Hét ágra sütött a nap az Alföld felett. Forró levegő ülte meg a hosszúkás, falusi portát. Az elülső udvarban játszottam: volt ott hinta, homokozó, és még macska is játszótársnak. Idővel mégis eluntam magam. Van-e még víz a lábasjószágok cserépitatójában? Kireteszeltem a drótkerítés favázas ajtaját, és máris a tágas hátsó udvarban voltam. Még el sem jutottam a nyári konyha előtt lévő, porlepte itatóig, már ott pipiskedett előttem két lábon az óljából előreszaladó barátom. Azért tudott olyan hosszasan ágaskodni, mert láncra kötötték. Mit sem törődtem már eredeti célommal: odasiettem az apró keverékkutyához, aki leginkább a német juhászra hasonlított. Megsimogattam buksiját. Nem is maradt el a hála: alig nedves nyelvével nyaldosni kezdte a kezemet. Gyakran vetődött fel bennem tízévesen: milyen remek dolgom van nekem, pesti srácnak, hogy a nyári szünidőből egy egész hónapot falun tölthetek, és aközben szabad vagyok.

Ha engem ennyire boldoggá tesz a kötetlenség, akkor így lehet ezzel a csak esténként szabadjára engedett Pici is. Hirtelen merészet gondoltam. Miután friss vízzel teletöltöttem a kukorékoló, káráló és hápogó társaság itatóját, leoldottam a láncot a haverom nyakörvéről. Boldogan szaladt körbe-körbe az udvarban, rémült menekülésre késztetve az árnyékban pihegő tollasokat. Az ebadta szuka bohémsága felvidított. Örömét látva még merészebb gondolat ütött tanyát a fejemben…

Gyere ide, Pici! — Mire kimondtam, már ott állt vigyázzban a lábam mellett. Mielőtt kitártam volna az elülső udvarba nyíló kaput, szétnéztem: van-e macska a láthatáron? Aztán füttyentettem, és a mellettem várakozó pára szélvészként rontott előre. Utánaloholtam, közben kézbe kaptam a tornacsukámat. Bekiáltottam a nyitott konyhaajtón, és kikéredzkedtem az utcára, kutyástól.

Most sem tudtam betelni a táj szem- és léleknyugtató szépségével. Merre induljunk, kiskomám? — Ugyanis, szerettem volna jó messzire elcsatangolni. — Hová? Hát persze, hogy a világ végére!

A hatalmas rét felé tekintettem.— Naná, hogy arra megyünk! — kurjantottam a még mit sem sejtő szimatmester fülébe.

A házak előtt az apró víztározókat betoncső kötötte össze. A csontszárazzá szikkadt vizesárok földátjárójához hívtam Picit. Megragadtam nyakörvét. Az úton óránként csak öt-tíz autó, traktor, lovas kocsi haladt el — mégis alaposan szétnéztem, mielőtt átrohantunk volna a melegtől süppedővé vált bitumenen. A túloldalt gazzal dúsan benőtt árokba ereszkedtünk alá. Volt ott tűzhelysalak, lyukas lavór, kivénhedt és éppen ezért koromrágta sparherdcső, meg effajta haszontalanságok. Felhágtunk a töltésnek alig nevezhető földhalomra, majd aláereszkedtünk a túlfelén, a hepehupás legelőre.

A falu népes csordája tőlünk balra nyírta a füvet. Tudtam, hogy a terelőkutyák egyben kiváló őrzők is, ezért nyílegyenesen haladtam Picivel. Szaglóhámja leginkább a sárgálló kutyatej illatát érzékelhette, de itt-ott más, apró virágocskák is tarkállottak. Szedhettem volna szerencsét hozó, négylevelű lóherét is, de úgy voltam vele: itt vagyunk mi ketten. Rutinosan lépkedtem a bokaficamító talajon. Bogarak zsongtak fülembe. Szemtelenebbjüket kénytelen voltam lecsapni. A nagy csapkodás közben majdnem megbotlottam egy lyukban. Leguggoltam, félrehajtottam a száraz növényzetet, és szemügyre vettem a buktatót. Ez bizony egy rágcsáló ürege — állapítottam meg. Harsányan kiáltottam a távolban csalinkázó ebnek. Kedvetlenül kocogott felém. Megállt előttem, és kérdőn rám nézett. Ide nézz, pontosabban: ide szagolj, pajtikám! — nyomtam orrát a nyíláshoz.

Keresd, keresd! — biztattam lelkesen. Néhány másodpercig értetlenül állt a lyuk és a történés előtt, majd villámgyorsan kaparni kezdte az üreg szélét. Két hátsó lába között úgy repült ki a porhanyós anyaföld, mintha felgyorsított futószalag hányná a rögöket a világba. Elképedtem fergeteges igyekezetét látván. Na nézd csak: mit nem művel ez a kis vacak! Kisvártatva még az óbégatóm is tátva maradt. A csőpucoló szájával kezdte tépni a földet. Addigi, eseménytelen élete mélyen eltemette benne az ősi ösztönt, de most végre utat törhetett magának, és Pici máris úgy viselkedett, mint egy igazi kotorékeb. Lenyűgözve álltam: erre aztán végképp nem számítottam. Néha valóságos fuldoklási roham kapta el a vadászó haveromat, mivel a száját minduntalan eltömte a tépett fű és a kiharapott föld. Arrébb mentem egy kőhajításnyit, és kerestem egy másik lyukat, hogy legalább addig pihenjen, amíg odaér. Odacsaltam, és ő ugyanolyan vehemenciával fogott az ürge kiköltöztetéséhez, mint az előbb.

Pár perc múltán meggondoltam magam, és továbbindultunk a világ vége felé. Bepillantottam a dögkútba: semmi érdekes. A görbelábú tőlem tíz-húsz méterre bóklászott. Sűrűn vett szagmintát a különböző korú tehénlepényekből. Azokat már jól ismertem, hiszen nemegyszer léptem ilyesmibe mezítláb.

— Hé, hé, hová rohansz, hékás! — kaptam fel fejem a mélázásból.

Mintha megkergült volna, úgy rohant jobbra, a Nagyútra vezető országút felé Pici. Csak nem azt a békésen karikázó férfit vette célba ez a némber? Lábamat futásra kényszerítettem, de a két láb nem veheti fel a versenyt a duplaannyival. Egyre nőtt köztünk a távolság. Ijedten kiáltottam: Állj meg, te bolond, gyere vissza! Ám hiába kérleltem, rövid megtorpanás után újra nekieredt. Az addig mit sem sejtve tekerő parasztember — kapáját a bicaj oldalához kötötte — észrevette, hogy nemsokára kutya fog csüngeni nadrágszárán —; úgy meg ki szeret kerékpározni? Nagy elszántan taposott a pedálra az öreg, és gyorsított, de mi haszna? Teljesen kétségbeestem. Tüdőm vadul zihált, lábam meg-megbicsaklott a göröngyökön. Még egy perc, és ha addig nem jön közbe valami, akkor nagy baj lesz. De ugyan mi történhetne? Beláttam, hogy teljesen értelmetlen a kutya után vágtáznom — egyébként is, már alig kapok levegőt. Megálltam. Zakatoló szuszogással telt el néhány másodperc. A blöki alig ötven méterre volt a már módfelett iparkodó gazdától.

— Pici! — kiáltottam utolsó reményemmel. És ekkor a kutya végre pár másodpercre megállt, és visszanézett. Erre a pillanatra vártam! Sarkon fordultam, és ahogy csak bírtam, elkezdtem rohanni az ellenkező irányba — most én cselekedtem ösztönösen. Negyed perc után hátratekintettem, és — lássunk csodát! — vidáman futott utánam a keverék. Hatalmas kő esett le a szívemről; majd' lábamat törte. Pár másodperccel később elszáguldott mellettem a kis dög. Lefékeztem futásomat, megtöröltem verítékben úszó homlokomat. Gyere csak ide, te bitang! — és kezemmel mérgesen csapkodni kezdtem a lábam szárát. Odalihegte magát a közelembe, de nem mellém. Jó kis muri volt, mi, Lacika! — olvastam ki boldog tekintetéből.

Már túljutottunk a falu határát jelző, kopottas közlekedési tábla vonalán. Egyre egyenetlenebbé vált a talaj. Nem véletlenül: a csordakúthoz értünk. Többször is jártam már arra, mivel olykor felkerestem a deleltető pásztorokat. Egyszer még vizet is húzhattam, de vékonyka karomnak bitang nehéz volt a tele vödör.

A kútágas egy villámsújtotta fa törzse volt. Az egymással összekötött vályúk hosszasan sorakoztak; órákon át kellett önteni a vizet, hogy teleigya magát a sok száz, jóllakott szarvasmarha. Belekiáltottam a kút mélyébe, és üdvözlésem viszonzásra talált. Aztán szétnéztem. Vajon itt van a világ vége? — tettem fel magamnak a kérdést. Áh, dehogy is! — arrébb van még az! Füttyentettem egyet az időközben árnyékba húzódott blökinek, majd a nyomaték kedvéért előrelendítettem a kezem. Irány a Tarna gátja! — adtam ki a parancsot.

Nagyobb gödrökön és mélyebb árkokon kellett átküzdenem magam. Ahogy közeledtem a gáthoz, úgy egyre magasabbnak láttam halmát. Nagy nyögdécselve kaptattam fel a meredeken. Szia! — mondta szemével a töltés tetején unottan ásítozó Pici. — Örülök, hogy végre megérkeztél! — Szusszand ki magad!

Visszanéztem a falura. A házak pirinkónak, az úton a járművek miniatűrnek tűntek, az emberek pedig nem is látszottak. Hát igen, tudtam én, hogy messze van az a messze! — Tápászkodj már fel, te lebzselő vacak: irány előre! — És elindultam a gáton a végtelenbe, majd pár perc múlva úgy döntöttem: lemegyünk az ártérbe.

Vékonyan csörgedezett a Mátrából lefutó patak. Vize enyhén zavaros volt, de tiszta. Tényleg: milyen remek ötlet! Harsant a bevált füttyjel, hogy magam mellé csaljam Picit. Tudtam, hogy utálja a fürdőzést. — Nem baj, kiskomám, majd megszereted! — Jobb lábam mellé tereltem, és úgy haladtam tovább, hogy egyre közelebb kerüljünk a patakhoz. Amikor már csak úgy másfél méterre volt, megpróbáltam beletaszítani, de olyan ügyesen és fürgén védte ki az alantas támadást, hogy majdnem én pottyantam a vízbe. Hát ez nem sikerült: szaladj arra, amerre akarsz! — Tette magától, nem kellett biztatni.

Irtó izgis volt előretörni az ismeretlenbe. Ide aztán érdemes volt eljönni! Mit hallok? Tán agyamra ment a hőség? De nem! Apró lábak csobogtatják a sekély patakvizet. Megdörzsölöm glaukómás szememet, de nincs hiba a kukkerral: nem látomás az, hanem színtiszta valóság. Az eddig víziszonyban szenvedő barátom nagy iparkodással tapicskolja a vizet, és épp egy kis nádas felé tart. A sűrű szálak rejtekéből hápogva repül fel egy gácsér. Az eb meglepve bámulja a távolodó szárnyast. — Na, mi a szösz, újabb szakmát választasz magadnak? A kotorékeb mellé vadászkutya-vizsgát teszel? — Szélesen mosolygott lelkem a megpezsdült vérű kutya láttán. De jól tettem, hogy kihoztam a szabadságba! De nehogy rátaláljon, és kárt tegyen a nádasban fészkelő vadkacsa apróságaiban! Lábhoz rendeltem a lábát továbbra is áztató, egyre éberebb tekintetű blökit.— Gyere, pajtikám, felmegyünk a gátra!

Mennydörgő dörgedelem zendült a magasban. — Azonnal gyere fel onnan, öcskös! — rivallt egy érces férfihang. Megszeppenve behúztam a nyakam, és föltekintettem a magasba. Vadőr állt ott délcegen, kétcsövű puskával a vállán.

— Épp oda tartok, bácsi! — feleltem remegő hangon.

— Szóval, vadat hajtatsz fel a kutyáddal! — kezdett bele. — Ki fia-borja vagy, öcskös?

Becsületesen megmondtam, hogy melyik ház kapuján fordultam ki egy órával azelőtt. De a merevarcú mintha meg se hallotta volna ártatlan hangomat.

— Minden kutyát lelövök, ami erre csatangol!

Belém nyilallt valami addig nem ismert érzés. Mintha görcsbe rándult volna a gyomrom és a szívem is — kegyetlen volt.

— Mi csak sétálni jöttünk ide! Ne tessék bántani a kutyámat, bácsi!

Levette válláról a flintát.

— Menj innen mihamarabb, öcskös, a kutyát pedig lelövöm!

Tekintetemmel megkerestem a hűséges házőrzőt: alig négy méterre ült tőlünk, és békésen bámészkodott.

Gyere innen gyorsan, Pici! — rivalltam rá, és lefutottunk a töltésről. A legelő síkjára érve visszanéztem. A puskatus a vadőr vállán nyugodott, a fegyver csöve pedig a világ legboldogabb kutyájára irányult. Végtelenül tehetetlennek éreztem magam. Hogyan fogom innen hazacipelni Pici tetemét? Mit szólnak érte otthon? Annyira kétségbeestem, amennyire csak egy gyerek eshet ilyen szorult helyzetben. Lóhalálában futottam, a mit sem sejtő eb is szedte a lábát — csak épp távol tőlem. Egy felismerés villant át az agyamon. Újból hátranéztem, és már úgy futottam, hogy a flinta csöve és az eb közé kerüljek. Aközben hol előre pillantottam, hol meg hátra, hogy testemmel mindvégig oltalmazhassam a kutyát. — Az a nyomorult lelkű csak nem meri meghúzni azt a gyilkos ravaszt — bizakodtam. A sokáig tartó futás miatt szúrás hasított az oldalamba. Megálltam, és újra visszanéztem. Ott állt az aprónak látszó gát tetején a pöttömnyivé zsugorodott vadőr, a puskaszíj már újfent a vállán nyugodott. Picihez léptem. Lágyan tenyerem közé fogtam a fejét, és az arcom felé fordítottam. — Te mocskos disznó! De jó, hogy itt lehetsz mellettem — mondtam kedvesen, ő meg képen nyalt.

Felemeltem fejem, és belenéztem a már jól ismert, szürkés feketeségbe. A tudatomig lassan eljutó, sivító hang fokozatosan űzte ki fejemből a rét csendjét. Halványultak a múlt feledhetetlen emlékképei. Vajon hol tartunk? A metrószerelvény lassítani kezdett. Megszólalt a géphang. No, ideje minél gyorsabban fölkászálódni, mert leszállunk — mondtam félhangosan. Bal kezemmel megkerestem lábam mellett a táska fülét, majd kézre igazítottam a fehér botot. Gyere, Kicsi, leszállunk! Fürgén szökkent a hámban lévő német juhász, farkát lágyan meglendítette. Mintha egy izgalmas álom lenne a jelen. De nem az. Csattanva nyílik a metró ajtaja, és magabiztosan mondom: Előre!

Kicsi: Van egy új gazdám. Még alig ismerem. Elsőre nem látszik rossz fickónak, de egyszer már megjártam a hadak útját, úgyhogy inkább még nem mondok semmit. Az viszont biztos, hogy ismeretlen helyen járok. Vajon hová kerülök?

A metró kijáratánál találkoztunk édesanyámmal. Üdvözöltük egymást, majd egy virágcsokorral felköszöntöttem nőnap alkalmából. Utána meg Kicsit, mindketten.

Már a lakásom ajtaja előtt álltunk. Amióta nem látok, sokkal gyorsabban nyitom a zárat. Rájöttem, hogy sok mindenhez nincs szükség a látásra. Lekattintottam a pórázt a nyakörv karikájáról, és belöktem az ajtót. Mehetsz az új lakodba! — mondtam a rajzos bundájú szukának.

Kicsi: Ha a gazda azt mondja, hogy “mehetsz” — akkor megyek is! Gyorsan szétnéztem az előszobában, és arra indultam el, amerre tágasabb volt a tér. Végigszaladtam a hosszúkás folyosón, és egy nagyobb szobába jutottam. Szagmintát vettem: semmi különös. Uccu vissza! Körbeszimatoltam minden olyan helyiséget, aminek tárva volt az ajtaja. Közben fél szemmel rá-rásandítottam a bejárati ajtónál szobrozó gazdámra és a mamájára is. Észrevettem: van egy kuckószerű zug is a lakásban. Mivel roppant izgatott voltam, ezért hasra vágtam magam a kínálkozó helyen.

Megnyugtató érzés volt, hogy Kicsi oda telepedett le, ahova terveztem. Hozzá illő méretű teret kapott, úgy, hogy ne legyen láb alatt. Onnan kényelmesen beláthatta az egész lakást.

Némi szusszanás után átmentünk szüleimhez — egy emeleten laktunk. Apukám vírusos megfázással, nagybetegen az ágyat nyomta — pedig szüleim tíz nappal azelőtt még kint voltak nálunk, Csepelen. Ott, a buszvégállomás közelében apukám talált egy kampós végű mosógép-kifolyócsövet, és ezzel az alkalmi játékszerrel kiadósat huzakodtak Kicsivel a Vakvezető Kutyakiképző Iskola gyepén. Nagyon jól érezték magukat.

(Apai nagyapámat sajnos nem ismertem: vadőr volt a II. világháború előtt. Éber és mindig tettre kész magyar vizsla segítette erdőn-mezőn a munkájában. Tomi élt-halt gazdája fiáért is, így apukámnak is szép emlékei voltak a kutyáról.)

Kicsi: a szétnyitott ágy széléhez léptem, és mélyen bedugtam orromat az ott fekvő, ismerős szagú emberhez, majd letelepedtem az ágy végébe, a szőnyegre. Gazdám a mamájával beszélgetett. A szemem csukva tartottam, de éberen figyeltem rájuk. Egyszer csak mit hallok ki a beszédből: “… kicsivel …”. Felkaptam a fejem, és rájuk néztem. Elnevették magukat, és magyarázták: nem a te nevedről volt szó!

Öreg este volt. Nyugodtan ágyba bújhattam volna — már volt lent pisilni a kutya —, de mégse tettem. Hét éve veszítettem el a tényleges, használható látásomat, és két éve már fényt sem látok. Gyakran jártam a várost, ha volt kivel. Egyik barátnőm imádott kirándulni, és mivel én is, ezért sokszor került erdő és mező változatos talaja a lábam alá. De egyedül alig merészkedtem el hazulról. Szerettem volna újra olyan könnyedén és tempósan közlekedni egyedül, mint amikor még láttam. Most végre itt a remek alkalom, megtehetem. (A kéthetes átadó tanfolyamon úgy tanítják az utcai közlekedést, hogy a kutya oktatója folyamatosan mondja a látássérültnek, hogy épp milyen utasítást adjon a vakvezető kutyának, tehát: önálló közlekedésről szó sem lehet.)

Kicsi: Összegömbölyödve feküdtem újdonsült vackomban. Épp átbillentem volna álomország határán, mikor hallom: Gyere ide, Kicsi! Már pattantam is. Előbb azonban szokásomhoz híven nyújtóztam egy kiadósat, hogy minden porcikámat megmozgassam — ezt elhagyni lehetetlen. Körbesétáljuk a lakótelepet — mondta a gazdám, és már vette is le az előszobafogasról a szerkómat. Aközben már vigyázzban álltam a bal lába mellett. Amikor fejem elé tartotta a hámot, örömömben szinte beleugrottam a munkaruhába, és erőteljesen megcsóváltam a farkam, mert menni legalább annyira szeretek, mint enni. Aztán már csak a hám és a póráz kapcsos végének kellett beakadni a helyére, és máris menetkészen álltam az ajtó előtt.

Kiértünk az utcára. Aki ismeri az Árpád hídfői lakótelepet, az képben van, de a többiekkel is nemsokára megismertetjük a helyszínt. Az utcán jobb felé, az Árpád híd irányába indultunk el. Kicsi a bal lábam mellett haladt.

Kicsi: Jól mondta Laci, csak azt felejtette el közölni, hogy miért épp a bal lába mellett? Hát mert ha jobbkezes a leendő gazda, akkor a nebuló kutyát arra tanítják, hogy a “lábhoz!” vezényszóra a bal lábhoz igazodjon. Eleinte persze én sem tudtam, hogy mit kell tennem. Oktatóm azonban folyamatosan biztatott, és közben a pórázzal a bal lába felé terelt.

Üzletek hosszú sora húzódott jobbra tőlünk. Balról a Váci út esti forgalma dübörgött. Kényelmes tempóban haladtunk a járdán. Tudtam, hamarosan “elfogynak” mellőlem a házak. Ezt nem csak megéreztem, de meg is hallottam. Innentől enyhén átlósan kellett tovább haladnunk jobbra, hogy az utunkat nemsokára keresztező mellékutca megfelelő helyén kelhessünk át. Máskülönben túloldalt egy méretes beton virágtartó akasztotta volna meg lépteinket. Mivel “srégen” irányszó nem létezik a vakvezető kutya tudatában, ezért irányváltásom kényszerítette oldalvást. Izgatottan vártam a járda végét.

Kicsi: Csak azt nem értettem: miért izgul annyira? Hiszen tisztában volt azzal, hogy minden szintkülönbséget megállással jelzek. Hogyan tanítottak meg rá? Akadály- és forgalommentes járdán gyakoroltunk az oktatómmal. Elértünk a gyalogút végére, én meg mit sem sejtve leléptem az úttestre. Abban a szempillanatban botlást mímelt — később persze rájöttem, hogy trükközött, de akkor nagyon megijedtem, hogy baja eshet. Eleinte nem értettem, hogy tulajdonképpen miről is van szó, mert olyan kicsit kellett lelépni a járdáról, hogy arra még egy kölyökmacska is baj nélkül képes lett volna, pedig annak jóval rövidebb a lába, mint az emberé. Amikor megértettem, hogy megállással kell jeleznem a legkisebb szintbeli különbséget is, akkor nem csak a dicséretért és a jutalomfalatért álltam meg, hanem azért is, nehogy egy túl jól sikerült műbotlás után eltanyázzon az oktatóm.

Hosszasan szobroztam a járda végén. Kicsi toporogva várta, hogy továbbindulhasson, de a főútvonal zajától nem hallhattam, hogy kanyarodik-e autó a mellékutcába. — Csak nem éjszakázom a sarkon! — ötlött fel bennem úgy öt perc múltán, ezért vízszintesen előrenyújtottam fehér botomat, és: Tovább, előre! Mielőtt elérhettem volna a túloldali járdát, a kutya újabb megállással jelezte annak ottlétét. Nyílegyenesen kellett továbbhaladnunk. Jobboldalt fű és kőlapok szegélyezték a járdát; a határvonalat botom gombszemével figyeltem. Szükség volt némi pásztázásra is, mert a füves rész végén ívesen jobbra kellett kanyarodnunk, azt pedig időben jeleznem kellett a “Jobbra!” vezényszóval. Nagymértékben segítette a tájékozódást az előttem keresztben húzódó Árpád hídra igyekvő gépjárműforgalom lüktető zaja. Sikeresen oldottuk meg a feladatot, ám hamarosan újabb nehézség várt ránk: a széles járda nemsokára kétfelé ágazik, és nekünk a bal felé menő szakaszra kell rátérnünk. De mikor mondjam Kicsinek, hogy balra! Az erős forgalom ebben is segített: még időben jófelé irányítottam lépteinket. Hamarosan megéreztem a buszmegállóban szótlanul várakozó utasokat, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. A híd járdája veszélytelen terep. Könnyű rajta haladni, csupán annyit kell tudni: hol is tartunk éppen. Az első támpontom az Esztergomi út volt, jobbról tisztán hallottam a mélyben suhanó kocsikat. Szívem mindeközben hevesen kalimpált. A következő, helymeghatározásra alkalmas pont a híd alatt áthúzódó Népfürdő utca forgalma lesz, majd a buszmegálló, ha éppen várakozik ott valaki. A hídon robogó 1-es villamos süvítését is érdemes volt figyelnem, mert a megállóhoz közeledve lassít, és ez kiválóan hallható. Elérkeztünk ahhoz a helyhez, amit így, első utunkon a legveszélyesebbnek tartottam: a hídról a Dagály strand és a Népfürdő utca felé kanyarodó sávhoz. Hogy miért ódzkodtam ettől annyira? A szituáció ugyanaz, mint az előző átkelésnél, csakhogy itt már alig pár méterre mellettem robogtak el óránként 100-120 kilométerrel az autók, három sávban! Namármost, ugyan ki hallja meg ebben a folyamatos surrogásban, hogy a háta mögött lassít egy autó, és persze tempósan, megállás nélkül — be akar kanyarodni előtte? Más lehetőségem nem maradt: kissé balra és előre tartottam a botot, és lesz, ami lesz alapon leléptünk az úttestre. Alig pár méter volt a táv, de azalatt alaposan leizzadtam. A túloldalon jobbra fordultunk a járdán, és elsétáltunk a Népfürdő utca és a Dagály utca lámpás kereszteződéséig. Itt meg az volt a gubanc, hogy a Népfürdő utcában ellentétes irányban haladó járművek nem egyazon időpontban kapnak zöld, illetve piros jelzést, és a váratlanul kanyarodó autók is alaposan összezavartak.

Kicsi: Éves vakvezető kutya pályafutásom alatt gyakran hallottam: ezek a csodálatra méltó kutyák sok embernél okosabbak. Ha már szóba hozta Laci a jelzőlámpát, akkor pár szót arról, hogyan látjuk ezt mi, a kollégáimmal. Színeket érzékelünk, de nem annyit, mint az ember. Nekünk csak kétféle színcsap van a szemünkben, míg az embereknek három. Az első típusú színes tévéken (mint ezt valahol fél füllel hallottam) három gombbal lehetett beállítani a színarányokat. Mit is akarok mindebből kihozni? Nem elég megbízható a színlátásunk, ráadásul mi a jelzéseinkkel csak segítjük a gazdánkat: a döntés az ő felelőssége. Ezért fogalmam sem volt róla, hogy mi az a “pislogó” oszlop ott a túloldalon.

Valahogy mégiscsak sikerült kisakkoznom az átkelés idejét. Mire befordultunk a Dagály utcába, már folyt rólam a veríték. A hátralévő út viszonylag sima ügy volt. Előbb egy ritka forgalmú utcán, majd egy vasúti cikcakkon haladtunk át. Különösebb gond nélkül tértünk át a Dagály utca túloldalára, és probléma nélkül eljutottunk a házsor mögé. A megfelelő kapualj megtalálása viszont nem volt egyszerű feladat. Miért? A bejárók tőlem balra voltak, tehát fehér botom nem segíthetett. A “kék” ház közel két méterre volt tőlem, ezért nem hallhattam meg azt a helyet, ahonnan a mi, “piros” házunk egy kis beugróval folytatódik. Nem volt más lehetőségem: Kicsi orra előtt balra piszkáltam a botommal, hogy megérezzem vele a kapualjhoz vezető aszfaltcsíkot.

Szellemileg alaposan lestrapált ez az alig kilométeres első utunk, de mindezt viszont feledtette a felemelő tudat: egyedül és bajmentesen tettem meg.

Kicsi: Látszott újdonsült gazdámon, és éreztem is, hogy baromira izgul út közben. Csak azt nem értettem — pláne, hogy ilyen egyszerű volt az út —, hogy ugyan miért.

Korán ébredő és kelő típus vagyok. Na meg tettre kész. Irány a Lehel piac, mégpedig gyalog! Még öt óra sem volt, amikor kiléptünk a csendes utcára. Az aluljáróba vezető lépcsőt könnyen megtaláltuk: nem volt nagy kunszt áthaladni a föld alatti folyosón sem. A túloldali lépcső után bal felé kellett kanyarodni, és nemsokára, egy íven, jobb felé. Mentünk, mentünk balra, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Elhaladt néhány autó a hátam mögött. Megálltunk. Személygépkocsi fékezett a hátam mögött. Hová-hová? — érdeklődött békésen a kiszálló sofőr. Arcom égett a szégyentől, amíg visszavezetett minket a járdára.

Kicsi: Ekkor rám rivallt Laci: miért nem figyelsz jobban, miért nem álltál meg a járda végén? Jópofa vagy, fiacskám — gondoltam. A járda magassága alig öt centi. Ez neked vehetetlen akadály?

Rájöttem: minden működő érzékszervemmel figyelnem kell, és kontrollálnom kell a kutyát. A következő mellékutca után az volt a gond, hogy Kicsi a “Hétház” kapuihoz levezető lépcső elé állt be, holott nekünk az attól balra lévő, de a házzal párhuzamos járdára volt szükségünk. Megoldottuk a problémát. Baj nélkül elértük a Dózsa György úti metróaluljárót. Lépcsőhöz! — mondtam Kicsinek, aki viszont sehol sem láthatott lépcsőt, a rámpa ugyanis nem lépcső az ő tudatában. Kisebb kavarás után mégiscsak lejutottunk a mélybe, ott egyenesen tovább, és már újra a Váci úton voltunk. Vígan és tempósan haladtunk az ébredező városban. Átjutottunk a Gogol utcán is, és újra a rámpa okozott kisebb fejtörést. Az aluljáróban eldöntöttem, hogy visszafelé metróval utazunk a Forgách utcáig. Azért addig, hogy át kelljen kelnünk a kétszer háromsávos főútvonalon. Csak azért mertem vállalkozni erre, mert a reggeli forgalom viszonylag még gyér volt. Maga a metró, a be- és kiszállás szóra sem érdemes.

Kicsi: Nana! Hát azt azért mégiscsak tudnom kellett valahonnan, hogy mi az az ajtó. Ezt nekem megtanították. Már felszerszámozva álltam az iskola épületében, amikor oktatóm azt mondta: előre, ajtóhoz! Elindultam a szabad tér felé, bár láttam, hogy elreteszelték előlem. Orromat az akadályhoz dugtam. Ekkor a tanítóm a jutalomfalatot tartó kezével kissé megütögette azt a “micsodát” (a kilincs feletti részen), és mondta: hopp, ajtó! Én persze felugrottam a kajáért arra az “ajtónak” nevezett vicik-vacakra! Később már nem kellett a két mellső lábammal nekitámaszkodnom az ajtónak, csak fel kellett ismernem: bárhol! Nomármost. Azt még a leragasztott szemű vak is láthatja, hogy a metrókocsi ajtaja teljesen másképp néz ki, mint a hagyományosan értendő ajtó. És én mégsem jöttem zavarba a metró peronján.

További izgalmat már csak a Váci úton való átkelés jelentett, de nem sokat. Most a házsor elején haladtunk, a “kék” ház felől. Könnyebb dolgom volt, mint előző este, mert közvetlenül a kirakatok mellett haladhattam, és a “piros” ház jócskán belógott elém, balra. Ezt nem észrevenni lehetetlen. A kiszögellés utáni első kapualjba kellett betérnünk — meg is tettük.

Kicsi: Csupa ismeretlen helyen jártunk ez ideig. Előző gazdámnál kilenc hónapig voltam, ott már a mancsomban voltak az útirányok.

Kis pihenő, majd rövid szomszédolás után újra menetkészen álltunk az ajtó előtt. Úgy határoztam, hogy elmegyünk a Szövetségbe, mégpedig villamossal. Az aluljáróban nem volt nehéz rátalálni a villamosmegállóhoz vezető lépcsőre. Megsaccoltam, hogy körülbelül hol áll majd meg a jármű eleje: az első kocsi valamelyik ajtaját próbáltam meg “belőni”. Az érkező villamos zaját idejében meg lehet hallani, ha a motorizált forgalom nem túl hangos. Ajtóhoz! — mondtam Kicsinek, amikor hallottam, hogy az utasok leszállnak. Négylábú segítőm kiválasztotta a neki legszimpatikusabb felszállóhelyet, és megállt előtte. Ekkor elengedtem a hámfogót — csak a pórázt fogtam —, és szóltam: mehetsz!

Kicsi: Ugrottam én boldogan, hogyne ugrottam volna! A póráz irányvonala segítette Lacit, na meg azt se feledjük, hogy másik kezében ott volt a fehér bot. Nem mentünk be az ülőhelyek felé, hanem a feljárattal szemközti ajtónál maradtunk. Ilyen zörgő masinán nem utaztam még, úgyhogy mélyen beleszippantottam a jármű utasterébe — jó poros, semmi más —, majd lefeküdtem gazdám lába mellé. Néhányszor csattogó “könyökhajlítást” végzett a villamos ajtaja, majd leszálltunk. Hogyan? Épp ellenkezőleg, mint ahogy felfelé tettük. Mindaddig fent kellett maradnom az utastérben, amíg Laci le nem szállt. Amikor lent volt, akkor szólt: gyere, Kicsi! Ha én szálltam volna le elsőnek, akkor magam után rántottam volna gazdámat, mert a póráz rövid. Ma már egyszerre szállunk le az autóbuszról, a troliról és a villamosról is, de a vonatról és a HÉV-ről nem!

Mielőtt átkeltünk volna a forgalmas Hungária körúton, még elporolt előttünk a villamos. A közlekedési lámpa fénye egyikünknek sem segített, de az nem olyan nagy baj. Miért? A forgalom lüktet, több irányból jön a zaj, és az átkelő gyalogosok mozgása is hasznos információ, bár egyik sem tuti jel. Előfordulhat, hogy az autók már állnak, de akad egy “vadállat”, aki a lámpa pirosa ellenére is áthajt a zebrán. Még gyakoribb, hogy a gyalogos rohan át a zebrán a tilos jelzés ellenére! A legbiztosabb, ha a fülünkre támaszkodunk, esetleg megkérdezzük, hogy zöld-e a lámpa. A mellékutca végén jobbra kanyarodtunk. Gond nélkül megtaláltuk a keresett épületet. Felmentünk a néptelen portáig, és elidőztünk ott egy egész percet. Utána: irány haza!

Még nem telt el huszonnégy óra azóta, hogy Kicsit magamhoz költöztettem. Ezalatt háromszor mentem el vele minden rutin nélkül, emlékképeim alapján irányítva. A közös munka alapján “jó” minősítést adtam magunknak, és csak azért nem kitűnőt, mert kora reggel az úttesten kötöttünk ki, ami igazi szarvashiba volt!

Kicsi: Én is jobban örültem volna, ha a szarvashiba helyett ebédnél szarvashússal tömhettem volna meg a gyomromat. De azért nem volt ellenemre a rántott csirke ropogtatni való szárnya sem…