ÚJRA FELÜLNÉK A VONATRA

Kiss Katalin (34 éves)

– Öten vagyunk testvérek, én harmadikként jöttem a világra. Mivel volt két idősebb testvérem, a szüleim észrevehették, ha az én fejlődésemben vagy a viselkedésemben valami másként történik. Féléves korom táján figyeltek fel arra, hogy nem érzékelem a fényt és a mozgást. Az orvos persze nem hitte el, hogy egy vidéki anyuka érthet ilyesmihez. Abban az időben ennyit törődtek a vaksággal, pedig korántsem én voltam az egyetlen ilyen gyerek a környéken. Igaz, Berettyóújfalu akkor sem volt a világ közepe. Anyukám azonban tovább bizonygatta a maga igazát, hozzátéve, hogy koraszülött voltam, ezért inkubátorba kerültem. Ilyen körülmények között kezdődhetett el a velem kiegészült családi életünk. A testvéreim jól látnak, egyikük sem volt koraszülött. A mindennapi életben nagyon sokat tudtak segíteni. Ott, a vidéki környezetben ugyanúgy másztam velük fára, vagy éppen bicikliztem a húgommal. Látók mellett, látóként nőhettem fel. Számomra ez érthető módon nagy könnyebbséget jelentett, és ők is megtanulták a helyzetet kezelni.

Kétéves koromig nem láttam semmit, azután jött egy fényérzékenységnyi látás. Inkább arra is azt mondanám, hogy nem láttam, hiszen a fizikai világ kiesett a látóteremből. Igazán drasztikusan négyéves koromban tudatosult bennem a nemlátásom. Az történt ugyanis, hogy apukám felment a padlásra antennát szerelni, nekünk, gyerekeknek persze fent volt a helyünk, hogy megnézzük, mit szerel apa. Igen ám, de a munka végeztével engem fent felejtettek. Nem találtam meg az ajtót, és mivel hiába kiabáltam, leugrottam a tetőről. A saját figyelmemet ez a szerencsésen végződő kényszercselekedet hívta fel arra, hogy más vagyok, mint a többiek. A családomra minden bizonnyal sokkoló hatással volt a dolog.

Látóiskolába kezdtem járni, mert a látóvilágban nőttem fel. Mind a mai napig küzdök azért, hogy egészségesek között legyek, nem akarok elkülönülni a valós környezettől. Már gyerekkoromban elvártam magamtól, hogy ugyanúgy teljesítsek, mint az osztálytársaim. A szüleim hangulati alapon kezelték azt, hogy mikor mit tud vagy nem tud megcsinálni a kislányuk, ezért sokszor azonos feladatokra is különbözőképpen ítélték meg a képességemet. Bár tudtak róla, hogy létezik speciális iskola, de szerencsémre a falusi iskola igazgatója humánus ember volt, és ezért a helyi suliba kezdhettem el járni. A feltétel azonban az volt, hogy tanulnom kell, úgy kellett tudnom a tananyagot, mint a többi gyereknek. Írni vastag filccel, olvasni meg egy ideig még nagyítóval tudtam, de leginkább szóban feleltettek. Visszagondolva nem is tudom eldönteni, melyik iskola lett volna jobb. Egyrészt előnyt jelentettek volna a speciális taneszközök, másrészt viszont az egészséges környezet beilleszkedésre nevelt. A nemlátó iskola talán több továbbtanulási lehetőséghez tudott volna segíteni, emiatt néha azért elkeseredem. Az sem mindegy, hogy az ember hová születik, mert sajnos mind a mai napig Budapest-centrikus az ország. Vidéken melegebbek, nyíltszívűbbek az emberek, sokkal családiasabbak az iskolák. Nemcsak tanulni járnak oda a gyerekek. A szinte családias hangulat jellemző a tanárokra is, ami itt Pesten is elkelne.

Minden rosszban van valami jó. Bár diplomát nem szereztem, de az akaratomat, a küzdőképességemet és az élni akarásomat kellőképpen gyakorolhattam. Magamnak kellett felépítenem önmagamat. Visszagondolva sem gyerekkoromban, sem a későbbiekben nem éreztem, hogy a nemlátásom miatt kiközösítettek volna. Nem. Csak én nem tudom még kellőképpen elfogadni az állapotomat és az ebből következő helyzetemet. Még mindig van bennem berzenkedés, hogy miért pont én kerültem ilyen helyzetbe? Számomra az a legnehezebb, ha érzem, hogy a legnyilvánvalóbb helyzetben nem kapok segítséget, amikor pedig még a vak is látja, hogy... Nem tudok segítséget kérni, nagy küzdelmembe kerül önmagammal. Márpedig ha élni akarunk, akkor nincs mese, ha nem kapunk segítséget, akkor kérni kell, ha kell! A beilleszkedés az emberi közösségekbe viszont nekem nem jelent gondot.

Az általános suliban szerintem nekem sem adtak több kegyelemjegyet, mint bármely más osztálytársamnak. Azt gondolom, hogy amikor a pályaválasztásra került a sor, akkor, a vidékre jellemzően, Debrecenben, a tanácsadáson nem tudtak mit kezdeni velem. Papíron szerepelt egy-két kiváltságos szakma, telefonos, kosárfonó, kefekötő, könyvkötő, ezekből akár választani is lehetett. Felmértem a saját képességeimet, hogy megfelelő segédeszközök nélkül hogyan tudnék boldogulni a továbbtanulás terén. Egyébként sem volt biztos hátterem, nem volt kellőképpen megalapozva, hogy belevágjak egy érettségibe. Találtam egy telefonközpontos állást, ott viszont osztozni kellett egy íróasztalon. A kolléganőm természetesen látott, és bár abban az időben ez a nemlátó emberek számára védett állásnak számított, mégis harc kezdődött a koncért. Mivel ő már ott dolgozott, és ragaszkodott a szerzett jogához, én nem harcoltam tovább az állásért.

Tizenhat éves lehettem, és a munka mellett végeztem a telefonkezelői tanfolyamot. Tele voltam ambícióval, én voltam az egyedüli vak a környéken, aki rendszeresen járt munkalehetőség után. Vertem az asztalt a hivatalban, és becsöngettem a vállalatokhoz. Kemény és csúnya dolgokba ütköztem, mert olyan tanácsokat kaptam, hogy maradjak inkább nyugton, ha lehet, akkor otthon. Mivel egy fecske nem csinál nyarat, elég sok falnak kellett nekimennem azért, hogy dolgozhassam. A sok harc az akaratomat nem, de a lelkemet igencsak rombolta. Nem tudtam megérteni, miért különböztetnek meg amiatt, hogy nem látok. Sohasem voltam kibékülve az állapotommal, és bizony a sok kudarc ezt csak mélyítette. Az hajtott, hogy pénzt keressek, és az is, hogy legyek valaki. A szüleim adták fel előbb a harcot a sok-sok “majd” hallatán. Túlzottan védtek, pedig sokkal jobb lett volna, ha még jobban erősítik az akaratomat, bár azzal így sem volt problémám. Kár, hogy ők a “szégyen a futás, de hasznos” alapján gondolkodtak.

Évekig tartott, mire beérett a nagy kitartásom gyümölcse. Debrecentől 35 kilométerre sikerült egy telefonkezelői állást kapnom. A megyei szövetségtől segítettek, szerintem ők is megunták már a sok “okvetetlenkedésemet”. Az otthoniakkal beindult a szélmalomharc, mert: – Miért akarsz te napi hetven kilométert utazni, ráadásul reggel hatkor kelni? –Csupa “meggyőző” érvet hallottam. – Mi lesz, ha esik a hó, vagy ha sötétben kell hazajönnöd? – Fogas kérdések. Volt nagy ajtócsapkodás, nem tudták megérteni, miért nem tudok megülni otthon a fenekemen. Természetesen a családomnak is lett anyagi haszna a dologból, és ez idővel megváltoztatta a nézőpontjukat. Az érdekük akkor már azt diktálta, hogy mégis jó, ha eljárok dolgozni. Fényesebb lett otthon az asztal, ezáltal meg szebb a világ. Először megmutatták az utat, azután már könnyebben tudtam közlekedni. Egy vidéki kisvárosban jóval egyszerűbb az élet, mint Pesten. Könnyebb közlekedni, és jobban is segítenek.

Továbbra is tevékeny maradtam, megpróbáltam megvalósítani önmagamat. Külső munkatársként elkezdtem több rádiónak is anyagot küldeni. Bejött, és ez számomra rendkívül fontos volt! A kapcsolat az emberekkel és az állandó mozgás mind jótékonyan hatott az önbizalmamra. Telefontudósításokat adtam, írásos anyagokat küldtem. Örömöt jelentett, amit a szüleim azonban megint csak nem tudtak megérteni. Nem pénzért csináltam, a magam épüléséért tevékenykedtem szorgalmasan. Szükségem volt arra, hogy valamiféle szolgáltatásban részt vállaljak. Igenis volt abban véna és melegség! Milyen jó volt a kapcsolatteremtés, az izgalom és a felkészülés, akár az öltözködés is. Az egész úgy jött össze, hogy felhívtam a szerkesztőségeket, és felajánlottam a szolgálataimat, ők meg vevők voltak rá. A szívemet és a lelkemet is beleadtam ebbe a munkába, és azt tapasztaltam, hogy szívesen dolgoznak velem mint nemlátóval. Tudták, hogy amit megígérek nekik, arra mérget vehetnek. Megbízható, pontos és precíz voltam.

Mivel átalakították a rádiókat, nemcsak én, hanem a többiek is kikerültek a helyükről, gyakorlatilag szétrobbantották az egészet. Szolgáltató- és reklámiparrá változtatták az egész médiatársadalmat. Talán azért, hogy ne szakadjak el a rádiótól, elkezdtem rádióamatőrködni. Amikor hazavittem egy morzekészüléket, otthon hallgathattam, hogy: – Már megint…? – Ennek a hobbimnak is a kapcsolatteremtés volt a lényege. De nem csak az éteren keresztül zajlott az élet. Közös táborozások is voltak. Lementünk a cégem egyik önellátó üdülőjébe, ahová családostul jöttek az amatőrök. Nagy kondérban főztük a lecsót, sütöttük a szalonnát, és közben azért felszereltük az antennákat is. Mindezt én szerveztem meg, hozzám jöttek minden apróbb bajukkal, nem jelentett problémát, hogy nem látok. Én voltam a háziasszony, nekem voltak kötelességeim, beletartozott a tea- és a kávéfőzés is. Lazák, vidámak voltunk, jól éreztük magunkat. Lenni, létezni, ezt tapasztalhattam meg, és ez nagyon jó volt. Ennek a melegét sokáig éreztem még magamban.

Csaknem tíz év telt el ilyen körülmények között. Falun vagy kisvárosban jobban felmerül utcaszerte a kérdés, hogy mikor megy férjhez a lány. Vakéknál természetesen ez sem olyan könnyű, mert hiába talpraesettebb valaki, túl nagy hátránnyal indul. Én igazi nőnek érzem magam, kívül-belül egyaránt. Szeretek öltözködni, kicsinosítani magam, mindez nálam belső igény. Akármilyen világ volt, van vagy lesz, a fiúk terveit alapvetően meghatározza az, hogy egy lány nem lát, legyen bár szép, csinos vagy netalán értelmes. Ez is egy olyan fal, amit elég nehéz áttörni. Bár tudok mosni, főzni és gyereket tisztába tenni, mégis…

Párkapcsolataim azért voltak, és ha kellett, energikusan és céltudatosan meg is tettem a magamét az ügy érdekében. Volt, amikor már elkezdtem drukkolni az egyik focicsapatnak, csak azért, hogy erősítsem a kapcsolatunkat a barátommal. Na ugye, mit meg nem tesz az ember?! De sajnos azt mondta, nem tudja vállalni a nemlátásomat. Bármennyi erőt és energiát fektettem be, eddig mind hiábavaló volt. Minden kapcsolatomban kiderült, hogy nyüzsis típus vagyok, nem amolyan házinyusziféle, akit be lehetne szorítani a csendes társ szerepébe. A kapcsolatokban meghatározó szerepem van, lehet, hogy ez is gátló tényező? Nem szeretik a fiúk, ha a nőnek is van szája, ha értelmes! Harmincon túl azonban az idő is gyorsabban múlik egy nő számára.

A nagy sorscsapás az volt, amikor közölték a munkahelyemen, hogy másnap már nem kell bejönnöm, mert leépítés van… Bennem egy világ omlott össze! Szó szerint kisöpörtek onnan, és tragédiaként éltem meg az eljárást, ahogyan közölték velem. Anyagi veszteség nem ért, de alapvetően megváltozott a jövőm. Vissza a süllyesztőbe, a postás majd viszi a pénzt, és ezzel meg van oldva a kérdés?! A családom örült a postásnak. – Nagyon jó állapot ez neked, kislányom – mondták a szüleim. De én nem találtam annak. Nyakamba vettem megint a megyét, hogy állást és önállóságot keressek. Most azonban már nem volt segítség, nem találtam semmilyen munkalehetőséget. Eléggé megromlott a kapcsolatom a szüleimmel. Mindezek miatt a barátaim segítségével összecsomagoltam, és felültem a vonatra, hogy világot lássak, szerencsét próbáljak. A szüleim a mai napig sem értik, nem tudják, miért jöttem el. Sokáig eltartottam a szüleimet, legalábbis jobb körülményeket tudtam teremteni nekik, és ezt nem szívesen adták fel. Én azonban nem hagytam, hogy ők mondják meg, mit és hogyan csináljak. Nem bántam meg a döntésemet.

Egyedül utaztam fel az ismeretlen Budapestre. Két és fél évvel ezelőtt a Vakok Intézetébe kerültem, és találtam egy telefonkezelői állást. A sok “károgás” ellenére az élet engem igazolt. Az anyagi helyzetemet stabillá tudtam tenni, és a cél érdekében nekiláttam erősen spórolni. Bevált az az érzésem, hogy ha a magam feje után akarok élni, akkor mennem kell, még akkor is, ha a jövő beláthatatlan a számomra. Nem egészséges, ha egy gyerek sokáig él együtt a szüleivel, mert maradandó károsodásokat szerezhet. A megszokás és az egyéb zöngék életképtelenné tehetik az embert.

Az új élet eleje kemény és nehéz volt. Megmondom őszintén, az agilis nő is tud sírni, ha nem látják! Számomra az intézet pokol volt, a labirintusaival együtt. Azután szereztem virágot, és a társaimmal átrendeztük a szobánkat. Tudtam, hogy nekem ez csak ugródeszka, én csak önkéntes rab vagyok itt. Keserves időket éltem meg, amíg ott laktam, és így utólag azt mondom az utánam következőknek, hogy mindenhová, csak oda ne! Minden rosszban van azonban valami jó. Nekem a jó az volt, hogy az ott töltött idő alatt nagyon meg tudtam fogni a pénzt. Két évig azon a koszton éltem, amit az intézet konyhájáról elém tettek. Különösebb fantázia nélkül is ki lehet találni, hogy nem Gundel-díjas az “étterem”, de olykor egy lekváros kenyeret lecsúsztattam a torkomon, flancként. Mindenről lemondtam a szent cél érdekében, ami nem volt más, mint hogy önálló lakásom lehessen. Pénz, pénz és pénz!

A másik fontos tényező, amely meghatározó szerepet játszott az életemben, a VERCS. Elsődlegesen az volt az isteni, hogy átköltözhettem hozzájuk, mert nem tudom, meddig bírtam volna még ki az intézetben. A rehabilitációs csoportnál a személyi és az életfeltételek is optimálisak voltak számomra. Kulturált környezetben, hozzám hasonló társakkal voltam együtt. Megtanítottak fehérbottal közlekedni, és segítettek pszichésen feldolgozni a vakság miatti problémáimat. Bár már nem lakom ott, de sokat járok vissza beszélgetni az újabb és újabb ismerősökkel. Egyikük azt mondta: – Te úgy érzed itt magad, mintha otthon lennél! – Igen, valóban úgy érzem. Melegszívű és segíteni akaró emberek dolgoznak ott, akiknek talán nem is munka a munkájuk. Érződik bennük a vágy, hogy minél hatékonyabban tudjanak segíteni, személyre szólóan. Ez azért fontos, mert hiszen nem munkadarabok vagyunk, hanem lelkileg kicsit padlón lévő emberek. Nem szabad elfelejteni, hogy a Vakok Intézete és a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja két teljesen más intézmény, de még mennyire mások! A VERCS-ben minden szükséges tudást megadtak az életmódváltáshoz, amit három hónap alatt csak lehet.

A lakással és a háztartással kapcsolatos munkák nem okoznak problémát, mert ezeket bőven gyakorolhattam otthon. A legfőbb gondot számomra az önálló közlekedés megtanulása jelentette. Mivel Berettyóújfaluról jöttem fel Budapestre, természetszerűleg nem lehetett helyismeretem. Próbálja csak meg valaki, milyen irtózatosan nehéz egy csendes, kis forgalmú város után a zajos világvárosban közlekedni, csukott szemmel! Most már úgy érzem, ha nem is jól, de megfelelő módon tudok közlekedni a városban, és ez egyre nagyobb magabiztosságot ad nekem.

A pszichés feldolgozás legjobb módszere problémáink folyamatos és tartalmas megbeszélése. Ebben csak olyan emberek tudnak segíteni, akiket teljes mértékben el tudok fogadni, amikor olyan ez már, mintha az anyukámmal vagy önmagam látó alteregójával beszélgetnék. Ilyen emberek dolgoznak itt a VERCS-ben. Úgy érzem, hogy nem volt hiábavaló küzdelem számomra az itt eltöltött idő. Be akartam bizonyítani az itt dolgozóknak, hogy nem hiábavaló a munkájuk.

A tanfolyam vége után azonban nekem is el kellett költöznöm, de hová? A baráti körömtől jött egy isteni szikra, egy üres lakásra hívták fel a figyelmemet, amely, igaz, nagyon lelakott állapotban volt, de mégiscsak lakás. Lehet, hogy másnak a kutyaháza vagy akár a disznóólja is különb, de én megszereztem ezt a lakást. Mindegy, hová, csak a Vakok Intézetébe ne! Ezt az önkormányzati lakást teljesen felújítottam, vettem használt bútort, hogy otthon érezhessem magam benne. Barátok és ismerősök segítettek, de több szakipari munkát mesteremberekkel kellett megcsináltatnom. Volt értelme a kétévi nagyon kemény spórolásnak!

A barátaim egy baptista közösség tagjai, én is tagja vagyok. Kezdettől fogva megbíztam bennük. Az egyikük bankban dolgozik, a spórolt pénzemet az ő segítségével tudtam kamatoztatni. Ők is látták azt, hogy céltudatos ember került közéjük, és azt hiszem, ezt méltányolták a segítségükkel. Nagyon természetesnek tűnt részükről a segítségnyújtás, aminek örültem. Mivel szerencsére mindegyikük lát, ilyen módon szembesülhettek a nemlátással. A ház lakóinak is meg kellett szokniuk, hogy egy nemlátó nő merészkedett be közéjük. Ki kellett derülnie számukra, mennyire vagyok életképes, csak azután kerülhettünk kicsit közelebb egymáshoz. Mosolyogtam és köszöntem, ha találkoztam valamelyikükkel, de az áttörést egy tévéfelvétel jelentette. Abban a műsorban láttak, amelyben egy sminktanfolyam lelkes hallgatójaként éppen gyakorolom a női praktikákat. Ezután már tudtak előre köszönni a házban lakók, és volt már “Katikázás” is. Meggyőződtek arról, hogy normális élet folyik vakéknál, ami egyébiránt igaz is. Máskülönben sem kell félni, mert nem harap a néni! A sminktanfolyamon szerzett tudásom nagy magabiztosságot adott, mert felfigyeltek rám a látó emberek, és érdeklődő kérdéseikre számukra meglepő választ kaptak, mégpedig azt, hogy én készítettem el a sminkemet. Azt, hogy milyenre sikerül megcsinálnom, visszajelzi a külvilág, és azt hiszem, nem ámítanak, amikor dicsérnek. Talán mint nőt is komolyabban vesznek, és remélem, jobban fel fognak figyelni rám, arra, hogy milyen ember vagyok. Remélem, hogy a keményen küzdő nőből a nőiesség is kitűnik.

Amióta Budapesten élek, volt egy nagy szerelmem, aki nem látott. Nagyon hasonló az érdeklődési körünk, például a természetgyógyászat, a lélekkutatás, a filozófia és a pszichológia. Ezek mind azután kezdtek érdekelni, miután feljöttem Pestre. A személyiségem fejlesztése céljából is fontosak a minél teljesebb körű ismeretek, ezért a lehetőségeimhez képest megpróbálok tanulni, szabadegyetemen, természetgyógyász-suliban. Elmentem minden életmódtáborba is, amelyről csak tudomást szereztem. Tanulni vágyó és nemlátó emberként is megméretődtem a táborokban, súlyosbítva azzal, hogy helyismeretem sem volt. A többiek is éles helyzetbe kerültek, fel kellett találniuk magukat. Amikor már tapasztalatokat szereztek arról, hogy hasonló az érdeklődésünk, vagy arról, hogy életképes vagyok, akkor már bátrabban mernek közeledni, és könnyen befogadják az embert. Mindezért nekünk, nemlátóknak sok energiát kell befektetnünk, de megéri, mert nincs más lehetőség a számunkra, ha jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben. Lehetünk egyenrangú társak, csak ezzel nem szabad visszaélnünk, nem szabad kihasználni és sajnáltatni magunkat. Nekünk sem jár több és jobb, mint bárki másnak. Ha közülünk valaki normális, ad magára, és képes a fejlődésre, akkor megbecsült és értékes tagja lesz a környezetének. Nem jelentett gondot, hogy amikor felszállt egy anyuka a buszra a gyerekével, én teljesen természetes módon felálltam, és átadtam az ülőhelyet. Ha így viselkedünk, nem lehet gond a megítélésünkkel.

Bár rendkívül nehéz volt a pesti időszakom eleje, ha még egyszer döntenem kellene afelől, otthagyjam-e a szülői környezetemet, habozás nélkül megtenném ma is. Energia, ambíció és kitartás nélkül nem lehet életképes az ember. Mindenkinek az a célja, hogy emberi módon, emberként éljen, az enyém is az! Kíváncsian várom a jövőt, bízom benne, remélem, hogy a magánéletem is rendeződik rövid időn belül. Ha nem muszáj, nem szeretnék egyedül élni, de nem szeretnék olyan életet adni, olyan gyermeket a világra hozni, aki nem láthatja a mindennapok arcát.