SOHASEM TARTOTTAM MAGAM HASZONTALANNAK

Hubai Bertalan (73 éves)

– Ötvenkét éves voltam, amikor a délutáni munka végeztével így köszöntem el az osztályomon dolgozóktól: – Fiúk, holnap valamivel később jövök be, el kell mennem a János Kórházba, a szemészetre. Tartsátok a frontot! – Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket a vállalatomnál, az Orionnál aktív dolgozóként mondhattam. Másnap elmentem ugyanis felülvizsgálatra, melynek eredményeképpen közölték velem: – Van itt önnek egy üres ágyunk, a pizsamát és a szükséges holmikat majd a felesége behozza. – Ezután fokozatosan fejlődött a dolog egészen a teljes megvakulásomig.

Mintegy fél évszázadig igazából nem törődtem a vakokkal vagy a gyengénlátókkal, semmi közöm nem volt hozzájuk. Sosem gondoltam, hogy én is ilyen állapotba kerülhetek, semmilyen körülmény sem utalt rá. Néha, ha az útkereszteződésnél fehérbottal topogó vakot láttam, odamentem, belekaroltam és átvezettem. Mindezt különösebb érzelem vagy különösebb gondolat nélkül természetesnek találtam, így neveltek. Így utólag felrémlett előttem, hogy amikor a villamoson, talán a 28-ason vagy a 37-esen utaztam az Orionba, többször láttam, hogy a hátsó ülések valamelyike alatt egy német juhászkutya fekszik. A gazdája fehérbottal a kezében ült, és a kutyán vöröskeresztes jelzés volt. Csodálattal néztem, hogy egy kutya vezeti a nemlátó gazdáját, de megmondom őszintén, különösebben nem érdekelt a dolog.

Pécsett születtem, és első hét évemet itt éltem le. Az elemit és az első három gimnáziumi osztályt Szegeden végeztem. Innen Kassára kerültem egy családi házba, ahol még a háborús években, 1942-ben érettségiztem. Ezek az évek felhőtlenül teltek el, a gondoskodó szülői házból megkaptam mindent, amire szükségem volt. Mint egyetlen gyermeket talán túlzottan is féltettek. Az idilli állapotból a háború szakított ki, jött a sebesülés meg a hadifogság, ahonnan hazakerülve a hontalanság fogadott. Végül is Tokaj községben talált újra otthont a családunk. Szüleim nyugdíj nélkül bizony nehezen éltek. Én magam itt szabadultam fel mint műszerész és mint lakatossegéd. Ezután kerültem Budapestre, a Műszaki Egyetemre, ahol mint gépészmérnök 1951-ben diplomáztam.

A gyermek- és ifjú éveimben igazából minden akadály nélkül hódolhattam a legkülönbözőbb szórakozásoknak, passzióknak. Ma, vakon az akkoriban szerzett tapasztalatoknak nagyon sok hasznát veszem. Mindig szerettem a szerszámokat. Gyermekként lombfűrészeltem, fúrtam-faragtam, majd éveken keresztül minden szabad időmben repülőmodelleket készítettem. Gyermekkoromban tanított meg édesapám a fényképezés és az azzal kapcsolatos labormunkák minden fortélyára is. Ennek a tudásomnak később úgy vettem hasznát, hogy pénzt kerestem vele.

A természet szeretete és a természetjárás is családi örökség volt. Minden szabad időmet a mozgás, a kirándulás, a kerékpározás és az úszás töltötte ki. Kassán ez kibővült versenyszerű sízéssel. Egyetemi éveim alatt mi vezettük be a természetjáró terepversenyzést, aminek ma a terepfutás felel meg. A kassai osztályfőnököm, egyben természetrajztanárom oltotta belém a horgászat szeretetét, ami a mai napig megmaradt. A horgászatot éjjel is folytattuk, a terepversenyzést szintén. A tájékozódás is fontos eleme volt ezeknek a hobbiknak. Ma úgy gondolom, mindezek remek előtanulmányok voltak a mostani élethelyzetemhez, noha akkor fel sem merült bennem, hogy valaha milyen hasznát fogom venni.

Nagyon szerettem az állatokat, majdnem mindig gondoztam valamilyet. Fehér vagy közönséges mezei egeret, házi- és postagalambot, verebet és csókát. Az akváriumomban a legkülönbözőbb édesvízi halak, a terráriumomban békák, gőték és szalamandrák éltek. A kertünk tavában pedig teknősök és ivadékaik nevelkedtek. Macska mindig volt a háznál, de kutyát bármennyire is szerettem volna, látó koromban nem sikerült tartanom. Csak a sors fintora hozta meg, hogy a hőn óhajtott kutya nemlátó életem fő segítője lett.

A családalapításhoz a saját ház építése adta meg a lehetőséget. Főként házi kivitelben készült, az alapozástól a tetőszerkezetig. Akkor még nem gondoltam arra, milyen fontos lesz, hogy minden téglát, minden gerendát kézbe fogjak, tudjam, hol helyezkedik el a vízvezeték, az elektromos kábelek, a csatornázás és a központi fűtés. Ma is a helyzetismeretem segít, ha baj van. Szerintem egészen más a helyzete annak, aki vakon született, vagy gyerekkorában veszítette el a látását, és annak, aki felnőttkorában vakult meg. Számomra természetes, hogy a fű zöld, és az is, hogy az ég kék, tudom, hogyan néz ki egy folyó. Mindezek még mindig előttem vannak, pedig már több mint húsz éve annak, hogy elveszítettem a látásomat. Ha tárgyat mutatnak vagy adnak a kezembe, és végigtapogatom, nagyon könnyen el tudom képzelni. Az is érdekes, hogy színesben álmodom. Nekünk sokkal könnyebb, mert mi látó korunkban megismerhettük a közlekedés ritmusát és a város szerkezetét. Ha viszont olyan helyen járok, ahol még nem voltam, vagy átépítették, mint például a Pók utcai lakótelepet, amelynek a környékén lakom, akkor én is kicsit nehezebben veszem az akadályt. Nekem borzasztó nagy segítség a mindennapi életben, hogy a házamat én építettem, és én is rendeztem be. Az emeletre felmenni már nehezebb, mert ha a lányom átrendezi a lakását, és erre nem hívja fel a figyelmemet, kellemetlen meglepetések érhetnek.

A kertemben, amit magam művelek, nagyon sok leleményességre és gyakorlati tapasztalatra van szükség, hogy minden aránylag simán és zökkenőmentesen történjen. A magokat tejfölöspohárban nevelem palántává, és ha kibújtak, bizony nem könnyű őket megkülönböztetni a gyomtól. Előfordult már az is, hogy azt a növényt, amelyik a többihez képest gyorsabban nőtt, külön nevelgettem mindaddig, amíg egy látó barátom azt nem mondta, hogy azt a szépen növő nagyot dobd ki, mert az gyom. Én meg azt neveltem a legnagyobb gonddal.

Egészen fiatal korukban igen nehéz megismerni a konyhakerti növényeket. Később azonban a levelek különböző formája, alakjuk és néha a szaguk alapján könnyen megkülönböztethetők. Szintúgy a hagyma szára a paradicsométól, de egyik káposztaféle a másiktól már bajosan. Amikor elérkezik a palánták kiültetésének ideje, arra az vált be a legjobban, hogy a kis palánták mellé egy-egy karót szúrok, ami a későbbi gyomlálásnál megmutatja a haszonnövény helyzetét, mert a karótól mindig északra van. Az ásás még elmegy, ha nincs a földben haszonnövény, mert egy lerakott hosszú léc mellett tudok a soron haladni. A kapálás, az már lényegesen nehezebb feladat. Nincs más megoldás, mint “térdre, imához”, jobb kézbe a kis kaparókapa, és bal kézzel tapogatva a sorban megy a gyomtalanítás.

Külön örömet és élményt jelent a termés szedése és megtalálása. A megtermelt növények közül több mindent elteszünk télire, ami részben az én feladatom, például a lekvárfőzés, a paradicsompasszírozás és -elrakás, a savanyúnak való savanyítása és nem utolsósorban a szőlővel kapcsolatos férfiúi kötelességek elvégzése. Nem is beszélve a gyümölcslevek készítéséről. Aki szeret sütni-főzni, annak nem jelenthet akadályt, hogy nem lát. Magam is űzöm ezt a mesterséget, néhanapján készítek egy jó krumplis pogácsát vagy egy krumplidödöllét. A karácsonyi töltött káposzta készítését sem engedem át senkinek sem, jóllehet ezek a munkák nálam kétszer annyi időt vesznek igénybe, mintha látnék. Részben a hallás és részben a szagok ismerete az egyes fázisokat jól megkülönböztethetővé teszik. Ha hagymát dinsztelek, a szaga alapján tudom meg, mikor üveges, vagy mikor van teljesen kész állapotban. Mindezekre figyel az ember, nem úgy, mint látó korában. A feketekávé kiöntésekor a súlya alapján pontosan érzem, hogy mikor van megfelelő mennyiség a pohárban.

Nem végeztem semmilyen vaktanfolyamot, és a környezetemben sem volt ilyen, így magamnak kellett rájönnöm sok mindenre. Húsz évvel ezelőtt történt, hogy nem volt senki, aki megírja az akkori Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának az irományait, elsősorban ez vezetett arra, hogy a feleségem segítségével megtanuljak írógépen vakon írni. Az viszont problémát jelent, ha közben megszólal a telefon, mert mire visszamegyek, már elfelejtettem, hol tartottam. Ezért magnószalagra mondom fel előre az írásokat, így már nem probléma, ha cseng a telefon.

Gondoltam arra is, hogy jó lenne elsajátítani a vakok pontírását, a Braille-t, de arra valahogy sohasem gondoltam, hogy könyvet is tudok majd így olvasni. Hiába, ötvenkét éves korában már eléggé lusta ahhoz az ember, hogy a nagy energiát igénylő vakolvasást kellőképpen megtanulja. A mindennapi telefonkönyvem hangszalagra van rögzítve, külön a magán-, a kutyás, a horgász és az orionos barátok telefonszámaival.

A szemem romlása gyorsan következett be. Azután, hogy az Orionban utoljára elköszöntem a munkatársaimtól, bekerültem a János Kórházba. Korábban sohasem törődtem azzal, milyen lehet egy vak ember élete, hogyan tölti mindennapjait, és miként intézi a dolgait. Sok mindenről gondolkozik, álmodozik az ember unalmában, és nekem furcsa módon olyan elképzelésem született, hogy egy kutyát szerzek magamnak, “akit” én fogok majd betanítani, és így végzem tovább a munkámat az Orionban. Fogalmam sem volt, mit jelent egy kutya tanítása ilyen célra. Az osztályomon volt egy kutyatenyésztő, ő felajánlott nekem egy fiatal német juhász kölyköt, de eleve kijelentette, hogy a kutya kiképzése nem könnyű feladat, szakértelem kell hozzá. Szerencsémre azonban összehozott a csepeli Vakvezetőkutya-képző Iskolával, Fehér Gyula bácsival, akinek a tenyésztő kutyakölyköket adott. Ahogy kijöttem a kórházból, azonnal megkerestem Gyula bácsit, de ő azt mondta, hogy beletelhet egy év is, mire kutyát kaphatok. Az akkori vezérigazgatómmal megtanácskoztam a dolgot, és ő írt egy szép cégjelzéses, pecsétes levelet, amelyben népgazdasági érdekkel és egyéb hangzatos érvekkel indokolta, milyen nagy szükség van az én munkámra, aminek egyetlen megoldása a vakvezető kutya. No, ezek a szép szólamok hatottak, mert rövid idő múlva, Mikulás napjára kihívtak Csepelre egy beszélgetésre.

Arról persze halvány fogalmam sem volt, hogyan vezet egy vakvezető kutya, vajon a fülét vagy a farkát kell-e fogni. Első találkozásom Bonnival, a német juhász vakvezető kutyával megható volt. Az irodában ültem, Gyula bácsi behozta a kutyát, leültette, és elkezdett hozzá beszélni. – Ott ül a leendő gazdád – mondta –, menj oda hozzá, és mutatkozzál be neki. – Én csak annyit éreztem, hogy odajön hozzám egy nagy, szőrös állat, megnyalja a kezemet, és lefekszik a lábamra. Őszintén meg kell mondanom, majd elbőgtem magam. Gyula bácsi csak annyit mondott: – No, Hubai elvtárs, magát ez a kutya nagyon megszerette, úgy néz ki, hogy jó gazdája és falkavezére lesz.

Bonni lett az első vakvezető kutyám. Akkor bentlakásos összeszoktatásról még nem volt szó, de sikerült karácsonyra levizsgáznom, és december 23-án hazamehettem Bonnival. Meghozta a Jézuska az első kutyámat. Engem azóta kutya nélkül bizony nemigen láttak. Nem is csoda, mert be kell vallanom, hogy fehérbottal nem is közlekedtem. Az is biztos, hogy a mindenkori vakvezető kutyáim megadták azt a mozgási szabadságot, amelyre szükségem van. Bárhová mentünk, mindig biztonságban érezhettem magam. Hogy mit jelent egy vakvezető kutya? Nemcsak akkor társa az embernek, amikor vezeti az utcán, hanem mindig és mindenben lehet rá számítani. Ma már tisztán látom, hogy a családi háttér mellett a kutya segített igazán a vakság hátrányait legyőzni. Általa meg tudtam őrizni a régi életformámat. Tizenkét éven keresztül, egészen 1990-ig, mint leszázalékolt visszajártam az Orionba a két kutyám segítségével. A 22 km-es út nem kis teljesítmény volt. Az egész gyár szerette Bonnit és Daisyt. Ha a kutyáknak egy helyet kétszer megmutattam, már a név kimondása alapján is megtalálták. Arra viszont nagyon vigyáztam, hogy olyan helyre ne menjek be, ahol sok a fémforgács, nehogy elvágják a talpukat.

Sok előadáson és programon vettek részt a kutyáim, és mindig megállták a helyüket. Az első kutyások összefogtak, és megalapítottuk a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályát. Az első időkben problémák tömkelege jelentkezett, de még mostanság is van belőlük bőven. A vakvezető kutyával való közlekedésem első pillanatától kezdve, mint a szakosztály vezetője, nagy gondot fordítok a kutyák és gazdáik érdekeinek képviseletére, ami nem mindig hálás feladat. Abban reménykedem, hogy amíg mozgásképes leszek, és dolgozni tudok, folytathatom ezt a segítő munkát.

Régi passzióim közül többet fel kellett adnom, például a fényképezést meg a sízést, de a horgászat megmaradt. A kutyáim nagy segítségemre vannak ebben is. Az ő segítségükkel közlekedem a horgásztanyákon, egészen a ladikig. A horgászat – legalábbis bizonyos fajtái – vakon sem ördögi dolog. Ahogy mondani szoktam, vakon többet kell fognom, mint látó társaimnak, mert engem nem zavar, ha körülöttem bikinis “lyányok” sétálnak A vékony zsinórt kézben fogva jobban érzem a halak kapását, mint némelyik figyelmetlen látó. Mindegyik kutyám szeretett a ladikban tartózkodni. A különbség annyi, hogy a német juhász minden mozgásomra figyel, és hajlandó a vízbe is beugrani, ami néha problémát okoz, a labrador viszont flegma, és elfekszik a csónak fenekén, állandóan alszik, és nem zavarja, ha fogok halat, ha nem. A vízen való közlekedésemet a barátom úgy segíti, hogy a túlparton, tőlem 300 méter távolságból adó-vevővel irányít, hogy merre evezzek.

A fehérbottal közlekedőknek általában segítséget nyújtanak a járókelők, de a vakvezető kutyával közlekedő vakokkal figyelmesebbek. Ez részben annak köszönhető, hogy a kutyáink nagy feltűnést keltenek, mert sajnos elég kevés van belőlük.