PÁRHUZAMOS SZÁLAK TALÁLKOZÁSA

Bea (42 éves) és József (43 éves)

Bea: Egészségesnek születtem. Négyévesen, 1962-ben agyhártyagyulladás miatt megoperáltak. Ma már viccesen azt szoktam mondani, hogy kislánykoromban a felelőtlenség vírusa támadott meg. Úgy érzem, hogy a hanyagság áldozata lettem, mert az orvos nem ezzel a betegséggel kezelt. Pannonhalmán laktunk, ahol nem volt gyermekorvos, ezért a körzeti orvos jött ki hozzánk. Amikor felfedezték a valódi betegségemet, akkor már repülőgéppel kellett felszállítaniuk Budapestre, az egyik klinikára, ahol azonban nem vettek fel, mondván, hogy nekem már annyi. Debrecenben műtöttek meg, háromszor kerültem a klinikai halál állapotába. Tulajdonképpen ma sem értem, hogyan maradhattam életben. A bal szemem látása megmaradt, de a jobb szememet az agyhártyagyulladás teljesen tönkretette.

Sokáig a szüleimet is okoltam a velem történtekért, de ma már tudom, hogy nem tehettek róla. Nem akartam elfogadni ezt az új állapotot, és szerencsémre látóiskolába kerültem. Igen ám, de egyre közelebb és közelebb kellett ülnöm a táblához, hogy lássam a felírt szöveget. Odáig fajult a látásromlásom, hogy az első osztály vége felé már csak akkor láttam a táblát, ha előtte álltam. Kiraktak az iskolából. A következő lépés az lett volna, hogy a vakok iskolájába kerüljek. Anyukámék azonban erről hallani sem akartak, mert vidéken ilyenkor a megbélyegző “intézeti gyerek” titulus ugrik be. Nem akartak menhelybe adni, nehogy lelencgyerek legyek. Azzal, hogy kiraktak a suliból, a szabadságomat kaptam vissza, legalábbis akkor ezt gondoltam. Később tudtam meg, hogy a szüleimet sokszor szólították fel és bírságolták meg hivatalos helyről. A dolog azonban halogatódott, és csak tizennégy évesen jöttem rá, hogy ez azért nekem sem jó.

Tizennégy éves koromig egyetlen osztályt végeztem el. Amikor a nővérem megjött az iskolából, vele együtt tanultam, tehát nem voltam analfabéta. Számomra ez akkor ideális tanulási mód volt, mert akár az orrom hegyével is olvashattam, nem volt probléma. Az iskolában viszont a gyerekek nagyon rá tudnak szállni arra, aki valamilyen okból kilóg a sorból. Az otthoni háztartási munkákból ugyanúgy ki kellett vennem a részemet, mint a többieknek, de nem ért megkülönböztetés a gyerekpajtásaim részéről sem, ha együtt játszottunk. Kamaszkoromban kezdtem el erősködni, hogy én is iskolába akarok járni, mégpedig abba a gimnáziumba, ahová a nővérem kezdett járni. A szüleim végül beadták a derekukat, egy győri vizsgálat eredményével a zsebemben felkerültem Budapestre, a vakok iskolájába.

Újból elsős lettem! A túlkorosok közé kerültem, de hamar rájöttem, hogy ez egy nagy nulla, az itt megszerezhető tudással semmit sem lehet kezdeni. Az egyik tanárom felfigyelt arra, hogy ennél valamivel több van a fejemben, és együtt kértük az iskola igazgatóját, hogy osztályozóvizsgát tehessek. Ez azt jelentette, hogy negyedévenként végeztem el egy-egy osztályt. Két év alatt befejeztem az általános iskolát. Az első évben még a gyengénlátókhoz jártam, de a második évben már a vakokhoz. Az első évben az volt a gond, hogy a fehér papíron néztem a Braille-pontokat, ami nagyon fárasztotta a szememet. Ezért kénytelen voltam valóban megtanulni a pontírást, ami annyira nehéz feladatot jelentett számomra, hogy szinte egész nap csak ennek a tanulásával foglalkoztam. Óriási akaraterővel tanultam, mert rájöttem, hogy tanulás nélkül nincs jövőm! Bizonyítani akartam, elsősorban a látóknak, azt, hogy én is tudhatok annyit, mint ők. A nyolc osztályt végig kitűnővel végeztem el. Nagyon nehéz volt ezt megcsinálnom. Ezért-e vagy másért, a gyerekek kiközösítettek. Úgy próbáltam meg beilleszkedni közéjük, hogy elkezdtem rosszalkodni. Beleszóltam az órákon a tanár magyarázatába, azért, hogy büntetésből kiküldjön a folyosóra. De hiába igyekeztem a magam módján, nem járt sikerrel az iparkodásom. Igazából a lányok nem fogadtak be. A tanárok viszont nagyon megszerettek. Nem kellett velem kínlódniuk, inkább az volt a “baj”, hogy túl gyorsan tanultam. Jó volt a memóriám, ez azt is jelentette, hogy az egy hónappal korábbi tananyagra is emlékeztem.

Az igazi nagy megrázkódtatás az volt, hogy a szabadságból a börtönbe kerültem. Maximálisan korlátozták a szabadságomat, mindenre engedélyt kellett kérnem, még arra is, hogy elmenjek egy pohár vizet inni. Állandóan büntetésben voltam, és akkor vettem igazán hasznát a Braille-tudásomnak. Ha éjszaka állítottak ki büntetésből a folyosóra, nyugodtan tudtam olvasni, de a pokróc alatt is ideális körülmények voltak számomra a művelődéshez. Ezekben az időkben sokat spóroltam az intézetnek, már ami a villanyszámlát illeti. Olyan eszméletlen nagy akarás volt bennem, amit talán a lázadás hozott ki belőlem. Akkor még azt hittem, hogy egyenlő lehetek a látó emberekkel, ma már tudom, hogy túl nagy a hátrányunk velük szemben.

A szüleim, amikor csak lehetett, jöttek látogatni. Vezeklésnek tudtam be a szorgalmukat, amiért nem járhattam folyamatosan az iskolai osztályokat, és azt hiszem, ekkorra a kapcsolatunk már felszínessé vált. Gyakran eszembe jut, hogy már az első napon meg akartam lógni az intézetből. Vidéki lány voltam, tudtam fára mászni, nem jelentett igazi gondot az intézeti kerítés. Kimásztam annak rendje és módja szerint, indultam volna a Keletibe, hogy hazautazzak, és akkor ki jön velem szembe? Az iskola igazgatója! Pannonhalma helyett az intézetbe vezetett vissza az utam, ráadásul egy hónapig ki sem tehettem a lábamat az épületből.

Azért akartam meglógni, mert szinte féltem attól, amit az intézetben tapasztaltam. Mindenki nekem jött, az is furcsa volt, hogy le-föl sétálnak a folyosón, mint a gépek. Senki sem magyarázta el nekem az okokat, csak parancsolgattak, utasítgattak, hogy üljek le vagy álljak fel. Az egész ottani valóságot “börtöntechnikának” neveztem el. Ehhez a teljes korlátozottsághoz én nem szoktam hozzá. Nem mehettem le egyedül az udvarra, ha éppen kedvem lett volna. Majd ha a nevelő is akarja, de akkor is csak csoportosan, annak rendje és módja szerint! Mielőtt idekerültem, arra számítottam, hogy ez egy normális iskola lesz. A dedós módszerek, a nevelők és a gyerekek is idegenek maradtak a számomra. Úgy éreztem, ez a bolondokháza, és mi vagyunk a nem normális gyerekek.

A tanárokkal jó volt a kapcsolatom. A szigorúságot nem tartottam rossznak, de az igazságtalanság ellen mindig lázadtam. Volt arra példa, hogy a tanulószobán hamar befejeztem a tanulást, ezért elővettem egy “civil” könyvet, és elkezdtem olvasni. Odajött hozzám a gyermekfelügyelő, elvette a könyvemet, és ráadásul két órán keresztül a terem közepén kellett állnom büntetésből. Az ilyen és ehhez hasonló módszereket nem tudtam elfogadni, pedig volt belőlük bőven. Ha az ember megpróbált szólni, netalán érvelni, akkor kiállították a fűtetlen folyosóra. Velem ez meg is történt. Valamilyen “főbenjáró” bűnt követhettem el, mert az egyik nevelő kiküldött a folyosóra, hogy büntetésből ott álljak kint egész éjjel. Tél volt, a köves folyosó fűtetlen és rideg. Éjjel két órakor meglátott a másik nevelő, és elszörnyülködött azon, hogy ott állok. Beküldött aludni a terembe, de jött a “kedvencem”, és visszaküldött a folyosóra, mert, mint mondta, még nem járt le a büntetésem. Ez a nevelő nem tűrte el, hogy lázadtam a rendszer ellen, hogy felléptem vele szemben a gyerekek érdekében. Megmondtam neki, hogy nem lehet velünk úgy bánni, mintha tárgyak lennénk. Nála az volt a jó gyerek, aki a sóhajtására: – Na, kislányok, ki hozza nekem ide a hamuzót és a kávét? – szolgai módon ugrott! Én erre sohasem mozdultam, mert nálunk otthon ez nem volt szokás. Ez a nevelő engem kimondottan utált, és be akart törni, mint egy állatot. Nyugodtan mondhatom, hogy szadista volt.

Hajnali öt órakor elájultam a folyosón, akkor jött újból a normális nevelő, aki fogott, és elvitt az igazgatóhoz, hogy elmondjuk neki ezt az embertelenséget. Az esti diákönkormányzaton terítékre került az ügy. A “kedvenc” nevelőm persze mindent tagadott. Azt bizonygatta, hogy magamtól álltam ki, és máskülönben sem akarok beilleszkedni a csoportba. Ekkor jött az a nevelő, aki hallotta és el is mondta, hogy a másik éjjel kettőkor visszaküldött a hálóból a folyosóra. Parázs vita kezdődött köztük, a rendes nevelőm felháborodottan kijelentette a másiknak, hogy ne szóljon bele az ő csoportja belső életébe. A “kedvencem” szerint az egész ügy kiindulópontja az volt, hogy én csúnyán viselkedtem, mert azt mondtam neki, hogy miért kell becsapni az ajtót. Az ajtót meg azért csapta rám, mert nem voltam hajlandó kidobni a kávéjának a zaccát! Nem voltam a szolgája, nem mozdultam. Előfordul, hogy a kollégistának “véletlenül” leszakad a ruhájáról egy-két gomb, mert kicsit túlzott erővel fogja meg egy “szerető” kéz, hogy a téli, hideg folyosó felé irányítsa. Én tudom, hogy ez milyen, de még neki sem kívánom így huszonöt év távolából. Csokit is kár volt vennie nekem a vizsgálat előtt, mert van, amikor a gyomrom nem veszi be, hiába finom! Nem hagytam magam megvesztegetni, és nem dőltem be az ígéreteinek sem. Ugyanolyan maradtam felnőttnek is, amilyen gyereknek voltam, legalábbis ami az elveket és a tartást illeti.

A nevelőnő ötvenéves lehetett, és volt egy jól látó lánya. A vizsgálatot tulajdonképpen megúszta, bár a biztonság kedvéért elment két hét betegállományba. Engem megválasztottak a diákönkormányzat vezetőjének, és feladatul kaptam, hogy minden visszásságot jelentsek. Ezzel jót akartak, de rosszul sült el. Eddig sem voltam a társaim kedvence, de akkor talán még jobban elkülönültek tőlem. Bennük volt a rendszer működési elve, és félhettek a lázadás következményeitől, vagy már azt sem tudták, hogy mi az a lázadás. A nevelővel a későbbiekben nagy ívben kerültük egymást, valahogy nem lettünk barátnők. Néha szóban figyelmeztetett, olykor rövid ideig tartó “egészségügyi kiállításokat” produkált velem, de amúgy nyugis csend volt közöttünk. Volt egy trükkje, amire szerencsére felfigyeltem: nyitva hagyta az asztalfiókját. Ebben az volt a veszélyes a számomra, hogy mivel voltak közöttünk kicsik is, akár játékból is eltűnhettek volna a fiókból dolgok, és akkor engem mint csoportfelelőst elő tudott volna venni. Ezt elmondtam az igazgatónak, aki elfogadta az érveimet és azt is, hogy lemondok a diákönkormányzat vezetéséről. Később, számomra furcsa módon az osztály választott meg úttörővezetőnek. Talán felmérték, hogy bátrabb és tapasztaltabb vagyok náluk. Ez az erős jellem azonban képes volt sírni is, igaz, csak ha senki sem látta.

Nagyon sok válsághelyzetet éltem meg az itt eltöltött két év alatt, és bármit tettem, azt jól átgondolva, meggyőződéssel tehettem. Az akaratom sohasem állt ingatag lábakon. Meg akartam mutatni, hogy én is érek és tudok annyit, mint egy látó. Tulajdonképpen a látók világából jöttem, de egy teljesen más világba érkeztem, ahol nem mindenki tudta az elképzeléseimet tolerálni. Az, hogy jól tanultam, nem volt elég ahhoz, hogy egyenrangú látóként befogadjanak. Ma már mosolygok a naivságomon, de akkor kamasz voltam, tele vágyakkal és hozzá baromi erős akarattal. Ma is azt gondolom, hogy minden ember egyforma, de…

Befejezve az általánost, 1975-ben átkerültem a Vakok Intézetébe. Itt szintén megpróbáltak beskatulyázni, mert beírattak az ipari suliba, ahol kefekötés és szövés megtanulásával nyílt volna óriási lehetőségem a továbbiakra. Nem azért tanultam, hogy kefét kössek, ezért teljesen magánakció keretében fogtam a bizonyítványomat, és elmentem a Teleki Blanka Gimnáziumba. Felvettek. Szorgalmasan tanultam, de mellette jelentkeztem a TIT szabadegyetemére is, angol nyelvre. Lekötöttem magamat, mert egyenlő akartam lenni a látókkal! A gimi utolsó évében beadtam a jelentkezésemet a jogi karra. Tanárnak azért nem akartam menni, mert tudtam, hogy a gyerekek milyen csúnya módon visszaélnek a nemlátó tanár adottságával. Amikor gyengénlátó voltam, én is puskáztam, de később már elítéltem magamat ezért. Ketten jelentkeztünk a jogi karra a Vakok Intézetéből, a fiú társamat felvették. Felháborított, hogy noha én is elértem a felvételihez szükséges pontszámot, azt mondták, hogy egy évfolyamra elég egy vak, majd a következő évben kezdjem el az itteni tanulmányaimat. Ezért otthagytam a gimnáziumot, pedig már közel voltam az érettségihez. A mai napig is ott van a bizonyítványom. Viszont angolnyelv-vizsgát tettem alapfokon, és elmentem dolgozni. Ekkorra tudatosult bennem, hogy az egész nem ér semmit. Akkora lett mindennel szemben a lázadásom, amekkora az elszántságom volt az elején. Beállt nálam az abszolút dac.

A szüleim hívtak haza Pannonhalmára, hogy ott fejezzem be a gimnáziumot, erre sem voltam hajlandó, de arra sem, hogy ott vállaljak telefonkezelői munkát. A szüleim a testvéreimhez akartak felzárkóztatni, akik mindannyian tovább tanultak. Otthon bemutattak egy nálam tíz évvel idősebb férfinak, akinek háza volt és kocsija. Ezt úgy értelmeztem, hogy folyik a kiházasításom, ami számomra visszataszító volt. Otthagytam a szüleimet, szinte teljesen elszakadtunk egymástól, és ez máig alig változott. Azért is álltam munkába, hogy magam tudjam kifizetni az intézeti költségeimet, tehát a teljes függetlenség volt a célom. Ennek ellenére minden hónapban megérkezett egy csekk a szüleimtől az intézet részére.

Dühömben, mivel tetszettem a fiúknak, kiválasztottam egyet magamnak, mint később kiderült, a legpocsékabbat. Állami gondozott volt, és úgy gondoltam, könnyen fogom tudni majd irányítani. Nem sok ésszel megáldott ürge volt, kisegítőbe járt. Mit ne mondjak, a szüleim utálták, amit nem is találtam olyan rossznak. Azt hittem, nekik tartok be, de persze magammal szúrtam ki, de nagyon. Rákospalotára mentem ki albérletbe azért, hogy ne találhassanak meg a szüleim, és hogy ne küldjék a csekkeket az intézetbe. Az esküvőmre azonban küldtem nekik is meghívót. Azzal számoltam, hogy senki sem fog eljönni, ezzel szemben mindenki ott volt a nagy eseményen. Anyukám idegösszeomlást kapott, amikor meglátta a vőlegényemet, de én is úgy terveztem, hogy nem írom alá a házassági papírokat. A tanúm, a vőlegényem testvére viszont aláírta helyettem és az akaratom ellenére. Akkor nagyon-nagyon tetszett az, hogy mindenki fel van háborodva a házasságom miatt. Talán jó viccnek tartottam az egészet. De azt, hogy miért nem tiltakoztam az ellen, hogy a tanúm akaratom ellenére aláírta a házassági okiratot, nem tudom még ma sem. Anyukámat az étteremből vitte el a mentő. Sikerült mindenkit jól felidegesíteni, magamat meg jól átverni hosszú évekre.

Elkezdődött a “boldog” házasság, de rövid idő múltán céltalannak éreztem az életemet. A Piackutatónál szerettem volna elhelyezkedni mint fordító és egyben telefonközpontos. Az igazgató azt mondta, semmi akadálya, csak legyen meg a középfokú nyelvvizsgám angolból. Fél évet tanultam már, amikor a biztonság kedvéért újból megkérdeztem, áll-e még az ajánlat. Mivel közben igazgatóváltás történt, az új szemléletbe már nem fértem bele. A két nyelven beszélő telefonkezelő igénye azt jelentette a számomra, hogy látóval akarják betölteni az állást.

Az életem folyását mindig a kitűzött célok irányították. Bár a házasságom mindennek volt nevezhető, csak ideálisnak nem, mégis úgy döntöttem, hogy egy gyerek tudna igazából lekötni. Nálam azonban kétszer kettő az csak ritkán négy. Terhes lettem, méghozzá veszélyeztetett. Mivel a kedves papajelölttel hadilábon álltam, hazamentem a szüleimhez. Közben kiutaltak egy kisméretű tanácsi lakást a számunkra. Vissza kellett jönnöm, miután a férjemre abszolút nem számíthattam, nem fizette ki még a villanyszámlát sem. Rendbe hoztam az itthoni dolgokat, és beköltözhettünk a Nyugatinál lévő szükséglakásunkba. Ekkor jelent meg a férjem új társa, az alkohol. A férjem azt mondta, azért kezdett el inni, mert én olyan vagyok, amilyen. Annyiban igaza lehetett, hogy nemigen voltam képes vele kommunikálni.

Niki hároméves volt, amikor el tudtam helyezkedni telefonkezelőként. Reggel hatkor már az oviban voltam a lányommal, hogy időre beérjek a munkahelyemre. Délután ugyanez visszafelé. Elismerem, hogy az apa teljesen ki lett zárva az életünkből, de talán nem volt más járható út közöttünk. Az italozása folyamatossá vált, még inkább elhidegültem tőle, annyira, hogy 1983-ban a válás gondolata kezdett foglalkoztatni. A férjem marasztalt, mondván, hogy leszokik az alkoholról. Az ovis Niki lányom meg rendre hozta haza a csoporttársait, és egyre sűrűbben emlegette, hogy testvért szeretne. Ez lett a következő célom! Első nekibuzdulásomban sorra hívtam fel a különböző gyermekintézeteket, hogy örökbe fogadjunk egy testvérnek való gyereket. A környezettanulmányokból nem lettek problémák, de amikor megkérdezték, előfordulhat-e, hogy romlik a látásom, akkor már tudtam, hogy ez az út nem lesz járható. Bár ekkor még egyedül közlekedtem, és a nagybetűs mesekönyvből rendszeresen felolvastam a lányomnak, de a sors kiszámíthatatlan. Még mindig az előítéletbe ütköztem. Nem tudják elképzelni azt, hogy nemlátóként is lehet családban élni és gyerekeket nevelni. Valószínűleg abból indulhatnak ki, hogy ők mire lennének vagy nem lennének képesek a mi helyünkben. A lányomat azért tudom még nevelni, mondták, mert még látok.

Hát ha nincs más út, nem marad más hátra, mint a gyerekhez jutás jól bevált, természetes módja. Be fogom bizonyítani, hogy úgy is fel lehet nevelni egy gyereket, hogy az ember nem lát. Ez idő tájt már tudtam, hogy a látásomat illetően mit várhatok a jövőtől. Utólag azt is megtudtam, hogy ha kimehettem volna külföldre, meg lehetett volna menteni a látásomat, de ma már semmi értelme sem lenne a beavatkozásnak.

Teltek az évek. Bekötötték nálunk a telefont, és közben beszélgettem a telefonműszerésszel. A látókkal mindaddig nem tudtam kapcsolatot teremteni, de ő teljesen másként állt hozzám, mint amit korábban tapasztalhattam. Munkát kerestem éppen, és ő ajánlott egy munkalehetőséget és azt is, ne foglalkozzak azzal, hogy rosszul látok. Ne legyen emiatt kisebbségi érzésem, és ne is sajnáltassam magamat. Kimentem a céghez Óbudára, ahol teljesen közvetlenül fogadtak, és nemsokára megjelent a jóakaróm is. Talán itt éreztem először azt, hogy humánusan bánnak velem. Miután aláírtam a szerződést, bemutattak a közvetlen főnökömnek, a telefonműszerésznek. Ennél a kft.-nél 1994-ben kezdtem el dolgozni. Sokat beszélgettem a főnökömmel, aki nem értette, hogyan és miért tudok annyira lealacsonyodni, hogy a férjemmel együtt éljek. Ő ébresztett rá arra, hogy csak másképpen lehet normális életet élnem.

Ebben az időben nyílt lehetőség arra, hogy megvegyük az önkormányzati lakásunkat. A férjem nyilatkozatban jelentette ki az önkormányzatnak, hogy nem kívánja megvenni. Mivel én viszont a vásárlási szándékomat jeleztem a hivatalnak, amikor a lakás az enyém lett, a férjemnek mennie kellett belőle. Augusztusban indítványoztam, hogy váljunk el, amiből irtózatosan nagy balhé lett. Teleszedte magát gyógyszerrel, és véletlenül pont egy mentőautónak ment neki az utcán. Persze kórházba került, több mint egy hónapig volt ott. Ezalatt arra próbáltak rávenni, hogy vállaljak gondnokságot felette, de ebbe nem mentem bele. Kiugrattam a nyulat a bokorból azzal, hogy megígértem neki, nem válok el. Abban a pillanatban meggyógyult, az orvosok csak néztek az új gyógymód láttán. Valamit azért én is tudok, ha nincs is diplomám! Rövid ideig valóban leszokott a férjem a piáról, de ez az időszak még nehezebb lett. Kihallgatta a telefonjaimat, azután meg összetörte a készüléket. A lakásban található műszaki cikkeket a bizományi kirakataiban láttam viszont stb.

Egy az egyben elszabadult a pokol, ami azt jelentette, hogy mindent megtett azért, hogy lehetetlenné tegye az életünket. A sok gyógyszertől még hülyébb lett, és a gyerekeket megpróbálta egymás ellen uszítani. Megtörtént, hogy levitte a fiunkat a Velencei-tóra. Előtte bevette a gyógyszereit, amikre nem volt szabad alkoholt inni, ettől beszámíthatatlan állapotba kerülhet a delikvens. Éjfélkor hívott a kocsmából, mondván, nem tudja, hol van a gyerek, mert az előbb odaállította a játékautomata mellé, és most nincs ott. Ne izguljak, mert lassan jönnek haza, tette még hozzá. Soha többet nem engedtem el vele egyik gyereket sem. A következő évben közös akarattal beadtuk a válókeresetet. Többszöri öngyilkossági kísérlet után a kórház utalta be a Vakok Intézetébe, ahol annak rendje és módja szerint részegen jelent meg.

Ebben az évben ismerkedtem meg a mostani élettársammal. Mind a ketten telefonközpontosok vagyunk, és már régebbről ismertük egymást mint szakmabelit. Szerettem volna kapcsolatba kerülni a régi ismerőseimmel, ezért körbetelefonáltam őket. Őt is felhívtam, és érdekes módon egyből egymás felől kezdtünk érdeklődni. Akkor elkezdődött valami, de még nem akartunk róla tudomást venni. Ebből az alapból nőtte ki magát azután a kettőnk kapcsolata, ami teljesen más, mint a férjemmel volt. A házasságom felbontására 1996-ban mondták ki a hőn várt igent, azaz véglegesen elvált a sorsunk. A férjem azóta sem foglalkozik a gyerekekkel. Laci tizennégy éves, Niki meg már felnőtt.

Újabb kihívást jelentett az a lehetőség, hogy Amerikában esetleg sikerülhet megmenteni a szemem világát. A telefonműszerész ment ki Amerikába, és a barátnője orvos. Tőlük jött az ajánlat, köszönet érte, a törődésért! A műtét után egy évig tartana a rehabilitáció, de korántsem biztos a siker. Névházasságra is szükség lenne a költségek miatt. Mindent itt kellett volna hagynom. Nem mentem ki, nem hagytam itt a gyerekeimet és az élettársamat.

Amikor az élettársam ideköltözött, a gyerekek azt mondták, hogy végre hazajön az apu! Maguktól szólították így, aminek nagyon örültem. Mivel az élettársam is rosszul lát, ezért a gyerekeim mindent átrendeztek, hogy könnyen tudjon közlekedni a lakáson belül. Mivel teljesen idegen volt számára a környék, ezért bárhova ment, elkísérték, méghozzá nagy örömmel.

Nagyon nehezen tudták elfogadni viszont a gyerekek azt, amikor megjelent egy vakvezető kutya a családban, és már nem kellett örökké kísérniük az élettársamat. A kutyát persze imádják, de hiányzik a megtalált közvetlen kapcsolat, ami a szeretetük bizonyítéka volt. Érdekes módon a kutya kisajátítja a gazdáját, nem engedi meg a mások közelségét, igazi szuka. Mivel egyre jobban romlik a látásom, ezért én is a vakvezető kutya mellett tettem le a garast. Kivettünk a Vakvezetőkutya-képző Iskolából egy kölyköt, akit szeretnék majd megkapni mint kiképzett vakvezető kutyát. Két felnőtt, két fiatal és két kutya, na meg sok-sok kisállat, ez alkotja a nagy családot. Érdekes módon a most hat hónapos kölyökkutya, Kitti, magától jelzi azt, amit lát a nagytól. A saját elképzelése alapján jelzi az akadályokat, tehát megfigyelte és megértette, hogy a másik kutya segítséget nyújt a gazdájának. Mára a két kutya elfogadta egymást.

József: Másfél éves koromban agyhártyagyulladásom volt, ami nagy valószínűséggel hatással volt a látásom romlására. Ötödikes voltam, amikor egy iskolai játék közben agyrázkódást kaptam, és a gyulai kórházban kötöttem ki. Hetedikes koromban kerékpározás közben ért baleset. Mivel vidéken nem volt vezetékes víz, kannában kellett hozni a kútról. Na, én éppen ez ügyben tekertem a pedált, és nem láttam meg az út szélén álló motorkerékpárt. A faluban szájhagyomány útján terjed leggyorsabban az információ, utólag mondták, hogy többen kiabáltak, hogy vigyázzak, de valami ok folytán nem hallottam meg. Az úttest szürke sávját láttam csak, a motort későn vettem észre. Teljes svunggal belekerekeztem, ebből tudatosult a környezetemben, hogy valami baj van. Az is igaz, hogy a múló iskolai évek alatt egyre közelebb jött hozzám az osztályterem táblája, persze úgy, hogy engem ültettek egyre közelebb hozzá. Ez egy lassú folyamat eredménye volt, amit én ugyan észleltem, de a lassúsága miatt állandó állapotnak tűnt.

Kórházak és vizsgálatok sora következett. Már nem a nagyszüleimnél laktam vidéken, hanem Budapesten, az anyukámnál. Végül az Amerikai úton kötöttem ki, az idegsebészeten. Megműtöttek, és akkor derült ki, hogy a jobb szememmel csak fényt látok, a ballal meg annyit-amennyit. Mint gyerek, nem vettem észre, hogy csak az egyik szememmel látok. Azt mondták, nem a szememet kell megműteni, hanem agyműtétre van szükség. A végleges következményeket akkor persze nem is sejthettem. A vakság minden szempontból távol állt tőlem, azt is mondhatnám, hogy beláthatatlan távolságra.

A nagyszüleimnek a történtek után már nem kellettem. Tizenhárom éves voltam, új környezetbe és új világba csöppentem. Ismeretlen volt minden, és bizony a vakok sulija sem volt számomra leányálom. Bent laktam a kollégiumban, mert anyukám Pestlőrincen lakott albérletben, és onnan elég körülményes lett volna bejárnom. Nagy törést jelentett az állapotom tudatosulása. Teljesen bezárkóztam, és kerültem mindenkit. Hogy mit jelent faluról felkerülni a kollégiumba, erdő mellől, még ha az csak egy gyereknek való erdő is, azt nehéz szavakkal elmondani, mert az maga a pokol. Mindent csak utasításra volt szabad csinálni, olyan volt ez számomra, mintha börtönbe kerültem volna. Az itteni gyerekekkel nem tudtam kapcsolatot teremteni, hogy kinek a hibájából, azt ma sem tudom. Mindössze egyetlen emberrel tartom azóta is a kapcsolatot.

Nem tudtam megtanulni a pontírást. Teljesen más módon tanulnak itt a gyerekek, mint ahogy én tanultam kint, a látók között. Örökké az a vágyálom gyötört, hogy előbb vagy utóbb kikerülhessek innen. Ennyi év után sem tudom elfogadni azt, hogy odakerültem. A legrosszabb, ha az ember félvak. Nem tartozik se ide, se oda. Ma is annyit látok, amennyi a vaksághoz sok, a látáshoz meg kevés. Nem akartam odavaló lenni.

De amikor két év után kikerültem onnan, akkor sem lett sokkal jobb. Anyukám megismerte a nevelőapámat, és 1971-ben össze is házasodtak. Azután bekerültem a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjához, ahol megtanítottak közlekedni. Telefonkezelői tanfolyamot végeztem, és mivel sikeresen tanultam, még abban az évben el is tudtam helyezkedni a szakmában. A munkahelyemmel csak az volt a gond, hogy nem volt náluk étkezési lehetőség, amire meg visszaértem az intézetbe, addigra már ott sem lehetett megebédelni, annyira késő volt. Kopogott a fehérbotom, de a szemem is az éhségtől

Igazából egy szál magam voltam a nagyvilágban. Az otthoniaknak nem nagyon tetszett, hogy hazaköltöztem. Nevelőapámnak más tervei voltak velem, mint nekem magammal. Fuvaros volt, és azt szerette volna, ha téglát pakolok, cementet cipelek, vagy maltert keverek. Ekkor már nem láttam olvasni, de tévét nézni sem. Bármerre is néztem, csak homályos foltok voltak. A hazaköltözésem másik oka az volt, hogy áthelyezéssel Pestlőrincre kerültem dolgozni, és anyukám közel lakott a munkahelyemhez. Korábban anyukám is ott dolgozott, igaz, amikor odakerültem, akkor már nem. Ez talán kis protekciót jelenthetett a számomra. Huszonnégy évig dolgoztam ott.

A rádiózás és a magnózás mellett a barkácsolás kötött le igazán. Először egy magnó motorját szedtem szét, azután már fúrtam-faragtam meg forrasztottam. Nekem a kezemmel kellett látnom, és persze ha olykor mellényúltam a dolgoknak, kaphattam az ujjamat a számba. Mára már annyira kifinomultakká váltak a mozdulataim, hogy alig zavar az, hogy nem látom a szememmel, amit csinálok. Senki se higgye, hogy mazochizmusból szeretek forrasztani. A sublerrel és a vakos colstokkal bármit nagyon pontosan meg tudok mérni. Tizenkilenc évesen bezzeg arról sem volt még fogalmam, hogy a fúrófejek meg vannak számozva.

Nagyon sok negatív élményem volt, ami növelte a kisebbségi érzésemet. Azt várták, hogy úgy tudjam a dolgokat, mint egy látó, csak azt nem vették figyelembe, hogy én alig látok. A munkahelyemen is megvolt bennem a kisebbségi érzés. Éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy bátrabb legyek, vagy hogy válaszolni tudjak, ha kell. Sajnos barátokat sem tudtam szerezni. Talán az lett volna a furcsa, ha sikerül.

A látók között próbáltam társat keresni magamnak. Volt egy kicsit bicegős lány, aki beszélgetés közben egyszer azt mondta, hogy neki vak nem kell. Ilyenektől nem szokott nőni az ember önbizalma. Anyukám révén azonban kialakult egy kapcsolatom egy látó csajjal. Összeházasodtunk. A szüleim megnyugvással fogadták, hogy már nem nekik kell törődniük velem. Az első években a cég munkásszállóján laktunk. Aztán a vállalatunk révén kaptunk saját lakást, a befizetnivaló nagy részét én tudtam fedezni.

Agresszív fellépésű és csúnya beszédű volt a feleségem. Ez még jobban növelte bennem a kisebbségi érzést, amiből már volt amúgy is bőven. “Én megyek vásárolni, én szolgállak ki, én mosok, én… Te meg csak lógatod a…” Visszagondolva elmondhatom, hogy nem volt, ami tetszhetett volna a feleségemben. Nyolc évvel volt idősebb nálam, egy másik korosztályt képviselt. Idegileg kezdett kikészíteni az a folyamatos bánásmód, ahogyan a nemlátásom miatt bánt velem. Nincs olyan ember, aki előbb-utóbb meg ne unná az örökös felhánytorgatásokat. Ha akármit is csináltam, neki biztosan nem volt jó. Úgy tett, mintha fontos lenne a számára az én véleményem, de ez csak alibiszámba ment. Amikor az anyukámmal lent voltunk a feleségem mamájánál, még az elején, az anyósjelölt már akkor figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a lányával, mert talán egy kicsit gonosz.

A kilencvenes évek elején nagy leépítések előtt állt a cégünk, és felmerült a vidéki elhelyezkedés lehetősége, de a feleségemnek ebben az elgondolásában én már nem szerepeltem. Tizenhat évig voltunk együtt, és a végén be akart rakni a Vakok Intézetébe, hogy ő meg majd eladja a lakást. Vagy mehetek az anyámékhoz, a putriba, mondogatta. Szó sem volt köztünk harmonikus kapcsolatról, bensőséges viszonyról meg álmodni sem lehetett.

Amikor elkezdett ébredezni a házasságom alatt az önbizalmam, már tudtam, hogy a feleségemtől nem akarok gyereket. Nem is került szóba köztünk a gyerekvállalás kérdése. Beadtam a válókeresetet. Ezt azonban megelőzte, hogy megismertem az élettársamat és a gyerekeit, Nikit és Lacit. A sors játéka volt talán, hogy amikor még Zuglóban dolgoztam, Bea majdnem hozzám került szakmai gyakorlatra. Amikor 1994-ben felhívott, elég volt egy “Szia!”. Onnantól már nem volt érdekes semmi más. Tetszett a hangja is, de az elveszett ismerősnek örültem meg nagyon. Előfordult, hogy öt órakor lejárt a munkaidőm, de még hétkor is beszélgettünk telefonon. Lassan kezdtem magamra találni. 1994 húsvétján közösen mentünk kirándulni a Ferihegyi repülőtérre, négyesben a két gyerekkel. A buszmegállóban találkoztunk, kezet fogtunk, és ezzel elindult egymás keresése, a mélyebb kapcsolat. Már a buszon egymás mellé ültünk, tudtunk miről beszélgetni. A gyerekek nem zavartak, az első pillanattól baráti viszony alakult ki közöttünk, ami idővel ragaszkodássá vált. Nekem is jó érzés volt, hogy hiányolnak, vagy éppen a törődésükkel jelzik a szeretetüket. Mindannyiunkra ráfért a békés, családi légkör.

1995 júniusában jöttem a közös lakásunkba. Nem volt bennem feszültség, nem viselkedtem mereven, nem volt kérdés, hogyan szóljak hozzájuk. Ténylegesen és kölcsönösen elfogadtuk egymást. Az ideköltözésem után nagymértékben csökkent a gátlásosságom. Ennek több oka is lehet. Mivel szinte minden közlekedési eszközt igénybe kellett vennem, hogy bejárhassak dolgozni, jól meg kellett tanulnom az egyedüli, városi közlekedést. Ebben nagy segítségemre van a vakvezető kutyám. Ha segítséget ajánlottak fel, el kellett beszélgetni az illetővel, ez is oldotta a befelé fordulásomat. A rövid beszélgetések színesebbé tették a napjaimat. Ma már könnyebben odamegyek bárkihez, ha segítségre van szükségem. Sokkal nyitottabbá és kezdeményezőbbé váltam.

A kutya ötletét a párom vetette fel, amit nagyon okosan tett. Mivel nagyrészt rutinból közlekedünk, ezért a változásokat testközelben éljük meg, azaz neki- vagy belemegyünk a változásokba. A kutyának meg szerencsére van szeme, amivel még lát is. Szuzival, a német juhász vakvezető kutyámmal 1996 novemberétől járunk együtt. Kutyával közlekedni egészen más. Biztonságot ad, de fel kell tudni nőni hozzá. A kutyát el kell látni, utasításokat kell adni neki, és persze sok szeretetet. Mivel nekem kell megértetnem vele, merre vezessen, ezért a határozottságom lassan kezd visszatérni. Az meg, hogy át kell látnom a sok-sok útvonalat, és jól kell meghatároznom az utasításokat, bizonyos tartást ad.

Itthon a családban nem lehet unatkozni. Mindig van tennivaló, és ha netalán nem lenne, akkor meg van miről beszélgetni. Mivel mindent el tudunk látni magunk körül, ezért, ha azt hallom, hogy szegény vak, felmegy nálam a pumpa. Nem kell sajnálkozni a vakon, mert sok olyan dolgot tudhat, amit a sajnálkozó nem!

Nagyon megható volt az, ahogyan vártak a gyerekek. A volt feleségem állandóan levakozott meg lehülyézett, itt meg a gyerekeknek én lettem a mindenük. Még a kapcsolatunk elején kaptunk Lacitól egy levelet, a nyári táborból. A levél végére egy fúrógépet rajzolt, amit akkor látott, amikor először volt nálam. Így fejezte ki az érzéseit irántam. A levelet a szüleinek küldte, nem írhatta meg benne nyíltan a gondolatait, ezért lerajzolta, hogy az apja ne tudja, miről van szó.

Decembertől munkanélküli lettem, ami nem jó. Egy percig sem gondoltam arra, hogy kényelmesen hátradőlve várjam a postást a nyugdíjammal. Vállalok késélezést, rádiójavítást meg riasztókészítést és -szerelést. Fontos az, hogy hasznosan el tudjam foglalni magamat, és érezzem az élet ízét. Elégedett és boldog vagyok, mert van családom.