KÉPTELEN ÉLET

György Istvánné Erzsike (79 éves)

– Egészségesen, jó látással születtem, ám csak ötéves koromig élvezhettem e csodát. Egy gyermekbetegség kapcsán teljes mértékben elvesztettem a látásomat. Akkor, 1925-ben még nem volt olyan orvosi lehetőség, ami által reményem maradhatott volna a “látványosabb” élethez. Az emléke sem maradt meg a fejemben.

Családi környezetben élhettem, a testvéremmel egyetemben, ám később felkerültem Budapestre. Jött a vonat Nyíregyházáról, de a szép tájból már nem láthattam semmit. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy nem viselt meg ez a jelentős változás. Az otthoni kezelőorvosom beszélt már erről a lehetőségről, és most valahogy természetesnek tűnt. Annak ellenére, hogy elkerültem otthonról, jó maradt a kapcsolatunk. Ha hazamentem, játszottak velem a többiek, ott nem voltam senki számára vak.

1937-ig intézetben laktam. Szerencsésen alakult a sorsom, mert az utolsó iskolai évben katonatisztek jöttek, akik távírászati munkához kerestek nemlátókat. Civil alkalmazottak lettünk, úgy hívtak minket, hogy V csoport. A főnökeink alacsonyabb rangú tisztek voltak, ők is tanítottak be. Külföldi táviratokat kezeltünk, fogalmunk sem volt róla, mi a tartalmuk. Bár nem fizettek túl sokat, de igazából jó munkának, biztos állásnak számított. Zárt világ a miénk, szűk munkalehetőségekkel, amelyek ma már persze sokkal nagyobbak, össze sem lehet hasonlítani őket a korábbiakkal. A legfőbb erénye az volt a munkánknak, hogy biztonságot jelentett, ami talán a legfontosabb dolgok egyike a nemlátó ember számára. Ha jól meggondolom, talán minden ember számára. Abban az időben nem tanítottak még a fehérbottal való közlekedésre. Hogyan tudtam mégis bemenni a munkahelyemre? Csak úgy lazán, mert a munkahely az intézeten belül volt. Igaz, volt nekem fehérbotom, de nem használtam, mert szégyelltem.

Az intézetben nem foglalkoztak velünk olyan szempontból, hogy a minél könnyebb életvitel megismeréséhez ötletekkel, tanácsokkal segítsenek. A szülői házzal folyamatosan tartottam a kapcsolatot, és a szünidőkben mindig hazautaztam. Édesanyám gondot fordított rá, hogy megtanítson, hogyan kell a sparheltbe tenni a gyújtóst és szakszerűen meggyújtani. Ha meg már ott voltam, bevont a főzéssel és a sütéssel kapcsolatos tennivalókba is. A mai napig is nagyon szeretem a házimunkát, mert az önálló életvitel megteremtésének az egyik alapfeltétele. Bár mosni is megtanultam, de az intézetben volt lehetőségünk mosatni.

A mindennapjaim meglehetősen egyhangúan teltek. Ha vége lett a munkaidőnek, vagy olvastam a Braille-könyveket, vagy sétáltunk le s fel az udvaron. Meglehetősen sokat olvastam, Herczeg Ferencet kimondottan kedveltem. Az intézet két épületből állt, egyikben a nők, a másikban a férfiak voltak elhelyezve. Rendkívül szigorú igazgatója volt az intézménynek, mindenfajta kapcsolatot tiltott! Olyannyira figyelt a dolgokra, hogy még beszélgetés útján sem érintkezhettünk a férfiakkal. Arra azonban nem gondolt, hogy ha hazamegy, egyből indultunk le az udvarra, és… Huszonévesen az volt a fontos a számomra egy férfiban, hogy a beszélgetésből megtudjam, mi van a fejében. Maga a hangja is érdeklődéssel töltött el, mert ha úgy egyébként szimpatikus, a hangját egy életen keresztül kell hallgatnom. A kézen fogva járás már intimebb kapcsolat jele volt, de a helyzetünkhöz illő, egymásba karolva járás sem volt rossz lehetőség a közelebb kerüléshez.

Különösebb örömök nélkül teltek az évek, talán az egymás szeretete volt az, ami nagyon jó volt. A gyengénlátó barátnőmmel mentem ki nagy ritkán az utcára. Ne gondolja senki, hogy az egyébként tárva-nyitva álló kapun akkor mehettünk ki, amikor akartunk. Csak bizonyos napokon lehetett kimenni, hetente három ilyen volt, de akkor is csak igazgatói engedéllyel. Értelme sem sok lett volna, hiszen hová mehetünk? A köztudatban akkor még nem voltunk jelen mint lényeges vagy fontos kérdés. Ha segített valaki, jó, ha nem, azon sem háborodtunk fel. A helyzetünkből adódóan az ismereteink is sajátságosak voltak a kinti világról. Az információszerzés egyik lehetősége a telefonhírmondó, később meg a rádió volt. Igazából nagyon szűk, zárt világban éltünk az intézet falain belül, ráadásul az igazgató mindent megtett, nehogy fellobbantsuk egymásban az élet lángját. Pontosan a fordítottja történt velünk, mint amire szükségünk lett volna.

A könyvtár maradt az egyedüli lehetőség az élet megismerésére, mert a bejáró alkalmazottakkal sem volt megfelelő emberi kapcsolatunk, nem foglalkoztak velünk különösképpen. Majdnem azt mondhatom, hogy társadalmon kívüliek voltunk. Mindenki tudja, vagy idővel megtudja, hogy amit tiltanak, azt az emberek csak azért is megteszik. Kedvenc, de nagyon megalázó szokása volt az igazgatónak, hogy ha valakit rajtakapott, hogy megszegte az illendő viselkedés szabályait, azt eltiltotta az étkezéstől, akár egész napra is! Pedig mi csak annyiban voltunk mások, mint a többi, kint élő ember, hogy mi nem láttunk. Ez azonban neki elég volt ahhoz, hogy terror alatt tartson bennünket. Kedve szerint tiltott el a kimenőtől is. Apellátának helye nem volt. Ha reggel ordítozva jött be, tisztában voltunk azzal, hogy rossz napunk lesz.

Igazi ismerkedésre egyedül az udvar volt alkalmas. A kert fákkal és az évszaktól függően madárcsicsergéssel volt tele. Este mentünk le, ha éppen társkapcsolat kialakításán fáradoztunk, egymásba karolva sétálgattunk és beszélgettünk. Kedvesek voltak ezek a találkozások, bár sokra nem gondolhattunk, de nekünk az is megérte, hogy egymás közelében lehetünk. Már nem pirulok el, ha bevallom, még csókolózásra is került sor. Ám az igazgatónk nagyon rabiátus ember volt, és a legváratlanabb pillanatokban volt képes megjelenni. Sokszor elgondolkodtunk rajta, vajon mikor lehet a családja körében? Leselkedett utánunk. Nem tudom, mennyire volt ép a lelke.

Mint említettem, távírászi munkát végeztem a társaimmal. Semmit sem tudtunk a kezünkön átment közlemények tartalmáról. Amikor közeledett a front, elvittek bennünket Szombathelyre, ahonnan később Németországba kellett volna mennünk, de arra nem vállalkoztunk. A háború elsodorta a régi, szigorúan konzervatív rendet, helyébe szabadabb szellem költözött a falak közé. Nyíltan sétálgathattunk egymással, kimehettünk az utcára, aminek a lehetőségével éltünk is.

Hosszú előzmények után, 1952-ben mentem férjhez. Szüleim sajnos nem érhették meg a házasságkötésünket, a férjem szülei meg azt mondták neki: –Te tudod, fiam. – Már régóta ismertek, látták, hogy jól mozgok és házias vagyok. Nagyon éles eszű, okos fiú volt a vőlegényem, azután meg az életem hű társa. Jó kedélye, vidámsága eléggé ritkaságszámba ment közöttünk. Kellett is, hogy ilyen legyen, mert én viszont eléggé zárkózott, csendes leány voltam. Férjem a telefongyárban dolgozott mint műszerész, annak ellenére, hogy ő sem látott. Rokonaimnál tartottuk az esküvőt, meghívtuk a barátainkat is. Elég szépen voltunk, lehettünk úgy harmincan. Zene, tánc nem volt, csendes beszélgetéssel múlattuk az időt.

A házasság ténye több szempontból is jelentős változást hozott az életünkben. Mennünk kellett az intézetből, a rokonaim segítségével találtunk egy albérleti szobát Lőrincen. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a sajátunkban lakhassunk minél előbb. Beadtuk az igénylésünket a tanácshoz, és figyeltük, hol üresedik meg egy szoba. Egy év múlva lett egy társbérletünk, örültünk annak is. Nagy merészség kellett ahhoz, hogy mi, akik szinte egész addigi életünket zárt falak között éltük, egyszer csak kimenjünk a valóságos, számunkra teljesen ismeretlen világba. Egy gyengénlátó baráti pár volt leginkább a segítségünkre, mert meg kellett tanulnunk a közlekedést meg az egyéb, addig nem szükséges teendőket. A kis baráti körünk ekkorra már önálló életvitelt folytatott, nagy örömünkre.

Egész életünkben megbízható kapcsolatot jelentettünk egymás számára. Hogy milyen volt önállóan élni a férjemmel? Nagyon jó! Nagyon boldogan, harminchét évig éltünk együtt. A háztartás vezetését, és minden egyebet, ami hozzátartozott, meg tudtam oldani. A nővéremtől megtanultam a konyhai praktikákat, nem volt gond a mosás sem, sőt, szenes vasalót is használtam, igaz, nem sokáig. A fejlődéssel azután megjöttek az árammal működő háztartási gépek, és ezekkel már sokkal könnyebb volt ellátni a háziasszonyi teendőket. Mennyivel könnyebb a tárcsás mosógéppel mosni a 40 literes lavór helyett! Mindig az volt a fontos a számunkra, hogy könnyítsünk a terheinken. Baráti kapcsolatokat nem tudtunk kialakítani a szomszédainkkal, de ha valamire szükségünk volt, azért becsengethettünk hozzájuk. Igyekeztem viszont, hogy minél ritkábban kelljen megnyomnom a lakásuk csengőjét. Egyedüli szórakozási lehetőségünk továbbra is az olvasás maradt. Szorgalmasan hordtuk a könyveket a könyvtárból, de a gyengénlátó barátnőm is rengeteget olvasott fel újságokból és könyvekből is. Igazából a rádió volt a mindenünk. Televíziókészüléket nem vettünk, de a rádiót alkalmassá tették arra, hogy fogni lehessen rajta a tévé hangját.

Nem akartunk gyereket. Egyikünk sem látott, és elég keserves példák voltak előttünk. A gyermekintézmények rendszere akkoriban még nem alakult ki, és nemlátókként, az alapvető feltételek nélkül, nagy elszántság kellett volna hozzá, hogy gyereket vállaljunk. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy én soha nem is akartam gyereket, a férjem viszont igen! Konfliktust nem okozott közöttünk ez a szemléleti különbség. A férjem beletörődött, meg azután belátta ő is, milyen nehézségek tömkelege várt volna ránk. Egymás iránti szeretetünk töretlen maradt, és a barátok változatosabbá tették az életünket. Férjem sziporkázó alkat volt, vidámságot teremtett bárhol, ahol csak megfordult. Harsogtunk a nevetéstől, könnyünk patakokban csordogált az arcunkon. Jó volt, szép volt!

Be tudtam osztani a pénzünket, szerényen éltünk, de fokozatosan gyarapodtunk. Összeköltözésünkkor semmink sem volt, de lett, mert akartuk. A társbérlők lassan kiköltöztek, és a végén a miénk lehetett a belvárosi két és fél szobás lakás. Hűek voltunk a munkahelyünkhöz, nem lehetett ránk azt mondani, hogy vándormadarak lettünk volna. Férjem kétszer volt Bulgáriában, de én nem tartottam vele, nem volt rá igényem.

Látó emberekkel tulajdonképpen nem sikerült szorosabb kapcsolatot kiépítenünk, csak magunk között élhettük le az életünket. Gondolom, mindegyikünkben megvan a lázadás az ellen, hogy nem látunk. Sem én, sem a férjem nem bírtuk megemészteni a helyzetünket. Igazából az orvosokat okoltam a nemlátásomért, bár 1925-ben talán tényleg nem is tudtak volna mit tenni. Bár ki tudja? Erre választ kapni nem lehet, csak elmélkedni rajta, de azt is minek.

Ha jött volna egy jó tündér az életem bármely szakaszában, és felajánlotta volna a látást, azonnal elfogadtam volna! Tele van a világ csodákkal. Szerettem volna látva utazni, látni a hegyeket, a hatalmas folyókat, a tengerről nem is beszélve! Milyen lehet a csillagos égbolt? Elmesélni elmesélhetik, de attól még nem fogom megtudni, hogy milyen, mert azt látni kell. A könyvek világa sok mindennel megismertetett, és hála az íróknak, a részletes leírások alapján némiképp fogalmam lehetett az amúgy fizikailag meg nem tapasztalható dolgokról. Elég jó a fantáziám, elképzelem a magam módján, és nekem olyan lesz. A maketteken keresztül még közelebb lehet kerülni a valóságoshoz. Egy kikötőben horgonyzó luxushajót nehéz lenne végigtapogatva megismerni, egy játékboltban egy kis hajót sokkal egyszerűbb.

Ritkán érdeklődnek irántunk az utcán. Leginkább primitív kérdéseket tesznek fel, például, hogy hogyan tudunk öltözködni. Volt, aki megkérdezte, hogyan tudunk enni. Az ilyen kérdések nekem már bántóak. Nem lehet rajtuk nevetni. De talán egyre jobban haladunk azon az úton, hogy nem különböztetnek meg minket a nemlátásunk alapján. Talán a kor fejlődése is hozzásegíti a fiatalokat ahhoz, hogy egyre jobban be tudjanak illeszkedni a látók közé. Régebben zavart a vakozás, mára már nem különösebben érdekel. Beletörődtem a sorsomba, normális ésszel nem is tehet mást az ember. Egészen biztos vagyok abban, hogy ha ma lennék fiatal, más lenne az életem. Teljesen megváltozott az emberi gondolkodás, nem kezelnek ma már annyira vakként, inkább emberként. Nyitottabb lett a társadalom, és a technika fejlődése is sok lehetőséget kínál a mai fiataloknak, segíti őket a látás hiányának a leküzdésében. A mi időnkben a kefekötés és a seprűvarrás jelentette a lehetőséget, a távírászi munka már irigylésre méltónak számított. Ha látnék és fiatal lennék, mindenféleképpen tanulnék, és szeretném jó pedagógusként tanítani a fiatalokat.

Hamarabb elmehettünk nyugdíjba, mint a látó emberek. Örömmel és megelégedéssel emlékszem vissza a házasságunkra, mert szép volt. Virágot nem kaptam a férjemtől, bár még a mai napig is nagyon szeretem, különösen a szegfűt és a rózsát. A Garay téri piachoz közel laktunk, és híres voltam arról, hogy virág nélkül nem mentem haza a piacról. Messziről rám kiabáltak az árusok, hogy mijük van, odamentem hozzájuk, és vásároltam a csokrokat. Barátilag egyszer sem kaptam a portékájukból. Jó volt megfogni, tapintani ezeket az illatos tüneményeket.

Kiszolgáltatott helyzetbe nem kerültem az életem során, ennek az is oka lehetett, hogy a testvérem hetente legalább egy alkalommal meglátogatott, és segítségemre volt. A szép, idilli házasságunknak egy súlyos betegség vetett véget, a rák. Tudtuk, hogy nincs menekvés előle… Nagyon szerettük egymást, és a mai napig sem tudom, hogyan bírtam túlélni az elválásunkat. Mindig az volt a vágyam, hogy a férjem után kéne mennem. Ehhez azonban nem volt lelkierőm. Nem tudtam megtenni, a mai napig is sajnálom. Úgy érzem, kötelességem lett volna utána menni.

Ma már nincs sok örömöm az életemben, nagyon egyhangúan telnek a napjaim. Teljesen értelmetlennek tartom a napok múlását. Öt évig éltem a saját lakásunkban magányosan, a rádió és a könyvek mellett fontos volt, hogy megmaradtak a barátaim. De az egyedüllét és a korommal járó nehézségek, igaz, hosszú vajúdás után, rábírtak, hogy intézetbe menjek. A terhek súlya kényszerített vissza az intézet falai közé. Az idő kereke forog, és lassan visszaér a kiindulópontjára. Az önállóság feladása szörnyen nehezen megemészthető, talán ezért a mai napig is azon gondolkodom, hogy visszamegyek a lakásba. Az önállóság hiánya fáj a legjobban. Szeretném magam intézni a dolgaimat és ellátni magam. Tudom, nehéz lenne, de mégis. Itt a biztonság a legfőbb, de kiszolgáltatottak vagyunk, és akik úgy gondolkodnak, mint én, ezt nehezen tudják elviselni.

Egy látásra épülő világban éltem úgy, hogy semmit sem láthattam belőle. Borzasztó! Ez a tudat végigkíséri az embert az egész életén. Néha úgy érezzük, nem fáj, talán meg is feledkezünk róla, és vidámak vagyunk, de ez nem igaz. Előbb-utóbb rájön az ember, hogy fölösleges álmodozni. Nem szabad belegondolni abba, hogy nem láthat soha, mert érezzük, hogy mitől lettünk megfosztva! A másvilágban nem hiszek. Csak itt láthattam volna a földön, és ez nem adatott meg. Most lenne jó látni. Milyen szép lehet a tenger, a hegyekben a tölgyesek!

Azért volt szép is az életemben. Igyekeztünk mindent megtenni egymásért, ezért azt mondhatom, hogy érdemes volt megszületnem. A mi lehetőségeinken belül megpróbáltuk teljességgel megélni az életünket, és azt hiszem, sikerült, ha a vége nem is olyan, amilyennek szerettem volna. Elkeseredésre mindig van ok, mondom ezt azoknak a szülőknek, akiknek nemlátó kisgyermekük van. Igazságtalan a sors azokkal, akiktől elvette a látás lehetőségét, mert ezáltal megfosztott sok mindentől. A látás hiányát nem lehet pótolni, a vágyaink életünk végéig megmaradnak. De ha már megszülettünk, akkor éljünk emberi módon, emberként, és ne vakként! Úgy lehet leginkább segíteni ezen a hiányon, ha bekapcsolják a gyermeküket a valós világba, elmesélnek róla mindent. Vigyék el mindenhová, ne zárják ki sehonnan sem. Láttassák vele azt, ami körülötte van, mert csak ülni a villamoson vagy a vonaton, az szörnyű. Kis figyelmességgel színesebbé tehetik az amúgy mindkét értelemben képtelen világunkat. Bár sok mindenről csak szóbeli fogalmuk lesz, de az is sokkal több, mint a semmi. Amit lehet, azt tapintassák meg a gyerekkel, fogja meg nyugodtan, és ha valaki rászól, “tegyék helyre” az illetőt. Mi leginkább a kezünkkel látunk, és a fülünkkel tájékozódunk.