nyúlt a vízbe. Hoztunk magunkkal gumilabdát, hogy megúsztassuk a kutyát. Először csak a víz legszéléhez dobtam be, majd jó messzire elhajítottam a csúszda felett. Rohant a felajzott eb, amíg tehette, ám csakhamar elfogyott lába alól a szilárd talaj. Habzott utána a víz, akár a száguldó motorcsónak után. A harmadik vagy tán a negyedik úsztatás után már kulturáltabban taposott, alig-alig hallottam a csobogást. A jó hangulatban töltött nap végén újra beültünk az autóba, és barátnőm megkérdezte, hogy merre hajtson. Rendíthetetlen nyugalommal magyaráztam: húsz évvel ezelőtt jártam erre utoljára, és akkor vonattal érkeztem. Nem szólt egy kukkot sem, csak keresni kezdte a térképet a kesztyűtartóban. Ezt azért mégse: nem akarok Albániába jutni! Inkább megkérdeztem tőle, hogy merre is van a tó. Magam elé képzeltem az iskolatérképet, megnéztem, hogy merről süt a nap, meg azt is, hogy hány óra van — németül beszélő, kilóra kapható karórám volt. Meghatároztam a pozíciónkat, kijelöltem az irányt, és indulhattunk. Tíz perc robogás után már mondta is: Itt van előttünk a Budapest felé útbaigazító tábla. Na, milyen ügyes vagyok, kis öcsi! Azt hiszem, ezek az élet igazán derűs pillanatai…

Továbbra is napi telefonkapcsolatban maradtam Katival, az állatvédő liga lelkes aktivistájával. — A margitszigeti majálison részt vesz a Fehérkereszt Állatvédő Liga is. Holnap egyeztetek a szervezőkkel. Kiváló alkalom ez a vakvezető kutya tudásának ismertetésére és gyakorlati bemutatására. Gyere el velem a szervezőkhöz! — invitált. A liga keverék kutya szépségversenyéhez kapcsolódva kaptunk lehetőséget a bemutatkozásra. Az állatvédő liga a szabadtéri színpad nyugati oldala melletti füves területen kapott sátorhelyet. Mielőtt a részletekről értesítettem volna a szakosztályt, alaposan bejártuk a területet a barátnőmmel. Hogy miért? Azért, mert ismeretlen helyen, támpont nélkül, csak a vakvezető kutya segítségével nem lehet eljutni egy konkrét helyre — pláne nem a gyepen. Aprólékosan el kellett mondanom a leszállóhely nevét, azt, hogy merre kell menni onnan (az átellenes buszmegállótól is), és hogy körülbelül mennyit kell megtenni a füvön.

Hamisítatlan kora nyári időjárás vette pártfogásába a rendezvényt. Kényelmes kerti bútorok vártak ránk, kutyáinkra pedig a kövér fű. Vagy nyolcan-tízen jöttek el a szakosztályból — családtagokkal, barátokkal. Megörültünk Anikónak és Briginek — ők voltak a Vakvezető Kutyakiképző Iskola oktatói. Családias légkörben telt az idő, bár a szanatórium csendjére igazán nem emlékeztetett: egyébként jól nevelt kutyáink szakadatlanul csaholtak. Többségük szabadon kóricált a dús zöldben, majd beindult a labdázás — és vele a féltékenykedés is. Többször is lehetőséget kaptam, hogy válaszolhassak a majálisozó gyerekek és felnőttek kérdéseire. A nagy érdeklődés hatására új gondolatom támadt, és sebtében egyeztettem is társaimmal. A vállalkozó kedvű érdeklődőknek felkínáltuk: próbálják ki, milyen érzés vakvezető kutyával közlekedni. Sok gyerek jelentkezett a felhívásra — főleg lányok. Gyakorlatiasan álltak a kihívás elé, és néhány kivételtől eltekintve csukott szemmel haladtak a vakvezető kutya jobb oldala mellett — megmondhatták, hogy milyen fajtájú kutyával szeretnének menni. Öröm volt hallani a nagy lelkendezést. Érdekes, hogy egy szülő sem kívánt élni a számukra is felajánlott lehetőséggel. Amikor elérkezett a búcsúzás ideje, a vakmerő lurkók hosszasan simogatták a teljes menetfelszerelésben pompázó fuvarosokat. Újból bebizonyosodott, hogy a vakvezető kutyák kulturáltan viselkednek még nagy tömegben is. Egész nap egyetlen gyerek kezéből sem kapták ki se a fagyit, se a perecet.

No és hogy mindez hogyan jön ide?

Kicsi: Bocs, de átveszem a szót. Megdöbbenve értesültem idősebb kollégáimtól, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének balatonboglári üdülőjében csak nélkülünk pihenhet a gazdánk! Az egyik kereskedelmi televízió be is számolt erről a gyalázatról — a szövetség iskolájában képeznek ki minket, csak a szövetség tagjai igényelhetnek bennünket, és egész életünkön át nem látó gazdánknak segítünk — a műsor után ismerősök és ismeretlenek is hüledezve kérdezték gazdáinktól: ugye, ez csupán vicc — vagy komoly? Ők meg csak mosolyogtak: rémesen komoly! Ugyancsak volt mit tenni az érdekünkben!

A decemberi adománygyűjtés példáján felbuzdulva gyűjtést szerveztem a vakvezető kutyák javára (étkeztetési támogatás, hozzájárulás az ebek gyógykezeléséhez). Az egyik rosszul látó hölgy segítségével olyan engedélyhez jutottunk, amivel — előzetes szóbeli bejelentés után — az egész fővárosban korlátlan ideig gyűjthettünk. A margitszigeti megmozdulásnak betudhatóan fél tucatnál is többen gyűjtöttük nyolc napig az adományokat. Vidám társaság formálódott: hangulatot teremtettünk magunk körül. Mókázásra is jutott idő. — Miért áll meg a vakvezető kutya a járda végén? Nem azért, mert kifogyott belőle a benzin! Ha meg akarja tudni, olvassa el a tájékoztatónkat — mindennap rekedten mentem haza. Egyes járókelők fanyar arccal mentek el mellettünk, de mások elnevették magukat. A gyűjtés eredményes volt, és a befolyt pénzből Kicsinek nem kértem támogatást. Még a pénznél is jóval nagyobb haszonnak bizonyult, hogy kezdett összeállni egy stabilnak tűnő csapat. Ekkorra már többször is megfordultunk Kismaroson a barátnőmmel, így hát bátran álltam elő kérdésemmel: Lenne kedvetek kirándulni? — Hát persze! — felelték egybehangzóan.

Ha vasárnap, akkor kirándulunk! Nagy várakozással és izgalommal találkoztunk a Nyugati pályaudvar előtt, nem kis feltűnést keltve az arra járók körében. A sok vakvezető kutya hangos ugatással üdvözölte egymást. Persze, eleve nem volt mindennapos látvány a sok turistaforma, hátizsákos — és kezében fehér botot szorongató ember. A nyáron tizenkétszer mentünk kirándulni: volt, hogy többen, volt, hogy kevesebben. Amikor a legtöbben voltunk, tizenketten szálltunk fel a vonatra — hat kutyával, mert velünk tartott a szövetség több olyan tagja is, akinek nem volt kutyája. Látó vagy gyengén látó mindig volt közöttünk. Miután megvettük a jegyet, hézagos libasorban indultunk a hetedik vágányon álló, Szobig közlekedő személyvonathoz. Felszálltunk, zökkenőmentesen elhelyezkedtünk, majd rövid terefere után a hátizsákba nyúltunk. Éber kutyáink azonnal felpattantak, amint meghallották a zacskózörgést — és nem is hiába: nemsokára hangos csámcsogás zaja töltötte meg a kupét. Egyórás vonatozás után érkeztünk Kismarosra. A leszállás nem volt éppen egyszerű: az újféle szerelvények alsó lépcsőfoka meglehetősen magasan van. Természetesen segítettünk annak, akinek kellett. Aztán: irány Királyrét!

Kicsi: A kismarosi vasútállomástól mindössze néhány percre van az erdei kisvasút végállomása. Arra sétáltunk. A peron mellett balra, a lefelé haladó úton baktatott a vidám társaság. Balról kotkodálást, hápogást, nyávogást és kutyaugatást hallottam, egészen közelről. Ej, ha én is, én is köztetek lehetnék! — méláztam el, de hát hámban voltam. Mivel nem bírom elviselni, hogy ne én haladjak elöl, mindenkit meg akartam előzni. Leértünk az utcácskán, és gond nélkül átkeltünk a keresztúton. Salak került a tappancsom alá. Vasúti sínnek csúfolt, aprócska vágányon kellett átlépnünk — ezt megállással jeleztem, ahogy kell. Olyan friss volt a levegő, hogy majd eldobtam magam! Szerencsére nem kellett sokat várni a kisvonatra.

A keskeny nyomtávú vasúttal fél óra alatt juthatunk el a tíz kilométerre lévő Királyrétre. A szerelvény általában három kocsiból állt. Az utastér kimondottan szűk volt, a lécből készült üléseket inkább gyerekekre méretezték. A felszállás után és utazás közben is leginkább helyezkedni próbáltunk: úgy, hogy a kutyák ne zavarják az utasok közlekedését. A kisvonat rendszerint tele volt ölbe kéredzkedő apróságokkal, iskoláscsoportokkal, meg persze felnőttekkel. Amint a gyerekek meglátták az ápolt kutyasereget, máris harsányabbá váltak, és “félkopaszra” simogatták az ebeket. Érdekes, hogy a tanárok némelyike viszont bizalmatlanul fogadta a blökiket. Sohasem unatkoztunk a vonaton, mindig kaptunk érdeklődő kérdéseket. Mi pedig kifogyhatatlanul meséltünk; kiváltképp az úgymond, “jópofa” sztorikat.

Kicsi: Megcsörrent otthon a telefon. Laci egyik hölgyismerőse volt, és kullancs elleni spray-t akart vásárolni spániel kutyájának. Megbeszélték, hogy ha ideér, felszól kaputelefonon. Fél óra sem telt el, amikor felsivított az az átok — nem szenvedhetem a hangját, és mindig megugatom. Pillanat alatt rám került a hám, és már vágtáztunk is lefelé. Puszi-puszi az utcán, de azért én is megkaptam a járandóságomat — mármint a simogatást. Hű, de jó! Autóval fogunk utazni! Elsőnek nekem kellett beszállnom a kétajtós járgányba, hogy utána a hátsó ülésre ugorhassak — Laci persze előre ült. Míg ismerősünk megkerülte az autót, én máris hopp, a sofőrülésben voltam. Akadálytalanul néztem ki a kormány fölött. Ez a nekem való hely! Persze Manuela is megérkezett az ajtóhoz. Nevetve kérdezte: akkor én most hova üljek? Ülj be nyugodtan hátra — felelte higgadtan Laci. — Ha Kicsi bárhová el tud vezetni engem a városban, miért pont a te autódat ne tudná?

Külön érdekes volt a zötykölődve haladó vonat egyik kelléke, a menetjegy. A félárú jegy ötven forintba került, de a kis kartonra négy forint ötven fillért nyomtattak. Arra gondoltunk, hogy ez a vonat tán a múltba visz vissza. Az időutazás azonban sehogyan sem jött össze. Cammogva kapaszkodtunk a hegyre, a vágányt helyenként csak egy keskeny járda választotta el a házak ablakától. Pár perc múlva aztán sűrű erdőbe értünk. Boldog gyermekhangok kiáltották: Nézd, egy nyuszi, amott meg egy őzike!

A végállomáson általában mi szálltunk le utoljára, hogy ne tartsuk fel a többieket. A vonattól harmincméternyire megálltunk, és elengedtük a kutyákat aktuális, zöldmezős beruházásaik végett. Egy fahídon keltünk át a csendesen csordogáló Morgó-patakon. Ez onnan kapta a nevét, hogy nagy esőzések után, amikor megárad, a hangja erős morgásra emlékeztet. Az aszfaltúton előbb egy üdülőfalu mellett sétáltunk el, majd nem sokkal később egy tágas réthez értünk, ahol látó társaink két kijelölt tűzrakó helyet fedeztek fel.

Kicsi: A híd után már mehettem, amerre akartam. Csak akkor kellett szorosan a gazdám lába mellé állni, ha gépjármű közeledett. Miután elhaladt mellettünk — persze randa bűzt pöfögve —, újra szabad voltam.

Ritkán adatik meg számunkra, hogy a gáz helyett parázs legyen a tűzhely. Mindenki képessége és lehetősége szerint vette ki a részét a munkából. Voltak, akik fát gyűjtöttek, mások — mint én is — ágat tördeltek, a többiek pedig előkészítették a fóliábavalót. Lobogott a tábortűz, pattogtak a száraz ágak. A mennyei illatok gyorsan előcsalogatták a kutyákat. Intenzíven szimatolva meóztak — ingyen és bérmentve. De hoppon maradtak, és ezért újra szétszéledtek. Felfedezték a közelben csörgedező patakot, és akár a vadmalacok, úgy gázoltak benne félpercenként oda és vissza. Persze nem maradhatott el a dagonyázás sem, mert a legszebb kutya az, amelyik nyakig sáros — vallották mindahányan. A fóliába csomagolt sütnivalót hamarosan parázs fedte — volt abban minden, ami a húsboltban és a zöldségesnél kapható. Egy hátizsákból előkerült a régen várt labda, és máris gyorsabban száradtak a kutyák.

Kicsi: Voltunk itt hármasban is. A kissé gazos rét tágas, mindössze néhány bokor töri meg egyhangúságát. Labdázni kezdtünk. Laci egyik dobása olyan jól sikerült, hogy a gumilabda a bokorban kötött ki — tőle vagy harminc méterre. Hiába futottam oda, hívtam segítségül szuperszimat orromat, nem találtam rá a játékra. Izgatottan lengettem a farkam, és gazdám barátnőjének végre támadt valami ötlete. Mondott valamit — távol voltam tőlük, nem hallhattam, hogy mit. Balra, Kicsi! Keresd a labdát! — kiáltotta Laci. Elrohantam, de mit kellett hallanom máris? Állj, fordulj, előre! Majd: kissé vissza! — és így, percekig. Végre sikerült megtalálnom a jelzett helyet. Szemben álltam a bokorral, és akkor: előre! Keresd a labdát, Süsü! Bitangul sűrű volt a bokor, de csak nem hagyhattam veszni az imádott lasztit. Fejemet befúrtam a szúrós ágak közé, és intenzíven szimatoltam — végre eredményesen. Ráharaptam az “elbújt” zsákmányra, és boldogan rohantam vele a kétlábúakhoz, akik nevettek örömükben, és megdicsértek — mert hogy én olyan ügyes vagyok!

Volt köztünk egy felderítő hajlamú kiskamasz is, aki bebarangolta a Morgó mindkét oldalát. Visszatérve örömmel újságolta, hogy talált egy mély barlangot, de nem mászott be, nehogy találkozzon a Morgó-patak öreg medvéjével. Amint vége lett a beszámolónak, másfajta hangok szólaltak meg: az éhes gyomrok korgása jelezte a parázs mellett sürgölődőknek, hogy ki kéne már venniük a finomságokat a parázs alól. Azt hiszem, mindenki sejti, hogy milyen jóízűen lehet falatozni a friss levegőn. Az új illatok hatására persze a blökik is felhagytak a labda kergetésével, és villámgyorsan mellettünk teremtek. Majdhogy meg nem süketültünk szimatolásuk szuszogó hangjától és nyelvük erőteljes csattogásától. Egyikük-másikuk kínálás nélkül is szívesen vett volna magának. De nem úgy van ám az! Közös az ebéd: körbekínáljuk egymást, és jut mindenkinek, bőségesen — a blökiknek is. Egy a baj csak: az, hogy nincs hideg sör. De hát nem lehet minden tökéletes…

Fürödjünk és napozzunk! A másik kedvelt kirándulóhelyünk a Szentendrei-sziget északi végén lévő kemping — úgy egy kilométerre Kisoroszitól, a sziget csúcsán. A vasútállomástól mindig jól ki kellett lépni, mert alig negyed óránk volt a rév indulásáig. Kapkodtuk a lábunkat, mint aki parázson jár, és így mindig elértük az öreg csotrogányt.

Kicsi: Áthaladtunk a vasúti híd alatt, átkeltünk a forgalmas úton, és befordultunk a második utcába, a Csukába. Lekerült rólam a hám és a póráz. Futás a kerítéshez, és már kérdem is a házőrzőtől: mi történt veled a múlt hét óta, haver? Jó füle van a többi ebnek is az utcában, mert egyszerre válaszolnak. Ki érti ezt? Naná, hogy én értem le elsőnek a csodálatos Duna-partra. Poros lett a lábam a nagy futkosástól; nem árt azt ilyenkor megmosni! Bokáig gázoltam a vízbe, és kipislantottam: mit szól hozzá a gazdi? — Nyugodtan feküdj bele a Dunába! Tudom, hogy úgyis arra megy ki a játék! — Jól tudta. Belehasaltam a békésen hömpölygő folyamba, és a langyos vize alaposan lehűtötte a hasamat. Mire a sokfelé szakadt csapat utolsó tagja is leért a kikötőbe, már Laci lába mellett álltam, feszesen. Visszakerült rám a hám, várt a munka.

Érdekes ügyességi feladat volt feljutni a révre. Keskeny palló vezetett fel a “stégre”, majd különböző vaslemezeken áthaladva értünk el a hajólépcsőig. Ekkor jött a fő nehézség: a lefelé haladó, rövid és keskeny vaslépcső mellett csak baloldalt volt kapaszkodó rúd, az is nagyon alacsonyan. A lélekvesztő elindulását nem lehetett nem észrevenni. A közel fél évszázados motor hangosabb, mint amit a decibelmérő készülék elviselne. Állítólag egyszer egy siket megjegyezte, hogy ez már neki is hangos. A tízperces út végén mindig a kutyák akartak elsőnek kiszállni, de itt sem akartuk feltartani az utasokat, úgyhogy fékeztük őket. Az első alkalmakkor még a kikötőhöz közeli partszakaszon maradtunk: idilli pihenőhely volt; a Duna mindössze öt-hat méterre a fák árnyékától. Mire lebatyuztunk, a kutyák már csuromvizesek voltak, és türelmetlenül várták, hogy kövessük példájukat. Nos, ami késik, nem múlik. Rövid időn belül belegázoltunk a hullámokba. Örömmel hallgattuk a vízben és a parton önfeledten csatangoló kutyák neszét. Gyakran álltam lábszárig a vízben, és néha még úsztam is a tisztának mondható folyóban.

Kicsi: Kikapcsolódásra eszményibb helyet el sem tudnék képzelni. Kavics a talpam alatt, csodálatos a levegő, tág a tér! Tücskök ciripelnek a bokrok alján, madarak nótáznak a faágakon. Kollégáim képéről is virít az elégedettség. Nosza, rajta pajtikáim, kergetőzzünk egyet! Be a vízbe, ki a vízből, csapatostól! Gazdáink ránk se bagóznak. Már patakokban folyik rólunk a Duna vize; még a hátunk is nedves. Nem restek az emberek sem: előkerül a labda egyikük táskájából. Mi kiszaladunk — hátha sikerül megszerezni azt a gömbölyű játékot. — Nem úgy van az, hékások, meg kell dolgozni érte! — és már repül is a vízbe. Uccu! Már gázolunk is utána. Vigye a leggyorsabb!

Nem szeretek veszíteni. Egyszer egy számomra kimondottan hátrányos irányba dobták a lasztit: legalább négy méter előnye volt a legszerencsésebbnek. Úsztam, ahogy bírtam, de nagy volt a hátrány. Rákapcsoltam: csak úgy fodrozódott a víz. Hiába vinnyogtam elkeseredetten, lemaradtam egy orrhosszal. Majdhogy mentőövet nem kellett utánam dobni. Percekig lihegtem a parton, hogy a fene egye meg! Persze, vannak másfajta vízparti kedvteléseim is. Kimondottan szerettem, ha kavicsokat dobálnak a vízbe. Utánaszaladok, és ahol elsüllyedt, ott beleharapok a folyóba. Gyakran kerül ilyenkor víz az orromba, alig győzök prüszkölni utána. Az is remek játék, ha a sok-sok kavics közül az egyiket balra, a másikat jobbra hajítják a partközeli sekélyesbe. Fél lábszárig merülök, és rohangálok fel-le, mint aki megkergült. Jó szórakozás, de nagyon fárasztó — ez persze nem baj: annál jobb elnyúlni utána az árnyékban.

Az ilyen játszadozások után éberen lustultam a hűsben. Minden neszre felkaptam a fejem, de talpra csak akkor ugrottam, ha idegen kutya tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor elfutottam az általam gondolt felségterület széléig, keményen megálltam, és vadul ugattam. Ha a gazdám hívott, odamentem ugyan hozzá, de nem kapkodtam el. Szúrós szemekkel meredtem a területsértőre.

Látott vagy nem, mindenki könnyen eljuthatott a vízbe, és ez nagyban növelte szabadság- és komfortérzetünket. Nem csak mi tartottuk ideálisnak ezt a partszakaszt: szép számmal táboroztak körülöttünk a vadkempingezők. A vízisízni vágyók egy gyönyörű hangú Yahama motorcsónak segítségével hódolhattak pénzigényes szenvedélyüknek. Izgalommal teli várakozás költözött belénk, amikor meghallottuk a távolban feltűnő szárnyashajó vagy a hatalmas személyszállító dübörgő hangját. Rövidesen megérkeztek a tajtékos hullámok. Vidám sikongatástól hangzott a part. Talán a nem látásom is közrejátszott abban, hogy én főleg a kavicsok között visszahúzódó hullámok meseszép hangjára figyeltem. Érdemes utánajárni!

Tovább, északnak, bal kéz felől hamarosan egy meredek, földbe vájt lépcsőt találhatunk. Azon mehetünk fel a földútra, és a termőföldek mellett haladva elérünk az általunk csak csalános útnak nevezett csapáshoz — ez jobb kézre esik, és nem más, mint egy nagyon keskeny, csalánbokrokkal szegélyezett, sárga jelzésű turistaút. Érdemes rajta óvatosan haladni: megéri! Hamarosan beérünk a kemping természet formálta, gyönyörű területére, ahol ősi csend és tisztaság fogad a békebeli füzek alatt. Szaporán szedjük a lábunkat. A földút lassan elfogy a talpunk alól, és finom szemcséjű homok veszi át a helyét. A partszegélyt bokrok, cserjék és szomorúfüzek tarkítják — nagyon hangulatos. Kiérünk a sziget legészakibb pontjára. Magyarországon talán itt a legszélesebb a Duna. Az északi irányból érkező folyót kettéválasztja a sziget csúcsa. A Visegrádi-hegység mellett folyó ága a keskenyebb, de egyben a sebesebb is. És mit láthatunk, ha szembefordulunk a Duna folyásával? Bal felől a visegrádi vár, alatta Salamon tornya. A fákkal borított hegyek közül a nyitott művelésű kőbányák világlanak ki. Jobbra a Börzsöny lábánál fekvő Nagymaros látványa igézi meg a látók szemét. A pilisi Duna-ágnál vigyázni kell a fürdőzéssel, mert veszélyes forgók leselkednek a vakmerő lubickolókra. Ne feledjük: azok az erősebbek!

Minden alkalommal a szélesebb, és ezért lanyhább sodrású keleti ág mellett táboroztunk le. Jó volt mezítláb sétálni a kavicson: nem kellett félnünk, hogy törött üvegbe találunk lépni. A hosszú, egyenes parton kutyáink sem zavarták a körülöttünk napozó családok, baráti társaságok nyugalmát. Ők viszont gyakran kerestek meg minket kérdéseikkel, amit mindig szívesen vettünk. Jókat beszélgettünk az alkalmi ismerősökkel.

Kicsi: Mit látok? Egyszerre többen is feltápászkodnak a plédekről, és indulnak észak felé. Útra kel gazdám és a barátnője is. Utánuk sietek. Már a vízben gázolnak, úgy mennek előre. Csak nem kaptak napszúrást! Melléjük vágtatok a fél lábszárig érő vízben. Gazdám elé állok, keresztben. Kikerül, és megy tovább, mint egy félnótás. Már a hasam alja is vízben van. Még egyszer elékerülök, és nyüszögni kezdek, hátha észhez tér a tébolyult. De nem: mennek tovább! Nincs mese, vigyáznom kell rá — ám a homokpad eltűnik a lábam alól! Úszom. Aztán váratlanul megállnak, megsimogatják a fejemet, és visszaindulnak a partra. Ki érti ezt? Irány vissza, amerről jöttünk. Rátalálunk a helyünkre, előkerül a labda. Gyerünk a vízhez!

Mito barátommal álltunk a parton — ő egy labrador kan. Repült a labda a vízbe: ő futott utána, én meg nem. Unottan nézelődtem a parton, és csak úgy fél szemmel figyeltem a kifelé igyekvő kollégát. Kigázolt a folyóból, és kiejtette a szájából a labdát, hogy kiszuszogja magát. Erre a pillanatra vártam! Felkaptam a játékszert, és elrohantam vele. Tíz méterrel odébb lefeküdtem — a labda ott hevert az orrom előtt a homokban. Barátom felháborodva ugatott rám. Nem reagáltam, csak laposakat pislogtam. Amikor már vészesen megközelített a rászedett koma, felkaptam a lasztit, és elinaltam vele — újabb tizenöt méterrel arrébb. Ismét hasra vágtam magam, és lazán kiejtettem a számból a labdát. Laci egészen elképedt — Mocskos disznó vagy!

Olykor-olykor, hideg sör reményében meglátogattuk a kemping büféjét is. Egyik alkalommal nagyobb baráti társaság fogyasztotta ebédjét a körülöttünk lévő asztaloknál, és a gyerekek persze felfigyeltek a kutyákra. Így kezdődött el köztünk, felnőttek között, egy kiadós, mély gondolatokat ébresztő beszélgetés — amit tulajdonképpen négylábú társainknak köszönhettünk. Egy másik alkalommal a kempingben forgató filmesek egyikétől Süsü egy teljes adag sült csirkét kapott, rizskörettel. Szegény párát aznap még egy “csapás” érte: hazafelé, a vasútállomáson egy kisgyerek a kétgombócos fagyiját ajándékozta neki. Csattogott a kutya nyelve, és csak úgy ropogott a tölcsér a foga alatt! Amint végzett, fáradtan végignyúlt a peronon, mint aki aznap jól végezte a dolgát.

Kicsi: Térjünk még vissza a szigetre! Szedelőzködni kezdtek a kétlábúak. Indulunk haza! — mondták. Búcsúpillantást vetettem a szeretett folyamra, és a távozók után indultam. Bent jártunk a kempingben. Itt-ott már lobogott a lángnyelv a tűzrakó helyeken, bográcsban rotyogott az estebédnek való. Némelyik sátor mellett kutya lapult, de csöndes volt minden. Amott gyerekek játszottak halkan; apjuk könyvet olvasott. A másik oldalon kisebb társaság nevetgélt — hűtött dinnyével hűsítették a gyomrukat. Az ivókút szélén verebek ugráltak, majd belecsippentettek a vízbe. Megpakolt szatyorral jött egy asszony a zöldségestől. Csodálatos illatok áradnak a büfé felől, majd’ elcsöppent a nyálam. — No, ezt azért mégsem — felkaptam a fejemet. — Te jó ég, hol van Laci? Nem látom se őt, se a többieket! — Izgatottan futásnak eredtem. Néztem jobbra, néztem balra: mindhiába. Orromat is munkára fogtam, de nem találtam ismerős szagot. Mi lesz velem? Teljesen kétségbeestem. Tíz perc rohangálás után álltam csak meg, hogy elgondolkodjam: mitévő legyek, hova menjek? Visszamentem a táborhelyünkre, a Duna partjára. Lefeküdtem és vártam.

— Hol van Kicsi? — eszméltem fel a csalános út elején. Akárhányszor számolta meg a kutyákat a velünk lévő fiatal fiú, csak háromig jutott. Mit mondjak, alaposan kétségbeestem. Visszamegyek és megkeresem — indult el az általános iskolás srác a rá bízott kutyával. Két, vakvezető kutyával közlekedő társam és gyengén látó társunk lecövekelt mellettem. Ha hamarosan nem lesz meg Kicsi, elmegy az utolsó rév is — vázoltam a helyzetet. Pár perc semmittevés után odaszóltam hármukhoz: visszamegyek a kempingbe, hátha Süsü meghallja a kiáltásomat. Fehér botommal indultam útnak. Ismerős volt az ösvény, sokadszorra tapostam rajta. Ha emberi beszédet vagy neszt hallottam, megkérdeztem: nem láttak egy német juhász kutyát? Mindenhol “nem” volt a felelet. Beértem a kemping központjába. Tovább kérdezősködtem, minden eredmény nélkül. Egyszer csak mellém lépett a kisfiú. Azt mondták, hogy a büfé felé járt egy német juhász, pergővel a nyakában. Már keresik. Volt, aki biciklire pattant — úgy gyorsabb. Maradj itt! — kérte a kis Laci, és elment. Negyed órát szobroztam az útkereszteződésben. Senkinek sem kívánom, hogy olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezze magát, mint én akkor.

Kicsi: Egyre szomorúbb lettem. A part elnéptelenedett, magam maradtam. Magam köré kunkorítottam a farkamat. Valami zörgésre figyeltem fel: egy ember jött biciklivel. Fürkészőn rám nézett, majd megfordult és elment. — Ennek sincs jobb dolga? — Újra csend lett, teltek a percek. Mintha a rév motorját hallanám dübörögni a távolból, vagy csak hallucinálok? Összeszorult a szívem. Mi lesz most velem? Még a hullámok lágy csacsogása sem tudott megnyugtatni. Ismét egy bicaj kerregésére figyeltem fel. Visszatért a nemrég erre kerekező férfi. — Gyere, Kicsi, már várnak rád!

— Mindjárt itt lesz a kisfiú az elveszett német juhásszal — értesített a kerékpáros, és tovagurult. Hálálkodva köszöntem a jó hírt. Rohanva érkezett Kicsi. A lábam köré csavarodott, lihegett és nyüszögött — éppúgy én is. Sietve indultunk négyesben a csalános út felé. A végén csak hűlt helyét találtuk ott hagyott társainknak. Futólépésben vágtáztunk a rév felé — bár tudtam, hogy már elment. De éjszakára a szigetnél kötik ki, és, ha még nem mentek haza a révészek, akkor megkérem, vigyenek át minket a túlpartra — mondtam a fiúnak. A hajó épp akkor futott be, amikor leértünk a kikötőbe. Elmondtam a kapitánynak, hogyan jártunk, és megkértem, fuvarozzon át. Menetdíjnak felajánlottam nyolcszáz forintot a nálam lévő kilencszázból, de nem fogadta el (a százas vonatjegyre kellett, mivel a jegyünk a lelécelt társainknál voltak). A túlpartra érve végigrohantunk a Csuka utcán, majd fel a lépcsőn az állomásra, és “kis” Laci elszaladt jegyet váltani. Már fütyült a kalauz, amikor a teljesen kifulladt fiú visszaért…

Kicsi: De ne ezzel az emlékkel intsünk búcsút a szigetnek: menjünk vissza a táborhelyünkre! Vége a fürdésnek, napozásnak, indulás haza! De merre? — Menjünk a Dunában! — javasolta valaki. Úgy is lett. Órán át gázoltunk a vízben. Irtó klassz volt. Amikor elértünk a földbe vájt lépcsőhöz, mindenki kijött a vízből: a jóból is megárt a sok. Elbandukoltunk a révhez — a beszállásra még várni kellett, de nem sokáig. A pallókon elvezettem Lacit a komp ajtajáig. Lement az utastérre, én meg utánaugrottam. Fülledt meleg volt odalent. Próbáltam valami árnyékos helyet keresni — sikertelenül. Amíg gondolatban a csotrogány indulására várunk, mesélek néhány aranyos történetet, jó?

A gyermeki fantázia kifogyhatatlan — pláne, ha rólunk, vakvezető kutyákról van szó. Sebesült kutya, mentőkutya, orvos kutya, beteg kutya, vöröskeresztes kutya, összekötözött kutya — és még sorolhatnám. Ám itt is van egy kisfiú, olyan négyéves forma. Szólni akar anyukájának. Vajon mit mond? — Anyu, ott egy halottszállító kutya van! — Jaj nekem! Majd’ elsüllyedtem a szégyentől! Még hogy én halottszállító kutya lennék? Ez azért túlzás! Ijedten néztem Lacira. Elég nagy a hőség, ki tudja? Addig barna arca egyszeriben halottsápadttá vált! — Nem olyan sürgős, kisöcsi! — felelte. — Ne temessük még a jelent!

— Van ennél vidámabb történetem is, ami szintén a szigethez kötődik. Hármasban voltunk. A kemping közelében álltunk, Laci a barátnőjével beszélgetett. Volt rajta hátizsák, a kezében fehér bot, én meg ott hevertem a lába mellett. Háromkerekű biciklijén érkezett egy kislány; a szülei gyalog követték. A gyermek levette lábát a pedálról, a gazdámra mutatott, és így kiáltott: ott egy pásztor!

Szedni kellett a lábunkat, hogy elérjük a vonatot. A kutyáknak könnyebb volt a dolguk, bár a nyelvük a forróság miatt a földet verdeste. Elöl haladtam, hogy diktáljam a tempót. Tudtam, hogy sietni kell. Hátulról kiabáltak, hogy álljunk meg, mert az egyik blöki sántít. Nincs már messze a vasút, ott majd sínbe rakjuk a lábát! — válaszoltam kapásból.

Maradjunk a Duna-part közelében, csak a hangvételt venném kissé ironikusabbra. Nem vagyok híve a “Kapd ki, kapd be!” falatozóknak, egyszer mégis elfogadtam barátnőm meghívását. Hajlik a bűnre az ember…

Vasárnap kora délután volt, Kicsi a vackában szundikált. Megkérdeztem hát tőle: akarsz-e velünk jönni? Kiléptünk az utcára: jó hangulatunkat még a csepergő eső sem tudta elmosni.

A lakásomhoz közeli bevásárlóközpont ajtajában négy, vidáman csengő kamaszhang állított meg bennünket. Szia, Kicsi! Szia, Laci! — köszöntek kedvesen, csak épp barátnőmet felejtették ki az üdvözlésből. Tudod, mi abban a suliban tanulunk — kezdték a felvilágosítást —, ahová a kutyáddal jársz beszélgetni a gyerekekkel! Rövid csevely után elbúcsúztunk: ők hazaindultak, mi pedig a modern kor szentélyébe, a kívánságpalotába! Léphettem vagy ötöt, amikor ismeretlen hang állított meg: Kutyával nem lehet bemenni! — Miután így elmondta a magáét, mély hallgatásba burkolózott. Meglepődtem a hallottakon, mert már több ízben is jártam itt Süsüvel, és akkor “a kutyát” sem érdekelte, hogy bejön-e velem. Mindezt közérthetően el is mondtam a széle, hossza egy típusú fickónak, aki ellentmondást nem tűrve kijelentette: ide csak rendőrkutya teheti be a négy lábát!

Nem látja, hogy vakvezető kutya áll itt mellettem?

Tökéletesnek hitt gondolatmenetét folytatva a kidobóember megkért, hogy egy hátraarc után lépteimet négylábú társammal együtt irányítsam az utca felé.

Kösse ki a kutyát valahova, utána nyugodtan visszajöhet vásárolni! — adta meg a zárszót. Gyorsliftként emelkedett a vérnyomásom, de próbáltam csitítani kavargó érzelmeimet. — Nyugodjon meg! — feleltem határozottan. — Be fogok menni a plázába, mégpedig a kutyával.

A radarszemű biztonsági őr — természetesen a biztonság kedvéért — két ujjával megcsippentette a kabátom ujját, így mutatva ki rendíthetetlen elszántságát a renitens betolakodóval szemben. Bár nem szokásom, mégis elkezdtem imádkozni az izomagyú érdekében, és kértem a Mindenhatót, hogy ha legközelebb észt oszt, akkor szóljon neki időben!

— Jó, nem bánom — válaszoltam neki békésen. — Egy feltétellel elállok a szándékomtól. Hívja fel adóvevőn a főnökét, és ő adja írásba, hogy vakvezető kutyával nem mehetek be a bevásárlóközpontba!

Némi csend múltán közeledő léptek neszére figyeltem fel. Lágy férfihang köszönt ránk, majd mellénk érve határozottan kijelentette: vakvezető kutyával be lehet menni! A csippentgetős torlasz ekkor kényszeredetten, de elengedte az épp kiszakadni készülő kabátszövetet, és nagy elnézéskérés közepette, mély meghajlással invitált a szentélybe. Kedvességét illedelmesen megköszöntem egy “viszontlátás”-sal, de akkor már csak a hátamat láthatta a mogorva és az emberi arcú is. Így jutottam be egy kutyával és egy “macskával” oldalamon a plázába. Úgy látszik, csak a lábak száma a fontos.

Üveglifttel utaztunk a második emeletre — micsoda panoráma! A “Kapd ki, kapd be!” falatozó mindegyik “terüljasztalkája” foglalt volt. Ne várjunk az üresedésre, inkább nézzünk szét az árupalotában — javasoltam barátnőmnek, és elvegyültünk a hömpölygő tömegben. Hangos düm-düm zene hallatszott ki az egyik üzletből, ahol nem éppen a vevők lógtak egymásba, csak a ruhák a fogasokon. Ma sem értem: ha valaki betér egy ilyen helyre vásárolni, hogyan tudja megértetni magát az eladóval? Tovább sétáltunk a széles folyosón. Pár méterrel arrébb két siket lánnyal találkoztunk: jelelve tereferéltek éppen. Eszembe jutott: talán ők tudnának a legkönnyebben vásárolni a düm-düm zenét ordító, ásító inasokkal teli üzletben. Az embertenger száz és száz cseppszeme érdeklődve figyelte, miként siklik közöttük Kicsi. Már végigmustráltuk a számítógépüzlet kirakatát is, amikor két, igencsak Bánfi-hajszeszre szoruló fiatalember közeledett felénk. Izgultam, hogy a kutyámat, vagy a macskámat szúrják-e ki maguknak? Mindnyájunkat jól megnéztek — persze, a biztonság kedvéért —, de nem szóltak semmit. Nagy csont esett le a kutyám szívéről, barátnőm pedig dorombolni kezdett, ahogy elmúlt a veszély. Jobbra kanyarodva értünk el a hatalmas játékterem elé. Süsü lecövekelt a nyitott ajtó előtt, és érdeklődve nézte a félhomályban nyüzsgő embereket, a villódzó fényeket. Füle megtelt a játékgépek hangformációival. Nézett, mint Rozi a moziban. Csak hosszas rábeszélésemre és esdeklő könyörgésemre volt hajlandó felállni. A sétálóutcák errefelé is dugig voltak bámészkodó emberekkel. Az üresen kongó üzletek ajtói sóhajtva mondták: gyertek be! Körbeértünk az emeleten, és újra megálltunk a falatozó előtt. Negyed órán át várakoztunk, mire megürült egy asztal.

Kabát, táska, fehér bot és a póráz végén egy kutya — kell némi idő, amíg minden a helyére kerül. A holmim nagy részét már elhelyeztem, és épp helyet akartam foglalni, amikor az asztal mellé lépett egy biztonsági őr, és — újfent a biztonság kedvéért — megkért, hogy ültessem le a kutyát. — Ma már végképp nem lesz alacsony a vérnyomásom — gondoltam. De elmúlt az agygörcs árnya, ahogy Kicsi odahajolt hozzám, és halkan, hogy senki meg ne hallja, a fülembe súgta: Úgy szégyellem magam, hogy annyi problémát okoztam Neked! Esendő szemekkel kért, hogy ne haragudjak rá. Óh, te balga eb, hogyan is mondhatsz ilyet! Neked annyi eszed, olyan egyéniséged van, hogy akár még biztonsági eb is lehetnél! Figyelmesen néző arcába fújtam, mire elmosolyodott, és lefeküdt henyélni. Közben megterült az asztal, és már ömlött is le a torkunkon az életadó energia. Megettük és megittuk az átalakult étkezési jegyeket, majd lassacskán cihelődni kezdtünk. Ásítva tért magához Süsü. Nagyot nyújtózott, és kirázta a bundájából az álom utolsó foszlányait. Liftbe szálltunk, hogy gyomrunk súlyos és ugyancsak drága terhével kényelmesen érjünk le a földszintre.

Odalent — csak úgy heccből — nagyobb sebességre kapcsolt Kicsi. Egy figyelmes férfihang szólt ránk: lassan, lassan! (Mármint a biztonság kedvéért…) A radarszemű ember kollégája a biztonság kedvéért kinyitotta előttünk az üvegajtót. Mindketten “viszontlátás”-sal köszöntek el tőlünk, amit hasonlóképpen viszonoztunk. Csöpörgött még az eső, ezért metróra szálltunk. Alig léptünk be a kocsiba, egy srác felállt és hellyel kínált, de a biztonság kedvéért kabátomat két ujjal húzva igyekezett az átadni kívánt hely felé terelni.

— Köszönöm szépen, nem szoktam leülni, mindig állva utazom — nyöszörögtem.

Hazafelé ballagtunk már, amikor eszembe jutott, hogy megnézzem — persze, csakis a biztonság kedvéért —, hogy nem szakadt-e ki az alaposan meggyötört kabátom. Nos, ha az esőt nem is, legalább a kabátszakadást megúsztam — de ha ez így folytatódik, bizonnyal megőrülök. Hazaértünk. Leültem a székembe. Bejött a német juhász: Le kéne írnod — ha nem másért, hát a biztonság kedvéért —, a vakvezető kutyát még akkor sem köti ki a bejárati ajtó elé a gazdája, ha az őt arra biztató személy mindkét szemét kint hagyja az utcán!

Váltsa humor az iróniát! A most következő eset talán négy hónappal történt azután, hogy elveszítettem a látásomat. Szomszédolni mentem, na meg üzletelni. Békésen cseverésztünk a szobában, amikor újságot lobogtatva jött felém a házigazda. Mutatta a lapot: nézzem meg, milyen remek aktfotó van benne! Elvettem tőle az újságot — amúgy rutinosan —, és mélyrehatóan néztem a képet. Rövid csend után megszólalt a felesége: De hülye vagy, fiacskám! A férje, csak ekkor csapott a homlokára. Alig győzött elnézést kérni — én meg csak mosolyogtam: kimondottan élveztem a szituációt.

— Semmi gond! Azt javasoltad, hogy nézzem meg a pipit, és én meg is tettem. Az más kérdés, hogy mit láttam belőle…

* * *

Fárasztó sportág-e a kutyasétáltatás? Nem véletlenül tettem fel ilyenformán a kérdést. Egy éven át naponta legalább háromszor mentem le vele, hogy a dolgát végezze. Már meséltem, milyen hőfokon pezseg benne az ősi vér. Ezért hát nem volt ajánlatos szabadjára engedni, be kellett érje a hosszúpórázzal — ez végül is elég volt. Ahogy a fehér bottal közlekedő ember sem megy el csak úgy flangálni a városba, a kutyasétáltatás sem azt jelenti számunkra, mint a hobbikutyásoknak. Nekünk ugyanis az nem időtöltés, hanem feladat. Az a vakvezető kutyás, aki csak magára számíthat, mint sétáltatóra, biztosan nem lustul el.

Apukám szívesen vitte volna sétálni Süsüt, de annyira legyengítette a vírus, hogy már két métert sem bírt menni a lakásban, mert kifulladt. Az utolsó pillanatban került kórházba. Első alkalommal akkor hagytam egyedül Kicsit, amikor apukámat kísértük édesanyámmal a kórházba (mentőautó vitt mindhármunkat). Késő éjjel értünk haza. Amint beléptem az ajtón, mellém vágódott Kicsi, és úgy tekergőzött körülöttem, mint valami óriáskígyó. A tüdeje zihált, mintha kilométereken át űzte volna egy vérszomjas farkas. Vonított örömében, úgy dörgölőzött a lábamhoz perceken át. Megesett rajta a szívem, és legközelebb már őt is vittük. Mivel a tüdőszanatórium pavilonjai erdős területen vannak, Kicsi bejöhetett velünk a kórházba — az épületbe persze nem vittük be. Még igencsak gyenge lábakon állt apukám, de már lejött az udvarba, hogy láthassa. Legalább rámosolygott, ha már többre nem futotta erejéből.

Sok-sok hónap telt el a kórház óta, amikor apukám bejelentette: lemegyek Kicsivel! Első alkalommal még csak a lakótelepen bolyongtak, később elmerészkedtek a Rákos-patakig, majd bejárták a Duna-partot is. Megesett, hogy a Margitszigetre mentek, és volt, hogy két és fél órát csatangoltak. A kórház előtt még a két méter is rettenetesen sok volt apukámnak, most meg jöhettek a kilométerek, számolatlanul. Fizikai és lelki gyógyulásában is segített a kutya. Egy rég elveszített vadászkutya szellemét hozta vissza, okozott vele örömöt az egész családnak. Volt össznépi fotózás, de nincs olyan családi képünk, amiről hiányozna a közös kedvenc. Legnagyobb sikere annak a fényképnek lett, amin egy Toldi Miklós kezébe való petrencerúddal a szájában szalad.

Kicsi: A Népfürdő utcában haladtunk gazdám papájával. Jó szokásomhoz híven, legalább húsz méter fórom volt vele szemben. Megugattam a büfés kutyáját — jó haverok vagyunk. Tovább ügettem a kerítés mellett, orrom a földet bújta. Na, nézd csak, tárva-nyitva a kapu! Amott a távolban két tucat ember szaladgál. Miért futkosnak úgy, mint a mérgezett egerek? Bementem a tágas területre. Labda is volt az emberekkel, méghozzá jó nagy. Ide-oda rugdosták a bőrt — csak úgy rövidnadrágban és mezben. Ej, de izgat az a labda! Ahogy odaértem a füves rész széléhez, uccu, utána! Berontottam áttörtem a középpályások vonalán, és célba vettem a pattogó labdát. Hiába iparkodott az egyik játékos is, jócskán lemaradt mögöttem. Lengettem a farkam, mint a győzelmi zászlót, számban ott volt a kövér zsákmány — alig tudtam a fogam közt tartani, akkora volt. A futkározó emberek kővé dermedtek. Egy sötét ruhás koma a szájába tette a sípját, és jó nagyot belefújt. Éles sivítást hallottam, majd: vezessék ki a pályáról az idegent!

Már jóval Kicsi érkezése előtt vettek szüleim egy háromajtós szekrényt, aminek a közepén egy hatalmas tükör díszlik. Úgy tűnt, a kutya megszokta és elfogadta a látványt. Aztán történt egyszer, hogy bejött a nagyszobába, és mértani pontossággal lefeküdt a szőnyeg közepére, szemben a tükörrel. Váratlanul arra lettünk figyelmesek, hogy izmai megfeszülnek, majd talpra szökkent, és vad csaholással a szekrényhez rohant. Egész testén felmeredt a szőr, és ugatott, ugatott, ahogy csak a torkán kifért! Mellső lábaival kaparni kezdte a szekrény előtti műanyag padlót (a szekrény alsó lapja pár centi magasan van, és a száját be akarta dugni a résbe). Teljesen begerjedt, elkapta a harci hév. Bizony, kinevettük. Próbáltuk csitítani, de nem hallgatott ránk. Nem volt mit tenni: felálltam a fotelből, és odamentem hozzá. Megsimogattam a hátát és fejét, majd a tükörre böktem az ujjammal. — Az ott te vagy, és nem egy másik kutya! — próbálkoztam. — Az meg én vagyok ott! — mutattam saját tükörképemre. Valamelyest lecsillapodott, de látszott rajta, hogy továbbra is borzasztóan izgatott. Mereven lecövekelt a tükör előtt. — No, akkor nézzük meg, mi van az ajtó mögött! — mondtam, és eltoltam az üvegezett ajtót. Kicsi azonmód, morogva előreugrott, és félig eltűnt a felakasztott ruhák között — ezen aztán végképp halálra nevettük magunkat. Nagyon meglepődött a ruhahalmon — hol a másik kutya? Kihúzta a fejét a szekrényből, én meg visszatoltam a szekrényajtót a helyére. Újra rámutattam a tükörképre: Az ott te vagy, te nagyokos! Néhányat még vicsorgott önmagára, aztán visszafeküdt. Fél szemmel még vissza-visszapislantott a “megfoghatatlan” kutyára, de a morgást abbahagyta. Később többször is megpróbáltam megértetni Kicsivel, hogy mit is lát a tükörben.

Mondják, hogy csak az emberszabású majmok képesek megérteni a tükör játékát. Lehet, hogy így van… de az is biztos, hogy már Süsü is konyítja! Néha odamegy az üvegezett ajtóhoz, és nyelven nyalja önmagát. Ennél lényegesen gyakoribb, hogy hosszú percekig nézi magát a tükörben — időnként az oldalára dől, és elnyújtózik a szőnyegen. Ez még hagyján, ám szüleim nemegyszer arra figyeltek fel, hogy a tükörből bennünket les! Ez már valahol súrolja a “tükör titkának megfejtését” — talán tényleg érti is, hiszen okos kutya Kicsi, az nem vitás!