MÁGLYA

A Magyar család: Magyar Csaba (29 éves) és Bacsa Erzsébet (30 éves)

Erzsike: Egyikünknek sem adatott meg, hogy láthasson. Osztálytársak voltunk, tizenkét éven keresztül koptattuk együtt a padokat a Vakok Általános Iskolájában. Amikor kamaszodtam, akkor figyeltem fel Csabára, először talán azért, mert jó fej volt. Az első kapcsolata kudarcba fulladt – tudtam, mert én voltam a szerelmi postás –, és én megsajnáltam. Megpróbáltam ráhajtani, de ügyesen titkoltam, nehogy észrevegye. Tulajdonképpen megfoghatatlanul kezdődött. Jókat beszélgettünk, közös témánk volt bőven, hasonlóképpen gondolkodtunk, ezért kerülhettünk mind közelebb egymáshoz.

Csaba: Úgy tett, mintha együtt érezne velem. Kézen fogva sétálgattunk, és jókat dumáltunk. Nem vallottunk szerelmet, nem kellett!

Erzsike: Én lepleződtem le először, ugyanis az osztályban nyílt titok volt a dolog, és valaki megkérdezte: – Szereted a Csabát? – Igennel válaszoltam, mire az illető azt a kérdést tette fel, hogy szerelemmel-e? Erre is igennel feleltem, és persze Csaba is megtudta. Így buktattam le magam.

Csaba: Fél év alatt jutottunk el idáig. 1982 januárjára tisztázódott a helyzet, és bár addig a többiek előtt szóban tagadtuk, ettől kezdve nyíltan vállaltuk a szerelmünket. Robbant a kapcsolatunk, mint egy vulkán, úgy lángoltunk egymásért.

Erzsike: Nagyon jó volt az osztályközösség, részben ezért is féltem attól, hogy mi lesz, ha befejezzük az általános iskolát. Azon a nyáron még Zánkán együtt nyaralhattunk Csabával, de nem tudtuk, mi lesz aztán. Tizenkét évi távollét után, amit Pesten töltöttem, visszatértem a szüleimhez Szegedre. Novemberig csak leveleztünk, azután megjelent Csaba Szegeden. A szüleim elfogadták, boldog voltam. Háromhavonta találkozhattunk, de sajnos, mi nem mehettünk el szórakozni úgy, mint a többi fiatal, otthon meg szem előtt voltunk. Többnyire Csaba jött hozzánk, mert náluk otthon még zártabb rend uralkodott. A Braille-papíron való találkozások bizony ideg- és szívet tépőek voltak az előző folytonos együttlétünkhöz képest. Idegesített a távolság, halkan megjegyzem, hogy kis féltékenység is volt bennem. Ez a szerelem átfonta az egész életemet, a gyerekkoromtól a felnőtté válásomig – azt hiszem, ritka az ilyesmi a mai világban. Létezik forró szerelem, a miénk is az. Az eggyé válásunk egyszerűen jött magától, és kész. Én egy negyvenfős gimnáziumi osztályba kerültem, német szakon érettségiztem.

Csaba: A gimnáziumi évek elején nagyon fájdalmas volt az elszakítottságunk. Sokat gyötrődtem, de egyre biztosabbá kezdett válni a kapcsolatunk. Megéreztük, hogy túl lehet élni az időleges távollétet. Ki kellett harcolnunk a minél többszöri találkozás lehetőségét. Nyaranta ekkor már Pesten tartózkodtam, zongorahangolás meg gyakorlás okából. Eleinte csak egy-egy napra jöhettünk fel, de harmadikos korunkban már öt napot tölthettünk a Vakodában, ahol pár éve még tűzzel-vassal távol akartak tartani egymástól. Most már egy szobában, együtt lakhattunk a nyári szünetben kongó épületben. Öt napon keresztül úgy élhettünk, mint férj és feleség.

Már 1984-ben megfogalmazódott bennem vagy talán mindkettőnkben, hogy ez a mi kapcsolatunk egész életre szól. Égtünk, mint a máglya. Most is nagyon szerelmes vagyok Erzsikébe. Megtaláltam benne a szexuális ideálomat, bármelyik porcikájához érek, máris kész vagyok. Minden álmom, vágyam beteljesülhetett mellette. Alighanem kevesen mondhatják el, hogy úgy sikerült az életük, ahogyan a legmerészebb álmaikban elképzelték.

1989-ben Bükkszentkereszten nyaraltam, ott vett elő a nagybátyám, hogy ne legyek ilyen mimóza, vállaljam már ezt a kapcsolatot. – Négy éve bizonyít már a szerelmetek – mondta. – Állj a sarkadra, a te életed a tiéd. Ha ti nem házasodtok össze, akkor senki se merje megtenni!

Hát összeszedtem a bátorságomat, és én is elkezdtem tüzelni Erzsikét. Ekkorra már a szüleim is elfogadták a kapcsolatunkat. Nekik azt adtuk elő, hogy csak összeköltözünk, mert álmodni sem mertük, hogy a házasságunkba beleegyeznének.

Erzsike: 1990. április 15-én volt az eljegyzésünk, nálunk tartottuk, Szegeden. A gyűrűkért nem kellett rohangálnunk, már régóta megvoltak. Az esküvőt Csabáéknál terveztük. Az én szüleim teljes mértékben támogatták az elképzelésünket, Csaba mamája úgy-ahogy, míg a nevelőapukája hümmögött. Én persze vártam már Csabától ezt a lépést, de csak magamban.

1990. augusztus 25-én, Hajdúszoboszlón házasodtunk össze, nagyon szép esküvőnk volt. Az általános iskolai osztálytársainkat és a kedvesebb tanárainkat mind meghívtuk. Látó barátok és ismerősök is akadtak bőven a százötven fős ünneplő sokaságban. Egy vállalati irodaépületben folyt az úri muri. Olyan volt, mint egy csoda, beteljesedett minden várakozásunk! Legalább huszonnégy órán keresztül euforikus állapotban voltunk. Álomszerűen gyönyörű volt az egész. Belefeledkezhettünk a mi napunkba, mert az a nap visszavonhatatlanul a miénk volt, és reméljük, a többi is az lesz, mindörökké.

Csaba: Nem az ünneplőknek kellett odajönni hozzánk, mi jártunk a násznép között, és sorra örömteli emberekre leltünk. A többi nemlátó barátunknak is a kedvükben jártunk, ha kellett valami, szóltunk a csaposnak vagy az ételkihordónak. Mivel teljesen ismeretlen környezetben voltunk, külön öröm, hogy mégis hibátlanul szép emlékként őrizzük.

Erzsike: A vacsoránál kaptam egy kis tányéron sárgarépát két tojás közzé téve. Már az elején beetettek! Menyasszonytánc sajnos nem volt, mert az anyósom kijelentette: – Hogy nézne az ki, ha vakon táncoltatnának? – De volt szakácstánc, mi a kör közepén álltunk, a többiek körbetáncoltak bennünket. Nevettünk, táncoltunk, nagy vigasság volt. Éjfél után beöltöztem hagyományos ruhába: piros papucs, díszes ruha, köténnyel. A papucsomat persze ideiglenesen eltüntették, de rájárt a rúd a bitorlóra.

Sajnáljuk, hogy akkor még nem tudtuk videóra venni az esküvőnket. A fényképeszkedést viszont végig kellett szenvednünk, pedig a vak ember nem tud pózolni. Két órát kínlódtam ott, majd szétesett az agyam, mire visszaértünk. De azt mondják, a képek jól sikerültek.

Az Örs vezér tér közelében kaptunk albérletet, másfél évi gyönyörű szép időszak következett. A lakástulajdonos hölgy az első pillanattól kezdve kedves volt, a férje legalább fél évig vaskalapot hordott, de aztán szerencsére letette. Megbarátkoztunk. A pénznek nincs szaga. Poór Erzsi tanította meg nekünk az útvonalat, hiszen egyikünk sem lát, és addig életünkben sem jártunk arra. Csaba profi a közlekedésben, másodszorra akárhová egyedül is odatalál. Hihetetlenül jó térérzéke van, én meg igyekeztem tanulni tőle.

A nászajándékból bejött összegből fizettük az albérletet, mivel még nem volt állásunk. Telefonkezelői tanfolyamra jártam, és néha helyettesíthettem. Nem onnan kaptam segítséget az elhelyezkedésemhez, ahonnan kellett volna, hanem “füles” révén. A volt nevelőtanárom, Farkas Ildikó volt a hírforrásom, ő szólt, hogy a Törley Pezsgőgyár telefonközpont-kezelőt keres. Csabával kerekedtünk fel, bár azt sem tudtuk, hol van Budafok. Nagyon szimpatikus lehettem az igazgatónak, mert egyből a tenyerembe csapott és felvett. November 2-a óta ott dolgozom.

Az albérletben összebarátkoztunk a tulajékkal és a szomszédokkal, nem különültünk el a környezetünktől azért, mert nem látunk. Jövedelmünk is lett, de kidobott pénznek tűnt az albérlet nem kis összege. Lakás után kéne néznünk, fogalmazódott meg bennünk. Milyen klassz lenne, ha a sajátunkban lakhatnánk. De hogyan? Egy ideig én voltam a családfenntartó.

Csaba: Azért én is kerestem. Voltam kórusvezető a Szövetségben, óraadó tanár a vakok iskolájában, meg egy-két magántanulóm is akadt. Volt olyan évem, amikor megvolt a havi 13 000 forintos átlagom.

Erzsike: Az albérlet és a rezsiköltségek mellett, ha nem is sokat, de tudtunk félretenni. Pályázatot adtunk be a XIV. Kerületi Polgármesteri Hivatalba és egy véletlen ötlettől vezérelve az V. kerülethez is. A másodikkal szerencsénk lett. Vidéken voltunk éppen, és mivel a postánkat átvehették a főbérlőink, ők tudták meg először a nekünk szóló jó hírt. Felolvasták a levelet, és lám, aggódni kezdtünk, hogy kicsi lesz a 35 négyzetméteres lakás, amit kaptunk, pedig azt akkor még nem is tudtuk, hogy Misike útban van. A pénz előteremtése sem volt kis gond, nehéz volt összeszedni, még papíron is. Februárra azonban boldog lakástulajdonosokká válhattunk. Családi segítséggel kitapétáztuk, helyrehoztuk a kisebb hibákat, a barátaink segítségével berendeztük a lakást. A beköltözésünk hetében tudtuk meg, hogy másállapotban vagyok. Jöttek az ezzel járó kellemes és kevésbé kellemes feladatok. Gyorsan fel kellett deríteni az orvosi hátteret, meg helyismeretet kellett szereznünk.

Csaba: Örültünk a jövevénynek. Váratlanul érkezett, talán jöhetett volna egy kicsit később, de azért örültünk neki.

Elővettem a fehérbotot, és feltérképeztem a környéket. Már rutinos “motorosnak” számítottam. Hétről hétre újabb útvonalak kerültek a fejemben lévő atlaszba, aminek gyorsan kellett bővülnie. A tapasztalataimat azután átadtam Erzsikének. A legeslegelső útvonalakat azért megmutatták. Ma már akár két órát is elsétálok Csepelen. Nem vagyok büszke rá, mert ez nálam adottság.

Erzsike: Igazából a változások nem változtatták meg az eddigi viszonyunkat semmilyen téren. Az új a hányinger volt, meg a tervezgetés. Kicsit belém költözött a félsz. Hogyan tudom majd ellátni a gyermeket? A terhességemet nagyon szépen éltem meg, teljesen felhőtlen volt. Szerencsémre nem lettem túlsúlyos. Apás szülést szerettünk volna, tanfolyamra is jártunk az ügy érdekében.

Pénteken reggel felébredtem, semmi különös. Hétfőre voltam kiírva, ezért bőven főztem, nehogy éhen haljon Csaba, amíg bent leszek. Bár már nyitott voltam egy kicsit, mégsem éreztem semmi unszolást a szülésre. Délután megjelentek a barátaink, jót beszélgettünk. Estefelé kezdett fájni a derekam, szóltam is Csabának, de rám jött a takaríthatnék, elkezdtem súrolni a gáztűzhelyt. Este megfürödtem, a férjem meg, érdekes módon, elég korán elaludt. Nekem kilenckor már erősen fájt a hasam, de lefeküdtem én is aludni.

Csaba: Bennem nem volt az aggodalomnak szikrája sem. A második gyermekünk megszületése előtt sokkal idegesebb voltam. Aztán azon az éjszakán arra ébredtem fel, hogy Erzsike le-fel mászkál a lakásban.

Erzsike: Akkor már minden bajom volt. Elkezdtük mérni a fájások időtartamát. Csaba megkérdezte, hogy mi a véleményem. Hajnali ötkor átment a szomszédba, hogy taxit hívjon. Ezalatt én, mint egy túlsúlyos balett-táncosnő, úgy ugráltam bele a ruhámba. Taxi helyett azonban a szomszéd jelent meg, és a Ladájával bevitt minket a kórházba. A hetekkel előbb összepakolt, fertőtlenített holmik is bekerültek a kocsiba.

Bent közölte az egyik doki, hogy délutánra meg fogok szülni. Csaba végig velem volt, ha el akart volna menni, akkor sem engedtem volna el. A hosszú folyosón jó nagyokat sétáltunk, és közben masszírozta a derekamat. Összehaverkodtunk szakközépiskolai gyakorlaton lévő fiatal lányokkal. Jöttek érdeklődni, aranyosak voltak. Érdekes módon a kórházi dolgozókban semmi félsz sem volt azért, mert mi nem látunk, ugyanúgy segítettek, mint bármelyik más kismamának. Az orvosomnak igazából azt kellett megszoknia, hogy Csaba állandóan mellettem van, meg a nemlátásunk miatti helyzethez is idomulnia kellett. Eleinte kicsit furcsállhatta, de a végére belejött. A szülésznő diszkréten szemmel tartott. Amikor felgyorsultak az események, akkorra már fájt mindenem, de így, hogy végig velem volt a férjem, biztonságban éreztem magam. Nem voltam kiszolgáltatott, rengeteget számított az, hogy mellettem van, és fogja a kezemet.

Sajnos fekve szültem. Nagyon elfáradtam, nem voltam már képes annyi erőt kipréselni magamból, hogy megszüljem a babánkat. Jó nagydarab volt a dokim, a két lapáttenyerével rátenyerelt a hasamra, így jött a világra Misike. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem, utána örömet, majd szorongást. Akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy felelősséggel tartozom a megszületett gyermekünkért. Meg tudok-e felelni a feladatnak?

Csaba: A burokrepesztés után rohamosan erősödtek Erzsike fájdalmai, már nem mosolygott, veríték gyöngyözött az arcán. Magasan volt a baba feje, ami megnehezíthette volna a megszületését. Két órán keresztül ideges és feszült voltam, hiszen a szerelmem szült, ami nagy örömmel töltött el, de rossz volt átérezni a szenvedését. A szülésznő nem, de az orvos kissé még fokozta bennem ezt a hatást. Tehetetlennek éreztem magam, de tudtam, hogy ha fogom Erzsike kezét, vagy simogatom a haját, a magam módján én is hozzájárulok a szüléséhez. A feszültségtől megfájdult a fejem. Este nyolcra értem haza, szinte alig ment le a torkomon a kaja, pedig több mint 30 órája nem ettem. Nem kívántam az ételt.

Igazából nem segítettek Erzsikének, úgy érzem, hogy az orvos nem állt hivatása magaslatán, ezt azonban csak a második szülésünk tapasztalata alapján állíthatom. A kitolási szakasz 47 percig tartott, és ezért 15 óra 41-re lett meg a baba. A végére mind a ketten éreztük, hogy elegünk van már a tétlenül szemlélődő orvosból. Ekkor tenyerelt a két lapáttenyerével Erzsike hasára. Hallottam azt a boldog hangot, ami feltört Erzsikéből, azt is, amint kicsusszant a baba a szülőcsatornából. Agresszívan, keményen sírt fel Misike, de én rettentően boldog voltam. Az első szavunk az lehetett, hogy: – De csodálatos!

Erzsike hasára került a fiunk, majd lemérték, és örültünk, hogy 3 kiló feletti súllyal született. Nagyon szép érzés volt, amikor, már pólyában, felöltöztetve megkaptam. A kezét, fejét, arcát, kis orrát mind-mind megfogtam, érezni akartam! Akkor is megfogtam volna, ha a maga természetességében adták volna oda, akár a szülést követően.

Erzsike: Rendesen bántak velem a későbbiekben is, nem kezeltek vakként. Mindenkivel közvetlen kapcsolatot tudtam kialakítani. Bátran közlekedtem, és intéztem a dolgaimat. Nagyon tetszett az, hogy reggel fél 7-kor hozták Misikét, és este 10-ig nálam lehetett. Abszolút a gyerek anyja lehettem, nem szóltak bele semmibe. Arról azonban senki sem világosított fel, hogy mikor és hogyan lesz tejem... Sajnos ideges voltam, ezért kevés tejem lett. Tulajdonképpen csak mechanikusan tudtam szoptatni a gyereket. Csaba mindennap bejött, de szabad volt a bejárás bárkinek.

Csaba: Másnap reggel fél 10-re értem be a kórházba, és hat órát töltöttem bent. Büszkén hordoztam a fiamat kórteremről kórteremre. Mindenkinek mutogattam, olyan lehettem, mint egy nővérke, fehér köpenyben, fityulával a fejemen, a zacskóba bújtatott cipőmről nem is beszélve. Teljesen meg voltam ittasodva az örömtől. Volt egy valódi nővérke, aki talán be akart nálam vágódni, mert ecsetelni kezdte, hogy nekik nyolc éve nem jön össze. Magamban sajnáltam, de mit tehetek?

Ahogy rohangáltam a gyermekünkkel, szóltam, hogy ne féljenek azért, mert nem látok. Úgy érzem, hogy rokonszenvet ébresztettem a többiekben azáltal, hogy a magam természetes valóját adtam, és úgy viselkedtem, ahogy megéltem az érzéseimet. Inkább megható látványt nyújthattam. Az egész kórházat korrektnek tartottam. Az első egy-két nap eltelte után egyedül közlekedtem a kórházon belül, ha valaki éppen arra ment, akkor együtt mentem vele. Kissé fárasztó volt a bejárkálás, de mindig feloldott a bennlét. Közben kikapcsolódásként meglátogattam egy ismerős házaspárt, hogy kibeszélhessem a bennem lévő élményeket. Milyen jó érzés volt az, hogy a fiamhoz mehetek, és magamhoz ölelhetem! Ekkor már valóban apának éreztem magam.

Édesanyámmal hoztuk haza Erzsikét meg a fiunkat, taxival. Nagy vendégjárás kezdődött. Nem lett elég teje a feleségemnek, pedig szoptatni, szoptatni kellett volna. Mivel nekünk mást tanácsoltak, talán ezért lett vége egy hónap után a tejnek. A szüleink jó szándékúak, de nem tudják, hogyan kell a “vaknak” segíteni. Inkább a maguk akaratát erőltették ránk, mint hogy megkérdezték volna, hogyan segítsenek. Kicsit a partvonal mellett éreztük magunkat.

Én lettem végül is Misike “anyukája”, mert igazából az én kezem alatt nőtt fel. Én ápoltam, én törődtem a fiunkkal. Nem jelentett tragédiát a pelenkázás, mert kézzel, ha lehet, még jobban lehet látni, mint szemmel. Sokat simogattam, harapdáltam a kezét, a fülét, magamba szívtam azt az édes babaillatát. Erzsikében mindvégig megmaradt egy kis félsz a gyerekkel való kapcsolatában. Ez kissé bántott, de a gyermekünk minden szempontból el volt látva. Abszolút kiélhettem “anyai” ösztönömet, és Misike hálából teljesen apacentrikussá vált. Erzsikét is szerette, de hozzám ragaszkodott, akár tíz körömmel is. Két hónap alatt rutinos szülőkké váltunk.

Erzsike: Miután hazajöttem a kórházból, depressziós lettem. Túl nagynak tűnt számomra a feladat. Teljes mértékben begörcsöltem, nyugtatókat szedtem. Három hónap eltelte után kezdtem el oldódni. Persze önmagamat is piszkáltam belülről. Mindenki más el tudja látni a gyermekét, csak én nem?

Aztán egyenesbe jöttem, és ettől kezdve már többet tudtam segíteni Csabának. Ha lehet ilyet mondani, tökéletes munkát végzett a gyerekkel való teendők ellátásában. Egyik ámulatból a másikba estem, Misike négy hónapos korában azt mondta az apjának, hogy “epó”! Örült az apjának, engem viszont nem nagyon kedvelt. Ez nem bántott, teljesen jogosnak éreztem, úgy viselkedett velem, ahogyan én ővele. Kicsit talán még örültem is Csaba “tündöklésének”, mert terhet vett le a vállamról. Csaba már túlzásnak is tartotta, hogy Misike a láttára majd kiugrott a bőréből.

A védőnőnk jó lenne, ha levetkőzné a lustaságát, és időnként meglátogatna. A doktornőnknek ugyanakkora a körzete, mégis el tudja látni, rendszeresen jár hozzánk. Két héttel a hazajövetelünk után azt mondta, hogy ha nem látná, nem hinné el, hogy jobban kezeljük a gyereket, mint a látó emberek nagy része. Misike popsiján ugyanis egyetlen icike-picike piros folt sem volt. Nekünk nincs más lehetőségünk, mint hogy centiről centire végigtapogatjuk a gyermekünket. Minden mikromilliméternyi eltérést észreveszünk, és máris kérdezünk. Az idők során rájöttünk, hogy nem szabad sajnálni a pénzt az orvostól.

Azután eljött a kanállal etetés ideje. Ekkor a kezem töltötte be a szem szerepét. Alulra, az állához tettem az ujjamat, így éreztem meg, hogy nyílik az éhes kis száj. Apró hibák voltak, de Misike mindig jóllakottan mehetett aludni. Négy hónapos korától egyévesig, az gyönyörű időszak volt. Kiegyensúlyozott, nyugodt kis kölyök. Ha kellett, Braille-hőmérőt használtunk, a popsijában mértük meg a hőmérsékletét, és ha szükséges volt, Csaba benyomta neki a kúpot.

Csaba: Nekem mindez természetesnek tűnt. Volt egy adott feladat, meg kellett csinálni. Ismerősöktől kaptunk egy öt milliliteres cumit, azzal tudtuk beadni az orvosságokat. Érzéssel és az ujjam segítségével jól ki tudtam mérni a szükséges mennyiséget. Persze a maximális tisztaságot szem előtt tartva végeztem a feladatot. Ma már nyűgösebb vagyok, Balázskához feleannyi energiám sincs. Mind a két fiamat egyformán szeretem, de talán a munkám fáraszt.

Erzsike: Hogy őszinte legyek, ez eléggé idegtépő időszaka volt az életünknek. Sajnos nekem hirtelen eljárt a kezem.

Csaba: A dackor másfél éves korában kezdődött el Misikénél. Ha rájött a hoppáré, diliházzá változtunk. Mindennek az ellenkezőjét csinálta, de hát ez a korával és az adottságaival járhatott együtt. Kettőnk között nem nőtt a feszültség, csak Misin csapódott le. Mára megnyugodott, kész öröm vele lenni.

Erzsike: Sokat vittük le a csepeli friss levegőre, muszáj volt. Nem volt jellemző, de ha elkószált, akkor visszahozták. Amíg a gyerek nem válik eléggé értelmessé, örökké konfliktushelyzetben él az ember. Tíz anyukából, mondjuk, három volt az, aki megértette a kérésünket. Tépőzáras gumiszalagot kötöttünk Misikére, ez nyújtott biztonságérzetet. Idővel, ahogy ügyesedett, persze leszedte, akkor már jobban kellett figyelnünk. Az emberek csodálták a találékonyságunkat. Az utcai közvetlen találkozásokkor inkább a gyermekünk felé irányult az érdeklődés.

Csaba: A bevásárlások inkább az én hatáskörömbe tartoztak. A lehetőségeim eléggé korlátozottak voltak, egy-két ismert, közeli élelmiszerüzletet jelentettek. Ott azonban jól ismertek, és készségesen álltak a rendelkezésemre. Előfordult, hogy lejárt szavatosságú vagy büdös árut adtak, ilyenkor visszaballagtam az üzletbe, és finoman jeleztem a csereszándékomat. Ez elől sohasem tértek ki.

Erzsike: Az első szó, az “epó” után jött a “papa”, ami viszont a párna meg a papucs volt, aztán rohamosan kezdtek ömleni a szókezdeményezések Misikéből. Mi persze nem láttuk, hogy mikor milyen tárgyra nézve kezd beszélni, ki kellett tapasztalnunk. Tizennyolc hónapos korára teljesen jó volt a szókincstára. A “zézé” egy elemes, visszabeszélő maci volt, mire kinyomoztuk, még egy zsaru is beleőszült volna. “Koko” volt a cumisüveg, behunyt szemmel tessék rájönni! Az utcán nagyon megörültünk botanikai ismereteinek, mert egyből mondta, hogy “fa”. Csak akkor lombozódtunk le, amikor rájöttünk, hogy ezzel a buszra céloz. Mi viszont a fülünkre vagyunk beállva, így tudtuk kinyomozni a szavai valóságtartalmát.

Csaba: Elsődlegesen a mi mindennapos viselkedésünk jelezte Misikének azt, hogy nem látunk. Ahogy valami után nyúlunk, teszünk-veszünk, az egy figyelő babának szemet szúr. Mivel fogékony gyerek, ezért ösztönösen a benyomásai alapján alakult ki benne a kép rólunk, természetesen. Kétéves korában jöttek a “miért”-jei, számolatlanul. Ekkor a nemlátásunk is ki lett vesézve, az ő szintjének megfelelően. Mindig a kezünkbe adott mindent. Olyan volt, mint a macska. Észrevette, hogy nem látunk, és egyből jött. Nem kellett tanfolyamra járatni, ösztönösen megérezte a dolgokat. A látó szülők mellett felnövő kisgyerekek is megértik, hogy a kezünkbe kell adniuk a tárgyakat. Kétszeri elmondás után természetes mozdulatukká válik az odanyújtás. Misinek elég, ha egyszer megy el valahová, mert utána hibátlanul odatalál. Már jobb, mint egy vakvezető kutya. Négyéves korára érhette el a kutyák színvonalát, ma meg már hatéves. Jó kétévesen szokott le a pelusról, nem erőltettük.

Erzsike: Csaba megnyert egy ösztöndíjat, Amerikában volt éppen. A fiunktól az volt az ajándék, hogy mire hazajött az apja, addigra rászokott a bilire.

Csaba: Erzsikét többször is rá akartam beszélni, hogy repüljenek el valamelyik közeli országba, hogy megérezzék azt a csodálatos érzést, amit én a repülés közben éreztem! Annyira ingergazdag volt számomra a repülés, hogy még ma is, évekkel később, a hatása alatt vagyok. Minden rezdülést figyeltem, a hangokat elemeztem, és a kísérőmtől szakadatlanul érdeklődtem, hogy mi áll a repülőgép kivetítőjén az utazással kapcsolatban. A vonatozást is teljes mértékben átélem, pedig jócskán fogytak már alattam a sínek kilométerei. Felemelem a lábam a földről, így tudom átadni magamat, befogadni a vonat mozgását.

Olyanról nem tudunk, ahol két embernek, akik sohasem láttak, két közös gyereke lenne. Tuti, hogy kettő nincs, csak nekünk.

Erzsike: Mi mindig szívesen érintkeztünk a környezetünkkel. Nekem óriási szükségem volt a társaságra, mivel eléggé bezárt körülmények között éltem Misikével. Rám is érvényes, hogy elsősorban nem vak vagyok, hanem ember, ráadásul nő! Ahogy nőtt Misi, úgy nőtt jelentősen a mozgásterünk is, bár hozzáteszem, hogy Csaba bátor, és ügyesen közlekedik. Lassan már buszra sem akar szállni, ha csak négy megállót kell menni. Én is bátrabbá váltam, ez az élet rendje.

Csaba: Óriási jelentősége van annak, hogy Erzsike bátrabbá vált. Felszabadultabb lehetek, amit Misike felnevelésének a terhe nem adott meg régebben. Nyugodtan dolgozhatok, és most már családapa is tudok lenni.

Erzsike: Misikének is részt kell vennie valamilyen módon a családi folyamatokban. Nem túlzóan, de bevonjuk a mindennapos teendőkbe, eddig még nem tiltakozott ellene. Néha elhangzik a szájából egy “nincs kedvem” vagy “fáradt vagyok”, ilyenkor nem kényszerítjük. Persze egyszerűbb az ő kezét fogva elmenni vásárolni, mint a botommal botorkálni.

Csaba: Rengeteget játszunk. Teljes mértékben Misike játszótársa vagyok. Ha olyan kedvünk van, lemegyünk autókat, kamionokat nézegetni. Van, hogy lövöldözünk a lakásban, de ha kell, akkor focizunk, a lehetőségeket figyelembe véve. A szülői házamat ismerem a legjobban, ezért ott folyik a Magyar család focibajnoksága. Eljutunk a Vidámparkba vagy a gyerekszínházba, megadjuk neki a korának megfelelő ismeretek megszerzésének a lehetőségét. A moziban annyira idétlen filmeket adnak, hogy oda még nem vittük.

Erzsike: Nemlátó barátainkkal többször voltunk már moziban. A mi lehetőségeinknek megfelelően teljes értékű kikapcsolódást jelent, sőt jobban érezzük az egésznek a hangulatát.

Abból a szempontból nehéz a helyzetünk, hogy sorra szűnnek meg a telefonközpontos állások, és ez bizonytalanságot jelent. Csaba zenetanár a Vakok Általános Iskolájában, és a munkája mellett különórákat is kell vállalnia, hogy a családi kassza elég legyen négyünk számára. Sajnos, amióta megvan Misike, most meg már Balázs is, azóta kettesben nem tudtunk elmenni nyaralni. Nagyon jó lenne, de csak oda mehetnénk, ahol jó helyismerettel rendelkeznénk. Azt tervezzük, hogy ha Misi tizenkét éves lesz, akkor családi vállalkozásban elmegyünk egy másik országba.

A szülési tapasztalataim sokáig azt mondatták velem, hogy több gyerek nem kell! Szép lassan mindenki elkezdett duruzsolni a fülembe, sok minden közrejátszott. De jó, ha van testvére egy gyereknek! Igazából ez döntött. A nagyszülők sem jöttek ellenérvekkel, amin kicsit meglepődtünk. Legalább egy évig próbálkoztunk, amíg megfogant Balázska. A genetikus segítségével jutottunk csak előbbre.

Tudomásunk szerint nincs az országban olyan házaspár, amelyik egyáltalán nem lát, és két gyermeke lenne. Nekünk most már van kettő, és ez jó érzéssel tölt el bennünket. Erre viszont hiú vagyok. Így is meg tudjuk állni a helyünket az életben. Ha foltos marad az ablak, akkor mi van? Netalán ha koszos lenne éppen a gyerek ruhája, akkor mi van? Szeretetben és tisztességben fognak felnőni, és ők csak tőlünk születhettek meg. Mind a két fiunk teljesen egészséges.

A hányinger jelezte, hogy állapotos lettem. Május elsején kerültem szorosabb kapcsolatba a fürdőszobával, de a dolog csak inger maradt. Vérvétel eredménye erősítette meg a felismerésünket. Akkorát ordítottam örömömben, amekkorát csak bírtam. Csaba szintúgy örült, boldogok voltunk. Meglepő módon nem változott meg különösebben az életünk a szülésig. Persze beszélgettünk róla, de semmi egyéb. A második szülést is papásra terveztük. Állandó orrvérzés és hányinger mellett teltek el a hónapok. Közben felment a vércukrom, és a náthám is állandósult. Amikor Misivel voltam terhes, semmi hasonlót nem észleltem. Igaz, közben eltelt hat év.

A szülés és az orvos is összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az előző, Csepelen. A genetikus ajánlotta az orvost, aki már jóval elmúlt hatvanéves. Kissé gátlásos volt az elején, de az én viselkedésem és Csaba magatartása láttán felengedett. Csaba teljesen besegíthetett, amiért máig nagyon hálásak vagyunk a dokinak. A férjem a végére szinte kitanult szülésznek érezhette magát. Én voltam a tananyaga, és eredményként az ő kezébe pottyant a lurkónk. Karácsony első napján született meg Balázska. Nagyon megkönnyebbültem, és százezerszer köszönetet mondtunk az orvosnak. Megható volt, milyen gyorsan felmérte, hogy a Magyar apuka csak a kezével “láthatja”, ami előtte történik. Gondolkodás nélkül alkalmazkodott a helyzethez, váratlanul ért bennünket ez a gesztusa. Megdöbbentünk, meghatódtunk. Nem is lehetett volna ideálisabb – ez a szülés szép volt!

Nagyon nehéz, de nagyon szép is kétgyermekes anyukának lenni. A hiúságom is sarkall a helytállásra. Ma már türelmesebb vagyok, többet foglalkozom Balázzsal, mint Misivel tettem. Megpróbálnám behozni azt, amit elmulasztottam, de tudom, hogy lehetetlen. Sajnálom, hogy akkor még nem voltam eléggé érett az anyaságra, úgy látszik, ebbe is bele kell jönni. Ma már anya vagyok, a szó teljes értelmében.

Kíváncsi lennék arra, hogyan néznek ki a családom tagjai. Érdekes lenne, ha megláthatnám őket egyszer. A mindennapi életben szoktam arra gondolni, hogy néha azért jó lenne látni. Nem is olyan régen vettünk Misinek egy drága távcsövet. Annyira szép a formája, hogy kedvem lett látni.

Csaba: Teljesen váratlanul mindenki nyugodtan fogadta, amikor kiderült, hogy útban van a második kis jövevény. Ez az orvos igazi társunkká vált. A kórházi folyosón masszíroztam Erzsike fájó derekát, és óvtam, hogy maradjon ereje a szüléshez. A pihenőidőben relaxált, már amennyire ilyen állapotban lehet. Reggel öt és nyolc között így telt az idő aznap, amelyen megszületett a második fiunk, Balázska. Fél tízkor történt meg a burokrepesztés, utána indulhattunk a szülőágyra. Mindvégig simogattam a feleségemet, elővettem a zsebemből az előzetesen folpackba jól becsomagolt citromot, és az ajkát ezzel nedvesítettem meg. Törölgettem a homlokát, így próbáltam segíteni neki. Akkor kezdtem felvillanyozódni, amikor a szülészorvos azt mondta, hogy nem szükséges itt feküdni, fel lehet állni, és ha fáj, támaszkodjunk az ágynak. Próbáljuk meg, hátha úgy Erzsike könnyebben fog tágulni. Igaza lett, könnyebbé vált a helyzet. Rájöttem, hogy Erzsikének a feneke felett a gerincoszlopa fájt erősen. Nagyon intenzíven kezdtem masszírozni a keresztcsontjánál. Hihetetlenül jólesett neki, éreztem, hogy csökken a brutális fájdalom. Ekkor kezdődött a rohamos tágulás, ami félórát tarthatott.

A baba feje még túl magasan volt. Az orvos azt tanácsolta, várjunk meg még öt-hat fájást, megvártuk. Utána kezdtünk el nyomni. Nagyon meglepődtem, mert az orvos azt mondta: – Magyar úr, úgyis kezelte már eddig is a feleségét, csináljuk továbbra is együtt. – “Szendvicsbe” fogtuk vele Erzsikét, a két combját felhúzva oldalra leszorítottuk. A másik kezemmel alulról megtámasztottam a fejét. Ketten birkóztunk Erzsikén, a szülésznő meg a babánál segédkezett, ha jól tudom, szívókával dolgozott. Vákuumra szerencsére nem volt szükség. Erősen kellett tartanom Erzsike lábát, így csak lefelé kellett nyomnia, nem merült ki hamar. Három napig utána kegyetlen izomlázam volt...

Egyre lejjebb jött a baba, közben oldalt cseréltünk a dokival, mert onnan neki jobban kézre esett. Ha nem lett volna megelégedve a ténykedésemmel, már régen kizavart volna a folyosóra. Biztattam, dicsértem Erzsikét. Jól kellett csinálnom az új “szakmámat”, hiszen a feleségemnek kellett megkönnyítenem a szülés kínkeservét. Férfimunka volt a javából! Nincs nyavalygás, bírni kell. Volt olyan pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy tudom-e tovább csinálni. Hogy a fenébe ne, válaszoltam magamnak egyből, és újult erővel folytattam a szülészi munkát. A doki néha odaszólt, hogy jó! Erzsikét hosszú nyomásokra biztatta, amit a feleségem hang nélkül meg is tett.

– Milyen kár, hogy nem láthatja – morfondírozott félhangosan az orvos. Azután megkérdezte, hogy szeretném-e látni az egészet. – Miért, lehet? – kérdeztem. – Miért ne – válaszolta –, mindent lehet – tette még hozzá. Egy kesztyűt húzott a kezemre, és odatette a szülőcsatornához. Nyúljak be, és fogjam meg a babát, mondta biztatóan. Elhűltem, de így tudtam “végignézni” az utolsó négy tolást. A “látványt” egyenesben közvetítettem a feleségemnek, hogy ő is “láthassa”, ha egyáltalán hallotta, amit mondtam. Szabályosan éreztem, hogy Balázska, a maga tempójában, hogyan igyekszik a világra. Csúszott, csúszott kifelé, közben még nagyobb erővel feszítettem Erzsike combját. Így tudtam tulajdonképpen átélni azt, mit érezhet egy nő szülés közben. Iszonyúan nehéz lehet ilyen sokáig nyomni. Kiguvad az ember szeme, és elfogy az utolsó szál ereje is. Talán én is hozzájárultam, hogy erőt tudott meríteni a feleségem. Elmondhatom, minden túlzás nélkül, hogy eggyé tudtam válni vele. Egy-egy jó nyomással akár két-három centivel is előrébb tud jutni a baba. Azután megjelent Balázska. Csendesen és finoman csusszant a világra. Kis, szörtyögő hang után felsírt. A száját megtisztították a nyálkától, utána rögtön odaadták, úgy, ahogy volt. Igaz, az egyik kezemen kesztyű volt, de a másikkal a maga természetes valójában érezhettem. “Megnéztem” a kezét, a hasát, a combjait és a talpát, végigsimogattam az egész kis testét. Feltűnt, hogy eléggé nagyok a tappancsai. Jó volt fognom a tepsi kis lábát. Szép, egészséges baba volt, “fiúilag” is.

Szép dolog a nézelődés, gondolhatta az orvos, de még szebb a munka, ezért szólt, hogy nem vágnám-e el a köldökzsinórt. Én egészen vékony valaminek képzeltem, de vastag, erős cső került a kezembe, csavart formájú és eléggé göcsörtös. Miután a kezembe adták az ollót, megkérdeztem, hol vághatom el. – Kicsit lejjebb – mondta az orvos, én meg elcsippentettem. Felbátorodtam, és gondoltam egy merészet. – Megnézhetném a méhlepényt? – fordultam az orvoshoz. Nem lepődött meg, beleegyezett. Nem tudom, hogy mit élhetett át, talán érdemes lenne megkérdezni! Mi vezérelhette, hogy ennyire hagyta, hogy ennyire rám bízta a felelősségteljes és talán veszélyt rejtő munkát. Talán azért jutott erre az elhatározásra, mert látta, mennyire szeretjük egymást. Új kesztyűt kaptam. A méhlepény lángos formájú, de rücskös felületű volt. A szülésznő, Emese, szintén drukkolhatott nekünk, mert nagyon barátságos volt egész végig. Azt hiszem, hogy a két szakembernek üdülés lehetett ez a mi szülésünk.

Erzsike korántsem fáradt el annyira, mint az első szülés alkalmával. Bágyadt volt, de tisztán, érthetően tudtunk beszélgetni. Mosolygott, és boldogan vette a kezébe a babát. Megfogattam vele a köldökzsinórt, tapasztalja meg, ilyesmihez ritkán lehet szerencséje az embernek. A huszonnyolc perces kitolás után is volt kedve hozzá. Mosolygott az orvos is, felszabadultságot éreztem ki a hangjából. Érezte és tudta, milyen jót cselekedett velünk. Másfél órán keresztül beszélgettünk utóbb az őrzőben. Teljesen egyedül jöttem be a kórházba, és egyedül is mentem haza.

Két gyerek, kis lakás, nagyobb türelem kell! Nagyon boldoggá tesz az a tudat, hogy Erzsike most már teljességgel vállalta az anyaszerepet. Mintaszerűen végzi a mindennapos feladatokat, jó, ha a negyede hárul rám most, mint Misike idejében. Kiegyensúlyozott, boldog apa vagyok. Balázska nagyon nyugodt, három hónapos kisbaba.

Csak azért szeretnék látni, mert akkor jobban tudnék segíteni Erzsikének. Ha látnék, akkor sem változna meg bennem semmi, ami harmonikussá és széppé teszi az életünket. Szeretném persze látni a természet jelenségeit, vihart, vulkánkitörést, az autókat, az állatokat, a technikai csodákat és a formatervezett tárgyakat. Nagyon jó lenne látni mindazt, amit létrehozott az ember! Ettől foszt meg bennünket a nemlátás ténye.