ESÉLY AZ ÉLETRE

Egresics Mária (42 éves)

– Sopron mellett, egy akkoriban csendes kis horvát faluban, Kópházán születtem. Hétéves koromig még láthattam is. Két osztályt a látó gyerekekkel jártam, bár osztályzatot nem kaptam, mert írni és olvasni természetesen nem tudtam. Másodiktól már nem járhattam be a suliba, de otthon a testvéreimmel tanultam, és elmondhatom, hogy szorgalmas “magántanuló” voltam. Az osztályzáshoz sajnos nem fogadták el azt, hogy szóban mondjam el a tananyagot, amit máskülönben fújtam volna. A faluban volt egy nálam hat évvel idősebb vak kislány, Jankovics Anna, aki azonban Pestre járt tanulni, a Vakok Iskolájába. Amit az ő szülei természetesnek tartottak, arról az én édesanyám hallani sem akart. Anyukám olyan, mint a legtöbb szülő, ha valami baja van a gyerekének, inkább nyalogatja a kis váncsa kölykét. Szép, szép ez a felfogás, csak éppen a gyerek számára hátrányos!

A falu védőnője beszélte rá anyukámat, hogy nyolcéves koromban műttesse meg a szememet. Sokáig láthattam volna még, de a műtét nem sikerült, az ottani orvosok, hát... Jó kísérleti alany voltam, vesztemre, de ezen már kár sopánkodni.

Anyukám egyáltalán nem szégyellte a falu előtt, hogy nem látok, sőt büszkén mondogatta, hogy mi mindent meg tudok már csinálni. Nagyon keményen fogott, nemcsak engem, hanem a többi testvéremet is, hatan voltunk. Nálunk kemény “háztartási órák” zajlottak, amíg a szomszéd gyerekek kint játszottak a napsütésben, addig mi a konyhában vághattuk a hagymát, vagy szeletelhettük a húst. Ha észrevette, hogy kedvetlen vagyok, vagy valamit nem akarok csinálni, anyukám bizony keményen nyakon legyintett. Könyörtelenül az arcomba vágta: – Édes fiam, csináld, mert neked kétszer annyit kell tudnod, mint annak, aki lát. Mindent meg kell tanulnod, mert ha nem, sok bajod lesz az életben!

Egyenrangú társa voltam a falusi gyerekeknek. Ha árkot kellett ugrani, és valamelyikük segíteni akart, bizony nem hagytam. Minden csínytevésben benne voltam, másztam fára, és tele voltam tiplivel. A vakságom nem jelentett gondot, teljes mértékben élhettem a falusi gyerek természetes életét. Bot nélkül is úgy mentem a faluban, mint a golyó. A talpammal éreztem az utcák burkolatát, és mindig tudtam azt, melyik néni háza előtt járok. Sokszor az utcai hangokból is felismertem a helyet, ahol jártam éppen. Ez idő tájt nyolcéves voltam, és már szó szerint semmit sem láttam. Mint “magántanuló”, részben élhettem a magam szabad világát.

Anyukám napszámba járt, én pedig otthon a háziállatokat láttam el. Imádtam mindet, és ebből azután lettek is lelki problémáim. Minden új kismalac a haverom volt. Amikor a faluban meghallották, hogy a Mari reggel ötkor sír, már tudták, hogy a böllér dolgozik nálunk, éppen az egyik kis haveromat nyújtóztatják ki. A disznótorosból nem tudtam enni. Aztán a gyerek persze csak felejt, az éhség is nagy úr, és a kolbász is nagyon finom, azért idővel rendbe tevődött nálam ez a probléma. Amikor már több eszem volt, akkor már nem haverkodtam össze a malacokkal.

A látás hiánya akkor jelentkezett teljes erővel, amikor először szerelmes lettem. Tizenkét éves voltam, az tetszett meg, ahogyan a fiú velem bánt, meg a hangja, de nagyon. Minden falubeli legénykéről tudtam, hogy néz ki. Erre voltak, ugye, jók a barátnők. Ment köztünk a susmus, szempótlókká váltak. Természetesen rögtön megmondták, ha egy “hapsi” megnézett. Másodpercig sem jelentett problémát, hogy nem látok. Elmentünk moziba is, ha kellett, végigolvasták nekem a filmet, nem volt gond, hogy szinkronizált-e. Amikor kijöttünk a moziból, megbeszéltük a cselekményt.

A nagy szerelmemmel közös bérmaszülőhöz kerültünk. A bérmálkozást akkor még szépnek találtam, bár ma már tudom, hogy az egész csak humbug. A legényke előtte is olyan kajla kisfiú volt, meg utána is, csak közben beleszerettem. Észrevettem, hogy a gondolataim állandóan körülötte forognak, és nekem már annyi is volt. Közel volt még az a korom, amikor még láttam, úgyhogy nem volt gond elképzelni egy szép kék szemet. Ekkor fogtam fel először, hogy mégsem vagyok olyan lány, mint a többi. Hiába ábrándozom, feleség úgysem lehetek. A józan paraszti kis eszem megértette, hogy én mégiscsak egy vak kislány vagyok. Mindemellett hamar elvörösödtem, és persze elkezdődött a frocli. A kissrác nagyon aranyos volt, sohasem hallottam tőle, hogy vak vagyok, nem bántott meg. Borzasztó erős a gyerekszerelem! Ha visszagondolok rá, még ma is ugyanúgy érzem, mint akkor. Belesajdul a lelkem, annak minden kínjával.

Ettől az időtől keményen kezdtem édesanyámat gyötörni, hogy engedjen fel Pestre tanulni. Hamar rájöttem, hogy az idő megy, és ha nem történik valami, akkor én egyre többet leszek szerelmes. Féltem, nehogy megkülönböztessenek a faluban, meg attól, hogy örömtelen lesz az életem, netán én leszek a falu k...ja. Ezt semmiképpen sem akartam! A falusi gyerek nem él bura alatt, tudja, hogy mi fán terem a csízió, és én ezt át tudtam gondolni. A falusi gyerekek természetesen kezelik ezt a dolgot. Fontos volt az is, hogy szép kislány voltam, és nagyon formás. Tizennégy évesen nekem már megvolt mindenem, és ráadásul nem is akármilyen méretekben. Ha valaki kikezdett volna velem, és az kitudódik, a négy fiútestvérem bizony keményen leverte volna az illető vágyát. Tudtam, hogy innen is, onnan is bezárultak a lehetőségeim, mennem kell mindenáron. Erős volt bennem a tudásvágy is, imádtam, ha valaki olvasott nekem, nehezen is tudott elszabadulni.

Anyukám nem tudta elképzelni, hogy elkerüljek mellőle, és azt sem, hogy bárhol máshol, mint otthon, jól érezhetném magam. Otthon úgy tervezték, hogy amelyik testvérem engem majd ellát, azé lesz a ház. Egyre erőszakosabban nyaggattam a szüleimet, mígnem apukámnál olvadni kezdett a jég. Az ő trükkje volt, hogy Sopronból “egészen véletlenül’ eljött egy hölgy, aki háromórai keresés után meg is talált minket a faluban. Az ő hivatalos rábeszélésével végül sikerült anyukámat jobb belátásra bírni, és elkezdődött a levelezés, amelynek eredményeképpen Debrecenbe kerültem, egy nagyon szép és családias intézménybe, az erdő közepén. Minden szobához erkély tartozott, olyan volt, mint egy szálloda. Ebben az intézetben inkább csökkentlátók voltak. Talán egy hétig itattam az egereket, és az is szörnyű volt, hogy a falusi életmóddal teljesen ellentétes szokásokhoz kellett igazodnom. Meg kellett szoknom a sok ismeretlen embert. Kellett hozzá egy hét.

Kilenc hónapig voltam Debrecenben, és még ma is csodálatosan szépnek tartom az ott töltött időt. Tanítani kezdtek, méghozzá a pontírásra és később az olvasásra. Ez végül is előkészítő volt a számomra a későbbi tanulásomhoz. Aki nem kisgyerekként tanulja meg a Braille-írást és az -olvasást, annak bizony meg kell szenvednie, és nem is fogja tökéletesen használni. Az én kezem nem a selyemhez volt szokva, durva volt a bőröm, és bizony, amikor először elém tették az írást, azt hittem, hogy mákos papírt kell ebédelnem. Végül is Pestről küldtek különböző kenőcsöket, és jött az átalakítás. Napi tizenöt alkalommal forró víz, hideg víz, kenőcs és forró víz, hideg víz, kenőcs... Annyira sikerült a puhítás, hogy kilenc hónap múlva már a porszemet is megéreztem az ujjam végével. Sok mindent tanultam meg itt.

Úgy kerestem barátot, hogy nem árt, ha az a barát lát valamit. Lehet, hogy ez csúnyán hangzik, de gyerekként már ráéreztem, hogy segítség nélkül bajos vigadni. Arra is figyeltem, hogy a kislány, akit barátnak választottam, az mindenben gyengébb jellem legyen, mint amilyen én vagyok. Fontos volt, hogy a magam szája íze szerint tudjam irányítani, meg hogy mindig kéznél legyen. Lehet, hogy ijesztően hangzik, de így volt. A kis barátnőm, számunkra teljesen váratlanul, teherbe esett, amiből nagy balhé lett. Majdnem elfelejtettem mondani, hogy gyermekparalízises volt. Ebből is tanultam, hogy nem árt vigyázni, bár még nem forrt a vérem. Barátnők maradtunk, most már jó értelemben. Tudom, hogy két gyereke van, sőt ma már nagymama. Sajnos nagyon hiszékeny és szerelmes típusú volt.

Amikor felhoztak a “huszonegybe”, a Vakok Intézetébe, az maga volt a poklok pokla. A kongó épület, azok a szagok és az a sok vak! Lépten-nyomon összeütköztem valakivel, és tetőtől talpig végigtapogattak, hát ez nekem szörnyű volt. Ha jól meggondolom, itt találkoztam először vakkal, és ráadásul itt volt belőlük bőven. A sok “jópofa” szöveg meg teljesen megrémisztett, valahogy nem állt össze bennem a puding. Ha például valakinek nekimentem, egyből félreálltam, és elnézést kértem, eszembe sem jutott, hogy végigtapizzam, azzal a jelszóval, hogy ki vagy? Egyszerűen fizikai rosszullét gyötört, ha valaki az arcomat “nézegette” a kezével.

Én nem olyan vak voltam, mint amilyenekkel itt találkoztam. Inkább ösztönös voltam, a hangokra hagyatkoztam, a hangja alapján próbáltam képet alkotni a hang gazdájáról. Akkoriban számomra még idegen volt, hogy a vakok a kezükkel látnak. Ma már nem kelt ellenérzést bennem, ha valaki közülünk módjával “néz meg’. Sokáig nem értettem azokat, akik a Kisintézetbe jártak, az keményebb egy katonaságnál, és olyan szabályai vannak, amit mi, kívülállók nem érthetünk meg. Meg tudom különböztetni azokat a vakokat, akik odajártak. Aki gyengébb akaratú vagy gyengébb lelkületű, azt a többi szinte “nyomorékká” teszi. Mint a börtönben: vannak az uralkodó típusúak, és vannak a csicskások, a szolgalelkűek. Amikor megismerhettem őket, rájöttem, hogy teljesen más világban élnek, mint én.

Hozzájuk kerültem be, és egészen egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni, mert olyan dedós dolgaik voltak, hogy én csak lestem. Négyesével összekapaszkodva a suliudvar betonjárdáján előre-hátra jöttek-mentek. Én meg csak álltam: ezek nem unják ezt? A közös életélményükből meg ki voltam rekesztve, ami egyébként nem fájt. Voltak köztük annyira dörzsöltek, hogy az már nekem is sok volt, másokat meg teljesen gyagyásoknak tartottam. Itt találkoztam először halmozottan fogyatékos gyerekekkel is, ami szintén megviselte a lelki- és a kedélyállapotomat.

Én eléggé barátkozó típusú vagyok, de hónapokig teljesen egyedül voltam, magányosan. Aztán találtam egy vagány, temperamentumos cigány kiscsajt. A stikában dohányzás hozott össze bennünket. Ő ismertetett meg az itteni viszonyokkal, általa lettem bennfentes az itteni életben és szokásokban. A szabadságot éreztem meg benne, és egyáltalán nem zavart az, hogy roma származású. Egészen a haláláig jó barátnők voltunk, a gyerekeiről most is tudok. A tanulásban is segített, mert jó tanuló volt, és egészen egyszerűen kényszerített arra, hogy ha már “analfabéta” vagyok, akkor tanuljak. Először az ipariba tettek be, kefe- és seprűkötést tanulni. Az én iskolai tudásom csak ezt tette lehetővé.

Közben azért zajlott az élet, és rám köszöntött az igazi nagy szerelem, ami már a maga kendőzetlen valóságában jelent meg, úgy, ahogy kell! Szörnyű csapdába estem: terhes lettem. Persze a szüleim előtt titokban kellett tartanom, de szerencsémre volt egy rendes nevelőtanárom, akinek a segítségével össze tudtam szedni annyi pénzt, ami elég volt arra a bizonyos injekcióra, ami 1600 forintba került. A pénzt is vissza kellett fizetnünk, a szerelem is húzott, mindezeket megoldani és feloldani nem volt könnyű leányálom. Amikor meghallottam a barátom hangját, a gerincemen máris “felállt a szőr”, tudtam, hogy ez a pasi a végzetem, nincs menekvés. Ha még az elején valaki azt mondta volna, hogy Mari, te ezzel a fiúval le fogsz feküdni, tiltakoztam volna, de csak az illem kedvéért.

A gyengénlátó barátomnak azonban nem kellett nemlátó feleség. Ugródeszkának és tanulónak nagyon jó voltam, ráadásul príma anyag! Ezt akkor én persze még nem tudhattam. Az együttléteinkre az intézeten belül találtunk megoldást. A fiatalság előtt nincs megoldhatatlan feladat, ha két ember elhatározza, hogy úgy lesz, száz őr is állhat, a fiatalok akkor is megtalálják a módját. Nagyon szigorúan fogtak bennünket az intézetben, ez még szebbé és romantikusabbá tette az együttléteinket. Mindig ünnep volt a számunkra a sok-sok várakozás után a lopott gyümölcs.

Ma már nincs ez így, a fiúk, lányok szabadon mászkálnak ki-be egymáshoz. Nem azért, mert öregszem vagy konzervatív lennék, de úgy érzem, a mai fiatalok hamar kiégnek. Sok tizenöt éves szégyelli, ha még szűz, rajta, essünk túl rajta, gondolják. Mivel én komolyan hittem azt a mondást, hogy egy anya mindent meglát a gyereke szemében, amikor hazamentem, napokig lesütött szemmel mászkáltam otthon. Anyukám meg is sejtett valamit, ha nem is a teljes igazságot. Megváltozott a viselkedésem, és ezt az ő szeme észrevette. Parasztasszony létére azonban volt annyira tapintatos, hogy közvetlenül, egyenesen sohasem hozta szóba. Kezdett úgy beszélni velem, mint egy nővel. Most már én is sokkal jobban figyeltem a nőket, mert már én is annak számítottam magam. Többé-kevésbé felnőtt lettem. Otthon már nem éreztették velem, hogy jó lenne, ha kimennék, ha olyasmit akartak megbeszélni, amit nem az én gyerekfülemnek szántak. Ezzel is tudomásomra hozták, hogy a szemükben megszűntem kisgyerek lenni. Véletlenül hallottam meg a következő beszélgetést: – Na és mit tudod, kivel hempereg Pesten? – mondta apám. Anyukám a maga természetes egyszerűségével azt felelte: – Na és, ha valami lesz, az akkor is a te unokád lesz. – Annyira jólesett hallanom anyukám szavait, hogy el nem mondhatom. Biztos hátteret érezhettem a hátam mögött. Egyikük sem tudta meg, hogy hallottam ezt a beszélgetésüket, sajnos anyukám már nem is tudhatja meg...

Elvégeztem az ipari sulit, és elmentem dolgozni, mindeközben a fiúm meg lelépett. Nyolc éven át szenvedtem, és még akkor is őt szerettem, amikor először férjhez mentem. Olyan lánnyal kezdett el járni, aki hozzám képest látó volt. Kétszeres döfés volt ez a számomra, és kegyetlenül megalázva éreztem magam. Úgy éreztem, hogy a nemlátásom alapján lettem kihasználva és megalázva. Csak nyolc év alatt tudtam ezt feldolgozni. Mit várhatok én, a vak a jövőtől? Bosszút nem álltam, pedig bőven lett volna alkalmam keresztbe tenni a volt fiúmnak, de én nem vagyok olyan ember. A nők többsége azért nem veszi ilyen simán a kanyart.

Az ipari elvégzése után pihentem egy évet, volt mit kipihennem. Azután elkezdtem az általános iskolát, tizenhét évesen. Az első négy évet tizenöt perc alatt végeztem el. Kikérdeztek a tananyagból, amit tökéletesen fújtam. A hátralévő négy osztályt két év alatt tudtam befejezni, de milyen áron! Reggel ötkor keltem, és mentem a kefegyárba dolgozni, délután öttől kilencig az iskolában voltam, majd éjfélig tanulhattam az anyagot, és írhattam a feladatokat. Még az ellenségemnek sem kívánom azt a két évet. Tizenkilenc évesen fejeztem be, és ekkor belevetettem magam az olvasás gyönyörűségébe. Külön öröm volt a számomra a hangos könyvtár felfedezése, ekkor már gátlástalanul hódolhattam a szenvedélyemnek. Kezdtem magam embernek érezni, mert összemértem magamat azokkal, akik végigszenvedték a vaksulit tíz éven keresztül. Mindenféle értelemben, szellemileg és érzelmileg is én jártam jobban, mert ami tudást lehetett, én is megszereztem, és mégis szabadon élhettem, nem tettek nyomorékká. Azóta is úgy gondolom, hogy így volt jó az egész gyerekkorom, ahogy történt. Be tudtam magamnak bizonyítani, hogy képes leszek a későbbiekben, ha kell, akár a jég hátán is megélni.

A felkerülésemkor a fehérbotnak még a fogalmát sem ismertem. Eleinte kézen fogva mentem át a Szövetségbe a társaimmal. Az első tanévnyitó után ment mindenki, amerre látott, csak azt vettem észre, hogy a tanszereimmel kettesben maradtam. Arra sem emlékeztem, mert nem figyeltem rá, hogy ha kimegyek az udvarról, jobbra vagy balra kell-e fordulnom az intézethez vezető úton. Fej vagy írás alapon balra fordultam ki a kapun, szerencsére az egyenes tartása nem okozott gondot, a két kezem tele volt cuccal. Persze arra sem emlékeztem, hány keresztutcán jöttünk át. Talán azért nem estem kétségbe, mert nem használtam még fehérbotot, így a hiánya nem okozott olyan pánikhangulatot bennem, mint azokban a vakokban, akik használják, és egyszer csak ottfelejtik valahol. A trolimegállónál utolértek a végzősök, észrevették a “magabiztosságomat”, és felkarolva visszakísértek az intézetbe. Rájöttem, hogy ennek a fele sem tréfa. Szereztem egy fehérbotot, és elkezdtem házon belül gyakorolni. Teljesen ismeretlen helyeket kerestem, ahol egyedül próbálkozhattam, voltam még a kazánházban is. A fehérbot átka az volt, hogy elvesztettem az addigi bátorságomat, és most már nélküle ki sem merek mozdulni.

Megtaláltam az embereket, meg is ismertem őket, aminek az lett a következménye, hogy én is vak lettem. A kefegyári munkát iszonyú rabszolgamelónak éreztem. Megalázó, büdös gályázás volt.

A fiúkkal való kapcsolatom úgy nézett ki, hogy amikor a témára kezdtek térni, mindig gyorsan leléceltem. Egyszerűen képtelen voltam bárkivel szorosabb kapcsolatot teremteni. Olyan erős volt bennem a régi szerelem, hogy nem tudtam felengedni. Képtelen voltam azt a fiút “megcsalni”. Húszéves koromban ismerkedtem meg az első férjemmel, aki megérezhette, mi van a lelkemben, mert hosszú ideig csak jó pajtások voltunk, és engem ez fogott meg. Ő sem látott. Hozzámentem feleségül, de nem kellett volna. Azt hiszem, neki meg én okoztam lelki sérülést. Ha később véletlenül találkoztunk, sokáig hozzám sem szólt. A mostani férjemnek köszönt, nekem meg nem.

A házasságunk alatt külön intézetben laktunk, de még így sem mehettünk fel egymáshoz. De mire jó a lepedő? Arra, hogy a kedvest felhúzzuk rajta! Késő este így csempésztem be az ablakon, hajnalban meg ugyanott röpítettem ki. Ha kiderült volna, hogy a férjemmel töltöttem az éjszakát, kirúgnak az intézetből. A férjem segítségével tanultam meg a telefonkezelői ismereteket. Bementem vele a munkahelyére, összekapaszkodva, mert úgy csak könnyebb. Együtt elesni nem olyan megalázó, mint egyedül. Az első munkahelyemmel meg azért volt szerencsém, mert előttem még nem dolgozott ott vak, nem volt, aki elszúrja a renoménkat. Már a második napon egyedül kellett bemennem, nemcsak azért, hogy magamnak bizonyítsak, hanem a vállalat vezetőinek is. Egy vak embernek meg kell tanulnia még akkor is figyelni, ha vezetik. A város térképének is úgy kell a fejemben lennie, akár a lakásoménak.

Lehet, hogy elvacakoltunk volna még egy-két évet ezzel a házassággal, de mit ad isten, újból szerelmes lettem. Valószínűleg ez gyorsította az elválásunkat. Érett nőként már úgy válogattam meg a partnereimet, hogy én is jól járjak. Tudatosan kerestem olyan kapcsolatokat, hogy a barátom legalább egy kicsit lásson. Zajlott ilyenformán az életem, míg aztán találkoztam egy fiúval, akiből talán többet néztem ki, mint az eddigiekből. Társadalmi munkában, mint KISZ-es, büféztem, és ott ismerkedtünk jobban össze, ugyanis Debrecenből már korábban ismertük egymást. Az egész ipse, úgy, ahogy volt, megtetszett. Tudtam, hogy néz ki, a drót ugyanis jól működött. Addig-addig találkoztunk, míg egyszer csak megkértem a kezét! Kevertem-kavartam, és mire észhez tért, már a vőlegényem volt. A valamirevaló ügyes nők saját maguk “kérik meg a kezüket”... Hamarosan be is mutatott az édesanyjának, de az öreglány az első perctől ellenséges volt velem szemben, mivel minden fiús mama olyan menyt akar, aki lát. Láttam, hogy itt bajos lenne élni, de azt is tudtam, hogy az intézetből meg ki kell jönnöm, és spórolni is kellene, ha önálló lakást szeretnénk.

Kétévi együtt járás után, 1985-ben házasodtam össze Jóskával. Nagyon vehemens és komoly ellenfél volt az anyja. Nagyon keményen állt velem szemben, mint nő a nővel! Az orra előtt kellett bizonyítanom, de mivel én akartam a fiát, belementem a buliba. Még akkor is, ha meg kell járnom a purgatóriumot, kezdődjön a harc, gondoltam. Ha te győzöl, akkor lelécelek, de ha én, akkor viszem a zsákmányomat. Odaköltöztem hozzájuk. Azt a két évet senkinek sem kívánom! A “mama” csak úgy véletlenül felcserélte a fűszertartóimat, vagy kivette a szemetesből a vattát, és az asztalra tette. Az volt a szép, idilli időszakunk, amikor fél évig nem szóltunk egymáshoz. Egy kicsit “hiányzott”, hogy nem tudtam a mamával beszélgetni, de hát mit meg nem tesz az ember az ügy érdekében. Szegény férjem… A szerelem és a szeretet adott erőt mindehhez. Tudtam, hogy csak vele lehetek az, aki lenni akarok. Ő majd tud segíteni, kipótolja az én hiányosságaimat. Amikor megtudtuk, hogy lesz saját lakásunk, a mama megenyhült egy kicsit. Már öt éve nem is láttam ugyan, de nem baj... A férjem rendszeresen elviszi a gyerekünket a nagyihoz, segítenek neki, ha kell. Mivel nagyon beteg, most már én is mosok, főzök, vasalok rá. Bennem véget ért a harc.